40. Fehér rózsa

Sziasztok, Törpilláim!

Ta-dam, itt is van a következő rész, ami - *dobpergés* - immár a 40.!!! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy több mint egy év elteltével eljutottunk idáig! Köszönöm nektek, hogy egész idáig kibírtátok velem, és nem untátok meg Alíz egyszerű kis történetét <3 <3 <3
Nos, a részről tudni kell, hogy szerintem elég rosszul sikerült, valahogy nem érzem jónak, de azért elhoztam nektek, és annyit fel tudok ajánlani, hogy a következőt sokkal jobbra írom meg :D :*
Egyébként köszönöm szépen a 17 (<3) feliratkozót, és emellett mindenkinek hálás vagyok, aki olvassa a blogomat! :)
Jó szórakozást a részhez, és ne felejtsetek el kommentelni! ;)

Hugs&Kisses
Ria:)

Január 19./Hétfő

2 nap telt el azóta, hogy elértem egy hatalmas mérföldkövet az életemben. 2 napja már, hogy a szüleim örömkönnyektől áztatva öleltek magukhoz. 2 nap telt el azóta, hogy érdekes beszélgetést folytattam egy régi barátommal.
2 napja már, hogy berúgtam életem első gólját.

***

1 másodperc. Kettő. Há…
- Góóól! – visított fel elsőként Stella, teljes önkívületi állapotban, mire valamilyen szinten magamhoz tértem kábulatomból.
Milyen gól? Ki rúgta be? Csak képzeltem, hogy nálam van a labda?
Mert ugye az lehetetlen, hogy én rúgtam volna be a mindent eldöntő utolsó gólt.
- Alíííz! – üvöltözött Stella a lelátóról, miközben sorban lökdöste fel az útjában lévő embereket. Szívesen nevettem volna ezen a látványon, de abban a pillanatban kővé dermedve ácsorogtam a pálya közepén.
Hirtelen valaki hátulról letámadott, ráugorva a vállamra, mire ösztönösen megfordultam.
- Ezt el sem hiszem! – visította a képembe Zita. Ezek szerint ő érzett kényszert az ijesztgetésemre. – Bámulatos volt az a rúgás! Szinte lassított felvételként láttam mindent! – lelkendezett, én pedig igyekeztem felfogni mindent, amit két másodperc alatt elhadart. Elsőként a legfontosabb és legnagyobb mértékben sokkoló tényt:
Percekkel ezelőtt berúgtam életem első gólját. Mert igen. Zita lelkesedéséből ítélve ezt igenis én csináltam. Furcsa ezt kimondani, de… A csapat legyőzte ősi riválisát. És ez részben nekem köszönhető. Hű!
- Ááá! Zseniális voltál, Liz! – ugrott a nyakamba Stella is, mikor végre átverekedte magát a tömegen.
- Ezt fel sem tudom fogni. – ráztam a fejem értetlenül.
Ekkor valami egészen különös történt. Stella felpofozott.
- Au! – kaptam oda a kezem döbbenten. – Ezt miért csináltad?
- Térj magadhoz! – rángatta meg a vállamat. – Mindenki büszke rád! Te vagy a legjobb! – visította olyan magas hangon, hogy azt hittem, menten megsüketülök. De nem érdekelt. A legjobb barátnőm megér nekem ennyit.
Percekkel később már az egész csapat körülöttem őrjöngött, azt sem tudtam, kire nézzek, annyian beszéltek hozzám. Hirtelen, csak úgy, a semmiből, mindenki észrevett. Érdekeltem őket, és mintha jobban kedveltek volna. Mindezt miért? Egy gólért? Még egy dolog, amit meg kell emésztenem.
- Fantasztikus voltál! – veregetett hátba elismerően Tina, a kapusunk.
- Ö… Köszi, mindenkinek! – dadogtam, mert fogalmam sem volt, hogy kell reagálni ennyi dicséretre.
- Csak magadnak köszönheted. – vert hátba Zita olyan erővel, hogy majdnem orra buktam.
- Á, dehogy. Ez csapatmunka. – mentegetőztem, és tényleg így is gondoltam.
- Na, Liz, gyere! – rántotta meg a karom Stella hirtelen.
- Hová megyünk? – meredtem rá zavartan, kissé még mindig kábán a nemrég történtek következményeképp.
- Majd megtudod! – ugrándozott izgatottan, mire elnevettem magam.
- Hát akkor… Az öltözőben találkozunk! – intettem a többieknek, majd Stella sarkában kocogva elhagytam a stadiont.
- Na jó… Szóval elárulod, hová viszel? – karoltam át a nyakát mosolyogva. Azt hiszem, akkor kezdtem felfogni, hogy tényleg belőttem azt a gólt, tekintve, hogy úgy vigyorogtam, mint a vadalma.
- Természetesen ünnepelni. – vágta rá, mintha nekem ezt tudni kellett volna.
- Ugyan… Nincs mit ünnepelni. – hárítottam, de Stella hajthatatlan volt.
- Igenis van! Úgyhogy ezt meg ne halljam még egyszer! – fenyegetőzött vigyorogva. – Egyébként pedig… Elmegyünk abba az új cukrászdába. – világosított fel.
- Jó, de előbb beszélnék anyuékkal is, mert… - kezdtem, de ebben a pillanatban Stella kinyitotta az öltöző ajtaját. Na persze nem emiatt akadt el a szavam, hanem a látványtól, ami odabent fogadott.
- Szia… - köszöntem esetlenül az előttünk álldogáló, eszelős tekintetű… Bátorynak. Ó, tényleg! Ő nem jött oda hozzánk a meccs végén, tehát akár fel is készülhettem volna erre a találkozásra, de túlságosan is lefoglalt, hogy fel tudjam fogni, mi is történt a pályán.
- Lizike. – meredt rám vadul villogó szemekkel. Látva idegbeteg fejét, inkább nem közöltem vele, hogy utálom ezt a megszólítást, hanem csak összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.
- Segíthetünk? – lépett elém Stella.
- Te aljas kis r**anc! – ordította el magát hirtelen Bátory, majd Stellát fél kézzel arrébb tolva megállt előttem. Á, szóval ez a mondat nekem szólt…
- Már megbocsáss… - léptem közelebb én is. – Mit mondtál?
- Hallottad, Lizike! Hogy volt pofád elvenni előlem a dicsőséget? Azt hiszed, hogy így majd megszeret a csapat? Azt hiszed, átveheted a helyemet? Hát nagyon tévedsz! Ez itt az én csapatom, és nem fogom hagyni, hogy holmi nyomorék senkik megpróbáljanak az utamba állni, megértetted? Én vagyok itt a legjobb! Én! Szóval te meg a szőke p***a szépen elhúzzátok innen a csíkot, mert nem látunk itt szívesen! Világos? – kiabálta teli torokból a képembe, mire hátrahőköltem. Amint felfogtam minden szavát, egyszerűen elárasztott a harag, és villámló tekintettel bámultam rá. Másodpercek választottak el attól, hogy nekimenjek.
- Liz, ne! – állt közénk Stella, látva, hogy itt bunyó lesz, ha nem lép közbe.
- Nem megyünk el innen! Ez a mi csapatunk is, szóval jó lesz, ha ezt megjegyzed. – szűrtem a fogaim között, majd kikerülve Bátory-t, a táskámhoz léptem, felkaptam a vállamra, és kivágtattam az öltözőből. Stella másodpercekkel később ugyanígy tett.
Átvágtunk pár folyosón, és a lépcső felé tartottunk, mikor legjobb barátnőm minden előjel nélkül harsány kacagásban tört ki.
- Mi ilyen vicces? – néztem rá mosolyogva.
- Bátory… Hát nem vetted észre? – röhögött tovább.
- Mit?
- Féltékeny rád. – nyögte ki két röhögőgörcs között.
- Tessék? – nevettem fel én is.
- Féltékeny, mert te rúgtad be a győztes gólt, mikor őt kiállították szabálytalanságért. Azért, mert téged ünnepelt mindenki. Mert őt egyetlen győztes meccs után sem ugrálták így körül. – váltott kicsit komolyabb hangra.
- Azta… - döbbentem le.
- Igen… - húzta el a száját Stella. – Várj, elmegyek a mosdóba. – mutatott a mögöttem lévő ajtóra, majd a kezembe nyomta a sporttáskáját.
Mindkettőnk cuccát leraktam magam mellé a földre, aztán csak csöndben vártam, amíg Stella végez, s közben Bátory-n agyaltam. Vajon tényleg féltékeny? Ugyan már! Viszont most már kezdett elegem lenni abból, hogy ahányszor csak találkozunk, neki ordíthatnékja támad. Akár féltékenységből, akár másért, de abbahagyhatná már, mert egyszer el fog durranni az agyam, az pedig nem lesz szép látvány…
- Alíz… - szólított meg valaki a hátam mögül, félbe szakítva a gondolatmenetemet. Egy fiú hangja volt. Egy nagyon is ismerős fiúé.
- Erik? – döbbentem le teljesen. Ő meg mit keres itt? (Erik az osztálytársam, az a srác, aki folyton viccelődik, régen nagyon jóban voltunk, de miután visszajöttem Amerikából, kicsit vele is megváltozott a helyzet. Egyébként Patrik jó barátja, szóval duplán furcsa volt, hogy itt láttam.)
- Szia… Én… Megnéztem a meccseteket. – állt meg mellettem zavartan.
- Tényleg? – csodálkoztam. – Hogyhogy?
- Nos… Hallottam, hogy focizol, és gondoltam, megnézem egy meccseteket. Tudod, régen én is fociztam. – dülöngélt zavartan a sarkán.
- Értem… - jöttem zavarba én is.
- Nagyon ügyes voltál a meccs végén. Rég láttam ilyen szép gólt. – dicsért meg, mire elpirultam.
- Tudod, az véletlen volt. Nem nagyon tudok focizni. – vontam vállat. – Most is csak azért állítottak be, mert a csapatkapitányt kiállította a játékvezető. A gól pedig véletlen volt. Túl stresszes voltam mostanában, és akkor ezt mind belesűrítettem abba a rúgásba. Nem nagy szám. – sütöttem le a fejem. Arra számítottam, hogy ez majd lelombozza, és inkább itt hagy, de nem így történt.
Elmosolyodott.
- Akkor mégsem volt véletlen. – vigyorgott rám. – Figyelj csak… Ezt… Neked hoztam. – vette elő hirtelen háta mögül a kezét, amiben egy szál fehér rózsát tartott. Hűha!
- Köszönöm! – néztem rá döbbenten és örömmel telve. – Ez gyönyörű. – vettem el a rózsát.
- Emlékeztem rá, hogy ez a kedvenc virágod. – vont vállat, mintha csak semmiség volna. – És gondoltam, hozok neked egyet, hogy gratulálhassak a meccs után.
- Hű! Ez… Nagyon jól esik. Köszönöm szépen. – hatódtam meg.
- Akkor jó. – mosolygott rám. – Viszont most mennem kell. Már várnak. – kezdett búcsúzkodni.
- Rendben. – mosolyodtam el én is. – A suliban találkozunk. – tettem még hozzá, mire bólintott egyet, aztán még mindig mosollyal az arcán, sarkon fordult, és elsétált.
Stella pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy elődugja az orrát a mosdóból.
- Ki volt ez, hm? – húzogatta a szemöldökét sokat sejtően.
- Egy osztálytársam. – szagoltam meg a tőle kapott virágomat.
- Csak egy osztálytárs? – vigyorgott mindentudóan.
- Igen. – válaszoltam még mindig a rózsára koncentrálva.
- Hát… Ha engem kérdezel, számára ennél többet jelentesz. – kacsintott rám, mire hozzávágtam a sporttáskáját.
- Csak barátok vagyunk. – közöltem, mire megforgatta a szemét.
- Hát persze, hogy csak azok. – húzódott mosolyra a szája. Figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, és inkább arra összpontosítottam, hogy másra tereljem a szót.
Bármire, csak nem Erikre.
Az egyetlen barátomra, aki megjegyezte, hogy mi a kedvenc virágom. Pedig ezt nem mostanában mondtam el neki, talán még elsőben, mikor folyton közvélemény kutatásokat tartottunk, mert az olyan jó dolognak tűnt. Úgy tűnik, Erik megjegyzett pár dolgot azokból az időkből. Be kell valljam, ez különösen jól esett.
- Liz! Hol jársz? – bökött oldalba Stella játékosan.
- Bocsi, csak gondolkodtam.
- Az nem árt. – vont vállat, mire nevetve belebokszoltam a vállába.
Nem, tényleg nem ártott volna.

Alíz