3. Majd megérted

Drága Törpillák!
Meg is érkeztem egy újabb résszel, ami különösen hosszúra sikeredett, szóval lesz mit olvasni ;)
A következő fejezet viszont nem tudom, mikor érkezik, mert jövő pénteken nyelvvizsgázok, szóval arra kell készülnöm, utána pedig vasárnap szülinapom lesz, tehát nem igazán marad időm írni, de ígérem, bepótolom a kimaradó időt, és sűrűbben jönnek majd a részek! :)
Addig is... Jó olvasást ehhez a fejezethez, és pihenjetek sokat hétfőig! <3

Hugs&Kisses

Ria:)

ui: A héten elkezdtem egy új blogot, ha valakit érdekel, itt a link: Seventeen /Brooklyn Beckham fanfiction/
Remélem, ez az írásom is tetszeni fog nektek, nagyon sokat jelentene, ha arra a blogra is feliratkoznátok <3 

ui2: Skyler, itt a rész, amire olyan régóta vársz :D

Szeptember 6. – Szerda

- Went low, went high; what matters is now; getting right back in the mooooood. – táncolt be Stella a szobámba valami iszonyú hamisan énekelve kedvenc számát. Komolyan mondom, szerintem többet hallottam az ő verziójában, mint Zara Larssonéban, ami azért elég durva.
- Stella, kérlek… - fogtam a fejem.
- Jól van na. – huppant le az ágyamra, és az egyik általam rajzolt képregényt kezdte tanulmányozni. Ja, igen. Bár nem említettem a napló eleji kis összefoglalómban, de továbbra sem hagytam fel a rajzolással, ellenben már nem félek megmutatni őket másoknak. Annál is inkább, mivel a barátaim szerint „nagyon jók” és „tehetséges vagyok”, hogy őket idézzem. Stella például kifejezetten rajong az „alkotásaimért”, legalábbis ezt állítja.
- Lassan indulnunk kéne. – néztem meg az időt a telefonomon.
- Már ennyi az idő? – nyavalygott Stella.
- Igen. És ha nem akarsz elkésni, akkor most szépen feltápászkodsz. – nyújtottam felé a kezem nevetve, amit el is fogadott.
Hogy hová siettünk ennyire? Nos, ma volt a focicsapatunk első hivatalos edzése ebben a tanévben. Az edző úgy döntött, idén pár hónappal előbb kezdi a tréningezésünket, ugyanis… Nem-nem. Ez még titok. Egyelőre csak ő és én, mint csapatkapitány, tudunk róla. Ó, tényleg! Eddig még nem is említettem. Az elmúlt két évben, amíg a naplóírást szüneteltettem, minden egyes alkalommal újra megválasztottak kapitánnyá. Számomra valójában az is felfoghatatlan még, hogy akkor, hetedikben, engem akartak ezen a poszton látni a többiek, hát még az, hogy ez az eset kétszer meg is ismétlődött utána. Az igazat megvallva, rengeteget gondolkodtam rajta, mi lehet az oka ennek a bizalomnak és kitartásnak mellettem, de megfogalmazható magyarázatot még nem igen sikerült találnom rá.
Mindenesetre egy biztos: a foci és a csapatunk az életem egyik legszervesebb részévé vált, és el sem tudnám képzelni, milyen lehet nélküle. Idáig nagyrészt minden rendben működött közöttünk, nem voltak eget rengető konfliktusaink, a kisebb vitákat pedig gyorsan megoldottuk. Az elmúlt két évben igazán közel kerültünk egymáshoz, megvolt köztünk az összhang, és sikert sikerre halmoztunk a bajnokságokon.
- Még nem is mondtam, mi történt ma! – szólalt meg hirtelen Stella, miközben a sportközpont felé sétáltunk.
- Na, mi? – mosolyogtam lelkesedésén.
- Nekiütköztem Viktornak a folyosón! – közölte ujjongva, mire rögtön elkomorodtam. Már megint az a srác, ez nem lehet igaz.
- És? Beszéltetek is? – kérdeztem, és előre féltem a választól. Pontosabban, inkább Stellát féltettem attól a Viktor gyerektől. A külseje alapján nem éppen tűnt jóságos tündérkeresztanyának.
- Hát… Bocsánatot kértem tőle, ő pedig azt mondta, semmi baj. – áradozott olyan fejjel, mintha a srác éppenséggel megkérte volna a kezét.
- Stella… Könyörgöm, mondd, hogy nem szerettél bele! – néztem rá esdekelve.
- Én… Nem tudom. – vont vállat, immár kissé komoran.
- Hogy van az, hogy ti mindig egymásnak ütköztök? – kérdeztem, kicsit oldva a hangulatot. Úgy tűnt, Stella nem igazán akar beszélni az érzéseiről.
- Talán égi jel. – csillant fel ismét a szeme, én pedig igyekeztem nem elnevetni magam a kicsit abszurd kijelentésen.

***

- Lányok! Sorakozó! – kiáltotta el magát az edző, mikor már az utolsó csapattag is megjelent a pályán. Idáig Stellával beszélgettem, de most könnyes búcsút kellett vennünk egymástól, mivel én kapitányként a sor elejére álltam, ő pedig cserejátékosként a végére.
- Mint észrevehették, idén előbb kezdjük az edzéseket, de ezidáig még nem sikerült tisztáznunk, hogy mi ennek az oka. Székellyel – ezen a ponton rám pillantott – már közöltem döntésemet, ő pedig támogatta az ötletet. Az elmúlt években kifejezetten sokat fejlődött a csapat, sorban értek el sikereket a bajnokságokon és egyéb meccseken is, és ez a teljesítménybeli javulás az, ami megalapozta elhatározásomat.
- Juj, mi az? – kérdezte Bella csillogó szemmel, nekem pedig minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne temessem a tenyerembe az arcomat. Előre tudtam, hogy fog reagálni a kérdésre az edző.
- Jász! Ne merészeljen engem félbeszakítani! – kiabálta el magát teli torokból. Igen. Valami ilyesmire számítottam. - 50 guggolás! Gyerünk, kapkodja magát!
- Na, de… - akadékoskodott Bella.
- 80! Lásson neki, ha nem akarja, hogy 100 legyen belőle! – üvöltötte az edző.
- Ne aggódj, legalább jó hátsód lesz tőle. – „vigasztalta” Kíra. Pech, hogy kicsit hangosabban, mint azt valószínűleg tervezte.
- Faraghó, 51 fekvőtámasz! – kapta oda a fejét idegbajosan az edző.
- Miért pont 51? – kérdezte Stella. Kár volt.
- Vámor, 42 négyütemű fekvőtámasz! Számolom, gyerünk!
Lassan kevesebben álltunk a sorban, mint akik büntetést teljesítettek.
- Szóval. Most, hogy végre nincs, aki közbeszóljon… Mondja, Lengyel! – sóhajtott fel, mikor meglátta Hanna magasba lendülő kezét. Kezdtem kicsit megsajnálni, amiért ennyi lánnyal van összezárva.
- Kimehetek a mosdóba? – kérdezte. Oké, ezen a ponton már képtelen voltam megállni, hogy fejbe ne vágjam magam a tenyeremmel.
- NEM! – csattant fel akkora hangerővel, hogy a mellette guggolásokat csináló Bella ijedtében ráesett a fekvőtámaszozó Kírára, és mind a ketten a földre borultak. Az edző pislogás nélkül nézte a füvön szerencsétlenkedő focistáit, akiket 5 perccel ezelőtt dicsért meg a hatalmas fejlődés és rengeteg siker miatt, majd inkább szó nélkül visszafordult Hannához, és csak ennyit mondott, ezúttal normális, emberi hangon, ellenben vérben forgó, dühös tekintettel:
- 10 kör. – közölte a pálya felé mutatva.
Szerencsére Hannának több esze volt annál, hogy ellenkezni próbáljon, inkább lassan kocogva elindult teljesíteni feladatát.
- Ha bárki meg mer szólalni… - fordult vissza felénk az edző, de a gondolatot inkább nem fejezte be. – Tehát ott tartottam, hogy nagy bejelenteni valóm van. Az idei évben benevezzük a csapatot a Puskás Ferenc Országos Labdarúgó Bajnokságra, természetesen a saját korcsoportjukban. – mondta ki végre valahára a már több ízben belé fojtott mondatot.
- Ez komoly? – kapta szája elé a kezét Vanda felém fordulva. Nagyjából mindenki tőlem várt megerősítést; legalábbis a rám meredő számtalan szempárból erre következtettem.
- Nos… - vontam vállat mosolyogva – Igen.
- Ááá! Részt veszünk az ország legrangosabb bajnokságán! – ujjongott mögöttünk Hanna, aki egy kör befejeztével megállt, hogy megtudja, minek örülünk ennyire.
- Lengyel, nem mondtam, hogy megállhat! – kiabált rá az edző, mire a lány behúzott nyakkal és savanyú arckifejezéssel indult el újra.
- De az nem az a bajnokság, aminek a győztese kijut… - kezdett bele a mondatba Kíra.
- Fekvőtámasz! – emlékeztette „bájosan” feladatára az edző. – Egyébként pedig… Faraghó jól tudja. A bajnokság győztese minden évben abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy hazánkat képviselheti a Junior Európa Bajnokságon. – jelentette ki olyan hangon, mintha ez csak valami mellékes dolog lenne.
- Hű! – ámult Stella leesett állal.
- Vámor… - pillantott rá vészjóslóan az edző.
- Tudom, négyütemű…
- A bajnokság első meccse októberben lesz, úgyhogy sürgősen el kell kezdenünk készülni rá. Mostantól minden másnap edzés van, és szombaton is. Nincs hiányzás, sem sérülés, megértették? – nézett végig rajtunk.
- És mi lesz a tanulással? – vetette közbe Szandra.
- Csalló, maga nem éppen a tanulás iránti elkötelezettségéről híres, úgyhogy nem igazán értem a problémáját.
- És ha idén kitűnő akarok lenni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Oké, ez szerintem még viccnek is rossz. Tavaly három tantárgyból pótvizsgázott.
- Csalló, én vagyok az az ember, aki aztán igazán nem egy nevetős típus, de ha ezt a beszélgetést folytatjuk, kénytelen leszek a képébe röhögni. – közölte vele az edző rezzenéstelen arccal, majd inkább felém fordult.
- Székely, vezényelje le a bemelegítést, de ha kérhetném, minél előbb! Sok dolgunk van ma.
- Értettem. Lányok, 10 kör futás! – adtam ki az utasítást.

***

Éppen az utolsó fél köröm volt hátra, mikor beértem Stellát.
- Hányadiknál jársz? – kérdeztem tőle.
- Nyo-holc. – lihegte nagy nehezen.
- Gyerünk, nincs már sok! – biztattam.
- Azt a… - nyögte hirtelen, de a mondatot nem fejezte be. Mondjuk, sejtem, mi lett volna az utolsó szava.
- Minden re… - kérdeztem volna, de ekkor minden előjel nélkül megtorpant, én pedig megbotlottam a lábában, így mind a ketten a földre zuhantunk. – Ez meg mi volt? Jól vagy? – tápászkodtam fel, kezemet nyújtva felé, de Stella csak meredten bámult mögém, és észre sem vette, hogy hozzá beszélek.
Értetlenül fordultam hátra, de mikor megtettem, nekem is leesett az állam. Jó, nem olyan szinten, mint Stellának, aki továbbra is képtelen volt feltápászkodni a fűről, de azért én is meglepődtem.
- Ő meg mit keres itt? – suttogtam csak úgy magamnak, döbbenten bámulva az edzőre, aki éppen… Viktorral beszélgetett. Igen, azzal a Viktorral, aki a mi osztálytársunk, és akiről elhatároztam, hogy távol tartom magam tőle.
- Ki? – torpant meg az éppen mellettünk elfutó Vanda. Hoppá, szóval kicsit hangosabbra sikerült a kérdésem, mint terveztem.
- Vi… Vi… - dadogta Stella teljesen lefagyva.
- Vivi? Az meg ki? – nézett körbe Vanda értetlenül.
- Na, jó, kelj fel, Stella! – rántottam fel karjánál fogva.
- Au! – jajdult fel.
- Bocs. – engedtem el.
- Ugye nem látta, hogy elestem? – ugrott be a hátam mögé, és eltakarta az arcát.
- Vivi? – kérdezte megint Vanda.
- Nem, Viktor. – világosította fel Stella.
- Ó, szóval így hívják a srácot, aki az edzővel beszél? – állt meg mellettünk Bella is. – Nagyon cuki, hány éves? – csavargatta egyik szőke tincsét.
- Az osztálytársunk – vetettem oda, de inkább Stellára koncentráltam. – Hé, szedd már össze magad! Ennyire ne őrülj meg egy hülye srác miatt! – suttogtam neki, nehogy a többiek, akik időközben odaértek hozzánk, is meghallják.
- De olyan helyes… - hajtotta fejét a vállamra.
- A külső nem minden. Gondolj csak Patrikra. – karoltam át a vállát.
- De Viktor más. – erősködött arrébb lépve.
- Hát persze, hogy az. – forgattam a szemem, mint aki egyáltalán nem hiszi ezt el. És valóban. Egyáltalán nem hittem el.
- Majd meglátod. Remélem, hogy egyszer észre fog venni. – ábrándozott.
- Menj neki még egyszer. Tudod, három a magyar igazság. – tanácsoltam ironikusan.
- Jó ötlet! – csillant fel a szeme.
- Stella, én nem gondoltam komolyan! – ráztam meg a vállát, hogy kijózanítsam.
- De én igen. – indult meg hirtelen a pálya másik vége felé magabiztosan. Hát ez nem lehet igaz. Kívülről egy ártatlan kis angyalkának tűnhet ez a lány, de ha valaki közelebbről is megismeri… Így belegondolva, Stella mindig is az a hősszerelmes típus volt, aki első látásra beleesik valakibe, elképzeli, hogy összejönnek, hogy a srác is teljesen belezúg, blablabla, lánykérés, esküvő, blablabla, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na, és hogyha ő egyszer szerelmes, biztos, hogy nem adja fel, és ha kell, meg is alázza magát azért, hogy a kiszemeltje észrevegye. Így volt ez most is. Legjobb barátnőm minden bizonnyal képes lett volna teljes erőből Viktornak ütközni, megpróbálva észrevetetni magát, ha nem állítom meg.
- Stella, várj már! – futottam utána, de ekkor ő is rohanni kezdett. Már majdnem utolértem, de őt csak két méter választotta el az edzővel beszélgető Viktortól. Sürgősen kellett cselekednem, ha meg akartam akadályozni, hogy beégesse magát, úgyhogy megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott… Igen, minden erőmet összeszedve ráugrottam a hátára. Lehet, hogy nem kellett volna.
Tettem következményeként ugyanis Stella a földre zuhant, én pedig rá, és… pontosan az edző és Viktor között landoltunk. Jaj.
- Izé… Ezt nem pont így terveztem. – motyogtam még mindig Stella vállába kapaszkodva.
- Elhiszed, hogy én sem? – köpött ki egy fűcsomót a szájából Stella.
- El. – válaszoltam meg kérdését.
- Khm – egy erőteljes krákogás törte meg a kialakult kínos csendet. – Esetleg valaki megmagyarázná, miért hasal a csapatom kapitánya a füvön és Vámoron? – kérdezte „csevegős” hangnemben az edző.
- Ööö… - kezdtem volna improvizálni, de közbevágott. Pontosabban közbeordított.
- Ezt úgy értettem, hogy azonnal keljenek fel!
- Igenis… - nyögtem fel, és a lehető legnőiesebben megpróbáltam feltápászkodni. Értsd: belekönyököltem Stella lapockájába, majd beletérdeltem a veséjébe.
- Vámor, maga is! – kiabálta az edző.
- Gyere! – nyújtottam felé a kezemet. Miután mind a ketten talpon voltunk, az edző Viktorhoz fordult. Én személy szerint tudatosan mindenhová néztem, csak rá nem. Továbbra is tartottam magam elhatározásomhoz, miszerint nem kívánok még csak bemutatkozni sem neki. Habár… azt hiszem, ezzel a kis mutatvánnyal nem igazán ezt az eredményt értem el.
- Viktor, egy perc, és megyek, várj meg a kispadnál.
- Rendben. – biccentett a srác, majd miután vetett ránk egy pillantást, arrébb sétált.

***

- Sajnálom, hogy rád ugrottam. – néztem Stellára bűntudatosan, mikor már visszafelé sétáltunk a többiekhez. Az edzőtől kaptunk egy alapos fejmosást, de szerencsére büntetést nem.
- Semmi baj! – mosolyodott el reflexből – Láttad, hogy visszanézett rám, mielőtt elsétált? Ezt neked köszönhetem! Ha nem ugrasz rám, talán észre sem vesz… Egyébként tényleg hülyeség lett volna nekimennem, jó, hogy leállítottál. – ismerte be.
- Így sem lett jobb vége. – nevettem fel.
- De! – bólogatott hevesen. – Rám nézett! - olvadozott.
- Azért, mert az ember nem minden nap lát két lányt hasra esni a lába előtt. Jó, mondjuk belőle kinézem, hogy a csajok a lába előtt hevernek... -–kalandoztam el kicsit.
- Miért vagy róla ilyen rossz véleménnyel? – kérdezte.
- Fogalmam sincs. – vontam vállat.
Az a srác – bocsánat, Viktor – egy hatalmas kérdőjel volt számomra. Nincs egy hete, hogy megismertem, de mégis számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban. Honnan jött? Miért néz ki úgy, mint egy karácsonyfa azzal a sok piercinggel? Vajon mennyire sötét a múltja? Van priusza? Ő is olyan tipikus rosszfiú nőcsábász beütéssel? Na, meg egyáltalán mit keres itt, és miről beszél az edzővel? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És gőzöm sem volt róla, hogy akarom-e tudni rájuk a választ. Talán jobb, ha nem. Viszont túlságosan is kíváncsi ember vagyok, és mindenkit alaposan meg akarok ismerni, erről nem tehetek. Velem született tulajdonság, kicsi korom óta a legfőbb ismertetőjelem. De ebben az esetben lehet, hogy jobban járok, ha nemcsak nem teremtek kapcsolatot a sráccal, de nem is akarok róla megtudni semmit. Persze úgy tűnhet, hogy félek tőle, de szó sincs erről. Egyszerűen… Vannak dolgok, melyekből jobb kimaradni. Viktor életét is ezek közé sorolnám. Ezen igazából nincs is mit ragozni: nem ismerjük egymást, felesleges agyalnom rajta.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Hanna, mikor visszaértünk hozzájuk. Még mindig ugyanott csoportosultak, ahol hagytuk őket.
- Egy lépés előre. – felelte Stella sejtelmesen. Minden bizonnyal úgy értette, hogy egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy Viktor megjegyezze őt.
- Igen. Egy lépés előre. – helyeseltem, bár nem éppen ugyanúgy értelmeztem a mondatot, mint legjobb barátnőm. Ezt a kis közjátékot inkább egy lépésnek tartottam afelé, hogy Stella pofára essen; és nem szó szerint, hanem jelképesen. Egy fiú miatt. Megint.
Az igazság az, hogy féltettem őt. Na, nem Viktortól, vele ugyanis egyelőre nem kell foglalkoznunk, hiszen nem ismeri Stellát, de ha a legjobb barátnőm átlépi a határokat, és teljesen belehabarodik ebbe az ismeretlen srácba, annak ezer százalék, hogy sírás lesz a vége.
Óvatosan hátralestem a vállam felett. Viktor és az edző még mindig a kispadnál beszélgettek, Viktor pedig pont úgy állt, hogy rálátott kis csoportosulásunkra. Egy ideig néztem őket, de már éppen fordultam volna vissza, ekkor viszont Viktor elkapta a tekintetemet. Pár másodpercig farkasszemet néztünk a pálya két végéről, de aztán gyorsan megráztam a fejemet, és inkább a lányok beszélgetésére koncentráltam.
- Továbbra sem értem, miért nem bírod. – jegyezte meg Stella úgy, hogy csak én halljam.
Erre csak óvatosan a hátam mögé sandítottam, ahol az edző és Viktor még mindig mélyen elmerültek valaminek a megtárgyalásában.
Keserűen elmosolyodva fordultam vissza Stellához, és szinte magam előtt láttam Viktort, ahogy kábé öt különböző lányt szédít egyszerre, szájában cigi, kezében sörös üveg. Igen, azt hiszem, ilyen embernek képzelem el őt.
Előítéletes vagyok? Talán. Előfordulhat, hogy félreismertem? Persze. De még mindig jobban járok így, hogy az előítéleteim miatt távol tartom magam tőle, mintha megbíznék benne, a lábai elé vetném magam, (és nem csak szó szerint) aztán meg nagyot koppannék, mikor kiderül, hogy nem az, akinek hittem.
Nos, ez az, amiért féltem tőle Stellát: hogy ő is az utóbb említett hibát követi. De mindezt nem mondhattam el neki akkor és ott, mert tudtam, most még annyira az előbb történtek („Vááá! Rám nézett!”) hatása alatt áll, hogy nem is értené, miről beszélek. Így hát csak ennyit mondtam:
- Majd megérted.