0. Újra itthon

Augusztus 31. - Vasárnap

Nem is tudom, hol kezdjem… Megvan! A bemutatkozás.
Az én nevem Székely Alíz (barátoknak Liz). Novemberben leszek 13 éves, holnap pedig megkezdem a hetedik osztályt. Magyarországon. Persze ez a kijelentés amúgy teljesen felesleges. Lenne, ha nem éltem volna ez előtt 2 évig Amerikában, Los Angeles-ben. Hogy miért költöztünk oda? Nos, apukám főállású író, akinek eddig 14 könyve jelent meg, ebből kettőt angol nyelvre is lefordítottak. Egy filmes cég pedig, csodával határos módon – ugyan melyik magyar írónak lehet ekkora szerencséje? - valahogy tudomást szerzett ezekről az amúgy kitűnő írásokról, és felajánlottak egy kétéves szerződést, mely magába foglal két filmet apu könyveiből, a film bevételének egy igen szép részét, valamint egy L. A. - i házat, csak nekünk, a családnak. Mondanom sem kell, rögtön lecsaptunk az ajánlatra, és két hónap múlva azon kaptam magam, hogy Amerika egyik leghíresebb városába tartok egy repülőn, magammal cipelve az eddigi rövidke életemet. Emlékszem, rengeteget sírtam, amiért itt kellett hagynom a rokonaimat és a barátaimat, akik közül amúgy nyári szünet lévén, nem mindenkitől sikerült elbúcsúznom. Legjobban a nagyszüleimet és a két legjobb barátnőmet, Daniellát és Tamarát sirattam meg. Persze mindenki mást is, de őket a legjobban.
Szóval mindent itt hagyva Los Angelesbe költöztünk, ahol meglepetésemre nagyon jól éreztem magam. Bár már rég óta tanultam angolul, azért az édeskevés volt Amerikában, de boldogultam. Szereztem új barátokat, tanultam szörfözni (bár azért nem mondanám magam még jónak sem), fejlesztettem a nyelvtudásomat, igazi filmforgatásokat néztem végig, és még hírességekkel is találkoztam. Röviden, fantasztikusan éreztem magam. De hiányzott a régi életem. A régi barátaim, a régi osztályom, a régi házunk, a régi... Minden. Ezért is örültem annyira, amikor apa egy hónappal ezelőtt bejelentette, befejezték az összes forgatást, lejárt a szerződés, minden rendben, úgyhogy... HAZAMEGYÜNK MAGYARORSZÁGRA!

Ember fel nem foghatja, mennyire örültem. Egy héten keresztül olyan voltam, mint aki megivott egy kamionnyi energiaitalt. Konkrétan le se lehetett lőni. Már kimondhatatlanul vártam, hogy minden újra a régi legyen. Hiányoztak a barátaim, a családom, még az iskola is. Persze nem vagyok stréber, de kétévnyi magán tanulás után (anya otthon tanított, mivel amúgy tanárnő) már igazán vágytam egy közösségre. Pontosabban, egy bizonyos közösségre. Arra az osztályra, ami a miénk volt. Valamire, amiről tudom, hogy az otthonom.
Hát igen, minden és mindenki hiányzott, ahogy újra beléptem a házunkba, azt sem tudtam, hova menjek, mit csináljak, örömömben az egész épületet megöleltem volna, ami persze fura lett volna, úgyhogy erről letettem.
Ezt most mind az én saját kis szobámban írom, olyan vidámsággal a képemen, hogy az valami eszméletlen. Úgy örülök mindennek! Még a lökött szomszédnak is, aki este 9-kor nyírja a füvet. És ez komoly, tényleg, még őt is megölelném…
Atyaég, teljesen felpörögtem a boldogságtól. Így nehezen fogok elaludni…
Sebaj, akkor még írok egy kicsit.
Szóval, ezt a naplót "Üdv újra itthon" ajándékként kaptam anyuéktól, azzal a javaslattal, hogy töltsem meg vidám gondolatokkal. Azt hiszem, ezt már az első oldalon teljesítettem… Persze ők valószínűleg nem pont így értették, de mindegy. Úgy döntöttem, minden nap írok bele, persze csak ha történik valami érdekes. Majd kitalálom, ami valószínűleg nehéz lesz, tekintettel az én unalmas életemre, ami senkit sem érdekel. Vagyis… Majd meglátjuk, mi vár rám ebben az évben.


Alíz (nem tudom, miért írtam alá, de azt hiszem, ezt ezennel szokássá nyilvánítom)