Számomra is hihetetlen, de már csak két rész és az epilógus van hátra. Azt inkább ne feszegessük, hogy hány évig húztam ennek a történetnek a befejezését, de végül csak eljutottunk idáig. :D
Jó olvasást!
xx Ria
***
Február 18. — szombat
Több mint két hét telt el életem legrosszabb napja óta. Több mint két hét, ami alatt mindössze annyira telt tőlem, hogy életben tartsam magam. Balszerencsémre egy tanár lánya vagyok, így a suli kihagyásának lehetősége még csak fel sem merült. Ha rajtam múlt volna, ki sem kelek az ágyból, de anya számított erre a lépésre attól a pillanattól fogva, hogy Vilu úgy rángatott be az ajtón, akárcsak egy hullát, miután az a bizonyos utolsó beszélgetés lezajlott köztünk Noellel. Anya másnap reggel pontban hétkor megjelent a szobámban, és először vigasztaló szavakkal, majd némi közjáték után erőszakkal rángatott ki az ágyból.
Mivel nem volt választásom, minden reggel elvonszoltam magam a suliig, de ennél többre képtelen voltam. Reggel 8-kor leültem a helyemre, és az utolsó kicsengetésig fel sem álltam, hacsak nem kellett másik terembe mennem órára. Vilu néha-néha megpróbált rávenni, hogy egyek valamit, de egy falat sem ment le a torkomon. Kizárólag arra voltam képes, hogy üres tekintettel bámuljak magam elé, miközben újra ás újra lejátszottam a fejemben az eseményeket, amik az összetört szívemig vezettek. Ezt nevezik mazochizmusnak?
Biztos vagyok benne, hogy legalább három dolgozatot is írtunk ebben a két hétben, de nem kellett jósnőnek lennem ahhoz, hogy tudjam, mindegyiken egy hatalmas egyes fog virítani, mivel még a legengedékenyebb tanár sem tud mit kezdeni egy üresen beadott lappal.
Az egyetlen része az életemnek, amibe képes voltam minimális energiát belefektetni, az a foci volt. Ennek oka, hogy az edzéseken legalább a mentális kínokat fizikaiakra tudtam cserélni. Eltökéltem, hogy addig hajtom magamat, amíg össze nem esek, és ez nemegyszer sikerült is. Persze az edzések sem tudták igazán elterelni a figyelmemet a mellkasomat szorító fájdalomtól, ugyanis ahányszor ránéztem az edzőre vagy meghallottam a hangját, a gondolataim visszaterelődtek Noelre. Fogalmam sincs, hogy nem derült ki korábban, hogy az edzőm Noel apja, de most, hogy már tudom, lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságokat közöttük. Ennek következtében pedig minden egyes pillantás az irányába felér egy késdöféssel a szívembe.
Erre a hétvégére pontosan ugyanaz volt a tervem, mint az előzőre: a takaróm alá bújva felváltva aludni és ezredjére is kielemezni minden ballépésemet. Legnagyobb sajnálatomra a nővéremnek egészen más elképzelései voltak.
- Ebből elég volt — lökte be Vilu a szobám ajtaját akkora lendülettel, hogy az nekicsapódott a falnak. — Nem tudom tovább nézni ezt a szánalmas önsajnálatot.
- Akkor menj ki — morogtam, és még szorosabban magamra húztam a takarómat.
- Nem. Eddig hagytam, hogy zombiként mászkálj, mert meg kellett gyászolnod a kapcsolatodat, de ez már kezd nevetséges lenni. Ha így folytatod, tovább fogsz az ágyadban bőgni, mint amennyi ideig együtt voltatok.
Hitetlenkedve ledobtam magamról a takarómat.
- Benned komolyan nincs egy szemernyi empátia sem?
Vilu értetlenül ráncolta a szemöldökét.
- Hagytam, hogy két hétig nyilvánosan sajnáltasd magad, ez mi, ha nem empátia?
- Egyáltalán nem sajnáltattam magam. — A szavai hallatán annyira felidegesítettem magamat, hogy feltornáztam magam ülő helyzetbe. — Bocsáss meg, ha nem sikerül a te időbeosztásod szerint túllennem a szakításon.
Vilu diadalittas tekintettel keresztbe fonta a karjait.
- Csak sikerült egy kis életet lehelni beléd. A következő lépés, hogy lezuhanyzol, mert csípi a szememet ez a szag, ami a szobádban terjeng. Komolyan olyan, mintha valaki meghalt volna itt — legyezgette teátrálisan a kezét az orra előtt.
Leesett állal bámultam vissza rá.
- Szóval direkt sértegettél?
- Nyilván — meredt rám olyan tekintettel, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna. — Na, indulás, nincs sok időnk — csapta össze a tenyerét.
- Miről beszélsz?
- Két óra múlva kezdődik a buli — veregette meg a csuklóját, amin egyébként nem volt óra.
- Nem megyek semmilyen buliba — jelentettem ki, és mivel én lezártnak tekintettem a témát, vissza is dőltem a párnámra, újra magamra rántva a takarót.
Tudhattam volna, hogy a nővérem nem fogja ennyiben hagyni, arra azonban nem számítottam, hogy a következő pillanatban lerántja rólam a paplanomat, és nyakon önt egy kancsó jéghideg vízzel.
- Mi a fasz? — üvöltöttem fel, ösztönösen felpattanva. — Normális vagy?
- Bocsánat, de fel kellett gyorsítanom a folyamatot. Az állapotodat elnézve nem lesz elég két óra ahhoz, hogy rendbe szedjelek.
Rég voltam annyira dühös, mint abban a pillanatban.
- Mondtam már, hogy nem megyek sehova — emeltem fel még jobban a hangomat, miközben kikászálódtam az ágyból.
- De jössz — kontrázott Vilu ellenkezést nem tűrően. — Farsangi buli lesz a Gettóban, és viszlek magammal.
- Farsangi buli? Hány évesek vagyunk, öt? És egyébként is, nincs az az isten, hogy hagyom magam elrángatni egy Gettó nevű helyre.
Vilu válaszul megajándékozott egy lesújtó pillantással.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. Beöltözünk, sminkelünk, iszunk, és jól érezzük magunkat. A te esetedben, mondjuk, a sminkelésen lesz a hangsúly. Néztél tükörbe mostanában? Úgy nézel ki, mint egy mosómedve.
Összeszűkült szemekkel bámultam a nővéremre, az idegtől pillanatnyilag megfeledkezve arról, hogy hajamból és a pizsamámból a kedvence szőnyegemre csöpög a víz.
- Befejeznéd végre a sértegetésemet? — fakadtam ki.
- Nem — vonta meg a vállát. — Ha nem sértegetnélek, még mindig a gusztustalan ágyadban fetrengenél.
- Úgy érzem, gond van a hallásoddal… — kezdtem volna bele egy újabb litániába, miközben a mutatóujjammal hadonásztam az arca előtt, de a nővérem a kezemet megragadva elhallgattatott.
- Oké, figyelj rám. Sajnálom, hogy ilyen rossz vége lett annak, hogy beszéltél Viktorral.
- Ami mellesleg a te ötleted volt — szúrtam közbe, mire Vilu tehetetlenül széttárta a kezét.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy az ártatlan szépfiú Noeled élete egy kibaszott szappanopera?
- Már nem az én Noelem — sóhajtottam fel az államat leszegve.
- Részletkérdés — legyintett. — A lényeg, hogy bármi is történt, neked élned kell tovább az életedet.
- Nem állok rá készen, hogy továbblépjek — suttogtam.
- Nem is kell még továbblépned. De abból az ágyból muszáj kimásznod, és ha igazak a legendák, akkor az alkohol a legjobb gyógyír az összetört szívre.
- Szóval azt tanácsolod, hogy kezdjek alkoholizmusba 16 évesen?
- Igen, pontosan ezt mondom — meredt rám faarccal.
- Nem akarok bulizni, Vilu — néztem rá könnybe lábadt szemekkel.
- Mondtam már, hogy ez nem a te döntésedet.
- Miért erőszakoskodsz ennyire?
A nővérem néhány hosszú másodpercig némán méregetett, de aztán sóhajtva leeresztette a vállát.
- Azért, mert szükségem van a segítségedre.
- Mi? — kérdeztem, hirtelen teljesen összezavarodva.
- Van egy csaj, aki folyamatosan nyomul Erikre, és ő is ott lesz ma.
- Mi van? Ki az? — húztam ki magamat azonnal.
- Nem ismered — legyintett. — De ha ma este sem hagyja békén, nem fogom tudni megállni, hogy megüssem, és szükségem van az erősítésre.
- Nem tudom, Vilu…
- Kérlek — kulcsolta össze a kezeit esdeklően. — Nem kell sokáig maradnunk, éjfélre itthon is leszünk, és ki sem kell másznod az ágyadból utána jövő karácsonyig.
Nyitottam a számat, hogy megmondjam Vilunak, hogy jobb lesz, ha új tettestárs után néz, de minél tovább néztem a kiskutyaszemeibe, annál inkább megenyhültem. Bármennyire is padlón voltam, a nővéremet nem hagyhattam cserben.
Megadóan felsóhajtottam.
- Éjfélig — jelentettem ki.
Vilu válaszul sikítva a nyakamba ugrott.
- De ha előbb lerendezzük a hajtépést, már ott sem vagyok — kiabáltam túl a visítását.
- Persze, persze. Gyere, megmutatom a jelmezedet.
Amint a jelmez szó elhagyta a száját, azonnal megbántam, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe, de addigra már nem volt visszaút. Vágyakozva pislogtam vissza az ágyamra, miközben Vilu kirángatott a szobámból, és csak reménykedni tudtam, hogy Erik rajongója minél előbb előkerül, én pedig mihamarabb visszatérhetek a eredeti hétvégi terveim megvalósításához. Mármint a takaróm alatt való síráshoz.
- Nevetségesen nézek ki. Miért kellett beöltöznöm? — toltam vissza pontosan tizenhetedjére a fejemre a fejpántot, ami egyszerűen nem akart a helyén maradni. Éppen a klub bejáratánál álltunk sorban. Be kellett látnom, hogy a nevével ellentétben a hely egyáltalán nem keltette gettó benyomását.
- Mert ez egy farsangi buli — nézett rám Vilu úgy, mintha hülye lennék.
- És? Szerinted ott fog állni az ajtóban valaki, hogy hazaküldjön, ha nem vagy jelmezben? — nevettem fel.
A következő pillanatban azonban lefagyott a mosoly az arcomról, ugyanis odaértünk a bejárathoz.
- A dresscode a jelmez. Ez mi akar lenni? — meredt rám lesajnálóan a hostess.
- Macskának öltöztem — vontam meg a vállamat, és tizennyolcadjára is visszatoltam a fejemre a cicafüleket. Amikor Vilu azt mondta, van számomra egy jelmeze, nem tudom, mire számítottam pontosan, de egy kopott, kitágult fejpántnál biztosan többre. Az összhatáson az sem segített túl sokat, hogy emellé rám adott egy fekete ruhát, és fekete tussal orrot és macskabajszot pingált rám. Tényleg úgy néztem ki, mint egy ötéves, de azt azért nem hagyhattam, hogy egy idegen nyíltan sértegesse a jelmezemet. Felkészültem rá, hogy részletekbe menően kifejtem neki, miért sokkal menőbb a cicajelmezem, mint az ő Wonder Woman-szettje, de mielőtt még megszólalhattam volna, Vilu átkarolta a vállamat.
- Nem néznéd el neki? Most dobta ki a barátja — veregette meg szánakozva a fejemet, mintha csak egy kutya lennék. Vagyis, gondolom, inkább macska.
- Hé — háborodtam fel. Vilu korábbi vádjaival ellentétben egyáltalán nem állt szándékomban idegenekkel sajnáltatni magam.
- Ó, sajnálom. — A lánynak hirtelen teljesen megváltozott a hozzáállása, és megeresztett felém egy együttérző mosolyt. Mire észbe kaptam, Vilu már ki is fizette a belépőnket, és kaptunk egy cseppet sem esztétikus pecsétet a bal kézfejünkre, ami azt volt hivatott jelezni, hogy nem múltunk még el 18 évesek. Nem mintha ne lett volna mindenki tisztában azzal, hogy a Gettóban bárkit kiszolgálnak életkortól függetlenül, de, gondolom, a látszatot azért fent kellett tartaniuk.
- Nekem miért nem tudtál valami normális jelmezt szerezni? — méregettem Vilut karba font kézzel, miközben éppen a kabátját hámozta le magáról a ruhatárnál, felfedve a Minnie egér-jelmezét. Irigykedve kellett konstatálnom, hogy a rózsaszín alapon fehér pöttyös ruhája az egérfüles fejpánttal kiegészítve mérföldekkel verte az én nyomorúságos cicajelmezemet.
- Örülj neki, hogy ezt ki tudtam hozni belőled az utolsó pillanatban. Nem vagyok Tündér keresztanya.
Megforgattam a szememet.
- Tök mindegy, úgysem maradok sokáig. Hol van a csaj?
- Ööö… — kezdte Vilu, és abból, ahogy hirtelen gyanúsan sok figyelmet kezdett szentelni a cipője orrának, az az érzésem támadt, hogy nem Erik rajongója lesz az, akinek megtépem a haját ma este. Hanem a nővérem.
- Vilu! — csaptam meg a karját. — Hazudtál nekem!
- Nem hazudtam! — emelte fel a mutatóujját. — Csak egy kis megtévesztés volt.
- Az a hazugság szinonimája — keltem ki magamból teljesen.
- Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, nem fogok — húzta ki magát. — Tennem kellett valamit, és nem láttam más opciót.
- Te tényleg nem vagy normális — ráztam meg a fejemet hitetlenül.
Vilu pár pillanatig szó nélkül meredt rám, az arca pedig furán kezdett rángatózni, amíg végül ki nem tört belőle a nevetés.
- Nem hiszem el, hogy bevetted.
Már a nyelvem hegyén volt néhány keresetlen szó a nővérem felé, de inkább becsuktam a számat, mivel igaza volt.
- Mégis hogy dőltem be ennek? — motyogtam magam elé a fejemet rázva.
- Ha éppen a szökésedet tervezed, akkor előre szólok, hogy egy percre sem foglak egyedül hagyni — karolt belém Vilu. Utálom, hogy ilyen jól olvas a gondolataimban.
- Ha erőszakkal akarsz itt tartani, akkor legalább szerezz nekem egy Tequila Sunrise-ot — sóhajtottam fel, a nővérem pedig szó szerint ugrálni kezdett örömében. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, amiért végül sikerült megtörnie.
Őszintén szólva nem maradt bennem semmi energia az ellenkezéshez. Nagyon úgy tűnt, hogy akkor lesz a legtöbb nyugtom ma este, ha ledobom magam egy székre a bárpult előtt, és hagyom a nővéremnek, hogy leitasson. Lehetne ennél rosszabb is. Hogy hogyan, azt nem tudom, de biztosan lehetne.
- Húzóra — üvöltött rám Vilu, a kezembe nyomva egy tequila shotot.
- Ez nem Tequila Sunrise — jelentettem ki a nyilvánvalót.
- Nem mondod? — nézett rám leereszkedő tekintettel, mielőtt újra elordította volna magát. — Húzóra!
Amint megéreztem a tequila által hagyott égető érzést a torkomban, undororva elhúztam a számat. Még csak citrom sem járt hozzá. De hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek az őrült testvéremmel? Az egyetlen vigaszom az volt, hogy nem vagyunk vérrokonok, így legalább abban biztos lehetek, hogy nem örököltem ugyanazt az elmebajt, amivel őt minden áldotta meg a sors.
Vilu egyértelműen a fejébe vette, hogy ma este leitat, de a harmadik shot után már megfenyegettem, hogy a következőt az arcába öntöm. Nem mondanám, hogy különösképpen meghatották volna a szavaim, de szerencsére egy perccel később felbukkant mellettünk Erik egy Mickey egér-jelmezben, és onnantól kezdve ő kötötte le a nővérem minden figyelmét.
A szorító érzés a mellkasomban, ahogy őket néztem, váratlanul ért. Félreértés ne essék, nem féltékenységet éreztem, sokkal inkább a saját boldogságom hiányát. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag borzasztóan haragudtam Noelre, akkor is, ha ez az egész helyzet egyáltalán nem az ő hibája. A tudat, hogy ott mászkál valahol a nagyvilágban a szívemmel a farzsebében, sósavként marta szét a lelkemet. Igazságtalan, hogy senki nem kötelezi rá, hogy adja vissza nekem, a jogos tulajdonosának.
Ahogy szép lassan elkezdtem megérezni a tequila hatását, a mellkasomat szorító fájdalom apránként enyhülni kezdett, de közel sem eléggé ahhoz, hogy érdemben változtasson a hangulatomon.
- Gyere velünk táncolni — ragadta meg Vilu a csuklómat.
- Nem — rántottam el a kezemet.
- Nem ülhetsz itt egyedül egész este. Ha a pultosnak egy perccel tovább kell bámulnia a savanyú fejedet, fel fog mondani.
Csak megforgattam a szememet a nővérem újabb agymenésén, és válaszra sem méltattam.
- Maradjunk itt vele, majd később táncolunk — karolta át Erik Vilu derekát. Cuki volt, hogy azt hitte, ennyivel leállíthatja. Sokat kell még tanulnia a nővéremről.
Ahogy számítottam rá, Vilu a következő pillanatban belemászott az arcomba, és csak hogy biztosan értsem minden szavát az üvöltő zene ellenére is, közvetlenül a fülembe kezdte kiabálni az újabb motivációs beszédét válogatott sértegetésekkel hígítva. Én azonban egy árva szót sem fogtam fel abból, amit mondott, egyrészt azért, mert teljesen hidegen hagyott, másrészt pedig a szemem megakadt egy nagyon is ismerős, feltűnően magas alakon a tömegben.
- Úristen — motyogtam.
- Mi az? — kapta fel a fejét Vilu, azonnal elfeledkezve a monológjáról.
- Itt van Hugó — nyögtem ki.
- A suli portása? — ráncolta a szemöldökét Erik, de Viluval egyszerre intettük le.
- Biztos, hogy őt láttad? — kezdte pásztázni a tömeget a nővérem is.
- Elég könnyen felismerhető alkata van.
- Arra gondolsz, hogy ha ő itt van…
- El kell tűnnöm innen — ugrottam le a bárszékről. A gondolat, hogy szembe kell néznem Noellel, ráadásul ebben a nevetséges hacukában, szabályosan halálra rémített.
- Mi? Nem, nem mehetsz el miatta — szökkent elém Vilu, láthatóan eltökélve, hogy ha kell, erőszakkal fog ott tartani.
Vilu még magyarázott valamit ezután, de a következő pillanatban megakadt a szemem valamin, és ezzel egyidőben olyan hangosan kezdett zúgni a fülem, hogy még a hangszórókból szóló zenét is elnyomta. Tettem egy lépést előre, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá, arrébb toltam a nővéremet, hogy jobban lássam azt, amit látni véltem.
Hirtelen mintha lassított felvételben láttam volna mindent. Újra felbukkant a tömegben Hugó feje, és a közöttünk ugráló emberek forgatagán keresztül végre megtalálta a tekintetem a mellette álló alakot is. A gyomrom azonnal görcsbe rándult Noel látványától, és az alkohol okozta ködöt azonnal szétoszlatták az agyamat megrohamozó emlékek.
Nem vagyok képes most ezzel megbirkózni.
Időre van szükségem.
A mondatok, amiket már milliószor újrajátszottam magamban, visszhangként ismétlődtek a fejemben olyan valósághűen, mintha Noel nem tíz méterre, hanem tíz centire állt volna éppen tőlem.
Semmi másra nem tudtam fókuszálni, csak Noel arcára, ami fel-felbukkant a tömegben. Vilu azonban nálam is előbb szúrt ki valami mást, amit én addig nem.
- Mi a…? — hallottam meg a nővérem hangját, és egy másodperccel később már én is láttam, hogy mitől döbbent le ennyire.
Noel nyakában ugyanis egy lány csimpaszkodott éppen.
- Nem — suttogtam, és éreztem, hogy megremegnek a lábaim. Több mint valószínű, hogy ha Erik nem kapja el a könyökömet, bezuhantam volna a bárpult alá. És nem azért, mert túl sokat ittam.
Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam levenni a tekintetemet a barátomról… az ex-barátomról, aki éppen egy szőke lánnyal táncolt. A lány arcát eleinte nem láttam, mivel háttal állt nekem, de amikor egy pillanatra elfordult, megállt bennem az ütő. Vilu csatakiáltásából ítélve ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.
- Megölöm! — És már indult is volna a táncoló tömeg felé, ha Erik nem kapja el az ő könyökét is, és húzza vissza maga mellé.
- Beavatna végre valaki, hogy mi történik éppen? — kapkodta a fejét kettőnk között, láthatóan teljesen elveszítve a fonalat.
- Stella rámászott Alíz barátjára — hadonászott Vilu magából kikelve. Valahol mélyen megmelengette a szívemet, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de abban a pillanatban minden figyelmemet lekötötte a szemem előtt lejátszódó jelenet.
Mert hogy Vilunak igaza volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a lány, aki Noel nyaka köré kulcsolta éppen a karjait, az Stella volt. Az agyam nem tudta feldolgozni a látottakat.
- Hol? — kérdezte Erik Vilutól, aki aztán igyekezett elmutogatni, hogy merre keresse őket.
- Ott, amellett a nagyon magas srác mellett.
- Ő Noel? — nézett rám kérdő tekintettel Erik. Csak egy apró biccentésre telt tőlem.
- Nem tudom, hogy ez mennyit segít a helyzeten, de nem tűnik túl boldognak Stella közeledésétől — jegyezte meg Erik óvatosan.
A szavai hatására kényszerítettem magamat, hogy kicsit feljebb emeljem a tekintetemet Stella szőke hajáról Noel arcáig, és… Valóban, mosolynak nyoma sem volt rajta. Ugyanakkor nem is hámozta le magáról az egykori legjobb barátnőm karjait.
A szemem sarkából láttam, hogy Hugó Noel és Stella mellett állva zavartan vakarja a tarkóját, és körbe-körbepillantgat a helyiségben. Hozzánk érve csak átsiklott a hármasunkon a tekintete, egy másodperccel később azonban visszakapta a fejét. Amikor realizálta, hogy mi is őket bámuljuk, azonnal oldalba bökte Noelt, és cseppet sem diszkréten az irányunkba kezdett mutogatni.
Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy eltűnjek a színről, mielőtt még szembe kéne néznem Noellel, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. A következő pillanatban Noel felkapta a fejét, és a tekintetünk összekapcsolódott. Ahogy belenéztem abba a zöld szempárba, amit annyira jól ismerek, túl sok érzés öntött el egyszerre. Ha azt hittem, hogy az elmúlt két hét szenvedése a takaróm alatt bujkálva elviselhetetlen volt, akkor nagyot tévedtem. Ott állni, szemtől szemben Noellel, miközben Stella továbbra is a nyakába csimpaszkodott? Ez volt az igazi kegyelemdöfés.
- Vilu — ragadtam meg a nővérem karját.
- Igen? — pislogott rám, szemében őszinte együttérzéssel.
- Haza kell mennem.
Az, hogy meg sem próbált megállítani, elég sokat elmondott a helyzetről.
- Hazakísérünk — veregette meg a vállamat Erik, és megragadta a barátnője kezét.
Elég mélyen voltunk a tömegben ahhoz, hogy ne tudjuk egyszerűen elverekedni magunkat a ruhatárig, de Vilu úgy felspannolta magát a történtektől, hogy bár a kelleténél kicsit agresszívebben, de kétségtelenül hatékonyan törte az utat ellőtünk.
A ruhatárhoz érve végre vettem egy mély lélegzetet, és megráztam magam, elhatározva, hogy nem fogok sírni. Legalábbis addig nem, amíg haza nem érek. Csak jussak el a biztonságot nyújtó takarómig.
Próbáltam minél gyorsabban magamra rángatni a kabátomat, a nagy igyekezettől pedig százegyedjére is lecsúszott a fejemről az a nyomorult cicafül. Nevetséges, de ez volt számomra az utolsó csepp a pohárban, így gondolkodás nélkül lerántottam magamról a fejpántot, és tiszta erőből oldalra hajítottam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy sikerült eltalálnom vele valakit, de őszintén nem tudott érdekelni.
- Ööö… Alíz — kezdett el bökdösni Vilu.
- Mi van?
- A fejpánt…
- Vilu, leszarom a fejpántot. Veszek neked egy újat, csak induljunk.
- Fordulj már meg — szűrte a fogai között a nővérem, én viszont csak értetlenül néztem rá. Ő pedig anélkül, hogy bármiféle magyarázattal is szolgált volna, megragadta a vállamat, és megfordított.
- Szia.
Döbbenten pislogtam fel Noelre, aki a macskafüles fejpántommal a kezében állt mindössze egy lépésre tőlem. Bármennyire igyekeztem is elnyomni őket, akaratlanul is elözönlötték az agyamat az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor ilyen közel álltunk egymáshoz.
Szó szerint fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, úgyhogy csak némán álltam ott elkerekedett szemekkel, mint őz a reflektorfényben.
- Ezt elejtetted — nyújtotta felém a fejpántot Noel, de mivel minden bizonnyal éppen sokkhatás alatt álltam, képtelen voltam felemelni a karomat, hogy elvegyem tőle.
Pár másodpercig várt, hogy vajon megmozdulok-e, de amikor nem tettem, ahelyett, hogy leeresztette volna a karját, tett felém egy apró lépést, majd óvatosan visszahelyezte a fejemre a pántot. A kisujja egy pillanatra végigsimított az arcomon, amitől ösztönösen lehunytam a szememet. Az érintés nem tartott tovább egy lélegzetvételnél, és ha nem égeti a bőrömet parázsként az ujja nyoma, talán azt is elhittem volna, hogy meg sem történt. De megtörtént. És az volt az érzésem, hogy nem is véletlenül.
Ez a felismerés végre felrázott a transzból, amibe Noel váratlan megjelenése taszított. Csak akkor vettem észre, hogy ő is egy, az enyémhez hasonlóan igénytelen macskajelmezben parádézik. A különbség csak annyi volt, hogy az ő fülei, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, rózsaszínek voltak, és mintha világítottak volna a sötétben.
Noel észrevette, hogy a szokatlan fejdíszét tanulmányozom, és halkan elnevette magát, bár a szeméig nem jutott el a mosolya.
- Hugó kishúgától kaptam kölcsön — mutatott a fülekre.
Fél szemmel Hugóra pillantottam, aki pár lépéssel Noel mögött állt. Feltűnt, hogy a macskafülek említésére zavartan toporogni kezdett, és elnézett a vállam fölött. Amikor a tekintetét követve hátrasandítottam, elképedve tapasztaltam, hogy mögöttem Vilu megint csak a cipője orrát tanulmányozta éppen.
Elkerekedett a szemem.
- Álljunk csak meg. Ti ezt kiterveltétek? — kapkodtam a fejemet a nővérem és Hugó között olyan tempóban, hogy kicsit meg is szédültem.
- Dehogy! — hárított azonnal Vilu, csakhogy vele egyidőben Hugó megvonta a vállát.
- Csak egy kicsit.
- Hogy lehet csak egy kicsit kitervelni valamit? — fakadtam ki, mire Hugó inkább tett egy lépést hátrafelé felemelt kezekkel.
- Oké — motyogtam a halántékomat masszírozva. — Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nekem ennyi elég volt mára.
Sarkon fordulva a kijárat felé vettem az irányt, de amikor egy kéz lágyan a csuklómra kulcsolódott, és ezzel egyidőben megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, a lábaim ösztönösen a földhöz ragadtak. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy némileg lelassítsam a szívverésemet.
Behunyt szemmel gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy megforduljak.
- Miért kell megnehezítened? — suttogtam a sírás szélén állva. Tudtam, hogy ha kinyitom a szememet, képtelen leszek megállítani a könnyeimet.
- Azt hiszed, nekem könnyű? — kérdezett vissza Noel. A szavai hallatára kipattant a szemem.
- Ha már így kérdezed, akkor igen, az volt a benyomásom, hogy elég könnyen viseled a dolgot — szaladt ki a számon, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok.
- Arra a lányra gondolsz, ugye? — mutatott a háta mögé a táncparkett irányába. — Azelőtt jelent meg a semmiből, hogy megláttalak volna. A nyakamba ugrott, és elkezdett magyarázni valamiről, de esküszöm, hogy semmi más nem történt.
Szomorúan megráztam a fejemet, és kihúztam a kezemet az övéből.
- Nem számít, Noel. Már nem vagyunk együtt — vontam meg a vállamat olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és ezek a szavak nem szaggatnák darabokra a szívem megmaradt darabjait. — Jogod van továbblépni. Mondjuk, értékeltem volna, ha nem a legjobb barátnőmmel teszed, de nem fogok az utadba állni.
- Mi van? — meredt rám Noel úgy, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. — Az a lány a legjobb barátnőd?
- Igen. Vagyis egyszer az volt. Megharagudott rám, amikor… Nem érdekes — legyintettem. Ha volt pillanat, amikor nem akartam a Viktorral töltött éjszakámról beszélni, akkor ez volt az.
- Várj, szóval ő volt, aki…? — kezdte, de nem fejezte be. Nem túl meglepő módon ő sem akarta szóba hozni Viktort.
Válaszul csak bólintottam.
- Esküszöm, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ő.
Nem voltam képes a szemébe nézni, így inkább Vilut utánozva én is a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni.
- Hiszek neked.
- Alíz…
- Én most megyek, oké? — suttogtam, minden bátorságomat összeszedve felpillantva rá egy pillanatra. Bár ne tettem volna. Ha lehet, csak még jobban kezdett sajogni a mellkasom a mélyzöld szemei izzásától.
Nem vártam meg, hogy bármit is reagáljon, csak elfordultam, hogy újra a kijárat felé vegyem az irányt, de ezúttal sem jártam sikerrel, ugyanis Noel engem megkerülve az utamat állta.
- Kérlek, nézz rám — suttogta.
Megráztam a fejemet.
- Gólkirálynő…
Na, erre már felkaptam a fejemet.
- Nem szólíthatsz így — böktem meg a mellkasát a mutatóujjammal. — Megértem, hogy miért nem tudsz velem lenni, és elfogadtam a döntésedet, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáj minden egyes lélegzetvétel, amikor itt állsz előttem. Éppen ezért nincs jogod így nézni rám és gólkirálynőnek hívni, amikor már eleve úgy érzem, hogy megfulladok. Ha nem tudsz rám nézni úgy, hogy nem a múltadat látod, akkor kérlek… könyörgök, ne nézz rám többet. Mert egyszerűen nem tudom elviselni, hogy fájdalmat okozok neked, és őszintén, arra sem lennék képes hogy még egyszer el kelljen köszönnöm tőled.
Amint ezt kimondtam, hetek óta először úgy éreztem, hogy valamivel könnyebb lett a mellkasomra nehezedő kőszikla. Nem sokkal, csak egy morzsányival, de már ez is valami.
- Sajnálom — suttogta Noel, és tett egy lépést hátrafelé, jelezve, hogy most már nem fog megállítani, ha menni akarok. És menni akartam. Minél messzebbre onnan.
- Én is sajnálom — bólintottam.
Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne nézzek vissza rá, miután elsétáltam mellette, de a kis monológommal legalább annyit elértem, hogy emlékeztettem magamat arra, hogy erősebb vagyok, mint hittem.
Meggyőződésem, hogy Noel lesz az, akin sosem fogok tudni teljesen túllépni, de tudom, hogy meg kell próbálnom. Ugyanis nincs más választásom.
Több mint két hét telt el életem legrosszabb napja óta. Több mint két hét, ami alatt mindössze annyira telt tőlem, hogy életben tartsam magam. Balszerencsémre egy tanár lánya vagyok, így a suli kihagyásának lehetősége még csak fel sem merült. Ha rajtam múlt volna, ki sem kelek az ágyból, de anya számított erre a lépésre attól a pillanattól fogva, hogy Vilu úgy rángatott be az ajtón, akárcsak egy hullát, miután az a bizonyos utolsó beszélgetés lezajlott köztünk Noellel. Anya másnap reggel pontban hétkor megjelent a szobámban, és először vigasztaló szavakkal, majd némi közjáték után erőszakkal rángatott ki az ágyból.
Mivel nem volt választásom, minden reggel elvonszoltam magam a suliig, de ennél többre képtelen voltam. Reggel 8-kor leültem a helyemre, és az utolsó kicsengetésig fel sem álltam, hacsak nem kellett másik terembe mennem órára. Vilu néha-néha megpróbált rávenni, hogy egyek valamit, de egy falat sem ment le a torkomon. Kizárólag arra voltam képes, hogy üres tekintettel bámuljak magam elé, miközben újra ás újra lejátszottam a fejemben az eseményeket, amik az összetört szívemig vezettek. Ezt nevezik mazochizmusnak?
Biztos vagyok benne, hogy legalább három dolgozatot is írtunk ebben a két hétben, de nem kellett jósnőnek lennem ahhoz, hogy tudjam, mindegyiken egy hatalmas egyes fog virítani, mivel még a legengedékenyebb tanár sem tud mit kezdeni egy üresen beadott lappal.
Az egyetlen része az életemnek, amibe képes voltam minimális energiát belefektetni, az a foci volt. Ennek oka, hogy az edzéseken legalább a mentális kínokat fizikaiakra tudtam cserélni. Eltökéltem, hogy addig hajtom magamat, amíg össze nem esek, és ez nemegyszer sikerült is. Persze az edzések sem tudták igazán elterelni a figyelmemet a mellkasomat szorító fájdalomtól, ugyanis ahányszor ránéztem az edzőre vagy meghallottam a hangját, a gondolataim visszaterelődtek Noelre. Fogalmam sincs, hogy nem derült ki korábban, hogy az edzőm Noel apja, de most, hogy már tudom, lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságokat közöttük. Ennek következtében pedig minden egyes pillantás az irányába felér egy késdöféssel a szívembe.
Erre a hétvégére pontosan ugyanaz volt a tervem, mint az előzőre: a takaróm alá bújva felváltva aludni és ezredjére is kielemezni minden ballépésemet. Legnagyobb sajnálatomra a nővéremnek egészen más elképzelései voltak.
- Ebből elég volt — lökte be Vilu a szobám ajtaját akkora lendülettel, hogy az nekicsapódott a falnak. — Nem tudom tovább nézni ezt a szánalmas önsajnálatot.
- Akkor menj ki — morogtam, és még szorosabban magamra húztam a takarómat.
- Nem. Eddig hagytam, hogy zombiként mászkálj, mert meg kellett gyászolnod a kapcsolatodat, de ez már kezd nevetséges lenni. Ha így folytatod, tovább fogsz az ágyadban bőgni, mint amennyi ideig együtt voltatok.
Hitetlenkedve ledobtam magamról a takarómat.
- Benned komolyan nincs egy szemernyi empátia sem?
Vilu értetlenül ráncolta a szemöldökét.
- Hagytam, hogy két hétig nyilvánosan sajnáltasd magad, ez mi, ha nem empátia?
- Egyáltalán nem sajnáltattam magam. — A szavai hallatán annyira felidegesítettem magamat, hogy feltornáztam magam ülő helyzetbe. — Bocsáss meg, ha nem sikerül a te időbeosztásod szerint túllennem a szakításon.
Vilu diadalittas tekintettel keresztbe fonta a karjait.
- Csak sikerült egy kis életet lehelni beléd. A következő lépés, hogy lezuhanyzol, mert csípi a szememet ez a szag, ami a szobádban terjeng. Komolyan olyan, mintha valaki meghalt volna itt — legyezgette teátrálisan a kezét az orra előtt.
Leesett állal bámultam vissza rá.
- Szóval direkt sértegettél?
- Nyilván — meredt rám olyan tekintettel, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna. — Na, indulás, nincs sok időnk — csapta össze a tenyerét.
- Miről beszélsz?
- Két óra múlva kezdődik a buli — veregette meg a csuklóját, amin egyébként nem volt óra.
- Nem megyek semmilyen buliba — jelentettem ki, és mivel én lezártnak tekintettem a témát, vissza is dőltem a párnámra, újra magamra rántva a takarót.
Tudhattam volna, hogy a nővérem nem fogja ennyiben hagyni, arra azonban nem számítottam, hogy a következő pillanatban lerántja rólam a paplanomat, és nyakon önt egy kancsó jéghideg vízzel.
- Mi a fasz? — üvöltöttem fel, ösztönösen felpattanva. — Normális vagy?
- Bocsánat, de fel kellett gyorsítanom a folyamatot. Az állapotodat elnézve nem lesz elég két óra ahhoz, hogy rendbe szedjelek.
Rég voltam annyira dühös, mint abban a pillanatban.
- Mondtam már, hogy nem megyek sehova — emeltem fel még jobban a hangomat, miközben kikászálódtam az ágyból.
- De jössz — kontrázott Vilu ellenkezést nem tűrően. — Farsangi buli lesz a Gettóban, és viszlek magammal.
- Farsangi buli? Hány évesek vagyunk, öt? És egyébként is, nincs az az isten, hogy hagyom magam elrángatni egy Gettó nevű helyre.
Vilu válaszul megajándékozott egy lesújtó pillantással.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. Beöltözünk, sminkelünk, iszunk, és jól érezzük magunkat. A te esetedben, mondjuk, a sminkelésen lesz a hangsúly. Néztél tükörbe mostanában? Úgy nézel ki, mint egy mosómedve.
Összeszűkült szemekkel bámultam a nővéremre, az idegtől pillanatnyilag megfeledkezve arról, hogy hajamból és a pizsamámból a kedvence szőnyegemre csöpög a víz.
- Befejeznéd végre a sértegetésemet? — fakadtam ki.
- Nem — vonta meg a vállát. — Ha nem sértegetnélek, még mindig a gusztustalan ágyadban fetrengenél.
- Úgy érzem, gond van a hallásoddal… — kezdtem volna bele egy újabb litániába, miközben a mutatóujjammal hadonásztam az arca előtt, de a nővérem a kezemet megragadva elhallgattatott.
- Oké, figyelj rám. Sajnálom, hogy ilyen rossz vége lett annak, hogy beszéltél Viktorral.
- Ami mellesleg a te ötleted volt — szúrtam közbe, mire Vilu tehetetlenül széttárta a kezét.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy az ártatlan szépfiú Noeled élete egy kibaszott szappanopera?
- Már nem az én Noelem — sóhajtottam fel az államat leszegve.
- Részletkérdés — legyintett. — A lényeg, hogy bármi is történt, neked élned kell tovább az életedet.
- Nem állok rá készen, hogy továbblépjek — suttogtam.
- Nem is kell még továbblépned. De abból az ágyból muszáj kimásznod, és ha igazak a legendák, akkor az alkohol a legjobb gyógyír az összetört szívre.
- Szóval azt tanácsolod, hogy kezdjek alkoholizmusba 16 évesen?
- Igen, pontosan ezt mondom — meredt rám faarccal.
- Nem akarok bulizni, Vilu — néztem rá könnybe lábadt szemekkel.
- Mondtam már, hogy ez nem a te döntésedet.
- Miért erőszakoskodsz ennyire?
A nővérem néhány hosszú másodpercig némán méregetett, de aztán sóhajtva leeresztette a vállát.
- Azért, mert szükségem van a segítségedre.
- Mi? — kérdeztem, hirtelen teljesen összezavarodva.
- Van egy csaj, aki folyamatosan nyomul Erikre, és ő is ott lesz ma.
- Mi van? Ki az? — húztam ki magamat azonnal.
- Nem ismered — legyintett. — De ha ma este sem hagyja békén, nem fogom tudni megállni, hogy megüssem, és szükségem van az erősítésre.
- Nem tudom, Vilu…
- Kérlek — kulcsolta össze a kezeit esdeklően. — Nem kell sokáig maradnunk, éjfélre itthon is leszünk, és ki sem kell másznod az ágyadból utána jövő karácsonyig.
Nyitottam a számat, hogy megmondjam Vilunak, hogy jobb lesz, ha új tettestárs után néz, de minél tovább néztem a kiskutyaszemeibe, annál inkább megenyhültem. Bármennyire is padlón voltam, a nővéremet nem hagyhattam cserben.
Megadóan felsóhajtottam.
- Éjfélig — jelentettem ki.
Vilu válaszul sikítva a nyakamba ugrott.
- De ha előbb lerendezzük a hajtépést, már ott sem vagyok — kiabáltam túl a visítását.
- Persze, persze. Gyere, megmutatom a jelmezedet.
Amint a jelmez szó elhagyta a száját, azonnal megbántam, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe, de addigra már nem volt visszaút. Vágyakozva pislogtam vissza az ágyamra, miközben Vilu kirángatott a szobámból, és csak reménykedni tudtam, hogy Erik rajongója minél előbb előkerül, én pedig mihamarabb visszatérhetek a eredeti hétvégi terveim megvalósításához. Mármint a takaróm alatt való síráshoz.
***
- Nevetségesen nézek ki. Miért kellett beöltöznöm? — toltam vissza pontosan tizenhetedjére a fejemre a fejpántot, ami egyszerűen nem akart a helyén maradni. Éppen a klub bejáratánál álltunk sorban. Be kellett látnom, hogy a nevével ellentétben a hely egyáltalán nem keltette gettó benyomását.
- Mert ez egy farsangi buli — nézett rám Vilu úgy, mintha hülye lennék.
- És? Szerinted ott fog állni az ajtóban valaki, hogy hazaküldjön, ha nem vagy jelmezben? — nevettem fel.
A következő pillanatban azonban lefagyott a mosoly az arcomról, ugyanis odaértünk a bejárathoz.
- A dresscode a jelmez. Ez mi akar lenni? — meredt rám lesajnálóan a hostess.
- Macskának öltöztem — vontam meg a vállamat, és tizennyolcadjára is visszatoltam a fejemre a cicafüleket. Amikor Vilu azt mondta, van számomra egy jelmeze, nem tudom, mire számítottam pontosan, de egy kopott, kitágult fejpántnál biztosan többre. Az összhatáson az sem segített túl sokat, hogy emellé rám adott egy fekete ruhát, és fekete tussal orrot és macskabajszot pingált rám. Tényleg úgy néztem ki, mint egy ötéves, de azt azért nem hagyhattam, hogy egy idegen nyíltan sértegesse a jelmezemet. Felkészültem rá, hogy részletekbe menően kifejtem neki, miért sokkal menőbb a cicajelmezem, mint az ő Wonder Woman-szettje, de mielőtt még megszólalhattam volna, Vilu átkarolta a vállamat.
- Nem néznéd el neki? Most dobta ki a barátja — veregette meg szánakozva a fejemet, mintha csak egy kutya lennék. Vagyis, gondolom, inkább macska.
- Hé — háborodtam fel. Vilu korábbi vádjaival ellentétben egyáltalán nem állt szándékomban idegenekkel sajnáltatni magam.
- Ó, sajnálom. — A lánynak hirtelen teljesen megváltozott a hozzáállása, és megeresztett felém egy együttérző mosolyt. Mire észbe kaptam, Vilu már ki is fizette a belépőnket, és kaptunk egy cseppet sem esztétikus pecsétet a bal kézfejünkre, ami azt volt hivatott jelezni, hogy nem múltunk még el 18 évesek. Nem mintha ne lett volna mindenki tisztában azzal, hogy a Gettóban bárkit kiszolgálnak életkortól függetlenül, de, gondolom, a látszatot azért fent kellett tartaniuk.
- Nekem miért nem tudtál valami normális jelmezt szerezni? — méregettem Vilut karba font kézzel, miközben éppen a kabátját hámozta le magáról a ruhatárnál, felfedve a Minnie egér-jelmezét. Irigykedve kellett konstatálnom, hogy a rózsaszín alapon fehér pöttyös ruhája az egérfüles fejpánttal kiegészítve mérföldekkel verte az én nyomorúságos cicajelmezemet.
- Örülj neki, hogy ezt ki tudtam hozni belőled az utolsó pillanatban. Nem vagyok Tündér keresztanya.
Megforgattam a szememet.
- Tök mindegy, úgysem maradok sokáig. Hol van a csaj?
- Ööö… — kezdte Vilu, és abból, ahogy hirtelen gyanúsan sok figyelmet kezdett szentelni a cipője orrának, az az érzésem támadt, hogy nem Erik rajongója lesz az, akinek megtépem a haját ma este. Hanem a nővérem.
- Vilu! — csaptam meg a karját. — Hazudtál nekem!
- Nem hazudtam! — emelte fel a mutatóujját. — Csak egy kis megtévesztés volt.
- Az a hazugság szinonimája — keltem ki magamból teljesen.
- Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, nem fogok — húzta ki magát. — Tennem kellett valamit, és nem láttam más opciót.
- Te tényleg nem vagy normális — ráztam meg a fejemet hitetlenül.
Vilu pár pillanatig szó nélkül meredt rám, az arca pedig furán kezdett rángatózni, amíg végül ki nem tört belőle a nevetés.
- Nem hiszem el, hogy bevetted.
Már a nyelvem hegyén volt néhány keresetlen szó a nővérem felé, de inkább becsuktam a számat, mivel igaza volt.
- Mégis hogy dőltem be ennek? — motyogtam magam elé a fejemet rázva.
- Ha éppen a szökésedet tervezed, akkor előre szólok, hogy egy percre sem foglak egyedül hagyni — karolt belém Vilu. Utálom, hogy ilyen jól olvas a gondolataimban.
- Ha erőszakkal akarsz itt tartani, akkor legalább szerezz nekem egy Tequila Sunrise-ot — sóhajtottam fel, a nővérem pedig szó szerint ugrálni kezdett örömében. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, amiért végül sikerült megtörnie.
Őszintén szólva nem maradt bennem semmi energia az ellenkezéshez. Nagyon úgy tűnt, hogy akkor lesz a legtöbb nyugtom ma este, ha ledobom magam egy székre a bárpult előtt, és hagyom a nővéremnek, hogy leitasson. Lehetne ennél rosszabb is. Hogy hogyan, azt nem tudom, de biztosan lehetne.
- Húzóra — üvöltött rám Vilu, a kezembe nyomva egy tequila shotot.
- Ez nem Tequila Sunrise — jelentettem ki a nyilvánvalót.
- Nem mondod? — nézett rám leereszkedő tekintettel, mielőtt újra elordította volna magát. — Húzóra!
Amint megéreztem a tequila által hagyott égető érzést a torkomban, undororva elhúztam a számat. Még csak citrom sem járt hozzá. De hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek az őrült testvéremmel? Az egyetlen vigaszom az volt, hogy nem vagyunk vérrokonok, így legalább abban biztos lehetek, hogy nem örököltem ugyanazt az elmebajt, amivel őt minden áldotta meg a sors.
Vilu egyértelműen a fejébe vette, hogy ma este leitat, de a harmadik shot után már megfenyegettem, hogy a következőt az arcába öntöm. Nem mondanám, hogy különösképpen meghatották volna a szavaim, de szerencsére egy perccel később felbukkant mellettünk Erik egy Mickey egér-jelmezben, és onnantól kezdve ő kötötte le a nővérem minden figyelmét.
A szorító érzés a mellkasomban, ahogy őket néztem, váratlanul ért. Félreértés ne essék, nem féltékenységet éreztem, sokkal inkább a saját boldogságom hiányát. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag borzasztóan haragudtam Noelre, akkor is, ha ez az egész helyzet egyáltalán nem az ő hibája. A tudat, hogy ott mászkál valahol a nagyvilágban a szívemmel a farzsebében, sósavként marta szét a lelkemet. Igazságtalan, hogy senki nem kötelezi rá, hogy adja vissza nekem, a jogos tulajdonosának.
Ahogy szép lassan elkezdtem megérezni a tequila hatását, a mellkasomat szorító fájdalom apránként enyhülni kezdett, de közel sem eléggé ahhoz, hogy érdemben változtasson a hangulatomon.
- Gyere velünk táncolni — ragadta meg Vilu a csuklómat.
- Nem — rántottam el a kezemet.
- Nem ülhetsz itt egyedül egész este. Ha a pultosnak egy perccel tovább kell bámulnia a savanyú fejedet, fel fog mondani.
Csak megforgattam a szememet a nővérem újabb agymenésén, és válaszra sem méltattam.
- Maradjunk itt vele, majd később táncolunk — karolta át Erik Vilu derekát. Cuki volt, hogy azt hitte, ennyivel leállíthatja. Sokat kell még tanulnia a nővéremről.
Ahogy számítottam rá, Vilu a következő pillanatban belemászott az arcomba, és csak hogy biztosan értsem minden szavát az üvöltő zene ellenére is, közvetlenül a fülembe kezdte kiabálni az újabb motivációs beszédét válogatott sértegetésekkel hígítva. Én azonban egy árva szót sem fogtam fel abból, amit mondott, egyrészt azért, mert teljesen hidegen hagyott, másrészt pedig a szemem megakadt egy nagyon is ismerős, feltűnően magas alakon a tömegben.
- Úristen — motyogtam.
- Mi az? — kapta fel a fejét Vilu, azonnal elfeledkezve a monológjáról.
- Itt van Hugó — nyögtem ki.
- A suli portása? — ráncolta a szemöldökét Erik, de Viluval egyszerre intettük le.
- Biztos, hogy őt láttad? — kezdte pásztázni a tömeget a nővérem is.
- Elég könnyen felismerhető alkata van.
- Arra gondolsz, hogy ha ő itt van…
- El kell tűnnöm innen — ugrottam le a bárszékről. A gondolat, hogy szembe kell néznem Noellel, ráadásul ebben a nevetséges hacukában, szabályosan halálra rémített.
- Mi? Nem, nem mehetsz el miatta — szökkent elém Vilu, láthatóan eltökélve, hogy ha kell, erőszakkal fog ott tartani.
Vilu még magyarázott valamit ezután, de a következő pillanatban megakadt a szemem valamin, és ezzel egyidőben olyan hangosan kezdett zúgni a fülem, hogy még a hangszórókból szóló zenét is elnyomta. Tettem egy lépést előre, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá, arrébb toltam a nővéremet, hogy jobban lássam azt, amit látni véltem.
Hirtelen mintha lassított felvételben láttam volna mindent. Újra felbukkant a tömegben Hugó feje, és a közöttünk ugráló emberek forgatagán keresztül végre megtalálta a tekintetem a mellette álló alakot is. A gyomrom azonnal görcsbe rándult Noel látványától, és az alkohol okozta ködöt azonnal szétoszlatták az agyamat megrohamozó emlékek.
Nem vagyok képes most ezzel megbirkózni.
Időre van szükségem.
A mondatok, amiket már milliószor újrajátszottam magamban, visszhangként ismétlődtek a fejemben olyan valósághűen, mintha Noel nem tíz méterre, hanem tíz centire állt volna éppen tőlem.
Semmi másra nem tudtam fókuszálni, csak Noel arcára, ami fel-felbukkant a tömegben. Vilu azonban nálam is előbb szúrt ki valami mást, amit én addig nem.
- Mi a…? — hallottam meg a nővérem hangját, és egy másodperccel később már én is láttam, hogy mitől döbbent le ennyire.
Noel nyakában ugyanis egy lány csimpaszkodott éppen.
- Nem — suttogtam, és éreztem, hogy megremegnek a lábaim. Több mint valószínű, hogy ha Erik nem kapja el a könyökömet, bezuhantam volna a bárpult alá. És nem azért, mert túl sokat ittam.
Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam levenni a tekintetemet a barátomról… az ex-barátomról, aki éppen egy szőke lánnyal táncolt. A lány arcát eleinte nem láttam, mivel háttal állt nekem, de amikor egy pillanatra elfordult, megállt bennem az ütő. Vilu csatakiáltásából ítélve ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.
- Megölöm! — És már indult is volna a táncoló tömeg felé, ha Erik nem kapja el az ő könyökét is, és húzza vissza maga mellé.
- Beavatna végre valaki, hogy mi történik éppen? — kapkodta a fejét kettőnk között, láthatóan teljesen elveszítve a fonalat.
- Stella rámászott Alíz barátjára — hadonászott Vilu magából kikelve. Valahol mélyen megmelengette a szívemet, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de abban a pillanatban minden figyelmemet lekötötte a szemem előtt lejátszódó jelenet.
Mert hogy Vilunak igaza volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a lány, aki Noel nyaka köré kulcsolta éppen a karjait, az Stella volt. Az agyam nem tudta feldolgozni a látottakat.
- Hol? — kérdezte Erik Vilutól, aki aztán igyekezett elmutogatni, hogy merre keresse őket.
- Ott, amellett a nagyon magas srác mellett.
- Ő Noel? — nézett rám kérdő tekintettel Erik. Csak egy apró biccentésre telt tőlem.
- Nem tudom, hogy ez mennyit segít a helyzeten, de nem tűnik túl boldognak Stella közeledésétől — jegyezte meg Erik óvatosan.
A szavai hatására kényszerítettem magamat, hogy kicsit feljebb emeljem a tekintetemet Stella szőke hajáról Noel arcáig, és… Valóban, mosolynak nyoma sem volt rajta. Ugyanakkor nem is hámozta le magáról az egykori legjobb barátnőm karjait.
A szemem sarkából láttam, hogy Hugó Noel és Stella mellett állva zavartan vakarja a tarkóját, és körbe-körbepillantgat a helyiségben. Hozzánk érve csak átsiklott a hármasunkon a tekintete, egy másodperccel később azonban visszakapta a fejét. Amikor realizálta, hogy mi is őket bámuljuk, azonnal oldalba bökte Noelt, és cseppet sem diszkréten az irányunkba kezdett mutogatni.
Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy eltűnjek a színről, mielőtt még szembe kéne néznem Noellel, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. A következő pillanatban Noel felkapta a fejét, és a tekintetünk összekapcsolódott. Ahogy belenéztem abba a zöld szempárba, amit annyira jól ismerek, túl sok érzés öntött el egyszerre. Ha azt hittem, hogy az elmúlt két hét szenvedése a takaróm alatt bujkálva elviselhetetlen volt, akkor nagyot tévedtem. Ott állni, szemtől szemben Noellel, miközben Stella továbbra is a nyakába csimpaszkodott? Ez volt az igazi kegyelemdöfés.
- Vilu — ragadtam meg a nővérem karját.
- Igen? — pislogott rám, szemében őszinte együttérzéssel.
- Haza kell mennem.
Az, hogy meg sem próbált megállítani, elég sokat elmondott a helyzetről.
- Hazakísérünk — veregette meg a vállamat Erik, és megragadta a barátnője kezét.
Elég mélyen voltunk a tömegben ahhoz, hogy ne tudjuk egyszerűen elverekedni magunkat a ruhatárig, de Vilu úgy felspannolta magát a történtektől, hogy bár a kelleténél kicsit agresszívebben, de kétségtelenül hatékonyan törte az utat ellőtünk.
A ruhatárhoz érve végre vettem egy mély lélegzetet, és megráztam magam, elhatározva, hogy nem fogok sírni. Legalábbis addig nem, amíg haza nem érek. Csak jussak el a biztonságot nyújtó takarómig.
Próbáltam minél gyorsabban magamra rángatni a kabátomat, a nagy igyekezettől pedig százegyedjére is lecsúszott a fejemről az a nyomorult cicafül. Nevetséges, de ez volt számomra az utolsó csepp a pohárban, így gondolkodás nélkül lerántottam magamról a fejpántot, és tiszta erőből oldalra hajítottam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy sikerült eltalálnom vele valakit, de őszintén nem tudott érdekelni.
- Ööö… Alíz — kezdett el bökdösni Vilu.
- Mi van?
- A fejpánt…
- Vilu, leszarom a fejpántot. Veszek neked egy újat, csak induljunk.
- Fordulj már meg — szűrte a fogai között a nővérem, én viszont csak értetlenül néztem rá. Ő pedig anélkül, hogy bármiféle magyarázattal is szolgált volna, megragadta a vállamat, és megfordított.
- Szia.
Döbbenten pislogtam fel Noelre, aki a macskafüles fejpántommal a kezében állt mindössze egy lépésre tőlem. Bármennyire igyekeztem is elnyomni őket, akaratlanul is elözönlötték az agyamat az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor ilyen közel álltunk egymáshoz.
Szó szerint fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, úgyhogy csak némán álltam ott elkerekedett szemekkel, mint őz a reflektorfényben.
- Ezt elejtetted — nyújtotta felém a fejpántot Noel, de mivel minden bizonnyal éppen sokkhatás alatt álltam, képtelen voltam felemelni a karomat, hogy elvegyem tőle.
Pár másodpercig várt, hogy vajon megmozdulok-e, de amikor nem tettem, ahelyett, hogy leeresztette volna a karját, tett felém egy apró lépést, majd óvatosan visszahelyezte a fejemre a pántot. A kisujja egy pillanatra végigsimított az arcomon, amitől ösztönösen lehunytam a szememet. Az érintés nem tartott tovább egy lélegzetvételnél, és ha nem égeti a bőrömet parázsként az ujja nyoma, talán azt is elhittem volna, hogy meg sem történt. De megtörtént. És az volt az érzésem, hogy nem is véletlenül.
Ez a felismerés végre felrázott a transzból, amibe Noel váratlan megjelenése taszított. Csak akkor vettem észre, hogy ő is egy, az enyémhez hasonlóan igénytelen macskajelmezben parádézik. A különbség csak annyi volt, hogy az ő fülei, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, rózsaszínek voltak, és mintha világítottak volna a sötétben.
Noel észrevette, hogy a szokatlan fejdíszét tanulmányozom, és halkan elnevette magát, bár a szeméig nem jutott el a mosolya.
- Hugó kishúgától kaptam kölcsön — mutatott a fülekre.
Fél szemmel Hugóra pillantottam, aki pár lépéssel Noel mögött állt. Feltűnt, hogy a macskafülek említésére zavartan toporogni kezdett, és elnézett a vállam fölött. Amikor a tekintetét követve hátrasandítottam, elképedve tapasztaltam, hogy mögöttem Vilu megint csak a cipője orrát tanulmányozta éppen.
Elkerekedett a szemem.
- Álljunk csak meg. Ti ezt kiterveltétek? — kapkodtam a fejemet a nővérem és Hugó között olyan tempóban, hogy kicsit meg is szédültem.
- Dehogy! — hárított azonnal Vilu, csakhogy vele egyidőben Hugó megvonta a vállát.
- Csak egy kicsit.
- Hogy lehet csak egy kicsit kitervelni valamit? — fakadtam ki, mire Hugó inkább tett egy lépést hátrafelé felemelt kezekkel.
- Oké — motyogtam a halántékomat masszírozva. — Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nekem ennyi elég volt mára.
Sarkon fordulva a kijárat felé vettem az irányt, de amikor egy kéz lágyan a csuklómra kulcsolódott, és ezzel egyidőben megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, a lábaim ösztönösen a földhöz ragadtak. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy némileg lelassítsam a szívverésemet.
Behunyt szemmel gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy megforduljak.
- Miért kell megnehezítened? — suttogtam a sírás szélén állva. Tudtam, hogy ha kinyitom a szememet, képtelen leszek megállítani a könnyeimet.
- Azt hiszed, nekem könnyű? — kérdezett vissza Noel. A szavai hallatára kipattant a szemem.
- Ha már így kérdezed, akkor igen, az volt a benyomásom, hogy elég könnyen viseled a dolgot — szaladt ki a számon, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok.
- Arra a lányra gondolsz, ugye? — mutatott a háta mögé a táncparkett irányába. — Azelőtt jelent meg a semmiből, hogy megláttalak volna. A nyakamba ugrott, és elkezdett magyarázni valamiről, de esküszöm, hogy semmi más nem történt.
Szomorúan megráztam a fejemet, és kihúztam a kezemet az övéből.
- Nem számít, Noel. Már nem vagyunk együtt — vontam meg a vállamat olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és ezek a szavak nem szaggatnák darabokra a szívem megmaradt darabjait. — Jogod van továbblépni. Mondjuk, értékeltem volna, ha nem a legjobb barátnőmmel teszed, de nem fogok az utadba állni.
- Mi van? — meredt rám Noel úgy, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. — Az a lány a legjobb barátnőd?
- Igen. Vagyis egyszer az volt. Megharagudott rám, amikor… Nem érdekes — legyintettem. Ha volt pillanat, amikor nem akartam a Viktorral töltött éjszakámról beszélni, akkor ez volt az.
- Várj, szóval ő volt, aki…? — kezdte, de nem fejezte be. Nem túl meglepő módon ő sem akarta szóba hozni Viktort.
Válaszul csak bólintottam.
- Esküszöm, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ő.
Nem voltam képes a szemébe nézni, így inkább Vilut utánozva én is a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni.
- Hiszek neked.
- Alíz…
- Én most megyek, oké? — suttogtam, minden bátorságomat összeszedve felpillantva rá egy pillanatra. Bár ne tettem volna. Ha lehet, csak még jobban kezdett sajogni a mellkasom a mélyzöld szemei izzásától.
Nem vártam meg, hogy bármit is reagáljon, csak elfordultam, hogy újra a kijárat felé vegyem az irányt, de ezúttal sem jártam sikerrel, ugyanis Noel engem megkerülve az utamat állta.
- Kérlek, nézz rám — suttogta.
Megráztam a fejemet.
- Gólkirálynő…
Na, erre már felkaptam a fejemet.
- Nem szólíthatsz így — böktem meg a mellkasát a mutatóujjammal. — Megértem, hogy miért nem tudsz velem lenni, és elfogadtam a döntésedet, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáj minden egyes lélegzetvétel, amikor itt állsz előttem. Éppen ezért nincs jogod így nézni rám és gólkirálynőnek hívni, amikor már eleve úgy érzem, hogy megfulladok. Ha nem tudsz rám nézni úgy, hogy nem a múltadat látod, akkor kérlek… könyörgök, ne nézz rám többet. Mert egyszerűen nem tudom elviselni, hogy fájdalmat okozok neked, és őszintén, arra sem lennék képes hogy még egyszer el kelljen köszönnöm tőled.
Amint ezt kimondtam, hetek óta először úgy éreztem, hogy valamivel könnyebb lett a mellkasomra nehezedő kőszikla. Nem sokkal, csak egy morzsányival, de már ez is valami.
- Sajnálom — suttogta Noel, és tett egy lépést hátrafelé, jelezve, hogy most már nem fog megállítani, ha menni akarok. És menni akartam. Minél messzebbre onnan.
- Én is sajnálom — bólintottam.
Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne nézzek vissza rá, miután elsétáltam mellette, de a kis monológommal legalább annyit elértem, hogy emlékeztettem magamat arra, hogy erősebb vagyok, mint hittem.
Meggyőződésem, hogy Noel lesz az, akin sosem fogok tudni teljesen túllépni, de tudom, hogy meg kell próbálnom. Ugyanis nincs más választásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése