26. Szülinap a javából - Part 1.

Sziasztok, Törpillák!
Megírtam az új részt, ami kicsit rövidre sikerült, de három részes lesz a terveim szerint, úgyhogy remélem, ezzel kárpótollak benneteket:) Arra kérnék mindenkit, hogy ha olvassa ezt, akkor kommenteljen, mivel nekem ez egy visszajelzés, hogy nem hiába írom a blogot. Ha nem nagyon írtok, akkor talán szüneteltetem kicsit, mert így nincs sok értelme :/ Egyébként várom a feliratkozókat is ;) Most viszont mindenkinek jó olvasást!

Hugs&kisses
Ria:)

November 7./Péntek

Na, milyen nap van ma? Persze, hogy a születésnapom! És kinek kell mindenképpen tönkretennie? Naná, hogy Shad -nek! Annyira elegem van már belőle, hogy az egyszerűen kifejezhetetlen! Úgy tűnik, minden lehetőséget megragad, csak azért, hogy keresztbe tegyen nekem és ez ma sem történt másképp. Komolyan, már meg sem lepődök.

***

- Jó reggelt, szülinapos! – rázogatott anya ma reggel, mire morcosan a fejemre húztam a párnát. Legalábbis azt hittem, az egy párna, de valójában a matekfüzet volt. Remek, szóval a tancuccaimmal aludtam.
- Nem akarok suliba menni. – nyöszörögtem füzettel a fejemen.
- Hé, kicsim! Péntek van, kibírod ezt a napot! – lépett be apa is a szobába – Főleg ha meglátod, mi van nálam. – mondta sokat sejtetően és esküdni mertem volna, hogy ott van az a senkiével össze nem téveszthető vigyor az arcán.
- Miért, mi van nálad? – dörmögtem továbbra is csukott szemmel.
- Ha előbújsz, meglátod. – mondta anya, mire fáradtan felkönyököltem az ágyon.
- Boldog szülinapoooot! – kiáltották mindketten, amint rájuk pillantottam. Apu egy hatalmas csoki tortával egyensúlyozott, amin 13 szál gyertya égett, anya pedig mindenféle ajándékszatyrokkal a kezében álldogált mellette mosolyogva. Meglepetésemben felvisítottam és rögtön elmúlt az álmosságom. Kiugrottam az ágyból és szorosan megöleltem anyut. Apát nem mertem, mivel már így is félő volt, hogy kiesik a kezéből a finomnak ígérkező tortám.
Ebben a pillanatban Pindur dörgölődzött a lábamhoz, mire lehajoltam és felvettem a karomba, ő pedig megnyalta az arcomat. Ez volt az ő szülinapi köszöntése.
- Na, nagylányom! – mosolygott rám apu – Kívánj valamit! – nyújtotta felém a tortát, én pedig közelebb léptem. 13 gyertya. 13 év. De csak egy kívánság, úgyhogy valami jót kell kérnem. De mi az, amire a legjobban vágyok?
Patrik.

De nem! Nem vágyhatok rá és nagy hiba lenne rá pazarolnom ezt a 13 gyertyaszálat, hiszen úgysem lesz az enyém. Valami mást kell találnom, mondjuk…
- Reméljük, hogy valóra válik! – ölelt meg anya, apu pedig végre letehette a kezéből a tálcát és ő is átkarolt.
- Reméljük. – bólintottam és minden vágyam az volt, hogy tényleg teljesüljön a kívánságom.
Miután a szüleim magamra hagytak, hadd öltözzek fel és utána kibontsam az ajándékaimat, leheveredtem az ágyamra és percekig csak bámultam a plafont.
Mióta csak ismerem őket, Tami és Ella volt az első, aki felköszöntött. Amíg nem kaptunk telefont, színes borítékba csomagolt szülinapi leveleket adtunk egymásnak a nagy nap előtti délutánon azzal az utasítással, hogy amint másnap felkel a szülinapos, azokat nyissa ki először. Mióta van mobilunk, inkább hajnali ötkor felhívjuk az ünnepeltet és felköszöntjük, de azok a bizonyos levélkék még megvannak emlékbe.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit eszem ágában sem volt letörölni. Nem akartam senki elől rejtegetni. Lassan felültem és kutakodni kezdtem a fiókokban egészen addig, amíg meg nem találtam az ősrégi papírlapokat. Kibontottam egy lila borítékba csomagoltat és a babzsákomba lehuppanva olvasni kezdtem a Tami kézírásával teli papírt.



Kedves Liz!
Ma van a szülinapod és mint legjobb barátod, én szeretnék az első lenni, aki felköszönt. Szóval boldog szülinapot a világ legeslegjobb LB-jének! Ne mondd meg Ellának, de mindig te leszel nálam az első! Nagyon szeretlek!
Tami

Mellkasomhoz ölelve az évekkel ezelőtt írt sorokat patakokban kezdtek folyni a könnyeim. Na, és ekkor… betoppant Shad. Nem mintha nem számítottam volna rá, de akkor is rossz időpontot választott.
- Na, mi van, csak nem bőg a szülinapos hercegnő? – dőlt neki az ajtófélfának.
- Most nagyon nincs hozzád kedvem. – álltam fel és visszatettem a levelet a fiókba.
- Engem meg ez nagyon nem érdekel. Csak szólni akartam, hogy ma szükségem lesz rád. Este tízkor legyél a szobámban. – utasított, akár egy kutyát.
- Hogy mondod? Nem vagyok a csicskásod! – keltem ki magamból két másodperc alatt.
- Dehogynem. – nézett rám értetlenül. Ja, hogy mi most így állunk. Jó tudni.
- Nem! És ma van a szülinapom, meg egyébként is! Épp elég bajom van, nem hiányzol még te is a listára. – közöltem, majd turkálni kezdtem a szekrényemben.
- Ezt minden nap el fogjuk játszani, Királylány? Te megmakacsolod magad, én visszavágok, végül pedig győzök. Kezd kicsit unalmas lenni. – „ásított”.
- Oké Shad! Nyögd ki, mit akarsz! – fordultam felé lemondóan.
- Mindjárt más. – bólintott – Ma este lesz egy buli a Sötét Huszárban. Kivételesen 18 év alatt engednek csak be mindenkit és ott találkozok a régi bandámmal.
- Szuper. – rángattam ki egy pólót a többi közül – És hogy jövök én a képbe?
- Nagyon egyszerű. – legyintett – Fedezni fogsz anyádék előtt.
- Anyukámék. – javítottam ki. Na, nem mintha érdekelte volna.
- Lesz*rom. – bólintott határozottan, mire megforgattam a szemem.
- Akarsz még valamit? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen. Hallani, hogy felfogtad, mi is a feladatod.
- Felfogtam, Shad. De ha elmész arra a helyre… Te nem félsz? – kérdeztem.
- Ugyan mitől? Haverokkal leszek. – vágta oda nagyképűen, majd kicsörtetett a szobából, de egy másodpercre még visszadugta a fejét.
- Tíz óra! Ne felejtsd el, világos? – vicsorogta, miközben két ujját a szeméhez, majd felém emelte, jelezve, hogy figyeli, nem köpöm-e be. Ugyan miért tettem volna? Ha elmegy, talán vissza se jön. Az nekem jó, nemde bár? Az nekem jó, ugye? Ugye?

***

Mivel a napom ilyen „csodásan” kezdődött Shad társaságában, már az sem segített, hogy a szüleim elhalmoztak mindenféle ajándékokkal. Vagyis valamicskét segített volna, ha rögtön elfogadom, de inkább arra kértem őket, hogy este adják oda. Valamiért úgy éreztem, akkor még nagyobb szükségem lesz egy kis vidámságra.
A suliba besétálva épp felfelé igyekeztem a lépcsőn, amikor hirtelen nekiütköztem valakinek. Na, szép, mondhatom! Más se hiányzik, hogy ez pont Földesi legyen. Nem biztos, hogy sokat javítana a napomon, ha vele folytatódna, de ilyen az én formám. Miközben felpillantottam az előttem álló személyre, lélekben már felkészítettem magam a tanárnő „barátságos” arcára, de… Nem ő volt az. Nem bizony! Azok a szemek, a haja, az orra, az inge… Ez… Te jó ég!
Éppen most ütköztem neki gondjaim okozójának, de egyben mindenidők leghelyesebb pasijának!
- Szia, Alíz! – köszönt halvány mosollyal az arcán.
- Szia… - dadogtam, de erőt vettem magamon és mélyen a szemébe néztem. Abba a pillantásba sűrítettem mindent, amit iránta érzek és mindent, amit nem mertem vagy nem akartam elmondani neki. Haragot, tetszést, érzelmeket, kíváncsiságot, csalódottságot… Mindent. És tudtam én is, ő is, hogy most egyikünk sem menekül. Tisztáznunk kell azt, ami köztünk van. Vagyis…
Nincs.