14. Megbánások, vallomások

Helló helló!

Jellemző módon eltűntem egy kis időre, de magamhoz képest elég hamar vissza is tértem. Most, hogy tudom, hogy legalább egy hűséges olvasója van még ennek a blognak, nincs is más választásom, mint valóban befejezni ezt a történetet.

Jó olvasást! Köszönöm mindenkinek, aki kitart Alíz mellett. 

***

November 7. — kedd


Életem legpocsékabb születésnapja. Persze megvan rá az esély, hogy lesz még részem ennél borzalmasabb szülinapban is, de a mai nap után ki merem jelenteni, hogy az ideit nagyon valószínűséggel lehetetlen lesz felülmúlni. Pontosabban alulmúlni.

A marcangoló bűntudat, ami vasárnap reggel óta hű társként követ mindenhova, már eleve megadta az alaphangulatot a mai naphoz. Már második napja képtelen voltam egy-két óránál többet aludni, így pontosan olyan vállalhatatlan kinézettel keltem reggel, mint amilyen vállalhatatlannak éreztem a szombati viselkedésemet.

- Jóóó reggeeelt, szülinapooos! — rontott be a szobámba Vilu, kezében a “Happy birthday” feliratú fejpántot viselő Picurral. Szegény macska láthatóan nem volt túl lelkes a jelmeztől.

- Jó reggelt — kászálódtam ki az ágyból.

Vilu arcáról lehervadt a mosoly.

- Borzalmasan nézel ki — mondta a szemembe.

- Köszi, mindig jól esik hallani — horkantottam, majd kivettem a kezéből Picurt, és megszabadítottam szegény állatot a szülinapi kiegészítőtől.

- Hogy áll? — mutattam a fejemre, miután a hajamba tűztem a csillogó fejpántot.

- Semmit nem javít az arcodon — rázta a fejét Vilu, mire vetettem rá egy lesújtó pillantást.

- Még egyszer köszönöm, minden szavad felér egy szeretetteljes öleléssel — jegyeztem meg a szememet forgatva.

- Napok óta úgy járkálsz fel-alá, mint egy zombi — folytatta Vilu.

- Nem tudom, miről beszélsz — fordultam sarkon, és a szekrényemben kezdtem kotorászni, remélve, hogy találok valami ruhát, amitől kicsit is ünnepi hangulatom lesz.

Arra számítottam, hogy Vilu nem adja fel a kíváncsiskodást, azonban a kiválasztott ruhákkal a kezemben felegyenesedve arra eszméltem, hogy már percek óta nem szólalt meg. Megfordulva azt láttam, hogy meredten bámulja a parkettát az íróasztalom alatt.

Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.

- Ha nem kezdesz te is készülődni, elkésünk — szólaltam meg végül, inkább nem firtatva, hogy mi miatt bambult így el.

- Igaz — biccentett, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még vetett rám egy elég furcsa pillantást, amitől ösztönösen megborzongtam, bár képtelen lettem volna megmondani, hogy miért.

***

A suliban pontosan ugyanolyan nyomorultul éreztem magam ma is, mint tegnap. Mióta Stella és Vilu megegyeztek, hogy elengedik Viktort, kifejezetten feszült volt a hangulat a társaságunkban. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy mindannyian titkolunk valamit. A saját titkom nagyon is egyértelmű volt számomra, Vilu és Stella azt igyekeztek leplezni, hogy minden adandó alkalommal lopott pillantásokat vetnek Viktorra, Noja pedig… ő tulajdonképpen egész nap egy helyben ült néma csendben és csak nézett ki a fejéből. Sokadjára is felötlött bennem a gondolat, hogy valami nyomja a lelkét, de hát én vagyok az utolsó, akinek joga lenne kíváncsiskodni.

- Kérem a telefonját. — Olyan váratlanul ért Palotás dörmögő hangja, amely a közvetlen közelemben szólalt meg, hogy összerezzentem. Éppen matekóra volt, én pedig alaposan elmerültem a gondolataimban. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám beszél a tanár, de hamar rájöttem, hogy valójában Viktor mellett állt meg, és felé nyújtotta kezét, várva, hogy átadja a mobilját.

- Nem — közölte Viktor olyan könnyedséggel, mintha nem éppen az iskola egyik legszigorúbb tanárának mondott volna ellent, és szemrebbenés nélkül tovább nyomkodta a telefonját.

- Hogy mondja, fiam? — szaladt fel Palotás bozontos szemöldöke körülbelül a feje búbjáig.

- Hallotta — nézett vele farkasszemet Viktor, és amikor megláttam, milyen sötét tekintettel bámul a tanárra, le kellett sütnöm a szememet. Kifejezetten ijesztő látvány volt.

Viktort egyébként tegnap láttam először azóta a bizonyos éjszaka óta, és nagyon úgy tűnt, hogy mogorvább hangulatban van, mint valaha. De legalább semmi jelét nem adta annak, hogy történt valami köztünk a szülinapi bulimon, amiért nagyon hálás voltam neki. Ezzel időt adott nekem arra, hogy kitaláljam, hogy tálalom a dolgot a barátaim előtt. Ha egyáltalán valaha tálalom a dolgot.

- Na ebből elég volt — emelte fel a hangját Palotás. — Takarodjon az órámról.

- Örömmel — lökte hátra a székét Viktor akkora lendülettel, hogy fel is borította.

- Kifelé! — üvöltötte a tanár teli torokból. Esküdni mertem volna, hogy a hangja erejétől remegett meg a feje fölötti lámpa fénye.

Viktor néhány lépéssel átszelte a termet, az osztály pedig teljes összhangban követte minden lépését a tekintetével egészen addig, amíg be nem csapta maga mögött a terem ajtaját. Egy ideje már nem küldték ki egyetlen óráról sem, de ez a sikersorozat ma újra megdőlt.

- Még ilyet — fújtatott magában Palotás, és éreztem, hogy ennek a konfrontációnak még nincs vége. Biztos voltam benne, hogy Viktor egy újabb szaktanárival fog gazdagodni, de abban sem kételkedtem, hogy előbb Palotás még megkísérli levezetni a haragját az osztály többi tagján.

- Székely! A táblához — kiáltotta, mire felsóhajtottam. Naná, ki más lenne a kiválasztott, hogy Viktor bűneiért feleljen, mint én. Abban a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy a karma nagyon is létező dolog.

Általában nincs gondom a matekkal, de ez a felelés nem is jöhetett volna rosszabbkor. Az álmatlanság és a gyötrő bűntudat között meg sem fordult a fejemben, hogy készüljek az órára, így öt perccel később Palotás egy bazinagy egyessel ajándékozott meg születésnapom alkalmából. Sweet sixteen vagy mi.

- Úgyis kijavítod — suttogta Erik a válla felett hátrafordulva, miután visszahuppantam a helyemre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy egyáltalán nem visel meg az újonnan szerzett egyesem.

- Mall, ha ennyire beszélhetnékje van, szívesen látom a táblánál — hangzott fel újra Palotás rettegett hangja. Erik elmormogott egy káromkodást az orra alatt, és lejjebb csúszott a székén, remélve, hogy a létezéséről is elfeledkezik a tanár. Nem volt ilyen szerencséje.

- Mall, talán megsüketült? Kapkodja magát — csapott idegesen a tanár asztalra, mire Erik halálra vált arccal emelkedett fel a székéről. Maradjunk annyiban, hogy nemcsak én gazdagodtam ma egy egyessel.

A magam részéről az óra hátralévő részét azzal töltöttem, hogy még mélyebbre süllyedtem a sötét gondolataim kavalkádjában, és mire kicsöngettek, sikeresen meggyőztem magam arról, hogy én vagyok a világ legszánalmasabb embere. Ez a gondolat olyan kiváló lelkiállapotba taszított, hogy már ahhoz sem volt kedvem, hogy feltápászkodjak a helyemről.

- Nem jössz le a büfébe? — állt meg mellettem Vilu. Mindössze annyira tellett tőlem, hogy megrázzam a fejemet. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne kérdezni valamit, de végül meggondolta magát, és inkább egyedül hagyott a gondolataimmal.

A terem szinte teljesen kiürült, csak Noja, Patrik és én maradtunk bent. Mind a hárman csendben gubbasztottunk a saját padunknál egészen addig, amíg Viktor be nem sétált az ajtón. Megkockáztattam egy pillantást az irányába, de ő nem nézett rám. Fogalmam sem volt, hol töltötte a száműzetését, de az igazság az, hogy nem is érdekelt. Meglepődve tapasztaltam, hogy leginkább valamiféle haragot érzek vele kapcsolatban. Vagy talán csak magamra haragudtam?

Noja alig hallhatóan megköszörülte a torkát, mire elkaptam a tekintetemet Viktorról, és felé fordultam. Fél szemöldökét felhúzva bámult rám, majd vetett egy kérdő pillantást Viktor felé, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust. A szívem nagyot dobbant a gondolattól, hogy vajon mit olvasott le az arcomról, amíg az előbb Viktort bámultam. Az volt az érzésem, hogy többet, mint szerettem volna. Akármit gondolt is, annyi szerencsém volt, hogy úgy tűnt, megtartja magának a véleményét.

***

Akármennyire is tiltakoztam a felhajtás ellen, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy egy különleges vacsorával ünnepeljük meg a 16. születésnapomat. Minimum húsz embernek elegendő mennyiségű rántott hús tornyosodott az étkezőasztalon, én pedig kissé ijedten néztem anyára.

- Mégis hány embert hívtál meg ma estére? — kérdeztem félve. Csak Orsi nénikémet ne! Még mindig nem sikerült kihevernem annak az emlékét, ahogy óriási szemölcsének műtéti eltávolítását ecsetelte részletekbe menően a tavalyi szülinapi vacsorám során. 

- Ahogy kérted, senkit. Csak négyen leszünk — nyugtatott meg anya.

- Az szuper, de ki fogja megenni ezt a tonnányi kaját?

- Majd adunk belőle a szomszédoknak — legyintett. Apropó szomszédok, Zsóka néni remélhetőleg nem tervezi elpletykálni Viktor vasárnap reggeli szökését a szüleimnek. Vagy éppen az egész utcának. Nagy valószínűséggel belehalnék a szégyenbe.

Így, hogy megúsztam a nagy felhajtást, egészen kellemesen telt a szülinapi vacsorám. Már persze ha eltekintünk attól, hogy továbbra is mardosott a bűntudat, ahányszor csak Vilura pillantottam vagy eszembe jutott Stella.

- Nagyon sokat gondolkodtam, mit adhatnék neked. Remélem, jól döntöttem — kacsintott rám Vilu, amikor a vacsora végeztével eljött az ajándékozás ideje.

Amikor belekukkantottam az ajándékszatyorba, a lélegzetem is elállt.

- Ezt nem hiszem el — kaptam fel a fejemet elkerekedett szemekkel. — Egy Lukaku-mez?

Ahogy belenéztem a nővérem szemébe, azonnal összeszorult a szívem, és éreztem, hogy másodpercek kérdése, és elsírom magam.

- Tetszik? — kérdezte felvont szemöldökkel, pedig pontosan tudta, hogy imádom az ajándékát.

Válasz helyett nemes egyszerűséggel a nyakába vetettem magam.

- Óvatosan, nehogy épp most nézzen be a homofób néni az ablakon — motyogta, mialatt én kiszorítottam belőle a szuszt. Hangosan felnevettem a megjegyzésén, ugyanakkor a szívemet szorongató vasmarok szorítása csak tovább erősödött.

- Semmi gond, a négy fal között vagyunk — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, amikor elhúzódtam tőle. Vilu is elnevette magát, de ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete, és láttam az arcán, hogy kérdezni szeretne valamit, de bármi volt is az, anya beléfojtotta a szót.

- Most mi jövünk — kiáltotta, és egy gyönyörűen becsomagolt dobozt nyújtott felém. Ahogy a szüleim ajándékát bontogattam, megeresztettem egy fél pillantást a nővérem felé. Továbbra is gyanakvó tekintettel méregetett, nekem pedig muszáj volt elkapnom a fejemet, mert képtelen voltam szemébe nézni.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, igyekezve visszatartani a könnyeimet, és meghoztam a döntést.

***

- Bejöhetek? — kérdeztem halkan, Vilu résnyire nyitott ajtajában állva.

- Persze — pördült meg a forgószékében. — Továbbra is borzasztóan nézel ki — jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Tudom — sóhajtottam, és hanyatt dőltem az ágyán.

- Akarsz beszélni róla? — kérdezte, és ezúttal már semmi csipkelődés nem volt a hangjában.

- Nem tudom — temettem az arcomat a tenyerembe. Az egy dolog, hogy elhatároztam, hogy mindent bevallok neki, de arról már fogalmam sem volt, hogy lássak neki. Lehet, hogy ezt nem ártott volna még azelőtt kitalálni, hogy bekopogtam az ajtaján.

- Ezt igennek veszem — mondta, majd ő is elterült mellettem az ágyon.

Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang sem jött ki rajta. Egyszerűen képtelen voltam belekezdeni.

- Segítsek? — kérdezte hirtelen Vilu, mire felé fordítottam a fejemet, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

- Hogyan?

- Például úgy, hogy elmondom, hogy láttam ma reggel az óvszeres csomagolást a szemetesben az asztalod alatt — jelentette ki olyan nyugalommal a hangjában, mintha ez egy mindennapos esemény lenne.

Nos, ami engem illett, én köpni-nyelni nem tudtam. Hosszú percekig totálisan lefagyva bámultam a nővéremre, amikor pedig valamelyest magamhoz tértem, inkább visszafordítottam a fejemet a plafon felé.

- Khm. Oké, kezdhetjük itt is — mondtam kissé rekedtes hangon.

- Szóval lefeküdtél valakivel — vette tudomásul Vilu.

- Khm-gen — krákogtam, és éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik a fejem.

- Komolyan szavanként kell kiszednem belőled mindent? — förmedt rám a nővérem.

Hatalmasat sóhajtva fordultam vissza felé, és lassan kinyitottam a szemem. Tudtam, mit akarok mondani, de az az egy szó meglepően nehezen hagyta el a számat.

- Megbántam — suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy megértette. Nem azonnal fogalmazódott meg bennem ez az ítélet, de néhány nap távlatából már egyértelművé vált számomra, hogy azonfelül, hogy bűntudatot éreztem a nővérem és a legjobb barátnőm miatt, magát a szexet is megbántam. Nem így kellett volna történnie, semmilyen szempontból.

- Sajnálom — suttogta Vilu, és láttam a szemében, hogy komolyan gondolja. Valahogy úgy éreztem, ez a sajnálat hamarosan gyűlöletté fog átalakulni.

- Ez még nem minden — hunytam le a szemem újra, előre rettegve a beszélgetésünk második felétől.

- Csak azt ne mondd, hogy terhes vagy — vágta rá félig viccelődve, félig valódi aggodalommal a hangjában.

- Az kéne még — horkantottam. — De nem, másról van szó.

Tudtam, hogy ehhez muszáj lesz a szemébe néznem. Őszintén fel kellett vállalnom, amit tettem, akármennyire is szerettem volna letagadni az egészet még saját magam előtt is.

Vilu kíváncsi tekintettel nézett rám, de minél tovább néztem a szemébe szótlanul, annál inkább egyértelművé vált, hogy nem igazán lesz szükség szavakra. Leplezetlen szomorúság ült ki az arcára, és úgy éreztem, hogy az elmúlt egy hétben sokadjára is megszakad a szívem.

- Viktor? — kérdezte alig hallhatóan. Lesütött szemmel bólintottam.

Vilu a tenyerébe temette az arcát, és percekig nem szólt egy szót sem. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legkínzóbb öt perce.

- Szereted?

A kérdés váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam, mit kellene válaszolnom, pedig a válasz egyértelmű volt.

- Nem — mondtam végül. — Vonzódtam hozzá, de ennél többet nem éreztem iránta.

- Tudtad, hogy Stellának és nekem is nagyon tetszik. — Ez nem kérdés volt, mégis úgy éreztem, hogy reagálnom kell rá.

- Igen, tudtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nagyon sajnálom.

Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de nem nyúltam oda, hogy letöröljem.

- Miért csináltad?

Ezt a kérdést milliószor próbáltam már megválaszolni magamban, de eddig még nem sikerült kielégítő magyarázatot találnom. Ezért is volt olyan meglepő, hogy abban a pillanatban valahogy maguktól szöktek ki a szavak a számon.

- Mert el akartam felejteni valaki mást.

Beletelt néhány másodpercre, mire felfogtam, hogy ezt bizony én mondtam. Láthatóan Vilut is legalább annyira meglepte a válaszom, mint engem.

- Mégis kit? — meredt rám összeráncolt szemöldökkel.

- Nem ismered. Egy srác a parkból — legyintettem.

- Sosem mondtad, hogy te is vonzódsz Viktorhoz — tért vissza Vilu az eredeti témára.

- Mert egyáltalán nem volt komoly. Sosem akartam semmit kezdeni ezzel a vonzalommal.

- A tapasztalat nem ezt mutatja — horkantott fel.

- Akárki ült volna le mellém aznap este, hogy megcsókoljon, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanez lett volna a vége — vallottam be. Ezen a ponton már nem számított, hogy kicsit vagy nagyon tűnök ribancnak. — Sajnos pont ő volt ott abban a pillanatban. Bár ne ő lett volna.

- Szóval csak egy éjszaka volt? — törte meg a csendet néhány percnyi hallgatás után.

- Igen — jelentettem ki határozottan. — Én semmit nem akarok tőle, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ő sem tőlem.

Az egyikünk telefonja csippant egyet. Én oda sem néztem, mivel eszem ágában sem volt most bármi mással foglalkozni a Viluval folytatott, kifejezetten kellemetlen beszélgetésen kívül, ő azonban felkapta a kettőnk között fekvő telefont. Valószínűleg azt hitte, a sajátja csipogott, de hamar kiderült, hogy véletlenül az én telómat vette el.

- A tiéd — tartotta az arcom elé. Oda sem nézve elvettem tőle, és átraktam a másik oldalamra.

- A helyedben megnézném az üzenetet — jegyezte meg Vilu. — És átgondolnám az előbbi megjegyzést arról, hogy Viktor nem akar tőled semmit — tette még hozzá.

- Mi? — pillantottam rá kérdő tekintettel.

Amíg én kitapogattam magam mellett a telefonomat, Vilu váratlanul felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.

Nézz ki az ablakon. — Mindössze ennyi állt Viktor üzenetében.

- Mi a franc? — motyogtam.

- Rámen Viktor az ablakod alatt áll — mondta Vilu olyan hangon, mint aki maga sem hiszi el a saját szavait.

- Kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc — sóhajtottam.

- Nem vagyok vicces kedvemben — közölte Vilu, le sem véve a szemét a kertről.

Cseppet sem lelkesen tápászkodtam fel az ágyamról, és átsétáltam a saját szobámba, ahol az ablakot kitárva kihajoltam a párkányon. Mostanában többet lógok itt, mint szeretnék.

- Te meg mit keresel itt? — kérdeztem. Ezzel egyidőben Vilu ablaka is kitárult a szomszéd szobában, és oldalra nézve láttam, hogy a nővérem hozzám hasonlóan kikönyököl a párkányra. Remek, mintha nem lett volna épp elég kínos így is a helyzet.

Viktor néma csendben, karba font kézzel tekintett felváltva egyikünkről a másikra, majd megállapodott a tekintete rajtam.

- Nem érdekes — mondta végül, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és elsétált.

Összeráncolt szemöldökkel fordultam Vilu felé, a nővérem azonban egyáltalán nem foglalkozott velem, hanem egy igencsak ismerős alakot szuggerált a szomszéd kertben.

- Jó estét, Zsóka néni! — kiáltotta el magát, mire én csak lesütöttem a szemem. Mégis hogy lehet az, hogy a szomszéd néninek minden egyes felettébb kínos ablakjelenetemet végig kell néznie. És egyébként ha már itt tartunk: mégis ki gereblyézi a leveleket este tízkor korom sötétben, bármiféle világítás nélkül?

Miután becsuktam az ablakot, újra Vilu szobája felé vettem az irányt, de ahogy lenyomtam a kilincset, döbbenten tapasztaltam, hogy kulcsra zárta az ajtót. Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ajtónak.

- Soha többet nem akarsz látni, igaz? — kérdeztem halkan, biztosra véve, hogy tisztán hallja minden szavamat.

- Kell egy kis idő — válaszolta, mire egy aprót bólintottam, leginkább magamnak jelezve, hogy megértettem.

- Oké — suttogtam. — Tényleg sajnálom. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Remélem, ezt tudod.

- Tudom.

- Oké — ismételtem meg.

Nem volt sem kiabálás, sem ajtócsapkodás, de Vilu néma fájdalmát valahogy még a gyűlöleténél is nehezebb volt elviselni. Így hát a 16. születésnapom éjszakáját álmatlanul forgolódva fogom tölteni, próbálva megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre eljátszottam a nővérem bizalmát. 

Hát akkor boldog szülinapot nekem.

13. Úristen, mit tettem?

Drága Olvasóim!

Egy újabb résszel érkezem. Látjátok, nem hazudtam, tényleg alaposan felkészültem erre a visszatérésre, így ezúttal nem kell éveket várni a folytatásra. :D

Jó olvasást! 

***

November 5. — vasárnap


Amint említettem, tegnap éjjel olyan mélyen aludtam, mint akit fejbe vertek, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ma reggel olyan fejfájással keltem, mintha valóban fejbekólintottak volna. Persze az sem segített sokat a helyzeten, hogy reggel hétkor, mindössze néhányórányi alvást követően hangos dörömbölés ébresztett.

- Mi a franc? — motyogta mellettem Viktor félálomban.

Ha a dörömbölés nem ébresztett volna fel eléggé, a felismerés, hogy Rámen Viktor anyaszült meztelenül hever mellettem, megtette a hatását.

- Mi a franc? — ismételtem meg én is a kérdést, és azonnal kipattantam az ágyból, aminek következtében azonnal belehasított a fejembe a fájdalom. Egyáltalán nem volt azonban lehetőségem a másnaposság tüneteivel foglalkozni, ugyanis minden energiámat lekötötte, hogy éppen halálra rémítettek az előző éjszaka szépen lassan visszatérő emlékei.

- Úristen — motyogtam a tenyerembe temetve az arcomat.

Úgy tűnt, Viktor visszaaludt, a dörömbölés azonban újrakezdődött. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy valaki a bezárt szobaajtómat üti ököllel.

- Liz, kelj már fel! — hallottam meg Vilu hangját.

- Basszusbasszusbasszus — ismételgettem suttogva, és elkeseredetten igyekeztem kicsikarni magamból egy épkézláb ötletet a legelcseszettebb helyzet megoldására, amelybe eddigi életem során belekevertem magam.

Végül azt tettem, ami először eszembe jutott.

- Viktor, fel kell kelned — kezdtem el idegesen rángatni a karját, de semmire sem mentem vele. Közben egyébként az is tudatosult bennem, hogy továbbra is teljesen pucér vagyok, így sietve magamra kaptam a köntösömet, és folytattam Viktor ébresztgetését. Végső elkeseredésemben nemes egyszerűséggel pofánvágtam a párnámmal.

- Kelj már fel! — szűrtem a fogaim között.

- Megvesztél? — meredt rám (egyébként teljesen érthető módon) úgy, mintha nem lennék normális.

- El kell tűnnöd. Most. — Nem volt időnk bájcsevegésre.

- Mi? Mennyi az idő?

Megforgattam a szememet. Kit érdekel, mennyi az idő?

- Nem tudom, de le kell lépned, Vilu itt áll az ajtóban és a szüleim is bármikor hazaérhetnek. Nem találhatnak itt téged.

- Jól van, nyugi, megyek már — tette fel védekezően a kezét, minden bizonnyal attól tartva, hogy ha nem indul el hamarosan, még egyszer fejbeverem a párnával. A félelme egyébként jogos volt, mert már éppen emeltem volna a karomat, hogy újra lecsapjak.

Viktor viszonylag gyorsan magára kapta a ruháit, de számomra minden másodperc csigalassúsággal telt. Igaz, hogy Vilu időközben feladta a dörömbölést, de helyette elkezdett telefonon hívogatni, így biztosra vehettem, hogy továbbra sem tett le arról, hogy fel akar kelteni.

- És most? — fordult felém Viktor kérdő tekintettel.

Valóban, arra egészen addig nem gondoltam, hogy hogy juttatom ki őt a házból. Mivel az ajtó előtt a nővérem szobrozott, nem igazán maradt más lehetőség, mint az ablak. Viktor a szemével követte a pillantásomat.

- Ugye most csak viccelsz?

- Talán van jobb ötleted? — tártam szét a karomat idegesen.

Bizalmatlanul méregette az ablakot és az alatta elterülő virágágyást.

- Nézd, jól sikerült a tegnap este meg minden, de azért nem fogom a kedvedért kitörni a nyakamat — jelentette ki. Az álláspontja érthető volt, azonban nem adatott meg számára a választás luxusa.

- Nem lesz semmi bajod, nem vagyunk magasan. Vilu is szökött már ki az emeletről — legyintettem.

Viktor összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi? — kérdezte végül.

- Nincs erre időnk — elégeltem meg a tétovázását, és szélesre tártam az ablakot.

Még néhány másodpercig meredten bámult rám, de végül megadta magát, és sóhajtva odalépett az ablakhoz.

- Előfordult már, hogy egy dühös ex kergetett ki a házból — kezdte Viktor, miközben átvetette a lábát az ablaknyíláson — de még senki nem kényszerített rá, hogy kiugorjak a másodikról.

- Ex? — vontam fel a szemöldökömet, cseppet sem próbálva meg leplezni a kétkedést a hangomban.

- Lehet, hogy még nem volt vele tisztában, hogy hamarosan ex lesz belőle — pontosított, én pedig egy biccentéssel jeleztem, hogy valahogy így gondoltam én is.

Annak ellenére, hogy állítása szerint nem csinált még ilyesmit, Viktor nagyon is könnyedén mászott ki az ablakon.

- Egy élmény volt — nézett fel rám, amikor már a külső párkányba kapaszkodva lógott a levegőben.

- Lehet róla szó, hogy a tegnap éjszakát meg nem történtnek tekintjük? — kérdeztem zavartan.

Viktor arca alig észrevehetően elkomorult, de egy pillanattal később beleegyezően bólintott egyet.

- Köszi — pillantottam rá hálásan, ő azonban nem nézett rám többet. Egy macska kecsességével landolt a virágágyásban, kinyírva néhány petúniát, de legalább a saját nyakát nem törte ki. Vártam, hogy a földet érés után még felnéz, hogy elköszönjön vagy legalább intsen egyet, de semmi ilyesmi nem történt, nemes egyszerűséggel csak elsétált a kertkapu felé.

Kissé értetlenül néztem utána, de nem volt túl sok időm a történteken töprengeni, ugyanis egy nem túl diszkrét köhintés elvonta a figyelmemet. A szomszéd néni egy gereblyével a kezében meredt rám a kertjéből, és semmi kétségem sem volt afelől, hogy végignézte Viktor menekülési jelenetét. Remek.

- Jó reggelt, Zsóka néni! — integettem neki széles mosollyal az arcomon, megpróbálva úgy tenni, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.

Zsóka néni vetett rám egy lesújtó pillantást, majd az orra alatt motyogva valamit odábbsétált, és folytatta a levelek gereblyézését. Akkor ezt megbeszéltük.

- Alíz, nyisd már ki — hangzott fel Vilu üvöltése újra a folyosón, ezúttal egy hatalmasat rúgva az ajtóba.

- Mi ütött beléd? — rántottam fel az ajtót.

- Beléd mi ütött? Már kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a saját hányásodba — meredt rám dühösen.

- Láthatod, hogy jól vagyok. Vagyis… — Hirtelen cseppet sem éreztem jól magam. Vilut félrelökve berongyoltam a fürdőbe, és még éppen időben vetettem rá magam a wc-csészére.

- Jézusom, mennyit ittál? — fintorgott a nővérem az ajtóban állva, mialatt én megállás nélkül öklendeztem.

- Nem eleget — nyöszörögtem elgyötörten, miközben lehúztam a wc-t. Egyelőre még nem kíséreltem meg felkelni a földről.

- Mi?

- Nem érdekes. — Nem éreztem úgy, hogy egyhamar képes leszek beszélni az előző éjszaka eseményeiről, abban azonban már akkor biztos voltam, hogy legjobb lenne elfelejteni az egészet. Elvégre Viktortól is azt kértem, hogy tekintsük meg nem történtnek.

- Ha képes leszel elszakadni a wc-től, vár ránk egy egésznapos takarítás — közölte Vilu.

- Ugye most csak viccelsz? — meredtem rá kétségbeesetten.

- Ha meglátod, hogy néz ki a földszint, tudni fogod, hogy nem viccelek.

Háromszor egymás után lefejeltem a wc-deszkát. Nagyon úgy tűnt, hogy a tegnap esti hibáim miatti vezeklésem haladéktalanul kezdetét veszi.

Apropó hibák és vezeklés. Ahogy a padlón ülve felnéztem az ajtófélfát támasztó Vilura, hirtelen úgy éreztem, mintha valaki átszúrt volna egy tőrt a szívemen. Egészen addig csak azon pörgött az agyam, hogy mennyire rossz ötlet volt részegen elveszíteni a szüzességemet, de a nővéremre pillantva belém hasított a fájdalmas igazság: elárultam a testvéremet és a legjobb barátnőmet.

Ahogy ez a felismerés eljutott az agyamig, a gyomrom azonnal görcsbe rándult, és újra a wc fölé görnyedve találtam magam — ezúttal már nemcsak az öklendezéstől könnyezve.

***

- Nem érezted jól magad a bulin, ugye? — kérdezte Vilu váratlanul, amikor egy órával később két hatalmas kukászsákba gyűjtöttük a ház területén szétszórt szemetet.

A kérdés hallatára megint összeugrott a gyomrom, de már nem maradt bennem semmi, amit kihányhattam volna.

- Dehogynem. Miből gondolod ezt? — kérdeztem vissza, igyekezve kerülni a tekintetét, és inkább egy félig megevett szendvicset próbáltam belepiszkálni a zsákba anélkül, hogy hozzáértem volna. Fúj.

- Abból, hogy éjfél után nem is láttalak. Korán lefeküdtél?

Félrenyeltem a saját nyálamat, úgyhogy rám tört egy kisebb köhögőroham.

- Olyasmi — nyögtem ki végül. — Fáradt voltam.

- Bocs, hogy ennyi idegen volt, nem így terveztük — szabadkozott Vilu, engem pedig elöntött a bűntudatnak egy újabb hulláma. Azt hiszem, ehhez az érzéshez jobb lesz hozzászoknom.

- Ne viccelj, tökéletes bulit szerveztél — mosolyogtam rá a nővéremre, ő viszont csak a szemöldökét ráncolta.

- Biztos vagy benne, hogy minden rendben veled?

- Persze, csak sokat ittam, ez minden — erősködtem.

- Te tudod — vont vállat, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy kész ejteni a témát.

- Miután Nojával leléptetek, Stella és én sokat beszélgettünk Viktorról — szólalt meg hirtelen. Hát ez nem lehet igaz. Bármit megadtam volna, hogy mindössze tíz percen át ne kerüljön szóba a tegnap este, vagy legalább Rámen Viktor, de természetesen nem volt ilyen szerencsém. Igaz, hogy már teljesen üres volt a gyomrom, hirtelen úgy éreztem, ennek ellenére is pillanatokon belül öklendezni fogok.

Mivel éppen azon voltam, hogy ne hányjam tele a mosogatót, inkább nem reagáltam semmit Vilu kijelentésre, de ő ettől függetlenül folytatta a történtek ecsetelését.

- Szegényt teljesen váratlanul érte, hogy nekem is tetszik Viktor. Nagyon haragszom Nojára, amiért elmondta neki. Mindenkinek jobb lett volna, ha nem tudja meg.

- Lehet — nyögtem ki nagy nehezen, csak hogy ne legyek túl feltűnően csöndben.

- De végül nem lett olyan rossz vége a dolognak. Megegyeztünk, hogy mindketten megpróbálunk túllépni rajta. Egyikünk sem szeretné, ha rámenne erre a barátságunk.

- Örülök, hogy meg tudtátok beszélni — mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Én is — mosolyodott el Vilu is, de azért nem kerülte el a figyelmemet az alig észrevehető szomorúság a tekintetében. — De azért nem lesz könnyű — vallotta be.

- Sosem könnyű továbblépni — bólogattam egyetértően. A továbblépés volt az én problémám is: mégis hogy tud az ember túllépni azon, hogy elkövetett egy hatalmas hibát, amit miatt mostanra minden porcikáját elöntötte a bűntudat?

- Beszéljünk inkább valami másról — tapsolt egyet Vilu, kizökkentve az önmarcangoló gondolataimból. Elöntött a megkönnyebbülés a témaváltás gondolatától.

- Oké, miről?

- Nem tudod, mi lett tegnap este Nojával?

Felidéztem magamban az utolsó emlékemet Nojáról, amikor is a folyosón állva szemezett Patrikkal, aki ezzel egyidőben egy szőke lány fenekét markolászta.

- Fogalmam sincs — feleltem, és inkább nem említettem meg ezt a kissé kellemetlen jelentet.

- Őt sem láttam azután, hogy kimentetek a konyhából.

- Érdekes — motyogtam, de a gondolataim valójában egészen máshol jártak. Kezdtem úgy érezni, hogy a fojtogató gombóc a torkomban nem fog egyhamar köddé válni. Ahogy fokozatosan eljutott a tudatomig a tetteim súlya, azon kaptam magam, hogy egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra a fejemben megállás nélkül:

Úristen, mit tettem?

12. Boldog szülinapot!

Sziasztok!

Csodával határos módon ezúttal nem két évvel, hanem egy héttel az előző rész után érkezem a folytatással. Magam sem hiszem el.

Eddig talán ennek a résznek a megírását élveztem legjobban, szóval remélem, hogy nektek is tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki idetévedt!

ui: Boldog szülinapot Alíznak! Szegénynek már vagy 5 éve be kellett volna töltenie a 16-ot, de hát na, tudjuk, milyen lassan haladok az írással. :D

***

November 4. — szombat

Amikor ma reggel kinyitottam a szemem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a nap végére már nem leszek szűz. Nem mintha házasságig akartam volna várni vele, és nem mintha egyetértenék azzal, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az eseménynek a lányok esetében a társadalom nagy része, de… Akárhogy is nézzük, nem így képzeltem el az első alkalmat. Vagy a mardosó bűntudat normális mellékhatás, csak én nem tudtam róla?

***

Azt hinné az ember lánya, hogy ha egy egész estét együtt tölt egy fiúval (ráadásul meglehetősen jó hangulatban), akkor a fiú másnap keresni fogja. Vagy ha nem is másnap, két nap múlva. Tulajdonképpen még három napon belül is megfelelő lenne. Na de hogy egy héttel később sem hallat magáról?

Persze én magam is kereshettem volna Noelt, de ahogy teltek a napok, egyre inkább megmakacsoltam magam. Ha ő nem kíváncsi rám, akkor én sem vagyok kíváncsi rá.

Jó, ez talán nem teljesen igaz. Előfordulhat, hogy az elmúlt egy hétben többször is elvittem megsétáltatni Stephent, és egészen véletlenül minden alkalommal a kelleténél tovább időztünk a kosárpálya környékén. Persze ha bárki kérdezné, ezt letagadnám.

Ma délután is a park felé vettük az irányt a miniatűr szőrcsomóval, és az odafelé vezető úton azzal szórakoztattam magam, hogy Stephen-nel beszélgettem. Lehet, hogy kezd elmenni az eszem.

- Stephen, te férfi vagy — kezdtem. — Te ugye sosem nézed levegőnek a kutyalányokat, ha élvezed a táraságukat? Na ugye, én is így gondolom. Az lesz a legjobb, ha kitörlöm a fejemből a hülye Noelnek és a hülye zöld szemeinek az emlékét is. Jobbat érdemlek én ennél — győzködtem a kiskutyát, igyekezve nem belegondolni, mennyire nézhet bolondnak egy kívülálló.

- Mellesleg tudtad, hogy csak az emberiség mindössze két százalékának van zöld szeme? Annyira igazságtalan, hogy isten egy ilyen semmirekellő alakra pazarolta az a kevés zöld festékét — pufogtam tovább, mialatt elsétáltunk a kosárpálya mellett.

Elhatároztam, hogy még csak oda sem fordítom a fejem a pálya felé, elvégre engem egyáltalán nem érdekel, hogy egy bizonyos srác ott van-e. Egész jól bírtam a próbatételt, már átvágtam a pályát megkerülő ösvényen, csakhogy amikor egy hatalmas csattanást hallottam a közvetlen közelemből, ösztönösen odakaptam a fejem.

A szívem elképesztő iramban kezdett verni, részben az ijedségtől, részben pedig azért, mert a kosárpálya közepén Noel támaszkodott a térdén. A labdája a focikapu előtt pattogott, minden bizonnyal az okozta a csattanást, hogy nekirúgta a pályát bekerítő vasrácsnak.

Néhány pillanatig hezitáltam; megfordult a fejemben, hogy szó nélkül sarkon fordulok, még mielőtt Noel észrevenne, de persze nem ezt tettem. Hogy miért? Minden bizonnyal azért, mert nincs semmiféle önkontrollom.

Hangosan megköszörültem a torkomat, mire Noel felkapta a fejét. Meglepetésként ért az a dühös arckifejezés, amivel szembe találtam magam. Hátrahőköltem.

- Mi van? — förmedt rám, mire felszaladt a szemöldököm.

- Hogy mondod? — kérdeztem vissza.

- Mit akarsz? — tárta szét a karját idegesen. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a megismerkedésünk estéjére, amikor hasonlóan bájos stílusban szólított meg. Hirtelen nem is emlékeztem rá, hogy miért vártam arra egész héten, hogy újra láthassam ezt az embert.

- Hogy mit akarok? Leginkább távozni — jelentettem ki, és Stephen pórázát megrántva elindultam az ösvényen a park kijárata felé.

- Jó, menj csak! — üvöltötte utánam, nekem pedig felment a pumpa az agyamban.

- Mi a franc bajod van, elgurult a gyógyszered? — fordultam vissza kiabálva. Azt hiszem, sikerült meglepnem azzal, hogy még nála is erélyesebben csattantam fel. Nincs mese, mi Székelyek már csak ilyen lobbanékony természetűek vagyunk. Jó, igazából csak én. Meg Vilu, de ő nem is vérszerinti rokonom. Akkor talán a vízben lehet valami, amitől bekattanunk néha. De térjünk inkább vissza az eredeti témánkhoz.

- Nincs most türelmem hozzád — emelte fel a kezét Noel, mintha csak el akarna hessegetni.

Összeszűkült szemekkel néztem rá.

- Feltűnt. Gondoltál már rá, hogy kezeltesd magad?

Noel szemei ezen a ponton már szikrákat szórtak.

- Tűnj. El. Innen. — Szinte már köpte a szavakat.

Nem kellett kétszer mondania, magamtól is távozni készültem.

- Ezúttal remélem, hogy tényleg nem futunk össze többet — vetettem oda búcsúzóul, majd vissza sem nézve elsétáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ignoráljam a kitörni készülő könnyek szúrását a szememben. Még csak az kéne, hogy egy ilyen semmirekellő alak miatt hullassak könnyeket.

Épp csak annyi időre erőltettem egy mosolyt az arcomra, amíg visszaadtam Stephent a gazdájának, de ahogy kisétáltam a kertkapun, már el is tűnt a műmosolyom. Ha nem csörren meg a telefonom éppen abban a pillanatban, talán még a makacs könnyeknek is utat engedtem volna, de Noja hívása szerencsére megakadályozott ebben.

- Hallgatlak — emeltem a fülemhez a telefont.

- Turkáló? — kérdezte azonnal, köszönés nélkül. Hozzám hasonlóan ő sem rajong a felesleges körmondatokért.

- 10 perc — mondtam, és már ki is nyomtam a telefont. Noja hívása a legjobbkor jött. Egy kis turizásnál nem is létezik jobb figyelemelterelés.

Negyedórán belül már egymással párhuzamosan haladtunk a turkáló egyik sorában, egyesével átnézve a felakasztott ruhadarabokat. Mióta köszöntünk egymásnak, egyikünk sem szólt egy szót sem. Általában akkor jöttünk ide, ha valamelyikünknek nyomta valami a lelkét, és muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Ezalkalommal azonban nagyon úgy tűnt, hogy mindkettőnknek égető szüksége van a turiterápiára. Furdalt a kíváncsiság, hogy Nojának mi lehet a gondja, de féltem rákérdezni, ugyanis akkor elkerülhetetlenül felmerült volna a kérdés, hogy velem mi a helyzet. Túl friss volt még az élmény ahhoz, hogy beszélni tudjak Noelről.

- Liz? — lóbált meg az orrom előtt egy felsőt Noja. — Hé, minden oké?

- Velem? Persze, miért? — erőltettem mosolyt az arcomra.

- Talán mert háromszor ismételtem el a nevedet, mire észrevetted, hogy hozzád beszélek. És talán mert rohadt ijesztő ez a vicsor a fejeden — közölte, mire azonnal feladtam a kísérletet, hogy jókedvet színleljek.

- Csak rossz napom van — vontam meg a vállamat, és inkább elmerültem a ruhák válogatásában, bár őszintén szólva oda sem figyeltem arra, hogy miket tartok a kezemben.

- Ezzel tudok azonosulni — sóhajtott Noja.

A lehetőség adott volt mindkettőnk számára, hogy kérdezősködjünk, de inkább szavak nélkül megegyeztünk, hogy egyikünk sem firtatja a másik dolgait.

- Vilu imádná ezt, nem? — mutatott fel Noja egy Good Charlotte logós pulcsit, mire mosolyogva bólintottam.

- Az biztos. Mostanában folyamatosan őket hallgatja.

- Megveszem neki — jelentette ki Noja, bedobva a pulcsit a kosarába.

Noja ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, mert mindenképpen oda szerette volna adni az ajándékát Vilunak. Én legalábbis meg voltam róla győződve, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy velem akar tartani, de amint beléptünk a házba, hamar kiderült, hogy ez mindössze csak egy ürügy volt.

- Meglepetéééés! — hangzott fel a kiáltás, amikor kinyitottam a nappali ajtaját.

Ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Legalább harminc ember tolongott a szobában, egytől egyig a legközelebbi barátaim és ismerőseim. Illetve, azért volt egy kivétel. Vajon ki hívta meg Patrikot?

- Hát ti mit kerestek itt? — néztem körbe döbbenten.

- Természetesen téged ünneplünk — borult a nyakamba Vilu. Elérzékenyülve pillantottam a nővéremre, Nojára és Stellára.

- Szerveztetek nekem egy meglepetés bulit?

- Naná — vigyorgott Stella. — Nem is számítottál rá, mi?

- Hát nem — nevettem el magam. A szülinapom csak a jövő héten lesz, így még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ezen a hétvégén meglepnének valamivel.

- Köszöntőt! — üvöltötte el magát Patrik. Most komolyan, őt ki hívta meg?

Stella a kezembe nyomott egy pohár valamit (tippre vodka narancs lehetett), én pedig kissé zavartan járattam körbe a szemem az összegyűlt társaságon.

- Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek — kezdtem. — Egyáltalán nem számítottam semmi ilyesmire, de sokat jelent nekem, hogy itt vagytok mindannyian. Érezzétek jól magatokat — emeltem fel a poharamat.

- A szülinaposra! — kiáltotta Vilu, és a többiek is követték a példáját. Széles mosollyal az arcomon koccintottam a körülöttem állókkal.

- Na most már csapjunk oda neki — tekerte fel Patrik a hangerőt az egészen odáig halkan szóló hangfalon, és már el is kezdte kitölteni a másik kör italt magának.

- Öhm. Vilu? — fordultam oda a nővéremhez, miközben előkerültek a töményes üvegek és többen üvölteni kezdték az éppen akkor elinduló szám szövegét.

- Igen? — pillantott rám a nővérem a csordultig töltött műanyag pohara fölött, amelybe éppen belekortyolt.

- Anyáék tudnak erről? — utaltam a nappalinkban kibontakozó házibulira.

- Persze — vigyorgott.

- Biztos? — vontam fel kétkedve a szemöldökömet, amikor megakadt a szemem anya kedvenc vázáján, amit az egyik osztálytársunk éppen pohárként használt egy kifejezetten gusztustalannak tűnő koktél szürcsöléséhez.

- Ne aggodalmaskodj ennyit — veregette meg a vállamat Noja, és a kezembe nyomott egy újabb pohár vodka narancsot. — Fenékig.

Még egyszer végigfuttattam a szememet a társaságon, de aztán vállat vonva egy húzásra kiittam a pohár tartalmát. Elvégre egyszer 16 éves csak az ember.

- Boldog szülinapot, Alíz! — torpant meg előttem Bella és… Szandra.

- Kö-köszönöm — dadogtam kissé döbbenten, amiért ők ketten megfértek egymás fél méteres körzetében. — Csak nem szent a béke köztetek?

A két lány összemosolygott.

- Nem láttuk értelmét, hogy egy idióta miatt tovább veszekedjünk — vonta meg a vállát Bella.

- Úgyhogy mindketten elküldtük őt a francba — egészítette ki a történetet Szandra.

Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

- Hát ez nagyon jó hír — böktem ki végül. — Örülök, hogy meg tudtátok beszélni.

- Mi is — mosolygott Szandra, majd belekarolva Bellába, odasétált a focicsapat többi tagjához, akik szintén eljöttek a bulira.

- Ennél szebb születésnapi ajándékra nincs is szükségem — néztem hitetlenkedve Stellára. — Végre senki nem fogja egymást ölni az edzéseken.

- Szinte már unalmas lesz — jegyezte meg Stella, mire mindketten elnevettük magunkat.

A buli lassan elkezdett elterjedni a nappaliból a ház minden pontjába, és ahogy teltek az órák, egyre többen lettünk.

- Kik ezek az emberek? — ráncolta a szemöldökét Noja, de senki nem tudott neki válaszolni. Nagyon úgy tűnt, hogy minden jelenlévő elkezdte meghívni a saját ismerőseit is, így hamarosan megtelt a ház számomra ismeretlen vendégekkel.

Amikor besétált az ajtón a szomszéd város ifjúsági kézilabda-csapatának hat tagja (legalábbis a mezük alapján arra következtettünk, hogy ők azok), Viluval kissé rémülten néztünk össze, de szinte azonnal elnevettük magunkat. Az irányítás egyértelműen kicsúszott a kezünkből, de mivel nem volt mit tenni ellene, inkább elengedtük a dolgot. Egyébként is azt mondják, nincs jobb a spontán buliknál.

Jó néhány pohár vodka narancs után azon kaptam magam, hogy folyamatosan a bejárati ajtó felé pillantgatok azt lesve, hogy egy bizonyos személy átlépi-e a küszöböt. Persze tisztában voltam vele, hogy szinte semmi esély sincs rá, hogy Noel értesül a szülinapi bulimról, és különben is, ő volt az utolsó ember, akit látni akartam. Ettől függetlenül azért továbbra is ösztönösen rajta tartottam a szememet a bejáraton. Természetesen csak azért, hogy azonnal elküldhessem, ha mégis megjelenne. Természetesen.

Egy idő után már nem számoltam, hány pohárnyi vodkát döntöttem magamba, de mivel minél több alkohol került a szervezetembe, annál kevésbé dühített a délutáni találkám Noellel, automatikusan újratöltöttem a saját poharamat abban a pillanatban, ahogy kiürült.

Mondhatni elég kellemesen éreztem már magamat, amikor meghallottam Stella sikkantását. Noja, Stella és én a konyhában beszélgettünk éppen, amikor Stellának felkeltette a figyelmét valaki, aki a folyosón állt.

- Eljött! — kezdett el tapsikolni és ugrándozni örömében.

- Ki jött el? — kérdeztem kissé értetlenül. Nehéz volt elhinni, hogy létezett még ember a városban, aki addigra nem tolongott a házunkban.

- Viktor — suttogta Stella, de mivel alaposan be volt már csiccsentve, a suttogása valójában felért egy kiáltással. Olyannyira, hogy valószínűleg maga Viktor is felfigyelt rá, ugyanis egyszer csak megjelent a konyhaajtóban, és egy biccentéssel üdvözölt mindannyiunkat.

Hirtelen egyikünk sem tudta, mit mondjon, de pár pillanat múlva Viktor megtörte a csendet.

- Boldog szülinapot, Alíz! — mondta.

- Köszönöm — eresztettem meg egy halvány mosolyt felé.

Vilu ezt a pillanatot választotta arra, hogy Viktor háta mögött besétáljon a konyhába. Amint meglátta, hogy ki áll velünk szemben, földbe gyökerezett a lába, és nagyon úgy tűnt, hogy nem mozdul többet az ajtóból.

Viktor észre sem vette (vagy csak figyelmen kívül hagyta) Vilu jelenlétét, és tulajdonképpen mindannyiunkat ignorálva fogta magát, és kisétált a hátsó ajtón a kertbe. Stella és Vilu csillogó tekintete minden lépését követte, amíg be nem csukódott mögött az ajtó. Noja és én összenéztünk a hátuk mögött, és a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ő is pontosan ugyanannyira nem tudja kezelni ezt a helyzetet, ahogy én sem. Nyílt titok volt a baráti körünkben, hogy Stella azóta bele van zúgva Viktorba, hogy először meglátta őt, arról viszont hivatalosan csak én tudtam, hogy Vilu nagyon hasonló érzéseket táplál iránta. Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy Noja számára is teljesen egyértelmű volt a helyzet.

Ami engem illet, meglepődve tapasztaltam, hogy Viktor már nem mozgat meg bennem semmit. Korábban én is éreztem iránta valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat, de mostanra mintha köddé vált volna az érzés. Érdekes.

- Khm — köszörülte meg a torkát Noja olyan hangosan, hogy kizökkentse réveteg tekintettel pislogó barátainkat.

Vilu azonnal elkapta a szemét a hátsó ajtóról, amelyen keresztül Viktor távozott, Stella azonban továbbra is csillogó szemekkel bámulta kijáratot.

- Megyek és beszélgetek vele — szólalt meg hirtelen, mire mindannyian döbbenten néztünk rá.

- Viktorral? — kérdeztem, és óvatosan Vilu felé pillantottam, akinek az arca látványosan elkomorult Stella kijelentése hallatán.

- Igen — bólintott Stella, egyértelműen elhatározva magát. Már meg is tette az első lépést a kert felé, amikor Noja váratlanul útját állta. Kérdő és kissé ijedt tekintettel fordultam felé. Elképzelni sem tudtam, mire készül.

- Előbb talán valaki mással kellene beszélned — szólalt meg halkan Noja.

Stella zavartan nézett vissza rá.

- Hogy érted?

- Szerintem Vilunak és neked lenne miről beszélgetnetek. Igaz, Vilu? — pillantott Noja bocsánatkérő arckifejezéssel a nővéremre. Láttam rajta, hogy nem biztos abban, hogy ez volt a jó döntés, de ugyanakkor megijesztette a gondolat, hogy két barátnője akaratlanul megbántja egymást egy fiú miatt.

- Miről van szó? — fordult Stella Vilu felé, aki szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Szerintem mi nem kellünk ehhez — jelentette ki Noja, és a vállamat átkarolva kivezetett a konyhából a folyosóra.

- Jó ötlet volt ez? Vilu nem akarta elmondani neki. — Igyekeztem nem túl vádaskodó hangot megütni, de egy kicsit haragudtam Nojára, amiért Vilu helyett hozta meg ezt a döntést.

- Ha nem avatkozunk közbe, ki tudja, meddig fajul a helyzet. Így legalább van rá esély, hogy sikerül megbeszélniük a dolgot és továbblépni anélkül, hogy fájdalmat okoznának egymásnak.

- De az is lehet, hogy rosszul sül el a szembesítés — mutattam rá, bár nem igazán bíztam a saját ítélőképességemben. A megszámlálhatatlan mennyiségű vodka narancs kezdett erősen a fejembe szállni.

- Meg fogják tudni oldani — jelentette ki Noja olyan magabiztossággal, hogy engem is meggyőzött.

- Patrik nem tűnik túl hűségesnek az unokahúgodhoz — váltottam témát, amikor megakadt a szemem Patrikon aki a falnak dőlve beszélgetett egy számomra ismeretlen szőkeséggel meglehetősen intim közelségből.

- Már ejtette Lillát. — Noja olyan természetességgel közölte ezt az információt, hogy bárki más azt hihette volna, hogy teljesen hidegen hagyja az exe és az unokatestvére kapcsolata. Én azonban túl jól ismertem őt. Nem mellesleg igaz, hogy tetemes mennyiségű alkoholmolekula garázdálkodott éppen a szervezetemben, az azért nem kerülte el még az én figyelmemet sem, hogy miközben a szőke lánnyal beszélgetett, Patrik le sem vette a szemét Nojáról.

Abban a pillanatban nem tudtam mihez kezdeni ezekkel az információkkal, de igyekeztem elraktározni őket tudva, hogy józan Alíz valószínűleg képes lesz értelmezni őket.

- Értem — mondtam, és inkább nem erőltettem a témát.

Egy kicsit elbambulhattam, mert mire feleszméltem, Noja már rég nem állt mellettem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam a saját szülinapi bulim kellős közepén. A poharammal a kezemben körbefordultam, de rá kellett jönnöm, hogy egy teremtett lelket sem ismerek a körülöttem állók közül, így hát sóhajtva sarkon fordultam, és felbaktattam a lépcsőn. A lépcsősor tetejére érve lehuppantam a fenekemre, és ahogy a korlát rácsain át lenéztem a nappaliban tobzódó tömegre, megmagyarázhatatlan módon elöntött a magány.

Bármennyire is igyekeztem, a vodka narancs átvette az irányítást az agyam felett, lehetetlenné téve, hogy elfeledkezzek a Noellel való vitámról. Már ha vitának lehet nevezni az egymással való ok nélküli ordibálást. Ötletem sem volt, miért förmedt úgy rám, amikor legutóbb kifejezetten jó hangulatban váltunk el egymástól. Be kellett látnom, hogy a srác viselkedése kiszámíthatatlan, és minden bizonnyal jobban járok, ha ezek után messziről elkerülöm. Csakhogy mindennek ellenére nagyon is szerettem volna újra látni őt, már csak azért is, hogy magyarázatot követeljek tőle a viselkedésére. Vagy hogy fejberúgjam egy focilabdával. Ahogy alakul.

- Javíts ki, ha tévednék — szólalt meg váratlanul a hátam mögött valaki, mire akkorát ugrottam, hogy majdnem legurultam a lépcsőn. — De tudtommal a szülinaposnak nem kellene egyedül depiznie a saját buliján — huppant le mellém Viktor.

- Halálra rémítettél — néztem rá szemrehányóan, még mindig a szívemre szorított kézzel.

- Sok emberre vagyok ilyen hatással — vágta rá, én pedig biccentettem egyet. Ezt el tudtam hinni.

- Lett egy piercinged — csúszott ki a számon. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét, hogy kijelentsem a nyilvánvalót.

- Kiváló a megfigyelőképességed — jegyezte meg gúnyosan, mire megforgattam a szememet. — Tetszik? — kérdezte hirtelen, én pedig félrenyeltem a saját nyálamat a váratlan kérdés hallatán.

Amint befejeztem a fuldoklást, vetettem felé egy oldalpillantást. Egy vékony ezüstkarika csillogott az orra jobb felén, és igen, határozottan jól állt neki, de eszem ágában sem volt ezt a szemébe mondani.

- Nem rossz — feleltem végül.

- Szóval mit keresel egyedül itt fent? A barátaid odalent vannak. — Csak hogy egészen biztosan tudjam, merre van az az odalent, kezével a nappali irányába intett.

- Az emberek felével életemben nem találkoztam még — ismertem be.

- És a másik fele?

Eszembe jutott Stella és Vilu, akik legutóbbi információm szerint éppen a Viktor iránti érzéseikről diskuráltak a konyhában, majd felsejlett előttem Noja komor ábrázata, valamint Patrik átható tekintete, amivel a barátnőmet bámulta húsz perccel korábban.

- Bonyolult — mondtam ki végül.

- Tehát bujkálsz. — Úgy bólogatott, mint aki biztos benne, hogy átlát rajtam.

- Nem bujkálok. Nincs odalent senki, aki elől el kellene bújnom.

Viktor vetett rám egy mindentudó pillantást.

- Á, szóval nem jött el. — Átfutott az agyamon, hogy talán valóban átlát rajtam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. — Pedig nagyon is tudtam, és jól láthatóan ezzel ő is tisztában volt.

- Te tudod — tette fel a kezét védekezően. — De azt hadd mondjam el, hogy Mr. Fogalmam Sincs Miről Beszélsz nem érdemli meg, hogy miatta ne érezd jól magad a születésnapodon, ha még arra sem vette a fáradságot, hogy megjelenjen.

Inkább nem osztottam meg vele, hogy Noel nem azért nem jött el, mert nem akart, hanem mert fogalma sem volt a buliról. Persze elég valószínű, hogy nem is akart volna itt lenni, de ezt már sosem tudjuk meg. Viktornak pedig egyébként sem volt a világon semmi köze ehhez a kérdéshez.

- Nem ma van a szülinapom — szólaltam meg végül, csak hogy kijavíthassak valamit a mondandójában.

- Hanem?

- Kedden lesz.

- Akkor ma oda sem adhatom az ajándékomat? — húzta fel a szemöldökét pimaszul.

- Vettél nekem ajándékot? — képedtem el teljesen. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak hallucináltam az iménti mondatát.

- Nem éppen — mondta, majd mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy “hát akkor?”, azon kaptam magam, hogy Viktor ajkai óvatosan végigsimítanak az én ajkaimon.

Amilyen hirtelen jött a csók, olyan hamar véget is ért. Arra sem volt időm, hogy lehunyjam a szemem, mindössze annyira telt tőlem, hogy döbbenten pislogjak rá. Amikor meglátta a meglepett arckifejezésemet, zavartan elnevette magát.

- Bocs… — kezdett szabadkozni rá egyáltalán nem jellemző módon, de nem hagytam neki időt arra, hogy befejezze a mondatot, ugyanis a következő pillanatban magamat is meglepve rávetettem magam az ajkaira.

Ez a csók már semmiben sem hasonlított az első gyengéd puszira. Ellenkezőleg, nagyon is intenzívre sikeredett. Akkor és ott, a lépcső tetején ülve minden logikus gondolat köddé vált a fejemben, és meg sem próbáltam megmagyarázni a tetteimet, pedig valószínűleg nem ártott volna. Az alkohol és a Noel miatti csalódottság elegye azonban egészen váratlan és megmagyarázhatatlan reakciót váltott ki belőlem.

Őszinte leszek, vannak homályos pontjai az éjszaka ezt követő szakaszának, de a lényeges részek nagyon is élénken élnek a fejemben, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni őket.

- Mennyit ittál pontosan? — kérdezte Viktor, amikor már a szobám ajtaja felé oldalaztunk, éppen csak egy levegővételnyi időre szakítva meg a csókunkat.

- Nem sokat — hazudtam ösztönösen, ő pedig nem kérdezősködött tovább.

Amint becsukódott mögöttünk a szobaajtó, valószínűleg fel kellett volna ocsúdnom és felismerni, mekkora hibát készülök éppen elkövetni, de addigra már meghoztam a döntést, és nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkérdőjelezzem azt.

Nem mondanám, hogy sok tapasztalatom van csókolózás terén, de azt minden kétséget kizáróan meg tudtam állapítani, hogy Viktor értette a dolgát. Ahogy az ajka az ajkamhoz ért, hirtelen minden addigi problémám köddé vált, csak rá tudtam koncentrálni, és elkeseredetten vágytam az újabb és újabb kortyra a mennyei gondtalanságból.

Nem egészen tiszták az emlékeim azzal kapcsolatban, hogy hogy jutottunk el az ágyig, de az biztos, hogy percekkel (az is lehet, hogy órákkal, ezen a ponton már régen elvesztettem az időérzékemet) később teljesen meztelenül feküdtem a rózsaszín ágytakarómon, felettem a szintén meztelen Viktorral.

Ha kevesebb alkohol lett volna a szervezetemben, minden bizonnyal rettentően kínosan éreztem volna magam a tudattól, hogy így kitárulkoztam Rámen Viktor előtt. Elvégre mostantól hivatalosan is ő az első és egyetlen ember a világon, aki tudja, hogy van egy heg a belső combomon, ami életem első borotválkozási kísérletének állít emléket. Akkor és ott, Viktor csókjaiba belefeledkezve nem éreztem át ennek a jelentőségét, most viszont, némi idő elteltével, nagyon is tisztán értem a dolgot. És az a görcs a gyomromban nagyon is valós jele a megbánásnak.

Öröm az ürömben, hogy legalább eseményi utáni tablettáért nem kellett rohangálnom másnapos szégyenemben, ugyanis Viktor meglehetősen felkészült volt.

- Te mindenhova ezzel mászkálsz? — zökkentem ki egy pillanatra, amikor előrángatott a nadrágzsebéből egy bontatlan doboz óvszert.

- Jobb biztosra menni — vont vállat, majd gyakorlott mozdulattal feltépte a csomagolást.

Ez a kis közjáték lett volna az utolsó lehetőségem arra, hogy észhez térjek, magamra kapjam a ruháimat és kitessékeljem Viktort a szobámból, de ilyesmi meg sem fordult a fejemben abban a pillanatban. A vodka narancsok könnyedén meggyőztek arról, hogy Viktorral lefeküdni a világ legjobb ötlete, és őszintén szólva eszem ágában sem volt ellenérveket felhozni.

Nehéz lenne megmondani, mikor kezdtem el végül megbánni a dolgot, de a belém hasító váratlan és szűnni nem akaró fájdalom viszonylag hamar elkezdett észhez téríteni. Akkor azonban már úgy éreztem, túl késő meghátrálni; ha egyszer belevágtam, akkor csináljuk rendesen.

- Fáj? — súgta a fülembe, amikor már nehezemre esett titkolni a szenvedésemet.

- Kicsit — nyögtem.

Meglepett, hogy milyen gyengédséggel csókolt meg ezután, én pedig nagyon igyekeztem elmerülni a csókban, elfeledkezni a fájdalomról és megállítani a kezdődő józanodás folyamatát, de mindez elég nagy kihívásnak bizonyult. Velem ellentétben Viktor egyértelműen nem küzdött ehhez hasonló nehézségekkel, ugyanis nem sokkal később egy elégedett nyögés kíséretében omlott a mellkasomra.

Nehezen tudtam volna nevesíteni az abban a pillanatban bennem kavargó érzéseket, afelől azonban semmi kétségem nem volt, hogy össze vagyok zavarodva. Emellett volt egy olyan érzésem, hogy valamiről megfeledkezem — vagy éppen szándékosan az agyam mélyére száműzöm — de valahogy képtelen voltam rájönni, mi lehet az.

Homályosan érzékeltem, hogy Viktor felpattant az ágyról, hogy kidobja a kukába az óvszert, de fejben teljesen máshol jártam. Úgy elmerültem a cirkáló gondolataim örvényében, hogy azt már észre sem vettem, hogy visszahuppant mellém az ágyra.

- Megbántad? — Szinte suttogta ezt az egy szót, mégis olyan élesen törte meg a szoba csendjét, mintha legalábbis sikítva tette volna fel a kérdést.

Valószínűleg igennel kellett volna felelnem, de abban a pillanatban még én magam sem tudtam, hogy ez az igazság, így gondolkodás nélkül megráztam a fejemet. Viktor válaszul halványan elmosolyodott.

Fogalmam sem volt, hogy vajon itt tervezi-e tölteni az éjszakát, vagy inkább lelép. Abban sem voltam biztos, hogy most illene-e beszélgetnünk is valamiről, vagy az csak tovább rontana a (számomra) egyébként is egyre kellemetlenebbé váló helyzeten. Már éppen nyitottam a számat, hogy megtörjem a beállt csendet, amikor oldalra fordulva döbbenten vettem észre, hogy Viktor mély álomba merült mellettem. Remek. Legalább az ittalvással kapcsolatos kérdésre választ kaptam, és nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetést is elnapoljuk.

Zavartan mocorogni kezdtem. Soha nem aludt még fiú az ágyamban, főleg nem meztelenül. Ha már itt tartunk, én sem aludtam még meztelenül az ágyamban, és nem is éreztem túl kényelmesen magamat, ahogy bármiféle takarás nélkül hevertem ott. A szívem újra hevesebben kezdett verni, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az oka. Mindenesetre ezzel egyidőben az a bizonyos görcs is kialakulni érződött a gyomromban.

Ha józanabb és éberebb vagyok, nagy valószínűséggel már akkor elöntött volna a mostanra kiteljesedett szégyenérzet és megbánás, de a kábult és fáradt agyam abban a percben csak halványan érzékelte, hogy valami nincs rendben.

Percekkel később pedig már úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.

11. Tudnivalók Pintér Noelről

Szülinapi rész! 

De nem Alíz szülinapját ünnepeljük ma (arra majd a következő részben kerül sor, nem is akárhogyan), hanem a blogét, ugyanis napra pontosan ma 10 éve, hogy megírtam és feltöltöttem Alíz naplójának első fejezetét. El sem tudom hinni, hogy azóta eltelt egy évtized. Idő közben kihalt a blog műfaja, és Alíz története is csak néhány évente folytatódott egy-egy résszel. Pár hónappal ezelőtt azonban elhatároztam, hogy erre az évfordulóra összekapom magam, és befejezem ezt a történetet, már csak önmagamért is. Jobban mondva valószínűleg tényleg csak magam miatt csinálom, mert kétlem, hogy bárki idetévedne ennyi idő után. Mindenesetre tudtam, hogy le kell zárnom ezt a blogot, mert Alíz megérdemli, hogy kerek egész legyen a története. 

Így hát itt vagyok, jó pár előre megírt résszel a tarsolyomban és alig várom, hogy méltó befejezést adhassak ennek a blognak, ami végigkísérte a kamaszkoromat - és ami még most, felnőttként is meghatározó része az életemnek. Ezen a blogon keresztül tanultam meg írni, és ha egyszer sikerül valóra váltanom azt az álmomat, hogy publikált író legyek, büszkén fogok visszagondolni arra, hogy Alíz naplójával kezdődött minden. 

Mindig jól szórakozok azon, amikor visszaolvasok pár részletet az első fejezetekből, de eszem ágában sincs átírni és kijavítani őket. Tetszik, hogy a történet előrehaladtával látszik, mennyit fejlődött az írásom. Ha elölről kezdeném, ez a történet valószínűleg teljesen máshogy lenne megírva, de én úgy szeretem Alízt, ahogy van. Vele együtt nőttem fel, és itt az ideje, hogy szépen lassan ő is felnőjön és feltegye a polcra a naplóját. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még el kell követnie egy-két hibát és át kell élnie jó pár boldog pillanatot, amivel megtöltheti a naplója utolsó oldalait. :)

Még valami. Tudom, hogy ezt rajtam kívül maximum néhány bot fogja csak olvasni, de ha valamilyen csoda folytán eljut ez az üzenet bárkihez, aki valaha olvasta a blogot, akkor egyetlen dolgot szeretnék mondani: köszönöm. 

***

Október 28. – Szombat

Napra pontosan egy hét telt el életem első házibulija óta, amelyet azóta is igyekszem kiheverni. Ezzel a hozzáállással mellesleg nem vagyok egyedül, szegény Noja ugyanis nehezen tudja feldolgozni, hogy ki kellett rángatnia a saját unokahúgát az exe ágyából. Szerintem nincs olyan ember, aki ezzel az élménnyel könnyen meg tudna birkózni. Nekem ennél viszonylag kedvezőbb a helyzetem: az este azon része, amely során lerészegedtem Patrikkal egy ugrálóvárban szerencsére kitörlődött a memóriámból. Ég áldja a tequilát – akkor is, ha nélküle mindez eleve meg sem történt volna.

- Indulhatunk? — kukkantott be Vilu a szobámba, vállán egy teletömött vászontáskával, amelyből kikandikált egy neonsárga strandlabda.

- Egy pillanat — ugrottam fel az ágyról, és sebtében elkezdtem bedobálni mindenfélét a táskámba. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ma uszodába megyünk a lányokkal.

- Mi tartott ennyi ideig? — toporgott Stella az uszoda bejárata előtt, amint Vilu és én némi (20 perces) késéssel megérkeztünk.

- Szerintem én idefagytam — jelentette ki Noja, megpróbálva behajlítani megmerevedett lábait. Valóban, az időjárásnak mintha elfelejtettek volna szólni, hogy még csak október vége van, nem pedig december közepe.

- Bocsi, az én hibám — ismertem be bűnömet. — De miért nem mentetek be? — néztem rájuk értetlenül.

Stella és Noja összenéztek, és a tekintetükből egyértelműen látszott, hogy ez a megoldás valamiért egyiküknek sem jutott eszébe.

Talán mondanom sem kell, hogy mindannyian alig vártuk, hogy a melegvizes medencében csobbanhassunk. Percekig némán lebegtünk mind a négyen, kiélvezve a termálvíz melegét. Végül Noja törte meg a csendet.

- Patrik megrontotta az unokahúgomat — jelentette ki látszólag olyan könnyedséggel, mintha még mindig az időjárásról cseverésztünk volna.

- Hogy micsoda? — pattant fel a szemem azonnal. Ennyit a békés relaxációról.

Noja csak fintorogva biccentett egyet, megerősítve, hogy egyáltalán nem viccel.

- Honnan tudod? — kérdezte Stella enyhén köhécselve, mivel Noja bejelentésének hatására lenyelt egy kisebb adag vizet.

- Lilla kitett egy nem túl diszkrét képet Snapchatre. — Az arca egyértelmű undort tükrözött, ahogy felidézte az emléket. Bizonyára nem lehetett kellemes látvány.

- Remélhetőleg legalább védekeztek — jegyezte meg Vilu, mire Noja látványosan megrázkódott.

Ahogy elnéztem őt, megfogalmazódott bennem, hogy kifejezetten megviseltnek tűnik. Ez persze nem meglepő, elvégre az unokatestvére az exével kufircol, azonban volt egy olyan érzésem, hogy ennél valamivel többről van szó. Mindenesetre nem akartam erőltetni a témát, inkább közös erővel azon voltunk a lányokkal, hogy eltereljük Noja figyelmét a történtekről.

Vilu éppen arról magyarázott, hogy mennyire várja az egyik kedvenc előadója közelgő koncertjét, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy ismerős alakot a medence partján. Noel egy fekete fürdőköpenyben sétált el mellettünk, és nagyon úgy tűnt, hogy nem vett észre. Megfordult a fejemben, hogy utánakiáltok, de tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit mondanék neki. Különben is, nem volt egyedül. Egy idősebb nő sétált mellette, és erőteljesen gesztikulálva magyarázott valamit a srácnak, aki szemmel láthatóan elmélyülten hallgatta. A nő nyakában egy síp himbálózott, így arra következtettem, hogy az edzője lehet.

- Alíz, te nem jössz? — Stella hangja szakította meg a gondolatmenetemet. Csak akkor vettem észre, hogy a többiek már a medence partján álltak, készen arra, hogy átüljenek a pezsgőfürdőbe.

- De, jövök — kiáltottam, és már meg is indultam a lépcső felé, végleg elszakítva a tekintetemet az egyébként is távolodó Noelről.

***

- Ez sosem fog megszáradni — fújtattam. Az utóbbi időben túl sokat nőtt a hajam ahhoz, hogy seperc alatt meg tudjam szárítani egy uszodában töltött nap végén. — Menjetek át nyugodtan a kávézóba, majd csatlakozok én is, ha végeztem.

- Biztos? — kérdezte Vilu.

- Persze.

- Vár a fehércsokis latte! — hangzott fel Stella csatakiáltása, és egy pillanat múlva már egyedül álldogáltam a folyosón, hajszárítóval a kezemben, a többiek pedig úton voltak az utca túloldalán lévő kávézóba.

Néhány perccel később már azt fontolgattam, hogy feladom, és inkább megkockáztatom az agyhártyagyulladást, amivel anya rémisztget rendszeresen, ha vizes hajjal mennék ki a hidegbe. Éppen a kötött sapkámat igazgattam a továbbra is vizes hajamon, amikor Noel fordult be a folyosó végén, ezúttal utcai ruhában és az edzője nélkül.

Amint meglátott, színtiszta döbbenet ült ki az arcára, és egy ideig meg sem szólalt.

- Alíz — segítettem ki a szükségesnél kicsit jobban artikulálva, arra az esetre, ha elfelejtette volna a nevemet.

Noel halkan elnevette magát, nekem pedig a nevetése hangjától teljesen függetlenül felgyorsult a szívverésem.

- Hosszú í-vel — biccentett halvány mosollyal az arcán, visszautalva a megismerkedésünk estéjére.

Néhány másodpercig csendben tanulmányozta az arcomat, de végül még azelőtt megtörte a csendet, hogy kínossá vált volna.

- Csalódott vagy? — húzta fel a szemöldökét, én pedig kissé értetlenül meredtem rá. Hirtelen ötletem sem volt, miről beszél. Csalódott?

- Ha jól emlékszem, úgy köszöntél el a parkban, hogy reméled, nem találkozunk többet — emlékeztetett.

- Nem válhat valóra minden kívánságom — vontam meg a vállam, és igyekeztem visszafogni a mosolyomat. Nem volt egyszerű.

- Figyelj, tényleg sajnálom, hogy előítéletes voltam aznap este. — A tekintetéből valódi megbánás sugárzott.

- Látok rá esélyt, hogy egyszer megbocsátok — ajánlottam fel nagy kegyesen.

Noel újra elnevette magát.

- Ma este kint leszek a kosárpályán. Ha van kedved szétrúgni a seggem egykapuzásban, akkor ott találkozunk. Most viszont ha megbocsátasz, beszélnem kell a… — itt egy pillanatra lefagyott, de aztán szinte azonnal folytatta — az edzőmmel.

Olyan gyorsan lépett be az ajtón, hogy esélyem sem volt reagálni az esti meghívásra, vagy éppen elköszönni tőle. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, ahogy még percekig összezavarodva álldogáltam a folyosó közepén. Végül azonban megráztam magam, és a táskámat felkapva megindultam a kijárat felé, de aztán az ösztöneimre hallgatva sarkon fordultam, és visszafutottam az ajtóhoz, ami mögött Noel eltűnt.

Dr. Kárpáti Anita, gyógytornász — állt az ajtóra erősített fémtáblán. Érdekes.

***

Mivel én magam sem tudtam hova tenni a dolgot, inkább a lányoknak sem említettem az esti találkámat Noellel. Elvégre még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elmegyek. És tulajdonképpen magáról Noelről sem meséltem nekik korábban, hiszen nem is lett volna mit — már azt leszámítva, hogy első és ezidáig egyetlen találkozásunk alkalmával alaposan felbosszantott.

- Szerintem Honti kipécézett magának, pedig nem is adtam rá semmi okot — panaszkodott Stella, belekortyolva a harmadik adag fehércsokis lattéjába. Fogalmam sincs, hogy képes a szervezete ennyi koffeint és cukrot feldolgozni.

- Stella… rögtön a legelső óráján elaludtál — emlékeztette Noja.

- Az egyáltalán nem volt feltűnő, szerintem észre sem lehetett venni — legyintett.

- Lefordultál a székről — jelentette ki Vilu rezzenéstelen arccal.

- Honnan tudod? Nem is egy osztályba járunk.

- Van róla videó az osztályotok insta oldalán. Az a legnépszerűbb poszt az összes közül — mondtam, nagyon igyekezve visszafojtani a nevetésemet.

- Micsoda? Van insta oldalunk? — kerekedett el Stella szeme.

- Bizony. Igazi sztár vagy — kereste ki az ominózus posztot Noja a telefonján.

Stella megütközve bámulta a képernyőt, majd végül megvonta a vállát.

- Honti helyében szaktanárit is adtam volna magamnak. Egész jól megúsztam.

Olyan hangosan nevettünk fel, hogy legalább egy tucat szempár bámult minket a kávézó különböző pontjairól, de egyikünk sem zavartatta magát.

Már 6 óra is elmúlt, amikor végre szedelőzködni kezdtünk.

- Hétfőn találkozunk órák előtt — köszönt el Noja, és Stellával együtt elindultak hazafelé, míg mi Viluval a város másik felébe vettük az irányt.

Egy ideig csendben sétáltunk hazafelé, azonban amikor körülbelül félúton jártunk, Vilu váratlanul megszólalt.

- Meggondoltam magam a biológiai szüleimmel kapcsolatban — mondta olyan halkan, hogy beletelt néhány pillanatba, amíg felfogtam a szavai jelentését.

- Hogyhogy? Mégsem akarod megismerni őket? — Meg sem próbáltam palástolni a döbbenetemet. Korábban annyira lelkesnek tűnt a témával kapcsolatban, hogy nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen jött változást a hozzáállásában.

- Nem — mondta ki, és a szeméből szilárd elhatározást olvastam ki. — Az ő döntésük volt, hogy lemondjanak az újszülött gyermekükről. Az örökbefogadó szüleim a saját akaratukon kívül, de szintén magamra hagytak. Most viszont van egy családom, szüleim és testvérem, akik törődnek velem. Megvan mindenem, amire csak vágyhatnék. És nem érzem úgy, hogy készen állok a csalódásra, ami nagy valószínűséggel várna rám, ha megpróbálnám felkutatni a biológiai szüleimet.

Néhány percig néma csendben sétáltunk tovább, amíg igyekeztem megemészteni a hallottakat. Akárhogy is kerestem a szavakat, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék Vilunak, így az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott: megálltam és a nyakába borultam. Valószínűleg ez volt a helyes döntés, mert azonnal viszonozta az ölelésemet, és hosszú perceken át álldogáltunk így a járda a közepén egészen addig, amíg…

- Hülye leszbik — hangzott fel egy öregasszony rikácsolása a közvetlen közelünkből. — Nem szégyellitek magatokat? Otthon műveljétek ezt az istentelenséget a négy fal között.

Színtiszta döbbenettel az arcunkon fordultunk mindketten a néni felé, aki a botjával hadonászott mérgében. Én hirtelen megszólalni sem tudtam, Vilut azonban nem kellett félteni.

- Magának kellene az istentelen gyűlölködését a négy fal között művelnie, mami — szólt be neki, a szemével villámokat szórva.

- Pimasz kölykök — hüledezett a néni. — Mit képzeltek magatokról? Nem elég, hogy közterületen paráználkodtok, de még az időseket sem tisztelitek — fröcsögte.

- A tisztelet egészen addig jár magának, amíg maga is tisztelettel bánik másokkal. Ennek semmi köze a korhoz — jegyeztem meg. — Mellesleg, nem mintha bármi köze lenne hozzá, de ő itt a nővérem — mutattam Vilura.

A néni legalább egy percig csak némán hápogott. Azt hittem, hogy éppen egy ütős visszavágáson gondolkozik, de hamar kiderült, hogy valójában csak sokkot kapott, mivel erősen félreértelmezte az előző megjegyzésemet.

- Testvérek? V-vérfertőzééés! — rikácsolta, és szabályosan remegni kezdett a szája a dühtől, majd olyan gyorsan iszkolt el mellettünk, mintha minimum a sátán állt volna a helyünkön. Távoztában szaporán vetette felénk a kereszteket egészen addig, amíg be nem fordult az utcasarkon, mi pedig kínunkban csak elnevettük magunkat. 

- Rég történt velem ennyire abszurd dolog — jelentettem ki, amikor végre nem csorgott már a könnyünk a nevetéstől, és folytathattuk az utunkat hazafelé.

- Gondolj bele, mit élhetnek át az LMBTQ közösség tagjai nap mint nap — rázta a fejét Vilu csalódottan.

A homofób néninek köszönhetően mindkettőnknek elterelődött a figyelme az eredeti témáról, de én semmiképpen sem szerettem volna ennyiben hagyni a dolgot.

- Ugye tudod, hogy én mindenben támogatlak? — pillantottam rá. — A családom része vagy, és azt szeretném, ha boldog lennél. Anya és apa nevében is mondhatom, hogy ránk mindig számíthatsz.

- Tudom — fordult felém Vilu halvány mosollyal az arcán. — És köszönöm.

A vállát átkarolva magamhoz szorítottam egy pillanatra, aztán inkább témát váltottunk. Egyikünknek sem erőssége a lelkizés, de ez talán nem is baj.

- Nem jössz be? — fordult hátra Vilu kérdő tekintettel, amikor a házunk elé érve feltűnt neki, hogy megtorpantam a kapuban.

- Arra gondoltam, hogy kimegyek focizni a parkba — mondtam, és igyekeztem közömbösnek látszani, bár a szívem valamilyen érthetetlen oknál fogva elég hevesen vert a mellkasomban.

- De már sötétedik — meredt rám Vilu értetlenül.

- Nem maradok sokáig. Bevinnéd a táskámat, légyszi?

A nővérem elég furcsa tekintettel nézett rám, amikor átadtam neki a cuccaimat.

- Alíz! — kiáltott utánam néhány másodperccel azután, hogy sarkon fordultam. Felvont szemöldökkel pillantottam hátra. — Nincs is nálad labda.

- Khm. Majd keresek egyet a parkban — vágtam rá, majd olyan gyorsan iszkoltam el, hogy szinte meg sem hallottam, ahogy a nővérem az orra alatt valami olyasmit motyog, hogy “ma mindenki megőrült”.

***

Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy elfogadom Noel meghívását. Nem volt rá különösebb okom, hogy találkozzak vele, de valamiért mégis ott találtam magam a kosárpálya szélén. És kezdtem egyre nagyobb idiótának érezni magam, merthogy Noel sehol sem volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez mindössze egy prank volt a részéről, ő meg éppen otthon nevet a markába, tudva, hogy én ott várok rá a parkban. A kételyeim azonban hamarosan szertefoszlottak, ugyanis megpillantottam egy magas alakot a fák között, aki szerencsére nem egy sorozatgyilkos volt.

- Hát eljöttél — lépett mellém Noel öntelt vigyorral az arcán. Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még azt fogom hinni, hogy kedvelsz.

- Ahhoz, hogy kedveljelek, ismernem kéne téged — mutattam rá, majd egy hirtelen mozdulattal felrántottam a térdemet, ezzel kiütve a kezéből a focilabdáját. A labdát rugdosva bekocogtam a pályára, majd a kapu elé érve ellőttem, nem számítva arra, hogy Noel tartja velem a tempót, és elém ugorva könnyedén kivédi a lövésemet.

Ha lehet, a mosolya még az előzőnél is önelégültebbre váltott.

- Első tudnivaló Pintér Noelről: elképesztő kapustehetséggel rendelkezik — mondta, majd átpasszolta nekem a labdát.

- Második tudnivaló: akkora az egója, hogy csoda, hogy elfér ezen a pályán — vágtam rá, és azzal a lendülettel elrúgtam a labdát a kapu irányába. Ezúttal esélye sem volt kivédeni. Hah.

Noel elismerően biccentett.

- Akkor ez háború — jelentette ki, és már rohant is a labdáért, én pedig utána.

Az ezt követő három órát azzal töltöttük, hogy egymást próbáltuk kicselezni egyre szabálytalanabb módszerekkel. Ami engem illet, teljes mértékben elfeledkeztem az idő múlásáról és a kosárpályán kívüli világról úgy általában.

- Székely Alíz, hosszú í-vel — pillantott rám Noel, amikor végül kifulladva, de annál jókedvűbben hazafelé vettük az irányt. — Belátom, hogy te aztán nem vagy semmi.

Fogalmam sem volt, hogy ez a megjegyzés a focitehetségemre vonatkozott vagy esetleg valami egészen mást akart sugallni, mindenesetre kaján vigyorral fordultam Noel felé.

- Tisztában vagyok vele — feleltem. Eszem ágában sem volt hangosan elismerni, hogy én is élveztem a társaságát, elvégre korábban tisztáztuk, hogy így is éppen elég méretes egóval rendelkezik.

Nem emlékszem, mikor aludtam el utoljára mosollyal az arcomon, de ma minden bizonnyal ez fog történni. Igaz, hogy kaptam egy hét szobafogságot, amiért csak este 10-kor estem haza, de totálisan megérte. Egyébként is, elég furcsán kalimpál a szívem, mióta Noel hazakísért, szóval lehet, hogy meg sem élem azt az egy hetet, akkor meg már úgysem fog számítani a büntetés, nem igaz?

10. Képszakadás

Drága Hűséges Olvasóim!

Fogalmam sincs, hogy van-e még bárki, aki olvassa ezt a blogot - vagy akármilyen blogot -, ennek ellenére én nem tudok és nem is akarok elbúcsúzni Alíztól. Túlságosan is hozzám nőt, és szerves része az életemnek még akkor is, ha kétévente egyszer szánom rá magam a történet folytatására. A mai egy ilyen ünnepi alkalom, ugyanis miután számtalanszor felfüggesztettem ennek a résznek a megírását, ma délután úgy döntöttem, befejezem. Úgyhogy befejeztem. Íme az eddigi leghosszabb rész, amire már nem is emlékszem, hogy mikor kezdtem írni, de most végre elnyerte végső formáját. Ha van még valaki, akit érdekel Alíz története, annak jó olvasást kívánok, ha pedig nincs, akkor majd én elolvasom még párszor, hogy generáljak egy kis nézettséget magamnak, haha.

Mindenkit ölelek! 

xxx Ria:)

***

Október 21. – Szombat

Megjegyzés jövőbeli Alíz számára, aki majd öregen és ráncosan visszaolvassa ennek a napnak a történetét: Nehogy azt hidd, hogy a saját emlékeid alapján írod ezt a bejegyzést. Hétfő este van, két nap telt el október 21-e óta, és csak mostanra kezded kiheverni a hétvégét, amire, mellesleg, továbbra is csak homályosan emlékszel. Talán jobb lesz, ha ezt a részt nem olvasod fel az unokáidnak.

***

Hatalmas volt a füst, akkora, hogy öt centire sem láttam előre. Vakon tapogatózva és óvatosan lépkedve kerestem a kiutat, de fogalmam sem volt, hol vagyok. Hirtelen fény villant előttem, és abban a pillanatban nekiütköztem valaminek. Illetve… valakinek. A sűrű füstben nem láttam, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy egy hús-vér ember. Próbáltam hátrébb lépni, de a lábaim mintha gyökeret vertek volna. A testem továbbra is a titokzatos idegenhez nyomódott, mintha amaz mágnesként vonzotta volna. Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, ki áll előttem, de a hangszálaim is felmondták a szolgálatot.
Hirtelen feltámadt a szél, és egy fél másodpercre megpillantottam az idegen arcát, aki… nem is volt idegen.
- Viktor – akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Némán tátogtam, mint apu halai az akváriumban, és egyre jobban pánikoltam tehetetlenségemben. Kétségbeesetten kerestem Viktor tekintetét, és amikor a pillantásunk végre találkozott, ő is szólásra nyitotta a száját.
- Alíz – szólalt meg halkan, de… Valami nem volt rendjén. A hangja… Mintha nem is az övé lenne, hanem egy lányé. De hiszen az lehetetlen. – Alíz – szólított újra a nevem, és ezúttal már biztos voltam benne, hogy a hang tulajdonosa…

- Vilu! – Álmomból felriadva villámgyorsan ültem fel az ágyamban a nővérem nevét kiáltva. Hirtelen mozdulatomra egyáltalán nem számított a név gazdája, aki minden bizonnyal fölém hajolva ébresztgetett egy ideje. Mindkettőnk számára váratlanul és meglehetősen erősen koccant össze a fejünk, amitől ő a földre huppant, én pedig vissza az ágyamba. Pontosabban egyenesen a fejtámlának, így nemcsak a homlokomon, de a tarkómon is éles fájdalmat éreztem. Óriási.
- Au – nyögtünk fel mind a ketten szinte egyszerre.
- Bocsi, ezt nem így terveztem. – Vilu nagy nehezen feltápászkodott, és letelepedett az ágyam szélére.
- Hatásos ébresztés volt – mondtam a fejemet dörzsölgetve. Valószínűleg lesz rajta egy púp.
Néhány percen át szótlanul ültünk egymás mellett. Én arra vártam, hogy Vilu kibökje, miért ébresztett fel… Mikor is? Az órára nézve megláttam, hogy még csak fél nyolc volt. Szombaton hajnali fél nyolckor képes volt felkelteni? Hirtelen rémület lett rajtam úrrá. Vilu mindenkinél jobban tudja, hogy hétvégente déli tizenkét óra előtt csak fejvesztés terhe mellett lehet engem felébreszteni. Valami nagy baj lehetett, ha vállalta a kockázatot.
Jobban megnézve a nővéremet, valóban úgy tűnt, hogy valami nyomasztja. Lehajtott fejjel üldögélt az ágyam szélén, és a bolyhos zokniját bámulta rezzenéstelen arccal.
- Hé, Vilu… Minden rendben? – kérdeztem óvatosan. Erre felkapta a fejét, és egy nem túlzottan őszinte mosolyt erőltetett az arcára.
- Persze. Csak már egy ideje gondolkozom valamin. Mostanában már aludni sem tudok, mert folyton ezen jár az agyam.
Úgy tűnt, minden egyes szót nehezére esik kimondani. Egyre kíváncsibbá (és ijedtebbé) váltam tőle.
- Gyere ide. – Arrébb csúszva megpaskoltam magam mellett a matracot, Vilu pedig egy nagyot sóhajtva letelepedett mellém, hátát az ágytámlának vetve. – És most ki vele. Mi nyomaszt ennyire?
Vilu nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy megértsem.
- Meg akarom találni a biológiai szüleimet – hadarta egy szuszra.
Elsőre azt hittem, rosszul hallottam. Vilu meg akarná találni a vér szerinti szüleit? Mégis miért? Hiszen nem ők nevelték fel, lemondtak róla. Az örökbefogadó szülei ellenben nagyon szerették, és most, az ő haláluk után, van egy új családja. Az első gondolatom az volt, hogy a biológiai szüleinek egyáltalán nem kellene helyet szorítania az életében és a szívében, de aztán legszívesebben fejbevertem volna magam, amiért ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. Ahogy belenéztem Vilu bizonytalanul csillogó szemébe, emlékeztettem magamat, hogy nekem halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen érzés átélni mindazt, amin ő keresztülment. Elvesztette a szülőket, akik felnevelték, és megtudta, hogy ők tulajdonképpen nem is a vér szerinti családja, majd kapott két újabb szülőt és egy testvért. Ez mindenkinek sok lenne ilyen rövid idő leforgása alatt – sőt, egy életre is. Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat a fejében, talán szükségét érzi annak, hogy megtudja, honnan is jött valójában, és ezért nem hibáztattam. Hirtelen hálát éreztem a saját, meglehetősen egyszerű és társadalmilag normálisnak tartott családi helyzetemért. Azon kívül, hogy anya és apa tini szülők voltak (17 évesek, amikor megszülettem), semmi zűr nem történt körülöttünk. Ehhez képest Vilu élete maga volt a felfordulás.
Valószínűleg a kelleténél kicsit tovább bámultam rá szó nélkül, mert Vilu tekintete egyre nagyobb bizonytalanságról árulkodott, és egy idő után szabadkozni kezdett.
- Tudom, hogy ez most a semmiből jött, és nehogy azt hidd, hogy azért akarom megtudni, kik a biológiai szüleim, mert nem érzem jól magam nálatok, én csak…
Rádöbbentem, hogy a hallgatásomból minden bizonnyal arra a következtetésre jutott, hogy én önző módon nem szeretném, ha megkeresné a szüleit, ami nem is állhatott volna távolabb az igazságtól.
- Nem, nem, nem – szakítottam félbe. – Nem hiszem azt, hogy nem érzed jól magad ebben a családban, ilyesmi eszedbe se jusson – mondtam, és megszorítottam a kezét. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. Bár nem tudhatom, hogy pontosan mi játszódik most le benned, én mindenben támogatlak, mert akármilyenek is a vér szerinti szüleid, akár megtalálod őket, akár nem, mi mindig testvérek maradunk.
Szinte hallottam, ahogy az a bizonyos nagy kő leesett Vilu szívéről, és a szemében mintha könnyek csillogtak volna.
- Köszönöm – suttogta.

***

A délelőtt hátralévő részét Vilu a szobámban töltötte. Bár még csak október van, kerestünk a Netflixen egy gagyi karácsonyi sorozatot; az szólt a háttérben, mialatt Vilu kifejtette, hogy bár meg szeretné találni a szüleit, még nem áll készen a keresésre, így arra jutottunk, hogy ad magának még egy kis időt, továbbá hogy egyelőre nem osztjuk meg ezt a dolgot senki mással, még anyával és apával sem. Úgy vettem észre, hogy kellemetlenül érzi magát a témától, és már az is nagy lépés volt tőle, hogy egyáltalán ki merte mondani hangosan is, hogy örülne, ha megismerhetné a szüleit. Mivel láthatóan nem szeretett volna ennél jobban elmerülni a családjáról folytatott beszélgetésben, egy idő után másra terelődött szó. Éppen az egyik évfolyamtársunk új barátnőjéről hallott pletykákat beszéltük ki – akit természetesen egyikünk sem ismert, de milyen tizenhat éves lányok lennénk, ha nem beszélnénk ki számunkra idegen embereket –, amikor megcsörrent a telefonom. Noja volt az. Kicsit furcsállottam, hogy az ő neve jelent meg a kijelzőn, mert úgy tudtam, hogy a napot egy családi születésnapi ünnepségen tölti. Összeráncolt szemöldökkel nyomtam rá a hívás fogadása gombra, és már nyitottam a számat, hogy beleszóljak a telefonba, de Noja köszönés nélkül fakadt ki azon nyomban, belém fojtva a szót.
- Nem fogod elhinni, mi történt – sziszegte. Éppen rá akartam kérdezni, hogy mi zaklatta fel, de újfent belém fojtotta a szót. – Az a kígyó engem használt fel arra, hogy elmehessen abba a nyomorult házibuliba – fujtatott dühösen.
- Öhm. Ki lenne a kígyó? És milyen házibuli? – kérdezte Vilu óvatosan.
- Ez Vilu volt? – tudakolta Noja.
- Igen, ki vagy hangosítva – szólaltam meg. – Szóval kiről és miről is beszélünk pontosan?
- Lilláról – szűrte a fogai között. – Éppen amikor úgy döntök, hogy felnőttként kezelem a helyzetet, és nem törődöm azzal, hogy az unokatestvérem, a saját húsom és vérem így elárul, és összejön az exemmel, az a kígyó képes és kihasznál engem mindennek a tetejébe. – A hangok alapján esküdni mertem volna, hogy Noja dühében belerúgott valamibe a vonal túlsó végén. – A családi ebéd közepén szóba hozta, hogy este elmenne egy baráti összejövetelre, amit egy kedves ismerőse tart, és amire a szülei eddig egyértelműen azt mondták, hogy nem mehet el. Most viszont az jutott eszébe, hogy én elkísérhetném, és gondoskodnék róla, hogy ne essen baja. Ott ültem az egész család tekintetének kereszttüzében, és mindenki azt várta, hogy legyek jófej unokanővér, és kísérjem el Lillát abba a buliba. Hogy mondhattam volna nemet? – fakadt ki. Hallottam, hogy mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát. Viluval tanácstalanul egymásra néztünk, mert egyikünk sem tudta, mit mondhatnánk erre.
- Milyen házibuliról van szó? – kérdeztem végül, mert igazán semmilyen tanács vagy vigasztalás nem jutott eszembe.
- Ó, ez a legszebb az egészben. Patrikéról.
Na, erre már tényleg nehéz volt mit mondani.
- Szóval… Az unokatestvéred, aki az exed barátnője, elrángat téged az exed házibulijára – összegezte Vilu.
- Igen. Jól kitervelte, azt elismerem. Nélkülem sosem engedték volna el, még úgy sem, hogy Patrik éves előszülinapi buliját erősen eufemizálva baráti összejövetelnek nevezte. Nevetséges. – Valóban nehezen lehetett volna azt a bulit szimpla összejövetelként leírni. Tavaly a rendőrség oszlatta fel hajnali négykor, miután öt különböző szomszéd hívta ki őket. – Ráadásul így még villoghat is előttem az új kapcsolatával – tette hozzá keserűen.
- Sajnálom, Noja – sóhajtottam, de aztán eszembe jutott valami. – De mi lenne, ha nem mennél el a buliba? Lilla meglesz nélküled is; elég, ha a családod azt hiszi, hogy ott vagy vele.
- Nem lehet. Lillából kinézem, hogy beköpne, és egyébként is, tudom, mennyire felelőtlen. Ha valami történik vele, mindenki engem fog hibáztatni.
- Akkor – tűnődött Vilu – talán mi megmenthetjük az estédet.
- Hogy érted? – kérdeztük Nojával szinte teljesen egyszerre.
- Ha te nem tudod kihúzni magad a buli alól, mi is ott leszünk veled, és eltereljük a figyelmedet a dög unokatesódról meg arról a mihaszna exedről – fejtette ki Vilu a tevét. Az igazat megvallva nem volt rossz ötlet, de volt egy aprócska bökkenő.
- Minket viszont nem hívtak meg – emlékeztettem.
- Ugyan kérlek. Lesz ott vagy hetven ember. Patrik minden évben odacsődíti az összes haverját és a haverjainak a haverjait. Csodálkoznék, ha egyáltalán összefutnánk vele. Majd nem fogyasztunk semmit a kajából és az italokból, amibe a meghívottak belefizettek, és akkor senkinek nem lehet ellenünk kifogása.
Be kellett látnom, hogy Vilu érvelése teljesen logikus volt.
- Csajok, ti tényleg megtennétek ezt értem? – kérdezte Noja meghatottan.
- Hát persze – mosolyogtunk össze Viluval. Noja az egyik legjobb barátunk, és attól függetlenül, hogy Patrik házibuliját és a haverjait a hátunk közepére sem kívántuk, őt nem hagyhattuk cserben egy ilyen helyzetben.

***

Az volt a szerencsénk, hogy anya és apa úgy döntött, nagyobb szabadságot adnak nekünk a gimnáziumi éveink alatt, így amikor elkéredzkedtünk Patrik bulijába, kissé aggódva, de szinte szó nélkül elengedtek bennünket.  Azt azért megígértették velünk, hogy nem kokainozunk, és nem erőszakoltatjuk meg magunkat, de ebből a két dologból egyik sem volt tervben.
Miután Noja letette a telefont, hogy visszamenjen a családi ebédre – egészen addig a mosdóban bujkált –, Viluval felhívtuk Stellát, és beavattuk az aznap esti terveinkbe. Este hatkor mind a négyen nálunk találkoztunk és készülődni kezdtünk a bulira. Egyikünk sem járt még Patrik előszülinapi partiján, így fogalmunk sem volt, milyen ruhában kellene mennünk.
- Az amerikai filmekben mindig szoknyában vannak – jelentette ki Stella.
- Az rendben van, de ez itt Magyarország, és még csak nem is Budapest – kötözködött Noja. – Különben sem fogok kiöltözni az exem bulijára. Bojkottálom a dresscode-ot – tette hozzá karba tett kézzel, egyértelműen duzzogva, amiért egyáltalán meg kell jelennie ezen a partin.
- Ne butáskodj már! Éppen ezért kell kiöltöznöd. Megmutathatod neki, hogy mit veszített – kacsintottam rá, mire megforgatta a szemét, de legalább halványan elmosolyodott.
Végül mindannyian nadrágban, de csinos felsőben indultunk el, figyelembe véve a szeles időt is. Patrik nem lakik messze tőlünk, így gyalog tettük meg az utat. Körülbelül nyolc órára értünk oda, és a buli már javában tartott: két utcával arrébb tisztán kivehető volt az éppen üvöltő dal szövege és egy éppen üvöltő ember szövege is, aki ismeretlen okokból azt kiabálta, hogy „ARANYGALUSKA”. A lányokkal egymásra néztünk, és egy pillanatra megtorpantunk.
- Biztos, hogy oda akarunk mi menni? – tette fel a nagy kérdést Stella. Így utólag visszagondolva, az este további eseményeinek tudatában valószínűleg egytől egyig jobban jártunk volna, ha akkor visszafordulunk. De nem tettük, mert Noja sóhajtva megindult a ház felé, mi pedig megadóan követtük, így hát kezdetét vette életünk egyik legeseménydúsabb éjszakája. A szóhasználat nem véletlen – szándékosan nem a legemlékezetesebb éjszakaként neveztem meg.

***

Patrikék háza elé érve különös látvány fogadott bennünket. Egy félmeztelen srác, lábán gumicsizmával, fején menyasszonyi fátyollal ült egy játék dömperen a ház előtti füves területen, ölében egy virágcseréppel, amiből aranygaluskát evett. Kézzel. Mind a négyen döbbenten fékeztünk le mellette. Talán soha életemben nem láttam ennél szürreálisabb jelenetet, de legalább magyarázatot adott a két perccel korábban hallott üvöltésre. A srác egyébként először észre sem vett bennünket, zavartalanul majszolta a desszertjét, amíg Vilu meg nem köszörülte a torkát.
- Ne haragudj – szólalt meg zavartan. A fiú erre felkapta a fejét, és homályos tekintetével értetlenül kezdte keresni, honnan jön a hang, amíg meg nem talált minket a szemével. Valószínűleg nem volt benne biztos, hogy valódi emberek vagyunk-e vagy csak hallucinál, mert bizonytalanul előrenyújtotta a kezét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott állunk előtte. Miután megtapogatta a kissé rémült Stella jobb térdkalácsát, már némileg magabiztosabban pillantott fel ránk, várva, hogy elmondjuk, mit akarunk tőle.
- Ne haragudj – ismételte meg Vilu. – Az ott egy virágcserép? – mutatott a műanyag kaspóra, amelyet barátunk tányérként használt az aranygaluskához. Ami engem illet, számomra nem feltétlenül a virágcserép volt a legmegdöbbentőbb eleme az elém táruló látványnak – sokkal kevésbé értettem, hogy nem szakadt össze az a játék dömper egy minimum nyolcvan kilós, kigyúrt srác alatt. Nem tudom, miből készülhetett, de az a műanyag kétségtelenül erősebb volt, mint az én idegeim, amelyek kezdték felmondani a szolgálatot, pedig még nem is tudtam, mi vár ránk odabent, a buliban.
- Nem folt tifta tá’ér – válaszolta a fiú teli szájjal, aranygaluska-morzsákat köpködve mindannyiunk cipőjére, majd szaporán rágva újra belemarkolt a desszertjébe, és a szájába tömte a következő adagot. Mi négyen megütközve kapkodtuk a tekintetünket a leköpött cipőnk és a gusztustalanul táplálkozó fátyolos srác között. Úgy tűnt, neki nincs több mondanivalója, mi pedig a sokktól nem jutottunk szóhoz, így a beszélgetés megakadt. Mondjuk, nem is baj, mert tekintettel arra, hogy csak fél órával később jöttem rá, hogy azt akarta mondani, hogy „nem volt tiszta tányér”, eleve nem láttam reményt értelmes kommunikációra.
Miután felocsúdtunk a döbbenetből, Noja kijelentette, hogy nem érdekli, hogy nem fizetett piapénzt Patriknak, ő inni fog, mert különben ma este megfojt valakit, majd megfordult, és betrappolt a házba, hogy megkeresse az unokahúgát. Meg a tequilát. Őszintén mondom, hogy nem hibáztattam ezért. Ha nekem kellett volna pesztrálnom az exem új barátnőjét, ráadásul megrágott aranygaluskát köptek volna az új bőrbakancsomra mielőtt még egyáltalán beléptem volna az ajtón, valószínűleg én is így reagáltam volna.
A házba belépve még jobban felerősödött a zene, és sokkoló nagyságú tömeg fogadott bennünket. Sosem jártam még Patrikéknál, így nem tudtam, mekkora lehet a ház, de azt egyértelműen láttam, hogy csordultig van emberekkel. Patrik láthatóan számtalan haverral büszkélkedhetett, bár arra azért kíváncsi lettem volna, hogy közülük hányan tudják egyáltalán a vezetéknevét.
Miután Noja bevetette magát a tömegbe, hogy megkeresse Lillát, és figyelmeztesse, hogy szemmel tartja, Viluval és Stellával hárman maradtunk az ajtóban.
- És most? – hintázott Stella előre-hátra a talpán.
- Menjünk beljebb – javasoltam. Hárman összekapaszkodva elkezdtünk behatolni az emberek közé, vigyázva, hogy senkinek az itala ne kössön ki a ruhánkon. Körülbelül tíz percbe telt átverekedünk magunkat a nappalin, és bejutni a konyhába, ahol megtaláltuk Noját is. Éppen tequilát öntött magának egy vizespohárba, miközben gyilkos pillantásokat vetett a konyhaszigeten ülő Lillára, aki az előtte álló Patrik torkán dugta le éppen a nyelvét. Nem aggódtam amiatt, hogy Patrik esetleg észrevesz minket és kitessékel a házából, ugyanis láthatóan semmit nem fogott fel a külvilágból. Együttérzően néztem Nojára, mivel úgy tűnt, a vártnál is rosszabbul viseli a kialakult helyzetet.
- Akarod, hogy hazamenjünk? – ajánlkozott Stella. Valamiért úgy éreztem, azt reméli, Noja igent mond, és akkor elmenekülhet ebből a buliból, amelyet eddig láthatóan nem élvezett.
- Nem, dehogy. A családomért bármit, vagy mi a szösz – forgatta meg a szemét, majd hatalmasat húzott a vizespohárnyi tequilából.
- Só és citrom nélkül? – húzta fel a szemöldökét Vilu. – Nem vagy semmi.
Noja válaszul felé nyújtotta a poharat, mire Vilu kissé bizonytalanul kezdte méregetni az átlátszó alkoholt. A „vad” korszaka óta ritkábban ivott, de ha mégis, akkor is mértékkel. Amikor végül elvette a poharat Noja kezéből, nem öntött el az aggodalom, mert tudtam, hogy tud vigyázni magára, és ismeri a saját határait. Ők ketten Nojával néha eljártak szórakozni pár évfolyamtársunkkal, de mi Stellával sosem tartottunk velük. Valahogy egyikünket sem vonzotta sem az alkohol sem a bulizás – most is csak Noja kedvéért voltunk ott Patriknál. A lányok mindenesetre minket is megkínáltak tequilával, de szokásunkhoz híven visszautasítottuk.
A következő fél órát egy helyben töltöttük, támogatva Noját az unokatestvére felügyelésében, aki úgy el volt merülve Patrik gégéjének tanulmányozásában, hogy el sem tudtam képzelni, hogy vesz levegőt. Vilu és Stella azonban fél óra után elhatározták, hogy megkísérlik a lehetetlent, és átverekszik magukat a tömegen, hogy megkeressék a mosdót. Mi Nojával továbbra is a konyhában dekkoltunk, és igyekeztük kizárni a cuppogó hangokat, amikor is Noja döbbenten a helyiségből nyíló teraszajtó felé mutatott.
- Az ott nem Viktor? – kérdezte elképedve. A szívem hatalmasat dobbant a név hallatán, ami miatt gondolatban tarkón csaptam magamat. Igyekezve, hogy az arcom kifejezéstelen maradjon, megfordultam, hogy a Noja által mutatott irányba nézzek. És valóban ott volt. A terasz korlátján támaszkodott, nekünk félig háttal, az arca bal felét megvilágította az udvari villany, és éppen egy parázsló cigarettát emelt a szájához. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy összefutunk ezen a bulin. Nem az a fajta ember, akit Patrik meghívna magához, de hát, én sem vagyok az, és mégis ott voltam. Hívatlanul, de az részletkérdés.
Nem tudom, meddig álldogálhattam ott merengve. Valószínűleg elbambultam, mert Noja sikkantása térített észhez.
- Francba! – kiáltott fel.
- Mi történt? – fordultam meg ijedten. A kérdésem azonban feleslegessé vált, amikor ráébredtem, hogy a konyhában rajtunk kívül csak két másik lány volt, akik szinkronban hánytak a mosogatóba. Patrik és Lilla sehol.
- Basszusbasszusbasszus – sipákolt Noja. – Ha felvitte a szobájába a 14 éves unokahúgomat, én kiherélem – kiabálta dühösen. Bár teljesen megértettem a felháborodását, értékeltem volna, ha üvöltözés közben nem az én vállamat rángatja, és nem leheli rám annak a nagy mennyiségű elfogyasztott tequilának az aromáját, amitől lényegében én is részeg lettem. Noja dühében szó nélkül sarkon fordult – majdnem felborítva a mosogatóba hányó lányokat –, és lökdösődve belevetette magát a tömegbe, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy ellenőrizze az emeleti hálószobákat. Bár ki nem állhatta Lillát, megmosolyogtatott, hogy ennyire törődött az erényeivel. Illetve megmosolyogtatott volna, ha hirtelen nem ébredek rá, hogy mellettem ketten okádnak éppen, és hogy tulajdonképpen ezt kifejezetten gusztustalan élmény hallgatni. Mivel Noját egy pillanat alatt elnyelte a tömeg, nem láttam értelmét, hogy utánamenjek, így megfordultam, hogy a másik irányban, a terasz felé távozzam a helyszínről. Csak akkor ugrott be, hogy ott meg Viktor támaszkodik a korláton, amikor már kinyitottam az ajtót, ő pedig hátranézett, és összeakadt a tekintetünk.
- Francba – mordultam fel. A nagy ijedtségben teljesen elfelejtettem, mi (vagy inkább ki) is terelte el a figyelmünket Lilla és Patrik őrzéséről, így egyenesen belerohantam Viktorba. Szerencsére kivételesen nem szó szerint.
- Neked is szia – nézett rám gorombán, én pedig rájöttem, hogy előbbi megnyilvánulásom elég rosszul vette ki magát, de már nem tudtam visszaszívni.
- Bocsánat, csak…. meglepődtem, hogy itt talállak – vágtam ki magam, részben igazat mondva.
- Az érzés kölcsönös – morogta alig hallhatóan, majd elnyomta a csikket a korláton, és újabb szálat vett elő a dobozból. Engem is megkínált, de természetesen visszautasítottam. Sosem értettem, miért vonzza az embereket a tüdőrák gondolata. Viktor csendben fújta a füstfelhőket egymás után, én pedig szerencsétlenül toporogtam az ajtóban állva. Úgy éreztem, ha megfordulnék és visszamennék a házba, az udvariatlanság lenne, bár tény, hogy ez volt minden vágyam: minél messzebbre kerülni tőle, lehetőség szerint minél gyorsabban. Az ösztöneim azt súgták, hogy ő is hasonlóképpen érez, mert láthatóan nem állt szándékában beszélgetést kezdeményezni, így hát néma csendben szobroztunk a teraszon, de ez valószínűleg csak engem zavart kettőnk közül. Késztetést éreztem arra, hogy megszólaljak, nem bírtam elviselni ezt a számomra kínos szituációt.
- Patrik hívott meg? – Én is éreztem, mennyire értelmetlen a kérdés. Nyilván Patrik hívta meg.
- Igen – felelte értetlenül ráncolva a szemöldökét. – Téged talán nem? – Bizonyára gúnyos kérdésnek szánta, csakhogy…
- Nem. Hívatlan vendég vagyok – vontam meg a vállam.
Viktor egy elismerő biccentéssel jutalmazta „lázadó” magatartásomat.
- A mozis jelenet után ezen nem is kellene csodálkoznom. – Mivel nem mosolygott, csak egy kis fáziskéséssel jöttem rá, hogy ez egy tréfás megjegyzés akart lenni. Óvatosan elnevettem magam.
- Nem az volt életem legfényesebb pillanata – vallottam be, és én is odaléptem a korláthoz, majd rátámaszkodva körbekémleltem a sötét udvaron. – Miért álldogálsz idekint egyedül? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott abban a pillanatban.
- Rátapintottál a lényegre. Éppen azért, hogy egyedül legyek. – Már a második csikket nyomta el a korláton, mióta kiléptem a teraszra, majd ő is a könyökére támaszkodott. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé, de ő nem nézett rám.
- Akkor miért jöttél el „az év legfergetegesebb bulijára”? – kérdeztem szándékosan kissé gúnyosan utánozva Patrikot, aki ezzel a szöveggel toborozta a vendégeket hetek óta a suliban. Viktor felhorkant, én pedig gondolatban megveregettem a vállamat, amiért valaki végre értékelte egy ironikusnak szánt megjegyzésemet.
- Mert lehetnék ennél rosszabb helyeken is – mondta, majd egy újabb szál cigit tett a szájába, és meggyújtotta. – Például otthon. – Az utolsó két szót olyan halkan tette hozzá, hogy kellett pár másodperc, mire eljutott az agyamig, hogy mit mondott. Bár felfogtam a szavait, annyira megdöbbentettek, hogy pislogni is elfelejtettem. Oldalra kaptam a tekintetem, és az arcát kezdtem fürkészni. Meredten nézett maga elé, és nagyon úgy tűnt, hogy nem állt szándékában hangosan is kimondani, amit ennek ellenére kimondott. Mivel én nem szóltam egy szót sem, úgy döntött, hogy inkább ő szólal meg; feltételezem, el szerette volna terelni a témát.
- Ha Patrik nem hívott meg, hogy keveredtél ide? – kérdezte. Vettem a lapot, és mivel egyértelmű volt számomra, hogy az imént ingoványos talajra tévedtünk, felvázoltam neki a mai nap és az elmúlt időszak eseményeit, amelyek idevezettek engem, hogy eltereljem a figyelmét mindarról, amiről láthatóan nem akart beszélni. Annyira belemelegedtem a témába, hogy valószínűleg a kelleténél több információt osztottam meg vele, mint kellett volna, vagy mint amennyi érdekelte. Viktor kissé megütközve hallgatta a pletykaáradatot, amely gátlástalanul ömlött belőlem, és annyira meglepte az elhadart történet, hogy még a cigijébe is elfelejtett beleszívni, ami így leégett a kezében.
- Ti lányok meglepő dolgokból tudtok ügyet csinálni. – A szeme csillogásából arra következtettem, hogy ez nem egy sértő megjegyzés volt. Legalábbis nem annak szánta.
- Minden nő nevében kikérem magamnak az általánosítást. Én csak ártatlan megfigyelő vagyok – háborodtam fel, de persze nem volt valódi a dühöm. Rá kellett jönnöm, hogy Viktorral egészen jól el lehet beszélgetni. Ezt követően például elmesélte, hogy a kilencedik osztályt egy budapesti iskolában kezdte, ahonnan kicsapták (az okát nem tudtam meg), és hogy Patrik „fergeteges” bulijánál ott jóval szórakoztatóbb partikat tartottak. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy ezután hogy került ebbe a városba, mert úgy sejtettem, hogy az a történet szorosan kapcsolódhat az otthoni helyzetéhez, amiről egyértelműen nem akart beszélni. Ami engem illet, én meséltem neki arról, hogy három évvel ezelőtt milyen nehezen illeszkedtem be újra ebbe az osztályba. Néhány másodpercnyi töprengés után nagy vonalakban megosztottam vele a számomra kínosabb részleteket is, ő pedig érdeklődve hallgatott. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott a terasz korlátján könyökölve, de mintha sosem fogytunk volna ki a beszédtémákból. Viktorral beszélgetni felüdülés volt, de egyben váratlan is. Mindig kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, ő pedig látványosan került engem, így meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen jól el tudunk csevegni egymással egy házibuli perifériáján.
Viktor éppen azt ecsetelte, hogy ki nem állhatja a biológiatanárunkat, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Amikor elővettem, Noja arcát és nevét pillantottam meg a kijelzőn. Bocsánatkérően néztem Viktorra, aki intett, hogy vegyem fel nyugodtan. Kicsivel arrébbsétálva a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele, de olyan hangzavar hallatszott a vonal másik végéről, hogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem Noját, aki ráadásul elég ittasnak tűnt a szavai alapján. Arról érdeklődött, hogy merre vagyok. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de egyrészt biztos voltam benne, hogy nem hallana a dübörgő zenétől, másrészt valamilyen oknál fogva nem akaródzott elmondanom, hogy kivel vagyok éppen, úgyhogy inkább kinyomtam a hívást, és SMS-ben kértem, hogy írja meg ő hol van, majd én odamegyek. Kicsit csalódottan fordultam Viktor felé.
- Nekem most mennem kell, de örülök, hogy beszélgettünk – vallottam be egy apró mosoly kíséretében, és magam is meglepődtem azon, hogy valóban így gondoltam.
- Oké – biccentett, de az ő arcán nyoma sem volt mosolynak. Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet (amiről egyébként nem ártana leszoknom, mert anya szerint ráncos lesz tőle a homlokom), és őszintén nem értettem, mi ütött belé. Egészen addig kifejezetten úgy éreztem, hogy élvezi a társaságomat, de most határozottan ridegnek tűnt. Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek a hangulatváltozására, de legnagyobb meglepetésemre fogta magát, és sarkon fordult, majd köszönés nélkül kisétált a terasz lámpájának fényköréből, bele az éjszakába, otthagyva engem, hogy kedvemre bámulhassak utána tátott szájjal meg a ráncos homlokommal.

***

Noja azt írta, hogy találkozzunk a konyhában (legalábbis ezt hámoztam ki az elgépelt betűkből és írásjelekből), úgyhogy néhány perc eredménytelen elmélkedés után visszatértem a házba. A konyhában ezúttal három srác és egy lány tartózkodott, akik lökdösődve álltak a nyitott hűtő előtt, és a szavaikból úgy vettem ki, hogy az utolsó csomag virsliért folyik a harc. A gondolataimat még mindig a Viktorral folytatott beszélgetés és a hirtelen eltűnése kötötte le, így nem szenteltem nekik túl sok figyelmet. Nekitámaszkodtam a konyhaszigetnek, és üres tekintettel bámultam a nappaliban táncoló tömeget. A gyomromban furcsa szorítást éreztem, ahogy lelki szemeim előtt felbukkant az a barna szempár, amely percekkel korábban még engem fürkészett, és rá kellett jönnöm, hogy valami megváltozott bennem. Év eleje óta igyekeztem kerülni Viktort, mert az első pillanattól az volt a megérzésem, hogy valami nem stimmel vele. Nem tetszett az, ahogy éreztem magam a közelében, és a mozis eset után bebizonyosodott, hogy ő is hasonlóképpen vélekedik rólam. Most azonban be kellett látnom, hogy túl sokszor keresztezzük egymás útját ahhoz, hogy a továbbiakban is figyelmen kívül hagyjam Viktort. Bár igyekeztem tagadni, nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a srác tulajdonképpen kifejezetten vonzó, és most már azt is tudtam, hogy jó társaság is. Félreértés ne essék, nem zúgtam bele reménytelenül, de megtörtént az, amit annyira igyekeztem elkerülni: vonzódni kezdtem hozzá. Amint ezt fejben bevallottam magamnak, rögtön egy seregnyi ellenérv tört magának utat az agyamban, élen a legevidensebbel: valami nagyon nincs rendben a srác körül, amit már az iskolaév első napján is megéreztem, bár azóta sem tudtam meg semmi konkrétumot ezzel kapcsolatban. Ami pedig a többi érvet illeti… A nappaliban táncoló tömeg közepén egy pillanatra mintha Vilut láttam volna ugrálni néhány osztálytársunkkal együtt, aztán Stella szőke haját is megpillantottam, aki ezek szerint félretette a bulikkal kapcsolatos ellenérzéseit. Ők ketten, a nővérem és a legjobb barátnőm voltak a legfontosabb tényezők. Egyszerűen nem engedhettem, hogy gyengéd érzelmeket keltsen bennem az a srác, akibe mindketten belezúgtak.
Ilyen gondolatok versenyeztek egymással a fejemben, és félő volt, hogy az agysejtjeim hamarosan kinyírják egymást, ha nem sikerül rendeznem az érzéseimet nagyon gyorsan. Patrik éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy (fél) üveg tequilával betántorogjon a konyhába, majd bizonytalan lábakon állva hozzámsomfordáljon, és a nyakamba boruljon. Megütközve néztem a rajtam csimpaszkodó házigazdára, és őszintén ötletem sem volt, mit kellene tennem ebben a szituációban. Patrik szerencsére a helyzet magaslatán volt (a következő sorból remélhetőleg egyértelművé válik, hogy ez egy rettentően ironikus megállapítás részemről).
- Most hánytam – osztotta meg velem friss élményeit. Más kérdés, hogy teljesen felesleges volt tájékoztatnia, mert amint rám esett, belelehelt az arcomba, a szájszaga pedig magáért beszélt. Nem sok választott el attól, hogy én is öklendezni kezdjek.
Miután némileg visszanyerte az egyensúlyát, már csak fél karral támaszkodott a nyakamon/vállamon, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja fel, kit ölelget, ugyanis ha felfogja, valószínűleg eleve nem ölelgetne. Most mit mondjak? Nem vagyunk éppen kebelbarátok.
- Az a szemét Noémi kirángatta alólam a csajomat – folytatta a társalgást Patrik. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam a szavai értelmét, ugyanis a piától szinte teljesen érthetetlenül beszélt, de amikor leesett, mit mondott, tágra nyílt a szemem. Igyekeztem nem elképzelni a jelenetet, egyidejűleg megértettem Noja részegségének okát is. Apropó Noja. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett.
- Ez igazán… szomorú. Khm. – Megpróbáltam lerángatni magamról a részeg Patrikot, de sehogy sem sikerült lehámoznom a karját a vállamról.
- Alíz? – nézett rám értetlenül, mintha csak akkor jött volna rá, hogy egészen addig hozzám beszélt és engem fojtogatott. Valószínűleg ez így is volt. – Meghívtalak? Hmm – töprengett hangosan, és szinte hallottam, ahogy forogtak az agyában a fogaskerekek. Úgy ítéltem meg, hogy nincs abban az állapotban, hogy megkérdőjelezze, amit mondok, így igennel feleltem, amire még több töprengés és hümmögés volt a válasz. Kis idő múlva úgy tűnt, elfogadta a válaszomat (vagy elfelejtette, miről beszéltünk), mert elém tartotta a másik kezében szorongatott tequilás üveget.
- Jó szarul nézel ki – közölte.
- Kösz – meredtem rá döbbenten, miután feldolgoztam, hogy valaki képes volt ilyesmit mondani nekem. Az igazsághoz, mondjuk, hozzátartozik, hogy szarul is éreztem magam. Részben a Viktorral kapcsolatos, tisztázatlan érzéseim és ezeknek a barátságaimra gyakorolt hatása miatt, részben a rám tehénkedő részeg tapló miatt. – Jobban néznék ki, ha leszállnál rólam. Rontod az összképet – jegyeztem meg, bár tisztában voltam vele, hogy a sértés süket fülekre fog találni a betequilázott Patrik személyében.
- Igyál. – Meglötyögtette az üveg tartalmát az orrom előtt. Ösztönösen el akartam lökni magamtól az üveget meg a belé (és belém) csimpaszkodó Patrikot is, de akkor egy gondolat villant be az agyamba. Az emberek azért isznak, hogy ne kelljen gondolkodniuk, nem? Néhány héten belül 16 éves leszek, és még soha nem ittam egy pohár bornál többet. Talán itt az ideje elkezdeni. Noja a megbeszéltek ellenére nem volt sehol, Vilu és Stella láthatóan jól érezték magukat tánc közben, Viktor pedig eltűnt az éjszakában – hát akkor miért ne? Minden mindegy alapon megragadtam az üveget, és egy hatalmasat kortyoltam belőle. Borzalmas íze volt. Rögtön köhögni kezdtem, de aztán melegség járta át a testemet, és kezdtem kapizsgálni, mik az alkohol pozitív hatásai. Lehet, hogy undorító az íze, de arra a következtetésre jutottam, hogy a cél szentesíti az eszközt, merthogy többre vágytam ebből a zsibbadt, nyugodt érzésből, ami perceken belül átjárt. Újra kortyoltam egyet, Patrik pedig (feltételezésem szerint) helyeslése jeleként a fülembe ordította, hogy „vúúhúú”. A szemem sarkából újra megpillantottam a táncoló tömegben a barátaimat, láttam azt is, hogy egy párocska beverekszi magát a konyhaajtón, majd a falnak dőlve egymásnak esnek, és hallottam, hogy Patrik igen erősen próbál kinyögni egy értelmesnek szánt mondatot, amelyben szerepelt az ugrálóvár szó. Az utolsó emlékem az, hogy újabbat kortyoltam a tequilából, és miután sikerült egy adagot magunkra öntenem, Patrik hisztérikusan felnevetett, amitől megtántorodott, és mindketten a földre estünk. Én is felnevettem, aztán… képszakadás.

***

Vasárnap reggel irdatlan fejfájással ébredtem (mily meglepő). A redőny résein beszűrődő fény szabályosan égette a retinámat, és esküdni mertem volna, hogy lyukat fúrt a koponyámba, ugyanis kegyetlenül hasogatott. Óvatosan, félpercenként egy centivel elforgatva a fejemet körbetekintettem a szobában. Azt már az ágynemű mintájából leszűrtem, hogy a saját ágyamban fekszem, de az elém táruló kép többi eleme enyhén szólva meglepetésként ért. A mellettem lévő hely üres volt, leszámítva egy napocskás zoknit viselő, fekete csőnadrágos lábat, amelynek a combrésze – csakúgy, mint a gazdája – valahol a padlón hevert. Miután csigalassúsággal elvonszoltam magam az ágy széléhez, megállapítottam, hogy az elkallódott láb Nojához tartozik, aki nem mellesleg nyitott szájjal horkolt a szőnyegemen, arca mellett egy szilveszteri trombitával, ami valószínűleg a szájából eshetett ki. A hasogató fejfájással viaskodva sikerült feltornáznom magam ülőhelyzetbe, hogy megtekinthessem, van-e valaki az ágy végében. Sejtésem beigazolódott, ugyanis Stella és Vilu mindketten hason fekve szuszogtak egy-egy lepedőként leterített takarón, fejük alatt a plüssmedvéimmel, amelyeket párnaként használtak. Különösnek találtam, hogy Vilu fején ott díszelgett a fátyol, amelyet mintha az aranygaluskás-dömperes srác fején láttam volna Patrikék előkertjében. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni az előző este emlékeit, de az agyam úgy döntött, hogy ez a tevékenység túl megerőltető számára, így néhány másodperc után lehanyatlottam az ágyra, és visszamerültem részeges álmaimba.

***

Délután egykor anyának valószínűleg feltűnt, hogy egyik lányának sem látta színét sem egész nap, így vidáman nyitott be a szobámba, hogy aztán ott találjon mind a négyünket olyan állapotban, ahogyan egy anya sosem akarja látni a gyerekeit és azok barátait: atommásnaposan. A hirtelen beáramló fénytől mindannyian felriadtunk, és értetlenül kerestük a forrását. Amikor a tekintetem találkozott anyáéval, színtiszta döbbenetet láttam a szemében tükröződni, aztán esküdni mertem volna, hogy megcsillant benne valami kárörömféle is, ahogy végignézett nyomorúságos négyesünkön.
- Előveszem a húslevest a fagyasztóból – közölte minden további nélkül, majd ezúttal egy egyértelműen kárörvendő mosoly kíséretében becsapta maga mögött az ajtót. Viluval kissé kómásan és nagyon is értetlenül néztünk egymásra.
- Most komolyan nem szidott le? – kérdezte iszonyatosan rekedt hangon.
- Lehet, hogy még álmodunk – vetette fel Stella, azzal visszahuppant a plüssállataimra, és nagyon úgy tűnt, hogy ellenőrzi, képes-e álmában is aludni, Vilunak azonban más tervei voltak.
- Ébresztő, tánckirálynő – ütögette meg a vállát, mire Stella megpróbálta leütni, de elvétette, és Vilu helyett a földön heverő táskámnak adott egy pofont. – Stella! – próbálkozott újra Vilu. Körülbelül tíz perc után sikerült rávennie Stellát, hogy ébredjen fel, úgyhogy végre mind a négyen magunknál voltunk. Többé-kevésbé.
- És most összerakjuk, mi történt tegnap – tapsolt egyet Vilu, aki a legéberebb volt közöttünk. Nincs mese, egyedül ő bírja jól az alkoholt. A felvetést egyébként egyöntetű elutasítás fogadta már csak azért is, mert a taps hangjára egyszerre kaptunk a halántékunkhoz, emellett egyikünk sem érezte úgy, hogy képes egy épkézláb gondolat megalkotására, nem hogy egy egész alkoholmámoros éjszaka felidézésére. Végül abban egyeztünk meg, hogy az anya által ígért húsleves elfogyasztása után visszatérünk a kérdésre.
Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy egyesével lezuhanyozzunk, hajat és fogat mossunk, aztán mint egy négyszereplős zombifilm sztárjai levonultunk a konyhába agy helyett tyúkhúslevest fogyasztani. Délután háromkor egy-egy kávéval a kezünkben nyomorogtunk az ágyamon, és kezdetét vette homályos emlékeink felidézése. A hallottak alapján a következő történt.
Miután Stella és Vilu megtalálták a mosdót, a konyhába visszafelé menet összefutottak az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki ezután elvileg be is mutatkozott nekik, de a nevét egyikük sem tudta felidézni, pedig akkor még egyáltalán nem voltak ittasak. A srác addig győzködte őket, amíg be nem álltak táncolni a tömegbe, amihez Stellának nem volt sok kedve, de aztán meghallotta az egyik kedvenc dalát, úgyhogy végül megadta magát. A tömegben találkoztak az osztálytársainkkal, akik egy üveg vodkán és egy whiskey-n osztoztak, amiből egy idő után a lányok is kértek. Nagyon meglepődtem azon, hogy Stella önszántából alkoholt fogyasztott, de állítása szerint kifejezetten jól érezte magát, és úgy gondolta, hogy ha a táncot élvezi, akkor talán az alkoholt is fogja. Végül így lett, bár hozzátette, hogy ennyi szenvedést egyáltalán nem ért meg az átmulatott éjszaka. Arra egyébként egyikük sem emlékezett, mikor került Vilu fejére a fátyol, amit aztán közelebbről tanulmányoztunk, és megállapítottuk, hogy Patrik húgának a játéka lehet. Pozitívum, hogy nem az édesanyja esküvői fátylát sikerült ellopnunk.
Ami Noját illeti, ő az emeletig üldözte Patrikot és Lillát, majd ahogy azt én már Patriktól tudtam, rájuk nyitott, és kirángatta onnan az addigra már félmeztelen unokahúgát. Patrik ezt követően üvöltözni kezdett Nojával, Lilla meg csak kapkodta a fejét kettejük között. Nojának végül elege lett, és a könyökénél fogva kivezette Lillát a házból, és felhívta a szüleit, hogy jöjjenek érte. Mivel egyikük sem akarta, hogy a család megtudja, mi történt, Noja azt hazudta, hogy Lilla nem érezte jól magát, azzal lepasszolta őt a nagybátyjának, mondván, hogy onnantól nem az ő felelőssége, mi történik vele. Miután megszabadult a nyomástól, amit Lilla jelentett, megpróbált megkeresni engem, de a konyha felé félúton ő is találkozott barátunkkal, az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki éppen egy üveg vodkát próbált felbontani sikertelenül. Noja segített neki, de mielőtt odaadta volna, megbizonyosodott róla, hogy azelőtt valóban bontatlan volt az üveg, és még véletlenül sem került bele semmi, aztán alaposan meghúzta a tartalmát. Neki ez volt az utolsó emléke, ugyanis a korábban elfogyasztott tequila és a frissen legurított vodka olyannyira megörültek egymásnak Noja szervezetében, hogy megajándékozták őt a boldog tudatlanság érzésével.
Én némi töprengés után úgy döntöttem, nem keverem fel az állóvizet azzal, hogy megemlítem, kivel beszélgettem a teraszon. Ezt a döntést elsősorban azért hoztam, mert Noja sem mondta el, hogy megpillantottuk Viktort az ablakon keresztül, és sokkal biztonságosabb volt szimplán átsiklani a téma felett, mint végignézni, ahogy Vilu és Stella szembesülnek azzal a ténnyel, hogy mindketten bele vannak zúgva a srácba. És persze azt sem akartam, hogy kiderüljön, én mit érzek iránta, mert hogy ezzel én magam sem voltam tisztában. Meglehet, hogy borzalmas barát és testvér vagyok, de ebben az esetben úgy éreztem, többet ártana az igazság, mint amennyit használna, így hát rögtön ahhoz a részhez ugrottam, ahol Patrik betámolygott a konyhába.
Az est további eseményeire egyedül Vilu emlékezett, és ő sem mindenre. Kiderült, hogy Patrik valóban egy ugrálóvárról beszélhetett nekem az esésünk előtt, ugyanis Vilu elmondása szerint ő és Stella a kertben találtak ránk, ahogy Patrik húgának a felfújt kastélyában ugrándoztunk (vagy inkább estünk-keltünk) egy üres tequilás üveg és egy csomag hideg virsli társaságában, amit ezek szerint a hűtőajtóban tülekedő társaság egyik tagjának sem sikerült megkaparintania, ugyanis a miénk lett. Megtudtam továbbá, hogy részeg Alíz azzal dicsekedett Vilunak, hogy Patrik megkínálta egy szál cigivel, amit ő elvileg el is fogadott, és majdnem sikerült elszívnia a szűrőt is, de nem. Patrik hozzátette, hogy úgy köhögtem tőle, hogy azt hitte, ott halok meg. Ennyit a tüdőrákról. Úgy tűnik, részeg Alíz számára mégiscsak vonzó ötlet.
Vilu elbeszélését hallgatva apránként megszületett bennem a felismerés, hogy túl vagyok életem első komolyabb alkoholizálásán, lerészegedésén, elszívott cigarettáján és blackoutján úgy, hogy mindezt az általam leginkább megvetetett személlyel éltem át. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok a tequilának, amiért kitörölte a fejemből ezeknek az emlékeknek egy részét. Valószínűleg nem tudtam volna együtt élni velük.

***

Nos, drága unokáim! Ha nagyanyátok (én) mégis úgy döntött, hogy felolvassa nektek ezt a történetet, tegyetek meg neki egy szívességet, és tanuljatok belőle valamit. Például azt, hogy Noja néni nagyon helyesen cselekedett, amikor megbizonyosodott róla, hogy bontatlan üvegből fogyaszt alkoholt, és hogy szeretett nagyanyátok egy született idióta, amiért elfogadta a megkezdett tequilát a leghitványabb embertől, akit akkoriban ismert. Aznap szerencséje volt, de a szerencse forgandó, kisunokáim, ezt jól jegyezzétek meg. Most pedig irány meggyes rétest enni, mert valószínűleg fogadtunk Vilu nénivel, hogy az én unokáim többet esznek, mint az övéi. Ne hozzatok szégyent nagyanyátokra!

Alíz mama (lol)