49. Léteznek még csodák

Drága Törpilláim!
Rekordsebességgel meghoztam nektek az új részt, ami a történet egy újabb szálának a befejezése. Hogy melyiknek, az pár bekezdéssel lejjebb kiderül. :D
Megemlíteném, hogy az első évadból összesen 1 rész van csak hátra, valamint egy epilógus. Viszont nem maradunk sokáig Alíz nélkül, mert hamarosan érkezik a 2., és valószínűleg egyben az utolsó évad is. De ne szaladjunk ennyire előre; egyelőre a 49. rész következik, amihez jó olvasást kívánok mindenkinek! <3 <3 <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Ha szeretnétek követni a történethez kapcsolódó oldalakat, kattintsatok a bal felső sarokban található linkekre! ;)

Május 30./Szombat

Kiskoromban hittem a csodákban, és amikor szóba jöttek, mindig csillogó szárnyú tündérek és kékszemű hercegek jutottak eszembe. Mikor idősebb lettem, a csodák értelmüket vesztették, aztán egyszer csak új megvilágítást kaptak. Mert igenis léteznek, és nem feltétlenül kell hozzájuk Tündérországba utazni. Épp ellenkezőleg. Néha elég, ha egy rövid időre a saját kis világunkon kívülre merészkedünk, és észreveszünk másokat is. Én legalábbis így leltem rá egy hatalmas csodára.

***

I’m not done yet, pass me the bottle. It’s two AM, let’s hit the throttle. Drink in my cup hands going up; let’s hit the dance floor and get wild like wild life.
Másodszorra kezdett bele a telefonom a refrénbe, mire végre eljutott a tudatomig, hogy nemcsak álmomban szól a zene, hanem valaki hajnali 11-kor (nekem még az is hajnal, szeretek délig aludni) úgy döntött, felhív engem. Morcosan nyomtam rá a zöld körre, meg sem nézve a hívó nevét, és nem túl barátságosan beleszóltam:
- Haló?
- Szia! Felébresztettelek? – kérdezte kissé ijedten Erik a vonal másik végén. Egy pillanat alatt felébredtem, és rekordsebességgel beletúrtam a hajamba, mintha látná, milyen borzasztóan festek, és gyorsan rendbe akarnám hozni magam.
- Ö… Igen, de nem baj. Mondd csak! – váltottam rögtön kedvesebb hangnemre, és még el is mosolyodtam. Oké, kezdek túlságosan is nyálasan szerelmes tini lány módjára viselkedni. Mondjuk, az is vagyok: egy nyálasan szerelmes tini lány.
- Csak gondoltam, elmehetnénk ma valahová. – vetette fel az ötletet, én pedig készültem reflexből rávágni, hogy rendben, de ekkor… meghallottam, hogy felhúzzák a redőnyt a szomszéd szobában. Először fel sem fogtam, mit jelent ez, de pár másodperccel később leesett az állam, mikor tudatosult bennem, mi is történt az imént.
- Te jó ég! – nyögtem ki hangosan.
- Ennyire meglepődtél? – kérdezte Erik kissé értetlenül, mire észbe kaptam, hogy még mindig a válaszomra vár.
- Figyelj, nem probléma, ha ezt elhalasztjuk kicsit? Sürgősen beszélnem kell Shaddel, azt hiszem… - kezdtem, de nem akartam elkiabálni a gyanúmat.
- Mi történt vele? – váltott át rögtön aggódó hangnemre.
- Nem akarok semmit mondani, amíg nem vagyok benne biztos. De ígérem, mindent elmesélek, oké?
- Hát persze. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

***

Ha valami, akkor az biztos, hogy betartottam fogadalmamat, és hónapok óta minden egyes nap beültem Vilu szobájába, hogy meséljek neki… lényegében mindenről, ami körülöttem történik. Ennek következtében pedig több dologra is rájöttem: lassan fél éve nem szólalt meg, egyáltalán nem reagál semmire, teljesen magába fordult, és ami a legfontosabb: folyamatosan sötét van nála. Nos, az utóbbin, úgy tűnt, ma reggel változtatott. Mikor meghallottam a redőny hangját, hirtelen, nem is tudtam, hogyan reagáljak, de abban biztos voltam, hogy látni akarom a saját szememmel is, mi történt.
Nem is foglalkoztam a felöltözéssel vagy mosakodással, úgy, ahogy voltam, igyekeztem az ajtó felé. Már épp lenyomtam volna a kilincset, mikor valami puhát éreztem a lábfejemnél. Picur volt az.
- Te is jönnél, kislány? – hajoltam le hozzá mosolyogva, mire nyávogott egyet, én pedig törzsénél fogva felemeltem a földről. Az igazat megvallva, Picur sosem mert belépni Shad szobájába, valószínűleg azért, mert olyan ijesztően nézett ki. Most viszont önként vállalkozott a feladatra; úgy éreztem, lehet valami a levegőben. Igen, határozottan a változás illatát éreztem.
Bár sosem kaptam választ, mindig kopogtattam Vilu ajtaján, és ez most sem volt másképp. Pár pillanatig a küszöbön toporogtam, nem tudtam, mi vár majd rám odabent, de az ajtó alatti fénycsík erős bizakodásra adott okot.
- Szia! – léptem be végül a szobába. – Hű. – csúszott ki rögtön a számon. Nos, egy kicsit megdöbbentett a látvány, ami odabent fogadott. – Shad, te…? – akartam volna kérdezni valamit, de hirtelen azt sem tudtam, hogy mit. Inkább összecsuktam tátva maradt számat, és nem mondtam semmit.
Az egész olyan furcsa volt… Hónapok óta nem láttam ezt a szobát fényárban fürödni, erre most megtörtént. És a tetejébe… Shad hollófekete tincsei már szinte teljesen lenőttek, így nagyrészt a szőke dominált, ami ugye a természetes hajszíne. Semmi smink nem volt rajta, de ezt már megszoktam, hiszen a szülei halála óta nem is foglalkozott ilyen apróságokkal, mint hajfestés vagy szemhéjpúder. Ami viszont drámai változást jelentett: eltűntek a darkos ruhák. Komolyan! Jó, nem öltözött hippinek, de feketét sem viselt. Egyszerű farmer rövidnadrág és egy tengerkék rövid ujjú póló volt rajta, haját pedig lófarokba fogta össze. Határozottan máshogy nézett ki, és a jó értelemben véve. De az igazi meglepetés csak egy perccel azután ért, hogy megpillantottam új külsejét. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy próbáltam megemészteni a látottakat, mikor letette a kezében tartott könyvet, és kissé félénken végre felém fordult. Mellesleg akkor vettem csak észre, hogy idáig dermedten állt, mozdulatlanul.
Ekkor pedig valami számomra felfoghatatlan történt, amit nemes egyszerűséggel csodának hívok.
- Vilu. – ennyit mondott, semmi többet, de én abban a pillanatban, igazán sajnálom szegényt, de kiejtettem a kezemből Picurt. A macska szerencsére a talpára érkezett, de akkor és ott képtelen lettem volna minden figyelmemet neki szentelni. Döbbenten bámultam a lányra, aki velem szemben állt, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ugyanaz áll előttem, aki pár hónapja képes volt a macskámat kivágni a mínusz 1000 fokba. És valóban, nem is volt már ugyanaz az ember, sőt az a lány sem, aki depressziósan ücsörgött a szobájában minden nap.
Beletelt egy kis időbe, hogy túljussak a kezdeti sokkon, és felfogjam, mit is mondott. Akkor esett le, hogy az előbb Shadnek szólítottam. Majdnem elsírtam magam, mikor rájöttem, mit is jelent ez. Annyi mindent akartam neki mondani, de leragadtam annál a ténynél, hogy nem akarja többé a punk vámpírlány szerepét játszani. Vége volt a színjátéknak. Vilu visszatért. Én pedig örömömben képes lettem volna átölelni az egész világot.
És még csak ekkor következett a második csoda. Még fel sem fogtam, hogy több hónapnyi némaság után végre megszólalt, mikor… Egy hirtelen mozdulattal elindult felém, és futólépésben megtéve a köztünk lévő távot a nyakamba vetette magát, és… eleredtek a könnyei. A döbbenettől sokkolt állapotban álltam pár másodpercig, de aztán én is átkaroltam, és olyan erősen szorítottam, amennyire csak tudtam. Eszem ágában sem volt elengedni.

***

Az egész délelőttöt együtt töltöttük, egymás mellett ülve tömtük magunkba a tábla csokikat, miközben felváltva kértünk bocsánatot a másiktól a különböző bántalmakért, és kibeszéltük az egész osztályunkat.
De egyszer csak eljött az idő, mikor elérkeztünk a komoly témákhoz is. Végül Vilu úgy döntött, szeretné megosztani velem, min ment keresztül egész idáig. És itt nem csak az elmúlt fél évre gondolok. Az egész életére.
- Van valami, amit senki sem tud rólam. – kezdett bele, mire megdermedt a csokit tartó kezem. Épp ideje volt, kezdtem túl sokat enni belőle. Lassan leeresztettem a karomat, és minden figyelmemet Vilunak szenteltem. – Engem… Hú… Ezt nehéz kimondani… Szóval… Engem… - itt nagy levegőt vett – Örökbe fogadtak. – bökte ki végül, mire leesett az állam.
- Tessék? – hüledeztem.
- Bizony – mosolyodott el keserűen. – Mikor véletlenül megtudtam tavaly nyáron, teljesen kiakadtam. Én… kifordultam magamból. Úgy éreztem, az egész életem egy hazugság volt. Pláne, hogy az igazi szüleimnek, úgy tűnik, nem is kellettem, a nevelőszüleimnek pedig mindig a munkájuk volt fontosabb. Fogalmad sincs, milyen erősen próbálkoztam. Én… Mindent megtettem, hogy tökéletes legyek számukra. Én, a cuki, rózsaszín ruhás szőkeség. De ez sem volt nekik elég. Aztán mikor megtudtam az igazságot, úgy tettem, mintha ők nem lennének nekem elegek. Flegma voltam, ordítoztam, bulikba jártam, nagyjából mindent, amivel visszaadhattam nekik az engem ért fájdalmakat. Az volt a hab a tortán, mikor úgy döntöttek, nélkülem utaznak Japánba. Teljesen összetörtem, de nem hagytam, hogy ezt lássák rajtam. Nagyon fájt ez az egész, és senkit nem engedtem közel magamhoz. Már csak az hiányzott volna, hogy egy újabb ember verjen át és hagyjon aztán magamra. – hajtotta le a fejét.
- Vilu… Én… Nem találok szavakat! Annyira sajnálom! – szakadt ki belőlem, és szorosan átöleltem. Így maradtunk még pár percig, de ő még nem fejezte be kitárulkozását.
- De amikor megtudtam, hogy… Hogy… Szóval, mikr megtudtam, mi történt, mégis megtörtént újra, amitől féltem: megint magamra hagytak, ezúttal végleg. És ezt már sehogy sem bírtam feldolgozni. Viszont… Ekkor jöttél te, akinek annyit ártottam. Akinek már kiskorunkban is az agyára mentem. – mosolyodott el halványan – Sosem gondoltam volna, hogy te leszel az, aki végül visszarángat az életbe. Nem hagytál magamra, mikor a legnagyobb szükségem volt rád. Minden nap átjöttél hozzám, hogy felvidíts, és tudtam, hogy számíthatok rád. Örökké hálás leszek ezért. – nézett rám – Ha te nem vagy, talán már én sem lennék. – mondta ki, nekem pedig a nap folyamán sokadszorra is leesett az állam.
- Úgy érted…? – kezdtem.
- Igen. Gondoltam rá. De te nem hagytad, és ezt nem tudom elégszer megköszönni.
Ezen a ponton már szavakra sem volt szükség. A sors úgy akarta, hogy ismerjük meg egymás igazi énjét, és mi megtettük. Végre megismerhettem Sándor Violettát, és bár nem tudom, mikor, talán folyamatosan történt, de valóban testvérekké váltunk. Nem számított, hogy a vérünk nem kötött bennünket össze. Sokkal fontosabb volt, hogy egy láthatatlan kötelék örökre a másikhoz láncolt minket, mi pedig még véletlenül sem akartuk elszakítani azt a kötelet. Ahhoz túl értékes volt.

***

- Nem gondoltam volna, hogy apukád ilyen jó író. – szólalt meg Vilu váratlanul. Épp a szobámban néztünk valami irgalmatlanul gagyi vígjátékot, ami tele volt bevágott nevetéssel az olyan részeknél is, ahol semmi vicces nem történt. Kérdő tekintettel fordultam a (most már szinte hivatalosan is) testvérem felé.
- Te olvastad apu könyveit?
- Tudod, meglepett, hogy mennyire érdekli, mi van velem. Sokszor benézett hozzám anyukáddal együtt, és hagyott ott nekem példányokat a regényeiből. Valamikor márciusban rávettem magam, hogy nekilássak, és le sem tudtam tenni. Igazából, szerintem ez is segített, hogy jobban legyek.
- Váó. – füttyentettem. – Erre a fordulatra nem számítottam.
- Én sem. – mosolyodott el halványan.
- Vilu?
- Igen?
- Lenne egy kérdésem.
- Mondd!
- Miért épp ma reggel döntöttél úgy, hogy változtatsz? – kérdeztem.
Egy ideig nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. Pár perccel később szólalt csak meg:
- Az éjjel a szüleimmel álmodtam.
Csak ennyit mondott, én pedig nem firtattam tovább a dolgot. Ez csak Vilura és a szüleire tartozott, úgyhogy inkább csak bólintottam, és felé nyújtottam a kukoricás tálat. Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér, majd visszafordult a képernyő felé.
Tudtam, valahogy éreztem, hogy innentől kezdve nem fogunk a múltról beszélni. Átrágtunk minden fontos témát, ezt nem kellett tovább ragozni.
Vilu tiszta lezárta magában a dolgokat, és úgy döntött, tiszta lappal indul. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, így történt. Mit mondhatnék?
Léteznek még csodák.

Alíz