18. Egyre rosszabb - Part 2.

Sziasztok, Törpilláim! :)

Meghoztam az új részt, remélem, elégedettek lesztek! Nyugodtan komizzatok, oldalt pedig lehet szavazni, hogy olvassátok a blogot, mivel kíváncsi lennék, mennyien vagyunk. Bal oldalon találtok egy chatet, oda is írhattok, ha kérdésetek van, szívesen válaszolok mindenre! Az újaknak pedig kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért feliratkoztak és olvassák a blogot! Higgyétek el, nagyon sokat jelent! Jó olvasást!

Hugs&kisses
Ria:)

- Kovách! – ordította el magát hirtelen Királyi, mire összerezzentem. Előfordulhat, hogy egy cseppet elbambultam. – A jó ég áldjon meg! Felelnél végre a kérdésemre?

Zsombira kaptam a tekintetemet, aki immár negyedórája szenvedett a táblánál és eddig még nem sikeredett jó választ adnia a tanárnő kérdéseire. Óvatosan körbepásztázta szemével a termet, egyértelműen segítséget kérve. Mögöttem egyszerre kezdte mindenki szélsebesen lapozgatni a tankönyvet és kikeresni a választ. Eközben Károlyi még mindig Zsombitól követelte maximális hangerővel Afrika legnagyobb folyójának nevét.
- Nílus! – súgta valaki a leghátsó sorokból. Na, ebből maga, a felelő valószínűleg semmit sem hallott, tekintve, hogy abban a pillanatban a tanár kellemesnek nem mondható kiabálásától csengett a füle. Ellenben Károlyi… nos, neki ezek szerint nagyon jó a hallása, ugyanis idegesen kapta jobbra a fejét.
- Ez ki volt?
- Mi? – kérdezték többen is ártatlan szemekkel.
- Ne nézzetek bolondnak! Még nagyon is jó a hallásom! – magyarázott tovább, mire az osztály vitába szállt vele, hogy megvédjék a titokzatos segítőt.
Ez alatt én elkezdtem hadonászni Zsombi felé, hogy végre rám nézzen és lesúghassam neki a választ, amíg mindenki más lefoglalta Károlyit. Amikor végre észrevette, hogy miatta kalimpálok ilyen bőszen, kérdőn meredt rám, mire látványosan artikulálva eltátogtam a megfejtést. Zsombi csak aprót bólintott, mondván, megértette. Addigra a tanárnő már feladta, hogy kideríti, ki súgott a többiek közül, inkább visszafordult a felelőhöz.
- Nos?
- Hát… szerintem a… Línus? – nyögte, mire a teremben tartózkodó összes ember leesett állal bámult rá. A tanárnő azért, mert teljesen kiakadt, az osztály azért, mert valószínűleg életükben nem hallottak még nagyobb baromságot ennél, én pedig… Hát én abban a pillanatban fogtam fel, hogy mi is a valóság. Persze nem Zsombi igen furcsa „folyóátnevezési” rendellenességére gondolok. Hanem arra, hogy valójában mennyire is nem vagyok már az osztályközösség része. Mert igen. Nem arról volt itt szó, hogy a drága Zsombor nem képes szájról olvasni. Ugyan! A tátogásom alapján konkrétan egy vak is felfogta volna, mit akarok mondani. Egyszerűen csak annyi az egész, hogy bár Zsombinak erősen kétlem, hogy hiányzott most ez a karó, amit Károlyi szó nélkül vésett be a naplóba, de a pénteken történtek után ő úgy döntött, inkább az egyest választja, de az én segítségemet nem fogadja el. Nem számít, hogy eddig jóban voltunk. Hogy mindig segítettem neki. Hogy sosem bántottam semmiért. Hogy adtam neki kaját, ha nem hozott magával. Mindez lényegtelenné vált abban a pillanatban, hogy péntek délután bevallottam, mit tettem (állítólag). Akkor változott meg minden. Elvesztettem Noját, az esélyemet Patriknál, ha egyáltalán volt olyan, kitagadtak az osztálytársaim, Sziszi végérvényesen pontot tehetett az i-re a mi kis csatánk történetében és… azt hiszem, akkor vesztettem el a legjobb barátaimat is. Nincs mese, jól összekavartam mindent. Zsombi valószínűleg akkor sem fogadta volna el a segítségemet, ha az év végi bukása, illetve kettese múlik rajta. Ez immár biztossá vált számomra.
- Alíz! – mondta hirtelen Károlyi, mire újból összerezzentem.
- Tessék?
- Mondom, gyere a táblához. – ismételte meg magát és úgy tűnt, nem sok hiányzik ahhoz, hogy végleg összeroppanjon idegileg így hétfő reggel első óra első felében.
- Megyek. – ugrottam fel, majd a kezébe nyomtam az ellenőrzőmet.
- Mondd el nekem, melyek Afrika legsűrűbben lakott területei!
És igen. Ezzel a kérdéssel kezdődött és még sok hasonlóval folytatódott a folyamat, amit én csak az egyes szerzés legkiválóbb technikájának hívok. Mert feltételezem, mondanom sem kell, hogy ebből a feleletnek nem nevezhető motyogásomból bizony karó lett. Hurrá, más se hiányzott, mint egy újabb tantárgy a töri mellett, amiből jelenleg jó esetben hármasra állok. Amúgy sosem volt bajom a föcivel, csak egy ilyen depis, sírós, önsajnálattal töltött hétvégén… nos, nem a tanulás a legfőbb program.
- Ez nálam marad. – tolta félre Károlyi a tájékoztatómat, mikor odasomfordáltam érte. Erre a kijelentésre kérdőn pillantottam rá.
- Elnézést, de miért?
- Péntek délután igazolatlanul hiányoztál történelemóráról. Tájékoztatnom kell róla a szüleidet, hogy vagy igazolják, vagy komoly következményei lesznek. – közölte kimérten, majd nem túl kedvesen a helyemre parancsolt. Az óra további részében lehajtott fejjel hallgattam Károlyit és egy pillanatra sem néztem föl. Akkor biztosan elsírom magam.

***

Első szünetben csak csendben üldögéltem a helyemen. Étvágyam nem volt, úgyhogy csak néztem ki a fejemből.
- Tami, kérlek! Nem akarok egyedül menni! Gyere már le a büfébe! – kérlelte Ella, mire odakaptam a fejem.
- Nem! – vágta rá Tami, de Ella csak még jobban kezdett könyörögni. Éppen azon gondolkodtam, fel merjem-e ajánlani a társaságomat, de valaki megelőzött.
- Jaj, könyörgöm, ne nyávogjál már! Vigyed a Smaci Királynőt, addig sincs itt. – szólt közbe Sziszi azzal az imádnivaló stílusával. Ella felém kapta a fejét és pár pillanatig gondolatban mérlegelte a helyzetet, és csak az után szólalt meg.
- Nem, azt hiszem, inkább egyedül megyek. – sütötte le végül a szemét, majd futólépésben elhagyta a termet. Tami még pár pillanatig zavartan tépkedte a szendvicséből kilógó salátadarabokat, de aztán úgy döntött, nem akar a teremben maradni, úgyhogy feltápászkodva a helyéről kisétált a folyosóra.
- Ezt bebuktad, Lizike. Már a barátaidat is elvesztetted. – fordult felém hirtelen Sziszi. Már csak mi ketten voltunk a teremben.
- Fogd be! Semmi szükségem a megjegyzéseidre! Mind a ketten tudjuk, mi is történt igazából pénteken. – néztem rá összehúzott szemekkel, mire úgy tett, mintha gondolkodna.
- Nem, nem emlékszem. Őszintén, fogalmam sincs, miről beszélsz. – mondta végül diadalittasan – De az legalább már biztos, hogy megkaptad, ami jár neked. – szúrta még oda. Nem tudta megállni.
- Sziszi! Vége van. Győztél. Remélem, most boldog vagy. De engem már igazán békén hagyhatnál. – förmedtem rá.
- Ugyan! Ne csinálj úgy, mintha az egész kis incidens az én hibám lenne. Mert nem! Te vállaltál magadra mindent. – közölte, majd magamra hagyva az üres teremben, kisétált az ajtón. Valamiért úgy éreztem, a mi kis történetünk itt ért véget azzal, hogy átlépte azt a küszöböt. Letettük a fegyvert, hiszen már a kegyelemdöfésen is túl voltunk.
Viszont azon a bizonyos küszöbön nem csak egy harc ért véget. Hanem egy barátság is. Hiszen amikor Ella és Tami is kisétált a teremből anélkül, hogy magukkal hívtak volna, már tudtam, hogy bármit is tennék, itt egy korszaknak így is-úgy is vége. A korszaknak, ami hosszú évekkel ezelőtt kezdődött. A barátságnak, amiről azt hittem, örökké fog tartani. Vége van. Egyszerűen ennyi volt. Most már bizton állíthatom, hogy mindenkit elvesztettem magam körül és ehhez csak gratulálni tudok saját magamnak.

***

Hazaérve köszönés nélkül vágtattam föl a szobámba és egy jól irányzott mozdulattal behajítottam a táskámat a sarokba. Úgy, ahogy voltam, ruhástól rávetettem magam az ágyamra és felkészültem a sírásra. Vártam, hogy megérezzem, ahogy a szemem megtelik könnyekkel, aztán az első pár csepp végigcsorog az arcomon, majd azokat követi még ezer és ezer. De aztán… Aztán nem történt semmi. Csak feküdtem ott a puha párnák között és nem tudtam, mit tegyek. Kavarogtak bennem az érzelmek. Düh, bánat, hiányérzet, magány, keserűség, csalódottság, önsajnálat. Minden. De egyszerűen már nem tudtam sírni. Nem volt, miért. Semmin sem változtatott volna, feleslegesen pedig egyáltalán nem akartam bőgni. Bőven elég volt erre a hétvége. Most csak fetrengtem az ágytakarón és fogalmam sem volt, mit kezdhetnék a feszültséggel és a kismillió érzéssel, ami bennem kavarog. Mehettem volna futni, de ahhoz nem volt erőm. Ordíthattam volna, de ahhoz sem találtam magamban elég lélekjelenlétet. Verhettem volna a falat baseball-ütővel, de tekintve, hogy nincs ilyenem, nem akarom szétverni a házat, valamint jelenleg még viszonylag normális vagyok agyilag, ezt az ötletet elvetettem. Maradt még a „kiugrok az ablakon” – lehetőség, de… az azért már túlzás lenne. Hirtelen felültem az ágyon és pecekig csak néztem magam elé. Fáradt, nyűgös, szomorú és tehetetlen voltam. Idegesen belerúgtam az előttem heverő ruhakupacba, mire az összes szanaszét szóródott a szobában, de valahogy nem tudott érdekelni. Fájdalmas tekintettel pillantottam a sarokban heverő táskára és eszembe jutott az ellenőrzőm, amit már visszakaptam, benne egy figyelmeztetővel és egy föci egyessel. Kelletlenül tápászkodtam fel és igyekeztem leküzdeni a belül viaskodó érzelmeket. A tancuccommal a kezemben huppantam vissza az ágyra és szenvedve nyitottam ki a tankönyvet, hogy megtanuljam az elmulasztott anyagot.
Egy órával később már ráfogtam, hogy „elég okos vagyok”, úgyhogy nekiálltam megírni a hozzá tartozó házi feladatot, ami már nem ment olyan könnyen. Csak firkálgattam a munkafüzet oldalára összevissza mindenfélét. Először csak egy szomorú fejet a tipikus kettőspont-zárójel kombinációval, de aztán elkezdtem kiegészíteni. Lett neki kidolgozott szeme és orra, kicsit szögletes feje, megvastagított szája és felzselézett haja. Ahogy egyre jobban belemerültem a rajzolásba, már csak ezt vettem észre, hogy eltelt másfél óra és semmit sem haladtam a leckével. Viszont a rajz. Nos, ha szabad ilyet mondani a saját művünkre, akkor belátásom szerint nagyon jó lett. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy egy csodás portré vagy hasonló. Nem!  Sokkal inkább… Egy képregény figura. Várjunk! Mi? Hogy képregény figura? Na, ez érdekes. Életemben nem rajzoltam még hasonlót és hogy őszinte legyek, igazából rajzolni se nagyon próbáltam még. A suliban csak összefirkáltam valamit, amire megadták a négyest, aztán ennyi. Nem is gondoltam rá, hogy esetleg ebben jó lennék. Pedig… Hát azt nem igen lehetne mondani rá, hogy borzasztó. Szerintem kimondottan szépre sikerült és… Be kell valljam, nagyon is élveztem, amíg rajzoltam és közben nem is gondoltam semmire, ami ma történt. Egyszerűen elfelejtettem mindent és kizártam a külvilágot.
Elgondolkodva tápászkodtam fel és az asztalomhoz léptem. Tele volt összegyűrt és szétszórt papírlapokkal. Találomra felkaptam egyet és visszasétáltam az ágyhoz, majd a munkafüzetet magam elé véve lemásoltam a búslakodó fiút a lapra, kicsit kinagyítva. Amint végeztem, valamiért megint nekiálltam firkálgatni. Ezúttal egy lányt próbáltam alkotni, aki ugyanígy szomorkodik. És ez így ment tovább. Mindig támadt egy újabb ötletem, amit azon nyomban lerajzoltam. Akkor már nem érdekelt semmi. A házi, a figyelmeztető, az egyes, hogy mindenkit elvesztettem… Ezek arra a kis időre, amíg a figurák megrajzolásával foglalkoztam mind eltűntek az univerzum egy távoli zugába, ahol nem találhattam rájuk. Csak én léteztem és a rajzolás.
Már a harmadik rajzlapot töltöttem meg érdekesebbnél érdekesebb alakokkal, amikor anya hangját hallottam meg odalentről.
- Alíz! Gyere le! Beszélnünk kell! – kiabálta, mire hirtelen megállt a kezemben a grafit. Ez nagyon-nagyon rosszul kezdődött. Valamiért úgy éreztem, ennek a beszélgetésnek köze lesz az elmúlt napok eseményeihez, köztük az igazolatlan órámhoz. Ajaj.
- Megyek! – kiabáltam vissza, majd szélsebesen összeszedtem a rajzokat és elrejtettem az ágy alatti dobozomba, nehogy anya mégis fel találjon jönni hozzám és meglássa őket. Fogalmam sincs, miért, de azt nem akartam.
- Itt vagyok. – kukkantottam be a konyhába, sejtve, hogy ott találom anyát.
- Remek! – tapsolt egyet, mire furcsa pillantást vetettem rá. Túlságosan is örült valaminek.
- Ööö… Pontosan miről is akartál beszélni? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és akkor már nem tettem volna rá a nyakam, hogy tud a suliban történtekről.
- Gyere! Üljünk le! – mutatott a nappali felé, ahol apa lapozgatott egy újságot, miközben a tévében hallgatta a híradót.
- Zoltán! Kikapcsolnád a tévét, ha megkérlek? – nézett rá anya.
- Hogyne, de miért? Valami baj van? – ijedt meg rögtön apu és én is hasonlóképpen reagáltam.
- Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg. – mosolyodott el anya, mire nekem az egekbe szaladt a szemöldököm. Ekkor már biztos volt, hogy nem az igazolatlanom lesz a téma.
- Igen? Hallgatunk! – néztem rá várva a választ, mert már nagyon nem tudtam, mire kéne gondolnom.
- Remek! Szóval… Júlia nemrég hívott és…
- Állj! – szakítottam félbe – Ki az a Júlia?
- Hát Vilu anyukája. – nézett rám értetlenül anya, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Várjunk! Mi?
- Hogy mi van? Mondd, hogy nem Vilut mondtál! – kiáltottam fel hirtelen és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne visítsak egy hatalmasat.
- De igen. Vilut mondtam. Szóval Júlia hívott és… - kezdte, de én még mindig le voltam sokkolva. Ez nem lehet igaz! Ha anya mondandójának köze van ahhoz a csajhoz, akkor ennek nem lesz jó vége. Egyáltalán nem.

Alíz