39. Az a bizonyos sípszó - Part 2. /Visszaszámlálás/

Sziasztok, Törpillák!
A hétvége kezdéseként meg is hoztam az új részt :) Remélem, örültök neki! Egy kicsit hosszabb lett, mint szokott, szóval lesz mit olvasni :D
Egyébként gőzerővel közelítünk az első évad végéhez, bár azt el kell mondjam, hogy bőven lesz még itt esemény, például pár balhé...
Gondolom, feltűnt, hogy kicsit alakítottam a blog kinézetén... Nem kértem más segítségét, ami abban mutatkozik meg, hogy nincs benne semmi különleges, de szerintem a történet fontosabb, mint a kinézet... Persze azért adok a külsőre is, úgyhogy nem egy semmilyen stílussal álltam elő, de szerintem ez az egyszerűség eléggé passzol a történethez :D 

Amúgy lenne hozzátok pár kérdésem: Milyen lett a kinézet? Ki a kedvenc szereplőtök? Mi a véleményetek Alízról? Szeretnétek második évadot? Légyszi válaszoljatok kommentben <3
És végezetül a legfontosabb hír: Elértük a 10000 (!!!!!!!) kattintást! Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm Nektek, eszméletlenül hálás vagyok *-* Ti vagytok a legeslegjobb olvasók a világon!!! 

<3 <3 <3 <3 

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Ne felejtsetek el feliratkozni a blogra, és belépni a Facebook csoportba! <3

ui2: Bocsi a végéért :D :*

- Juj… - kapta a szájához a kezét Stella, és én is egyetértően bólogattam. A helyzet igenis „juj” volt. A meccs alatt immár az 5. gólunkat kaptuk, annak ellenére, hogy a csapat mindent beleadott. Hiába. Kétgólos hátrányban voltunk.
- Kezdem érteni, miért pont Debrecen az ősi riválisuk. – dőltem hátra a székemben, amin úgy másfél órája kuporogtam.
- Le tudjuk győzni őket. – erősködött Stella bólogatva, mintha csak saját magát akarná meggyőzni.
- Aha. – helyeseltem cseppet sem bizakodva.
- Hé! Ne légy már ilyen pesszimista! – bökött oldalba játékosan a könyökével.
- Stella… Én nem sokat teszek hozzá a csapathoz. Csak azért járok ide, mert apát boldoggá teszi… Na meg régebben Shad is megfenyegetett… De a lényeg, hogy ez az egész nem nekem való és soha nem is lesz az.
- Biztos vagy benne, hogy csak ezért jársz ide? Még egy kicsit sem érzed magad felszabadultnak a pályán? Mintha elpárologna minden feszültség, ami benned van? – tudakolta.
- Én… Oké, persze, levezeti a feszültséget, de ha jó focista akarnék lenni, ahhoz talán az kéne, hogy minimális szinten érdekeljen ez a játék. – fejtegettem, de ő mintha oda sem figyelt volna rám, folytatta előbbi gondolatmenetét.
- És ami Shad-et illeti… Már akkor is mondtam neked, hogy ez az egész csak egy ürügy arra, hogy segíthess neki. Ha van valami, amiért tartozol neki, akkor úgy tudod őt segíteni bármiben, hogy ő ezt észre sem veszi. Gondolj bele… Ha nem is tudatosan, de szerintem ezért csináltad, nem? – nézett rám azzal a bizonyos „ugye, hogy igazam van?”- arcával.
Hosszú másodpercekig némán ültem mellette, és nem voltam hajlandó megszólalni. Hogy is van a mondás? Ja, igen! Néha fáj az igazság.
Mert amit Shad-ről mondott, abban van valami. Talán már akkor is kedveltem őt a lelkem mélyén, csak nem vallottam be magamnak? Már régebben is segíteni próbáltam neki tudtomon kívül? De akkor most, amikor a legnagyobb szükség van rám, miért nem tudok a segítségére lenni?
És ugye a foci… Valóban kicsit felszabadít, ha a pályán vagyok, de ettől még teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem az én utam, és sosem leszek nem hogy profi, de még csak jó focista sem. Nem… Én inkább… Nem is tudom… Talán képregényeket szeretnék tervezni, (tényleg, de rég rajzoltam!) vagy valami ilyesmi, de a foci? Az nem szerepel a terveimben. Ezt az évet kihúzom, aztán, agyő! Apának meg majd kitalálok valamit… Azt hiszem…
Ezen a ponton apura sandítottam, aki még mindig kitartóan ütlegelte a cintányérokat. Mellette anya már minden bizonnyal a megsüketülés szélén állt, a közelben strázsáló biztonsági őrök pedig egyre gyakrabban pillantgattak felé. Mit ne mondjak, nem csodálom… Elég valószínű, hogy a kidobók oldalán fog távozni a meccsről, még idő előtt, de hát, ha őt nem zavarja, ugyan mit kéne tenni?
- Góóól! – üvöltött fel hirtelen Stella, felugorva a helyéről, mire összerezzentem.
- Ki lőtte? – hajoltam felé, miközben illedelmesen tapsoltam egyet-kettőt.
- Bátory, ki más? – forgatta a szemét, mire keserűen felnevettem. Tényleg hülye kérdés volt.
További hosszú perceken át bámultuk az oda-vissza rugdosott labdát, míg elérkeztünk arra a pontra, hogy csapatkapitányunk végre kiharcolt nekünk egy újabb gólt, szóval immár döntetlenre álltunk.
Tíz perc maradt a meccsből.
Annyira elbambultam egy idő után, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy Stella teljes erejéből ütlegeli a karomat.
- Mi az? – meredtem rá ijedten.
- Az edző veled ordít. – súgta, mire teljesen magamhoz tértem.
- Székely! Ne bambuljon ilyen látványosan, ha magához beszélek! – kiabálta teli tüdőből.
- I-igenis! – dadogtam.
- Azt próbáltam egész idáig tudatni magával, hogy nagyon gyorsan húzzon a pályára, különben megtudja, milyen az, mikor valakit a hajánál fogva rángatnak le a lelátóról! – fenyegetőzött, én pedig akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, vajon minden edző csak ordítozva tud-e „társalogni”?
- É-én? – tértem magamhoz döbbenetemből.
- Mégis ki más, maga szerencsétlen? Igyekezzen, mert lassan lejár az idő! – figyelmeztetett, én pedig őszintén szólva, ha merek, sem tudok tiltakozni.
Nos… Így kerültem én is a többi játékos közé, életem első és talán egyetlen 10 percére a pályára.

***

Csak valamivel azután, hogy az edző által kijelölt helyre vonszoltam magam, tudatosult bennem pár dolog, amire talán nem ártott volna előre felkészülnöm.
Először is: itt eddig is ilyen sok néző volt, akik majd szépen ki tudnak röhögni, mikor pofára esek?
Másodszor: mindig ennyire hangosan visítozott a közönség? Csak mert úgy éreztem, az ájulás kerülhet ettől a hangkavalkádtól.
Harmadszor: hova a fenébe tűnt Bátory?
És a negyedik, egyben legfontosabb: nekem most mégis mi a szent malacfarkincát (ez fogalmam sincs, honnan jött) kéne itt csinálnom? Mert ugye az egyhelyben ácsorgást másodpercek alatt tökélyre fejlesztettem.
- Székely, mozduljon már meg! Muszáj mindig a csapat szégyenének lennie? – rezzentem össze az edző ordibálására. Nos, fogalmam sincs, miért, de ma, ebben a helyzetben igenis fájtak ezek a szavak.
A csapat szégyene.
Ez lennék én? Persze nem mintha ne tudtam volna róla, de akkor is… Így kimondva kegyetlenül hangzott.
- Alíz! – visította teli torokból Stella. – Menni fog, csak akarni kell! – kiabálta erősen gesztikulálva, mire fáradtan lesütöttem a szemem. Hogyne, én aztán nagyon akarom, más nem is jár a fejemben…
Ez szarkazmus akart lenni, de előfordulhat, hogy még gyakorolnom kellett volna, mivel eléggé úgy hangzott fejben, mintha komolyan gondoltam volna. És hát az sem mellékes, hogy valami telepátiás úton-módon az éppen labdát szerző Zita is hallhatta ezt a ki nem mondott mondatot, mivel pechemre a szemembe nézett, és mintha átvillant volna valami az agyán. Akkor, abban a másodpercben még fogalmam sem volt róla, mi lehetett az, de pár perccel később mi meg nem adtam volna ezért a tudatlanságért.
Már csak 3 perc maradt a meccsből, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy ez a focipálya, nemsokára életem leghihetetlenebb eseményének színtere lesz.
Pedig így történt.

***

Zita addig cselezgetett vég nélkül, amíg csak bírt, de már így is annyi védő volt rajta, hogy attól féltem, az a labda nem sokáig lesz a miénk.
Amikor már szinte mozdulni se tudott a sok embertől, szinte reflexszerűen kezdtem felé futni, hogy valamilyen szinten a segítségére legyek. Igazából én sem értem, minek indultam el, talán valami égi motiváció hajtott, de annyi biztos, hogy futottam. De mindent beleadva. Mint akit üldöznek. És lássuk be, üldöztek is. Na nem a védők, és nem a közönség, még csak nem is az idegbeteg edző, hanem minden szörnyűség, ami mostanában velem történt. Akkor, mikor megláttam, hogy Zitára rátapad az a sok ember, hirtelen úgy éreztem, hogy ők mindannyian az életem metaforái. Az ellenfél emberei az én gondjaim, Zita pedig… Én magam. Mert ugye volt nekem annyi problémám, hogy reggelig sorolhatnám. Például az, hogy kitagadott az osztályom, elárultak a legjobb barátaim, ősi riválisom tönkretett mindent, a srác, aki tetszett, egy nagy csaló, az irritáló ismerősünk hozzánk költözött, de végül megkedveltem, neki meghaltak a szülei, és nem tudom, hogy kaparjam ki a depresszióból, a szülinapom éjjelét azzal töltöttem, hogy a részeg Shad-et vonszoltam haza a fél városon át, aztán ott van még Stella is, aki úgy érzem, titkol valamit, de félek rákérdezni. Csodás. Ez lenne az életem? Igen. Ez az. És akkor, ott a pályán, teljes erőből menekültem mindez elől, nem érdekelt, hová, csak futottam. Segíteni akartam Zitán, ha már egyszer így beleéltem magam a játékba. Vagyis nem a játékba, hanem annak az átvitt értelemben vett jelentésére, ami nem is értem, hogy jutott eszembe. De ez nem számított. Tudtam, mit akarok. Meg akartam mutatni, hogy nem vagyok egy senki, és nem tiporhat el az élet. Én is tudok győzni, még akkor is, ha ezt minden bizonnyal senki nem akarja! Nem fogom hagyni, hogy a rossz dolgok nyerjék helyettem a csatát. Nem! Képes vagyok a győzelemre!
- Zita! – kiáltottam teljesen felpörögve. – Ide!
A lány a szemembe nézett, és bár pár pillanatig hezitált, végül úgy döntött, bízik bennem. Ki tudja, talán mikor néhány perce átvillant valami az arcán, ő is azt fontolgatta, hogy ad nekem egy esélyt, hátha nem vagyok olyan béna. Akár így volt, akár nem, itt és most biztosan megkaptam tőle ezt a lehetőséget.
És éltem is vele.
Meghallottam, ahogy a gyér közönség ordítva számol vissza, és rögtön tudtam, hogy cselekednem kell.
- Tíz!
Zita átpasszolta a labdát.
- Kilenc!
Ügyetlenül rugdalva a labdát megindultam az ellenfél kapujához.
- Nyolc!
A védők utánam eredtek.
- Hét!
Kitartóan loholtam tovább, nem törődve senkivel.
- Hat!
Apa ordítva ütögette a cintányérjait, ezt tisztán hallottam.
- Öt!
Stella önkívületi állapotban felvisított!
- Négy!
Egy védő már szinte a nyakamba lihegett.
- Három!
A kapus felkészült a lövésre.
- Kettő!
Megálltam a kapu előtt, és nagy levegőt vettem.
- Egy!
És minden tudásomat, erőmet, dühömet beleadva…
Elrúgtam a labdát.

Alíz