Helló helló!
Jellemző módon eltűntem egy kis időre, de magamhoz képest elég hamar vissza is tértem. Most, hogy tudom, hogy legalább egy hűséges olvasója van még ennek a blognak, nincs is más választásom, mint valóban befejezni ezt a történetet.
Jó olvasást! Köszönöm mindenkinek, aki kitart Alíz mellett.
***
November 7. — kedd
Életem legpocsékabb születésnapja. Persze megvan rá az esély, hogy lesz még részem ennél borzalmasabb szülinapban is, de a mai nap után ki merem jelenteni, hogy az ideit nagyon valószínűséggel lehetetlen lesz felülmúlni. Pontosabban alulmúlni.
A marcangoló bűntudat, ami vasárnap reggel óta hű társként követ mindenhova, már eleve megadta az alaphangulatot a mai naphoz. Már második napja képtelen voltam egy-két óránál többet aludni, így pontosan olyan vállalhatatlan kinézettel keltem reggel, mint amilyen vállalhatatlannak éreztem a szombati viselkedésemet.
- Jóóó reggeeelt, szülinapooos! — rontott be a szobámba Vilu, kezében a “Happy birthday” feliratú fejpántot viselő Picurral. Szegény macska láthatóan nem volt túl lelkes a jelmeztől.
- Jó reggelt — kászálódtam ki az ágyból.
Vilu arcáról lehervadt a mosoly.
- Borzalmasan nézel ki — mondta a szemembe.
- Köszi, mindig jól esik hallani — horkantottam, majd kivettem a kezéből Picurt, és megszabadítottam szegény állatot a szülinapi kiegészítőtől.
- Hogy áll? — mutattam a fejemre, miután a hajamba tűztem a csillogó fejpántot.
- Semmit nem javít az arcodon — rázta a fejét Vilu, mire vetettem rá egy lesújtó pillantást.
- Még egyszer köszönöm, minden szavad felér egy szeretetteljes öleléssel — jegyeztem meg a szememet forgatva.
- Napok óta úgy járkálsz fel-alá, mint egy zombi — folytatta Vilu.
- Nem tudom, miről beszélsz — fordultam sarkon, és a szekrényemben kezdtem kotorászni, remélve, hogy találok valami ruhát, amitől kicsit is ünnepi hangulatom lesz.
Arra számítottam, hogy Vilu nem adja fel a kíváncsiskodást, azonban a kiválasztott ruhákkal a kezemben felegyenesedve arra eszméltem, hogy már percek óta nem szólalt meg. Megfordulva azt láttam, hogy meredten bámulja a parkettát az íróasztalom alatt.
Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.
- Ha nem kezdesz te is készülődni, elkésünk — szólaltam meg végül, inkább nem firtatva, hogy mi miatt bambult így el.
- Igaz — biccentett, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még vetett rám egy elég furcsa pillantást, amitől ösztönösen megborzongtam, bár képtelen lettem volna megmondani, hogy miért.
***
A suliban pontosan ugyanolyan nyomorultul éreztem magam ma is, mint tegnap. Mióta Stella és Vilu megegyeztek, hogy elengedik Viktort, kifejezetten feszült volt a hangulat a társaságunkban. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy mindannyian titkolunk valamit. A saját titkom nagyon is egyértelmű volt számomra, Vilu és Stella azt igyekeztek leplezni, hogy minden adandó alkalommal lopott pillantásokat vetnek Viktorra, Noja pedig… ő tulajdonképpen egész nap egy helyben ült néma csendben és csak nézett ki a fejéből. Sokadjára is felötlött bennem a gondolat, hogy valami nyomja a lelkét, de hát én vagyok az utolsó, akinek joga lenne kíváncsiskodni.
- Kérem a telefonját. — Olyan váratlanul ért Palotás dörmögő hangja, amely a közvetlen közelemben szólalt meg, hogy összerezzentem. Éppen matekóra volt, én pedig alaposan elmerültem a gondolataimban. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám beszél a tanár, de hamar rájöttem, hogy valójában Viktor mellett állt meg, és felé nyújtotta kezét, várva, hogy átadja a mobilját.
- Nem — közölte Viktor olyan könnyedséggel, mintha nem éppen az iskola egyik legszigorúbb tanárának mondott volna ellent, és szemrebbenés nélkül tovább nyomkodta a telefonját.
- Hogy mondja, fiam? — szaladt fel Palotás bozontos szemöldöke körülbelül a feje búbjáig.
- Hallotta — nézett vele farkasszemet Viktor, és amikor megláttam, milyen sötét tekintettel bámul a tanárra, le kellett sütnöm a szememet. Kifejezetten ijesztő látvány volt.
Viktort egyébként tegnap láttam először azóta a bizonyos éjszaka óta, és nagyon úgy tűnt, hogy mogorvább hangulatban van, mint valaha. De legalább semmi jelét nem adta annak, hogy történt valami köztünk a szülinapi bulimon, amiért nagyon hálás voltam neki. Ezzel időt adott nekem arra, hogy kitaláljam, hogy tálalom a dolgot a barátaim előtt. Ha egyáltalán valaha tálalom a dolgot.
- Na ebből elég volt — emelte fel a hangját Palotás. — Takarodjon az órámról.
- Örömmel — lökte hátra a székét Viktor akkora lendülettel, hogy fel is borította.
- Kifelé! — üvöltötte a tanár teli torokból. Esküdni mertem volna, hogy a hangja erejétől remegett meg a feje fölötti lámpa fénye.
Viktor néhány lépéssel átszelte a termet, az osztály pedig teljes összhangban követte minden lépését a tekintetével egészen addig, amíg be nem csapta maga mögött a terem ajtaját. Egy ideje már nem küldték ki egyetlen óráról sem, de ez a sikersorozat ma újra megdőlt.
- Még ilyet — fújtatott magában Palotás, és éreztem, hogy ennek a konfrontációnak még nincs vége. Biztos voltam benne, hogy Viktor egy újabb szaktanárival fog gazdagodni, de abban sem kételkedtem, hogy előbb Palotás még megkísérli levezetni a haragját az osztály többi tagján.
- Székely! A táblához — kiáltotta, mire felsóhajtottam. Naná, ki más lenne a kiválasztott, hogy Viktor bűneiért feleljen, mint én. Abban a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy a karma nagyon is létező dolog.
Általában nincs gondom a matekkal, de ez a felelés nem is jöhetett volna rosszabbkor. Az álmatlanság és a gyötrő bűntudat között meg sem fordult a fejemben, hogy készüljek az órára, így öt perccel később Palotás egy bazinagy egyessel ajándékozott meg születésnapom alkalmából. Sweet sixteen vagy mi.
- Úgyis kijavítod — suttogta Erik a válla felett hátrafordulva, miután visszahuppantam a helyemre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy egyáltalán nem visel meg az újonnan szerzett egyesem.
- Mall, ha ennyire beszélhetnékje van, szívesen látom a táblánál — hangzott fel újra Palotás rettegett hangja. Erik elmormogott egy káromkodást az orra alatt, és lejjebb csúszott a székén, remélve, hogy a létezéséről is elfeledkezik a tanár. Nem volt ilyen szerencséje.
- Mall, talán megsüketült? Kapkodja magát — csapott idegesen a tanár asztalra, mire Erik halálra vált arccal emelkedett fel a székéről. Maradjunk annyiban, hogy nemcsak én gazdagodtam ma egy egyessel.
A magam részéről az óra hátralévő részét azzal töltöttem, hogy még mélyebbre süllyedtem a sötét gondolataim kavalkádjában, és mire kicsöngettek, sikeresen meggyőztem magam arról, hogy én vagyok a világ legszánalmasabb embere. Ez a gondolat olyan kiváló lelkiállapotba taszított, hogy már ahhoz sem volt kedvem, hogy feltápászkodjak a helyemről.
- Nem jössz le a büfébe? — állt meg mellettem Vilu. Mindössze annyira tellett tőlem, hogy megrázzam a fejemet. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne kérdezni valamit, de végül meggondolta magát, és inkább egyedül hagyott a gondolataimmal.
A terem szinte teljesen kiürült, csak Noja, Patrik és én maradtunk bent. Mind a hárman csendben gubbasztottunk a saját padunknál egészen addig, amíg Viktor be nem sétált az ajtón. Megkockáztattam egy pillantást az irányába, de ő nem nézett rám. Fogalmam sem volt, hol töltötte a száműzetését, de az igazság az, hogy nem is érdekelt. Meglepődve tapasztaltam, hogy leginkább valamiféle haragot érzek vele kapcsolatban. Vagy talán csak magamra haragudtam?
Noja alig hallhatóan megköszörülte a torkát, mire elkaptam a tekintetemet Viktorról, és felé fordultam. Fél szemöldökét felhúzva bámult rám, majd vetett egy kérdő pillantást Viktor felé, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust. A szívem nagyot dobbant a gondolattól, hogy vajon mit olvasott le az arcomról, amíg az előbb Viktort bámultam. Az volt az érzésem, hogy többet, mint szerettem volna. Akármit gondolt is, annyi szerencsém volt, hogy úgy tűnt, megtartja magának a véleményét.
***
Akármennyire is tiltakoztam a felhajtás ellen, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy egy különleges vacsorával ünnepeljük meg a 16. születésnapomat. Minimum húsz embernek elegendő mennyiségű rántott hús tornyosodott az étkezőasztalon, én pedig kissé ijedten néztem anyára.
- Mégis hány embert hívtál meg ma estére? — kérdeztem félve. Csak Orsi nénikémet ne! Még mindig nem sikerült kihevernem annak az emlékét, ahogy óriási szemölcsének műtéti eltávolítását ecsetelte részletekbe menően a tavalyi szülinapi vacsorám során.
- Ahogy kérted, senkit. Csak négyen leszünk — nyugtatott meg anya.
- Az szuper, de ki fogja megenni ezt a tonnányi kaját?
- Majd adunk belőle a szomszédoknak — legyintett. Apropó szomszédok, Zsóka néni remélhetőleg nem tervezi elpletykálni Viktor vasárnap reggeli szökését a szüleimnek. Vagy éppen az egész utcának. Nagy valószínűséggel belehalnék a szégyenbe.
Így, hogy megúsztam a nagy felhajtást, egészen kellemesen telt a szülinapi vacsorám. Már persze ha eltekintünk attól, hogy továbbra is mardosott a bűntudat, ahányszor csak Vilura pillantottam vagy eszembe jutott Stella.
- Nagyon sokat gondolkodtam, mit adhatnék neked. Remélem, jól döntöttem — kacsintott rám Vilu, amikor a vacsora végeztével eljött az ajándékozás ideje.
Amikor belekukkantottam az ajándékszatyorba, a lélegzetem is elállt.
- Ezt nem hiszem el — kaptam fel a fejemet elkerekedett szemekkel. — Egy Lukaku-mez?
Ahogy belenéztem a nővérem szemébe, azonnal összeszorult a szívem, és éreztem, hogy másodpercek kérdése, és elsírom magam.
- Tetszik? — kérdezte felvont szemöldökkel, pedig pontosan tudta, hogy imádom az ajándékát.
Válasz helyett nemes egyszerűséggel a nyakába vetettem magam.
- Óvatosan, nehogy épp most nézzen be a homofób néni az ablakon — motyogta, mialatt én kiszorítottam belőle a szuszt. Hangosan felnevettem a megjegyzésén, ugyanakkor a szívemet szorongató vasmarok szorítása csak tovább erősödött.
- Semmi gond, a négy fal között vagyunk — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, amikor elhúzódtam tőle. Vilu is elnevette magát, de ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete, és láttam az arcán, hogy kérdezni szeretne valamit, de bármi volt is az, anya beléfojtotta a szót.
- Most mi jövünk — kiáltotta, és egy gyönyörűen becsomagolt dobozt nyújtott felém. Ahogy a szüleim ajándékát bontogattam, megeresztettem egy fél pillantást a nővérem felé. Továbbra is gyanakvó tekintettel méregetett, nekem pedig muszáj volt elkapnom a fejemet, mert képtelen voltam szemébe nézni.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, igyekezve visszatartani a könnyeimet, és meghoztam a döntést.
***
- Bejöhetek? — kérdeztem halkan, Vilu résnyire nyitott ajtajában állva.
- Persze — pördült meg a forgószékében. — Továbbra is borzasztóan nézel ki — jegyezte meg csak úgy mellékesen.
- Tudom — sóhajtottam, és hanyatt dőltem az ágyán.
- Akarsz beszélni róla? — kérdezte, és ezúttal már semmi csipkelődés nem volt a hangjában.
- Nem tudom — temettem az arcomat a tenyerembe. Az egy dolog, hogy elhatároztam, hogy mindent bevallok neki, de arról már fogalmam sem volt, hogy lássak neki. Lehet, hogy ezt nem ártott volna még azelőtt kitalálni, hogy bekopogtam az ajtaján.
- Ezt igennek veszem — mondta, majd ő is elterült mellettem az ágyon.
Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang sem jött ki rajta. Egyszerűen képtelen voltam belekezdeni.
- Segítsek? — kérdezte hirtelen Vilu, mire felé fordítottam a fejemet, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.
- Hogyan?
- Például úgy, hogy elmondom, hogy láttam ma reggel az óvszeres csomagolást a szemetesben az asztalod alatt — jelentette ki olyan nyugalommal a hangjában, mintha ez egy mindennapos esemény lenne.
Nos, ami engem illett, én köpni-nyelni nem tudtam. Hosszú percekig totálisan lefagyva bámultam a nővéremre, amikor pedig valamelyest magamhoz tértem, inkább visszafordítottam a fejemet a plafon felé.
- Khm. Oké, kezdhetjük itt is — mondtam kissé rekedtes hangon.
- Szóval lefeküdtél valakivel — vette tudomásul Vilu.
- Khm-gen — krákogtam, és éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik a fejem.
- Komolyan szavanként kell kiszednem belőled mindent? — förmedt rám a nővérem.
Hatalmasat sóhajtva fordultam vissza felé, és lassan kinyitottam a szemem. Tudtam, mit akarok mondani, de az az egy szó meglepően nehezen hagyta el a számat.
- Megbántam — suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy megértette. Nem azonnal fogalmazódott meg bennem ez az ítélet, de néhány nap távlatából már egyértelművé vált számomra, hogy azonfelül, hogy bűntudatot éreztem a nővérem és a legjobb barátnőm miatt, magát a szexet is megbántam. Nem így kellett volna történnie, semmilyen szempontból.
- Sajnálom — suttogta Vilu, és láttam a szemében, hogy komolyan gondolja. Valahogy úgy éreztem, ez a sajnálat hamarosan gyűlöletté fog átalakulni.
- Ez még nem minden — hunytam le a szemem újra, előre rettegve a beszélgetésünk második felétől.
- Csak azt ne mondd, hogy terhes vagy — vágta rá félig viccelődve, félig valódi aggodalommal a hangjában.
- Az kéne még — horkantottam. — De nem, másról van szó.
Tudtam, hogy ehhez muszáj lesz a szemébe néznem. Őszintén fel kellett vállalnom, amit tettem, akármennyire is szerettem volna letagadni az egészet még saját magam előtt is.
Vilu kíváncsi tekintettel nézett rám, de minél tovább néztem a szemébe szótlanul, annál inkább egyértelművé vált, hogy nem igazán lesz szükség szavakra. Leplezetlen szomorúság ült ki az arcára, és úgy éreztem, hogy az elmúlt egy hétben sokadjára is megszakad a szívem.
- Viktor? — kérdezte alig hallhatóan. Lesütött szemmel bólintottam.
Vilu a tenyerébe temette az arcát, és percekig nem szólt egy szót sem. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legkínzóbb öt perce.
- Szereted?
A kérdés váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam, mit kellene válaszolnom, pedig a válasz egyértelmű volt.
- Nem — mondtam végül. — Vonzódtam hozzá, de ennél többet nem éreztem iránta.
- Tudtad, hogy Stellának és nekem is nagyon tetszik. — Ez nem kérdés volt, mégis úgy éreztem, hogy reagálnom kell rá.
- Igen, tudtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nagyon sajnálom.
Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de nem nyúltam oda, hogy letöröljem.
- Miért csináltad?
Ezt a kérdést milliószor próbáltam már megválaszolni magamban, de eddig még nem sikerült kielégítő magyarázatot találnom. Ezért is volt olyan meglepő, hogy abban a pillanatban valahogy maguktól szöktek ki a szavak a számon.
- Mert el akartam felejteni valaki mást.
Beletelt néhány másodpercre, mire felfogtam, hogy ezt bizony én mondtam. Láthatóan Vilut is legalább annyira meglepte a válaszom, mint engem.
- Mégis kit? — meredt rám összeráncolt szemöldökkel.
- Nem ismered. Egy srác a parkból — legyintettem.
- Sosem mondtad, hogy te is vonzódsz Viktorhoz — tért vissza Vilu az eredeti témára.
- Mert egyáltalán nem volt komoly. Sosem akartam semmit kezdeni ezzel a vonzalommal.
- A tapasztalat nem ezt mutatja — horkantott fel.
- Akárki ült volna le mellém aznap este, hogy megcsókoljon, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanez lett volna a vége — vallottam be. Ezen a ponton már nem számított, hogy kicsit vagy nagyon tűnök ribancnak. — Sajnos pont ő volt ott abban a pillanatban. Bár ne ő lett volna.
- Szóval csak egy éjszaka volt? — törte meg a csendet néhány percnyi hallgatás után.
- Igen — jelentettem ki határozottan. — Én semmit nem akarok tőle, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ő sem tőlem.
Az egyikünk telefonja csippant egyet. Én oda sem néztem, mivel eszem ágában sem volt most bármi mással foglalkozni a Viluval folytatott, kifejezetten kellemetlen beszélgetésen kívül, ő azonban felkapta a kettőnk között fekvő telefont. Valószínűleg azt hitte, a sajátja csipogott, de hamar kiderült, hogy véletlenül az én telómat vette el.
- A tiéd — tartotta az arcom elé. Oda sem nézve elvettem tőle, és átraktam a másik oldalamra.
- A helyedben megnézném az üzenetet — jegyezte meg Vilu. — És átgondolnám az előbbi megjegyzést arról, hogy Viktor nem akar tőled semmit — tette még hozzá.
- Mi? — pillantottam rá kérdő tekintettel.
Amíg én kitapogattam magam mellett a telefonomat, Vilu váratlanul felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.
Nézz ki az ablakon. — Mindössze ennyi állt Viktor üzenetében.
- Mi a franc? — motyogtam.
- Rámen Viktor az ablakod alatt áll — mondta Vilu olyan hangon, mint aki maga sem hiszi el a saját szavait.
- Kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc — sóhajtottam.
- Nem vagyok vicces kedvemben — közölte Vilu, le sem véve a szemét a kertről.
Cseppet sem lelkesen tápászkodtam fel az ágyamról, és átsétáltam a saját szobámba, ahol az ablakot kitárva kihajoltam a párkányon. Mostanában többet lógok itt, mint szeretnék.
- Te meg mit keresel itt? — kérdeztem. Ezzel egyidőben Vilu ablaka is kitárult a szomszéd szobában, és oldalra nézve láttam, hogy a nővérem hozzám hasonlóan kikönyököl a párkányra. Remek, mintha nem lett volna épp elég kínos így is a helyzet.
Viktor néma csendben, karba font kézzel tekintett felváltva egyikünkről a másikra, majd megállapodott a tekintete rajtam.
- Nem érdekes — mondta végül, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és elsétált.
Összeráncolt szemöldökkel fordultam Vilu felé, a nővérem azonban egyáltalán nem foglalkozott velem, hanem egy igencsak ismerős alakot szuggerált a szomszéd kertben.
- Jó estét, Zsóka néni! — kiáltotta el magát, mire én csak lesütöttem a szemem. Mégis hogy lehet az, hogy a szomszéd néninek minden egyes felettébb kínos ablakjelenetemet végig kell néznie. És egyébként ha már itt tartunk: mégis ki gereblyézi a leveleket este tízkor korom sötétben, bármiféle világítás nélkül?
Miután becsuktam az ablakot, újra Vilu szobája felé vettem az irányt, de ahogy lenyomtam a kilincset, döbbenten tapasztaltam, hogy kulcsra zárta az ajtót. Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ajtónak.
- Soha többet nem akarsz látni, igaz? — kérdeztem halkan, biztosra véve, hogy tisztán hallja minden szavamat.
- Kell egy kis idő — válaszolta, mire egy aprót bólintottam, leginkább magamnak jelezve, hogy megértettem.
- Oké — suttogtam. — Tényleg sajnálom. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Remélem, ezt tudod.
- Tudom.
- Oké — ismételtem meg.
Nem volt sem kiabálás, sem ajtócsapkodás, de Vilu néma fájdalmát valahogy még a gyűlöleténél is nehezebb volt elviselni. Így hát a 16. születésnapom éjszakáját álmatlanul forgolódva fogom tölteni, próbálva megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre eljátszottam a nővérem bizalmát.
Nem volt sem kiabálás, sem ajtócsapkodás, de Vilu néma fájdalmát valahogy még a gyűlöleténél is nehezebb volt elviselni. Így hát a 16. születésnapom éjszakáját álmatlanul forgolódva fogom tölteni, próbálva megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre eljátszottam a nővérem bizalmát.
Hát akkor boldog szülinapot nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése