Meg is érkeztem a következő résszel! Hálás vagyok, hogy ennyi év után is ennyien itt vagytok. Külön köszönet a kommentelő(k)nek, nagyon boldoggá tesz minden egyes értesítés, amit a hozzászólásokról kapok. 💜
Jó olvasást!
xx Ria
***
Február 1. — szerda
Kettőt pislogtam, és már el is telt az év első hónapja. Általában a január érződik a leghosszabb hónapnak a szürke, fagyos hétköznapokkal, idén azonban levakarhatatlan mosollyal az arcomon és Noel kezét fogva töltöttem ezt a négy hetet, így aztán nem csoda, hogy mire észbe kaptam, február lett. És rögtön az első napján ki is pukkadt a boldogságom buboréka.
***
Két héttel ezelőtt bemutattam Noelt a szüleimnek, így már nem kell titokban be- és kicsempésznem őt a házból, ahányszor nálunk akarunk időzni. Ez azonban sajnos nem azt jelenti, hogy bármikor nálunk töltheti az éjszakát, ugyanis a szüleim nem értékelték túlságosan a nagy bemutatkozás körülményeit.
- Mi a terv? — suttogta Noel. Mindketten a szobám résnyire nyitott ajtaján át hallgatóztunk. A szüleim korábban értek haza a nagymamámtól, mint gondoltam. Szerencsére meghallottuk a bejárati ajtó csapódását, így sietve kipattantunk az ágyból, és felöltöztünk, de azt még nem sikerült kitalálnunk, hogy hogyan szöktetjük ki Noelt a házból. Vilu nem volt otthon, így az ő segítségére nem számíthattunk.
- Azt hiszem, sejtem, mi lesz válaszod, de nincs kedved kimászni az ablakon?
A felvetésemért egy lesújtó pillantást kaptam jutalmul.
- Ezt nemnek veszem — motyogtam. — Akkor nincs más választásunk. Én elterelem a figyelmüket, te pedig kiosonsz az ajtón.
Noel nem rajongott túlságosan az ötletemért, de hamar belátta, hogy nem igazán van más választásunk. Öt perccel később már a szüleim előtt álltam a nappaliban, és lázasan próbáltam kieszelni valami témát, amivel lefoglalom őket annyi ideig, hogy Noel kijusson az ajtón. Anya és apa a kanapén ültek, én pedig velük szemben toporogtam. A nappali ajtaját előrelátóan becsuktam, hogy még véletlenül se lehessenek szemtanúi a barátom szökésének, azonban az a veszély fenyegetett, hogy ha nem szólalok meg hamarosan, a szüleim megunják a néma szökdécselésem bámulását, és elhagyják a szobát, így sürgősen improvizálnom kellett.
- Valami fontosról szeretnék beszélni veletek — nyögtem ki végül. Megjegyezném, hogy ez nem volt a legokosabb ötlet, ugyanis ez azt jelentette, hogy elő kellett hozakodnom valami hírrel.
- Ezt már említetted — meredt rám anya összehúzott szemekkel és egyre növekvő aggodalommal az arcán. — Ugye nincs semmi baj?
- Jaj, dehogy — legyintettem, de mivel látványosan ideges voltam, valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy éppen hazudok.
Apa ezen a ponton diszkréten keresztet vetett, majd imára kulcsolta a kezeit. Anyával mindketten megrökönyödve fordultunk felé.
- Mit művelsz? — suttogta anya.
- Imádkozok, hogy a következő két szava ne a “terhes” és a “vagyok” legyen — szűrte a fogai között apa.
- Drágám. Ateista vagy.
- Tisztában vagyok vele, de ártani nem árthat — vont vállat apa.
Megforgattam a szememet. Fogalmam sincs, miért suttogtak, ugyanis mindössze egy méter volt közöttünk.
- Nem vagyok terhes — jelentettem be ünnepélyesen széttárva a karomat.
Apa önelégült tekintettel fordult anya felé.
- Látod? Működött.
Ezúttal anyával egyszerre forgattuk meg a szemünket.
- Szóval mi az a fontos dolog? — fordult vissza felém anya.
Éppen nyitottam a számat, hogy mondjak valamit (hogy mit, azt nem tudom, lehet, hogy a himnuszt kezdtem volna el énekelni kétségbeesésemben), amikor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó.
- Noel? — Vilu meglepett hangja tisztán hallatszott még a nappali csukott ajtaján keresztül is.
- Francba — motyogtam lehunyt szemmel. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Vilu éppen akkor ért haza, amikor Noel megkísérelte elhagyni a házat, és összefutottak az előszobában.
A szüleim értetlenül fordultak hátra, de mivel csukva volt a szoba ajtaja, nem láthattak semmit. Vettem egy nagy levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy mentsem a menthetőt.
- Szóval amiről beszélni akartam veletek — köszörültem meg a torkomat. A szüleim visszafordultak felém, de fél füllel a bejárat felől beszűrődő hangokra figyeltek, így hát igyekeztem túlkiabálni Vilu és Noel beszélgetését. Annak ellenére, hogy suttogva kommunikáltak, egyértelműen hallatszott, hogy valami történik odakint.
- Szeretném bemutatni nektek a barátomat — csaptam össze a tenyeremet, mosolyt erőltetve az arcomra, ugyanis nem jutott eszembe ennél jobb megoldás.
- MI? — pattantak fel egyszerre a szüleim a kanapéról. Ezzel egyidőben az előszobából beszűrődő hangok elhallgattak. Csak remélni mertem, hogy Vilu és Noel hall engem, ugyanis szükségem volt mindkettejük közreműködésére.
- Szeretném bemutatni a barátomat — ismételtem meg. — Másfél hónapja jöttünk össze, és úgy éreztem, itt az ideje, hogy megismerjétek. Idehívtam ma délután, hogy találkozzatok vele. Ha jól hallom, most érkezett meg.
Az utolsó mondat a kelleténél talán kicsit hangosabbra sikeredett, de biztosra akartam menni, hogy Noel és Vilu meghallják. Nem vette volna ki túl jól magát, ha ők egy másik sztorival állnak elő, amikor elkerülhetetlenül szembetalálják magukat a szüleimmel.
Anya és apa elkerekedett szemekkel meredtek rám, és láthatóan egyikük sem jutott szóhoz. A torkomban dobogó szívvel megkerültem a kanapét, és kinyitottam a nappali ajtaját. Noel látványosan idegesen álldogált az előszobában, Vilu azonban vele ellentétben széles vigyorral az arcán bámult vissza rám. Meg sem próbálta eltitkolni, mennyire élvezi a műsort.
Vetettem egy gyilkos pillantást a nővéremre, de nem volt időm vele foglalkozni. Nagy levegőt véve kinyújtottam a kezem Noel felé, aki egy halvány mosoly kíséretében összekulcsolta az ujjainkat.
- Készen állsz? — suttogtam. Válaszul csak bólintott, és megszorította a kezemet. Akármennyire is stresszes volt az egész helyzet, abban a pillanatban elszállt minden idegességem. Noel általában ilyen hatással van rám.
Ez a békés lelki állapot körülbelül két további másodpercig tartott, ugyanis a szüleim úgy döntöttek, nem várják meg, hogy beinvitáljam Noelt a nappaliba, hanem a megfélemlítés stratégiáját választva félretoltak engem az útból, és megálltak a barátom előtt. Mindketten leplezetlen gyanakvással méregették Noelt és egy ideig senki nem szólalt meg.
Végül Noel törte meg a csendet.
- Pintér Noel vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket — nyújtotta a kezét a szüleim felé. Meg kell hagyni, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megrettent a cseppet sem meleg fogadtatástól. Épp ellenkezőleg, magabiztos mosollyal nézett anyára és apára.
Egy pillanatra azt hittem, még a kezét sem lesznek hajlandóak megrázni, de végül — igaz, nem túl nagy lelkesedéssel — a szüleim is bemutatkoztak neki.
Egy percnyi kínos csend után szerencsére sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy jobb lesz, ha a nappaliban folytatjuk az... ismerkedést. Abban reménykedtem, hogy ha mindenki kényelmesen elhelyezkedett, a szüleim is ellazulnak egy kicsit. Rég tévedtem ekkorát.
- Szóval, Alíz, ő lenne az, akivel… táncoltál? — szegezte nekem a kérdést anya bármiféle felvezetés nélkül. Az utolsó szót szinte a fogai között szűrte.
Beletelt egy-két másodpercbe, mire sikerült értelmeznem a szavait. Szilveszter. Vilu. Ungabunga. Anya. Tánc.
Francba.
Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.
- Nem. Vagyis igen, de nem róla volt szó szilveszterkor. Úgy értem… Beszélhetnénk másról? — kérdeztem kétségbeesetten a tenyerembe temetve az arcomat.
- Nem, én kíváncsi vagyok, mennyivel tud még vörösebb lenni a fejed — szúrta közbe Vilu. — Ott tartottunk, hogy nemcsak Noellel táncoltál.
Ha egy pillantással ölni lehetne, a nővérem halott lenne.
- Alíz? — meredt rám anya szörnyülködve. A szemem sarkából láttam, hogy Noel rázkódó vállal igyekszik visszatartani a nevetést. Végül is, inkább nevessen, minthogy kínosan érezze magát az egyéjszakás kalandom kapcsán, de azért egy kis együttérzés jól esett volna.
- Lehetne, hogy ezt később tárgyaljuk meg? Noel azért van itt, hogy megismerjen titeket — biccentettem a barátom felé.
A szüleim nagy nehezen (egyelőre) elengedték a szexuális kalandjaim témáját, és nagy megkönnyebbülésemre Noelre terelődött a figyelmük. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért lényegében őt dobtam be a busz alá magam helyett, de nem volt más választásom, ha el akartam kerülni, hogy szó szerint lángra kapjon az arcom. Szerencsére Noel hősként tűrte a szüleim vallatását, és bár egy kívülálló számára valószínűleg nem tűnt volna fel, én azért tisztán láttam, hogy anyáék is szépen lassan kezdtek megenyhülni iránta. Jobban belegondolva, nincs ebben semmi meglepő, Noel nagyon megnyerő tud lenni, ha akar. Ez is olyasmi, amit nem gondoltam volna róla pár hónappal ezelőtt.
- Ez nem is ment olyan rosszul — tűnődtem hangosan, amikor aznap este kikísértem Noelt a kapuhoz.
- Biztos vagy benne? Csak mert apukád elég ijesztően bámul a nappali ablakából — jegyezte meg Noel. És valóban, hátrafordulva szembetaláltam magam apával, aki homlokát az ablaküveghez nyomva résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatunkat.
- Ne haragudj — temettem a tenyerembe az arcomat. — Ezt egyáltalán nem így terveztem.
Noel óvatosan elhúzta a kezemet, hogy a szemembe nézhessen.
- Nincs miért bocsánatot kérned. És nézzük a jó oldalát, legalább mostantól nem kell bujkálnunk.
- Ó, nehogy azt hidd. Ha rajtuk múlik, 25 éves koromig nem fogják megengedni, hogy nálunk aludj.
- Akkor muszáj lesz kreatívnak lennünk — vont vállat azzal a pimasz vigyorral az arcán, amitől minden egyes alkalommal felgyorsul a szívverésem.
- Még mindig minket néz, ugye?
Noel vetett egy diszkrét pillantást a hátam mögé.
- Nem hiszem, hogy leveszi rólunk a szemét, amíg el nem indulok.
- Pedig most nagyon szeretnélek megcsókolni — sóhajtottam.
Noel egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, olyan tekintettel nézett vissza rám, amiből egyértelmű volt számomra, hogy ő is ugyanígy érez.
- Holnap — szorította meg a kezemet búcsúzóul.
- Holnap.
És másnap valóban be is pótoltuk az elmaradt csókot. Sokszorosan. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár ránk két héten belül. Ha tudtam volna, valószínűleg nem vártam volna meg a másnapot, és apával nem törődve Noel nyakába vetettem volna magam a kertkapuban, pontosan tudva, hogy ki kell használnom minden pillanatot, amit vele tölthetek.
A nővérem mindig is a kiszámíthatatlanságáról volt híres, így tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy múlt vasárnap este berontott a szobámba egy popcornos vödörrel a fején.
- Nem bírom tovább, muszáj beszélnem veled — vágott bele, szokásához híven átugorva a köszönést.
- Oké, de kezdhetjük azzal a beszélgetést, hogy elmagyarázod… ezt? — mutattam a fejére.
- Mit? — meredt rám értetlenül, láthatóan kizökkentve a gondolatmenetéből.
- Egy popcornos vödör van a fejeden. Ugye tudsz róla, hogy ott van? — tettem hozzá kissé elbizonytalanodva.
- Ja, hogy az. Esik kint az eső — legyintett, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
- Minden rendben? Ijesztően tikkel a szemed.
- Semmi sincs rendben — fakadt ki váratlanul, én pedig ijedtemben hátráltam egy lépést. — Nem tudok tovább titkolózni. Azt mondogattam magamnak, hogy ha te megtetted, akkor nekem is jogom van hozzá, de ez most már teljesen más helyzet, és nem tudom ezt tovább csinálni.
Olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem a szavait. Amikor összeraktam a fejemben az elhangzottakat, akkor sem lettem okosabb, ugyanis semmi értelme nem volt annak, amit mondott.
- Oké, Vilu, mi lenne, ha leülnél? Fogalmam sincs, miről beszélsz, és egy papírvödör van a fejeden, szóval ha nem nyugszol le hamarosan, muszáj lesz hívnom egy pszichiátert.
A nővérem egy hatalmas sóhaj kíséretében végre ledobta a fejéről a vödröt, majd levetette magát az ágyamra. Visszanyeltem egy megjegyzést arról, hogy belekeni a takarómba a popcornos haját, és inkább én is lefeküdtem mellé. Pár percig mindketten néma csendben bámultuk a plafont.
- Esküszöm, hogy nem bosszúból csináltam — törte meg végül a csendet a nővérem. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.
- Mit nem bosszúból csináltál?
- Nem bosszúból szerettem bele.
- Vilu, én értem, hogy azt hiszed, éppen elmagyarázol nekem valamit, de valójában minden mondatoddal egyre jobban összezavarsz.
- Bocsi — temette a tenyerébe az arcát.
Sóhajtva felkönyököltem az ágyon.
- Oké, kezdjük a legelején. Kibe szerettél bele?
Válasz helyett csak megrázta a fejét.
- Akkor találgatok. Viktorról van szó?
- Nem. Vagyis részben. De nem.
- Vilu! — Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt mellettem, de aztán láthatóan eldöntötte, hogy ideje tisztázni a dolgokat, és végre elvette a kezét az arcáról. Legnagyobb meglepetésemre könnyeket véltem felfedezni a szemében.
- A szülinapi bulidon nagyon magam alatt voltam, miután Stellával beszéltem Viktorról. Hogy egészen pontos legyek, a hátsó kertben ültem, és mozdulatlanul bámultam az akácfa törzsét. Csodálom, hogy nem fagytam oda, volt vagy két fok aznap éjszaka.
- Ó, Vilu — sóhajtottam fel. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy a nővéremet ilyen mélyen érintette a Viktor-ügy.
- A helyedben várnék még a sajnálkozással, mert hamarosan gyűlölni fogsz — jegyezte meg a nővérem rezzenéstelen arccal.
- Mi?
- Hallottad.
- Megtennéd, hogy folytatod a történetet? Mert most már hivatalosan is teljesen össze vagyok zavarodva.
A nővérem szorosan lehunyta a szemét, és akkor sem nyitotta ki, amikor végül szólásra nyitotta a száját.
- Nem tudom, pontosan mennyi ideig ültem a kertben, de egy idő után rám talált, és nekem adta a kabátját. Én meg anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, egyszerűen csak kiöntöttem neki a szívemet.
Annyira örültem, hogy Vilu száját végre értelmezhető mondatok hagyják el, hogy nem akartam félbeszakítani azzal, hogy rákérdezek arra az apró részletre, hogy mégis kiről beszél éppen.
- Ő pedig végighallgatott, és mire észbe kaptam, fogalmam sincs, hogy történt, de… megnevettetett — folytatta a nővérem. — Tényleg nem tudom, hogy csinálta, amikor annyira magam alatt voltam. Aztán másnap reggel, amikor felébredtem, egy üzenet fogadott tőle. Tudni akarta, hogy vagyok. Annyira váratlanul ért. Korábban sosem beszélgettünk Messengeren, de onnantól kezdve valami megváltozott, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélünk. Minden reggel alig vártam, hogy írjon. Pár héttel később pedig elhívott kávézni, aztán sétálni, azután kajálni, ma pedig moziba. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, mert attól túl valóságossá vált volna, nekem legalábbis.
Ezen a ponton egy hatalmas sóhajtás hagyta el a száját. Továbbra is összeszorított szemekkel vágott bele a következő mondatba, én pedig hamarosan megértettem, miért.
- Nem fogok hazudni, amikor megtudtam, mi történt köztetek Viktorral, átfutott az agyamon, hogy milyen egyszerűen fájdalmat tudnék okozni ezzel neked, de addigra már valójában rég mindegy volt. Magamnak sem mertem bevallani, de bármennyire is nem terveztem, beleszerettem. És amikor ma a mozi után megcsókolt, nem tudtam tovább hazudni magamnak.
Óvatosan kinyitotta a szemét, és félve pislogott fel rám.
- És neked sem — tette hozzá suttogva.
Néhányszor szólásra nyitottam a számat, de mindannyiszor visszacsuktam, ugyanis szerettem volna alaposan átgondolni a következő szavaimat.
- Nem fogod megkérdezni, ki az? — suttogta Vilu, amikor hosszú percekkel később egyértelművé vált, hogy nem én fogom megtörni a csendet.
Óvatosan megráztam a fejemet.
- Nincs rá szükség — szólaltam meg halkan, halvány mosollyal az arcomon. — Már abból tudtam, hogy megnevettetett, amikor szomorú voltál.
Vilu könnybe lábadt szemekkel nézett vissza rám.
- Nagyon gyűlölsz?
A kérdés hallatán összeráncoltam a szemöldökömet.
- Miért gyűlölnélek?
- Mert beleszerettem az exedbe? — kérdezett vissza értetlenül.
- Évekkel ezelőtt szakítottunk, és azóta egy fél pillanatra sem néztem rá máshogy, mint egy nagyon jó barátra. Persze, meglepett, amit most meséltél, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. De minél többet gondolkodok rajta, annál egyértelműbb, hogy mennyire összeilletek. Szóval ha az áldásomat kéred, akkor a tiéd.
- Hűha. Erre nem számítottam — ismerte be. — Fel voltam készülve egy verekedésre.
Ezt hallva hangosan felnevettem.
- Te nem vagy normális — nyögtem ki nagy nehezen, miután sikerült lecsillapodnom. — El tudod képzelni rólam, hogy bárkivel is verekednék? És ha igen, akkor épp veled?
- Sosem lehet tudni — vont vállat Vilu. Ezúttal már az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly. — A személyiséged megvan hozzá, csak idő kérdése, hogy megtépj valakit.
- Hah. Mégis hogy érted azt, hogy a személyiségem megvan hozzá? — háborodtam fel.
- Szóval azt mondod, hogyha valaki ráhajtana Noelre, szép csendben tűrnéd? — vonta fel a szemöldökét, nekem pedig már a gondolattól is felforrt az agyvizem.
- Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, az biztos. De nem tépném meg.
Vilu megajándékozott egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” nézéssel.
- Oké, lehet, hogy elcsattanna egy ártalmatlan pofon — pontosítottam. — De csak egy visszafogottabb fajta. Semmi orrtörés, max egy kis csontrepedés.
Ezúttal a nővéremen volt a sor, hogy hisztérikusan felnevessem.
- És még csodálkozol, hogy féltem beszélni veled Erikről — törölgette meg a szemét.
Erikről. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünk is kimondta a nevét. Az első szerelmem és a nővérem egymásba szerettek. Egy ilyen helyzetben, azt hiszem, a legtöbb ember úgy érezné, elárulták, de minél többet gondolkoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Vilu és Erik nagyon sok mindenben különböznek, de valahogy mégis hasonlít a személyiségük. Bármilyen meglepő is, őszintén boldoggá tett a kapcsolatuk híre.
- Szóval ma megcsókolt — tereltem vissza a témát a legfrissebb fejleményekre. — Milyen volt?
- Váratlan — vágta rá Vilu. — Elképesztő.
- Ugye ez azt jelenti, hogy elképesztően jó?
- Természetesen — forgatta meg a szemét vigyorogva. — Csak azt bánom, hogy nem ez volt az első csókom.
- Ismerős érzés — horkantottam fel.
- Megbántad az első csókodat?
- Most, hogy így kérdezed, igen — gondolkodtam el, felidézve életem egyik legkellemetlenebb emlékét.
- Miért, kivel történt? — kérdezte Vilu, de aztán elkerekedett a szeme. — Úristen, már el is feledkeztem róla. Patrikkal volt, igaz?
Válaszul csak bólintottam, összerázkódva az emléktől.
- Jössz haza? — kérdeztem Vilut, amikor órák után kifelé sétáltunk az épületből.
- Nem. Eriknek edzése lesz, elkísérem — felelte enyhén elpirulva.
- Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor érdekelni kezd a foci.
- Nem a foci, a focisták. Vagyis csak egy focista — pontosított.
- Hé — háborodtam fel. — És velem mi van?
- Bocs — vont vállat a megbánás szikrája nélkül.
- Kegyetlen vagy — pufogtam.
- Majd kihevered. Otthon találkozunk — veregetett vállon, azzal gyors léptekkel elindult a sportközpont felé, de pár pillanattal később megtorpant, és hatalmas vigyorral a fején visszafordult felém. — Úgy látom, lesz, aki megvigasztal.
- Miről beszélsz? — kiáltottam utána, de már ott sem volt.
Amikor azonban egy másodperccel később egy nagyon is ismerős alak fordult be a sarkon, hamar értelmet nyertek a nővérem szavai. Ahogy összetalálkozott a tekintetem Noel mélyzöld szemeivel, aggasztóan felgyorsult a szívverésem. Amikor pedig a kezében tartott zacskóra esett a pillantásom, hirtelen valós veszéllyé vált, hogy a mentő fog elvinni.
- Hoztál nekem mekit? — hápogtam teljesen ledöbbenve.
- Nem kockáztathattam meg, hogy éhen halj — vont vállat, mintha ez csak valami semmiség lett volna.
- De… — kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.
- Alig várom, hogy lássam a fejedet, amikor elmondom, hogy fagyit is hoztam. — Ezzel egyidőben felemelte a McFlurry-t, amit addig a háta mögött dugdosott.
- Nem találok szavakat — motyogtam továbbra is elképedve.
- Ha tudtam volna, hogy egy McMenü az ára annak, hogy elhallgass, már sokkal korábban bevetettem volna ezt a trükköt — jegyezte meg egy önelégült vigyorral az arcán. Szerencséjére tudtam, hogy viccel. Ugyan miért ne élvezné a folyamatos fecsegésemet?
- És mi az ára annak, hogy te elhallgass? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Szerintem erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ — vágta rá gondolkodás nélkül, pimasz mosollyal az arcán.
Nem kellett kétszer mondania, ugyanis a következő pillanatban (természetesen ügyelve az ajándék kajám épségére) a nyakába vetettem magamat, és egy cseppet sem diszkrét csókkal adtam tudtára, milyen sokat jelentett a figyelmessége.
Mint mindig, most is pillanatok alatt úgy elmerültünk egymásban, hogy a külvilág megszűnt létezni. Így történhetett meg az, hogy az agyam csak némi fáziskéséssel fogta fel, amit a fülem sokkal előbb meghallott.
- Ez ugye csak valami vicc?
Amint tudatosult bennem, hogy kinek a hangját hallom, hirtelen meghűlt az ereimben a vér. Nem húzódtam el azonnal Noeltől, a szánk továbbra is összeért, és ha rajtam múlt volna, valószínűleg sosem engedem el, ugyanis valamiért az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ha megteszem, talán sosem kapom őt vissza. Végül azonban Noel volt az, aki tett egy lépést hátrafelé, és váratlanul dühös tekintettel fordult a mögöttem álló alak felé.
- Ugye viccelsz velem? — ismételte meg Viktor, minden bizonnyal nekem címezve a szavakat. A szememet továbbra is lehunyva tartva vettem egy mély levegőt, majd megfordultam.
- Mit akarsz, Viktor? — szegeztem neki a kérdést cseppet sem kedvesen. A hátam közepére sem kívántam abban a pillanatban a srácot, aki életemben először látott meztelenül. Főleg mivel éppen egy díjnyertes csókot sikerült félbeszakítania.
- Szóval miatta koptattál le — nevetett fel hitetlenkedve, bár a mosolya nem jutott el a szeméig. — És fogadni mernék, hogy miatta sírtál a szülinapodon. Hát ez rohadt jó.
Értetlenül meredtem rá.
- Ezt hogy érted?
Viktor megvonta a vállát, és ha lehet, a következő szavaival csak még jobban összezavart.
- Vicces, hogy a történelem folyton ismétli önmagát, nem?
Mielőtt még bármit reagálhattam volna, Viktor sarkon fordult, és komótos léptekkel elsétált.
Továbbra is értetlenül ráncolva a szemöldökömet hátrafordultam Noel felé, aki egy szót sem szólt az elmúlt néhány percben. Felkészültem rá, hogy az a cseppet sem hálás feladat vár rám, hogy elmagyarázzam neki, mi történt az imént, de amikor összetalálkozott a tekintetünk, azonnal világossá vált számomra, hogy erre nem lesz szükség.
A szeméből áradó mélységes, leplezetlen fájdalom úgy szíven ütött, hogy ösztönösen tettem egy lépést hátrafelé.
- Noel… — kezdtem óvatosan, de fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Főleg mivel szépen lassan elkezdett tudatosodni bennem, hogy itt valójában én vagyok az, akinek el kellene magyarázni valamit. Noel reakcióját elnézve ugyanis az az érzésem támadt, hogy ő tud valamit, amit én nem.
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egyiket sem mertem feltenni, ugyanis minden csendben eltelt másodperccel egyre inkább úgy éreztem, azok lennének az utolsó szavak, amiket Noelnek mondok.
Nem tudom, mennyi ideig bámultuk egymást némán, de egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végül Noel törte meg a csendet.
- Kérlek mondd, hogy nem ő volt az — suttogta. Nem kellett kifejtenie, tudtam, mire gondol. Ahogy azt is tudtam, hogy rettegett kimondani ezeket a szavakat, ugyanazon okokból, amiért én is féltem feltenni a saját kérdéseimet.
- Miért? — kérdeztem suttogva.
- Ő volt az?
- Miért érzem úgy, hogy ha azt mondom, igen, sosem látlak többé?
- Alíz? — Noel könyörgő tekintettel meredt rám. Nem voltam benne biztos, hogy arra kér, válaszoljak, vagy pedig arra, hogy nemmel válaszoljak.
Többször is kinyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Így hát nem volt más választásom: óvatosan bólintottam egyet.
Biztos vagyok benne, hogy az életem során rengeteg fájdalmas pillanatban lesz még részem, de az fix, hogy ezt nehéz lesz bárminek is überelnie. Amint megkapta a választ a kérdésemre, Noel szíve a szemem láttára tört darabokra. És én még csak azt sem tudtam, miért.
Tett egy lépést hátrafelé, mintha csak mellbe szúrtam volna. A mekis zacskó és a fagyi is a földön landoltak a lába mellett, de egyikünk sem foglalkozott vele.
- Ismeritek egymást, ugye? — Minden erőmre szükségem volt, hogy fel tudjam tenni ezt a kérdést, mielőtt még elsírtam volna magam.
Noel válasz helyett csak üres tekintettel bámult rám.
- Noel? Honnan ismeritek egymást? — ismételtem meg.
- Sajnálom, de ez nekem nem megy — motyogta a fejét rázva, majd minden további nélkül sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Viktor távozott.
- Hé, nem hagyhatsz így itt — kiáltottam utána, és azonnal a nyomába eredtem.
Anélkül, hogy megállt volna, hátranézett a válla felett.
- Ha egy kicsit is kedvelsz, akkor most nem jössz utánam.
- Ha egy kicsit is kedvellek? Noel, én nem kedvellek, hanem szeretlek — szakadt ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok. De amint kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság, és eszem ágában sem volt visszavonni a szavaimat. Lehet, hogy nem volt szerelem első látásra, de szerelem volt, és még mindig az. Jelen időben.
- Ne csináld ezt velem — szívta be a levegőt mélyen, ezúttal megtorpanva. Majdnem belesétáltam hátulról, de még az utolsó pillanatban lefékeztem mögötte.
- Mit ne csináljak?
- Ne mondd azt, hogy szeretsz csak azért, hogy ne hagyjalak itt.
- Azt hiszed, hogy nem gondolom komolyan? — kérdeztem teljesen elképedve.
- Fogalmam sincs, mit higgyek, Alíz. Muszáj lelépnem, hogy gondolkodhassak, oké?
A hangja olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem hallottam. Mindennél jobban szerettem volna a szemébe nézni, hátha kiolvashatnék valamit a tekintetéből, de továbbra is háttal állt nekem, én pedig nem akartam tovább feszegetni a határait.
- Oké — suttogtam végül. — Tudod, hol találsz, ha készen állsz rá, hogy beszéljünk.
Válaszul aprót bólintott, és mire kettőt pislogtam, már be is fordult a sarkon, én pedig ott maradtam egyedül az utca közepén, egy olvadozó fagyitócsával a hátam mögött és az összetört szívemmel a mellkasomban. Negyedóra leforgása alatt fenekestül felfordult a világom, nekem pedig ötletem sem volt, hogy miért.
Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.
- Nem. Vagyis igen, de nem róla volt szó szilveszterkor. Úgy értem… Beszélhetnénk másról? — kérdeztem kétségbeesetten a tenyerembe temetve az arcomat.
- Nem, én kíváncsi vagyok, mennyivel tud még vörösebb lenni a fejed — szúrta közbe Vilu. — Ott tartottunk, hogy nemcsak Noellel táncoltál.
Ha egy pillantással ölni lehetne, a nővérem halott lenne.
- Alíz? — meredt rám anya szörnyülködve. A szemem sarkából láttam, hogy Noel rázkódó vállal igyekszik visszatartani a nevetést. Végül is, inkább nevessen, minthogy kínosan érezze magát az egyéjszakás kalandom kapcsán, de azért egy kis együttérzés jól esett volna.
- Lehetne, hogy ezt később tárgyaljuk meg? Noel azért van itt, hogy megismerjen titeket — biccentettem a barátom felé.
A szüleim nagy nehezen (egyelőre) elengedték a szexuális kalandjaim témáját, és nagy megkönnyebbülésemre Noelre terelődött a figyelmük. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért lényegében őt dobtam be a busz alá magam helyett, de nem volt más választásom, ha el akartam kerülni, hogy szó szerint lángra kapjon az arcom. Szerencsére Noel hősként tűrte a szüleim vallatását, és bár egy kívülálló számára valószínűleg nem tűnt volna fel, én azért tisztán láttam, hogy anyáék is szépen lassan kezdtek megenyhülni iránta. Jobban belegondolva, nincs ebben semmi meglepő, Noel nagyon megnyerő tud lenni, ha akar. Ez is olyasmi, amit nem gondoltam volna róla pár hónappal ezelőtt.
- Ez nem is ment olyan rosszul — tűnődtem hangosan, amikor aznap este kikísértem Noelt a kapuhoz.
- Biztos vagy benne? Csak mert apukád elég ijesztően bámul a nappali ablakából — jegyezte meg Noel. És valóban, hátrafordulva szembetaláltam magam apával, aki homlokát az ablaküveghez nyomva résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatunkat.
- Ne haragudj — temettem a tenyerembe az arcomat. — Ezt egyáltalán nem így terveztem.
Noel óvatosan elhúzta a kezemet, hogy a szemembe nézhessen.
- Nincs miért bocsánatot kérned. És nézzük a jó oldalát, legalább mostantól nem kell bujkálnunk.
- Ó, nehogy azt hidd. Ha rajtuk múlik, 25 éves koromig nem fogják megengedni, hogy nálunk aludj.
- Akkor muszáj lesz kreatívnak lennünk — vont vállat azzal a pimasz vigyorral az arcán, amitől minden egyes alkalommal felgyorsul a szívverésem.
- Még mindig minket néz, ugye?
Noel vetett egy diszkrét pillantást a hátam mögé.
- Nem hiszem, hogy leveszi rólunk a szemét, amíg el nem indulok.
- Pedig most nagyon szeretnélek megcsókolni — sóhajtottam.
Noel egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, olyan tekintettel nézett vissza rám, amiből egyértelmű volt számomra, hogy ő is ugyanígy érez.
- Holnap — szorította meg a kezemet búcsúzóul.
- Holnap.
És másnap valóban be is pótoltuk az elmaradt csókot. Sokszorosan. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár ránk két héten belül. Ha tudtam volna, valószínűleg nem vártam volna meg a másnapot, és apával nem törődve Noel nyakába vetettem volna magam a kertkapuban, pontosan tudva, hogy ki kell használnom minden pillanatot, amit vele tölthetek.
***
A nővérem mindig is a kiszámíthatatlanságáról volt híres, így tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy múlt vasárnap este berontott a szobámba egy popcornos vödörrel a fején.
- Nem bírom tovább, muszáj beszélnem veled — vágott bele, szokásához híven átugorva a köszönést.
- Oké, de kezdhetjük azzal a beszélgetést, hogy elmagyarázod… ezt? — mutattam a fejére.
- Mit? — meredt rám értetlenül, láthatóan kizökkentve a gondolatmenetéből.
- Egy popcornos vödör van a fejeden. Ugye tudsz róla, hogy ott van? — tettem hozzá kissé elbizonytalanodva.
- Ja, hogy az. Esik kint az eső — legyintett, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
- Minden rendben? Ijesztően tikkel a szemed.
- Semmi sincs rendben — fakadt ki váratlanul, én pedig ijedtemben hátráltam egy lépést. — Nem tudok tovább titkolózni. Azt mondogattam magamnak, hogy ha te megtetted, akkor nekem is jogom van hozzá, de ez most már teljesen más helyzet, és nem tudom ezt tovább csinálni.
Olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem a szavait. Amikor összeraktam a fejemben az elhangzottakat, akkor sem lettem okosabb, ugyanis semmi értelme nem volt annak, amit mondott.
- Oké, Vilu, mi lenne, ha leülnél? Fogalmam sincs, miről beszélsz, és egy papírvödör van a fejeden, szóval ha nem nyugszol le hamarosan, muszáj lesz hívnom egy pszichiátert.
A nővérem egy hatalmas sóhaj kíséretében végre ledobta a fejéről a vödröt, majd levetette magát az ágyamra. Visszanyeltem egy megjegyzést arról, hogy belekeni a takarómba a popcornos haját, és inkább én is lefeküdtem mellé. Pár percig mindketten néma csendben bámultuk a plafont.
- Esküszöm, hogy nem bosszúból csináltam — törte meg végül a csendet a nővérem. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.
- Mit nem bosszúból csináltál?
- Nem bosszúból szerettem bele.
- Vilu, én értem, hogy azt hiszed, éppen elmagyarázol nekem valamit, de valójában minden mondatoddal egyre jobban összezavarsz.
- Bocsi — temette a tenyerébe az arcát.
Sóhajtva felkönyököltem az ágyon.
- Oké, kezdjük a legelején. Kibe szerettél bele?
Válasz helyett csak megrázta a fejét.
- Akkor találgatok. Viktorról van szó?
- Nem. Vagyis részben. De nem.
- Vilu! — Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt mellettem, de aztán láthatóan eldöntötte, hogy ideje tisztázni a dolgokat, és végre elvette a kezét az arcáról. Legnagyobb meglepetésemre könnyeket véltem felfedezni a szemében.
- A szülinapi bulidon nagyon magam alatt voltam, miután Stellával beszéltem Viktorról. Hogy egészen pontos legyek, a hátsó kertben ültem, és mozdulatlanul bámultam az akácfa törzsét. Csodálom, hogy nem fagytam oda, volt vagy két fok aznap éjszaka.
- Ó, Vilu — sóhajtottam fel. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy a nővéremet ilyen mélyen érintette a Viktor-ügy.
- A helyedben várnék még a sajnálkozással, mert hamarosan gyűlölni fogsz — jegyezte meg a nővérem rezzenéstelen arccal.
- Mi?
- Hallottad.
- Megtennéd, hogy folytatod a történetet? Mert most már hivatalosan is teljesen össze vagyok zavarodva.
A nővérem szorosan lehunyta a szemét, és akkor sem nyitotta ki, amikor végül szólásra nyitotta a száját.
- Nem tudom, pontosan mennyi ideig ültem a kertben, de egy idő után rám talált, és nekem adta a kabátját. Én meg anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, egyszerűen csak kiöntöttem neki a szívemet.
Annyira örültem, hogy Vilu száját végre értelmezhető mondatok hagyják el, hogy nem akartam félbeszakítani azzal, hogy rákérdezek arra az apró részletre, hogy mégis kiről beszél éppen.
- Ő pedig végighallgatott, és mire észbe kaptam, fogalmam sincs, hogy történt, de… megnevettetett — folytatta a nővérem. — Tényleg nem tudom, hogy csinálta, amikor annyira magam alatt voltam. Aztán másnap reggel, amikor felébredtem, egy üzenet fogadott tőle. Tudni akarta, hogy vagyok. Annyira váratlanul ért. Korábban sosem beszélgettünk Messengeren, de onnantól kezdve valami megváltozott, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélünk. Minden reggel alig vártam, hogy írjon. Pár héttel később pedig elhívott kávézni, aztán sétálni, azután kajálni, ma pedig moziba. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, mert attól túl valóságossá vált volna, nekem legalábbis.
Ezen a ponton egy hatalmas sóhajtás hagyta el a száját. Továbbra is összeszorított szemekkel vágott bele a következő mondatba, én pedig hamarosan megértettem, miért.
- Nem fogok hazudni, amikor megtudtam, mi történt köztetek Viktorral, átfutott az agyamon, hogy milyen egyszerűen fájdalmat tudnék okozni ezzel neked, de addigra már valójában rég mindegy volt. Magamnak sem mertem bevallani, de bármennyire is nem terveztem, beleszerettem. És amikor ma a mozi után megcsókolt, nem tudtam tovább hazudni magamnak.
Óvatosan kinyitotta a szemét, és félve pislogott fel rám.
- És neked sem — tette hozzá suttogva.
Néhányszor szólásra nyitottam a számat, de mindannyiszor visszacsuktam, ugyanis szerettem volna alaposan átgondolni a következő szavaimat.
- Nem fogod megkérdezni, ki az? — suttogta Vilu, amikor hosszú percekkel később egyértelművé vált, hogy nem én fogom megtörni a csendet.
Óvatosan megráztam a fejemet.
- Nincs rá szükség — szólaltam meg halkan, halvány mosollyal az arcomon. — Már abból tudtam, hogy megnevettetett, amikor szomorú voltál.
Vilu könnybe lábadt szemekkel nézett vissza rám.
- Nagyon gyűlölsz?
A kérdés hallatán összeráncoltam a szemöldökömet.
- Miért gyűlölnélek?
- Mert beleszerettem az exedbe? — kérdezett vissza értetlenül.
- Évekkel ezelőtt szakítottunk, és azóta egy fél pillanatra sem néztem rá máshogy, mint egy nagyon jó barátra. Persze, meglepett, amit most meséltél, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. De minél többet gondolkodok rajta, annál egyértelműbb, hogy mennyire összeilletek. Szóval ha az áldásomat kéred, akkor a tiéd.
- Hűha. Erre nem számítottam — ismerte be. — Fel voltam készülve egy verekedésre.
Ezt hallva hangosan felnevettem.
- Te nem vagy normális — nyögtem ki nagy nehezen, miután sikerült lecsillapodnom. — El tudod képzelni rólam, hogy bárkivel is verekednék? És ha igen, akkor épp veled?
- Sosem lehet tudni — vont vállat Vilu. Ezúttal már az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly. — A személyiséged megvan hozzá, csak idő kérdése, hogy megtépj valakit.
- Hah. Mégis hogy érted azt, hogy a személyiségem megvan hozzá? — háborodtam fel.
- Szóval azt mondod, hogyha valaki ráhajtana Noelre, szép csendben tűrnéd? — vonta fel a szemöldökét, nekem pedig már a gondolattól is felforrt az agyvizem.
- Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, az biztos. De nem tépném meg.
Vilu megajándékozott egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” nézéssel.
- Oké, lehet, hogy elcsattanna egy ártalmatlan pofon — pontosítottam. — De csak egy visszafogottabb fajta. Semmi orrtörés, max egy kis csontrepedés.
Ezúttal a nővéremen volt a sor, hogy hisztérikusan felnevessem.
- És még csodálkozol, hogy féltem beszélni veled Erikről — törölgette meg a szemét.
Erikről. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünk is kimondta a nevét. Az első szerelmem és a nővérem egymásba szerettek. Egy ilyen helyzetben, azt hiszem, a legtöbb ember úgy érezné, elárulták, de minél többet gondolkoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Vilu és Erik nagyon sok mindenben különböznek, de valahogy mégis hasonlít a személyiségük. Bármilyen meglepő is, őszintén boldoggá tett a kapcsolatuk híre.
- Szóval ma megcsókolt — tereltem vissza a témát a legfrissebb fejleményekre. — Milyen volt?
- Váratlan — vágta rá Vilu. — Elképesztő.
- Ugye ez azt jelenti, hogy elképesztően jó?
- Természetesen — forgatta meg a szemét vigyorogva. — Csak azt bánom, hogy nem ez volt az első csókom.
- Ismerős érzés — horkantottam fel.
- Megbántad az első csókodat?
- Most, hogy így kérdezed, igen — gondolkodtam el, felidézve életem egyik legkellemetlenebb emlékét.
- Miért, kivel történt? — kérdezte Vilu, de aztán elkerekedett a szeme. — Úristen, már el is feledkeztem róla. Patrikkal volt, igaz?
Válaszul csak bólintottam, összerázkódva az emléktől.
- De egyébként nem az első csókra gondoltam az előbb — tettem hozzá.
- Ó.
- Ja. Nem sikerült túl jó döntéseket hoznom az első alkalmakat illetően — nevettem el magam kínosan.
- Azért az első férjedet igyekezz jól megválasztani — vigyorgott rám a nővérem.
- Összesen egy férjet tervezek választani magamnak, köszönöm.
- Mindenki annyit tervez — vont vállat, nekem pedig be kellett látnom, hogy ebben van igazság.
- Szóval… Akkor hivatalosan is egy pár vagytok? — tértem vissza az eredeti témánkhoz.
- Khm. Nem igazán jutottunk el eddig a beszélgetésig.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem a nővéremre.
- Ezt hogy érted? Azt mondtad, megcsókolt. Mi történt pontosan?
Vilu megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
- Miután vége lett a filmnek, elindultunk hazafelé. Esett az eső, és Erik viccelődve megjegyezte, hogy használhatnánk a popcornos vödröket kalapként az eső ellen. Én a fejére tettem az enyémet, erre ő a fejemre tette a sajátját. Aztán csak álltunk ott egymással szemben, éppen bőrig ázva, de egyáltalán nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni, és aztán… ő csókolt meg engem. Eszméletlen volt — sóhajtott fel csillogó szemekkel.
Olyan széles mosoly terült el az arcomon, hogy szabályosan belesajdultak az arcizmaim. A nővéremet életében először láttam igazán szerelmesnek, és ez a tudat hatalmas boldogsággal töltött el.
- Aztán elszaladtam.
- Hogy mit csináltál? — Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, hogy egy fél pillanatra meg is szédültem.
Követve a példámat, Vilu is feltápászkodott.
- Elszaladtam — ismételte meg vállat vonva. — Muszáj volt beszélnem veled.
- Álljunk meg egy pillanatra — emeltem fel a kezemet. — Azt akarod mondani, hogy Erik megcsókolt, te szó nélkül otthagytad, és azóta arra pocsékolod az időt, hogy nekem ecseteled a történteket ahelyett, hogy megkeresnéd, és megmondanád neki, hogy szereted?
- Én nem mondtam, hogy szeretem — háborodott fel azonnal Vilu.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vessek rá egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” pillantást.
- Lehet, hogy nem mondtad ki ilyen nyíltan, de azért ez eléggé egyértelmű.
- De én… — kezdett volna ellenkezni a nővérem, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme. — Úristen. Otthagytam anélkül, hogy megmondtam volna neki, hogy szeretem.
- Ezt mondom én is — bólogattam vehemensen.
- Most mit csináljak? — fogta a fejét a nővérem kétségbeesetten.
- Mégis mit csinálnál? Keresd meg, és mondj el neki mindent.
- Oké, de…
- Vilu! Most! — kiáltottam rá, mire végre észbe kapott, és a következő pillanatban már loholt is kifelé a szobámból, én pedig a fejemet rázva, hitetlen mosollyal az arcomon néztem utána.
Fél perccel később azonban legnagyobb meglepetésemre újra berontott a szobámba. és szó nélkül a nyakamba vetette magát, szorosan magához szorítva. Nem volt szükség szavakra, pontosan tudtam, mit jelentett az ölelés.
Hosszú percekkel később végül elengedtük egymást, és a vajszagú, szétázott vödröt felkapva a nővérem végre tényleg kisietett a szobámból, hogy elmondja az exemnek, hogy szereti. Ez is egy olyan mondat, amit nem hittem volna, hogy valaha le fogok írni, de hát itt vagyunk.
És ezzel el is érkeztünk a mai naphoz. Február 1-je, szerda. A nap, amiről képtelen vagyok könnyek nélkül írni, pedig valójában azt sem tudom, mi történt pontosan.
- El fogja venni a telódat — bökött oldalba diszkréten Vilu. Matekórán ültünk éppen, és igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne aludjak el. A Noellel való üzengetés tökéletes megoldásnak bizonyult erre. Merje csak azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a tanulmányaim érdekében.
- A tiédet is — vágtam rá anélkül, hogy felnéztem volna a telefonomból. Nem kellett ránéznem a nővéremre ahhoz, hogy tudjam, hogy az előttünk ülő Eriknek írogat éppen.
- Én legalább az asztal alatt csinálom.
A szememet forgatva az ölembe ejtettem a telefont tartó kezemet, amit eddig az asztal tetején tartottam. Felesleges erőfeszítés volt, ugyanis a matektanárunk otthon felejtette ma a szemüvegét, ami nélkül az első padsorig sem látott el, nemhogy az utolsó előttiig. Ezért aztán természetesen az egész osztály úgy értelmezte a helyzetet, hogy lényegében lyukasóra van, és mindenki csak akkor nézett fel a telefonjából, amikor a tanárnő ötpercenként véletlenül nekiütközött valaminek, legutóbb épp a sarokban álló fikusznak.
Az arcomon levakarhatatlan mosollyal olvastam vissza az utolsó üzenetváltásomat Noellel.
11:21 - Alíz
Éhen halok.
11:21 - Noel
Egyél.
11:23 - Alíz
Rossz válasz. Az egyetlen elfogadható reakció az lett volna, hogy “azonnal rohanok és viszek neked egy BigMacet, Életem Értelme”.
11:24 - Noel
Magyarórán ülök a város másik felén, honnan szereznék neked mekit?
11:25 - Alíz
Nem tetszik a hozzáállásod.
11:26 - Noel
Ezer bocsánat. Azonnal rohanok, és viszek neked egy BigMacet.
11:26 - Alíz
Tényleg??
11:27 - Noel
Nem, lol.
11:28 - Alíz
Meg vagyok sértve.
11:29 - Alíz
És lehagytad az Életem Értelmét.
11:30 - Noel
Este kiengesztellek, ne aggódj.
Az utolsó üzenettől enyhén lángba borult a fejem, de a tanárnak ezt szerencsémre esélye sem volt észrevenni a szemüvege nélkül.
Az ebédszünetet a büfében töltöttem harmadik kerékként Vilu és Erik társaságában, akik nem sokat érzékeltek a jelenlétemből, ugyanis túlságosan is lefoglalta őket, hogy révetegen egymás szemébe bámuljanak.
Egy idő után arra jutottam, hogy ezt a tevékenységet nélkülem is gond nélkül tudják űzni, és inkább a lépcső felé vettem az irányt, hogy visszamenjek a terembe. Nem meglepő módon a gerlepárnak fel sem tűnt a távozásom.
Felfelé tartva képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Kevés dolog tesz boldogabbá, mint amikor boldognak láthatom a nővéremet. Isten a tudója, nem sok okot adott rá neki az élet a múltban.
- Noja? — Meglepetten torpantam meg barátnőm mellett, aki a lépcsőház ablakában gubbasztott, teljesen egyedül, mindössze egy félig megevett szendvics társaságában. — Mit csinálsz itt egyedül?
- Pavvik evőv buvkávok — felelte teli szájjal.
Beletelt egy kis időbe, mire megfejtettem, hogy ez mit akart jelenteni.
- Miért bujkálsz Patrik elől?
- Mert kettesben akart ebédelni velem.
- Ööö… Hogy merészeli? — Nem voltam benne biztos, hogy kellene reagálnom, mivel Patrik szándékai ezúttal ártalmatlannak tűntek, Noja hanglejtése viszont azt sugallta, hogy a srác valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett el.
- Én is ezt mondtam — bólogatott Noja hevesen. — Hogy merészeli? Először összetöri a szívemet, aztán úgy dönt, hogy végre úgy bánik velem, ahogy megérdemlem? Seggfej.
Szólásra nyitottam a számat, de ezúttal már tényleg fogalmam sem volt, mi lenne a helyes reakció. Főleg mivel nagyon úgy tűnt, hogy maga Noja sem tudja, mit gondol az egészről. Így hát inkább csak szó nélkül letelepedtem mellé az ablakpárkányra.
- Mi a helyzet most veletek? — tettem fel pár perc hallgatás után a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.
- Ha tudnám a választ erre a kérdésre, nem a lépcsőházban ebédelnék.
- Jogos.
- Veled mi a helyzet? — váltott témát azonnal. Mivel a fél szemöldöke körülbelül a hajvonaláig ugrott fel, feltételeztem, hogy legnagyobb valószínűséggel pontosan tisztában van vele, mi újság velem.
- Egy ideje nem beszéltünk, igaz? — sóhajtottam fel.
Válaszul Noja némán megrázta a fejét.
- Azt hiszem, mindent elszúrtam Stellával — suttogtam.
- Azt hiszem, ezt jól látod — vágta rá könyörtelenül, a kétségbeesett arcomat látva azonban megenyhült a tekintete. — De ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbocsátani neked. Vilu is megbocsátott.
- Vilu a testvérem.
- Pontosan. Normál esetben neki még dühösebbnek kellett volna lennie, de szerencsére túl boldog az exeddel ahhoz, hogy haragudjon rád.
- Szerencsére — biccentettem. — Mit tehetnék, hogy Stella megbocsásson nekem?
- Mondanám, hogy ajánld fel neki is az egyik exedet, de a maradék egy úgy döntött, hogy engem kerget az őrületbe.
- Patrik nem az exem. Sőt, ő igazából Stella exe.
- Részletkérdés — legyintett Noja.
- Elég harapós hangulatban vagy ma — jegyeztem meg hátradőlve.
- Bocs — dőlt hátra ő is velem szemben. — Nem sokat aludtam mostanában. Visszatérve Stellára, nem sokat segít a helyzeteden, hogy rád talált a boldogság, miután neki összetört a szíve.
- Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni.
- Azon kívül, hogy türelmes vagy vele, és nem mondasz le róla, nem sok mindent tudsz tenni.
Magamtól is erre a következtetésre jutottam, de azt kívánom, bár lenne más megoldás.
- Ó.
- Ja. Nem sikerült túl jó döntéseket hoznom az első alkalmakat illetően — nevettem el magam kínosan.
- Azért az első férjedet igyekezz jól megválasztani — vigyorgott rám a nővérem.
- Összesen egy férjet tervezek választani magamnak, köszönöm.
- Mindenki annyit tervez — vont vállat, nekem pedig be kellett látnom, hogy ebben van igazság.
- Szóval… Akkor hivatalosan is egy pár vagytok? — tértem vissza az eredeti témánkhoz.
- Khm. Nem igazán jutottunk el eddig a beszélgetésig.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem a nővéremre.
- Ezt hogy érted? Azt mondtad, megcsókolt. Mi történt pontosan?
Vilu megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
- Miután vége lett a filmnek, elindultunk hazafelé. Esett az eső, és Erik viccelődve megjegyezte, hogy használhatnánk a popcornos vödröket kalapként az eső ellen. Én a fejére tettem az enyémet, erre ő a fejemre tette a sajátját. Aztán csak álltunk ott egymással szemben, éppen bőrig ázva, de egyáltalán nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni, és aztán… ő csókolt meg engem. Eszméletlen volt — sóhajtott fel csillogó szemekkel.
Olyan széles mosoly terült el az arcomon, hogy szabályosan belesajdultak az arcizmaim. A nővéremet életében először láttam igazán szerelmesnek, és ez a tudat hatalmas boldogsággal töltött el.
- Aztán elszaladtam.
- Hogy mit csináltál? — Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, hogy egy fél pillanatra meg is szédültem.
Követve a példámat, Vilu is feltápászkodott.
- Elszaladtam — ismételte meg vállat vonva. — Muszáj volt beszélnem veled.
- Álljunk meg egy pillanatra — emeltem fel a kezemet. — Azt akarod mondani, hogy Erik megcsókolt, te szó nélkül otthagytad, és azóta arra pocsékolod az időt, hogy nekem ecseteled a történteket ahelyett, hogy megkeresnéd, és megmondanád neki, hogy szereted?
- Én nem mondtam, hogy szeretem — háborodott fel azonnal Vilu.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vessek rá egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” pillantást.
- Lehet, hogy nem mondtad ki ilyen nyíltan, de azért ez eléggé egyértelmű.
- De én… — kezdett volna ellenkezni a nővérem, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme. — Úristen. Otthagytam anélkül, hogy megmondtam volna neki, hogy szeretem.
- Ezt mondom én is — bólogattam vehemensen.
- Most mit csináljak? — fogta a fejét a nővérem kétségbeesetten.
- Mégis mit csinálnál? Keresd meg, és mondj el neki mindent.
- Oké, de…
- Vilu! Most! — kiáltottam rá, mire végre észbe kapott, és a következő pillanatban már loholt is kifelé a szobámból, én pedig a fejemet rázva, hitetlen mosollyal az arcomon néztem utána.
Fél perccel később azonban legnagyobb meglepetésemre újra berontott a szobámba. és szó nélkül a nyakamba vetette magát, szorosan magához szorítva. Nem volt szükség szavakra, pontosan tudtam, mit jelentett az ölelés.
Hosszú percekkel később végül elengedtük egymást, és a vajszagú, szétázott vödröt felkapva a nővérem végre tényleg kisietett a szobámból, hogy elmondja az exemnek, hogy szereti. Ez is egy olyan mondat, amit nem hittem volna, hogy valaha le fogok írni, de hát itt vagyunk.
***
És ezzel el is érkeztünk a mai naphoz. Február 1-je, szerda. A nap, amiről képtelen vagyok könnyek nélkül írni, pedig valójában azt sem tudom, mi történt pontosan.
- El fogja venni a telódat — bökött oldalba diszkréten Vilu. Matekórán ültünk éppen, és igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne aludjak el. A Noellel való üzengetés tökéletes megoldásnak bizonyult erre. Merje csak azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a tanulmányaim érdekében.
- A tiédet is — vágtam rá anélkül, hogy felnéztem volna a telefonomból. Nem kellett ránéznem a nővéremre ahhoz, hogy tudjam, hogy az előttünk ülő Eriknek írogat éppen.
- Én legalább az asztal alatt csinálom.
A szememet forgatva az ölembe ejtettem a telefont tartó kezemet, amit eddig az asztal tetején tartottam. Felesleges erőfeszítés volt, ugyanis a matektanárunk otthon felejtette ma a szemüvegét, ami nélkül az első padsorig sem látott el, nemhogy az utolsó előttiig. Ezért aztán természetesen az egész osztály úgy értelmezte a helyzetet, hogy lényegében lyukasóra van, és mindenki csak akkor nézett fel a telefonjából, amikor a tanárnő ötpercenként véletlenül nekiütközött valaminek, legutóbb épp a sarokban álló fikusznak.
Az arcomon levakarhatatlan mosollyal olvastam vissza az utolsó üzenetváltásomat Noellel.
11:21 - Alíz
Éhen halok.
11:21 - Noel
Egyél.
11:23 - Alíz
Rossz válasz. Az egyetlen elfogadható reakció az lett volna, hogy “azonnal rohanok és viszek neked egy BigMacet, Életem Értelme”.
11:24 - Noel
Magyarórán ülök a város másik felén, honnan szereznék neked mekit?
11:25 - Alíz
Nem tetszik a hozzáállásod.
11:26 - Noel
Ezer bocsánat. Azonnal rohanok, és viszek neked egy BigMacet.
11:26 - Alíz
Tényleg??
11:27 - Noel
Nem, lol.
11:28 - Alíz
Meg vagyok sértve.
11:29 - Alíz
És lehagytad az Életem Értelmét.
11:30 - Noel
Este kiengesztellek, ne aggódj.
Az utolsó üzenettől enyhén lángba borult a fejem, de a tanárnak ezt szerencsémre esélye sem volt észrevenni a szemüvege nélkül.
Az ebédszünetet a büfében töltöttem harmadik kerékként Vilu és Erik társaságában, akik nem sokat érzékeltek a jelenlétemből, ugyanis túlságosan is lefoglalta őket, hogy révetegen egymás szemébe bámuljanak.
Egy idő után arra jutottam, hogy ezt a tevékenységet nélkülem is gond nélkül tudják űzni, és inkább a lépcső felé vettem az irányt, hogy visszamenjek a terembe. Nem meglepő módon a gerlepárnak fel sem tűnt a távozásom.
Felfelé tartva képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Kevés dolog tesz boldogabbá, mint amikor boldognak láthatom a nővéremet. Isten a tudója, nem sok okot adott rá neki az élet a múltban.
- Noja? — Meglepetten torpantam meg barátnőm mellett, aki a lépcsőház ablakában gubbasztott, teljesen egyedül, mindössze egy félig megevett szendvics társaságában. — Mit csinálsz itt egyedül?
- Pavvik evőv buvkávok — felelte teli szájjal.
Beletelt egy kis időbe, mire megfejtettem, hogy ez mit akart jelenteni.
- Miért bujkálsz Patrik elől?
- Mert kettesben akart ebédelni velem.
- Ööö… Hogy merészeli? — Nem voltam benne biztos, hogy kellene reagálnom, mivel Patrik szándékai ezúttal ártalmatlannak tűntek, Noja hanglejtése viszont azt sugallta, hogy a srác valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett el.
- Én is ezt mondtam — bólogatott Noja hevesen. — Hogy merészeli? Először összetöri a szívemet, aztán úgy dönt, hogy végre úgy bánik velem, ahogy megérdemlem? Seggfej.
Szólásra nyitottam a számat, de ezúttal már tényleg fogalmam sem volt, mi lenne a helyes reakció. Főleg mivel nagyon úgy tűnt, hogy maga Noja sem tudja, mit gondol az egészről. Így hát inkább csak szó nélkül letelepedtem mellé az ablakpárkányra.
- Mi a helyzet most veletek? — tettem fel pár perc hallgatás után a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.
- Ha tudnám a választ erre a kérdésre, nem a lépcsőházban ebédelnék.
- Jogos.
- Veled mi a helyzet? — váltott témát azonnal. Mivel a fél szemöldöke körülbelül a hajvonaláig ugrott fel, feltételeztem, hogy legnagyobb valószínűséggel pontosan tisztában van vele, mi újság velem.
- Egy ideje nem beszéltünk, igaz? — sóhajtottam fel.
Válaszul Noja némán megrázta a fejét.
- Azt hiszem, mindent elszúrtam Stellával — suttogtam.
- Azt hiszem, ezt jól látod — vágta rá könyörtelenül, a kétségbeesett arcomat látva azonban megenyhült a tekintete. — De ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbocsátani neked. Vilu is megbocsátott.
- Vilu a testvérem.
- Pontosan. Normál esetben neki még dühösebbnek kellett volna lennie, de szerencsére túl boldog az exeddel ahhoz, hogy haragudjon rád.
- Szerencsére — biccentettem. — Mit tehetnék, hogy Stella megbocsásson nekem?
- Mondanám, hogy ajánld fel neki is az egyik exedet, de a maradék egy úgy döntött, hogy engem kerget az őrületbe.
- Patrik nem az exem. Sőt, ő igazából Stella exe.
- Részletkérdés — legyintett Noja.
- Elég harapós hangulatban vagy ma — jegyeztem meg hátradőlve.
- Bocs — dőlt hátra ő is velem szemben. — Nem sokat aludtam mostanában. Visszatérve Stellára, nem sokat segít a helyzeteden, hogy rád talált a boldogság, miután neki összetört a szíve.
- Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni.
- Azon kívül, hogy türelmes vagy vele, és nem mondasz le róla, nem sok mindent tudsz tenni.
Magamtól is erre a következtetésre jutottam, de azt kívánom, bár lenne más megoldás.
***
- Jössz haza? — kérdeztem Vilut, amikor órák után kifelé sétáltunk az épületből.
- Nem. Eriknek edzése lesz, elkísérem — felelte enyhén elpirulva.
- Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor érdekelni kezd a foci.
- Nem a foci, a focisták. Vagyis csak egy focista — pontosított.
- Hé — háborodtam fel. — És velem mi van?
- Bocs — vont vállat a megbánás szikrája nélkül.
- Kegyetlen vagy — pufogtam.
- Majd kihevered. Otthon találkozunk — veregetett vállon, azzal gyors léptekkel elindult a sportközpont felé, de pár pillanattal később megtorpant, és hatalmas vigyorral a fején visszafordult felém. — Úgy látom, lesz, aki megvigasztal.
- Miről beszélsz? — kiáltottam utána, de már ott sem volt.
Amikor azonban egy másodperccel később egy nagyon is ismerős alak fordult be a sarkon, hamar értelmet nyertek a nővérem szavai. Ahogy összetalálkozott a tekintetem Noel mélyzöld szemeivel, aggasztóan felgyorsult a szívverésem. Amikor pedig a kezében tartott zacskóra esett a pillantásom, hirtelen valós veszéllyé vált, hogy a mentő fog elvinni.
- Hoztál nekem mekit? — hápogtam teljesen ledöbbenve.
- Nem kockáztathattam meg, hogy éhen halj — vont vállat, mintha ez csak valami semmiség lett volna.
- De… — kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.
- Alig várom, hogy lássam a fejedet, amikor elmondom, hogy fagyit is hoztam. — Ezzel egyidőben felemelte a McFlurry-t, amit addig a háta mögött dugdosott.
- Nem találok szavakat — motyogtam továbbra is elképedve.
- Ha tudtam volna, hogy egy McMenü az ára annak, hogy elhallgass, már sokkal korábban bevetettem volna ezt a trükköt — jegyezte meg egy önelégült vigyorral az arcán. Szerencséjére tudtam, hogy viccel. Ugyan miért ne élvezné a folyamatos fecsegésemet?
- És mi az ára annak, hogy te elhallgass? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Szerintem erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ — vágta rá gondolkodás nélkül, pimasz mosollyal az arcán.
Nem kellett kétszer mondania, ugyanis a következő pillanatban (természetesen ügyelve az ajándék kajám épségére) a nyakába vetettem magamat, és egy cseppet sem diszkrét csókkal adtam tudtára, milyen sokat jelentett a figyelmessége.
Mint mindig, most is pillanatok alatt úgy elmerültünk egymásban, hogy a külvilág megszűnt létezni. Így történhetett meg az, hogy az agyam csak némi fáziskéséssel fogta fel, amit a fülem sokkal előbb meghallott.
- Ez ugye csak valami vicc?
Amint tudatosult bennem, hogy kinek a hangját hallom, hirtelen meghűlt az ereimben a vér. Nem húzódtam el azonnal Noeltől, a szánk továbbra is összeért, és ha rajtam múlt volna, valószínűleg sosem engedem el, ugyanis valamiért az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ha megteszem, talán sosem kapom őt vissza. Végül azonban Noel volt az, aki tett egy lépést hátrafelé, és váratlanul dühös tekintettel fordult a mögöttem álló alak felé.
- Ugye viccelsz velem? — ismételte meg Viktor, minden bizonnyal nekem címezve a szavakat. A szememet továbbra is lehunyva tartva vettem egy mély levegőt, majd megfordultam.
- Mit akarsz, Viktor? — szegeztem neki a kérdést cseppet sem kedvesen. A hátam közepére sem kívántam abban a pillanatban a srácot, aki életemben először látott meztelenül. Főleg mivel éppen egy díjnyertes csókot sikerült félbeszakítania.
- Szóval miatta koptattál le — nevetett fel hitetlenkedve, bár a mosolya nem jutott el a szeméig. — És fogadni mernék, hogy miatta sírtál a szülinapodon. Hát ez rohadt jó.
Értetlenül meredtem rá.
- Ezt hogy érted?
Viktor megvonta a vállát, és ha lehet, a következő szavaival csak még jobban összezavart.
- Vicces, hogy a történelem folyton ismétli önmagát, nem?
Mielőtt még bármit reagálhattam volna, Viktor sarkon fordult, és komótos léptekkel elsétált.
Továbbra is értetlenül ráncolva a szemöldökömet hátrafordultam Noel felé, aki egy szót sem szólt az elmúlt néhány percben. Felkészültem rá, hogy az a cseppet sem hálás feladat vár rám, hogy elmagyarázzam neki, mi történt az imént, de amikor összetalálkozott a tekintetünk, azonnal világossá vált számomra, hogy erre nem lesz szükség.
A szeméből áradó mélységes, leplezetlen fájdalom úgy szíven ütött, hogy ösztönösen tettem egy lépést hátrafelé.
- Noel… — kezdtem óvatosan, de fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Főleg mivel szépen lassan elkezdett tudatosodni bennem, hogy itt valójában én vagyok az, akinek el kellene magyarázni valamit. Noel reakcióját elnézve ugyanis az az érzésem támadt, hogy ő tud valamit, amit én nem.
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egyiket sem mertem feltenni, ugyanis minden csendben eltelt másodperccel egyre inkább úgy éreztem, azok lennének az utolsó szavak, amiket Noelnek mondok.
Nem tudom, mennyi ideig bámultuk egymást némán, de egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végül Noel törte meg a csendet.
- Kérlek mondd, hogy nem ő volt az — suttogta. Nem kellett kifejtenie, tudtam, mire gondol. Ahogy azt is tudtam, hogy rettegett kimondani ezeket a szavakat, ugyanazon okokból, amiért én is féltem feltenni a saját kérdéseimet.
- Miért? — kérdeztem suttogva.
- Ő volt az?
- Miért érzem úgy, hogy ha azt mondom, igen, sosem látlak többé?
- Alíz? — Noel könyörgő tekintettel meredt rám. Nem voltam benne biztos, hogy arra kér, válaszoljak, vagy pedig arra, hogy nemmel válaszoljak.
Többször is kinyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Így hát nem volt más választásom: óvatosan bólintottam egyet.
Biztos vagyok benne, hogy az életem során rengeteg fájdalmas pillanatban lesz még részem, de az fix, hogy ezt nehéz lesz bárminek is überelnie. Amint megkapta a választ a kérdésemre, Noel szíve a szemem láttára tört darabokra. És én még csak azt sem tudtam, miért.
Tett egy lépést hátrafelé, mintha csak mellbe szúrtam volna. A mekis zacskó és a fagyi is a földön landoltak a lába mellett, de egyikünk sem foglalkozott vele.
- Ismeritek egymást, ugye? — Minden erőmre szükségem volt, hogy fel tudjam tenni ezt a kérdést, mielőtt még elsírtam volna magam.
Noel válasz helyett csak üres tekintettel bámult rám.
- Noel? Honnan ismeritek egymást? — ismételtem meg.
- Sajnálom, de ez nekem nem megy — motyogta a fejét rázva, majd minden további nélkül sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Viktor távozott.
- Hé, nem hagyhatsz így itt — kiáltottam utána, és azonnal a nyomába eredtem.
Anélkül, hogy megállt volna, hátranézett a válla felett.
- Ha egy kicsit is kedvelsz, akkor most nem jössz utánam.
- Ha egy kicsit is kedvellek? Noel, én nem kedvellek, hanem szeretlek — szakadt ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok. De amint kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság, és eszem ágában sem volt visszavonni a szavaimat. Lehet, hogy nem volt szerelem első látásra, de szerelem volt, és még mindig az. Jelen időben.
- Ne csináld ezt velem — szívta be a levegőt mélyen, ezúttal megtorpanva. Majdnem belesétáltam hátulról, de még az utolsó pillanatban lefékeztem mögötte.
- Mit ne csináljak?
- Ne mondd azt, hogy szeretsz csak azért, hogy ne hagyjalak itt.
- Azt hiszed, hogy nem gondolom komolyan? — kérdeztem teljesen elképedve.
- Fogalmam sincs, mit higgyek, Alíz. Muszáj lelépnem, hogy gondolkodhassak, oké?
A hangja olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem hallottam. Mindennél jobban szerettem volna a szemébe nézni, hátha kiolvashatnék valamit a tekintetéből, de továbbra is háttal állt nekem, én pedig nem akartam tovább feszegetni a határait.
- Oké — suttogtam végül. — Tudod, hol találsz, ha készen állsz rá, hogy beszéljünk.
Válaszul aprót bólintott, és mire kettőt pislogtam, már be is fordult a sarkon, én pedig ott maradtam egyedül az utca közepén, egy olvadozó fagyitócsával a hátam mögött és az összetört szívemmel a mellkasomban. Negyedóra leforgása alatt fenekestül felfordult a világom, nekem pedig ötletem sem volt, hogy miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése