17. Egyre rosszabb - Part 1.

Sziasztok, Törpillák!
Tudom, hogy már régen hoztam részt és nagyon sajnálom, de nem nagyon volt ötletem, hogyan is folytassam a történetet. Viszont a jó hír az, hogy most már összeállt a fejemben az egész, úgyhogy nincs más hátra, mint megírni. :) Remélem, tetszeni fog a rész annak ellenére, hogy sorsdöntő eseményt nem tartalmaz.
Még annyit, hogy oldalt elindítottam egy szavazást, ami tulajdonképpen nem is szavazás, sokkal inkább amolyan olvasószámláló. A lényege, hogy ha olvasod a blogot, akkor nyomd meg az "igen" gombot. Ebből fog kiderülni, hogy hányan is vagyunk összesen. Továbbá ha valaki itt igennel szavaz, az rögtön fel is iratkozhat rendszeres olvasónak (bal felső sarok: feliratkozás a webhelyre). Nagyon sokat jelentene nekem!

Hugs&kisses
Ria:)

Október 13./Hétfő

Ahogy kinézek az ablakon, elém tárul az utca egy különös arculata. Már majdnem besötétedett, de azért még kirajzolódnak a szomszéd házak körvonalai. Halványan süt le a hold fénye és kísértetiesen világítja meg a szemben lakó szomszédot, aki valamilyen különös rendellenesség folytán egész nap mást sem csinál, csak kertészkedik. Most éppen levélporszívóval üldözi szegény fákat és ez a kép erősen emlékeztet egy láncfűrészes őrültre valamilyen horrorból. Brr.
Visszaolvasva az első mondatokat, mielőtt még rátértem volna a fura szomszédra, úgy tűnik, mintha valami rémunalmas tájleírást akarnék összehozni, pedig egyáltalán nem. Csak… a helyzet az, hogy borzasztóan unatkozom. Esténként legtöbbször netezek vagy zenét hallgatok, de most valahogy egyikhez sincs kedvem. Minek? A Facebookom valószínűleg tele van „Menj a jó büdös francba” stílusú üzenetekkel és mindenki engem szapul, ebből pedig köszönöm szépen, nem kérek. Persze nem lenne muszáj ezeket olvasgatnom, de hát nagyon mást nem tudnék csinálni. Mondjuk, beszélhetnék a megmaradt barátaimmal, de… a mai napom után azért felmerül a kérdés: Milyen barátok? És igazából ebben a helyzetben nem maga a kérdés bánt legjobban. Sokkal inkább a válasz: Valóban. Olyanom már nem maradt.
Nos, mivel életemben nem voltam még ennyire magam alatt, talán segítene, ha leírnám minden sérelmemet. Mondjuk, megoldódni semmi sem fog attól, hogy könnyekkel küszködve szidom a világot, vele együtt saját magamat egy élettelen naplónak, de… Talán a fájdalom enyhülhet. A fájdalom, ami legnagyobb sajnálatomra beszélni is tud, és mivel eddig még nem sikerült bevernem a száját, legnagyobb sajnálatomra vég nélkül ismételgeti kedvenc mondatát:
Egyedül maradtál.

***

Tekintve, hogy péntek délután valószínűleg egy életre elnyertem az egész osztály utálatát, igencsak kevés kedvem volt iskolába menni. Így utólag, talán 3 nappal ezelőtt bele sem gondoltam, mit is művelek valójában. Mivel a suli általános és gimnázium is egyben, a helyzet egyáltalán nem az, hogy valahogy kihúzom ezt a megmaradt két évet. Ugyan miért lenne ilyen egyszerű? Maradt rá kerek hat évem, hogy ha még csak minimálisan is, valamennyire visszajuttassam magam a közösségbe. De erre per pillanat nem látok sok esélyt. Jelenleg közutálat tárgya vagyok és megjegyzem, nem ok nélkül. Pontosabban valódi ok nélkül. Az elmúlt napokba néha elgondolkodtam rajta, hogy miért is vagyok ilyen idióta? Képes voltam magamra vállalni valaki más bűnét, csak azért, hogy ő és az egyik barátom boldogok lehessenek. Persze ilyet is csak én tudok. Egyszerűen nem létezik olyan, hogy valakivel jót próbálok tenni, aztán ne én legyek később a hibás. Mindig ez van. Lehet, már meg sem kéne lepődnöm rajta.
De aztán… eszembe jutott Noja arca, ahogyan akkor nézett rám, mikor a válaszomat várta. Csalódott volt. Nem tudta, mi az igazság, de csalódott volt. Tisztában volt vele, hogy abban a pillanatban veszítette el valamelyikünket. Vagy engem, vagy pedig Patrikot. És amikor ránéztem, már tudtam, hogy nem hagyhatok veszni egy jól működő kapcsolatot. Egyszerűen nem lehet, és sosem bocsátanám meg magamnak. Úgyhogy én lettem a bűnbak.
Egész aranyos kis történet. Kár, hogy hiányzik belőle a happy end. A happy end, aminek úgy tűnik, ma sem jött még el az ideje, hiszen volt itt minden: utálat, intő, barátság vége, önsajnálat, egyes, macska, sírás és egy (egyáltalán nem várt) váratlan vendég. (A macskára majd később visszatérek, de tény, hogy kicsit furcsán mutat a felsorolásban. Na, mindegy.)
Idegesen szálltam ki a kocsiból, mikor megérkeztünk a suli elé. Teljes mértékben olyan érzésem volt, mintha ma lenne az első napom, pedig szó sem volt ilyesmiről. Hogy féltem az osztály fogadtatásától? Naná. Őszintén, ha mindenki azt hiszi rólad, hogy egy lesmároltál egy közkedvelt személyt, akinek ráadásul van egy szintén közkedvelt barátnője… nos, nem sok jóra számíthatsz.
Ahogy haladtam befelé az épületbe, azt vettem észre magamon, hogy minél közelebb érek a teremajtóhoz, annál lassabbra veszem a tempót. Valószínűleg már mindenki odabent volt, a folyosóra kiszűrődő borzalmas ricsaj is ezt bizonyította. Ritka alkalmak egyike, hogy én ilyen későn érkeztem, hiszen már majdnem 8 óra, de megvolt az okom a késésre. Egyszerűen nem akaródzott minél előbb a (most már csak volt) barátaim előtt mutatkozni. Nem ment. Tudom, hogy csalódtak bennem és a nagyot estem a szemükben, ez pedig eléggé nyomaszt, Valahogy jóvá kell tennem. Az én döntésem volt, hogy magamra vállalom a balhét, most pedig vállalnom kellett a következményeket. Az egyetlen dolog, ami éltetett az az volt, hogy Tami és Ella talán mellettem fognak állni, hiszen a legjobb barátaim, akikben még sosem kellett csalódnom. Reméltem, hogy ők ki fognak állni értem és valójában ez volt mindenem, ami még megmaradt. Remény, semmi több.
A falnak támaszkodva szobroztam az ajtó előtt, néha elhaladt mellettem pár diák, akik kicsit furán néztek rám, de azt hiszen nem kell mondanom, hogy abban a helyzetben kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy éppen akkor hányan nézek totál hülyének. Csak álltam ott és vártam. 5 perc maradt csengetésig, én pedig még mindig csak vártam. Nem tudtam, mire vagy kire. Talán egy égi jelre.
- Székely! Maga meg mit támasztja ott a falat? Nyugodjon meg, nem fog összedőlni enélkül az iskola! Tűnjön befelé a terembe, különben megajándékozom egy újabb intővel! – üvöltött rám valaki, mire összerezzentem. Félve fordultam „kedvenc” tanárom felé, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy legbájosabbik idegbeteg tekintetével méregetett. Azt hiszem, rosszat fogok álmodni.
- Elnézést. Már megyek is. – húztam be a nyakam, majd megfogtam a kilincset. Esélyem sem volt menekülni, mivel Földesinek úgy tűnt, nem állt szándékában magamra hagyni, muszáj volt meggyőződnie róla, hogy képes vagyok használni az ajtót. Mit ne mondjak? Égi jelre vártam? Megkaptam.
Nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset; a szívem a torkomban dobogott. Óvatosan nyitottam ki az ajtót és még időben lebeszéltem magam arról, hogy először úgymond bekukucskáljak rajta, mintha csak lopakodni akarnék. Az már valóban a szánalmasság csúcsa lenne. Gyorsan léptem át a küszöböt és azzal a lendülettel meg is fordultam, hogy visszacsukjam az ajtót. Még egy pillanatra láttam Földesit, de aztán ő is eltűnt a szemem elől. Lehunytam a szememet és próbáltam rávenni magam, hogy megforduljak. Legalább 10 másodpercig meredtem a fehér falra, de aztán valamennyire összeszedtem a bátorságot ahhoz, hogy a többiek szemébe nézzek.
Kínkeservesen fordultam feléjük. Egyelőre úgy tűnt, senki sem vett észre. Az ikrek azzal voltak elfoglalva, hogy egy-egy piperetükörben nézegették magukat, a másik arca mellé tartva az apró tárgyat és azt bizonygatták az őket unottan bámuló Sziszinek, hogy teljes mértékben ugyanúgy néznek ki. Ella sebesen firkálva másolta Tami füzetéből a biosz házit, az utóbbi pedig azzal szórakoztatta magát, hogy barátnője könyökét bökdöste egy vonalzóval, mire Daniella a másik kezével átnyúlva a padon próbálta kiütni a elvenni a „fegyvert”. Erik egy hatalmas papírrepülővel dobálta Mártont, aki hadonászva magyarázta neki, hogy akadjon le róla, mert különben kivágja az ablakon. Zsombi a tanári asztalon ugrált, senki sem tudja, miért, Ármin pedig telefonnal vette a produkciót. Krisz az angol könyvével csapkodta a másik Kriszt, (két Krisztiánunk van: Falder, aki régen tetszett meg Pécsi, aki sosem tetszett) mire az beállt Vilma mögé, a lányt használva pajzsként. Patrik Noja padján ült és közös fülhallgatóval hallgattak zenét, miközben Erik, aki addigra megunta a repülőzést, azzal szórakozott, hogy a szendvicsével dobálta Patrik hátát. Ennek az lett a következménye, hogy Szandra (becses nevén Petőfi Alexandra, aki névrokonához hasonlóan igazi forradalmár típus) egy tollal hadonászva kezdett Erikkel üvöltözni, mondván: ne játsszon az étellel, amikor Afrikában meg éheznek. Igen, amint beléptem, ez az idilli jelenet fogadott. Már éppen azon voltam, hogy suttyomban a helyemre ólálkodok, hátha nem vesznek észre, amikor is szívem legkedvesebb embere, nevezetesen Dénes Szilvia megtalálta a hangját.
- Pff. Itt a ribi… zli. – nyögte be, mire az egész osztály, mit sem törődve vele, hogy Sziszi éppen most ribancozott le, persze kicsikét álcázva a helyzetet, egytől egyig felém fordult. És igen, akkor már az ikreket nem érdekelte a hasonlóságuk, Ellát hidegen hagyta a házija, Zsombi befejezte a táncikálást, Ármin leeresztette a telefont tartó kezét, Falder félredobta az angol könyvét, Pécsi elengedte Vilmát, Erik szendviccsel a kezében megmerevedett és hirtelen Szandrát sem érdekelte már az éhező Afrika. Mindannyian engem bámultak. Volt, aki csalódottan, akadt, aki dühösen, Sziszi „győztem” vigyorral a fején, de ült ott két ember, aki csak lesütött szemmel várta a fejleményeket. Nem néztek rám, nem oltották le Sziszit, amiért beszólt nekem. Nem csináltak semmit, csak ültek és a kezüket nézegették. Tami és Ella. Akik elméletben a legjobb barátaim. De mint mondtam, csak elméletben. Úgy tűnik, innentől kezdve nem akarnak kiállni mellettem. De ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni! Nem lehetett igaz! Lennie kellett valami magyarázatnak a hallgatásukra!
- 7.b! Itt meg mi folyik? – lépett be Királyi tanárnő, feltehetően azzal a szándékkal, hogy földrajz órát tart. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mire elhalt a hangja, még pár pillanatig mindenki mozdulatlanul állt, illetve ült. Az ofőnk még mindig sokkos állapotban bámulta a padon álló Zsombit, a szendvicset tartó Eriket meg a papírrepülőt fogó Mártont. Talán óra végéig így maradtunk volna, hogyha Zsombi nem dönt úgy, hogy ideje feloldani a hangulatot.
- Tanárnő kérem! Itt éppen a Duna – mutogatott a kezében tartott bottal, amit egészen idáig mikrofonnak használt a tábla feletti térképre. És ha az igen fárasztó poénja nem lett volna elég, a történethez hozzátartozik, hogy állításával ellentétben a Tiszára mutogatott olyan lelkesen. Pár másodperc után, mikor mindenki felfogta, mit is mondott, az osztályból egy emberként tört ki a nevetés, összesen két embert állt még mindig kővé dermedve az ajtóban. Én és az ofő.
- Kovách Zsombor! – ordította el magát hirtelen a tanárnő – Azonnal tűnjél lefelé a tanári asztalról! Most!
Zsombinak persze több sem kellett, leugrott az asztalról, majd nyakát behúzva igyekezett volna a helyére, ha Királyi meg nem állítja.
- Ne siess annyira! Úgy tűnik, szeretsz a táblánál állni, úgyhogy nem fosztalak meg az élménytől, hogy elmagyarázd nekem a múlt óra anyagát. Valamint érdekelne egy beszámoló is arról, hogy mikor és hogyan cserélt helyet a Tisza és a Duna. – nézett Zsombira kérdőn, mire az szitkozódva somfordált vissza a terem elejébe.
Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig az ajtóban toporgok, úgyhogy ezek után lehajtott fejjel igyekeztem a helyemre, ami pechemre az első sorban van. Hurrá.
Az osztály nem vesz emberszámba, Földesi ordibálásával kezdtem a napot, Sziszi leribancozott, mindenki utál, ráadásul Tami és Ella feltűnően nem vesz rólam tudomást. És ezzel még nem volt vége a napnak. Ó, dehogy! 
Csak ez után kezdődött minden.