50. Véget ér

Drága Törpilláim!
Ide is elérkeztünk: ezennel meghoztam az utolsó számozott (50.) részt! Hihetetlen érzés belegondolni, hogy ez a pillanat is eljött, de azt kell mondjam: jó olvasást az 1. évad befejezéséhez! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Vasárnap érkezik az epilógus! ;)

Június 15./Hétfő

Hol is kezdjem? Elég sok minden történt velem az utóbbi időben. Volt itt minden: tárgyalás, ballagási próba és még egy kis meglepetés is Vilunak köszönhetően. Na, de akkor haladjunk időrendi sorrendben!
Pár hónappal ezelőtt említettem, hogy koránt sem biztos: Vilu nálunk marad. Ugyanis felmerült a lehetőség, hogy a külföldön élő nagynénjéhez vagy kihez kerül, esetleg nevelőotthonba, amibe bele sem akarok gondolni. Anyáékkal közösen arra jutottunk, hogy ezt az „apróságot” elhallgatjuk előle, hiszen akkor még a magába fordulós időszakát élte, nem akartunk rontani a helyzeten. Egy héttel ezelőtt viszont már képtelenek voltunk titokban tartani a dolgot, mivel Vilunak feltűnt, hogy anyáék szépen kiöltözve leléptek a házból. Tudniillik, épp a tárgyalásra tartottak, ahol készek voltak foggal-körömmel küzdeni újdonsült testvéremért, de nem tudhattuk, mi sül ki a dologból.
- Hová mennek a szüleid? – lesett be az ajtómon Vilu két másodperccel a garázsajtó csukódása után. Basszus. Szerintem eléggé le lehettem sokkolva, mivel testvérkém gyanakvó tekintettel méregetett, aztán nekilátott kihúzni belőlem az igazságot, mert a rögtönzött „tejet vesznek a húsleveshez” kifogásomat nem igazán vette be. Jó, tulajdonképpen azért annyira nem csodálom, hogy rájött, hazudok. Ki hallott már tejes húslevesről? Fúj.
Na, de a kis beszélgetésünk vége az lett, hogy 10 perc után megadtam magam, és egy levegővel elhadarva mindent bevallottam. Valójában nem is tudom, mire számítottam. Kiabálni fog? Újra depressziós lesz? Látni sem akar egyikünket sem, amiért hazudtunk? Elkezd sírni? Akárhogy is, egyik sem történt meg. Ehelyett meghatottan a nyakamba vetette magát, és szorosan átölelt. Azt hiszem, neki mindennél többet jelentett, hogy jót akartunk neki, és az ő érdekeit néztük, meg persze az is, hogy anya és apa akkor éppen a tárgyaláson küzdött érte.
- Köszönöm. – összesen ennyit mondott, és nem is volt szükség több szóra.
Mostanában egyébként eléggé testvéries lett a viszonyunk, egyre több dolgot árulunk el egymásnak magunkról, az álmainkról, a félelmeinkről. Mindenről. Be kell valljam, sosem vágytam testvérre, élveztem, hogy én vagyok az egyedüli gyerek, az egyetlen, akire a szüleim figyelnek, de mióta Vilu itt van… Ez megváltozott. Rá kellett ébrednem, hogy szükségem volt valakire. Egy személyre, aki nem anya vagy apa, és nem is egy barát. Hanem egy testvér. Egy ilyen viszonyt nem lehet megmagyarázni, nem tudnám megfogalmazni, mi a különbség testvér és barát között, ezt csak érezni lehet. Én megéreztem; és szerintem Vilu is.

***

Na, jó, elég az érzelgősségből, a végén még elsírom itt magam. Térjünk át egy szupervidám témára! Nem, sajnos nem arról van szó, hogy Patrik teljesen véletlenül lelépett az Antarktiszra zsiráfot vadászni. Sajnos. De ez a hír szerintem van ugyanannyira jó.
Dobpergést kérek!
A bíró a szüleinknek ítélte Vilu nevelésének jogát!
Mikor ezt megtudtuk, mind a ketten torkunk szakadtából kezdtünk visítani, de olyan szinten, hogy két perccel később a szomszéd átjött megnézni, nincs-e véletlenül madárpók a sarokban, hátha attól ijedtünk meg, és ordítottunk ekkorát. Erre egyikünk sem tudott mit reagálni, inkább csak udvariasan megnyugtattuk, hogy ilyenért nem kell aggódnia, bár kicsit furán néztünk rá közben.
Mikor bezárult mögötte az ajtó újabb sikongatásba kezdtünk, és nagyon reméltük, hogy nem tér vissza az ijedt és kissé fura szomszéd.
De hát volt is miért ujjongani! Viluval immár hivatalosan is testvéreknek számítottunk. Vagyis… valamilyen szinten. (Egyébként, ha a bíró más döntést hoz, apa biztosan szerzett volna valami ügyvédet, aki kialkudott volna még egy tárgyalást, ahol már Vilu is elmondhatja a véleményét, és lehet beleszólás a dologba. Szerencsére erre nem volt szükség.)

***

Tisztában vagyok vele, hogy ugrálok a témák között, de be kell valljam, alig várom, hogy Vilu történetén kívül a mai napról is meséljek, ugyanis… Nem, inkább az elején kezdem.
7. osztályosok lévén nem más a feladatunk, mint elbúcsúztatni a 8. osztályosokat. Annak ellenére, hogy ez egy 12 évfolyamos iskola, amibe ugye a gimi is beletartozik, minden évben rendeznek ballagási műsort, tekintve, hogy a tanulók többsége általában máshol folytatja tanulmányait, ide pedig új diákok érkeznek, keverednek azon kevesekkel, akik itt maradnak.
Nos, egy ilyen ünnepségre azért rendesen fel kell készülni, és szerencsénkre ezt a tanárok is így gondolják, úgyhogy a május és június nagy része az erre való próbálással telik minden évben, és idén sem volt másképp. A mai napon már a főpróbát tartottuk.
- 7.-esek! Azonnal menjenek vissza a helyükre! Elegem van abból, hogy mindig elkóvályognak! – üvöltötte bele teli torokból egy mikrofonba a nyolcadikosok osztályfőnöke, mire a hangfalak sípolni kezdtek. Ösztönösen befogtam a fülemet. – Rácz! Ne mondjam még egyszer! Azonnal szálljon le arról a gördeszkáról, és tegye le a plüss nyulat! – ordított rá Patrikra – Te jó ég… - tette hozzá, mikor felfogta, mit is mondott. Hát igen… A 7.b, tele okos és értelmes emberrel. Naná.
- Patrik, passz! – kiáltotta a színpadról az egyik nyolcadikos, mire az említett odadobta neki a játékot.
- Horvát! Maga csak ne nehezítse még jobban a helyzetet! Tüntesse el azt a nyulat! – rikácsolta egyre élesebben a tanárnő.
- Sajnálom, de nem tudok varázsolni, úgyhogy képtelen leszek eltüntetni. – hajtotta le a fejét „bűnbánóan”.
Ekkor szegény osztályfőnöknek végképp elfogyott a türelme, úgyhogy a mikrofont a mellette álló (és igencsak döbbent) Noja kezébe hajította, és futólépésben megindult „Horvát” felé, vélhetőleg azzal a szándékkal, hogy kitépi a kezéből a nyulat. Vagy letépi a fejét. És nem feltétlenül a játéknak.
Mindenki röhögve figyelte a műsort, ami nagyjából annyiból állt, hogy a tanárnő húzta az állat egyik fülét, a srác meg a másikat, aztán csatlakozott hozzájuk még pár ember, és kezdett tömegbirkózás kialakulni azon egyszerű helyzetből, hogy Patrik talált egy plüss nyulat. Teljesen logikus.
Még nagyban folyt a szegény nyúl szétráncigálása, mikor hirtelen csikorgást lehetett hallani a hangfalakból. Igazából senkit nem érdekelt különösebben, hogy mi lehet az, de én azért kíváncsian fordultam körbe. Mikor megtaláltam a hang forrását, kicsit összehúztam a szemöldökömet. A hangosító pult mellett ugyanis nem más állt, mint Vilu, aki éppen erősen gesztikulálva magyarázott a két hangosító fiúnak, de ők láthatóan hevesen ellenkeztek vele. Végül testvérkém megelégelte a vitát, és úgy döntött, cselekszik, bár egy ideig fogalmam sem volt, hogy pontosan mit is.
Körülbelül annyit láttam az egészből, hogy Vilu hozzácsatlakoztatja a telefonját valami szerkentyűhöz, aminek nem tudom, és nem is akarom tudni a nevét, majd nyomkod rajta valamit, aztán… Nos, aztán leesett az állam. A hangszórókból egyszerre valamilyen veszekedés hallatszott, aztán mikor feljebb vették a hangerőt, már tisztán lehetett hallani minden egyes szót. A szavakat, melyeket rögtön felismertem, ezzel együtt az emberek hangját is. Hirtelen rájöttem, mi történik és mi ez: a tavaly szilveszteri katasztrofális este a házunkban, amikor Patrik és Sziszi is bevallotta minden egyes gonosz kis húzását. Te jó ég! Ekkor értettem meg mindent. Vilu felvette azt a veszekedést, és most lejátssza itt, mindenki előtt, hogy bebizonyítsa, nem én vagyok az, akit utálniuk kell. Ez… Erre nincsenek szavak. Majdnem könnyek gyűltek a szemembe a hálától, amelyet a testvérem iránt éreztem. Egyszerűen… Hihetetlen ez a lány! Annyi jót tett már értem, és a feléről még csak nem is tud. Nincs mese; bár sosem hittem volna, hogy ilyet mondok, de nekem van a világon a legjobb testvérem. Még ha nem is vér szerinti.
Meghatódott kis merengésemet Sziszi ordítása szakította meg. Na, nem azé, aki pár méterre állt tőlem, ugyanis ő leesett állal, szoborrá dermedve bámulta az egyik hangfalat. És még csak most jött a java, ugyanis a „szilveszteri Sziszi” éppen most zendített rá hírhedt monológjára, ami után, emlékszem, kiviharzott a házunkból, és úgy bevágta az ajtót, hogy a szemközti falról leesett egy fénykép.
- Így minden sikerülhetett volna! – harsogták a hangszórók - Elveszítetted Noját, mielőtt barátok lehettetek volna! Az idióta kis utánfutóidat nem vonhattam be, mivel úgyse jöttek volna össze azzal, aki neked tetszik. Ez így volt a legjobb. Aztán összejöttem Ronival, hogy senki ne fogjon gyanút, Patrik pedig talált egy alkalmat, hogy megcsókoljon téged, én meg kaptam az alkalmon, hogy bemártsalak, hogy végre megismerjék az igazi énedet! Arra mondjuk nem számítottam, hogy fel is vállalod a tetted, arra készültem, hogy én bizonyítom be, de te voltál akkora idióta, hogy bevallottad, amit nem is tettél! Az sem volt tervben, hogy a két kis barátnőcskéd elpártol tőled, azzal nem tudtam volna mit csinálni, de megoldották ők helyettem is. Ez a kis görcs meg fogalmam sincs, hogy került a képbe, de nemcsak te lettél átverve, hanem én is! De tudod mit? Lesz*rom! Megérdemelted, te kis elkényeztetett liba, mert valaki végre megmutatta, hol is van a helyed, én pedig hihetetlenül örülök, hogy én lehettem ez a személy! Amúgy meg! Hivatalosan én még mindig nem veszítettem semmit, te viszont továbbra sem tartozol közénk, mindenki utál, szóval sok sikert, Cukipofa, még mindig én vagyok a győztes kettőnk közül, te pedig csak egy kis senki, aki egészen az első kudarcáig nem tudta, hova is tartozik! Ja, és még valami! Nem érdemelted meg eddig sem, hogy a sok idióta mind a te barátod legyen, mert egyszerűen kevés vagy ahhoz, hogy ennyien szeressenek. Mind a népszerűséget kereste csak melletted, ne is reméld, hogy valaha is igazán melletted álltak!
A végére már mindenki kővé dermedve bámult a semmibe, vagy éppen Sziszire, aki továbbra sem tért még magához döbbenetéből. Addigra az összes jelenlévő elfeledkezett a szétcincált plüss nyúlról, de még arról is, hogy éppen ballagási próba zajlik (vagyis, csak zajlana). Olyan két percbe telt, hogy mindenki összekapja magát, de még ekkor is néma csönd uralta a tornacsarnokot.
Végül Tami (a volt legjobb barátnőm) szólalt meg először.
- Te szemét r****c! Hagytad, hogy tönkremenjen a barátságunk Alízzal a kicsinyes kis bosszúd miatt? – támadt rá Sziszire, de mikor felocsúdtam a szavai okozta kezdeti sokkból, én magam reagáltam előbbi megnyilvánulására.
- Na, azért abban a te kezed is rendesen benne volt, már ne is haragudj! – álltam közé és a még mindig néma Sziszi közé – Nekem kellett volna hinned, és nem neki! Ezért csak és kizárólag magadat okolhatod. – néztem mélyen a szemébe, mire tátva maradt a szája.
Alig fejeztem be a mondatot, mikor egy lány a másik osztályból villódzó szemekkel ordított rá Patrikra:
- Szóval velem is csak szórakoztál? – visította, és ekkor aztán végleg elszabadult a pokol.
Tami és Ella felváltva esdekelt a bocsánatomért, Noja hol Patrikot szidta kíméletlenül, hol a két állítólagos legjobb barátnőmmel veszekedett. Patrikra elképzelhetetlen mennyiségű lány támadt rá, mindegyik azzal a szándékkal, hogy számon kérje rajta a kapcsolatukat. A jelen lévő tanárok teli torokból ordítottak hol mindenkivel, hol egy-egy emberrel, hogy fejezzék be a kiabálást. Vilu a hangosító fiúkkal harcolt, akik valószínűleg rendesen leszidták a kis közjátékáért. A nyolcadikosok nagy része értetlenül bámult ránk, nos, nekik nem sok közük volt az egészhez. Idő közben Erik rárontott Sziszire, és követelte tőle, hogy kérjen tőlem bocsánatot mindenért. Az osztályunk többi tagja is körénk gyűlt, mindannyian magyarázatot vártak tőlem a történtekre, nekem pedig kezdett fájni a fejem, és, bár nem értettem, miért, de egyre idegesebb lettem.
Aztán leesett. Végre tudtam, mi zavar ennyire. Rájöttem, mitől lettem ennyire dühös. És azt hiszem, az év során most először nem Patrik, se nem Sziszi, és nem is Bátory volt haragom okozója. Bizony, hogy nem.
Azt hiszem, nem is gondolkodtam, csak ösztönből tettem, de elvágtattam a hangosító fiúkhoz, és kérdés nélkül kitéptem az egyikük kezéből egy mikrofont.
Eljött az én időm. Most végre mindenki meg fog hallgatni. Elegem lett abból, hogy csak tűrök és tűrök, de nem magyarázhatok meg semmit, nem védhetem meg magam. Betelt a pohár, és kész voltam végleg tisztázni mindent.
- Elég volt! – kiáltottam el magam, mire a többség meglepetten fordult felém – Elegem van. A legtöbben közületek tőlem várják a magyarázatot, hiszen valahogy én keveredtem bele legjobban az egészbe. Hát… Akkor tessék! Most jól figyeljetek!
- Alíz, mit művelsz? – suttogta Vilu mögöttem.
- Megteszem azt, amire több mint fél éve várok. – suttogtam vissza, majd újra a mikrofonnak szenteltem figyelmemet. Nem zavart, hogy ennyien néznek közben. Muszáj volt végre kiadnom magamból mindent, ami bántott.
- A sztorit már ismeritek, hiszen most hangzott el, de sokatoknak fogalma sincs róla, mi lett mindennek a következménye. Hát elmondom! Engem közösített ki az egész osztályom mindezért, pedig valójában nagyon sok minden voltam, de bűnös nem. Felvállaltam valaki más hibáját, hogy megvédjem őt, de ez az ember elárult engem, és még sok más lányt is. Azt hiszem, nem kell kimondanom a nevét hangosan. Átverte a barátaimat, átverte a lányt, aki elvileg a társa volt mindenben, és még sok más embert is a teremben. Ez egy dolog, így történt, nem tudok vele mit csinálni, megesik, hogy szembe kerülünk olyanokkal, akik ártani akarnak nekünk. De az már mégis a határokat feszegeti, mikor azok az emberek fordítanak hátat, akikkel évekig jóban voltál, pláne, hogy vannak, akiket a legjobb barátaidnak tartottál közülük – itt Tamira és Ellára pillantottam –, de kiderült, hogy nem voltak azok. Sosem. És az egészben az fáj a legjobban, hogy azok az emberek taszítottak el maguktól, akiknek elvileg meg kellett volna hallgatniuk az én verziómat is a történtekről. De nem tették, szó nélkül a másik oldalra álltak, én pedig egyedül maradtam velük szemben. Tudjátok, sokáig nem értettem, miért történt mindez, de… mostanában kezdtem ráébredni a válaszra. Mint páran tudják, két évet töltöttem távol ettől a közösségtől, ez idő alatt pedig eltávolodtam tőlük, legalábbis a történtek ezt mutatják. Én… Sajnálom, ha hibáztam, és bármelyikőtöket megbántottam, de úgy érzem, hogy elég nagy túlzás volt erre azzal válaszolni, hogy kitagadtok magatok közül. Bár ez talán csak azt bizonyítja, hogy sosem tartoztam igazán ebbe az osztályba. Őszintén, nem tudom. De az biztos, hogy rosszul esett, ahogy az utóbbi jó pár hónapban bántatok velem, és ezen nem segít pár bocsánatkérés. Én nem haragszom rátok, tényleg. Továbbléptem. Ja, és Sziszi! Őszintén hálás vagyok neked ezért az egészért, de komolyan. Te nyitottad fel a szememet, és neked köszönhetem, hogy az általad okozott sérelmek után igaz barátokat találtam. Hidd el, ez a te érdemed is. Szóval… Örökké hálás leszek neked, amiért végrehajtottad a gonosz kis tervedet. Ennél jobb döntést nem is hozhattál volna.

***

- Hé, kicsim! Jól vagy? – lesett be a szobám ajtaján Erik, mire felkaptam a fejemet. Épp az ágyamon feküdtem, és a plafont bámulva gondolkodtam a ma történteken.
- Ember, hagyd már a nyáladzást, a végén még elhányom magam. – lökte be Vilu az ajtón a barátomat. Nos, megtartotta pár régi szokását, de ez a személyisége még mindig sokkal jobban tetszett.
- Hagyd már, szerintem aranyos! – védte meg a Vilu mögül előbukkanó Stella Eriket, aki addigra már mellettem ült az ágyon.
- Hé! Szépfiú, toleráld a szingliket! – csukta be maga mögött az ajtót az utolsóként érkező Noja.
- Hát ti mit kerestek itt? - kérdeztem meghatottan mosolyogva.
- Itt lakom. – vágta rá Vilu, mire felnevettem.
- Gondoltuk, megkérdezzük, hogy vagy a mai után. Olyan gyorsan leléptél! – nézett rám Noja kissé aggódóan.
- Stella, te kitől tudsz mindent? – néztem rá.
- Noja egész jó információforrás. – vont vállat.
- Még nem válaszoltál a kérdésre. Jól vagy? – terelte vissza a témát az eredetire Erik.
- Igen. Tudjátok, jó érzés volt lezárni ezt az egész ügyet. Végre megszabadultam a tehertől, elmondtam a véleményemet, így tovább tudok lépni. – álltam fel, és letelepedtem a szőnyegre a lányokhoz. Erik követte a példámat, így 5-en egy kisebb kört alkottunk.
- És ezt a nagy továbblépést kivel is tervezed közösen véghezvinni? – vonta fel fél szemöldökét Noja.
- Természetesen veletek. – mosolyogtam rájuk őszintén.
- Csúcs, mi leszünk a Kör. – utalt Stella az alakzatra, amiben ültünk.
- Ez inkább hasonlít tojásra. – vetette közbe Vilu.
- Tü-körtojás. – nyögte be Noja, mire kicsit furán néztünk rá, de végül elnevettük magunkat. Ezt a beszólást még megannyi hasonló poén követte, mi pedig jobbra-balra dőltünk a röhögéstől, és ez így volt jól. Nem kellett nekünk semmiféle név, csak egymás társasága. Az épp elég volt mindnyájunknak; és valahol mélyen mind az 5-en tudtuk, hogy ezen a délutánon szavak nélkül is megfogadtuk, hogy ott leszünk egymásnak jóban és rosszban is. Nem számított, hogy nem voltunk mindannyian lányok, ahogy Vilu régi személyisége sem, vagy a tény, hogy Patrik és Sziszi sokunknak keresztbe tett a múltban. Ezek mind olyan „apróságok”, melyek a barátságot nem befolyásolják. Legalábbis mi biztosan nem fogjuk hagyni. A problémák, melyek ismeretségünk során adódtak, valójában csak még jobban összehoztak bennünket. Azok tettek minket barátokká, Vilut és engem pedig testvérekké.
Azt hiszem, erre mondják azt, hogy minden rosszban van valami jó. Amit pedig ehhez a mondáshoz hozzátennék, az az, hogy a gondoknak van még egy előnye: idővel mindig megoldódnak. Vagy így, vagy úgy, de az összes probléma sorsa ugyanaz lesz egyszer:
Véget ér.

Alíz