27. Szülinap a javából - Part 2. /Mindenkinek vannak titkai/

Sziasztok, Törpillák!
Meghoztam az új részt, igaz kicsit rövid lett, de ez is a tagja annak a hosszú résznek, amit háromfelé tagoltam... Remélem, tetszeni fog, úgyhogy jó olvasást:) Várom a komikat és a feliratkozókat is!

Hugs&kisses
Ria:)

- Figyelj… - vakargatta meg a tarkóját Patrik kissé zavartan. Meg tudom érteni. Kábé 5 percig bámultunk egymásra szó nélkül. Á, kicsit sem volt ciki.
- Hm? – húztam fel a szemöldököm.
- Bocsánatot szeretnék kérni. – nyögte ki, mire valójában fogalmam sincs miért, de elöntött a düh. Várjunk, mi van? Düh? Na, ezzel még magamat is sikeresen megleptem.
- Bocsánatot? – meredtem rá furán és esküdni mertem volna, hogy rémületet láttam a szemében. Előfordulhat, hogy kissé ijesztően festettem.
- Öhh… Igen. – motyogta, de azt hiszem, jobban jár, ha meg se szólal. Bizony, a java még csak most jött.
- Remek! Gyerünk, hajrá! Kérjél bocsánatot, hiszen erre várok már mióta! De nem gondolod, hogy kicsit elkéstél? Amint megérkeztem két másodperc alatt mindent felforgattál körülöttem! Megcsókoltál, én pedig megvédtelek mindenki előtt, pedig barátnőd volt! Letagadtál mindent, pedig mind a ketten tudjuk az igazságot! Ja, és majdnem elfelejtettem a legjobb részét a sztorinak. – nevettem fel gúnyosan. – Elvesztettem az összes barátomat és a csaj, aki mióta csak ismerem, kísérti az életemet, végleg úgy érezheti, hogy győzött. És mindez nem történik meg, ha te nem kavarsz be már az első napon, hogy találkoztunk! – hadartam szikrázó szemekkel, mire elég ijedt fejet vágott, de aztán hamar megtalálta a hangját.
- Alíz, hidd el, nem akartam tönkretenni mindent. Viszont szerintem nemcsak én vagyok a hibás! Te vállaltál magadra mindent! – próbált mentegetőzni, de nem! Ez az egyetlen meccs, amit nem engedhetek ki a kezeim közül! Nem hát, hiszen az összes többi is ebből fakad.
- Ne próbáld meg rám kenni! Kihasználtad a jóindulatomat, de ne izgulj, többet nem kapsz belőle. – mondtam, miközben a szemeim szikrákat szórtak. Arra számítottam, hogy újra mentegetőzni kezd, de nem tette. Csak… Állt velem szemben és nem szólt semmit. Egy pillanatra azt hittem, könny csillog a szemében, de rögtön el is tűnt, talán csak képzeltem.
- Vannak dolgok, amik sokkal bonyolultabbak, mint gondolnád. – suttogta végül.
- Akkor talán magyarázd el őket, hogy én is megérthessem. – vágtam rá még mindig kissé erélyesen. Erre halvány félmosoly jelent meg a szája sarkában és három szóval reagált a beszólásomra.
- Mindenkinek vannak titkai.
- Jó. – bólintottam és én már le akartam zárni a beszélgetést, hiszen mindent elmondtam, amit akartam. Patrik viszont még kíváncsi volt valamire.
- Hogy értetted, hogy már az első napon bekavartam? – kérdezte, nekem pedig akaratlanul is beugrott a pillanat, amikor belépett a terembe és én rögtön elolvadtam, mint fagyi kánikulában. Igen, akkor kezdődött minden, két hónappal ezelőtt; hihetetlen, de éveknek tűnik ez az időtartam. Viszont neki nem hiszem, hogy minderről tudnia kéne és Patriknak egyébként igaza van…
- Mindenkinek vannak titkai. – mondtam ki a három szót, amivel végleg lezártuk a beszélgetést, úgyhogy elindultam felfelé a lépcsőn, de a fordulóban még egyszer utoljára hátralestem a vállam felett. Ő ugyanott állt, ahol hagytam és a távolba meredt. Pár pillanatig őt néztem, de aztán erőt vettem magamon és továbbmentem. Mentem, mert tudtam, hogy ez a helyes és először ismeretségünk során azt akartam tenni, ami nekem jó és nem neki. Elegem lett abból, hogy csak én adok és bár én is kapok, de abban nincs köszönet.
Emellett arra is rájöttem, hogy a többiek nem nagyon fognak nekem megbocsátani, de valamiért nem érdekelt és nem akartam tovább azt érezni, hogy hibáztam, mert nem! Ezt Patrik cseszte el és nem fogok helyette bűnhődni, hanem továbblépek és újrakezdem az életem építgetését. Lehetőleg olyan barátokkal, akik nem hagynak magamra mások hazugságai miatt.
Ezek után a napom viszonylag nyugisan és veszekedés nélkül telt, még Shad sem kötött belém, ami egy külön csodával ért fel. Bár ahogy én láttam, a régi barátaival chatelt folyamatosan, szóval nem volt szüksége senkire, akit zargathat a hülyeségével. Hm… Beszélhetne velük többet is, igazán nem bánnám.

***

- Liz, spurizzál már! – nyafogta Stella az öltöző szőnyegpadlóján ülve, mialatt a vadiúj focis cipőm befűzésével szórakoztam. Valljuk be, nem nagyon értek hozzá, szóval a művelet beletelt úgy negyedórába. Egyébként a lábbelit és a hozzátartozó teljes focis felszerelést (labda, zokni, lábszárvédő meg minden ilyen szirszar) a szüleimtől kaptam szülinapomra, mint kiderült, ennek kellett volna annyira örülnöm ma reggel.
- Oké, de nem vágom, ezt most hova? Teljesen összegabalyodott. – toporzékoltam a pad tetején egyensúlyozva.
- Ajj, add ide. – ugrott talpra Stella, majd elkezdte rángatni az egész csomót, ami kábé olyan bonyolultan volt összekötözve, mint egy kötött pulcsi. Szóval nagyon.
- Amúgy hogyhogy ennyi mindent kaptál egyszerre? – nyögte Stella, miközben teljes erejéből próbálta széthúzni az összecsomózott fűzőket.
- Ma van a szülinapom, a szüleim pedig teljesen belelkesedtek, hogy focizok. Legalább ők pozitívan fogják fel. – dünnyögtem.
- Úúú… Tényleg ma van a szülinapod? – állt meg hirtelen.
- Aha. – motyogtam.
- Az de jó! Hány éves lettél? És amúgy bocsi, hogy nem hoztam ajándékot, de tényleg nem tudtam! – biggyesztette le a száját.
- 13… És ne csináld már, nem tudhattad! – kacsintottam rá, mire kicsit megnyugodott.
- Oké. És…
- Igen?
- Még mindig nem szeretnél mesélni az életedről? – kérdezte óvatosan. Egy kis ideig néztem a szőkeséget, ahogy végre diadalittasan kibogozza az utolsó csomót is, majd visszahuppan a földre és elkezdi birizgálni a körmét. Á, a fenébe is! Nagyon bírom ezt a csajt, úgy ahogy van. Vicces, rengeteg közös témánk van, jó az ízlése, minden újdonságban benne van, csak a mának él és mégis olyan ártatlan.
Leültem vele szemben és a szemébe nézve rámosolyogtam.
- Nem akarsz ma nálunk aludni? – kérdeztem hirtelen, de amint kimondtam, meg is bántam. Valószínűleg semmi kedve nem lesz Shad mellett tartózkodni és fedezni őt este 10 után. Francba, már megint előbb dumáltam, mint gondolkodtam.
- De! – csillant meg a szeme, én pedig már nem tehettem semmit, csak figyelmeztetni tudtam rá, hogy drága testvérkém nem biztos, hogy megkönnyíti majd az életet nálunk.
- Nem baj, lehet, hogy mégis bírni fogom. – reménykedett, miután nagy vonalakban jellemeztem a rocker lányt.
- Kötve hiszem. – nevettem fel, majd belőle is kitört a röhögés.
Így csörtettünk be a pályára, jó húszperces késéssel. Amikor az edző egy jó hosszú ordítozás után megkérdezte, miért is késtünk, azzal a mondattal válaszoltam, amit ma már elég sokszor hallottam és valahogy nem is ment ki a fejemből, minden helyzetben előjött.
- Mindenkinek vannak titkai.