45. Beszélnünk kell

Drágaságos Törpilláim!
Meglepetés! Karácsony alkalmából ismét a vártnál előbb jelentkezem új résszel, mivel gondoltam, megleplek Benneteket ezzel a sajátos karácsonyi ajándékkal! És nemcsak arról van szó, hogy hatalmas sebességre kapcsoltam az írást illetően, hanem emellett sikerült egy körülbelül kétszer hosszabb fejezetet összehoznom, mint általában.
A részről még annyit, hogy eléggé eseménydús, szóval remélem, tetszeni fog mindenkinek! ;)

Legközelebb már csak a jövő héten jelentkezem, és nem ígérem, hogy még 2015-ben be tudom fejezni az első évadot, de ettől függetlenül nem maradtok Alíz nélkül. :) ;) <3
Még egyszer minden egyes olvasónak békés, boldog karácsonyt kívánok! Meg persze jó olvasást az új részhez. :D

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Egyetek sok sütit, hogy legyen mit ledolgozni a tesi órákon! :D Én legalábbis ezen leszek. :D

Május 2./Szombat

- Beszélnünk kell. – közölte velem Stella és Noja olyan egyszerre, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon hány napig gyakorolták ezt a sajátos köszönést. Azért nevezem köszönésnek, mert ahogy ajtót nyitottam, nem köntörfalaztak, kimondták, amiért jöttek, a „szia” és társai másodlagosnak tűntek.
Azt azért még hadd tegyem, hogy érkezésükkor az óra pontosan reggel 7-et mutatott, szóval abban a szombat hajnali kómás állapotomban beletelt egy kis időbe, amíg eljutott a tudatomig, mi is a helyzet. Mondjuk még akkor sem értettem semmit, mikor ez megtörtént.

- Miről? – böktem ki végül ásítva.
- De nem itt. – pontosított Noja, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Jó, de… - kezdtem volna akadékoskodni, olyan kis semmiségeket megemlítve, mint például alvás, hajnal, szombat, húzzatok innen és még sorolhatnám. Sajnálatos módon erre nem volt lehetőségem.
- Húzzál befele felöltözni, és 10 perc múlva találkozunk az utca végén! Nincs kifogás! Mozgás, gyerünk! – vette át az uralmat a helyzet felett Noja, majd szó nélkül rám vágta a bejárati ajtót.
Aha. Persze. Értem én. Pontosan tudom, miről van szó. Naná. Mindössze néhány apró részlet hiányzott, hogy összerakjam a fejemben a képet. Mit keresnek ezek itt? Miről akarnak beszélni? Hová megyünk? Miért kell sietnem? És… Nos… Igen, nagyjából az összes darabja hiányzott a kirakósnak.

***

- Késtél. – vetette oda Noja, mikor jóval a megbeszélt időpont után sikerült csak megérkeznem. Pontosabban átesnem egy fadarabon, és majdnem eltanyálni. Mázli, hogy Stella elkapott, különben gazdagodtam volna pár nemkívánatos varrattal.

- Nem mondod. – forgattam a szemem. – Siettem, ahogy tudtam.
- Mindegy. – enyhült meg Noja arca. – De az az igazság, hogy teljesen fel vagyok pörögve.
- Mitől? – kérdeztem, de most sem kaptam egyenes választ.
- Ne szaladjunk ennyire előre. – szólt közbe Stella, majd intett a kezével, hogy sétáljunk egyet. Kezdett gyanús lenni nekem ez az egész.
Ekkor rezegni kezdett a telefonom.
- Anya kérdezi, hogy csináljon-e nekünk reggelit. – olvastam fel hangosan anya üzenetét, aki valószínűleg szívesebben aludt volna még egy kicsit, de mivel a lányok csengetése felébresztette, úgy döntött, kihozza a legjobbat a helyzetből.
- Azt hiszem, nem lesz rá szükség. Ha megtudod, miről akarunk veled beszélni, kétlem, hogy képes leszel egyáltalán enni. – világosított fel Stella, mire elkerekedett a szemem. – De azért köszönjük. – tette még hozzá, én pedig teljesen elképedve, és előre félve a most következő beszélgetéstől, bepötyögtem a választ anyunak, majd eltettem a mobilt.
Kis idő múlva egy parkhoz érkeztünk. Noja azt javasolta, hogy üljünk le.
- Ki van zárva. Menjünk máshová. – makacsoltam meg magam, mire mind a ketten értetlenül bámultak rám.
- Miért?
- Ezen a padon ülve jöttem rá, hogy Erik átvert. – sütöttem le a szemem. Stella és Noja egymásra pillantottak.
- Akkor nem is találhattunk volna tökéletesebb helyet ehhez a beszélgetéshez. – állapította meg végül Stella, mire Noja egy jól irányzott mozdulattal lerántott maguk közé.
- Oké. Feladom. Halványlila gőzöm sincsen, mi a fenéért rángattatok el ide. – dőltem hátra sóhajtva.
- Nos… Akkor ideje belevágni. – döntötte el Stella, és jelentőségteljesen átpillantott a másik oldalamon ülő barátnőnkre, aki nem is habozott sokáig a megszólalással.
- El kell mesélnem neked valamit. – közölte, én pedig akaratlanul is fészkelődni kezdtem ültömben. Szóval eltitkolt előlem valamit?
- Halljuk. – nyögtem visszafojtott lélegzettel.
- Tudod, Alíz… Már régebben is szóba jött ez a kérdés, de valamiért elfelejtődött. Jelen helyzetben pedig… Kötelező, hogy tudj róla. Nézd… - dőlt hátra ő is feszülten. – Hülye voltam, amikor járni kezdtem Patrikkal. Buta kislány, aki azt hitte, meg tudja javítani a folyton csajozó barmot, de a helyzet az, hogy tévedtem. Utálom magam, amiért ilyen ostoba voltam, és nem láttam át a rózsaszín ködön, de… Abban is biztos vagyok, hogy ha valaki nem nyitja fel a szememet, és csak sokkal több idő elteltével jövök rá a dolgokra, akkor, mikor már késő, és talán mélyebb sebet ejt bennem az eset, nos, az sokkal rosszabb lett volna. Szerencse, hogy volt valaki, aki valójában a háttérből nézte végig Patrik játszadozását. Valaki, akinek egyszer csak elege lett a kisded játékokból, és úgy döntött, cselekedni fog, hogy segítsen azokon, akiket a haverja átvert. Tudod, kiről beszélek, Alíz? – fordult felém hirtelen, de teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem semmit, úgyhogy nemet intettem a fejemmel. – Nem? Hát ezen nem csodálkozom. Biztos vagyok benne, hogy eszedbe sem jutott, a srác, akit mindennek elmondtál, valójában leleplezte Patrik szarságait, hogy a megbántott lányoknak ne kelljen tovább hazugságban élnie azzal a szeméttel. – mondta ki szemrebbenés nélkül, nekem pedig leesett az állam.
- Hogy mi van? – kérdeztem tökéletesen kulturáltan.
- Jól hallottad, Liz. – szólalt meg Stella is.
- Hogy tisztázzuk… - emeltem fel a mutatóujjamat. – most Erikről beszélünk, igaz?
- Igen. Róla. – bólintott Noja. – És ne merészelj ellenkezni. Előbb befejezem, utána elküldheted felőlem az Antarktiszra is zsiráfot vadászni, ha még mindig ezt érzed helyesnek.
- De az Ant… - kezdte volna Stella, de Noja leállította.
- Tudom, hogy nincsenek. De jól hangzott. – vont vállat.
- Visszatérhetnénk az előző témához? – sürgettem.
- Természetesen. – vágta rá Noja. – Szóval… Ha azt hiszed, hogy szilveszterkor puszta hobbiból lófráltam az utcátokban, nagyon tévedsz. 5 perccel azelőtt, hogy elindultam volna az osztálybuliba, Erik felhívott, és nagy vonalakban annyit mondott, hogy menjek el hozzátok, ott majd megtudom, miért. Mikor megkérdeztem, mi ez az egész, azt felelte, hogy nem mondja el, mert akkor tuti, hogy messziről elkerülöm azt a helyet, hiszen nem fogok hinni neki. Valójában igaza volt. Megbíztam abban a tetűben, de mivel gőzöm sem volt, mi a helyzet, elmentem. És jól tettem; nem bántam meg.
Figyelj, Alíz… Beszélhetünk itt most önzetlenségről, osztálytársi szeretetről, de ez, amit Erik tett, nem az volt. Hanem szerelem. – mondta ki.
- Hogy mondod? – kerekedett el a szemem. – Ti összejöttetek? – visítottam fel olyan 20 oktávval magasabb hangon.
- Mi van? Eszednél vagy? Én meg ő? Ugyan kérlek… Persze helyes meg minden, de egyrészt nem az esetem, másrészt pedig a szerelem kapcsán nem magamra gondoltam. És nem is Stellára. És nem is Sziszire. Tudod, Alíz, okos lány vagy te. Szerintem már összeraktad a képet. – közölte.
Igen. Összeraktam. A kirakós minden darabja a helyére került.
Végig Erik volt az őrangyal (enyhe túlzás, de így jobban hangzik). Megunta, hogy Patrik mindenkivel csak szórakozik. Tudta, hogy milyen címre fog menni akaratán kívül (persze, hogy tudta, elméletben legjobb barátok), és odaküldte az utolsó személyt is, aki hiányzott a képből. Vagyis az utolsó kettőt. Úgy érzem, Sziszi sem véletlenül hívta fel aznap este a srácot. Erik azt akarta, hogy Patrik végre egyszer lebukjon, és a csajai dobják ki őt, ne fordítva. Nojának pedig igaza van. Persze, mindenkinek segíteni akart, de ahhoz, hogy ekkora lépésre szánja el magát, és tulajdonképpen hátba szúrja a legjobb barátját, ahhoz bizony kellett valami túlvilági erő. Vagy ha nem is túlvilági… Akkor egy bizonyos lány, aki… Francba, csak én lehettem.
- Itt már nincs min akadékoskodni, Liz. – fogta meg a kezem Stella. – Erik szeret téged, ki tudja, mióta!
- Valószínűleg sokkal régebb óta, mint azt fel merné vállalni. – közölte Noja a szemét forgatva, én pedig elpirultam.
- Elcsesztem, igaz? – szólaltam meg végül. Mind a ketten vadul bólogatni kezdtek.
- De nem végleg. – sietett gyorsan megnyugtatni Stella. – Viszont mielőtt ebbe belemennénk… Árulj el nekem valamit. – nézett a szemembe jelentőségteljesen.
- Mit? – kérdeztem félve.
- Szereted Eriket, Alíz? – vonta fel a szemöldökét. Lassan és kimérten beszélt, mint aki fél, hogy rögtön felpattanok, és elfutok a kérdés hatására.
Nem tettem semmi ilyesmit. Amikor felfogtam, miről van szó, azt hittem, sokat fogok gondolkodni a válaszon, alaposan átrágom, aztán mondok valamit, de erre nem volt szükség, két okból kifolyólag sem. Egy: Stella egy másodperccel később már kiolvasta a szememből a választ. Kettő: önmagamat is megleptem, de… valahogy nem kellett ezen egy szikrányit sem gondolkodnom. Azt hiszem, erre a kérdésre már hét éve tudtam a választ. 

***

6 és fél évvel ezelőtt
Tami beteg lett elsős létünk második hetére, Ellával pedig még nem igazán voltunk barátok addigra. Azon a hétfőn elvittem a kedvenc macimat az iskolába, hogy rajzórán majd lerajzolhassuk. Nagyon vigyáztam rá, mert ő volt a kedvenc játékom. Egész nap magammal hordoztam, de amikor kimentem a mosdóba, letettem a padomra. Mire visszaértem, nem volt a helyén, nekem pedig könnybe lábadt a szemem.
- Miért sírsz? – lépett mellém Erik. Akkor még eléggé pöszén beszélt, mert nemrég esett ki a két elülső foga.
- Valaki elvitte a macimat. – oké, elsősök voltunk, de lássuk be, akkor is ciki egy maci miatt sírni. Az ovisoknak való, mi meg már hatalmas nagy iskolások voltunk. Bárki más lendületből kinevetett volna, de Erik nem. Hirtelen kipirosodott az arca, és nagyon mérges lett. Addig járkált a padsorok között, amíg valaki be nem vallotta, hogy ő vette el, de csak viccből. Erik ekkor kitépte a kezéből a macimat, aztán megfogta a srác (nem emlékszem, ki volt az) tolltartóját, és nemes egyszerűséggel behajította a kukába. (Ezért később kapott egy feketepontot.) Utána odajött hozzám, és mintha mi sem történt volna, átnyújtotta nekem az elveszettnek hitt játékomat.
- Köszönöm. – szipogtam boldogan.
- Szívesen. – mosolygott rám. Így álltunk egymással szemben egészen a szünet végéig.
Akkor lettünk mi a legjobb barátok.

Igen, a legjobb barátok. És én ezt mindig tudtam. Sosem volt itt szó szerelemről. Sosem.

***

Már egy órája ültem a városi focipálya lelátóján, ott, ahonnan anya és apa szokta nézni a meccseinket. De ezúttal nem én voltam a pályán.
A pályát fedő tetőt már leeresztették, úgyhogy a májusi szellő néha belekapott a hajamba. Jó érzés volt.
Ebben a pillanatban felharsant a sípszó. Gyorsan ránéztem az eredményjelző táblára. Egy góllal vesztett a város csapata a vendégekkel szemben. Az edző magához hívatta a sportolóit, hogy megbeszéljenek pár dolgot, de ez nem tartott sokáig. Egyre hevesebben kalapált a szívem, tudtam, hogy nemsokára cselekednem kell.
Mikor a játékosok végre elindultak az öltözők felé, szememmel keresni kezdtem valakit. Amint megtaláltam őt, hirtelen megfagyott a levegő. Mármint csak képletesen. Összetalálkozott a tekintetünk, neki pedig leesett az álla döbbenetében, de hamar észbe kapott, és becsukta eltátott száját.
Enyhén remegő lábakkal álltam fel a székemből, és amilyen elegánsan csak ment, lebotorkáltam a lépcsőn.
- Alíz? Hát te? – meredt rám elképedve, mint aki szellemet lát. Mondjuk, amilyen sápadt lehettem, akár halloweeni kelléknek is nézhettek volna.
- Szia, Erik! – nyögtem ki, és zsebre tettem a kezem, hogy ne lássa, mennyire remeg. – Öhm… Beszélni szeretnék veled.
- Hát… - túrt bele izzadt hajába – Oké.
10 másodpercet adtam magamnak, hogy összekaparjam a gondolataimat, és felidézzem a fejben már milliószor elgyakorolt monológomat. Francba, túl kevés időt szántam erre. Nem baj. Nem futamodhattam meg. Helyre kellett hoznom a tévedéseinket.
- Nézd… Ez hosszú lesz, úgyhogy kérlek, hallgass végig. – néztem rá esdekelve, mire aprót biccentett. – Ma… Beszéltem Nojával és az egyik ismerősömmel, akivel Patrik szintén elbánt. Jobban, mint velem. – ezen a ponton ökölbe szorult a keze, de nem szólt semmit. – El… Elmesélték, hogy te szóltál Nojának szilveszterkor. Az igazat megvallva teljesen ledöbbentem. Én azt hittem, te meg Patrik elválaszthatatlanok lettetek. Erik, figyelj, azért jöttem, hogy megköszönjem ezt neked. Annak az estének hála sikerült lezárnom magamban azt a valamit, amit Patrik iránt éreztem. Bebizonyosodott számomra, hogy nem véletlen botlás volt, amikor megcsókolt, aztán hagyta, hogy magamra vállaljam. Minden Sziszi átkozott tervének része volt, én meg bedőltem neki. Akkora egy barom voltam. De nem számít, már vége.
- Liz…
- Ne! Várj. Még nem végeztem. – vágtam közbe, mire engedelmesen bólintott. – Nem csak emiatt jöttem most ide. Emlékszel még arra a napra, mikor elvesztettem a játék macimat? – nem vártam meg, hogy reagáljon. Tudtam, hogy tisztában van vele, miről beszélek. – Akkor lettünk mi ketten barátok, igaz? Sőt! Tudod mit? Attól a naptól kezdve tartalak téged a legjobb barátomnak. Ne nézz így. Igazat mondok. Tami és Ella… Nos, ők mindig mások voltak. Csak nemrég jöttem rá, hogy sosem volt igazi a kapcsolatom velük. Egyedül benned bíztam meg mindig is. Ötödikes korunkig minden egyes rohadt kis titkomat megosztottam veled. Amikor elköltöztünk… Nos, akkor hatalmas hibát követtem el. Nem köszöntem el tőled. – ezen a ponton mélyen a szemébe néztem. – És tudod, miért? Mert féltem, hogy akkor végleges lesz az egész, tudatosul bennem, hogy ki tudja mennyi időre, de elveszítelek. Aztán visszajöttem, és szinte egymásra sem néztünk. Ez még jobban fájt. Próbáltam mással foglalkozni, ott volt Patrik meg mindenki más, de valahogy nem lett semmi olyan, mint régen. – vettem egy mély levegőt. Most jön a komolyabbik része. – Bevallom, mióta itthon vagyunk, elkezdtem naplót írni. Elég furcsa, sosem néztem volna ki magamból, de ez most lényegtelen. Szóval, amikor elkezdtem, néhány fontos személyről írtam benne, azt hiszem téged is megemlítettelek, de a barátságunkat nem. Valami olyasmit írtam, hogy te vagy a vicces srác az osztályban, aztán gyorsan lapoztam egyet. Egyszerűen nem bírtam leírni, hogy milyen is a mi kapcsolatunk, mert fájt, hogy már nincs is olyan, hogy a „mi kapcsolatunk”. Elszúrtam. Akkor, amikor köszönés nélkül költöztem a világ másik felére. Tudod, Erik, nem engedtem meg magamnak, hogy rád gondoljak, nem akartam fájdítani a szívemet. De aztán megjelentél a meccsen a rózsával, és… Nem tudom, elkezdtem reménykedni valamiben. De még akkor sem írtam rólad semmit a naplómba. Akkor már attól féltem, hogy elveszne a pillanat varázsa. – nyeltem egy nagyot. – Tudod, min gondolkodtam, amíg most a lelátón ültem? Nos, eszembe jutott a nap, amit már említettem. Barátságunk kezdete. Aztán beugrott az a nap is, mikor pár hete a parkban beszélgettünk, aztán vadbaromként viselkedtem, és elküldtelek a fenébe. A két időpont között annyi minden történt velünk. Barátság, közös poénok, aztán Amerika, később az a nyomasztó közöny, és végül… Végül valami egészen más. Amikor a felidéztem a játék macis napot, akkor eszembe jutott, hogy mindig csak barátok voltunk, semmi több. Soha semmi több. De ez valamikor megváltozott. Részemről biztosan. Őszintén mondom, fogalmam sincs, mikor történt, lehet, hogy már a barátságunk kezdetén, csak nem vallottam be magamnak, de… Én… Én… - kellett pár pillanat, hogy összeszedjem a bátorságomat, és a szemébe nézzek, de végül megtettem. – Beléd szerettem. – kész, végem, kimondtam. – És… Sajnálom, hogy olyan sokszor megbántottalak, hogy kitagadtalak az életemből, mert nem akartam végigélni az elvesztésedet. Hülye voltam. Én… - igazából még lett volna mondandóm, de Erik idáig bírta némán, ezen a ponton nem tudta visszafogni magát.
- Mit is mondtál? – kérdezte suttogva.
- Hogy hülye voltam.
- Előtte.
- Hogy sajnálom.
- Előtte.
- Ja… Az… Én… Nem akartam vele semmit elérni, csak azt akartam, hogy tudd. Nem kell rá semmit mondanod. – sütöttem le a szemem.
- Mondd ki újra. – kérte, és mindkét kezével megfogta az én mancsaimat.
- Én… Szeretlek, Erik. – suttogtam alig hallhatóan, közben mélyen a szemébe néztem.
- Liz…
- Tessék? – néztem rá félve.
- Én is szeretlek. El sem tudod képzelni, mennyire. – döntötte a homlokát az enyémnek, én pedig úgy éreztem, mindjárt összeesek. Most megőrültem, vagy tényleg azt mondta, amit hallani véltem?
- Komolyan? – kérdeztem teljesen elképedve.
- Igen. – mosolyodott el, és játékosan nekidörgölte az orrát az enyémnek.
- Mennyire komolyan? – húztam össze a szemem még mindig bizonytalanul.
- Ennyire. – suttogta, majd hirtelen elengedte a kezemet, és helyette átölelve a derekamat magához rántott. Ahogy összeért a szánk, úgy éreztem, milliónyi tűzijáték robban a gyomromban és a szívemben. Ösztönösen átkaroltam a nyakát, és még jobban magamhoz húztam.
Ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennel Patrik „ajándékozott meg”. Nem. Ez sokkal igazibb volt, igazi érzelmekkel, és olyasvalakitől kaptam, akit azóta szerettem, hogy megismertem, akárhogy próbáltam is letagadni. Durván 7 év telt el azóta, és most itt álltunk egymást átölelve, nem törődve a külvilággal. Csak mi voltunk ketten, senki más nem számított.
Ha belegondolok, ez mindig így volt köztünk, és ez jellemezte a kapcsolatunkat is.
Ketten a világ ellen.

Alíz