42. Ugye?!

Drága És Hűséges Törpilláim!
Nem találok szavakat arra, hogy mennyire sajnálom ezt az orbitálisan nagy késést! Egy hónap, el sem hiszem! Sajnos nincs ilyen helyzetekben megfelelő mentség, de remélem, megértitek, hogy nagyon nehéz a suli, ott vannak a versenyek, plusz megint nyelvvizsgára készülök, ráadásul nemrégiben magánjellegű problémák is akadtak, szóval ezért nem jelentkeztem...
Nem is szeretnék többet magyarázkodni, már így is elég közhelyesre sikerült :/ Igazán remélem, hogy maradtak még páran, akik olvassák a blogot, valamilyen szinten várták az új részt, és hogy ezzel a fejezettel nem okozok csalódást :)
Egyébként eszméletlenül hálás vagyok mind a 19 (!!!) feliratkozónak, és mindenki másnak is, aki olvassa a blogot! <3 Szeretlek Titeket, srácok :* <3

Hugs & Kisses
Ria:)

ui: Ha tetszik a rész, nyugodtan komizzatok! :*

Április 7./Kedd

Alássan jelentem, Székely Alíz kapitány leült naplót írni, pont. Na, jó, ez egy béna poén volt… Viszont! Igaz… ugyanis akkor, pár héttel ezelőtt, mikor az edző kiejtette a száján a nevemet (és nem úgy, hogy: Székely, ha még egyszer sétálni látom futás helyett, az edzés hátralevő részében megismerkedhet a szabályos fekvőtámasz rejtelmeivel!), nem viccelt. Ez nem csak egy ócska tréfa volt, amivel megaláztak a többiek. Nem! Mint utólag kiderült, tényleg mindannyian (jó, Bátory-t leszámítva) engem kívántak a csapatkapitányi poszton látni. Őrület. És még csak nem is szívtak semmit a szavazás előtt! Ebben biztos vagyok, többször is kifaggattam mindenkit. Ennek ellenére máig sem értem, hogy jutott eszükbe ekkora sületlenség. Én? Mint kapitány? Épeszű ember ennek érdekében semmit sem tenne.

Egyébként, ha már visszatértem ehhez a szavazós dologhoz, hadd említsem még meg a nagy és hatalmas, de többé nem kapitány Bátory bukását. Vagyis a pillanatot, mikor mindenkiben tudatosult, hogy ő bizony csalt. Mert ugye gondoljunk csak bele: egy szavazat Zitára. Az én voltam. Nem tudom mennyi rám, az volt mindenki más. És egy Bátory-ra. Na ez már itt hibádzott. Ugyanis rá senki nem voksolt, szóval… Az bizony ő maga volt. Ciki…
Nos… Pár hete írtam utoljára a naplómba, szóval alaposan el vagyok maradva, viszont van rá mentségem. Semmi, de tényleg semmi időm nem volt. Mint friss kapitány, nekem kellett összetartani a csapatot, értesíteni őket a következő meccsel kapcsolatos tudnivalókról, az edzések időpontjáról, szorgosan megjegyezni, ki miért nem lesz jelen, segíteni az edzőt a kezdőcsapat tagjainak válogatásában és még sorolhatnám. Egyébként az első edzés kapitányként nem is sikerült olyan vészesre, ami engem illet. Persze az már más kérdés, hogy Bátory nem volt túlságosan elragadtatva sem a leváltástól, sem pedig attól, hogy rájöttünk, saját magára szavazott a választáson. Ez utóbbi az edzőnek sem igen volt kedvére, ennek következtében pedig Lillára büntetés várt. Mégpedig olyasféle, ami számára a legnagyobb törést jelenthette lelkileg (már ha van neki egyáltalán…): nem játszat a következő meccsén a bajnokságnak, sőt nem is lehet jelen. Mikor ezt megtudta, emberesen kiakadt, és mindennemű túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy tőle zengett az egész sportközpont. Meg az utca. És talán a város is. Anya szerint ebben az időben a kutyák ismeretlen okokból kifolyólag elkezdtek fülsiketítően vonyítani. Nem biztos, hogy véletlen egybeesés. Csak mondom. Na, de a lényeg, hogy Bátory olyan szinten tajtékzott, hogy edzést sem lehetett tőle tartani, az egész átment egy hatalmas, össznépi szájkaratéba, aminek a vége egy fájdalmas pofon lett. Lilla, mint mondtam, nem volt túl jó hangulatban, mindezért pedig engem, csakis engem hibáztatott, úgyhogy lezárásként lekevert nekem egyet. Hát… nem volt felemelő érzés, de túléltem.
Hogy rátérjek a mai napra: ennek is egy csúnya kis veszekedés lett a vége, de ezúttal Bátory (kivételesen) kimaradt belőle, mivel nem lehetett ott a már említett meccsen. Ami ugye ma volt.
- Hé, Alíz kapitány! Tengerre fel! – „viccelődött” apa, és egy matrózsapkát (?) nyomott a fejembe. Igen… Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki nem döbbent le totálisan a ténytől, hogy engem választottak meg a csapat vezetőjének, ugyanis az ő szemében mindig is sztárfocista voltam, hogy őt idézzem. Ettől függetlenül nem tudott leszállni a témáról, szóval mindig számíthattam egy újabb kirohanásra tőle, ilyen volt ez a mostani is.
- Ööö… Apu… Honnan van ez a sapka? – vettem le a fejemről.
- A fürdőből. – nézett rám, mintha ezt bizony tudnom kellett volna. Ez most komoly? Mik vannak még a fürdőben, és pontosan hol? Mert már engem is érdekelne, hiszen onnan szedte a cintányért is, amivel A NAGY GÓLOM meccsén parádézott, most meg ez a sapka… Kész kincsesbánya lehet az a hely.
- Remek. – nyögtem ki, mivel hirtelen nem jutott eszembe normális válasz.
Akkor ezt megbeszéltük.

***

5-2 az állás a hazaiak javára! – bömbölte a kommentátor percekkel a meccs vége előtt. Mi tagadás, igen rosszul indítottunk, és eleinte nagyon meg voltam rémülve, féltem, veszíteni fogunk. Lássuk be, nem sokat dobott volna a népszerűségemen, ha rögtön az első meccsemen kapitányként csúfos vereséget szenvedünk. Viszont úgy tűnt, meghallgatták könyörgésemet, szóval a csapat a 2. félidőre nem csak hogy összekapta magát, de a szó szoros értelmében megtáltosodott. Sorra rúgtuk a gólokat, közülük kettő is az én nevemhez köthető, szóval büszke győztesekként vonultunk le a pályáról mindannyian.
- Éljen az új kapitány! – visította Stella a nyakamba ugorva, mire elnevettem magam.
- Éljen! – ordibálták be a többiek is, amint meghallották barátnőm üvöltését. Hatalmas felfordulás támadt az öltözőben, mindenki ujjongott, kiabált, örömtáncot járt, volt ott minden. És az egész kavalkád közepén ácsorogtam én, akit mindenki ünnepelt. Mit ne mondjak, elég furcsa érzés volt, és még nem döntöttem el, hogy jó vagy rossz értelemben…
Még mindenki javában tombolt, mikor megláttam, hogy Stella halkan és észrevétlenül próbál kiosonni az öltözőből, arcáról eltűnt az addigi hatalmas mosoly. A mosoly, amit szinte soha nem törölt le magáról. Azt hiszem, ekkor ötlött fel bennem először a kétely: vajon igazi volt valaha is az a nevetés? Húha… Nem is tudom, honnan jött ez a gondolat, de akkor, abban a percben éreztem, hogy akármennyire is próbálom a szőnyeg alá söpörni a témát, nem fog menni, mert Stellát hónapok óta nyomasztja valami, és itt van végre az ideje, hogy szembenézzünk vele. Persze arra nem gondoltam, hogy ő ezt nem akarja…

***

A sportközpont bejáratánál értem utol Stellát. A folyosókon rohangálva felhívtam anyáékat, és közöltem velük, hogy hazakísérem a barátnőmet, ne várjanak rám. Nem nagyon hagytam időt ellenkezésre, ugyanis iszonyatosan siettem; nem baj, túlélem, ha kicsit kiabálnak majd velem.
- Stella! Várj meg! – kiáltottam utána, mire megfordult. Későn vette észre, hogy elfelejtette letörölni a könnyeit, és ez a pár pillanatnyi fáziskésés elegendő volt ahhoz, hogy felmérjem, nagyobb a baj, mint eredetileg hittem.
- Bocsi, Liz, de sietek. Otthon már várnak. – fordult meg fürgén, és olyan gyorsan próbált eliszkolni, hogy szerintem még egy gepárd is megirigyelte volna.
- Nem! Ezt nem hagyom! – üvöltöttem utána, hirtelen kikelve magamból, mire döbbenten megtorpant, és hátrafordult; szemei dühösen megvillantak. Oké, erre nem számítottam.
- Mit nem hagysz? – meredt rám villogó szemekkel. Hűha… Ezt a lányt én még életemben nem láttam ilyen dühösnek, sőt ha belegondolok, még morcosnak sem. De mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást?
- Nem hagyom, hogy ennyire magad alatt legyél. Stella, hónapok óta olyan furcsán viselkedsz! Aggódom érted! – néztem rá esdekelve, szememmel könyörögve azért, hogy végre megossza velem a titkát. Mert igen. Biztos voltam benne, hogy van valami, valami szomorú, esetleg ijesztő, amit megpróbál elrejteni előlem, és mindenki más elől is. Hosszú hónapok óta zavart és másodpercek alatt képes lehangolódni, mintha depressziós lenne. Már régóta figyeltem, de nem mertem megkérdezni, mi baja, hátha csak rontanék a helyzeten.
- Aggódsz értem? – meredt rám idegesen, mint aki mindjárt robban. – Valóban? Hónapok óta figyeled, hogy milyen furcsa vagyok? És eszedbe sem jutott megkérdezni, mi lehet velem?
- Nem, dehogy! Félreérted! – próbáltam győzködni, de már előre tudtam, hogy ma este nem fogunk békében elválni.
- Mit? Azt, hogy neked fontosabb volt minden, de tényleg minden nálam, a legjobb barátodnál? – tört ki hirtelen, arcát pedig könnyek lepték el. Szeméből eltűnt a harag, helyét a mélységes csalódottság vette át, és én képtelen voltam megszólalni. – Hónapok! Alíz, hónapok teltek el azóta, hogy észrevetted, valami bajom van, és most hirtelen eszedbe jut, hogy „ja, tényleg, kérdezzük már meg, annyira azért nem érdekel, de ha baj van, majd jövök én, aki mindig mindenkit meg akar menteni, és helyrehozom szegény, nyomorult Stella életét”? Hát köszönöm szépen, de nem kérek a sajnálatodból! Nem akartam senkivel sem beszélni erről, sosem akarnám, hogy szánakozzanak az emberek, mert nem gondolják komolyan! De ettől függetlenül téged a barátomnak hittelek, úgy gondoltam, végre van valaki, aki tényleg szeret, de tévedtem! Te csak magaddal törődtél végig, és Shaddel, és ha belegondolok, mindenkivel, csak velem nem. Mindenki problémáival foglalkoztál, aki hozzád tartozik, mert azokat is a sajátjaidnak érezted. Mindig csak arra gondolsz, hogy neked jó legyen, hogy érezd, segíteni próbáltál! Önző vagy! És ha ez nem lenne elég, rá kellett jönnöm, hogy az én gondjaim nem érdekeltek, szóval nem is tartasz annyira, hogy foglalkozz velem! Megértem, oké? – nézett rám könnyes szemmel. – Csak nem szeretnék minden nap szembesülni ezzel a ténnyel. Azt hiszem, nem kéne többé találkoznunk… - mondta ki, én pedig éreztem, hogy valami összetört bennem. Elvesztettem a legjobb barátnőmet, és tudtam, hogy nincs visszaút.
- Stella… Ne mondd ezt! Igenis érdekelsz! Te vagy a legjobb ba…
- Ne! Ki ne mondd! Nem bírnék elviselni egy ekkora hazugságot. Alíz, kérlek! Megválasztottunk kapitánynak, és te azóta csak erre az egészre koncentrálsz, amivel persze nem lenne baj, de… Mikor beszélgettünk mi utoljára? És… nem tudom, hogy szándékosan-e, de elfelejtetted a születésnapomat is. Mondjuk, nem nagy ügy, úgysem nagyon szoktuk ünnepelni… - vont vállat.
- Ne! Ez nem lehet igaz! Hogy felejthettem el? Stella, úgy sajnálom! Teljesen kiment a fejemből, de jóváteszem! Ígérem! – könyörögtem.
- Nem kellenek az üres ígéretek, sem a sajnálkozás. Egy barátra lett volna szükségem, de mint kiderült, én még azt sem érdemlem meg! – mosolyodott el keserűen. – Noja sem nagyon erőltette meg magát, ha már itt tartunk, de az kevésbé fáj, mint a veled való barátságom üressége.
- Stella, kérlek! Beszéljük meg! Miért rohantál el a meccs után? – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, hátha ettől a kérdéstől megnyílik előttem, de ugye erre nem volt esély.
- Közbejött valami. – biccentett kimérten, majd szó nélkül megfordult, és vissza se nézve elindult felfelé a dombon.
És hogy mi volt a legszomorúbb az egészben? Azon kívül, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet? Azon kívül, hogy tudtam, nem mehetek utána? Az, hogy mélységesen fájtak a szavak, melyeket hozzám vágott, ráadásul még igazak sem voltak. Azt hiszem. Hát persze, hogy nem, ez hülyeség.
Ugye?!

Alíz.