44. Talán örökké

Sziasztok, Törpilláim!
Azt hiszem, megtáltosodtam, vagy valami ilyesmi, mivel extrán rövid idő elteltével hoztam az új részt. :D Remélem, örültök neki.
Egyébként nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a sok kommentet, ami az előző részhez érkezett tőletek! <3 Komolyan mondom, feldobtátok a napomat, és erőt adtatok vele a következő fejezet megírásához!
Mindenkinek nagy ölelést küldök, és persze jó olvasást kívánok! :*
Vigyázzatok magatokra, és pihenjetek sokat! ;) <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Ne felejtsetek el feliratkozni rendszeres olvasónak, ha még esetleg nem tettétek volna meg! :D <3 

Április 25./Szombat

Két hét. Két katasztrofális hét telt el azóta, hogy otthagytam Eriket a parkban, aztán emberesen kibőgtem magam. Két hete nézem őt levegőnek a suliban. Két hete tesz úgy, mintha nem tudná, miről van szó. Már két hete fontolgatom, hogy ha még egyszer hozzám szól, nem fognak érdekelni az erőviszonyok, én bizony megtépem azt a srácot. Nem, nem vagyok erőszakos hangulatomban. Hangyafikányit sem. (Van ilyen szó?)
Egyébként annak pedig immár több mint két hete, hogy Stellával összevesztem. Ennyi ideje nem hajlandó edzésekre járni, és ennyi ideje nem szól hozzám egy szót sem. Hogy is szólna? Kilométerekről elkerül.
Jelenleg pedig Erik és Stella (sorrendtől eltekintve) okozzák számomra a legnagyobb fejtörést. Stellával mindenképpen ki akarok békülni, Eriket meg… Hát azt nem tudom, miért agyalok még mindig rajta, de annyi biztos, hogy folyton ezt csinálom.
Így állunk most. Semmi nem változott azóta, hogy utoljára írtam a naplómba, és ez kezd az agyamra menni. Tennem kell valamit, bár egyelőre még csiszolódik a terv a fejemben.

***

- Alíz! – toppant be apu a szobámba ma reggel. – Ideje felkelni! – paskolta meg a takarómat.
- Felejtsd el. – morogtam.
- De hát ma van a nagy, családi kirándulás! – lelkesedett.
- Milyen kirándulás? – motyogtam a párnámba.
- Jó, nem teljesen kirándulás. – pontosított.
- Akkor?
- Nos, megírtam a következő könyvemet! – jelentette ki hirtelen, mire azonnal felültem az ágyamban.
- Tényleg? Elolvashatom? – kérdeztem csillogó szemekkel. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy végre felébredjek.
- Hát persze! De ma ünnepelünk! – kiáltott fel. Most már értettem, milyen kirándulásról beszélt. Amikor apu befejezett egy könyvet, mindig elmentünk valahová, és együtt töltöttük a napot, aminek zárásaként elvittük a megírt történetet a kiadóhoz. Ez amolyan családi hagyomány.
- És hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Természetesen a Csirkesarokba. – közölte, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Persze az apu kedvenc kajáldája, úgyhogy végül is logikus.
- Várj, kitalálom. Csirkét fogunk enni. – „tippeltem”.
- Kislányom, belőled valami hatalmas bölcs lesz. – karolt át apu, mire elnevettem magam.

***

A Csirkesarok egy apró kis étteremnek nem nevezhető valami a város másik végén. Konkrétan semmi mást nem lehet ott kapni, csak vödrös csirkét, csípős mártást és poharas csapvizet. Ja, és különféle fertőzéseket. Abban dúskál az a hely, mivel mióta én élek, valószínűleg pontosan egyszer takarítottak ki: mikor tudták, hogy ellenőrzés várható. Ennyi.
De egy ilyen kis semmiség aput nem nagyon állította meg, ő arra esküdött, hogy itt árulják a világ legfelségesebb csirkéit, amiben egyébként egyetértek vele.
- Ez a hely sosem változik. – fintorgott anya, ahogy beléptünk az ajtón.
- Szívem, ne rontsd el a pillanatot! – pirított rá apa, én pedig inkább csendben maradtam. Amúgy is rossz kedvem volt, úgyhogy én is csak romboltam volna a hangulatot. Kivételesen nem Stellán és Eriken járt a fejem, hanem a nővéremen. Az az igazság, hogy mindannyian szerettük volna Vilut is elhozni erre az ünnepélyre, de a terv kudarcba fulladt. 5 percig kopogtattunk szakadatlanul a szobája ajtaján, kérleltük, hogy, jöjjön velünk, de válasz nélkül maradtunk, engem pedig majdnem megölt a tehetetlenség, és újfent azon agyaltam, miként könnyíthetnék a lelkén. Eddig még nem jutottam semmire.
- Alíz! – integetett előttem apa, mire visszatértem a Földre. Azt hiszem, elbambultam.
- Igen? - kérdeztem.
- Igazán nem szeretnék beleszólni, felőlem aztán állhatsz is az étkezés végéig, de… - célozgatott apa, mire észbe kaptam. Aha, szóval, amíg mindenki helyet foglalt, én üres tekintettel meredtem magam elé. Á, kicsit sem égő.
Gyorsan lehuppantam a székemre, és igyekeztem minél jobban jelen lenni fejben is. Elvégre ez apu nagy napja.
- Hé, Alíz! – csillant fel hirtelen anya szeme pár percnyi néma csönd után.
- Tessék? – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Az ott nem Stella? – mutatott óvatosan a helyiség túlsó végébe, mire kábé egy elefánt diszkréciójával fordultam abba az irányba.
És ott volt. Egy hónapja nem láttam a legjobb barátnőmet, és most itt ült, pár méterrel arrébb a sarokasztalnál. Valójában semmit sem változott, a haja, a szeme, a stílusa ugyanolyan volt, mégis sokkal idegenebbnek éreztem. Azt hiszem, a marcangoló bűntudatom miatt.
Szívem szerint rögtön felpattantam volna, hogy a nyakába ugorjak, de három érvet is összekapartam ezen cselekedet ellen:

· Haragszik rám.
· Aput ünnepeljük, hogy nézne ki, ha csak úgy lelépnék?
· Á, egyáltalán nem nézne hülyének a többi vendég. Dehogy.

- Már régen láttam nálunk. – töprengett anya. – Csak nem vesztetek össze? – vizslatott.
- Ööö… Nem lényeges. – legyintettem, de titkon Stella felé pillantottam. Még mindig nem vett észre minket, a tekintete pedig ugyanolyan fáradt és zavart volt, mint amikor utoljára láttam. Egyszerűen viszketett a talpam, annyira oda akartam szaladni hozzá, és megbeszélni mindent.
- Alíz. Borzalmasan hazudsz. – jelentette ki apa, fel sem nézve az étlapból. (Minek olvasgatta? Konkrétan 3 tételből áll az egész!) Szóval ilyen átlátszó lennék? Remek.
- Miért nem mész oda hozzá? – kérdezte anya.
- Mert… Most aput ünnepeljük. – próbáltam mosolyogni.
- Jaj, Alíz… Azt utána is lehet. Különben pedig én akkor vagyok boldog, ha veled minden rendben. – paskolta meg a kezemet.

***

- Szia… - ültem le kissé habozva Stellával szembe. Nos, elég sok idejébe telt a szüleimnek, hogy rábeszéljenek, menjek oda hozzá, de végül beadtam a derekamat. Most viszont azt kívántam, bár visszaslisszolhatnék anyához és apához, mert rájöttem, Stella valószínűleg látni sem akar, és rögtön felpattanva elviharzik.
Na, annál nagyobb volt a meglepetés, mikor semmi ilyesmit nem tett.
- Alíz? – kerekedett el a szeme.
- Ööö… Figyelj… Khm… Izé… - Csodás. Csak így tovább. Mutassuk meg, milyen intelligensek és kulturáltak vagyunk. – Sajnálom. – nyögtem ki kábé egypercnyi össze-vissza nyekegés után. Komolyan, mint valami kecske.
- Sajnálom. – szólalt meg Stella is velem egy időben. Várjunk, mi? Ő kér bocsánatot? De hát…
- Tessék? – Igen, ezt is egyszerre mondtuk. Ez kezdett ijesztő lenni.
- Jó, akkor kezdem én. – közölte, mire értetlenül bólintottam egyet. – Nézd, Alíz. Egyáltalán nem gondoltam komolyan egy szót sem, amit akkor este hozzád vágtam. Hülye voltam, és egy rosszabb pillanatomban értél utol. Nagyon sajnálom. – hajtotta le a fejét bűnbánóan, miután mindezt elhadarta. – Azért nem kerestelek azóta, mert iszonyúan szégyelltem magam, amiért ilyen gonosz voltam veled, pedig csak segíteni akartál. Meg persze haragudtam is. Nem rád. Magamra. Amiért sikerült elkergetnem azon kevés emberek egyikét, aki foglalkozott velem, és mindig mellettem állt. Kérlek, Alíz, bocsáss meg nekem! – pillantott rám esdeklően, könnyektől csillogó szemekkel. Húha. Éreztem, hogy ezt a kis monológot nem most találta ki. Hetek óta várta, hogy elmondhassa nekem mindezt, ha nem tévedek.
- Stella… Én sosem haragudtam rád. Nincs miért bocsánatot kérned. Magamat ostoroztam, amiért megbántottalak. – böktem ki.
Egy kis ideig furán néztük a másikat, fogalmunk sem volt, hogyan kéne lereagálnunk a helyzetet. Stella kapcsolt először, és halványan elmosolyodott.
- Ezt jól összehoztuk, nem? Mindketten azért kerültük a másikat, mert magunkra haragudtunk.
- Még jó, hogy most találkoztunk. – toltam hátra a székemet, és felálltam. Stella követte a példámat.
Pár másodpercig csak álltunk ott, egymásra pislogva, de végül tényleg megtört a jég. Egyszerre borultunk egymás nyakába, és bár nem mondtuk ki hangosan, mind a ketten tudtuk, hogy ezentúl nem fogjuk hagyni, hogy bármi is elválasszon bennünket a másiktól.
Oké, ez kicsit nyálasan hangzott.

***

- Egyszer majd el fogod mondani? – kérdeztem Stellát este, miközben a teraszon állva néztük a csillagokat. Miután az étteremben kibékültünk, anya és apa ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb barátnőm is velünk tartson az ünneplésben, utána pedig meghívtuk, hogy aludjon nálunk.
Ez nem egy átlagos pizsibuli volt, inkább a „Nagy Beismerések Éjszakája”. Én már elmeséltem neki mindent Erikről meg az osztályomról is, de nem mertem nyíltan rákérdezni, hogy ő is szeretné-e megosztani velem a gondjait. Egészen idáig.
- Mit? – kortyolt bele a teájába, amit anya főzött nekünk.
- Azt, amiért olyan csúnyán összevesztünk. – suttogtam félve.
- Tényleg érdekel? – harapdálta a szája szélét.
- Igen. Nagyon is. Figyelj, Stella! Bennem megbízhatsz. Ígérem, hogy nálam biztonságban van a titkod. – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Tudom. De… Olyan nehéz erről beszélni. – sütötte le a szemét.
- Akkor nem kell. Én nem erőltetem.
Megszólalásomat kisebb csend követte.
- De szeretném, ha tudnál róla. – jelentette ki pár percnyi hallgatás után. Azt hiszem, idáig magában mérlegelte a helyzetet.
- Egészen biztos? – vontam fel fél szemöldökömet.
- Igen. – fordult meg, és letelepedett az egyik kerti székre. Néma csendben követtem a példáját.
Sokáig csak szótlanul ültünk egymással szemben, vártam, hogy összeszedje a bátorságát és a gondolatait. Körülbelül 10 perc múlva merte először kinyitni a száját.
- Az apám… - kezdett bele, de rájött, hogy ez így nem fog menni, úgyhogy taktikát váltott. Úgy döntött, inkább elhadarja egyben az egészet, mielőtt újra elvesztené a lélekjelenlétét. – Az apám alkoholista. Ha részeg, akkor erőszakos, és sokszor bánt engem és anyát is. Ezért óv engem anyu még a széltől is, és ezért nem akartam, hogy szilveszterkor Patrik eljöjjön hozzánk, úgyhogy inkább hozzátok jöttem. – mindezt olyan gyorsan darálta el, hogy kellett egy kis idő, mire eljutott de a tudatomig. Akkor viszont, mikor ez megtörtént…
Úgy éreztem, megszakad érte a szívem.
- Szent ég! Stella! Ez borzalmas! – szörnyülködtem, mikor végre szóhoz jutottam, és nem csak tátogni voltam képes. – Úgy sajnálom! – pattantam fel, majd beügyeskedtem magam a székébe, szorosan mellé, és átöleltem. Ekkor gördült le az arcán az első könnycsepp, ami koránt sem volt az utolsó.
Stella csak sírt, és sírt, én pedig bármit megtettem volna, hogy segítsek rajta. Fogalmam sem volt, milyen érzés lehetett neki egy ilyen családban, ilyen apával felnőni, ahogy arról sem, mennyire nehéz lehetett mindezt megosztani valakivel. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokan tudhattak minderről.
Viszont úgy tűnt, bennem megbízott annyira, hogy beavasson életének ezen részébe, és ez igazán jólesett. Tudtam, hogy most rajtam a sor, bizonyítanom kell, hogy igaz barát vagyok. Meg akartam mutatni neki, hogy én mindig itt leszek, ha szüksége van rám, és támogatom.
- Figyelj… - szólaltam meg nagy sokára. – Tudd, hogy mi minidig szívesen látunk ebben a házban. Oké? Ha bármi van, csak szólj, és idejöhetsz. – mondtam, és komolyan is gondoltam minden egyes szót.
Abból, amit szipogva próbált kinyögni, arra következtettem, hogy azt mondja, „köszönöm”, én pedig megnyugodtam, amiért legalább ennyivel tudom támogatni a legjobb barátnőmet. Elhatároztam, hogy nem fogom magára hagyni, és minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy neki könnyebb legyen, ez a felajánlásom pedig tekinthető egy első lépésnek.
Tudtam, hogy valamilyen szinten most egy új korszak veszi kezdetét, és átalakul a kapcsolatunk. Közelebb kerültünk egymáshoz, és ez egyfajta állandó köteléket jelentett, ami összetart bennünket.
Lehet, hogy csak gyerekkorunk végéig, esetleg annál is rövidebb ideig, pár évig, néhány hónapig tart ki ez a bizonyos kapocs. De ki tudja?
Talán örökké.

Alíz