17. Nem az első, de a legjobb

Halihó!

Egy kisebb (oké, hosszabb) kihagyás után új résszel jelentkezem, és nem is akármilyennel. Ha bárkinek szüksége van egy kis boldogságlöketre - és legyünk őszinték, kinek nincs -, akkor annak szeretettel ajánlom a figyelmébe Alíz életének (eddigi) legboldogabb napját. December 28. mostantól pirosbetűs ünnep. 💋

Enjoy!

xxx Ria

***

December 28. — csütörtök

Az elmúlt tizenhárom nap úgy röppent el, mintha csak tizenhárom másodperc lett volna. Már majdnem két hét telt el azóta, hogy Noel megcsókolt a kosárpálya közepén, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom, hogy azzal a csókkal kezdetét vette egy váratlanul komoly kapcsolat. Hamar kiderült ugyanis, hogy mindketten elég erős érzéseket táplálunk a másik iránt.
- Csak hogy tisztázzuk. Mi most akkor együtt vagyunk? — torpantam meg hirtelen, miközben összekulcsolt kezekkel sétáltunk ki a parkból azon a bizonyos estén hetekkel ezelőtt.
Noel elnevette magát.
- Igen, Gólkirálynő. Attól tartok, hogy “mi most akkor együtt vagyunk”. Csak nem azon gondolkodsz máris, hogy hogy szabadulj meg tőlem? — kérdezte felvont szemöldökkel, de a szeme játékosan csillogott.
- Éppen ellenkezőleg.

***

Már hetek óta szokásunk volt esténként együtt focizni, mióta viszont összejöttünk, ezek a találkozók némileg átalakultak. Egyrészt sokkal hosszabbak lettek, másrészt pedig, ha őszinte akarok lenni, a hangsúly jelentősen áthelyeződött a focizásról a csókolózásra.
- Átlátok ám rajtad — rázta meg a mutatóujját fenyegetően Noel, miután kicsit eltávolodtam tőle egy hosszabbra sikeredett csók után. Természetesen a mai délutánt is a kosárpályán töltöttük.
- Fogalmam sincs miről beszélsz — vontam meg a vállamat ártatlanságot színlelve.
- Csak el akarod terelni a figyelmemet a játékról — mutatott a labdára.
- Nincs szükségem ilyen álnok húzásokra ahhoz, hogy nyerjek.
Továbbra is ártatlanul pislogtam fel rá.
- Akkor csak nem tudsz ellenállni nekem?
- Erre a kérdésre inkább nem válaszolnék, így is elég nagy már az egód.
Noel elnevette magát, a következő pillanatban pedig már vissza és tértünk a focizáshoz, vérre menő harcot vívva a labdáért. Egy perccel később diadalmasan emeltem a magasba a kezemet, miután Noelt kicselezve sikerült gólt lőnöm.
- Ezt próbáld meg felülmúlni — pillantottam rá kihívó tekintettel.
Arra számítottam, hogy elmegy a labdáért és újrakezdjük a párharcunkat, de ehelyett egy szó nélkül odalépett elém, és egy olyan csókkal ajándékozott meg, hogy attól még a nevemet is elfelejtettem egy pillanatra.
- Oké, lehet, hogy hajlandó vagyok beismerni, hogy sikerült felülmúlnod — motyogtam kissé kábán, amikor mindössze néhány centire eltávolodtak az ajkaink.
- Nem úgy volt, hogy így is túl nagy már az egóm? — kérdezte, szinte csak lehelve a szavakat. A szemébe nézve a jól ismert játékosság mellett valami mást, egyfajta komolyságot is felfedeztem.
- Néha azért nem árthat karbantartani a te egódat sem — suttogtam.
Noel halkan felnevetett, majd a kezét felemelve a fülem mögé tűrt egy hajtincset.
A következő mondatomat egyáltalán nem gondoltam át, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
- Senki sincs ma otthon.
Noelnek azonnal felszaladt a szemöldöke egészen a hajvonaláig.
- Csak nem el akarsz csábítani, Gólkirálynő?
Nem esett volna nehezemre zavarba jönni abban a pillanatban, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne boruljon lángba az arcom.
- Én semmi ilyet nem mondtam — vontam meg a vállamat, egy titokzatos mosolyt villantva felé.
- Biztosan félreértettem valamit — suttogta Noel közelebb hajolva hozzám.
- Biztosan — suttogtam én is.

***

Fél órával később Noel akkora lendülettel döntött neki a szobám ajtajának, hogy a fal is beleremegett. És én egy cseppet sem bántam.
- Biztosan ezt szeretnéd? — lehelte két csók között.
- Egészen biztos — húztam vissza magamhoz a nyakánál fogva.
És ez alkalommal valóban biztos is voltam benne. Ha akartam volna, sem lettem volna képes összehasonlítani ezt a Noellel töltött délutánt a születésnapi bulim éjszakájával.
Annak ellenére, hogy tudta, nem ez az első alkalmam, Noel elmondhatatlanul figyelmes és óvatos volt.
- Olyan gyönyörű vagy — suttogta a fülembe, amikor már mindkettőnk ruhái szanaszét hevertek a földön. El akartam neki mondani, hogy ő is gyönyörű (szinte már bűn, hogy azokhoz a csillogó zöld szemekhez ilyen szimmetrikus arc és kidolgozott test párosul), de annak valószínűleg röhögés lett volna a vége mindkettőnk részéről. És abban a pillanatban nem volt kedvem nevetni.
Válaszul inkább Noel mellkasára mászva lecsaptam az ajkaira, miközben ő olyan szorosan ölelt magához, mintha attól félt volna, hogy elszökök. Arra gondoltam, hogy a gerince miatt könnyebb lenne neki, ha én lennék felül, ő azonban hamar egyértelművé tette, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében. Egy határozott mozdulattal a hátamra fordított és fölém hajolva az eddigieknél is szenvedélyesebben kezdett csókolni.
Egy pillanatra megszakítva a csókunkat kissé aggodalmas tekintettel pillantottam fel rá.
- Nem lenne jobb a gerincednek, ha…
- Nem — vágta rá azonnal, azt sem hagyva, hogy befejezzem a kérdést.
Noel valószínűleg látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen meggyőzve, így minden bizonnyal arra a következtetésre jutott, hogy legjobb lesz elterelni a figyelmemet. Mire észbe kaptam, a feje már el is tűnt a takaró alatt a lábaim között. A terve tulajdonképpen bejött. Másodpercekkel később már arra sem emlékeztem, mit akartam kérdezni az előbb.

***

- Wow. — Összesen ennyit voltam képes kipréselni magamból, amikor már Noel mellkasán fekve pihegtem.
Noel halkan elnevette magát.
- Egyetértek. Wow.
- Örülök, hogy a nagyobb kiszerelést választottuk. Úgy érzem, szükség lesz rá — biccentettem az éjjeli szekrényen heverő óvszeres dobozra, amit úton hazafelé szereztünk be. A pénztáros (számomra érthetetlen okokból kifolyólag) elég megvető pillantásokat vetett ránk, miközben lecsippantotta a dobozt, ami akár egy igencsak kínos élmény is lehetett volna számomra, de őszintén szólva oda sem figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor érünk már végre haza.
Ha lehetséges, Noel vigyora az eddiginél is szélesebb lett.
- Nem tudsz betelni velem, Gólkirálynő? — kérdezte a fülem mögé tűrve egy kósza tincset, ami szinte azonnal újra az arcába hullott.
Megforgattam a szememet.
- Hogy vagy képes ekkora egóval élni?
- Örülj neki, hogy az egóm méretarányos a… — Egy gyors csókkal befogtam a száját, mielőtt még befejezhette volna a mondatot.
Óvatosan átfordított a hátamra és fölém hajolva megsimította az arcomat.
- Csak hogy tudd, én biztosan nem tudok betelni veled — jegyezte meg a szokásos csintalan mosollyal az arcán, a szeméből azonban komolyság sugárzott.
- Helyes — vigyorodtam el, és fél kézzel közelebb húztam magamhoz, miközben a másikkal már az éjjeliszekrényen heverő dobozt igyekeztem kitapogatni.

***

- Mikor ér haza a családod? — kérdezte Noel, miközben kényelembe helyezte magát a karjaimban, fejét a mellkasomon nyugtatva. Ahogy az ujjaimmal beletúrtam az izzadságtól kissé nedves göndör fürtjeibe, úgy éreztem, a szívem minimum kétszeresére nőtt. Egészséges egyáltalán ennyire boldognak lenni?
- Gólkirálynő?
- Hm? — Előfordulhat, hogy egy kicsit elmerültem a haja piszkálásában.
- Azt kérdeztem, mikor ér haza a családod — pislogott fel rám kérdő tekintettel.
- Holnap délután. Wellnesselni mentek.
- Nélküled? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt mondtam nekik, hogy holnap reggel kihagyhatatlan edzésem van — vallottam be lesütött szemmel.
- Miért?
Válasz helyett vetettem rá egy sejtelmes pillantást.
- Várjunk csak. Szóval te ezt kitervelted? — Noel hitetlenkedve meredt rám, én pedig csak megvontam a vállamat.
- Talán nem akartad, hogy elcsábítsalak? — rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul.
Noel válasz helyett hátravetett fejjel felröhögött, és ezt látva én sem tudtam tovább visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet. Miután sikerült lecsillapodnia, megajándékozott egy igencsak szenvedélyes csókkal. Azt hiszem, ezzel választ kaptam a kérdésemre.
- Meddig tudsz maradni? — kérdeztem, miután az ajkaink eltávolodtak egymástól. A gyomrom görcsbe rándult a gondolattól, hogy egyszer fel kell kelnünk innen.
- Ameddig szívesen látsz — támaszkodott fel a könyökére.
- Vigyázz, mit kívánsz, a végén még örökre itt ragadsz.
- Lehet róla szó. — Az önelégült vigyorát csak egy csókkal tudtam letörölni az arcáról.
Amikor eltávolodtak egymástól az ajkaink, rá kellett harapnom a nyelvemre, nehogy szavakba öntsem a gondolatot, amit szorgosan igyekeztem visszatuszkolni az agyam mélyére.
- Mi az? — fürkészett Noel kíváncsian.
- Honnan tudod, hogy van valami?
- Olyan fejet vágsz, mintha alhasi görcseid lennének.
Hangosan felnevettem.
- Ez furcsán specifikus volt.
- Tehát? — vonta fel a szemöldökét, nem engedve el a témát.
Egy drámai sóhajt követően kiböktem azt, ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Csak azon gondolkodtam, — kezdtem bele, zavartan bíbelődve a takaróm anyagával — hogy hány… Khm. Szóval tudom, hogy neked már… Izé… Elég sok tapasztalatod van.
Vicces, hogy hosszú órákat töltöttem vele meztelenül az ágyamban anélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jöttem volna, erre most egy egyszerű kérdés feltevésétől is lángba borult a fejem és egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni.
Noel ezzel szemben természetesen öntelt vigyorral a fején élvezte a szenvedésemet.
- Hé, ez nem vicces — förmedtem rá.
- Ó, dehogynem — nevette el magát. Amikor bosszúból elkezdtem csikizni a nyakát, hamar megváltozott a véleménye.
- Oké, oké, visszavonom, egyáltalán nem vicces nézni, ahogy próbálod kinyögni a kérdést, hogy hány lánnyal feküdtem le előtted.
Megforgattam a szememet. Egy szavát sem hittem, de megkegyelmeztem neki és felhagytam a csikizéssel abban a reményben, hogy megválaszolja a kérdésemet anélkül, hogy nekem is fel kellene tennem.
Mindketten egymás felé fordulva feküdtünk a párnámon, én pedig türelmetlenül vártam a válaszát. Arra számítottam, hogy még egy ideig húzni fogja az agyamat, de nem így történt.
- Csak semmi ítélkezés, oké? — fenyegetett meg a mutatóujjával egy halvány mosoly kíséretében.
- Miért ítélkeznék? — meredtem rá értetlenül.
- Kicsit magasabb a szám, mint amire számítanál — húzta el a száját kissé félve.
- Szerintem alábecsülöd, mekkora hímringyónak képzellek.
Noelből olyan hangos nevetés tört ki, hogy Zsóka néni a szomszédból minden bizonnyal felfigyelt rá.
- Hímringyónak képzelsz? — kérdezte továbbra is rázkódó vállakkal.
- Ezután a felvezető után most már egyre inkább — vigyorogtam rá. — Na, halljuk azt a hatalmas számot.
- Igazából nem tudom a pontos számot. De nagyjából 10.
Minden erőmmel azon voltam, hogy normálisan reagáljam le, bármit is fog mondani, de a válasza hallatán ösztönösen elkerekedett a szemem.
- Túl sok kérdésem van — jelentettem ki sűrű pislogások közepette.
Noel a tenyerébe temette az arcát és halkan felnevetett.
- Valahogy sejtettem. Ne kímélj.
- Először is. Mi az, hogy nem tudod a pontos számot? — Fel sem tudtam fogni, hogy ez hogy lehetséges.
- Nem számoltam — vonta meg a vállát. — Sokszor nem voltam józan. És nem mindegyik alkalom volt emlékezetes, mert…
- Oké-oké, kímélj meg a részletektől — szakítottam félbe feltartott kézzel, ugyanis már attól a gondolattól is görcsbe rándult a gyomrom, hogy (legalább) 10 másik lány élte át vele ugyanazt, mint én.
- Te kérdezted — jelent meg újra az a jellegzetes vigyor az arcán. — Akkor nincs is több kérdésed?
- Dehogynem — néztem rá értetlenül. — Tehát, ebből mennyi volt komoly kapcsolat?
- Mit nevezünk komoly kapcsolatnak?
Megajándékoztam egy lesújtó pillantással.
- Ha ezt meg kell kérdezned, az elég aggasztó ránk nézve.
Noel az égre emelte a tekintetét, majd egy határozott mozdulattal magához húzott, gyengéden a fülem mögé tűrve egy újabb kósza tincset.
- A miénkhez hasonló kapcsolatom sosem volt korábban. Volt egy, amit kis túlzással komolynak lehet nevezni, a többi viszont mind csak egy-két alkalom volt. Soha senki iránt nem éreztem azt, amit irántad érzek.
- Tényleg? — A hangom furcsán rekedt volt, de egyáltalán nem érdekelt.
- Tényleg. Volt egy körülbelül kéthónapos kapcsolatom 14 éves koromban, de hamar vége lett, a balesetemmel egyidőben. — Amikor ezt mondta, fájdalom suhant át az arcán, de amint egyet pislogtam, már tova is szállt. — Az azt követő években igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy kerekesszékben fogom tölteni az egész életemet és biztos voltam benne, hogy ez azzal fog járni, hogy egyedül maradok. Amikor újra lábra álltam, mindent be akartam pótolni, és valahol mélyen azt is éreztem, hogy ez a felépülés nagy eséllyel csak ideiglenes. Addig akartam élni, ameddig lehetőségem volt rá.
Éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim a szavai hallatán.
- Ne sírj — kérlelt suttogva.
- Nem sírok — ígértem, mosolyt erőltetve az arcomra. — Csak dühös vagyok.
- Rám? — Az arcán őszinte rémület tükröződött.
- Jaj, dehogy. — A kezembe fogva az arcát végigsimítottam rajta a hüvelykujjammal. — A sorsra vagyok dühös. Nem ezt érdemled.
Noel halványan elmosolyodott.
- Én nem vagyok dühös. Már nem — suttogta, még szorosabban magához szorítva.
Biztosra akartam menni, hogy jól értettem, amit mondott.
- Úgy érted…
- Igen, úgy. Jelenleg nagyon is hálás vagyok a sorsnak — koppintott rá játékosan az orromra.
Fülig érő mosollyal néztem fel rá.
- Oké, mielőtt még a te egód is túl nagyra nőne, térjünk rá az én kérdéseimre — vonta fel a szemöldökét kihívóan.
Azonnal lefagyott a vigyor a képemről.
- Nem, nem, nem. Még nem végeztünk veled. Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod csak azért, mert levettél a lábamról a romantikus vallomásaiddal.
- Jól van, mire vagy még kíváncsi? — sóhajtott fel lemondóan.
- Azóta, hogy ismerjük egymást… — kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy fejezzem be a mondatot. Ő már tudta, hogy én lefeküdtem valakivel azóta, hogy ismerjük egymást, és nem úgy tűnt, mintha különösebben megrázta volna a dolog, én azonban nem voltam benne biztos, hogy ugyanilyen lazán kezelném a helyzetet.
Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne nem firtatni ezt a témát, de még mielőtt visszavonulót fújhattam volna, Noel megválaszolta a kimondatlan kérdésemet.
- Nem. Mióta aznap este leteremtettél, senki más nem tud érdekelni — mondta ki egyszerűen.
Kifújtam a levegőt, amit tudtomon kívül visszatartottam, és szorosan befészkeltem magam Noel karjaiba.
- Nincs több kérdésem — suttogtam.
Noel magához szorított és adott egy gyengéd puszit a fejem tetejére. Mielőtt azonban még túlságosan is kényelembe helyeztem volna magam, hirtelen hátrahúzódott és az ördögi vigyor az arcán nem sok jót ígért.
- Én jövök — dörzsölte össze a tenyerét.
- Te jó ég — motyogtam a fejemre szorítva az egyik párnát.
- Első kérdés. — A párnától nem láttam Noel arcát, de szükségtelen volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, borzasztóan élvezi a helyzetet. — Mennyi az annyi?
- Wow, semmi köntörfalazás. — A párnát az arcomról levéve magamhoz öleltem, és birizgálni kezdtem a csücskét. Óvatosan Noelre sandítottam, mielőtt válaszoltam volna. Nem voltam benne biztos, hogyan fog reagálni. — Egy.
- Egy? — Őszintén döbbentnek tűnt.
Ha lehetséges, az eddiginél is jobban lesütöttem a fejemet, de Noel szinte azonnal fel is emelte az államat a mutatóujjával.
- És ezt pontosan miért is szégyelled?
- Mert azt kívánom, bárcsak nulla lenne — suttogtam, és a mai napon már nem először lábadt könnybe a szemem. Megpróbáltam elfordítani a tekintetemet, de Noel nem engedte. Nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy szeretné érteni, és valójában én is azt akartam, hogy értse.
- Amit meséltem arról a napról, amikor összevesztünk… az… szóval az volt nekem az első. Azonnal megbántam. Részeg voltam, nem éreztem semmit a srác iránt és csak azért csináltam, mert el akartalak felejteni. Azóta minden egyes nap azt kívánom, bár ne tettem volna meg. Ma különösen. Minden szempontból hiba volt és nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbocsátani magamnak.
- Senki sem tökéletes — suttogta Noel. — Ha hibázunk, megpróbáljuk helyrehozni. Vagy sikerül vagy nem, de mindenképpen meg kell bocsátanunk magunknak.
- Egyelőre jobban érdekel az, hogy a legjobb barátnőm valószínűleg sosem fog megbocsátani nekem.
- Volt köztük valami azzal a sráccal?
- Nem. Csak tetszett neki.
- És a srácnak is tetszett?
- Nem hinném. Ha jól tudom, sosem beszélt vele.
Noel összeráncolt szemöldökkel meredt rám.
- Azt akarod mondani, hogy a barátnőd nem beszél veled két hete, mert kavartál egy sráccal, akivel ő egy szót sem váltott soha?
- Ez nem ilyen egyszerű — ráztam meg a fejemet.
- Oké — vont vállat. — De akkor is úgy gondolom, hogy emiatt nem kellene emésztened magad.
- Te egyáltalán nem is vagy féltékeny? — néztem fel rá kissé értetlenül. — Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélgetni velem egy másik srácról? Én fejben már megtéptem mind a tíz exedet, amiért hozzád mertek érni.
Noel hangosan felnevetett. Örültem, hogy ilyen szórakoztatónak tart, de én nem vicceltem.
- Először is, nincs tíz exem. És semmi okod féltékenynek lenni, már csak azért sem, mert a legtöbbjüknek a nevére sem emlékszem.
- Ez nem hangzik olyan biztatóan, mint gondolod — szúrtam közbe, amire válaszul Noel oldalba bökött, én pedig felvisítottam.
- Másodszor — folytatta, mintha semmi nem történt volna. — Legszívesebben seggbe rúgnám saját magamat, amiért aznap olyan borzalmasan viselkedtem veled. Nem érdemelted meg, hogy rajtad vezessem le a dühömet, és ezzel ráadásul megadtam a lehetőséget valami seggfejnek, hogy kihasználja, hogy magad alatt vagy. Szóval nagyon is erős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de féltékeny nem vagyok. Most már velem vagy, és csak ez érdekel.
Mielőtt még bármit reagálhattam volna, azért hozzátette:
- Persze ha az a seggfej megpróbálna újra a közeledbe férkőzni, biztosan leütném. De nem féltékenységből.
- Persze, hogy nem — bólogattam úgy, mint aki egy szavát sem hiszi. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne terüljön el az arcomon az önelégült vigyorom.
- Jól hallom, hogy gúnyolódsz rajtam? — vonta fel a szemöldökét.
Ezek szerint nem sikerült olyan jól lepleznem magam, mint gondoltam.
- Neeeeem.
Esélyem sem volt védekezni, Noel a következő pillanatban rám vetette magát és kíméletlenül csikizni kezdett, én pedig visítva próbáltam ellenszegülni több-kevesebb sikerrel. Több szempontból is örültem, amikor a csikipárbaj egy ponton átcsapott csókcsatába. Határozottan úgy gondolom, hogy Noel sokkal hasznosabb dolgokra is tudja használni a kezeit a csiklandozásnál, és ezt be is bizonyította.

***

- Min gondolkodsz ennyire? — bökdöste meg a homlokomat Noel, amikor már mindketten az ágyon elterülve pihegtünk, én háton, ő hason fekve, fél karját a mellkasomon nyugtatva.
- Csak arra gondoltam, hogy bárcsak vártam volna rád, és ez lehetett volna az első alkalmam.
- Technikailag, ez a harmadik lett volna — vigyorodott el. — Az elsőt már napnyugta előtt letudtuk.
És valóban, egy jó ideje lement már a nap anélkül, hogy ez nekem feltűnt volna.
Válaszul csak megforgattam a szememet. Attól tartok, ha ez egy hosszútávú kapcsolat lesz, nagy eséllyel szemtengelyferdülést fogok kapni. És egyáltalán nem bánnám, ha így lenne.
- Egyébként pedig — támaszkodott fel a könyökére. — Nem az első alkalom számít.
- Hanem az utolsó? — tippeltem.
- Pff. Dehogy. Gondolj bele, milyen öregek leszünk addigra. Nem. A legjobb alkalom számít.
Fogadni mernék, hogy Noelt nem érte váratlanul a következő kérdésem (már ha ezt lehet kérdésnek nevezni).
- És te… szóval… neked melyik… Oké, nem érdekes — gondoltam meg magam félúton, egy legyintéssel próbálva elhessegetni annak az emlékét is, hogy ezt a kérdést fel akartam tenni.
Noelt persze egyáltalán nem érdekelte, hogy jobban szeretném, ha hanyagolnánk a témát.
- Hogy melyik volt a legjobb alkalmam? Nehéz eldönteni.
Veszélyesen felgyorsult a szívverésem, ahogy a kétely felütötte a fejét az agyamban. Lehetséges lenne, hogy ő nem élvezte annyira a mai napot, mint én? És hogy ezt most a szemembe is fogja mondani?
- Három lehetséges opció is van — folytatta Noel, én pedig egyre kétségbeesettebben bámultam rá. Egészen addig, amíg ki nem tört belőle a nevetés.
- Látnod kéne az arcodat.
Válasz helyett nemes egyszerűséggel hozzávágtam az első párnát, ami a kezem ügyébe került.
Mielőtt még újra lecsaphattam volna, kivette a kezemből a párnát és fölém hajolva megakadályozta, hogy újabb támadást indítsak ellene.
- Csak hogy tisztázzuk, a három opció az első, a második és a harmadik alkalom veled.
- Mondták már neked, hogy nem vagy vicces? — vontam fel a szemöldökömet.
- Mintha a barátnőm említette volna már párszor.
Hihetetlen, hogy mennyire képtelen vagyok ellenállni a hülye vigyorának. Pláne ha még a barátnőjének is nevez közben. Akármennyire is igyekeztem visszafojtani, a nevetésem megállíthatatlan volt.
- Ezt már szeretem — nyomott egy puszit a szám sarkára. — Most pedig ideje rátérni a következő napirendi pontra.
- Vagyis?
- Meg kell válaszolnom a kérdésedet életem legjobb szexuális élményéről. Ehhez pedig több adatot kell gyűjtenem.
Biztos vagyok benne, hogy ezután még mondott valamit, de mivel ezzel egyidőben a szája a nyakamra, a keze pedig sokkal lejjebb tévedt, esélyem sem volt bármit is felfogni belőle.
Ami pedig a továbbiakat illeti… Legyen elég annyi, hogy végül négy opció sem lett elég a döntéshozáshoz.

16. Jelen időben?

Sziasztok!

A vártnál kicsit tovább tartott ennek a résznek a publikálása, mivel szerettem volna megírni még pár részt, mielőtt közzéteszem a következőt. Viszont remélem, hogy a rész végére érve úgy fogjátok gondolni, hogy megérte a várakozás. :)

Nem szeretnék spoilerezni, de annyit elárulok, hogy nagyon izgalmas részek következnek (a mostanit is beleértve), és már vészesen közeledünk a célegyeneshez - ezen kívül még 6 fejezet és egy epilógus van hátra a történetből. Persze csak akkor, ha minden a terv szerint halad és nem ihletődöm meg menet közben 1-2 extra rész erejéig - sosem lehet tudni.

Na de elég is ennyi belőlem, alább sokkal érdekesebb olvasnivalót találtok az én hablatyolásomnál.
Enjoy! 💜

***

December 15. — péntek

 
22:34 - Noel
Nem hiszem el, hogy kihagyta
22:35 - Alíz
Tényleg? Nekem egyáltalán nem esik nehezemre elhinni
22:35 - Noel
Igaz, Arsenal-szurkolóként elég kihagyott helyzetet láthattál már
22:36 - Alíz
Bocs, de kinek a csapata is hagyott ki éppen egy 11-est?
22:37 - Noel
A legjobbakkal is megesik
22:38 - Alíz
Mint például veled egymás után 3-szor?
22:38 - Noel
Azzal a labdával nem volt rendben valami, és ezt te is tudod
22:38 - Alíz
Mondogasd csak ezt magadnak
22:39 - Noel
🖕

Képtelen voltam levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy ébredés után az ágyamban fekve visszaolvastam a tegnap esti beszélgetésünket Noellel.

Az elmúlt három hétben nem ez volt az első alkalom, hogy egy-egy meccs minden pillanatát alaposan kibeszéltük. Bár ha őszinte akarok lenni, még nem volt olyan, hogy ne terelődött volna el a téma magáról a meccsről viszonylag hamar.

Tegnap este abban a pillanatban, hogy elkezdődött a Chelsea-Everton meccs, megcsörrent a telefonom. Amint megláttam, hogy ki hív, egy hatalmas, idióta vigyor terült el az arcomon.

- Esélyetek sincs — vettem fel a telefont köszönés nélkül.

- Azt majd meglátjuk — vágta rá Noel azonnal, szintén köszönés nélkül.

Az után a bizonyos játszótéri este után Noel és én tulajdonképpen minden pillanatot együtt töltünk. Oké, ezt nem úgy kell érteni, hogy folyamatosan egymás mellett vagyunk — mindössze arról van szó, hogy 0-24-ben üzengetünk egymásnak vagy éppen telefonon beszélünk.

Hamar kiderült, hogy angol focicsapatok terén merőben más az ízlésünk, és szinte már a közös rituálénkká vált egymás kedvenc csapatának alázása. Megjegyezném, hogy nincs túl nehéz dolgom — mégis hogy képes valaki az Evertonnak szurkolni?

Miután elég egyértelművé vált, hogy ez sem az Everton napja lesz, Noel dühében rám csapta a telefont, minden bizonnyal azért, mert nem akarta, hogy halljam, ahogy zokog. Vagy az is lehet, hogy a kárörvendő nevetésemet nem akarta tovább hallgatni. Én mindenesetre a zokogós verzióra szavazok.

Természetesen öt perccel később már üzenetben folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy még nem keltél fel? — rontott be Vilu a szobámba, félbeszakítva ezzel a merengésemet. Mondanom sem kell, kopogás nélkül.

- Fel kellett volna? — dörmögtem bármiféle lelkesedés nélkül. Mégis kinek van kedve péntek reggel iskolába menni?

- Nem akarok megint elkésni miattad — toporgott Vilu a küszöbömön.

- Indulj el nélkülem, én majd megyek egyedül.

Válasz helyett csak egy hatalmas sóhajtást hallottam és bár nem néztem rá, fogadni mernék, hogy egy látványos szemforgatással is megjutalmazott.

Húsz perccel később meglehetősen komótos tempóban indultam el én is a suli felé. Nem sok esélyt láttam rá, hogy beérek időben, de néha megengedhet magának egy kis kését az ember lánya. Egyébként is, teljesen biztos voltam benne, hogy szeszélyes angoltanárom nem éppen ma fog elkezdeni pontosan érkezni az óráira. Ha szerencsém van, még az is lehet, hogy 5-10 perccel a tanár előtt odaérek.

Séta közben előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és ösztönösen megnyitottam a Noellel közös beszélgetésünket.

7:51 - Alíz
Sikerült kiheverned a tegnapi vereséget?
7:51 - Noel
Van, ami elterelje a figyelmemet.

Egy fél pillanat erejéig megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, rám gondolt. A gondolattól igencsak szaporán kezdett verni a szívem. Néhány másodperccel később azonban összerándult a gyomrom, amikor is megértettem, mire gondol Noel valójában. A következő üzenet ugyanis egy fénykép volt egy orvosi rendelő ajtajáról. Miután megláttam a képet, egészen más okból gyorsult fel a szívverésem.

7:52 - Alíz
Ugye nem történt semmi baj?
7:53 - Noel
Nem. Azon kívül, hogy fél órája ücsörgök itt tök egyedül, mert az orvos még mindig nem érkezett meg.

Gondolkodás nélkül nyomtam rá a hívás gombra. Az első csörgésre felvette.

- Székely Alíz, hosszú í-vel. — Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még a végén azt fogom hinni, egy percet sem bírsz ki nélkülem.

Horkantva felnevettem. Aztán hálát adtam az égnek, amiért telefonon keresztül nem láthatta, mennyire elpirultam.

- Csak megszántalak. Úgy éreztem, kegyetlenség lenne, ha sziporkázó személyiségem hiányában kellene töltened a reggeledet.

- Milyen figyelmes tőled. — Szinte magam előtt láttam, ahogy éppen összefutnak a nevetőráncok a szeme sarkában.

- Nagylelkű természettel áldott meg az ég.

- És nagylelkű természetednek nem órán kellene lennie éppen véletlenül?

- Miért érzem úgy, hogy nagyon jól kijönnél anyukámmal? — forgattam meg a szemem.

- Jól ki szoktam jönni az anyukákkal.

Ezt bizonyára egy teljesen ártatlan megjegyzésnek szánta, én azonban hirtelen szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Szóval több lány is bemutatta már a szüleinek. Nem tudom, miért lepődtem meg ezen annyira és még kevésbé értettem, hogy ez az információ miért üt engem ennyire szíven.

Aztán hirtelen egy újabb gondolat tolakodott be a fejemben. Lehetséges lenne, hogy Noel úgy gondol rám, mint egy lányra, aki egyszer bemutatja majd a szüleinek?

Mivel a szokásos fél másodpercnél valamennyivel hosszabb ideig nem nyitottam ki a számat, Noel egy idő után azt hitte, megszakadt a vonal.

- Hé, itt vagy még?

- Micsoda? Ja, igen, itt vagyok. Bocsi, csak majdnem elcsúsztam egy… izé… banánhéjon.

Mi van? Banánhéjon? Mi vagyok én, egy rajzfilmfigura a ’80-as évekből? Háromszor homlokon csaptam magam a hülyeségemért, és csak remélni mertem, hogy Noel ebből semmit nem hallott meg.

- Egy banánhéjon — ismételte meg ő is az utolsó szót. Nagyon úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy
elment az eszem.

Kétségbeesetten igyekeztem kitalálni valamit, bármit, amivel elterelhetem a szót a beégésemről. Ennek az lett a vége, hogy kiböktem a legelső dolgot, ami eszembe jutott.

- Már egy ideje kérdezni akartam valamit.

A kijelentésemet néhány másodpercnyi néma csend követte. Nem tudtam eldönteni, hogy Noel vajon arra vár, hogy megosszam vele, mégis mit akarok kérdezni, vagy éppen húzni próbálja az időt, mert fél tőle, hogy milyen indokolatlan ötlettel hozakodom elő ezúttal.

- Hallgatlak — szólalt meg végül.

- Jól értettem, hogy azt mondtad, 18 éves vagy? — idéztem fel a két héttel ezelőtti beszélgetésünket a mászóka tetején.

- Ez volt a nagy kérdés, amit régóta fel akartál tenni? — Olyan harsányan nevetett fel, hogy biztosra vettem, hogy a váróteremben mindenki őt bámulja. És ugyanilyen biztos voltam abban is, hogy ez egy cseppet sem érdekli. Noel nem az a fajta ember, aki könnyen zavarba jön.

- Miért, mire számítottál? — nevettem fel én is.

- Hát nem erre — vágta rá. — De hogy megválaszoljam ezt az életbevágó kérdést: igen, 18 vagyok.

- Szóval idén érettségizel? — érdeklődtem, fél szemmel a járdán velem szemben jövő kutyát és gazdáját figyelve. Nem gyakran ijedek meg egy kutyától, de az az állat minimum akkora volt mint én, és esküdni mernék, hogy megvillant a szeme, amikor kiszúrta, hogy közeledek felé. Amikor elhaladt mellettem, még egy dühös kis vicsort is kaptam tőle.

Miután sikeresen túléltem a német juhásszal való konfrontációt és újra Noelnek tudtam szentelni minden figyelmemet, hirtelen feltűnt, hogy jó néhány másodperce nem szólt bele a telefonba.

- Itt vagy? — kérdeztem a szemöldökömet ráncolva.

- Aha — sóhajtott fel. — Egy pillanatra elfelejtettem, hol ücsörgök éppen, és most arcon csapott a valóság.

- Sajnálom — motyogtam. Fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, hogy én rontottam el a kedvét.

- Nem a te hibád. Neked köszönhetem, hogy egyáltalán egy kis időre kiszakadhatok néha a valóságból.

Ettől a mondatától úgy összeszorult a mellkasom, hogy meg kellett torpannom. Már csak néhány méter választott el az iskola bejáratától, de képtelen voltam továbbmenni. Éreztem, hogy minden előjel nélkül könnybe lábad a szemem, és még most sem tudom pontosan, miért.

- Tényleg? — kérdeztem halkan.

- Tényleg. — Hallottam a hangján, hogy egy kicsit elmosolyodott. Vagy talán csak szerettem volna, ha így van.

- Nem érettségizek idén — bökte ki. — Évvesztes vagyok, szóval egyébként is csak 11.-es lennék, de a baleset miatt halasztanom kellett egy évet, úgyhogy csak 10.-be járok. És igyekszem nem gondolni arra, hogy mi lesz most, hogy vár rám egy újabb műtét.

Gondolatban néhányszor fejbe vertem magam, amiért egyáltalán szóba hoztam ezt a témát. Persze nem tudhattam, de akkor is.

Elmondhatatlanul igazságtalan, hogy egy baleset miatt Noel egész élete parkolópályára került. És amikor már azt hitte, látja az alagút végét, hirtelen újra eltűnt a fény a végéről.

Pár percig egyikünk sem szólalt meg, csak egymás lélegzetvételeit hallgattuk a telefonban. Az utca közepén állva egyáltalán nem voltam egyedül, valamiért mégis úgy éreztem, mintha arra a kis időre csak mi ketten léteznénk a világon.

Végül megköszörültem a torkomat.

- Remélem, készen állsz arra, hogy csúfos vereséget szenvedj este.

Hallottam, ahogy halkan felnevet a vonal másik végén.

- Arra állok készen, hogy én alázzalak porig téged.

- Hah. Álmaidban — horkantottam fel.

- Pintér Noel! — hangzott fel egy rikácsoló hang a háttérben. Noel következett az orvosnál.

- Mennem kell — kezdett búcsúzkodni.

- Este találkozunk — köszöntem el én is, de mire befejeztem a mondatot, már ki is nyomta a hívást.

***

Ha nagyon igyekszem, talán csak 10 percet késtem volna az első óráról, de mivel sürgősen szükségem volt egy kávéra a büféből, a 10 percből negyedóra lett.

- Nem kapkodtad el — jegyezte meg Vilu, miután lehuppantam a mellé a teremben.

- A tanárnő sem szokta elkapkodni — intettem az üres tanári asztal felé. Ahogy megjósoltam, még az angoltanárunk előtt beértem az órára.

Valószínűleg az egész épület a mi osztályunktól volt hangos, ugyanis a negyedórás késést mindenki lyukasóraként értelmezte, így legalább akkora zajt csaptunk, mintha éppen szünet lett volna.

- Aú — kiáltottam fel, ugyanis Vilu minden előjel nélkül hirtelen oldalba bökött a könyökével. — Ezt miért kaptam?

- Viktor téged bámul — súgta.

A terembe lépve feltűnt, hogy Viktor a szokásos helyét lecserélte a hátsó sor legeldugottabb sarkára, kitúrva ezzel a helyéről Lizát, osztályunk legcsendesebb tagját. Szegény Lizának esélye sem volt Viktorral szemben a helyéért való küzdelemben. Mindössze néhány bánatos pillantásra telt tőle a megszokott helye irányába.

- Ne nézz oda — bökött oldalba Vilu másodjára is, mielőtt még megfordulhattam volna ellenőrizni, hogy a nővéremnek igaza volt-e Viktor bámulásával kapcsolatban.

- Ne bökdöss már — mordultam fel, és bosszúból rácsaptam a kezére.

- Te meg ne ütögess — meredt rám összehúzott szemekkel.

- Úgy érzem, közbe kell lépnem, mielőtt még elkezditek kikaparni egymás szemét — fordult hátra felénk Erik.

- Á, olyasmit csak zárt ajtók mögött tennénk, tanúk nélkül — legyintett Vilu, mire Erik elnevette magát.

Amíg ők ketten elnevetgéltek, én fél szemmel óvatosan hátrapillantottam a leghátsó padsor irányába. És valóban, Viktor olyan átható tekintettel bámult, hogy csodálom, hogy nem égetett lyukat a hátamba. Mielőtt azonban még eltöprenghettem volna ennek jelentőségén, a tanárnő egy hangos ajtócsapással jelezte, hogy végre megérkezett. Mindössze 23 percet késett, ami szerintem új rekord.

***

Az utolsó óra után a suli előtti lépcsőn ülve vártam Stellát és Vilut. Egészen addig észre sem vettem, hogy réveteg vigyorral bámulok ki a fejemből, amíg a mellettem megtorpanó Viktor le nem olvasztotta a mosolyt az arcomról.

Viktor szó nélkül dobta le magát mellém, majd hátradőlve a könyökére támaszkodott. Ha nem ül hozzám olyan közel, azt hihettem volna, hogy észre sem vette a jelenlétemet, ugyanis tüntetőleg még egy oldalpillantást sem vetett rám. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül huppant le mellém, arról viszont fogalmam sem volt, mit akar tőlem.

Megköszörültem a torkomat.

- Segíthetek valamiben?

Viktor összevont szemöldökkel “tanakodott” néhány másodpercig, mintha hirtelen nem jutott volna eszébe, miért jött oda hozzám.

- Gondolkodtam — bökte ki végül.

- Ennél kicsit többre lesz szükségem — meredtem rá értetlenül.

- Gondolkodtam és arra jutottam, hogy nem értek egyet veled. — Ezen a ponton végre a szemembe nézett. Legnagyobb meglepetésemre a szokásos flegma tekintetén kívül valamiféle őszinte érzelmet véltem felfedezni a tekintetében. Beazonosítanom azonban nem sikerült.

- Mivel kapcsolatban? — Kezdtem unni, hogy minden egyes félmondatot harapófogóval kell kihúznom belőle. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítottam, hogy Stella és Vilu perceken belül meg fognak jelenni, és nagyra értékeltem volna, ha addigra meg tudok szabadulni Viktortól.

- Nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna köztünk — mondta ki, én pedig meglepetésemben elejtettem a telefonomat. Tudtam, hogy valószínűleg ripityára tört a kijelzője (valóban így történt), de abban a pillanatban ez volt a legkisebb problémám.

Kikerekedett szemekkel bámultam Viktorra, és csak remélni mertem, hogy félrehallottam valamit.

- Hogy mondod? — A tekintetemmel könyörögtem neki, hogy vallja be, hogy csak viccelt az imént.

- Hallottad — suttogta, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust.

Pár hónappal ezelőtt könnyen lehet, hogy ez a beszélgetés megdobogtatta volna a szívemet, mert hát, lássuk be, Viktor nem az a fajta srác, akit bárki is kirugdosna az ágyából — én már csak tudom. Abban a pillanatban azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyedül arra tudtam gondolni, hogy bárcsak Noel ülne Viktor helyén. Annak az átható zöld szempárnak már a gondolatától is felgyorsult a szívverésem, és ezzel egyidőben újfent megéreztem a megbánás szúró fájdalmát a mellkasomban. Azt kívántam, bárcsak Noel huppant volna le mellém a lépcsőre aznap este a szülinapi bulimon is.

Sóhajtva megráztam a fejemet.

- Viktor, sajnálom, de az az este egy tévedés volt a részemről.

- Tévedés — ismételte meg, mintegy ízlelgetve a szót.

Talán csak képzelődtem, de mintha egy pillanatra őszinte csalódottságot véltem volna felfedezni a tekintetében. Lehetséges lenne, hogy Rámen Viktor érez valamit irántam a felszínes vonzalmon túl?

- Ne haragudj. De az lesz a legjobb, ha barátok maradunk. — Ahogy kimondtam, én magam is éreztem, mennyire furcsán hangzik ez a mondat.

Viktor halkan felnevetett, de a nevetés nem jutott el a szeméig.

- Ezt úgy mondod, mintha valaha is barátok lettünk volna.

Nyitottam volna a számat, hogy mondjak még valamit, de valójában én magam sem tudtam, mit mondanék. Viktor minden további nélkül felpattant mellőlem, és köszönés nélkül távozott.

- Ez meg mi volt? — Ezt a kérdést én is fel szerettem volna tenni magamnak, a hang azonban nem a saját belső hangom volt, hanem Stelláé.

- Baszki — motyogtam magam elé a szememet összeszorítva, mielőtt óvatosan megfordultam volna.
Hátranézve egy zavarodott Stellát és egy, az orrnyergét masszírozva a fejét rázó Vilut találtam magam mögött néhány méterrel.

- Khm. Sziasztok — pattantam fel, ösztönösen igyekezve úgy tenni, mintha semmi fontos nem történt volna, annak ellenére, hogy még a hülye is láthatta, hogy nagyon is történt valami. Stella viszont nemcsak, hogy nem hülye, de túl okos ahhoz, hogy ne találja ki azonnal, minek volt éppen szemtanúja.

- Alíz? — A tekintetével szinte esdekelt, hogy cáfoljam meg a gyanúját. De nem tehettem.

- Sajnálom — suttogtam a szememet lesütve.

Stella a szívére szorított kézzel meredt rám, a szemét pedig elöntötték a könnyek.

- Te és Viktor? — lehelte alig hallhatóan. — Én ezt nem értem. Mióta?

- Stella, esküszöm neked, hogy nincs köztünk semmi. Egyszeri eset volt és soha többet nem fog megtörténni. Nem érzek iránta semmit.

Stella tett egy lépést hátra, mintha csak mellbe vágtam volna.

- Egyszeri eset? Pontosan mi az, ami csak egyszer történt meg?

Én lesütöttem a szememet, Vilu pedig a rágóját majdnem félrenyelve köhögni kezdett, igyekezve nem megfulladni.
Stella döbbenten fordult Vilu felé, én pedig kihasználtam a lehetőséget arra, hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt még visszatérnénk hozzám.

- Te tudtál erről?

Vilu még köhintett párat, mielőtt válaszolt volna.

- Csak pár hete tudtam meg.

- Pár hete??? — És ezzel Stella figyelme vissza is tért hozzám. — Alíz? Mi az, amiről nem tudok?

Megköszörültem a torkomat.

- Elég sokat ittam a születésnapi bulimon — kezdtem bele. — Szomorú voltam, és Viktor egyszer csak ott termett mellettem. Tudom, hogy hiba volt, és azonnal megbántam. Egyáltalán nem így terveztem, és ha tehetném, visszacsinálnám, de nem tehetem.

- Megcsókoltad? — kérdezte halkan.

Vetettem egy óvatos pillantást a nővérem felé, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mondjam el Stellának a történet hátralévő részét. Vilu pontosan ugyanolyan tanácstalanul nézett rám, mint amilyennek én éreztem magamat. Stella végül a nővéremmel való összenézésem alapján magától is összerakta a történteket.

- Lefeküdtél vele. — Nem kérdés volt, de ennek ellenére válaszul bólintottam. Képtelen voltam a szemébe nézni.

Néma csend állt be közöttünk, ami alatt egyikünk sem nézett a többiekre. Végül Stella törte meg a csendet.

- Én most hazamegyek — suttogta.

- Stella… — kezdtem bele, de azonnal félbeszakított.

- Nem érdekel — fojtotta belém a szót a kezét feltartva.

- Nem lenne jobb, ha megbesz… — próbálkozott Vilu is, de Stella egy éles pillantással őt is elhallgatatta.

- Neked sincs mit mondanom. Azt hittem, megegyeztünk, hogy többet nem hallgatunk el egymás elől semmit.

- Nem az én tisztem volt elmondani — nézett rá Vilu esdeklő tekintettel.

Stella válaszul csak csalódottan megrázta a fejét, majd szó nélkül sarkon fordult. Vilu és én még hosszú percekig álltunk ott, mozdulatlanul figyelve, ahogy Stella távolodó alakja egyre kisebbé válik.

***

Azokon a napokon, amikor tudom, hogy este Noellel találkozom a kosárpályán, általában egész nap a perceket számolgatom a találkozás pillanatáig. Ma ezt egy új szintre emeltem azzal, hogy már egy órával a megbeszélt időpont előtt ott voltam a parkban. Részben azért, mert alig vártam, hogy újra lássam Noelt, másrészt viszont képtelen voltam egy perccel is több időt tölteni a szobámban, összezárva a saját gondolataimmal.

A változatosság kedvéért ezúttal én voltam az aki, úgy rugdosta kapura a labdát, mintha nem lenne holnap. Mire Noel megérkezett egy órával később, kétségtelenül úgy nézhettem ki, mint egy futóbolond. Nem volt nálam tükör, de anélkül is biztos voltam benne, hogy a hajam izzadt és kócos, tekintetemből pedig tisztán  kiolvasható minden egyes érzelem, ami abban a pillanatban kavargott bennem.

- Hé, gólkirálynő — szólított meg Noel, mire azonnal megpördültem a tengelyem körül.

Elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy elkerekedjen a szeme.

- Jézusom, mi történt?

Normál esetben azonnal kétségbe estem volna a gondolattól, hogy vajon mennyire nézhetek ki vállalhatatlanul, ha Noel szabályosan megijedt a látványomtól, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt kevésbé a kinézetemnél.

Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit művelek, ösztönösen átszeltem a Noel és köztem lévő néhány méternyi távolságot, és a nyakába vetettem magam. Amint átkaroltam a nyakát, ráébredtem, hogy addig nem igazán volt szokásunk ölelkezni, de mielőtt még visszavonulót fújhattam volna, arra lettem figyelmes, hogy a derekamat átkarolva viszonozza az ölelésemet. Noel szoros, biztonságot adó ölelése volt az utolsó csepp a pohárban — szégyen vagy sem, a vállára borulva elsírtam magam.

Becsületére legyen mondva, hogy meg sem rezzent a könnyeim láttán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre sikerült egy kicsit összeszednem magam, óvatosan elhúzódtam tőle.

- Bocsi — motyogtam, némileg kínosan érezve magam, miután realizáltam, hogy összekönnyeztem a pólóját.

- Akarsz róla beszélni? — kérdezte kutató tekintettel.

Az ösztönös reakcióm egy fejrázás és egy határozott “nem” lett volna, de Noel szemébe nézve belebotlott a nyelvem a nemleges válaszba. A mélyzöld tekintet biztonságot sugallt és magam sem tudtam miért, de elöntött a bizonyosság, hogy bármit elmondhatok neki.

- Elárultam a legjobb barátnőmet — hallottam meg a saját hangomat.

Noelnek meg sem rezzent az arca.

- Biztos vagyok benne, hogy helyre tudod hozni.

Halkan (és cseppet sem őszintén) elnevettem magam.

- Nem fogadnék rá nagy tételben.

Noel fél szemöldökét felvonva, némán várta, hogy kifejtsem a részleteket. Valószínűleg nem a legtanácsosabb dolog megosztani egy számodra nagyon fontos sráccal az egyéjszakás kalandod történetét, de mielőtt még átgondolhattam volna az esetleges következményeket, ki is csúszott a számon a teljes igazság.

- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszett neki.

Ez alkalommal Noel arca már nem maradt rezzenéstelen. A szemöldöke úgy a feje tetejéig ugrott fel, és talán ez volt az első alkalom a megismerkedésünk óta, amikor cserben hagyták a szavak.

- Hűha — nyögte ki végül, beletúrva a hajába.

- Ja — motyogtam, látványosan kerülve a tekintetét.

- Megkérdezhetem, hogy miért? — Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy ijedtemben felkaptam a fejemet, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem lenne tanácsos Noel szemébe néznem. Legnagyobb meglepetésemre azonban megvetésnek nyomát sem láttam a tekintetében. Helyette azonban volt ott valami egészen más, amit nehezemre esett beazonosítani, de mintha csalódottság lett volna.

- Hogy miért? — ismételtem meg a kérdést kissé szórakozottan. Pontosan tudtam rá a választ, de ezt minden eddiginél nehezebbnek éreztem szavakba önteni. Mégis hogy mondja el az ember lánya egy srácnak, hogy azért feküdt le valaki mással, mert el akarta őt felejteni?

Többször is szólásra nyitottam a számat, de valójában fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám ezt el Noelnek.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kitalálok valamiféle hazugságot, de végül lehunytam a szememet és kimondtam az igazságot.

- A szülinapi bulimon történt. Azután, hogy aznap reggel összeszólalkoztunk.

- Kivel? A barátnőddel? — kérdezte Noel, kicsit elveszítve a fonalat.

Sóhajtva kinyitottam szememet és minden mindegy alapon kiteregettem az utolsó lapomat is.

- Nem. Veled.

Mindennél jobban szerettem volna elfutni, vagy legalábbis lesütni a szememet, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy összerakja a kirakós darabjait, mert borzasztóan rettegtem attól, hogy mi következik azután. De képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet.

Noel összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Nem értem. Mi köze van…? — Szinte látni véltem, ahogy felvillan a villanykörte a feje felett. — Ó.

- Ó — ismételtem meg én is, aprót bólintva.

- Szóval… — Noel láthatóan össze volt zavarodva. — Azt akarod mondani, hogy azért feküdtél le valakivel, mert összevesztünk?

- Ez így kimondva rosszabbul hangzik, mint a fejemben — motyogtam, két ujjam közé szorítva az orrnyergemet.

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem — vakarta meg a tarkóját. Az arcáról továbbra is egyértelműen leolvasható volt a zavarodottság.

- Éreztem valamit irántad, oké? — fakadtam ki, megelégelve a köntörfalazást. — Magamnak sem vallottam be, de így volt. Amikor aznap elküldtél a francba, azt hittem, sosem látlak többet, és teljesen magam alatt voltam.

- Ezért lefeküdtél valaki mással — vágta rá Noel. A hangja nyersebb volt, mint korábban.

Védekezően felemeltem a karomat.

- Hé, ne tegyünk úgy mintha téged csaltalak volna meg, jó? — kértem ki magamnak.

- Nem ezt mondtam — mordult fel Noel. — De ha tudtam volna…

- Mit?

- Hogy éreztél irántam valamit.

- Akkor? Nem ignoráltál volna egy hétig? Nem ordítod le a fejemet?

- Pontosan tudod, hogy mi történt aznap — emelte fel Noel is a hangját, követve a példámat.

- Igen, tudom. De előtte egy hétig nem kerestél. Azt nehezen tudod a diagnózisoddal magyarázni.

- Te sem kerestél engem — tárta szét a karját.

Nyitottam a számat, hogy visszaszóljak, de ebben tulajdonképpen igaza volt. Persze eszem ágában sem volt közölni ezt vele, így inkább csendben maradtam.

- Én is éreztem irántad valamit. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy megfordult a fejemben, hogy csak a képzeletem játszik velem. De mivel láttam, hogy mozog a szája, végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon is jól hallottam, amit hallani véltem.

Nem tudom, honnan szedtem a bátorságot, hogy feltegyem a következő kérdést, de megtettem.

- Múlt időben? — Az én szavaim sem voltak hangosabbak egy suttogásnál, de biztos voltam benne, hogy
 tisztán értette őket.

- Szükségem van egy kis időre, oké? — szólalt meg halkan. A tény, hogy nem válaszolta meg a kérdésemet, felért egy tőrdöféssel a szívemben.

Annyira elszorult a torkom, hogy képtelen voltam válaszolni, így inkább csak biccentettem egy aprót.
Noel minden további nélkül sarkon fordult és pillanatok alatt eltűnt a kosárpálya mellett futó ösvényen. Mintha ott sem lett volna.

Amint magamra maradtam, azonnal eleredtek a könnyeim és esetlenül a földre rogytam.

Szép munka, Alíz. Így kell elveszíteni egy nap alatt a számodra legfontosabb emberek közül kettőt is.

Úgy éreztem, hogy pontosan ezt érdemlem. Elárultam a legjobb barátnőmet, ideje bűnhődnöm érte.

Éppen azon agyaltam, hogy vajon milyen felvételi követelmények lehetnek egy apácazárdában, és hogy vajon hol lehet a szülővárosomtól legtávolabbi zárda a világon, ahol csendben leélhetném hátralévő életemet, így meg sem hallottam a közeledő lépteket.

- Miért mondtad el nekem ezt az egészet? — Mondhatni halálra rémültem a váratlan kérdés hallatán, ugyanis fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.

Ijedtemben felugrottam a földről, és a szívemre szorított kézzel fordultam a hang irányába. Noel a kosárpálya rácsának külső oldalán állt, és kérdő tekintettel méregetett.

- Jézusom, a frászt hoztad rám — lihegtem, továbbra is a sokk hatása alatt állva.

- Bocsánat — emelte fel a kezét, őszinte megbánással a hangjában.

Kellett egy perc, mire össze tudtam szedni a gondolataimat, és felfogtam, hogy Noel visszajött.

- Szóval? — Az arcára visszatért a kérdő tekintet.

Mi is volt a kérdés? Hogy miért mondtam el neki mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tudom rá a választ, de végül nem is gondolkodtam rajta sokat, csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, hogy az történetesen az igazság volt.

- Mert azt akartam, hogy lásd a hibáimat. Megérteném, ha nem akarnál többet látni.

- Az volt a cél, hogy ne akarjalak többet látni? — meredt rám értetlenül, és egy kicsit talán sértetten.

- Nem — ráztam meg a fejemet némi töprengés után. — De jogod van hozzá, hogy erről te dönts. Mindennek tudatában.

Noel továbbra is értetlenül bámult rám.

- Mi az? — néztem rá, viszonozva az értetlen tekintetét.

Válasz helyett sóhajtva megrázta a fejét, majd öles léptekkel elsétált a pályára vezető ajtóig és meg sem állt, amíg oda nem ért hozzám.

Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi jár a fejében, de mielőtt még egyáltalán fejben megfogalmazhattam volna a kérdést, Noel egy határozott, de annál gyengédebb mozdulattal a két keze közé fogta az arcomat. Esélyem sem volt felfogni, mi történik éppen, ugyanis a következő pillanatban a szája már a számon volt, velem pedig megfordult a világ.

Nem vagyok tapasztalatlan csókolózás terén, de azt hiszem, bármiféle kétely nélkül állíthatom, hogy életem eddigi legjobb csókjában volt részem. Amint összeértek az ajkaink, ösztönösen résnyire nyitottam a számat, ő pedig egy pillanatig sem tétovázott, a nyelve azonnal végigsimított az enyémen.

Nem az a fajta puhatolózó első csók volt, amihez hozzá voltam szokva. És azt hiszem, pontosan ezért volt ez nagyságrendekkel elképesztőbb, mint bármelyik korábbi élményem. Mint kiderült, Noel és én nem csak vitatkozni tudunk szenvedélyesen.

Megtippelni sem tudnám, mennyi időt töltöttünk a kosárpálya közepén, totálisan egymásba gabalyodva, de egy bizonyos ponton kezdett kicsit túlhevülni a helyzet, és mintha csak telepatikus úton megegyeztünk volna benne, egyszerre engedtük el egymást és tettünk egy lépést hátrafelé.

Egy cseppet kifulladva és kipirulva néztünk farkasszemet egymással.

- Ez… — próbálkoztam meg egy épkézláb mondat összerakásával, de sokkal nehezebben ment, mint szerettem volna.

- Ez azt jelenti, hogy…? — kíséreltem meg még egyszer megfogalmazni a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mivel azonban az agyam még mindig az iménti egetrengető csókot igyekezett megemészteni, a kérdés befejezése helyett csak annyira telt tőlem, hogy zavartan mutogattam oda-vissza Noel és köztem.

Zavaromat látva Noel arcán önelégült vigyor terült el. Bizonyára megmelengette az egóját, hogy sikerült ennyire elcsavarnia a fejemet egyetlen csókkal.

Egyetlen lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, a közelségétől pedig egy pillanat alatt újra fellángolt a tűz a mellkasomban.

- Ez azt jelenti, hogy én is érzek irántad valamit — mondta ki egyszerűen, átkarolva a derekamat.

- Jelen időben? — pillantottam fel rá felvont szemöldökkel.

Noel halkan elnevette magát, nekem pedig liftezni kezdett a gyomrom a szemében megcsillanó boldogságtól. Tükör nélkül is teljesen biztos voltam benne, hogy az én szemem pontosan ugyanígy csillog.

- Jelen időben — bólintott.

Ezúttal nem vártam meg, hogy ő csókoljon meg. Lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és a szájára tapasztottam a számat, mielőtt még előhozakodhatott volna egy elmés beszólással. Rengeteg megválaszolatlan kérdés és egy jó adag bűntudat rejtőzött még az agyam mélyén, de abban a pillanatban egyikkel sem akartam foglalkozni. Mert ha váratlanul az öledbe hullik a boldogság, nem kérdezel, csak megcsókolod.

15. A mászóka tetején

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta elég sok izgalmas dolog történt velem, ugyanis megvalósítottam az egyik legnagyobb álmomat: külföldre költöztem. De akármennyi új kihívással jár is mindez, továbbra is eltökélt szándékom befejezni ezt a történetet, így hát meg is hoztam a következő részt.

Jó olvasást! :)

***

November 23. — csütörtök


Több mint két hét telt el azóta, hogy bevallottam Vilunak a Viktorral töltött éjszakát. Arra számítottam, hogy a kapcsolatunkat ezek után nehéz lesz újjáépíteni, de legnagyobb meglepetésemre másnap reggel a nővérem bekopogott a szobám ajtaján.

- Indulunk? — kérdezte halvány mosollyal az arcán. Értetlenül néztem vissza rá.

- Öhm. Persze — dadogtam. Egyértelműnek vettem, hogy aznap egyedül sétálok el a suliig, mert hát mégis miért akart volna Vilu a társaságomban időzni.

- Nem teljesen értem, mi történik most — böktem ki, amikor kiléptünk a kapun.

- Suliba megyünk? — Vilu elég furán nézett rám, nekem pedig egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy az előző esti beszélgetésünket csak álmodtam. Mert hogy a nővérem éppen úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna.

- Azt hittem, időre van szükséged — tértem a tárgyra.

- Én is azt hittem. De sokat gondolkoztam tegnap éjszaka, és rájöttem, hogy nincs jogom haragudni rád.

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Már miért ne lenne hozzá jogod?

- Mert Viktor nem a pasim, nem csalt meg veled, és nyilvánvalóan nem is azért feküdtél le vele, hogy nekem fájdalmat okozz. A nővérem vagy, és egyáltalán nem szeretnék veled egy srác miatt veszekedni — vont vállat.

Ezek után percekig néma csendben sétáltunk egymás mellett, ugyanis én a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Vilut mindig is olyan embernek ismertem, aki nehezen bocsát meg, éppen ezért borzasztóan szokatlan volt tőle ez a reakció. Félreértés ne essék, nagyon örültem neki, hogy ilyen gyorsan rendbe jöttek köztünk a dolgok, mégis, valamiért azt éreztem, hogy nem teljes a kép. De hát ajándék lónak ne nézd a fogát, nem igaz?

- Köszönöm, hogy így állsz hozzá — törtem meg végül a csendet. — Én sem szeretném, ha ez közénk állna.

- Nem fog — mosolygott rám Vilu. Ahogy rám nézett, egy pillanatra megláttam valamit a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Akármi is volt, nem tartott tovább egy másodpercnél, én azonban nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel Viluval.

Így hát, bár elméletben szent volt a béke köztünk, az elmúlt két hétben meglehetősen kellemetlenül éreztem magamat a nővérem társaságában. Ahányszor csak találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy mondani szeretne nekem valamit, de sosem tette.

Ezzel az érzéssel egyébként gond nélkül tudtam azonosulni, ugyanis, bár Vilu előtt meglepő könnyedséggel vallottam színt a kis kalandomról, Stella esetében már egészen más volt a helyzet. Minden nap találkoztunk a suliban, délutánonként pedig az edzéseken is, ami nagyjából kétezer alkalmat adott volna nekem arra, hogy bevalljak neki mindent. De amint az az előző mondatokból kitalálható, egyetlen ilyen alkalmat sem használtam ki. Hogy miért nem? Erre a kérdésre még én sem találtam meg a választ, de valószínűleg nagyban hozzájárul a halogatásomhoz a félelem. Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Vilu reakciója egyedi eset volt, és Stellától ennél sokkal rosszabbra kell számítanom.

- Föld hívja Alízt — kalimpált Vilu az orrom előtt. Mostanában szokásommá vált hosszú percekig a semmibe meredni, mialatt az agyamban ölre mentek egymással a gondolataim. Ez ma reggel, a suli előtt álldogálva sem volt másként.

- Bocsi, csak elbambultam — mondtam, és megeresztettem felé egy halvány mosolyt.

- Még nem beszéltél vele, ugye? — biccentett Stella felé, aki éppen akkor fordult be a sarkon.

- Nem — feleltem, és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni, csak hogy minél tovább el tudjam kerülni a közeledő Stella tekintetét.

- Velem is tudtál beszélni. Vele miért nem? — tette fel az egymillió dolláros kérdést.

- Nem számítottam rá, hogy megbocsátasz nekem — szólaltam meg némi gondolkodás után.

- És? — ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- És félek, hogy Stella tényleg nem fog — suttogtam, mivel az említett már túl közel volt hozzánk ahhoz, hogy normál hangon beszéljek róla.

- Sziasztok! — Stella mosolyogva állt meg mellettünk. Igyekeztem én is hasonlóan vidám arcot vágni, de egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy hamarosan miattam fog lehervadni a mosolya.

- Nojával mi van? — kérdezte Vilu hirtelen, Stella háta mögé sandítva.

Valóban, Noja kifejezetten komor arccal lépett oda hozzánk néhány másodperccel később.

- Minden oké? — tudakoltam. Őszinte aggodalomra adott okot a meggyötört arckifejezése.

- Nem — vágta rá egyszerűen, mi hárman pedig rémülten néztünk össze.

- Mi történt? — kérdezte Stella, és vigasztalóan megsimította Noja vállát.

- Hosszú — legyintett Noja.

- Van időnk — vont Vállat Vilu.

Noja értetlenül pillantott rá.

- Mindjárt kezdődik az első óra.

- Kit érdekel az első óra? — forgatta a szemét Vilu. Mondjuk, őt nem ártott volna, ha érdekli, mert biosszal kezdtünk, ő pedig a kelleténél több egyessel rendelkezett belőle.

- Hallgatunk — csatlakoztam én is Noja nógatásához, mire Stella is buzgón bólogatni kezdett.

Noja végigjáratta a pillantását mindhármunkon, és miután konstatálta, hogy nem fogjuk feladni, sóhajtva beadta a derekát.

- Patriknál aludtam — vallotta be suttogva, egyértelműen kerülve a tekintetünket.

- Mi? — szakadt ki automatikusan mindhármunkból a kérdés.

- Hadd ne kelljen elismételnem — nézett fel könyörgő tekintettel.

- De… de hát… miért? — makogtam teljesen összezavarodva.

- Valószínűleg azért, mert teljesen elment az eszem — vágta rá Noja idegesen. Egyértelműen látszott, hogy borzasztóan dühös önmagára.

- Az biztos — értett egyet Vilu, cseppet sem próbálva palástolni, mennyire érthetetlennek tartja Noja viselkedését. — Mégis hogy történhetett ez meg?

- Nem lehetne, hogy elhalasztjuk ezt a beszélgetést? Még el sem kezdődött a nap, de már széthasad a fejem — motyogta Noja, arcát a tenyerébe temetve.

Stella, Vilu és én összenéztünk a feje felett. Mindkettőjük tekintetéből pontosan ugyanazt az elképedést olvastam ki, ami minden bizonnyal az én tekintetemből is áradt.

- Menjünk órára — javasoltam végül megköszörülve a torkomat. — Tanítás után pedig találkozunk a kávézóban.

Vilu szemében láttam, hogy legszívesebben nem hagyná még annyiban a témát, de akármennyire is kíváncsiak voltunk Noja beszámolójára, azért egy egész napot nem lett volna tanácsos ellógnunk a suliból. Márpedig biztosra vettem, hogy minimum ennyi időt venne igénybe Noja és Patrik legújabb kalandjainak kivesézése.

***

És igazam is lett. Végül egészen zárásig a kedvenc kávézónkban gubbasztattunk egy félreeső sarokban, az asztalunkon pedig körülbelül egy tucat üres csésze tornyosult kézzelfogható bizonyítékaként annak, hogy hosszú órákat töltöttünk Noja faggatásával.

- Hogy érted azt, hogy hónapok óta beszélgettek? — kerekedett ki Stella szeme nem sokkal azután, hogy Noja belekezdett a meséjébe.

- Úgy, ahogy mondom — vont vállat Noja. — Miután összeszűrte a levet Lillával, írtam neki egy rövid, de lényegretörő üzenetet arról, hogy jobban teszi, ha békén hagyja az unokahúgomat. Természetesen magasról tett a követelésemre, én viszont nem adtam fel.

- És egy idő után már nemcsak Lilláról folyt a beszélgetés, ha jól sejtem — jegyeztem meg két korty kávé között.

- Hát… nem — vallotta be Noja, látványosan elpirulva.

- Miért érzem úgy magam, mintha újra hetedikesek lennénk? — tette fel a költői kérdést Vilu, mire diszkréten bokán rúgtam az asztal alatt. Szegény Noja éppen eléggé meggyötörtnek tűnt, és Vilu gúnyos megjegyzései nem feltétlenül segítettek a helyzeten.

- Tudom, hogy le kellett volna tiltanom őt már rögtön az elején, de… — folytatta Noja, figyelmen kívül hagyva Vilu beszólását — nem tettem. Azt hiszem, nem akartam belátni, hogy milyen hatással van rám a beszélgetésünk.

- Wow — tátogta Stella döbbent tekintettel úgy, hogy csak Vilu és én lássuk.

- Aztán megtudtam, hogy szakított Lillával. Nem mondta, hogy miattam tette volna, de valamiért úgy éreztem, hogy ez volt az oka.

- De a szülinapi bulimon láttuk őt egy másik lánnyal — ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Igen — értett egyet Noja sóhajtva. — Az… az a látvány elég váratlanul ért. Nagyon dühös lettem, de igazából nem is tudtam, miért. Mármint… továbbra is ugyanolyan patkánynak gondoltam, mint az elmúlt három évben, meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy mással látom.

- Mégis fájt látni — mondtam, kiolvasva a szeméből a gondolatait.

Noja bánatos tekintettel bólintott.

- Amikor később összefutottunk a kertben, magamat is megleptem azzal, hogy mennyi mindent vágtam a fejéhez. Múltbeli és aktuális sérelmeket, a legtöbbről azt sem tudtam addig a pillanatig, hogy léteznek. Aztán megcsókolt.

- Wow. — Stella ezúttal meg sem próbálta leplezni a döbbenetét.

- Patrik egy alávaló féreg — jelentette ki Noja. Az volt az érzésem, hogy leginkább saját magát szeretné meggyőzni erről. — De…

- De egy jól csókoló féreg? — találgatott Vilu.

Noja horkantva felnevetett.

- Így is mondhatjuk — biccentett. — Volt képe vigyorogva azt mondani nekem, miután megcsókolt, hogy ezek szerint hatásos volt a terve.

- Csak nem egy újabb Patrik-féle zseniális terv? Kezdem azt hinni, hogy tényleg visszamentünk az időben — motyogta Vilu az orra alatt, de persze mindannyian tisztán hallottuk.

- Mint kiderült, feltett szándéka volt, hogy féltékennyé tegyen Lillával. Amikor megismerte, nem tudta, hogy rokonok vagyunk, de miután ez kiderült, kihasználta a lehetőséget.

- Oké, ne haragudj, de most már muszáj megkérdeznem — egyenesedtem fel. Noja felvont szemöldökkel nézett rám, valószínűleg pontosan tudva, mit fogok kérdezni.

- Ne kímélj.

- Te ezek után tényleg képes voltál lefeküdni vele?

Amint feltettem a kérdést, rögtön elszégyelltem magam attól, hogy mekkora egy álszent dög vagyok. Nehogy már pont én kérjek számon másokat amiatt, hogy kivel fekszenek össze.

- Mint mondtam, valószínűleg teljesen elment az eszem — vont vállat Noja.

- Legalább az önértékelésed még rendben van — veregette meg a vállát Vilu “vigasztalóan”.

- Nézzétek, én is pont annyira megvetem magam emiatt, mint ti engem — tette fel a kezét védekezően Noja. — De amikor tegnap este rám írt, én… Nem is gondolkoztam, csak felkaptam a kabátomat, és átmentem hozzá. Fogalmam sincs, mit képzeltem és még most sem tudom megmagyarázni.

Noja az asztalra könyökölve a tenyerébe temette az arcát, mi hárman pedig aznap már sokadik alkalommal néztünk össze a feje fölött. Tulajdonképpen egyikünk sem tudta, mihez kellene most kezdenünk. Elvégre nem mindennapos dolog, hogy az ember legjobb barátnője lefekszik a semmirekellő exével, aki pár hete még az unokatestvérével járt.

- Újra beleszerettél? — törte meg végül a csendet Stella. Vilu és én kikerekedett szemekkel bámultunk rá a váratlan kérdés hallatán, de aztán némi gondolkodás után Noja felé fordítottuk a tekintetünket, érdeklődve várva a válaszát.

- Nem — rázta a fejét vehemensen. — Sosem fogok újra beleszeretni Rácz Patrikba.

Hogy nyomatékosítsa a kijelentését, Noja ököllel rácsapott az asztalra. Kész csoda, hogy egy darab csésze sem pottyant le a földre a felhalmozott gyűjteményünkből.

- Oké — hőkölt hátra Stella Noja heves reakciója láttán. — Csak egy kérdés volt.

***

Miután Noja befejezte a vallomását, szokatlan módon kínos csend állt be a társaságunkban. Noja elmerült a saját gondolataiban, mi hárman pedig tanácstalanul kapkodtunk a tekintetünket egymás között. Amikor egyértelművé vált, hogy senkinek nincs több mondanivalója, szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy elindulunk hazafelé, és hamarosan már Viluval kettesben sétáltunk az utcán, továbbra is néma csendben.

Miután hazaérve becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, fáradtan terültem el az ágyamon. Arra számítottam, hogy azon nyomban álomba merülök, annyira lestrapáltnak éreztem magam, de valahogy mégsem így történt. Minél tovább hevertem ott, annál inkább azt éreztem, hogy szétrobbanok a feszültségtől.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam magamra a téli edzős szettemet, és néhány perccel később már Vilu ajtaján kopogtattam.

- Igen? — kiáltotta.

- Elmegyek futni — dugtam be a fejem az ajtaján. Pontosan ugyanúgy feküdt az ágyán elterülve, mint ahogy én is tettem öt perccel azelőttig.

- Hogy hova mész? — támaszkodott fel a könyökére.

- Futni — ismételtem meg.

- Gyűlölsz futni — emlékeztetett.

- Ha nem futok, felrobban a fejem — jelentettem ki, mire aprót biccentett.

- Oszd meg a helyzetedet, hogy tudjam, hol keresselek, ha elrabolnak — kérte mintegy mellékesen, majd visszahuppant az ágyra, és a telefonját kezdte nyomkodni.

Válaszul csak megforgattam a szemem, de azért eleget tettem a kérésének. Sosem lehet tudni.

***

Ötletem sem volt, merre érdemes futni a városban, de azt az egyet biztosan tudtam, hogy a kosárpályát messziről el fogom kerülni. Már csak az hiányzott volna, hogy újabb szócsatába keveredjek a szeszélyes hangulatú focistával, akinek még gondolatban sem akartam kiejteni a nevét.

Így hát inkább a parkkal ellentétes irányban kezdtem kocogni. Eleinte céltalanul róttam az utcákat a köztéri lámpák fénye alatt, de aztán úgy döntöttem, hogy gyerekkorom kedvenc játszótere felé veszem az irányt. Eszembe jutott, mennyire szerettem a mászóka tetején gubbasztva rajzolgatni, és az emlékfoszlány hatására ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy visszatérjek oda.

Mire elértem a játszótérig, elegem is lett a futásból. Fogalmam sincs, hogy képesek egyesek órákig futni anélkül, hogy belehalnának az unalomba.

Gondolkodás nélkül a mászóka felé vettem az irányt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy éreztem, ha újra összekuporodhatok a tetején, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, akkor hirtelen minden problémám megoldódik. Amint azonban közelebb értem hozzá, hamar egyértelművé vált, hogy a gondjaim nem hogy nem fognak köddé válni, hanem tovább gyarapodnak.

Sajnos nem sikerült elég halkan lefékeznem ahhoz, hogy a mászóka tetején gubbasztó Noelnek ne tűnjön fel a jelenlétem. Amint felfogtam, hogy nem csak a szemem káprázik és valóban ő az, azonnal elöntött a harag. Noel nem érdemelte meg gyerekkorom titkos kedvenc helyének oltalmát. Bár ha belegondolok, én sem kifejezetten voltam rá érdemes abban a pillanatban.

Úgy tűnt, hogy érkezésemig Noel arcát a tenyerébe temetve kuporgott a mászóka tetején, amint azonban feltűnt neki a jelenlétem, felkapta a fejét, a tekintetünk pedig azonnal egymáshoz vonzotta a másikét, akár csak két ellentétes pólusú mágnes.

Egy pillanatra teljesen megbabonázott a zöld szemeinek csillogása, de aztán szerencsére sikerült felráznom magamat a kábulatból.

- Már el is tűnök — tettem fel a kezem megadóan, némi éllel a hangomban, utalva legutóbbi szóváltásunkra.

- Várj — kiáltott utánam abban a pillanatban, hogy sarkon fordultam.

Megtorpantam, de nem fordultam vissza felé.

- Ne haragudj. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy abban sem voltam biztos, nem csak képzetem a szavait.

- Tessék? — fordultam vissza félig, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek a szemébe.

- Ne haragudj — ismételte meg ezúttal egy fokkal hangosabban. — Nem érdemelted meg, hogy úgy beszéljek veled, ahogy.

- Akkor miért tetted? — kérdeztem, ezúttal már teljes testtel felé fordulva.

Noel lehunyta a szemét és vett egy nagy levegőt. Ha akartam volna, sem tudtam volna megtippelni a szavakat, amelyek ezt követően elhagyták a száját.

- Aznap tudtam meg, hogy szükségem lesz egy második gerincműtétre.

Azt hittem, az elmúlt hetekben minden lehetséges magyarázattal előrukkoltam már Noel viselkedésére. Tévedtem.

Nem fogok hazudni, néhány rövid (oké, hosszú) pillanat erejéig tátott szájjal bámultam rá a vallomása után. Szerencsémre Noel ezalatt azzal volt elfoglalva, hogy az ölében összekulcsolt kezeit bámulta, láthatóan kerülve a tekintetemet, így volt egy kis időm összeszedni magamat.

De tulajdonképpen hogy szedi össze magát az ember egy ekkora horderejű vallomás után? Megköszörültem a torkomat és felkészültem rá, hogy mondok valami vigasztalót, biztatót vagy legalább valami vicceset, de szinte azonnal be is csuktam a számat. Végül azt tettem, amiért eredetileg a játszótérre jöttem: felmásztam a mászóka tetejére. Talán nem is olyan nagy baj, hogy ezúttal megoszthattam valakivel a kedvenc helyemet.

- Szeretnél róla beszélni? — kérdeztem végül hosszú hallgatás után. Egymással szemben ültünk az apró, négyzet alakú területen, némileg összegabalyodott lábakkal. Az emlékeimben határozottan nagyobbnak érződött ez a hely.

- Nem igazán szoktam — vont vállat Noel válaszul.

- Nem ez volt a kérdés — löktem meg a térdemmel a lábát, megeresztve felé egy halvány mosolyt. Amikor az ő arcán is feltűnt egy alig észrevehető mosoly, érezhetően felgyorsult a szívverésem.

A mosolya sajnos tiszavirág-életű volt, ugyanis egy pillanattal később már idegesen kezdett dobolni az ujjaival az alattunk elterülő deszkákon.

- Négy évvel ezelőtt volt egy balesetem — kezdett bele lehajtott fejjel. — Életmentő műtétre volt szükségem. Az orvosok azt mondták, olyan súlyosan megsérült a gerincem, hogy nem valószínű, hogy valaha is újra képes leszek járni. Két és fél évet töltöttem kerekesszékben.

- Aztán másfél évvel ezelőtt “csoda történt” — ezt a két szót meglehetősen szarkasztikusan ejtette ki. — A családom legalábbis így gondolta. Én végig éreztem, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az elmúlt másfél évben újratanultam járni, sőt, az utóbbi időben már a focizásig is eljutottam, ahogy azt láthattad.

Ez volt az első alkalom, hogy felnézett rám egy pimasz szemöldökfelvonás erejéig. Nem tudtam visszafogni a mosolyomat az első találkozásunkra visszagondolva. Noel nemcsak “eljutott a focizásig”. Eszméletlenül tehetséges volt. Összeszorult a szívem a tudattól, hogy nem itt ér véget a történet. 

- Aznap reggel, amikor találkoztunk, az orvosom közölte velem, hogy újabb gerincműtétre van szükségem. Nem ért váratlanul, éreztem már egy ideje, hogy valami nincs rendben, de így kimondva valósággá vált a legnagyobb félelmem.

Néztem, ahogy a szemét elöntik a könnyek és erősen küzd az ellen, hogy elkezdjenek legördülni arcán. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem ettől a látványtól.

- Ha nem vállalom a műtétet, szinte biztos, hogy újra lebénulok. De ha megműtenek, az sem garantálja, hogy nem veszítek el újra mindent — suttogta, két ujját az orrnyergére szorítva. — A kamaszkorom nagy részét kerekesszékben töltöttem és mielőtt még elkezdhettem volna reménykedni abban, hogy visszakapom az életemet, most itt vagyok 18 évesen és nagyon úgy tűnik, hogy a felnőtt életem is erről a szarról fog szólni.

Az utolsó mondat végére már remegett a hangja, a kezét pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy attól tartottam, pillanatokon belül patakokban fog folyni a vér a tenyeréből.

Amikor végre a szemembe nézett, tudtam, hogy ő is ugyanazt látja, amit én: egy tehetetlen könnyekkel eláztatott szempárt.

Néhány percig néma csendben bámultuk egymást és érdekes módón nem éreztem rá késztetést, hogy mindenképpen mondjak valamit. Nem volt mit mondani.

Végül egy határozott mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról.

- Mi a legnagyobb álmod? — törtem meg a csendet.

Noelt láthatóan meglepte a kérdés.

- Mindig is profi focista akartam lenni — bökte ki végül némi gondolkodás után. Éreztem, hogy ezután következik egy “de”. — De már nem merem megengedni magamnak, hogy erről álmodjak.

- Túl nagy az esély a csalódásra — bólintottam megértően.

- Pontosan — biccentett.

- Anyukám azt szokta mondani, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk.

Noel felvont szemöldökkel nézett rám, láthatóan nem teljesen értve, hogy hova akarok kilyukadni.

- Tudom, hogy valószínűleg sosem leszek képes teljesen átérezni azt, amit te érzel most. Csak azt szerettem volna mondani, hogy ne dobd el magadtól a jelent azért, mert a jövőben lehet, hogy elveszíted azt, amid most van.

Az utolsó szavakat már egészen halkan mondtam ki, ugyanis idő közben rájöttem, mennyire nincs jogom tanácsokat osztogatni ennek a srácnak, aki olyan nehézségekkel küzd éppen, amit én felfogni sem tudok teljesen.

Noel hosszasan nézett engem anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Minden egyes múló másodperccel egyre borzasztóbban éreztem magam.

Legnagyobb meglepetésemre azonban pár perc után halovány, de őszinte mosoly terült el az arcán.

- Igazad van. Ki kellene élveznem minden percet. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.

- Segíthetek benne — csúszott ki a számon anélkül, hogy átgondoltam volna. — P-persze csak ha szeretnéd — dadogtam zavartan, igyekezve menteni a menthetőt.

- Hogyan?

Őszintén zavarodottnak tűnt — megjegyzem, érthető módon — azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan tudnék én bármiben is segíteni neki. Ugyanakkor azt is láttam, hogy megcsillant a szemében a kíváncsiság.

- Például legyőzhetlek párszor egykapuzásban — vontam vállat.

Noel halkan felnevetett.

- Na, ahhoz aztán tényleg csoda kéne.

- Már elnézést, de nem emlékszem, hogy eddig bármikor is nyertél volna — háborodtam fel.

- Akkor nem lehet túl jó a memóriád.

- Néha azt kívánom, bár rosszabb lenne. — Ez a mondat teljesen véletlenül csúszott ki a számon, de már nem tudtam visszaszívni.

- Hogy érted? — méregetett Noel kíváncsian.

- Nem érdekes — legyintettem. Kétségbeesetten igyekeztem előhozakodni egy új beszédtémával, de természetesen egyetlen épkézláb gondolat sem tudott megfogalmazódni az agyamban.

Szerencsére Noel nem firtatta tovább a témát, hanem helyette előhúzta a telefonját a zsebéből. Kissé értetlenül bámultam rá. Most komolyan elkezd instagramozni, miután kiöntötte nekem a szívét?

Mielőtt még számonkérhettem volna emiatt, hirtelen megrezzent a telefonom a zsebemben. Csak akkor jutott eszembe, hogy Vilu talán már a rendőrséggel kerestet, mivel valószínűleg gyanúsan sok ideje nem értem haza a futásból. Kapkodva előrángattam a telefonomat, hogy megnyugtassam a nővéremet, de legnagyobb meglepetésemre Vilu üzenete helyett egy barátjelölést találtam a képernyőmön Pintér Noeltől.

Igyekeztem palástolni, hogy ettől az értesítéstől meglehetős gyorsasággal kezdett liftezni a gyomrom, így egy többé-kevésbé elfojtott mosollyal az arcomon pillantottam fel Noelre.

- Hogy találtál meg Facebookon?

- Nem sok Székely Alíz van a világon hosszú í-vel — vont vállat. Ezek után már meg sem próbáltam elrejteni az arcomon elterülő, nagyon is őszinte mosolyt.

14. Megbánások, vallomások

Helló helló!

Jellemző módon eltűntem egy kis időre, de magamhoz képest elég hamar vissza is tértem. Most, hogy tudom, hogy legalább egy hűséges olvasója van még ennek a blognak, nincs is más választásom, mint valóban befejezni ezt a történetet.

Jó olvasást! Köszönöm mindenkinek, aki kitart Alíz mellett. 

***

November 7. — kedd


Életem legpocsékabb születésnapja. Persze megvan rá az esély, hogy lesz még részem ennél borzalmasabb szülinapban is, de a mai nap után ki merem jelenteni, hogy az ideit nagy valószínűséggel lehetetlen lesz felülmúlni. Pontosabban alulmúlni.

A marcangoló bűntudat, ami vasárnap reggel óta hű társként követ mindenhova, már eleve megadta az alaphangulatot a mai naphoz. Már második napja képtelen voltam egy-két óránál többet aludni, így pontosan olyan vállalhatatlan kinézettel keltem reggel, mint amilyen vállalhatatlannak éreztem a szombati viselkedésemet.

- Jóóó reggeeelt, szülinapooos! — rontott be a szobámba Vilu, kezében a “Happy birthday” feliratú fejpántot viselő Picurral. Szegény macska láthatóan nem volt túl lelkes a jelmeztől.

- Jó reggelt — kászálódtam ki az ágyból.

Vilu arcáról lehervadt a mosoly.

- Borzalmasan nézel ki — mondta a szemembe.

- Köszi, mindig jól esik hallani — horkantottam, majd kivettem a kezéből Picurt, és megszabadítottam szegény állatot a szülinapi kiegészítőtől.

- Hogy áll? — mutattam a fejemre, miután a hajamba tűztem a csillogó fejpántot.

- Semmit nem javít az arcodon — rázta a fejét Vilu, mire vetettem rá egy lesújtó pillantást.

- Még egyszer köszönöm, minden szavad felér egy szeretetteljes öleléssel — jegyeztem meg a szememet forgatva.

- Napok óta úgy járkálsz fel-alá, mint egy zombi — folytatta Vilu.

- Nem tudom, miről beszélsz — fordultam sarkon, és a szekrényemben kezdtem kotorászni, remélve, hogy találok valami ruhát, amitől kicsit is ünnepi hangulatom lesz.

Arra számítottam, hogy Vilu nem adja fel a kíváncsiskodást, azonban a kiválasztott ruhákkal a kezemben felegyenesedve arra eszméltem, hogy már percek óta nem szólalt meg. Megfordulva azt láttam, hogy meredten bámulja a parkettát az íróasztalom alatt.

Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.

- Ha nem kezdesz te is készülődni, elkésünk — szólaltam meg végül, inkább nem firtatva, hogy mi miatt bambult így el.

- Igaz — biccentett, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még vetett rám egy elég furcsa pillantást, amitől ösztönösen megborzongtam, bár képtelen lettem volna megmondani, hogy miért.

***

A suliban pontosan ugyanolyan nyomorultul éreztem magam ma is, mint tegnap. Mióta Stella és Vilu megegyeztek, hogy elengedik Viktort, kifejezetten feszült volt a hangulat a társaságunkban. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy mindannyian titkolunk valamit. A saját titkom nagyon is egyértelmű volt számomra, Vilu és Stella azt igyekeztek leplezni, hogy minden adandó alkalommal lopott pillantásokat vetnek Viktorra, Noja pedig… ő tulajdonképpen egész nap egy helyben ült néma csendben és csak nézett ki a fejéből. Sokadjára is felötlött bennem a gondolat, hogy valami nyomja a lelkét, de hát én vagyok az utolsó, akinek joga lenne kíváncsiskodni.

- Kérem a telefonját. — Olyan váratlanul ért Palotás dörmögő hangja, amely a közvetlen közelemben szólalt meg, hogy összerezzentem. Éppen matekóra volt, én pedig alaposan elmerültem a gondolataimban. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám beszél a tanár, de hamar rájöttem, hogy valójában Viktor mellett állt meg, és felé nyújtotta kezét, várva, hogy átadja a mobilját.

- Nem — közölte Viktor olyan könnyedséggel, mintha nem éppen az iskola egyik legszigorúbb tanárának mondott volna ellent, és szemrebbenés nélkül tovább nyomkodta a telefonját.

- Hogy mondja, fiam? — szaladt fel Palotás bozontos szemöldöke körülbelül a feje búbjáig.

- Hallotta — nézett vele farkasszemet Viktor, és amikor megláttam, milyen sötét tekintettel bámul a tanárra, le kellett sütnöm a szememet. Kifejezetten ijesztő látvány volt.

Viktort egyébként tegnap láttam először azóta a bizonyos éjszaka óta, és nagyon úgy tűnt, hogy mogorvább hangulatban van, mint valaha. De legalább semmi jelét nem adta annak, hogy történt valami köztünk a szülinapi bulimon, amiért nagyon hálás voltam neki. Ezzel időt adott nekem arra, hogy kitaláljam, hogy tálalom a dolgot a barátaim előtt. Ha egyáltalán valaha tálalom a dolgot.

- Na ebből elég volt — emelte fel a hangját Palotás. — Takarodjon az órámról.

- Örömmel — lökte hátra a székét Viktor akkora lendülettel, hogy fel is borította.

- Kifelé! — üvöltötte a tanár teli torokból. Esküdni mertem volna, hogy a hangja erejétől remegett meg a feje fölötti lámpa fénye.

Viktor néhány lépéssel átszelte a termet, az osztály pedig teljes összhangban követte minden lépését a tekintetével egészen addig, amíg be nem csapta maga mögött a terem ajtaját. Egy ideje már nem küldték ki egyetlen óráról sem, de ez a sikersorozat ma újra megdőlt.

- Még ilyet — fújtatott magában Palotás, és éreztem, hogy ennek a konfrontációnak még nincs vége. Biztos voltam benne, hogy Viktor egy újabb szaktanárival fog gazdagodni, de abban sem kételkedtem, hogy előbb Palotás még megkísérli levezetni a haragját az osztály többi tagján.

- Székely! A táblához — kiáltotta, mire felsóhajtottam. Naná, ki más lenne a kiválasztott, hogy Viktor bűneiért feleljen, mint én. Abban a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy a karma nagyon is létező dolog.

Általában nincs gondom a matekkal, de ez a felelés nem is jöhetett volna rosszabbkor. Az álmatlanság és a gyötrő bűntudat között meg sem fordult a fejemben, hogy készüljek az órára, így öt perccel később Palotás egy bazinagy egyessel ajándékozott meg születésnapom alkalmából. Sweet sixteen vagy mi.

- Úgyis kijavítod — suttogta Erik a válla felett hátrafordulva, miután visszahuppantam a helyemre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy egyáltalán nem visel meg az újonnan szerzett egyesem.

- Mall, ha ennyire beszélhetnékje van, szívesen látom a táblánál — hangzott fel újra Palotás rettegett hangja. Erik elmormogott egy káromkodást az orra alatt, és lejjebb csúszott a székén, remélve, hogy a létezéséről is elfeledkezik a tanár. Nem volt ilyen szerencséje.

- Mall, talán megsüketült? Kapkodja magát — csapott idegesen a tanár asztalra, mire Erik halálra vált arccal emelkedett fel a székéről. Maradjunk annyiban, hogy nemcsak én gazdagodtam ma egy egyessel.

A magam részéről az óra hátralévő részét azzal töltöttem, hogy még mélyebbre süllyedtem a sötét gondolataim kavalkádjában, és mire kicsöngettek, sikeresen meggyőztem magam arról, hogy én vagyok a világ legszánalmasabb embere. Ez a gondolat olyan kiváló lelkiállapotba taszított, hogy már ahhoz sem volt kedvem, hogy feltápászkodjak a helyemről.

- Nem jössz le a büfébe? — állt meg mellettem Vilu. Mindössze annyira tellett tőlem, hogy megrázzam a fejemet. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne kérdezni valamit, de végül meggondolta magát, és inkább egyedül hagyott a gondolataimmal.

A terem szinte teljesen kiürült, csak Noja, Patrik és én maradtunk bent. Mind a hárman csendben gubbasztottunk a saját padunknál egészen addig, amíg Viktor be nem sétált az ajtón. Megkockáztattam egy pillantást az irányába, de ő nem nézett rám. Fogalmam sem volt, hol töltötte a száműzetését, de az igazság az, hogy nem is érdekelt. Meglepődve tapasztaltam, hogy leginkább valamiféle haragot érzek vele kapcsolatban. Vagy talán csak magamra haragudtam?

Noja alig hallhatóan megköszörülte a torkát, mire elkaptam a tekintetemet Viktorról, és felé fordultam. Fél szemöldökét felhúzva bámult rám, majd vetett egy kérdő pillantást Viktor felé, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust. A szívem nagyot dobbant a gondolattól, hogy vajon mit olvasott le az arcomról, amíg az előbb Viktort bámultam. Az volt az érzésem, hogy többet, mint szerettem volna. Akármit gondolt is, annyi szerencsém volt, hogy úgy tűnt, megtartja magának a véleményét.

***

Akármennyire is tiltakoztam a felhajtás ellen, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy egy különleges vacsorával ünnepeljük meg a 16. születésnapomat. Minimum húsz embernek elegendő mennyiségű rántott hús tornyosodott az étkezőasztalon, én pedig kissé ijedten néztem anyára.

- Mégis hány embert hívtál meg ma estére? — kérdeztem félve. Csak Orsi nénikémet ne! Még mindig nem sikerült kihevernem annak az emlékét, ahogy óriási szemölcsének műtéti eltávolítását ecsetelte részletekbe menően a tavalyi szülinapi vacsorám során. 

- Ahogy kérted, senkit. Csak négyen leszünk — nyugtatott meg anya.

- Az szuper, de ki fogja megenni ezt a tonnányi kaját?

- Majd adunk belőle a szomszédoknak — legyintett. Apropó szomszédok, Zsóka néni remélhetőleg nem tervezi elpletykálni Viktor vasárnap reggeli szökését a szüleimnek. Vagy éppen az egész utcának. Nagy valószínűséggel belehalnék a szégyenbe.

Így, hogy megúsztam a nagy felhajtást, egészen kellemesen telt a szülinapi vacsorám. Már persze ha eltekintünk attól, hogy továbbra is mardosott a bűntudat, ahányszor csak Vilura pillantottam vagy eszembe jutott Stella.

- Nagyon sokat gondolkodtam, mit adhatnék neked. Remélem, jól döntöttem — kacsintott rám Vilu, amikor a vacsora végeztével eljött az ajándékozás ideje.

Amikor belekukkantottam az ajándékszatyorba, a lélegzetem is elállt.

- Ezt nem hiszem el — kaptam fel a fejemet elkerekedett szemekkel. — Egy Lukaku-mez?

Ahogy belenéztem a nővérem szemébe, azonnal összeszorult a szívem, és éreztem, hogy másodpercek kérdése, és elsírom magam.

- Tetszik? — kérdezte felvont szemöldökkel, pedig pontosan tudta, hogy imádom az ajándékát.

Válasz helyett nemes egyszerűséggel a nyakába vetettem magam.

- Óvatosan, nehogy épp most nézzen be a homofób néni az ablakon — motyogta, mialatt én kiszorítottam belőle a szuszt. Hangosan felnevettem a megjegyzésén, ugyanakkor a szívemet szorongató vasmarok szorítása csak tovább erősödött.

- Semmi gond, a négy fal között vagyunk — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, amikor elhúzódtam tőle. Vilu is elnevette magát, de ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete, és láttam az arcán, hogy kérdezni szeretne valamit, de bármi volt is az, anya beléfojtotta a szót.

- Most mi jövünk — kiáltotta, és egy gyönyörűen becsomagolt dobozt nyújtott felém. Ahogy a szüleim ajándékát bontogattam, megeresztettem egy fél pillantást a nővérem felé. Továbbra is gyanakvó tekintettel méregetett, nekem pedig muszáj volt elkapnom a fejemet, mert képtelen voltam szemébe nézni.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, igyekezve visszatartani a könnyeimet, és meghoztam a döntést.

***

- Bejöhetek? — kérdeztem halkan, Vilu résnyire nyitott ajtajában állva.

- Persze — pördült meg a forgószékében. — Továbbra is borzasztóan nézel ki — jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Tudom — sóhajtottam, és hanyatt dőltem az ágyán.

- Akarsz beszélni róla? — kérdezte, és ezúttal már semmi csipkelődés nem volt a hangjában.

- Nem tudom — temettem az arcomat a tenyerembe. Az egy dolog, hogy elhatároztam, hogy mindent bevallok neki, de arról már fogalmam sem volt, hogy lássak neki. Lehet, hogy ezt nem ártott volna még azelőtt kitalálni, hogy bekopogtam az ajtaján.

- Ezt igennek veszem — mondta, majd ő is elterült mellettem az ágyon.

Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang sem jött ki rajta. Egyszerűen képtelen voltam belekezdeni.

- Segítsek? — kérdezte hirtelen Vilu, mire felé fordítottam a fejemet, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

- Hogyan?

- Például úgy, hogy elmondom, hogy láttam ma reggel az óvszeres csomagolást a szemetesben az asztalod alatt — jelentette ki olyan nyugalommal a hangjában, mintha ez egy mindennapos esemény lenne.

Nos, ami engem illett, én köpni-nyelni nem tudtam. Hosszú percekig totálisan lefagyva bámultam a nővéremre, amikor pedig valamelyest magamhoz tértem, inkább visszafordítottam a fejemet a plafon felé.

- Khm. Oké, kezdhetjük itt is — mondtam kissé rekedtes hangon.

- Szóval lefeküdtél valakivel — vette tudomásul Vilu.

- Khm-gen — krákogtam, és éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik a fejem.

- Komolyan szavanként kell kiszednem belőled mindent? — förmedt rám a nővérem.

Hatalmasat sóhajtva fordultam vissza felé, és lassan kinyitottam a szemem. Tudtam, mit akarok mondani, de az az egy szó meglepően nehezen hagyta el a számat.

- Megbántam — suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy megértette. Nem azonnal fogalmazódott meg bennem ez az ítélet, de néhány nap távlatából már egyértelművé vált számomra, hogy azonfelül, hogy bűntudatot éreztem a nővérem és a legjobb barátnőm miatt, magát a szexet is megbántam. Nem így kellett volna történnie, semmilyen szempontból.

- Sajnálom — suttogta Vilu, és láttam a szemében, hogy komolyan gondolja. Valahogy úgy éreztem, ez a sajnálat hamarosan gyűlöletté fog átalakulni.

- Ez még nem minden — hunytam le a szemem újra, előre rettegve a beszélgetésünk második felétől.

- Csak azt ne mondd, hogy terhes vagy — vágta rá félig viccelődve, félig valódi aggodalommal a hangjában.

- Az kéne még — horkantottam. — De nem, másról van szó.

Tudtam, hogy ehhez muszáj lesz a szemébe néznem. Őszintén fel kellett vállalnom, amit tettem, akármennyire is szerettem volna letagadni az egészet még saját magam előtt is.

Vilu kíváncsi tekintettel nézett rám, de minél tovább néztem a szemébe szótlanul, annál inkább egyértelművé vált, hogy nem igazán lesz szükség szavakra. Leplezetlen szomorúság ült ki az arcára, és úgy éreztem, hogy az elmúlt egy hétben sokadjára is megszakad a szívem.

- Viktor? — kérdezte alig hallhatóan. Lesütött szemmel bólintottam.

Vilu a tenyerébe temette az arcát, és percekig nem szólt egy szót sem. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legkínzóbb öt perce.

- Szereted?

A kérdés váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam, mit kellene válaszolnom, pedig a válasz egyértelmű volt.

- Nem — mondtam végül. — Vonzódtam hozzá, de ennél többet nem éreztem iránta.

- Tudtad, hogy Stellának és nekem is nagyon tetszik. — Ez nem kérdés volt, mégis úgy éreztem, hogy reagálnom kell rá.

- Igen, tudtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nagyon sajnálom.

Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de nem nyúltam oda, hogy letöröljem.

- Miért csináltad?

Ezt a kérdést milliószor próbáltam már megválaszolni magamban, de eddig még nem sikerült kielégítő magyarázatot találnom. Ezért is volt olyan meglepő, hogy abban a pillanatban valahogy maguktól szöktek ki a szavak a számon.

- Mert el akartam felejteni valaki mást.

Beletelt néhány másodpercre, mire felfogtam, hogy ezt bizony én mondtam. Láthatóan Vilut is legalább annyira meglepte a válaszom, mint engem.

- Mégis kit? — meredt rám összeráncolt szemöldökkel.

- Nem ismered. Egy srác a parkból — legyintettem.

- Sosem mondtad, hogy te is vonzódsz Viktorhoz — tért vissza Vilu az eredeti témára.

- Mert egyáltalán nem volt komoly. Sosem akartam semmit kezdeni ezzel a vonzalommal.

- A tapasztalat nem ezt mutatja — horkantott fel.

- Akárki ült volna le mellém aznap este, hogy megcsókoljon, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanez lett volna a vége — vallottam be. Ezen a ponton már nem számított, hogy kicsit vagy nagyon tűnök ribancnak. — Sajnos pont ő volt ott abban a pillanatban. Bár ne ő lett volna.

- Szóval csak egy éjszaka volt? — törte meg a csendet néhány percnyi hallgatás után.

- Igen — jelentettem ki határozottan. — Én semmit nem akarok tőle, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ő sem tőlem.

Az egyikünk telefonja csippant egyet. Én oda sem néztem, mivel eszem ágában sem volt most bármi mással foglalkozni a Viluval folytatott, kifejezetten kellemetlen beszélgetésen kívül, ő azonban felkapta a kettőnk között fekvő telefont. Valószínűleg azt hitte, a sajátja csipogott, de hamar kiderült, hogy véletlenül az én telómat vette el.

- A tiéd — tartotta az arcom elé. Oda sem nézve elvettem tőle, és átraktam a másik oldalamra.

- A helyedben megnézném az üzenetet — jegyezte meg Vilu. — És átgondolnám az előbbi megjegyzést arról, hogy Viktor nem akar tőled semmit — tette még hozzá.

- Mi? — pillantottam rá kérdő tekintettel.

Amíg én kitapogattam magam mellett a telefonomat, Vilu váratlanul felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.

Nézz ki az ablakon. — Mindössze ennyi állt Viktor üzenetében.

- Mi a franc? — motyogtam.

- Rámen Viktor az ablakod alatt áll — mondta Vilu olyan hangon, mint aki maga sem hiszi el a saját szavait.

- Kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc — sóhajtottam.

- Nem vagyok vicces kedvemben — közölte Vilu, le sem véve a szemét a kertről.

Cseppet sem lelkesen tápászkodtam fel az ágyamról, és átsétáltam a saját szobámba, ahol az ablakot kitárva kihajoltam a párkányon. Mostanában többet lógok itt, mint szeretnék.

- Te meg mit keresel itt? — kérdeztem. Ezzel egyidőben Vilu ablaka is kitárult a szomszéd szobában, és oldalra nézve láttam, hogy a nővérem hozzám hasonlóan kikönyököl a párkányra. Remek, mintha nem lett volna épp elég kínos így is a helyzet.

Viktor néma csendben, karba font kézzel tekintett felváltva egyikünkről a másikra, majd megállapodott a tekintete rajtam.

- Nem érdekes — mondta végül, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és elsétált.

Összeráncolt szemöldökkel fordultam Vilu felé, a nővérem azonban egyáltalán nem foglalkozott velem, hanem egy igencsak ismerős alakot szuggerált a szomszéd kertben.

- Jó estét, Zsóka néni! — kiáltotta el magát, mire én csak lesütöttem a szemem. Mégis hogy lehet az, hogy a szomszéd néninek minden egyes felettébb kínos ablakjelenetemet végig kell néznie. És egyébként ha már itt tartunk: mégis ki gereblyézi a leveleket este tízkor korom sötétben, bármiféle világítás nélkül?

Miután becsuktam az ablakot, újra Vilu szobája felé vettem az irányt, de ahogy lenyomtam a kilincset, döbbenten tapasztaltam, hogy kulcsra zárta az ajtót. Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ajtónak.

- Soha többet nem akarsz látni, igaz? — kérdeztem halkan, biztosra véve, hogy tisztán hallja minden szavamat.

- Kell egy kis idő — válaszolta, mire egy aprót bólintottam, leginkább magamnak jelezve, hogy megértettem.

- Oké — suttogtam. — Tényleg sajnálom. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Remélem, ezt tudod.

- Tudom.

- Oké — ismételtem meg.

Nem volt sem kiabálás, sem ajtócsapkodás, de Vilu néma fájdalmát valahogy még a gyűlöleténél is nehezebb volt elviselni. Így hát a 16. születésnapom éjszakáját álmatlanul forgolódva fogom tölteni, próbálva megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre eljátszottam a nővérem bizalmát. 

Hát akkor boldog szülinapot nekem.

13. Úristen, mit tettem?

Drága Olvasóim!

Egy újabb résszel érkezem. Látjátok, nem hazudtam, tényleg alaposan felkészültem erre a visszatérésre, így ezúttal nem kell éveket várni a folytatásra. :D

Jó olvasást! 

***

November 5. — vasárnap


Amint említettem, tegnap éjjel olyan mélyen aludtam, mint akit fejbe vertek, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ma reggel olyan fejfájással keltem, mintha valóban fejbekólintottak volna. Persze az sem segített sokat a helyzeten, hogy reggel hétkor, mindössze néhányórányi alvást követően hangos dörömbölés ébresztett.

- Mi a franc? — motyogta mellettem Viktor félálomban.

Ha a dörömbölés nem ébresztett volna fel eléggé, a felismerés, hogy Rámen Viktor anyaszült meztelenül hever mellettem, megtette a hatását.

- Mi a franc? — ismételtem meg én is a kérdést, és azonnal kipattantam az ágyból, aminek következtében azonnal belehasított a fejembe a fájdalom. Egyáltalán nem volt azonban lehetőségem a másnaposság tüneteivel foglalkozni, ugyanis minden energiámat lekötötte, hogy éppen halálra rémítettek az előző éjszaka szépen lassan visszatérő emlékei.

- Úristen — motyogtam a tenyerembe temetve az arcomat.

Úgy tűnt, Viktor visszaaludt, a dörömbölés azonban újrakezdődött. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy valaki a bezárt szobaajtómat üti ököllel.

- Liz, kelj már fel! — hallottam meg Vilu hangját.

- Basszusbasszusbasszus — ismételgettem suttogva, és elkeseredetten igyekeztem kicsikarni magamból egy épkézláb ötletet a legelcseszettebb helyzet megoldására, amelybe eddigi életem során belekevertem magam.

Végül azt tettem, ami először eszembe jutott.

- Viktor, fel kell kelned — kezdtem el idegesen rángatni a karját, de semmire sem mentem vele. Közben egyébként az is tudatosult bennem, hogy továbbra is teljesen pucér vagyok, így sietve magamra kaptam a köntösömet, és folytattam Viktor ébresztgetését. Végső elkeseredésemben nemes egyszerűséggel pofánvágtam a párnámmal.

- Kelj már fel! — szűrtem a fogaim között.

- Megvesztél? — meredt rám (egyébként teljesen érthető módon) úgy, mintha nem lennék normális.

- El kell tűnnöd. Most. — Nem volt időnk bájcsevegésre.

- Mi? Mennyi az idő?

Megforgattam a szememet. Kit érdekel, mennyi az idő?

- Nem tudom, de le kell lépned, Vilu itt áll az ajtóban és a szüleim is bármikor hazaérhetnek. Nem találhatnak itt téged.

- Jól van, nyugi, megyek már — tette fel védekezően a kezét, minden bizonnyal attól tartva, hogy ha nem indul el hamarosan, még egyszer fejbeverem a párnával. A félelme egyébként jogos volt, mert már éppen emeltem volna a karomat, hogy újra lecsapjak.

Viktor viszonylag gyorsan magára kapta a ruháit, de számomra minden másodperc csigalassúsággal telt. Igaz, hogy Vilu időközben feladta a dörömbölést, de helyette elkezdett telefonon hívogatni, így biztosra vehettem, hogy továbbra sem tett le arról, hogy fel akar kelteni.

- És most? — fordult felém Viktor kérdő tekintettel.

Valóban, arra egészen addig nem gondoltam, hogy hogy juttatom ki őt a házból. Mivel az ajtó előtt a nővérem szobrozott, nem igazán maradt más lehetőség, mint az ablak. Viktor a szemével követte a pillantásomat.

- Ugye most csak viccelsz?

- Talán van jobb ötleted? — tártam szét a karomat idegesen.

Bizalmatlanul méregette az ablakot és az alatta elterülő virágágyást.

- Nézd, jól sikerült a tegnap este meg minden, de azért nem fogom a kedvedért kitörni a nyakamat — jelentette ki. Az álláspontja érthető volt, azonban nem adatott meg számára a választás luxusa.

- Nem lesz semmi bajod, nem vagyunk magasan. Vilu is szökött már ki az emeletről — legyintettem.

Viktor összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi? — kérdezte végül.

- Nincs erre időnk — elégeltem meg a tétovázását, és szélesre tártam az ablakot.

Még néhány másodpercig meredten bámult rám, de végül megadta magát, és sóhajtva odalépett az ablakhoz.

- Előfordult már, hogy egy dühös ex kergetett ki a házból — kezdte Viktor, miközben átvetette a lábát az ablaknyíláson — de még senki nem kényszerített rá, hogy kiugorjak a másodikról.

- Ex? — vontam fel a szemöldökömet, cseppet sem próbálva meg leplezni a kétkedést a hangomban.

- Lehet, hogy még nem volt vele tisztában, hogy hamarosan ex lesz belőle — pontosított, én pedig egy biccentéssel jeleztem, hogy valahogy így gondoltam én is.

Annak ellenére, hogy állítása szerint nem csinált még ilyesmit, Viktor nagyon is könnyedén mászott ki az ablakon.

- Egy élmény volt — nézett fel rám, amikor már a külső párkányba kapaszkodva lógott a levegőben.

- Lehet róla szó, hogy a tegnap éjszakát meg nem történtnek tekintjük? — kérdeztem zavartan.

Viktor arca alig észrevehetően elkomorult, de egy pillanattal később beleegyezően bólintott egyet.

- Köszi — pillantottam rá hálásan, ő azonban nem nézett rám többet. Egy macska kecsességével landolt a virágágyásban, kinyírva néhány petúniát, de legalább a saját nyakát nem törte ki. Vártam, hogy a földet érés után még felnéz, hogy elköszönjön vagy legalább intsen egyet, de semmi ilyesmi nem történt, nemes egyszerűséggel csak elsétált a kertkapu felé.

Kissé értetlenül néztem utána, de nem volt túl sok időm a történteken töprengeni, ugyanis egy nem túl diszkrét köhintés elvonta a figyelmemet. A szomszéd néni egy gereblyével a kezében meredt rám a kertjéből, és semmi kétségem sem volt afelől, hogy végignézte Viktor menekülési jelenetét. Remek.

- Jó reggelt, Zsóka néni! — integettem neki széles mosollyal az arcomon, megpróbálva úgy tenni, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.

Zsóka néni vetett rám egy lesújtó pillantást, majd az orra alatt motyogva valamit odábbsétált, és folytatta a levelek gereblyézését. Akkor ezt megbeszéltük.

- Alíz, nyisd már ki — hangzott fel Vilu üvöltése újra a folyosón, ezúttal egy hatalmasat rúgva az ajtóba.

- Mi ütött beléd? — rántottam fel az ajtót.

- Beléd mi ütött? Már kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a saját hányásodba — meredt rám dühösen.

- Láthatod, hogy jól vagyok. Vagyis… — Hirtelen cseppet sem éreztem jól magam. Vilut félrelökve berongyoltam a fürdőbe, és még éppen időben vetettem rá magam a wc-csészére.

- Jézusom, mennyit ittál? — fintorgott a nővérem az ajtóban állva, mialatt én megállás nélkül öklendeztem.

- Nem eleget — nyöszörögtem elgyötörten, miközben lehúztam a wc-t. Egyelőre még nem kíséreltem meg felkelni a földről.

- Mi?

- Nem érdekes. — Nem éreztem úgy, hogy egyhamar képes leszek beszélni az előző éjszaka eseményeiről, abban azonban már akkor biztos voltam, hogy legjobb lenne elfelejteni az egészet. Elvégre Viktortól is azt kértem, hogy tekintsük meg nem történtnek.

- Ha képes leszel elszakadni a wc-től, vár ránk egy egésznapos takarítás — közölte Vilu.

- Ugye most csak viccelsz? — meredtem rá kétségbeesetten.

- Ha meglátod, hogy néz ki a földszint, tudni fogod, hogy nem viccelek.

Háromszor egymás után lefejeltem a wc-deszkát. Nagyon úgy tűnt, hogy a tegnap esti hibáim miatti vezeklésem haladéktalanul kezdetét veszi.

Apropó hibák és vezeklés. Ahogy a padlón ülve felnéztem az ajtófélfát támasztó Vilura, hirtelen úgy éreztem, mintha valaki átszúrt volna egy tőrt a szívemen. Egészen addig csak azon pörgött az agyam, hogy mennyire rossz ötlet volt részegen elveszíteni a szüzességemet, de a nővéremre pillantva belém hasított a fájdalmas igazság: elárultam a testvéremet és a legjobb barátnőmet.

Ahogy ez a felismerés eljutott az agyamig, a gyomrom azonnal görcsbe rándult, és újra a wc fölé görnyedve találtam magam — ezúttal már nemcsak az öklendezéstől könnyezve.

***

- Nem érezted jól magad a bulin, ugye? — kérdezte Vilu váratlanul, amikor egy órával később két hatalmas kukászsákba gyűjtöttük a ház területén szétszórt szemetet.

A kérdés hallatára megint összeugrott a gyomrom, de már nem maradt bennem semmi, amit kihányhattam volna.

- Dehogynem. Miből gondolod ezt? — kérdeztem vissza, igyekezve kerülni a tekintetét, és inkább egy félig megevett szendvicset próbáltam belepiszkálni a zsákba anélkül, hogy hozzáértem volna. Fúj.

- Abból, hogy éjfél után nem is láttalak. Korán lefeküdtél?

Félrenyeltem a saját nyálamat, úgyhogy rám tört egy kisebb köhögőroham.

- Olyasmi — nyögtem ki végül. — Fáradt voltam.

- Bocs, hogy ennyi idegen volt, nem így terveztük — szabadkozott Vilu, engem pedig elöntött a bűntudatnak egy újabb hulláma. Azt hiszem, ehhez az érzéshez jobb lesz hozzászoknom.

- Ne viccelj, tökéletes bulit szerveztél — mosolyogtam rá a nővéremre, ő viszont csak a szemöldökét ráncolta.

- Biztos vagy benne, hogy minden rendben veled?

- Persze, csak sokat ittam, ez minden — erősködtem.

- Te tudod — vont vállat, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy kész ejteni a témát.

- Miután Nojával leléptetek, Stella és én sokat beszélgettünk Viktorról — szólalt meg hirtelen. Hát ez nem lehet igaz. Bármit megadtam volna, hogy mindössze tíz percen át ne kerüljön szóba a tegnap este, vagy legalább Rámen Viktor, de természetesen nem volt ilyen szerencsém. Igaz, hogy már teljesen üres volt a gyomrom, hirtelen úgy éreztem, ennek ellenére is pillanatokon belül öklendezni fogok.

Mivel éppen azon voltam, hogy ne hányjam tele a mosogatót, inkább nem reagáltam semmit Vilu kijelentésre, de ő ettől függetlenül folytatta a történtek ecsetelését.

- Szegényt teljesen váratlanul érte, hogy nekem is tetszik Viktor. Nagyon haragszom Nojára, amiért elmondta neki. Mindenkinek jobb lett volna, ha nem tudja meg.

- Lehet — nyögtem ki nagy nehezen, csak hogy ne legyek túl feltűnően csöndben.

- De végül nem lett olyan rossz vége a dolognak. Megegyeztünk, hogy mindketten megpróbálunk túllépni rajta. Egyikünk sem szeretné, ha rámenne erre a barátságunk.

- Örülök, hogy meg tudtátok beszélni — mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Én is — mosolyodott el Vilu is, de azért nem kerülte el a figyelmemet az alig észrevehető szomorúság a tekintetében. — De azért nem lesz könnyű — vallotta be.

- Sosem könnyű továbblépni — bólogattam egyetértően. A továbblépés volt az én problémám is: mégis hogy tud az ember túllépni azon, hogy elkövetett egy hatalmas hibát, amit miatt mostanra minden porcikáját elöntötte a bűntudat?

- Beszéljünk inkább valami másról — tapsolt egyet Vilu, kizökkentve az önmarcangoló gondolataimból. Elöntött a megkönnyebbülés a témaváltás gondolatától.

- Oké, miről?

- Nem tudod, mi lett tegnap este Nojával?

Felidéztem magamban az utolsó emlékemet Nojáról, amikor is a folyosón állva szemezett Patrikkal, aki ezzel egyidőben egy szőke lány fenekét markolászta.

- Fogalmam sincs — feleltem, és inkább nem említettem meg ezt a kissé kellemetlen jelentet.

- Őt sem láttam azután, hogy kimentetek a konyhából.

- Érdekes — motyogtam, de a gondolataim valójában egészen máshol jártak. Kezdtem úgy érezni, hogy a fojtogató gombóc a torkomban nem fog egyhamar köddé válni. Ahogy fokozatosan eljutott a tudatomig a tetteim súlya, azon kaptam magam, hogy egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra a fejemben megállás nélkül:

Úristen, mit tettem?