16. Jelen időben?

Sziasztok!

A vártnál kicsit tovább tartott ennek a résznek a publikálása, mivel szerettem volna megírni még pár részt, mielőtt közzéteszem a következőt. Viszont remélem, hogy a rész végére érve úgy fogjátok gondolni, hogy megérte a várakozás. :)

Nem szeretnék spoilerezni, de annyit elárulok, hogy nagyon izgalmas részek következnek (a mostanit is beleértve), és már vészesen közeledünk a célegyeneshez - ezen kívül még 6 fejezet és egy epilógus van hátra a történetből. Persze csak akkor, ha minden a terv szerint halad és nem ihletődöm meg menet közben 1-2 extra rész erejéig - sosem lehet tudni.

Na de elég is ennyi belőlem, alább sokkal érdekesebb olvasnivalót találtok az én hablatyolásomnál.
Enjoy! 💜

***

December 15. — péntek

 
22:34 - Noel
Nem hiszem el, hogy kihagyta
22:35 - Alíz
Tényleg? Nekem egyáltalán nem esik nehezemre elhinni
22:35 - Noel
Igaz, Arsenal-szurkolóként elég kihagyott helyzetet láthattál már
22:36 - Alíz
Bocs, de kinek a csapata is hagyott ki éppen egy 11-est?
22:37 - Noel
A legjobbakkal is megesik
22:38 - Alíz
Mint például veled egymás után 3-szor?
22:38 - Noel
Azzal a labdával nem volt rendben valami, és ezt te is tudod
22:38 - Alíz
Mondogasd csak ezt magadnak
22:39 - Noel
🖕

Képtelen voltam levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy ébredés után az ágyamban fekve visszaolvastam a tegnap esti beszélgetésünket Noellel.

Az elmúlt három hétben nem ez volt az első alkalom, hogy egy-egy meccs minden pillanatát alaposan kibeszéltük. Bár ha őszinte akarok lenni, még nem volt olyan, hogy ne terelődött volna el a téma magáról a meccsről viszonylag hamar.

Tegnap este abban a pillanatban, hogy elkezdődött a Chelsea-Everton meccs, megcsörrent a telefonom. Amint megláttam, hogy ki hív, egy hatalmas, idióta vigyor terült el az arcomon.

- Esélyetek sincs — vettem fel a telefont köszönés nélkül.

- Azt majd meglátjuk — vágta rá Noel azonnal, szintén köszönés nélkül.

Az után a bizonyos játszótéri este után Noel és én tulajdonképpen minden pillanatot együtt töltünk. Oké, ezt nem úgy kell érteni, hogy folyamatosan egymás mellett vagyunk — mindössze arról van szó, hogy 0-24-ben üzengetünk egymásnak vagy éppen telefonon beszélünk.

Hamar kiderült, hogy angol focicsapatok terén merőben más az ízlésünk, és szinte már a közös rituálénkká vált egymás kedvenc csapatának alázása. Megjegyezném, hogy nincs túl nehéz dolgom — mégis hogy képes valaki az Evertonnak szurkolni?

Miután elég egyértelművé vált, hogy ez sem az Everton napja lesz, Noel dühében rám csapta a telefont, minden bizonnyal azért, mert nem akarta, hogy halljam, ahogy zokog. Vagy az is lehet, hogy a kárörvendő nevetésemet nem akarta tovább hallgatni. Én mindenesetre a zokogós verzióra szavazok.

Természetesen öt perccel később már üzenetben folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy még nem keltél fel? — rontott be Vilu a szobámba, félbeszakítva ezzel a merengésemet. Mondanom sem kell, kopogás nélkül.

- Fel kellett volna? — dörmögtem bármiféle lelkesedés nélkül. Mégis kinek van kedve péntek reggel iskolába menni?

- Nem akarok megint elkésni miattad — toporgott Vilu a küszöbömön.

- Indulj el nélkülem, én majd megyek egyedül.

Válasz helyett csak egy hatalmas sóhajtást hallottam és bár nem néztem rá, fogadni mernék, hogy egy látványos szemforgatással is megjutalmazott.

Húsz perccel később meglehetősen komótos tempóban indultam el én is a suli felé. Nem sok esélyt láttam rá, hogy beérek időben, de néha megengedhet magának egy kis kését az ember lánya. Egyébként is, teljesen biztos voltam benne, hogy szeszélyes angoltanárom nem éppen ma fog elkezdeni pontosan érkezni az óráira. Ha szerencsém van, még az is lehet, hogy 5-10 perccel a tanár előtt odaérek.

Séta közben előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és ösztönösen megnyitottam a Noellel közös beszélgetésünket.

7:51 - Alíz
Sikerült kiheverned a tegnapi vereséget?
7:51 - Noel
Van, ami elterelje a figyelmemet.

Egy fél pillanat erejéig megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, rám gondolt. A gondolattól igencsak szaporán kezdett verni a szívem. Néhány másodperccel később azonban összerándult a gyomrom, amikor is megértettem, mire gondol Noel valójában. A következő üzenet ugyanis egy fénykép volt egy orvosi rendelő ajtajáról. Miután megláttam a képet, egészen más okból gyorsult fel a szívverésem.

7:52 - Alíz
Ugye nem történt semmi baj?
7:53 - Noel
Nem. Azon kívül, hogy fél órája ücsörgök itt tök egyedül, mert az orvos még mindig nem érkezett meg.

Gondolkodás nélkül nyomtam rá a hívás gombra. Az első csörgésre felvette.

- Székely Alíz, hosszú í-vel. — Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még a végén azt fogom hinni, egy percet sem bírsz ki nélkülem.

Horkantva felnevettem. Aztán hálát adtam az égnek, amiért telefonon keresztül nem láthatta, mennyire elpirultam.

- Csak megszántalak. Úgy éreztem, kegyetlenség lenne, ha sziporkázó személyiségem hiányában kellene töltened a reggeledet.

- Milyen figyelmes tőled. — Szinte magam előtt láttam, ahogy éppen összefutnak a nevetőráncok a szeme sarkában.

- Nagylelkű természettel áldott meg az ég.

- És nagylelkű természetednek nem órán kellene lennie éppen véletlenül?

- Miért érzem úgy, hogy nagyon jól kijönnél anyukámmal? — forgattam meg a szemem.

- Jól ki szoktam jönni az anyukákkal.

Ezt bizonyára egy teljesen ártatlan megjegyzésnek szánta, én azonban hirtelen szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Szóval több lány is bemutatta már a szüleinek. Nem tudom, miért lepődtem meg ezen annyira és még kevésbé értettem, hogy ez az információ miért üt engem ennyire szíven.

Aztán hirtelen egy újabb gondolat tolakodott be a fejemben. Lehetséges lenne, hogy Noel úgy gondol rám, mint egy lányra, aki egyszer bemutatja majd a szüleinek?

Mivel a szokásos fél másodpercnél valamennyivel hosszabb ideig nem nyitottam ki a számat, Noel egy idő után azt hitte, megszakadt a vonal.

- Hé, itt vagy még?

- Micsoda? Ja, igen, itt vagyok. Bocsi, csak majdnem elcsúsztam egy… izé… banánhéjon.

Mi van? Banánhéjon? Mi vagyok én, egy rajzfilmfigura a ’80-as évekből? Háromszor homlokon csaptam magam a hülyeségemért, és csak remélni mertem, hogy Noel ebből semmit nem hallott meg.

- Egy banánhéjon — ismételte meg ő is az utolsó szót. Nagyon úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy
elment az eszem.

Kétségbeesetten igyekeztem kitalálni valamit, bármit, amivel elterelhetem a szót a beégésemről. Ennek az lett a vége, hogy kiböktem a legelső dolgot, ami eszembe jutott.

- Már egy ideje kérdezni akartam valamit.

A kijelentésemet néhány másodpercnyi néma csend követte. Nem tudtam eldönteni, hogy Noel vajon arra vár, hogy megosszam vele, mégis mit akarok kérdezni, vagy éppen húzni próbálja az időt, mert fél tőle, hogy milyen indokolatlan ötlettel hozakodom elő ezúttal.

- Hallgatlak — szólalt meg végül.

- Jól értettem, hogy azt mondtad, 18 éves vagy? — idéztem fel a két héttel ezelőtti beszélgetésünket a mászóka tetején.

- Ez volt a nagy kérdés, amit régóta fel akartál tenni? — Olyan harsányan nevetett fel, hogy biztosra vettem, hogy a váróteremben mindenki őt bámulja. És ugyanilyen biztos voltam abban is, hogy ez egy cseppet sem érdekli. Noel nem az a fajta ember, aki könnyen zavarba jön.

- Miért, mire számítottál? — nevettem fel én is.

- Hát nem erre — vágta rá. — De hogy megválaszoljam ezt az életbevágó kérdést: igen, 18 vagyok.

- Szóval idén érettségizel? — érdeklődtem, fél szemmel a járdán velem szemben jövő kutyát és gazdáját figyelve. Nem gyakran ijedek meg egy kutyától, de az az állat minimum akkora volt mint én, és esküdni mernék, hogy megvillant a szeme, amikor kiszúrta, hogy közeledek felé. Amikor elhaladt mellettem, még egy dühös kis vicsort is kaptam tőle.

Miután sikeresen túléltem a német juhásszal való konfrontációt és újra Noelnek tudtam szentelni minden figyelmemet, hirtelen feltűnt, hogy jó néhány másodperce nem szólt bele a telefonba.

- Itt vagy? — kérdeztem a szemöldökömet ráncolva.

- Aha — sóhajtott fel. — Egy pillanatra elfelejtettem, hol ücsörgök éppen, és most arcon csapott a valóság.

- Sajnálom — motyogtam. Fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, hogy én rontottam el a kedvét.

- Nem a te hibád. Neked köszönhetem, hogy egyáltalán egy kis időre kiszakadhatok néha a valóságból.

Ettől a mondatától úgy összeszorult a mellkasom, hogy meg kellett torpannom. Már csak néhány méter választott el az iskola bejáratától, de képtelen voltam továbbmenni. Éreztem, hogy minden előjel nélkül könnybe lábad a szemem, és még most sem tudom pontosan, miért.

- Tényleg? — kérdeztem halkan.

- Tényleg. — Hallottam a hangján, hogy egy kicsit elmosolyodott. Vagy talán csak szerettem volna, ha így van.

- Nem érettségizek idén — bökte ki. — Évvesztes vagyok, szóval egyébként is csak 11.-es lennék, de a baleset miatt halasztanom kellett egy évet, úgyhogy csak 10.-be járok. És igyekszem nem gondolni arra, hogy mi lesz most, hogy vár rám egy újabb műtét.

Gondolatban néhányszor fejbe vertem magam, amiért egyáltalán szóba hoztam ezt a témát. Persze nem tudhattam, de akkor is.

Elmondhatatlanul igazságtalan, hogy egy baleset miatt Noel egész élete parkolópályára került. És amikor már azt hitte, látja az alagút végét, hirtelen újra eltűnt a fény a végéről.

Pár percig egyikünk sem szólalt meg, csak egymás lélegzetvételeit hallgattuk a telefonban. Az utca közepén állva egyáltalán nem voltam egyedül, valamiért mégis úgy éreztem, mintha arra a kis időre csak mi ketten léteznénk a világon.

Végül megköszörültem a torkomat.

- Remélem, készen állsz arra, hogy csúfos vereséget szenvedj este.

Hallottam, ahogy halkan felnevet a vonal másik végén.

- Arra állok készen, hogy én alázzalak porig téged.

- Hah. Álmaidban — horkantottam fel.

- Pintér Noel! — hangzott fel egy rikácsoló hang a háttérben. Noel következett az orvosnál.

- Mennem kell — kezdett búcsúzkodni.

- Este találkozunk — köszöntem el én is, de mire befejeztem a mondatot, már ki is nyomta a hívást.

***

Ha nagyon igyekszem, talán csak 10 percet késtem volna az első óráról, de mivel sürgősen szükségem volt egy kávéra a büféből, a 10 percből negyedóra lett.

- Nem kapkodtad el — jegyezte meg Vilu, miután lehuppantam a mellé a teremben.

- A tanárnő sem szokta elkapkodni — intettem az üres tanári asztal felé. Ahogy megjósoltam, még az angoltanárunk előtt beértem az órára.

Valószínűleg az egész épület a mi osztályunktól volt hangos, ugyanis a negyedórás késést mindenki lyukasóraként értelmezte, így legalább akkora zajt csaptunk, mintha éppen szünet lett volna.

- Aú — kiáltottam fel, ugyanis Vilu minden előjel nélkül hirtelen oldalba bökött a könyökével. — Ezt miért kaptam?

- Viktor téged bámul — súgta.

A terembe lépve feltűnt, hogy Viktor a szokásos helyét lecserélte a hátsó sor legeldugottabb sarkára, kitúrva ezzel a helyéről Lizát, osztályunk legcsendesebb tagját. Szegény Lizának esélye sem volt Viktorral szemben a helyéért való küzdelemben. Mindössze néhány bánatos pillantásra telt tőle a megszokott helye irányába.

- Ne nézz oda — bökött oldalba Vilu másodjára is, mielőtt még megfordulhattam volna ellenőrizni, hogy a nővéremnek igaza volt-e Viktor bámulásával kapcsolatban.

- Ne bökdöss már — mordultam fel, és bosszúból rácsaptam a kezére.

- Te meg ne ütögess — meredt rám összehúzott szemekkel.

- Úgy érzem, közbe kell lépnem, mielőtt még elkezditek kikaparni egymás szemét — fordult hátra felénk Erik.

- Á, olyasmit csak zárt ajtók mögött tennénk, tanúk nélkül — legyintett Vilu, mire Erik elnevette magát.

Amíg ők ketten elnevetgéltek, én fél szemmel óvatosan hátrapillantottam a leghátsó padsor irányába. És valóban, Viktor olyan átható tekintettel bámult, hogy csodálom, hogy nem égetett lyukat a hátamba. Mielőtt azonban még eltöprenghettem volna ennek jelentőségén, a tanárnő egy hangos ajtócsapással jelezte, hogy végre megérkezett. Mindössze 23 percet késett, ami szerintem új rekord.

***

Az utolsó óra után a suli előtti lépcsőn ülve vártam Stellát és Vilut. Egészen addig észre sem vettem, hogy réveteg vigyorral bámulok ki a fejemből, amíg a mellettem megtorpanó Viktor le nem olvasztotta a mosolyt az arcomról.

Viktor szó nélkül dobta le magát mellém, majd hátradőlve a könyökére támaszkodott. Ha nem ül hozzám olyan közel, azt hihettem volna, hogy észre sem vette a jelenlétemet, ugyanis tüntetőleg még egy oldalpillantást sem vetett rám. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül huppant le mellém, arról viszont fogalmam sem volt, mit akar tőlem.

Megköszörültem a torkomat.

- Segíthetek valamiben?

Viktor összevont szemöldökkel “tanakodott” néhány másodpercig, mintha hirtelen nem jutott volna eszébe, miért jött oda hozzám.

- Gondolkodtam — bökte ki végül.

- Ennél kicsit többre lesz szükségem — meredtem rá értetlenül.

- Gondolkodtam és arra jutottam, hogy nem értek egyet veled. — Ezen a ponton végre a szemembe nézett. Legnagyobb meglepetésemre a szokásos flegma tekintetén kívül valamiféle őszinte érzelmet véltem felfedezni a tekintetében. Beazonosítanom azonban nem sikerült.

- Mivel kapcsolatban? — Kezdtem unni, hogy minden egyes félmondatot harapófogóval kell kihúznom belőle. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítottam, hogy Stella és Vilu perceken belül meg fognak jelenni, és nagyra értékeltem volna, ha addigra meg tudok szabadulni Viktortól.

- Nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna köztünk — mondta ki, én pedig meglepetésemben elejtettem a telefonomat. Tudtam, hogy valószínűleg ripityára tört a kijelzője (valóban így történt), de abban a pillanatban ez volt a legkisebb problémám.

Kikerekedett szemekkel bámultam Viktorra, és csak remélni mertem, hogy félrehallottam valamit.

- Hogy mondod? — A tekintetemmel könyörögtem neki, hogy vallja be, hogy csak viccelt az imént.

- Hallottad — suttogta, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust.

Pár hónappal ezelőtt könnyen lehet, hogy ez a beszélgetés megdobogtatta volna a szívemet, mert hát, lássuk be, Viktor nem az a fajta srác, akit bárki is kirugdosna az ágyából — én már csak tudom. Abban a pillanatban azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyedül arra tudtam gondolni, hogy bárcsak Noel ülne Viktor helyén. Annak az átható zöld szempárnak már a gondolatától is felgyorsult a szívverésem, és ezzel egyidőben újfent megéreztem a megbánás szúró fájdalmát a mellkasomban. Azt kívántam, bárcsak Noel huppant volna le mellém a lépcsőre aznap este a szülinapi bulimon is.

Sóhajtva megráztam a fejemet.

- Viktor, sajnálom, de az az este egy tévedés volt a részemről.

- Tévedés — ismételte meg, mintegy ízlelgetve a szót.

Talán csak képzelődtem, de mintha egy pillanatra őszinte csalódottságot véltem volna felfedezni a tekintetében. Lehetséges lenne, hogy Rámen Viktor érez valamit irántam a felszínes vonzalmon túl?

- Ne haragudj. De az lesz a legjobb, ha barátok maradunk. — Ahogy kimondtam, én magam is éreztem, mennyire furcsán hangzik ez a mondat.

Viktor halkan felnevetett, de a nevetés nem jutott el a szeméig.

- Ezt úgy mondod, mintha valaha is barátok lettünk volna.

Nyitottam volna a számat, hogy mondjak még valamit, de valójában én magam sem tudtam, mit mondanék. Viktor minden további nélkül felpattant mellőlem, és köszönés nélkül távozott.

- Ez meg mi volt? — Ezt a kérdést én is fel szerettem volna tenni magamnak, a hang azonban nem a saját belső hangom volt, hanem Stelláé.

- Baszki — motyogtam magam elé a szememet összeszorítva, mielőtt óvatosan megfordultam volna.
Hátranézve egy zavarodott Stellát és egy, az orrnyergét masszírozva a fejét rázó Vilut találtam magam mögött néhány méterrel.

- Khm. Sziasztok — pattantam fel, ösztönösen igyekezve úgy tenni, mintha semmi fontos nem történt volna, annak ellenére, hogy még a hülye is láthatta, hogy nagyon is történt valami. Stella viszont nemcsak, hogy nem hülye, de túl okos ahhoz, hogy ne találja ki azonnal, minek volt éppen szemtanúja.

- Alíz? — A tekintetével szinte esdekelt, hogy cáfoljam meg a gyanúját. De nem tehettem.

- Sajnálom — suttogtam a szememet lesütve.

Stella a szívére szorított kézzel meredt rám, a szemét pedig elöntötték a könnyek.

- Te és Viktor? — lehelte alig hallhatóan. — Én ezt nem értem. Mióta?

- Stella, esküszöm neked, hogy nincs köztünk semmi. Egyszeri eset volt és soha többet nem fog megtörténni. Nem érzek iránta semmit.

Stella tett egy lépést hátra, mintha csak mellbe vágtam volna.

- Egyszeri eset? Pontosan mi az, ami csak egyszer történt meg?

Én lesütöttem a szememet, Vilu pedig a rágóját majdnem félrenyelve köhögni kezdett, igyekezve nem megfulladni.
Stella döbbenten fordult Vilu felé, én pedig kihasználtam a lehetőséget arra, hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt még visszatérnénk hozzám.

- Te tudtál erről?

Vilu még köhintett párat, mielőtt válaszolt volna.

- Csak pár hete tudtam meg.

- Pár hete??? — És ezzel Stella figyelme vissza is tért hozzám. — Alíz? Mi az, amiről nem tudok?

Megköszörültem a torkomat.

- Elég sokat ittam a születésnapi bulimon — kezdtem bele. — Szomorú voltam, és Viktor egyszer csak ott termett mellettem. Tudom, hogy hiba volt, és azonnal megbántam. Egyáltalán nem így terveztem, és ha tehetném, visszacsinálnám, de nem tehetem.

- Megcsókoltad? — kérdezte halkan.

Vetettem egy óvatos pillantást a nővérem felé, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mondjam el Stellának a történet hátralévő részét. Vilu pontosan ugyanolyan tanácstalanul nézett rám, mint amilyennek én éreztem magamat. Stella végül a nővéremmel való összenézésem alapján magától is összerakta a történteket.

- Lefeküdtél vele. — Nem kérdés volt, de ennek ellenére válaszul bólintottam. Képtelen voltam a szemébe nézni.

Néma csend állt be közöttünk, ami alatt egyikünk sem nézett a többiekre. Végül Stella törte meg a csendet.

- Én most hazamegyek — suttogta.

- Stella… — kezdtem bele, de azonnal félbeszakított.

- Nem érdekel — fojtotta belém a szót a kezét feltartva.

- Nem lenne jobb, ha megbesz… — próbálkozott Vilu is, de Stella egy éles pillantással őt is elhallgatatta.

- Neked sincs mit mondanom. Azt hittem, megegyeztünk, hogy többet nem hallgatunk el egymás elől semmit.

- Nem az én tisztem volt elmondani — nézett rá Vilu esdeklő tekintettel.

Stella válaszul csak csalódottan megrázta a fejét, majd szó nélkül sarkon fordult. Vilu és én még hosszú percekig álltunk ott, mozdulatlanul figyelve, ahogy Stella távolodó alakja egyre kisebbé válik.

***

Azokon a napokon, amikor tudom, hogy este Noellel találkozom a kosárpályán, általában egész nap a perceket számolgatom a találkozás pillanatáig. Ma ezt egy új szintre emeltem azzal, hogy már egy órával a megbeszélt időpont előtt ott voltam a parkban. Részben azért, mert alig vártam, hogy újra lássam Noelt, másrészt viszont képtelen voltam egy perccel is több időt tölteni a szobámban, összezárva a saját gondolataimmal.

A változatosság kedvéért ezúttal én voltam az aki, úgy rugdosta kapura a labdát, mintha nem lenne holnap. Mire Noel megérkezett egy órával később, kétségtelenül úgy nézhettem ki, mint egy futóbolond. Nem volt nálam tükör, de anélkül is biztos voltam benne, hogy a hajam izzadt és kócos, tekintetemből pedig tisztán  kiolvasható minden egyes érzelem, ami abban a pillanatban kavargott bennem.

- Hé, gólkirálynő — szólított meg Noel, mire azonnal megpördültem a tengelyem körül.

Elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy elkerekedjen a szeme.

- Jézusom, mi történt?

Normál esetben azonnal kétségbe estem volna a gondolattól, hogy vajon mennyire nézhetek ki vállalhatatlanul, ha Noel szabályosan megijedt a látványomtól, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt kevésbé a kinézetemnél.

Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit művelek, ösztönösen átszeltem a Noel és köztem lévő néhány méternyi távolságot, és a nyakába vetettem magam. Amint átkaroltam a nyakát, ráébredtem, hogy addig nem igazán volt szokásunk ölelkezni, de mielőtt még visszavonulót fújhattam volna, arra lettem figyelmes, hogy a derekamat átkarolva viszonozza az ölelésemet. Noel szoros, biztonságot adó ölelése volt az utolsó csepp a pohárban — szégyen vagy sem, a vállára borulva elsírtam magam.

Becsületére legyen mondva, hogy meg sem rezzent a könnyeim láttán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre sikerült egy kicsit összeszednem magam, óvatosan elhúzódtam tőle.

- Bocsi — motyogtam, némileg kínosan érezve magam, miután realizáltam, hogy összekönnyeztem a pólóját.

- Akarsz róla beszélni? — kérdezte kutató tekintettel.

Az ösztönös reakcióm egy fejrázás és egy határozott “nem” lett volna, de Noel szemébe nézve belebotlott a nyelvem a nemleges válaszba. A mélyzöld tekintet biztonságot sugallt és magam sem tudtam miért, de elöntött a bizonyosság, hogy bármit elmondhatok neki.

- Elárultam a legjobb barátnőmet — hallottam meg a saját hangomat.

Noelnek meg sem rezzent az arca.

- Biztos vagyok benne, hogy helyre tudod hozni.

Halkan (és cseppet sem őszintén) elnevettem magam.

- Nem fogadnék rá nagy tételben.

Noel fél szemöldökét felvonva, némán várta, hogy kifejtsem a részleteket. Valószínűleg nem a legtanácsosabb dolog megosztani egy számodra nagyon fontos sráccal az egyéjszakás kalandod történetét, de mielőtt még átgondolhattam volna az esetleges következményeket, ki is csúszott a számon a teljes igazság.

- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszett neki.

Ez alkalommal Noel arca már nem maradt rezzenéstelen. A szemöldöke úgy a feje tetejéig ugrott fel, és talán ez volt az első alkalom a megismerkedésünk óta, amikor cserben hagyták a szavak.

- Hűha — nyögte ki végül, beletúrva a hajába.

- Ja — motyogtam, látványosan kerülve a tekintetét.

- Megkérdezhetem, hogy miért? — Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy ijedtemben felkaptam a fejemet, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem lenne tanácsos Noel szemébe néznem. Legnagyobb meglepetésemre azonban megvetésnek nyomát sem láttam a tekintetében. Helyette azonban volt ott valami egészen más, amit nehezemre esett beazonosítani, de mintha csalódottság lett volna.

- Hogy miért? — ismételtem meg a kérdést kissé szórakozottan. Pontosan tudtam rá a választ, de ezt minden eddiginél nehezebbnek éreztem szavakba önteni. Mégis hogy mondja el az ember lánya egy srácnak, hogy azért feküdt le valaki mással, mert el akarta őt felejteni?

Többször is szólásra nyitottam a számat, de valójában fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám ezt el Noelnek.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kitalálok valamiféle hazugságot, de végül lehunytam a szememet és kimondtam az igazságot.

- A szülinapi bulimon történt. Azután, hogy aznap reggel összeszólalkoztunk.

- Kivel? A barátnőddel? — kérdezte Noel, kicsit elveszítve a fonalat.

Sóhajtva kinyitottam szememet és minden mindegy alapon kiteregettem az utolsó lapomat is.

- Nem. Veled.

Mindennél jobban szerettem volna elfutni, vagy legalábbis lesütni a szememet, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy összerakja a kirakós darabjait, mert borzasztóan rettegtem attól, hogy mi következik azután. De képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet.

Noel összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Nem értem. Mi köze van…? — Szinte látni véltem, ahogy felvillan a villanykörte a feje felett. — Ó.

- Ó — ismételtem meg én is, aprót bólintva.

- Szóval… — Noel láthatóan össze volt zavarodva. — Azt akarod mondani, hogy azért feküdtél le valakivel, mert összevesztünk?

- Ez így kimondva rosszabbul hangzik, mint a fejemben — motyogtam, két ujjam közé szorítva az orrnyergemet.

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem — vakarta meg a tarkóját. Az arcáról továbbra is egyértelműen leolvasható volt a zavarodottság.

- Éreztem valamit irántad, oké? — fakadtam ki, megelégelve a köntörfalazást. — Magamnak sem vallottam be, de így volt. Amikor aznap elküldtél a francba, azt hittem, sosem látlak többet, és teljesen magam alatt voltam.

- Ezért lefeküdtél valaki mással — vágta rá Noel. A hangja nyersebb volt, mint korábban.

Védekezően felemeltem a karomat.

- Hé, ne tegyünk úgy mintha téged csaltalak volna meg, jó? — kértem ki magamnak.

- Nem ezt mondtam — mordult fel Noel. — De ha tudtam volna…

- Mit?

- Hogy éreztél irántam valamit.

- Akkor? Nem ignoráltál volna egy hétig? Nem ordítod le a fejemet?

- Pontosan tudod, hogy mi történt aznap — emelte fel Noel is a hangját, követve a példámat.

- Igen, tudom. De előtte egy hétig nem kerestél. Azt nehezen tudod a diagnózisoddal magyarázni.

- Te sem kerestél engem — tárta szét a karját.

Nyitottam a számat, hogy visszaszóljak, de ebben tulajdonképpen igaza volt. Persze eszem ágában sem volt közölni ezt vele, így inkább csendben maradtam.

- Én is éreztem irántad valamit. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy megfordult a fejemben, hogy csak a képzeletem játszik velem. De mivel láttam, hogy mozog a szája, végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon is jól hallottam, amit hallani véltem.

Nem tudom, honnan szedtem a bátorságot, hogy feltegyem a következő kérdést, de megtettem.

- Múlt időben? — Az én szavaim sem voltak hangosabbak egy suttogásnál, de biztos voltam benne, hogy
 tisztán értette őket.

- Szükségem van egy kis időre, oké? — szólalt meg halkan. A tény, hogy nem válaszolta meg a kérdésemet, felért egy tőrdöféssel a szívemben.

Annyira elszorult a torkom, hogy képtelen voltam válaszolni, így inkább csak biccentettem egy aprót.
Noel minden további nélkül sarkon fordult és pillanatok alatt eltűnt a kosárpálya mellett futó ösvényen. Mintha ott sem lett volna.

Amint magamra maradtam, azonnal eleredtek a könnyeim és esetlenül a földre rogytam.

Szép munka, Alíz. Így kell elveszíteni egy nap alatt a számodra legfontosabb emberek közül kettőt is.

Úgy éreztem, hogy pontosan ezt érdemlem. Elárultam a legjobb barátnőmet, ideje bűnhődnöm érte.

Éppen azon agyaltam, hogy vajon milyen felvételi követelmények lehetnek egy apácazárdában, és hogy vajon hol lehet a szülővárosomtól legtávolabbi zárda a világon, ahol csendben leélhetném hátralévő életemet, így meg sem hallottam a közeledő lépteket.

- Miért mondtad el nekem ezt az egészet? — Mondhatni halálra rémültem a váratlan kérdés hallatán, ugyanis fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.

Ijedtemben felugrottam a földről, és a szívemre szorított kézzel fordultam a hang irányába. Noel a kosárpálya rácsának külső oldalán állt, és kérdő tekintettel méregetett.

- Jézusom, a frászt hoztad rám — lihegtem, továbbra is a sokk hatása alatt állva.

- Bocsánat — emelte fel a kezét, őszinte megbánással a hangjában.

Kellett egy perc, mire össze tudtam szedni a gondolataimat, és felfogtam, hogy Noel visszajött.

- Szóval? — Az arcára visszatért a kérdő tekintet.

Mi is volt a kérdés? Hogy miért mondtam el neki mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tudom rá a választ, de végül nem is gondolkodtam rajta sokat, csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, hogy az történetesen az igazság volt.

- Mert azt akartam, hogy lásd a hibáimat. Megérteném, ha nem akarnál többet látni.

- Az volt a cél, hogy ne akarjalak többet látni? — meredt rám értetlenül, és egy kicsit talán sértetten.

- Nem — ráztam meg a fejemet némi töprengés után. — De jogod van hozzá, hogy erről te dönts. Mindennek tudatában.

Noel továbbra is értetlenül bámult rám.

- Mi az? — néztem rá, viszonozva az értetlen tekintetét.

Válasz helyett sóhajtva megrázta a fejét, majd öles léptekkel elsétált a pályára vezető ajtóig és meg sem állt, amíg oda nem ért hozzám.

Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi jár a fejében, de mielőtt még egyáltalán fejben megfogalmazhattam volna a kérdést, Noel egy határozott, de annál gyengédebb mozdulattal a két keze közé fogta az arcomat. Esélyem sem volt felfogni, mi történik éppen, ugyanis a következő pillanatban a szája már a számon volt, velem pedig megfordult a világ.

Nem vagyok tapasztalatlan csókolózás terén, de azt hiszem, bármiféle kétely nélkül állíthatom, hogy életem eddigi legjobb csókjában volt részem. Amint összeértek az ajkaink, ösztönösen résnyire nyitottam a számat, ő pedig egy pillanatig sem tétovázott, a nyelve azonnal végigsimított az enyémen.

Nem az a fajta puhatolózó első csók volt, amihez hozzá voltam szokva. És azt hiszem, pontosan ezért volt ez nagyságrendekkel elképesztőbb, mint bármelyik korábbi élményem. Mint kiderült, Noel és én nem csak vitatkozni tudunk szenvedélyesen.

Megtippelni sem tudnám, mennyi időt töltöttünk a kosárpálya közepén, totálisan egymásba gabalyodva, de egy bizonyos ponton kezdett kicsit túlhevülni a helyzet, és mintha csak telepatikus úton megegyeztünk volna benne, egyszerre engedtük el egymást és tettünk egy lépést hátrafelé.

Egy cseppet kifulladva és kipirulva néztünk farkasszemet egymással.

- Ez… — próbálkoztam meg egy épkézláb mondat összerakásával, de sokkal nehezebben ment, mint szerettem volna.

- Ez azt jelenti, hogy…? — kíséreltem meg még egyszer megfogalmazni a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mivel azonban az agyam még mindig az iménti egetrengető csókot igyekezett megemészteni, a kérdés befejezése helyett csak annyira telt tőlem, hogy zavartan mutogattam oda-vissza Noel és köztem.

Zavaromat látva Noel arcán önelégült vigyor terült el. Bizonyára megmelengette az egóját, hogy sikerült ennyire elcsavarnia a fejemet egyetlen csókkal.

Egyetlen lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, a közelségétől pedig egy pillanat alatt újra fellángolt a tűz a mellkasomban.

- Ez azt jelenti, hogy én is érzek irántad valamit — mondta ki egyszerűen, átkarolva a derekamat.

- Jelen időben? — pillantottam fel rá felvont szemöldökkel.

Noel halkan elnevette magát, nekem pedig liftezni kezdett a gyomrom a szemében megcsillanó boldogságtól. Tükör nélkül is teljesen biztos voltam benne, hogy az én szemem pontosan ugyanígy csillog.

- Jelen időben — bólintott.

Ezúttal nem vártam meg, hogy ő csókoljon meg. Lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és a szájára tapasztottam a számat, mielőtt még előhozakodhatott volna egy elmés beszólással. Rengeteg megválaszolatlan kérdés és egy jó adag bűntudat rejtőzött még az agyam mélyén, de abban a pillanatban egyikkel sem akartam foglalkozni. Mert ha váratlanul az öledbe hullik a boldogság, nem kérdezel, csak megcsókolod.

15. A mászóka tetején

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta elég sok izgalmas dolog történt velem, ugyanis megvalósítottam az egyik legnagyobb álmomat: külföldre költöztem. De akármennyi új kihívással jár is mindez, továbbra is eltökélt szándékom befejezni ezt a történetet, így hát meg is hoztam a következő részt.

Jó olvasást! :)

***

November 23. — csütörtök


Több mint két hét telt el azóta, hogy bevallottam Vilunak a Viktorral töltött éjszakát. Arra számítottam, hogy a kapcsolatunkat ezek után nehéz lesz újjáépíteni, de legnagyobb meglepetésemre másnap reggel a nővérem bekopogott a szobám ajtaján.

- Indulunk? — kérdezte halvány mosollyal az arcán. Értetlenül néztem vissza rá.

- Öhm. Persze — dadogtam. Egyértelműnek vettem, hogy aznap egyedül sétálok el a suliig, mert hát mégis miért akart volna Vilu a társaságomban időzni.

- Nem teljesen értem, mi történik most — böktem ki, amikor kiléptünk a kapun.

- Suliba megyünk? — Vilu elég furán nézett rám, nekem pedig egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy az előző esti beszélgetésünket csak álmodtam. Mert hogy a nővérem éppen úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna.

- Azt hittem, időre van szükséged — tértem a tárgyra.

- Én is azt hittem. De sokat gondolkoztam tegnap éjszaka, és rájöttem, hogy nincs jogom haragudni rád.

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Már miért ne lenne hozzá jogod?

- Mert Viktor nem a pasim, nem csalt meg veled, és nyilvánvalóan nem is azért feküdtél le vele, hogy nekem fájdalmat okozz. A nővérem vagy, és egyáltalán nem szeretnék veled egy srác miatt veszekedni — vont vállat.

Ezek után percekig néma csendben sétáltunk egymás mellett, ugyanis én a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Vilut mindig is olyan embernek ismertem, aki nehezen bocsát meg, éppen ezért borzasztóan szokatlan volt tőle ez a reakció. Félreértés ne essék, nagyon örültem neki, hogy ilyen gyorsan rendbe jöttek köztünk a dolgok, mégis, valamiért azt éreztem, hogy nem teljes a kép. De hát ajándék lónak ne nézd a fogát, nem igaz?

- Köszönöm, hogy így állsz hozzá — törtem meg végül a csendet. — Én sem szeretném, ha ez közénk állna.

- Nem fog — mosolygott rám Vilu. Ahogy rám nézett, egy pillanatra megláttam valamit a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Akármi is volt, nem tartott tovább egy másodpercnél, én azonban nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel Viluval.

Így hát, bár elméletben szent volt a béke köztünk, az elmúlt két hétben meglehetősen kellemetlenül éreztem magamat a nővérem társaságában. Ahányszor csak találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy mondani szeretne nekem valamit, de sosem tette.

Ezzel az érzéssel egyébként gond nélkül tudtam azonosulni, ugyanis, bár Vilu előtt meglepő könnyedséggel vallottam színt a kis kalandomról, Stella esetében már egészen más volt a helyzet. Minden nap találkoztunk a suliban, délutánonként pedig az edzéseken is, ami nagyjából kétezer alkalmat adott volna nekem arra, hogy bevalljak neki mindent. De amint az az előző mondatokból kitalálható, egyetlen ilyen alkalmat sem használtam ki. Hogy miért nem? Erre a kérdésre még én sem találtam meg a választ, de valószínűleg nagyban hozzájárul a halogatásomhoz a félelem. Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Vilu reakciója egyedi eset volt, és Stellától ennél sokkal rosszabbra kell számítanom.

- Föld hívja Alízt — kalimpált Vilu az orrom előtt. Mostanában szokásommá vált hosszú percekig a semmibe meredni, mialatt az agyamban ölre mentek egymással a gondolataim. Ez ma reggel, a suli előtt álldogálva sem volt másként.

- Bocsi, csak elbambultam — mondtam, és megeresztettem felé egy halvány mosolyt.

- Még nem beszéltél vele, ugye? — biccentett Stella felé, aki éppen akkor fordult be a sarkon.

- Nem — feleltem, és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni, csak hogy minél tovább el tudjam kerülni a közeledő Stella tekintetét.

- Velem is tudtál beszélni. Vele miért nem? — tette fel az egymillió dolláros kérdést.

- Nem számítottam rá, hogy megbocsátasz nekem — szólaltam meg némi gondolkodás után.

- És? — ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- És félek, hogy Stella tényleg nem fog — suttogtam, mivel az említett már túl közel volt hozzánk ahhoz, hogy normál hangon beszéljek róla.

- Sziasztok! — Stella mosolyogva állt meg mellettünk. Igyekeztem én is hasonlóan vidám arcot vágni, de egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy hamarosan miattam fog lehervadni a mosolya.

- Nojával mi van? — kérdezte Vilu hirtelen, Stella háta mögé sandítva.

Valóban, Noja kifejezetten komor arccal lépett oda hozzánk néhány másodperccel később.

- Minden oké? — tudakoltam. Őszinte aggodalomra adott okot a meggyötört arckifejezése.

- Nem — vágta rá egyszerűen, mi hárman pedig rémülten néztünk össze.

- Mi történt? — kérdezte Stella, és vigasztalóan megsimította Noja vállát.

- Hosszú — legyintett Noja.

- Van időnk — vont Vállat Vilu.

Noja értetlenül pillantott rá.

- Mindjárt kezdődik az első óra.

- Kit érdekel az első óra? — forgatta a szemét Vilu. Mondjuk, őt nem ártott volna, ha érdekli, mert biosszal kezdtünk, ő pedig a kelleténél több egyessel rendelkezett belőle.

- Hallgatunk — csatlakoztam én is Noja nógatásához, mire Stella is buzgón bólogatni kezdett.

Noja végigjáratta a pillantását mindhármunkon, és miután konstatálta, hogy nem fogjuk feladni, sóhajtva beadta a derekát.

- Patriknál aludtam — vallotta be suttogva, egyértelműen kerülve a tekintetünket.

- Mi? — szakadt ki automatikusan mindhármunkból a kérdés.

- Hadd ne kelljen elismételnem — nézett fel könyörgő tekintettel.

- De… de hát… miért? — makogtam teljesen összezavarodva.

- Valószínűleg azért, mert teljesen elment az eszem — vágta rá Noja idegesen. Egyértelműen látszott, hogy borzasztóan dühös önmagára.

- Az biztos — értett egyet Vilu, cseppet sem próbálva palástolni, mennyire érthetetlennek tartja Noja viselkedését. — Mégis hogy történhetett ez meg?

- Nem lehetne, hogy elhalasztjuk ezt a beszélgetést? Még el sem kezdődött a nap, de már széthasad a fejem — motyogta Noja, arcát a tenyerébe temetve.

Stella, Vilu és én összenéztünk a feje felett. Mindkettőjük tekintetéből pontosan ugyanazt az elképedést olvastam ki, ami minden bizonnyal az én tekintetemből is áradt.

- Menjünk órára — javasoltam végül megköszörülve a torkomat. — Tanítás után pedig találkozunk a kávézóban.

Vilu szemében láttam, hogy legszívesebben nem hagyná még annyiban a témát, de akármennyire is kíváncsiak voltunk Noja beszámolójára, azért egy egész napot nem lett volna tanácsos ellógnunk a suliból. Márpedig biztosra vettem, hogy minimum ennyi időt venne igénybe Noja és Patrik legújabb kalandjainak kivesézése.

***

És igazam is lett. Végül egészen zárásig a kedvenc kávézónkban gubbasztattunk egy félreeső sarokban, az asztalunkon pedig körülbelül egy tucat üres csésze tornyosult kézzelfogható bizonyítékaként annak, hogy hosszú órákat töltöttünk Noja faggatásával.

- Hogy érted azt, hogy hónapok óta beszélgettek? — kerekedett ki Stella szeme nem sokkal azután, hogy Noja belekezdett a meséjébe.

- Úgy, ahogy mondom — vont vállat Noja. — Miután összeszűrte a levet Lillával, írtam neki egy rövid, de lényegretörő üzenetet arról, hogy jobban teszi, ha békén hagyja az unokahúgomat. Természetesen magasról tett a követelésemre, én viszont nem adtam fel.

- És egy idő után már nemcsak Lilláról folyt a beszélgetés, ha jól sejtem — jegyeztem meg két korty kávé között.

- Hát… nem — vallotta be Noja, látványosan elpirulva.

- Miért érzem úgy magam, mintha újra hetedikesek lennénk? — tette fel a költői kérdést Vilu, mire diszkréten bokán rúgtam az asztal alatt. Szegény Noja éppen eléggé meggyötörtnek tűnt, és Vilu gúnyos megjegyzései nem feltétlenül segítettek a helyzeten.

- Tudom, hogy le kellett volna tiltanom őt már rögtön az elején, de… — folytatta Noja, figyelmen kívül hagyva Vilu beszólását — nem tettem. Azt hiszem, nem akartam belátni, hogy milyen hatással van rám a beszélgetésünk.

- Wow — tátogta Stella döbbent tekintettel úgy, hogy csak Vilu és én lássuk.

- Aztán megtudtam, hogy szakított Lillával. Nem mondta, hogy miattam tette volna, de valamiért úgy éreztem, hogy ez volt az oka.

- De a szülinapi bulimon láttuk őt egy másik lánnyal — ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Igen — értett egyet Noja sóhajtva. — Az… az a látvány elég váratlanul ért. Nagyon dühös lettem, de igazából nem is tudtam, miért. Mármint… továbbra is ugyanolyan patkánynak gondoltam, mint az elmúlt három évben, meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy mással látom.

- Mégis fájt látni — mondtam, kiolvasva a szeméből a gondolatait.

Noja bánatos tekintettel bólintott.

- Amikor később összefutottunk a kertben, magamat is megleptem azzal, hogy mennyi mindent vágtam a fejéhez. Múltbeli és aktuális sérelmeket, a legtöbbről azt sem tudtam addig a pillanatig, hogy léteznek. Aztán megcsókolt.

- Wow. — Stella ezúttal meg sem próbálta leplezni a döbbenetét.

- Patrik egy alávaló féreg — jelentette ki Noja. Az volt az érzésem, hogy leginkább saját magát szeretné meggyőzni erről. — De…

- De egy jól csókoló féreg? — találgatott Vilu.

Noja horkantva felnevetett.

- Így is mondhatjuk — biccentett. — Volt képe vigyorogva azt mondani nekem, miután megcsókolt, hogy ezek szerint hatásos volt a terve.

- Csak nem egy újabb Patrik-féle zseniális terv? Kezdem azt hinni, hogy tényleg visszamentünk az időben — motyogta Vilu az orra alatt, de persze mindannyian tisztán hallottuk.

- Mint kiderült, feltett szándéka volt, hogy féltékennyé tegyen Lillával. Amikor megismerte, nem tudta, hogy rokonok vagyunk, de miután ez kiderült, kihasználta a lehetőséget.

- Oké, ne haragudj, de most már muszáj megkérdeznem — egyenesedtem fel. Noja felvont szemöldökkel nézett rám, valószínűleg pontosan tudva, mit fogok kérdezni.

- Ne kímélj.

- Te ezek után tényleg képes voltál lefeküdni vele?

Amint feltettem a kérdést, rögtön elszégyelltem magam attól, hogy mekkora egy álszent dög vagyok. Nehogy már pont én kérjek számon másokat amiatt, hogy kivel fekszenek össze.

- Mint mondtam, valószínűleg teljesen elment az eszem — vont vállat Noja.

- Legalább az önértékelésed még rendben van — veregette meg a vállát Vilu “vigasztalóan”.

- Nézzétek, én is pont annyira megvetem magam emiatt, mint ti engem — tette fel a kezét védekezően Noja. — De amikor tegnap este rám írt, én… Nem is gondolkoztam, csak felkaptam a kabátomat, és átmentem hozzá. Fogalmam sincs, mit képzeltem és még most sem tudom megmagyarázni.

Noja az asztalra könyökölve a tenyerébe temette az arcát, mi hárman pedig aznap már sokadik alkalommal néztünk össze a feje fölött. Tulajdonképpen egyikünk sem tudta, mihez kellene most kezdenünk. Elvégre nem mindennapos dolog, hogy az ember legjobb barátnője lefekszik a semmirekellő exével, aki pár hete még az unokatestvérével járt.

- Újra beleszerettél? — törte meg végül a csendet Stella. Vilu és én kikerekedett szemekkel bámultunk rá a váratlan kérdés hallatán, de aztán némi gondolkodás után Noja felé fordítottuk a tekintetünket, érdeklődve várva a válaszát.

- Nem — rázta a fejét vehemensen. — Sosem fogok újra beleszeretni Rácz Patrikba.

Hogy nyomatékosítsa a kijelentését, Noja ököllel rácsapott az asztalra. Kész csoda, hogy egy darab csésze sem pottyant le a földre a felhalmozott gyűjteményünkből.

- Oké — hőkölt hátra Stella Noja heves reakciója láttán. — Csak egy kérdés volt.

***

Miután Noja befejezte a vallomását, szokatlan módon kínos csend állt be a társaságunkban. Noja elmerült a saját gondolataiban, mi hárman pedig tanácstalanul kapkodtunk a tekintetünket egymás között. Amikor egyértelművé vált, hogy senkinek nincs több mondanivalója, szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy elindulunk hazafelé, és hamarosan már Viluval kettesben sétáltunk az utcán, továbbra is néma csendben.

Miután hazaérve becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, fáradtan terültem el az ágyamon. Arra számítottam, hogy azon nyomban álomba merülök, annyira lestrapáltnak éreztem magam, de valahogy mégsem így történt. Minél tovább hevertem ott, annál inkább azt éreztem, hogy szétrobbanok a feszültségtől.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam magamra a téli edzős szettemet, és néhány perccel később már Vilu ajtaján kopogtattam.

- Igen? — kiáltotta.

- Elmegyek futni — dugtam be a fejem az ajtaján. Pontosan ugyanúgy feküdt az ágyán elterülve, mint ahogy én is tettem öt perccel azelőttig.

- Hogy hova mész? — támaszkodott fel a könyökére.

- Futni — ismételtem meg.

- Gyűlölsz futni — emlékeztetett.

- Ha nem futok, felrobban a fejem — jelentettem ki, mire aprót biccentett.

- Oszd meg a helyzetedet, hogy tudjam, hol keresselek, ha elrabolnak — kérte mintegy mellékesen, majd visszahuppant az ágyra, és a telefonját kezdte nyomkodni.

Válaszul csak megforgattam a szemem, de azért eleget tettem a kérésének. Sosem lehet tudni.

***

Ötletem sem volt, merre érdemes futni a városban, de azt az egyet biztosan tudtam, hogy a kosárpályát messziről el fogom kerülni. Már csak az hiányzott volna, hogy újabb szócsatába keveredjek a szeszélyes hangulatú focistával, akinek még gondolatban sem akartam kiejteni a nevét.

Így hát inkább a parkkal ellentétes irányban kezdtem kocogni. Eleinte céltalanul róttam az utcákat a köztéri lámpák fénye alatt, de aztán úgy döntöttem, hogy gyerekkorom kedvenc játszótere felé veszem az irányt. Eszembe jutott, mennyire szerettem a mászóka tetején gubbasztva rajzolgatni, és az emlékfoszlány hatására ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy visszatérjek oda.

Mire elértem a játszótérig, elegem is lett a futásból. Fogalmam sincs, hogy képesek egyesek órákig futni anélkül, hogy belehalnának az unalomba.

Gondolkodás nélkül a mászóka felé vettem az irányt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy éreztem, ha újra összekuporodhatok a tetején, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, akkor hirtelen minden problémám megoldódik. Amint azonban közelebb értem hozzá, hamar egyértelművé vált, hogy a gondjaim nem hogy nem fognak köddé válni, hanem tovább gyarapodnak.

Sajnos nem sikerült elég halkan lefékeznem ahhoz, hogy a mászóka tetején gubbasztó Noelnek ne tűnjön fel a jelenlétem. Amint felfogtam, hogy nem csak a szemem káprázik és valóban ő az, azonnal elöntött a harag. Noel nem érdemelte meg gyerekkorom titkos kedvenc helyének oltalmát. Bár ha belegondolok, én sem kifejezetten voltam rá érdemes abban a pillanatban.

Úgy tűnt, hogy érkezésemig Noel arcát a tenyerébe temetve kuporgott a mászóka tetején, amint azonban feltűnt neki a jelenlétem, felkapta a fejét, a tekintetünk pedig azonnal egymáshoz vonzotta a másikét, akár csak két ellentétes pólusú mágnes.

Egy pillanatra teljesen megbabonázott a zöld szemeinek csillogása, de aztán szerencsére sikerült felráznom magamat a kábulatból.

- Már el is tűnök — tettem fel a kezem megadóan, némi éllel a hangomban, utalva legutóbbi szóváltásunkra.

- Várj — kiáltott utánam abban a pillanatban, hogy sarkon fordultam.

Megtorpantam, de nem fordultam vissza felé.

- Ne haragudj. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy abban sem voltam biztos, nem csak képzetem a szavait.

- Tessék? — fordultam vissza félig, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek a szemébe.

- Ne haragudj — ismételte meg ezúttal egy fokkal hangosabban. — Nem érdemelted meg, hogy úgy beszéljek veled, ahogy.

- Akkor miért tetted? — kérdeztem, ezúttal már teljes testtel felé fordulva.

Noel lehunyta a szemét és vett egy nagy levegőt. Ha akartam volna, sem tudtam volna megtippelni a szavakat, amelyek ezt követően elhagyták a száját.

- Aznap tudtam meg, hogy szükségem lesz egy második gerincműtétre.

Azt hittem, az elmúlt hetekben minden lehetséges magyarázattal előrukkoltam már Noel viselkedésére. Tévedtem.

Nem fogok hazudni, néhány rövid (oké, hosszú) pillanat erejéig tátott szájjal bámultam rá a vallomása után. Szerencsémre Noel ezalatt azzal volt elfoglalva, hogy az ölében összekulcsolt kezeit bámulta, láthatóan kerülve a tekintetemet, így volt egy kis időm összeszedni magamat.

De tulajdonképpen hogy szedi össze magát az ember egy ekkora horderejű vallomás után? Megköszörültem a torkomat és felkészültem rá, hogy mondok valami vigasztalót, biztatót vagy legalább valami vicceset, de szinte azonnal be is csuktam a számat. Végül azt tettem, amiért eredetileg a játszótérre jöttem: felmásztam a mászóka tetejére. Talán nem is olyan nagy baj, hogy ezúttal megoszthattam valakivel a kedvenc helyemet.

- Szeretnél róla beszélni? — kérdeztem végül hosszú hallgatás után. Egymással szemben ültünk az apró, négyzet alakú területen, némileg összegabalyodott lábakkal. Az emlékeimben határozottan nagyobbnak érződött ez a hely.

- Nem igazán szoktam — vont vállat Noel válaszul.

- Nem ez volt a kérdés — löktem meg a térdemmel a lábát, megeresztve felé egy halvány mosolyt. Amikor az ő arcán is feltűnt egy alig észrevehető mosoly, érezhetően felgyorsult a szívverésem.

A mosolya sajnos tiszavirág-életű volt, ugyanis egy pillanattal később már idegesen kezdett dobolni az ujjaival az alattunk elterülő deszkákon.

- Négy évvel ezelőtt volt egy balesetem — kezdett bele lehajtott fejjel. — Életmentő műtétre volt szükségem. Az orvosok azt mondták, olyan súlyosan megsérült a gerincem, hogy nem valószínű, hogy valaha is újra képes leszek járni. Két és fél évet töltöttem kerekesszékben.

- Aztán másfél évvel ezelőtt “csoda történt” — ezt a két szót meglehetősen szarkasztikusan ejtette ki. — A családom legalábbis így gondolta. Én végig éreztem, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az elmúlt másfél évben újratanultam járni, sőt, az utóbbi időben már a focizásig is eljutottam, ahogy azt láthattad.

Ez volt az első alkalom, hogy felnézett rám egy pimasz szemöldökfelvonás erejéig. Nem tudtam visszafogni a mosolyomat az első találkozásunkra visszagondolva. Noel nemcsak “eljutott a focizásig”. Eszméletlenül tehetséges volt. Összeszorult a szívem a tudattól, hogy nem itt ér véget a történet. 

- Aznap reggel, amikor találkoztunk, az orvosom közölte velem, hogy újabb gerincműtétre van szükségem. Nem ért váratlanul, éreztem már egy ideje, hogy valami nincs rendben, de így kimondva valósággá vált a legnagyobb félelmem.

Néztem, ahogy a szemét elöntik a könnyek és erősen küzd az ellen, hogy elkezdjenek legördülni arcán. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem ettől a látványtól.

- Ha nem vállalom a műtétet, szinte biztos, hogy újra lebénulok. De ha megműtenek, az sem garantálja, hogy nem veszítek el újra mindent — suttogta, két ujját az orrnyergére szorítva. — A kamaszkorom nagy részét kerekesszékben töltöttem és mielőtt még elkezdhettem volna reménykedni abban, hogy visszakapom az életemet, most itt vagyok 18 évesen és nagyon úgy tűnik, hogy a felnőtt életem is erről a szarról fog szólni.

Az utolsó mondat végére már remegett a hangja, a kezét pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy attól tartottam, pillanatokon belül patakokban fog folyni a vér a tenyeréből.

Amikor végre a szemembe nézett, tudtam, hogy ő is ugyanazt látja, amit én: egy tehetetlen könnyekkel eláztatott szempárt.

Néhány percig néma csendben bámultuk egymást és érdekes módón nem éreztem rá késztetést, hogy mindenképpen mondjak valamit. Nem volt mit mondani.

Végül egy határozott mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról.

- Mi a legnagyobb álmod? — törtem meg a csendet.

Noelt láthatóan meglepte a kérdés.

- Mindig is profi focista akartam lenni — bökte ki végül némi gondolkodás után. Éreztem, hogy ezután következik egy “de”. — De már nem merem megengedni magamnak, hogy erről álmodjak.

- Túl nagy az esély a csalódásra — bólintottam megértően.

- Pontosan — biccentett.

- Anyukám azt szokta mondani, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk.

Noel felvont szemöldökkel nézett rám, láthatóan nem teljesen értve, hogy hova akarok kilyukadni.

- Tudom, hogy valószínűleg sosem leszek képes teljesen átérezni azt, amit te érzel most. Csak azt szerettem volna mondani, hogy ne dobd el magadtól a jelent azért, mert a jövőben lehet, hogy elveszíted azt, amid most van.

Az utolsó szavakat már egészen halkan mondtam ki, ugyanis idő közben rájöttem, mennyire nincs jogom tanácsokat osztogatni ennek a srácnak, aki olyan nehézségekkel küzd éppen, amit én felfogni sem tudok teljesen.

Noel hosszasan nézett engem anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Minden egyes múló másodperccel egyre borzasztóbban éreztem magam.

Legnagyobb meglepetésemre azonban pár perc után halovány, de őszinte mosoly terült el az arcán.

- Igazad van. Ki kellene élveznem minden percet. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.

- Segíthetek benne — csúszott ki a számon anélkül, hogy átgondoltam volna. — P-persze csak ha szeretnéd — dadogtam zavartan, igyekezve menteni a menthetőt.

- Hogyan?

Őszintén zavarodottnak tűnt — megjegyzem, érthető módon — azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan tudnék én bármiben is segíteni neki. Ugyanakkor azt is láttam, hogy megcsillant a szemében a kíváncsiság.

- Például legyőzhetlek párszor egykapuzásban — vontam vállat.

Noel halkan felnevetett.

- Na, ahhoz aztán tényleg csoda kéne.

- Már elnézést, de nem emlékszem, hogy eddig bármikor is nyertél volna — háborodtam fel.

- Akkor nem lehet túl jó a memóriád.

- Néha azt kívánom, bár rosszabb lenne. — Ez a mondat teljesen véletlenül csúszott ki a számon, de már nem tudtam visszaszívni.

- Hogy érted? — méregetett Noel kíváncsian.

- Nem érdekes — legyintettem. Kétségbeesetten igyekeztem előhozakodni egy új beszédtémával, de természetesen egyetlen épkézláb gondolat sem tudott megfogalmazódni az agyamban.

Szerencsére Noel nem firtatta tovább a témát, hanem helyette előhúzta a telefonját a zsebéből. Kissé értetlenül bámultam rá. Most komolyan elkezd instagramozni, miután kiöntötte nekem a szívét?

Mielőtt még számonkérhettem volna emiatt, hirtelen megrezzent a telefonom a zsebemben. Csak akkor jutott eszembe, hogy Vilu talán már a rendőrséggel kerestet, mivel valószínűleg gyanúsan sok ideje nem értem haza a futásból. Kapkodva előrángattam a telefonomat, hogy megnyugtassam a nővéremet, de legnagyobb meglepetésemre Vilu üzenete helyett egy barátjelölést találtam a képernyőmön Pintér Noeltől.

Igyekeztem palástolni, hogy ettől az értesítéstől meglehetős gyorsasággal kezdett liftezni a gyomrom, így egy többé-kevésbé elfojtott mosollyal az arcomon pillantottam fel Noelre.

- Hogy találtál meg Facebookon?

- Nem sok Székely Alíz van a világon hosszú í-vel — vont vállat. Ezek után már meg sem próbáltam elrejteni az arcomon elterülő, nagyon is őszinte mosolyt.

14. Megbánások, vallomások

Helló helló!

Jellemző módon eltűntem egy kis időre, de magamhoz képest elég hamar vissza is tértem. Most, hogy tudom, hogy legalább egy hűséges olvasója van még ennek a blognak, nincs is más választásom, mint valóban befejezni ezt a történetet.

Jó olvasást! Köszönöm mindenkinek, aki kitart Alíz mellett. 

***

November 7. — kedd


Életem legpocsékabb születésnapja. Persze megvan rá az esély, hogy lesz még részem ennél borzalmasabb szülinapban is, de a mai nap után ki merem jelenteni, hogy az ideit nagy valószínűséggel lehetetlen lesz felülmúlni. Pontosabban alulmúlni.

A marcangoló bűntudat, ami vasárnap reggel óta hű társként követ mindenhova, már eleve megadta az alaphangulatot a mai naphoz. Már második napja képtelen voltam egy-két óránál többet aludni, így pontosan olyan vállalhatatlan kinézettel keltem reggel, mint amilyen vállalhatatlannak éreztem a szombati viselkedésemet.

- Jóóó reggeeelt, szülinapooos! — rontott be a szobámba Vilu, kezében a “Happy birthday” feliratú fejpántot viselő Picurral. Szegény macska láthatóan nem volt túl lelkes a jelmeztől.

- Jó reggelt — kászálódtam ki az ágyból.

Vilu arcáról lehervadt a mosoly.

- Borzalmasan nézel ki — mondta a szemembe.

- Köszi, mindig jól esik hallani — horkantottam, majd kivettem a kezéből Picurt, és megszabadítottam szegény állatot a szülinapi kiegészítőtől.

- Hogy áll? — mutattam a fejemre, miután a hajamba tűztem a csillogó fejpántot.

- Semmit nem javít az arcodon — rázta a fejét Vilu, mire vetettem rá egy lesújtó pillantást.

- Még egyszer köszönöm, minden szavad felér egy szeretetteljes öleléssel — jegyeztem meg a szememet forgatva.

- Napok óta úgy járkálsz fel-alá, mint egy zombi — folytatta Vilu.

- Nem tudom, miről beszélsz — fordultam sarkon, és a szekrényemben kezdtem kotorászni, remélve, hogy találok valami ruhát, amitől kicsit is ünnepi hangulatom lesz.

Arra számítottam, hogy Vilu nem adja fel a kíváncsiskodást, azonban a kiválasztott ruhákkal a kezemben felegyenesedve arra eszméltem, hogy már percek óta nem szólalt meg. Megfordulva azt láttam, hogy meredten bámulja a parkettát az íróasztalom alatt.

Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét.

- Ha nem kezdesz te is készülődni, elkésünk — szólaltam meg végül, inkább nem firtatva, hogy mi miatt bambult így el.

- Igaz — biccentett, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még vetett rám egy elég furcsa pillantást, amitől ösztönösen megborzongtam, bár képtelen lettem volna megmondani, hogy miért.

***

A suliban pontosan ugyanolyan nyomorultul éreztem magam ma is, mint tegnap. Mióta Stella és Vilu megegyeztek, hogy elengedik Viktort, kifejezetten feszült volt a hangulat a társaságunkban. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy mindannyian titkolunk valamit. A saját titkom nagyon is egyértelmű volt számomra, Vilu és Stella azt igyekeztek leplezni, hogy minden adandó alkalommal lopott pillantásokat vetnek Viktorra, Noja pedig… ő tulajdonképpen egész nap egy helyben ült néma csendben és csak nézett ki a fejéből. Sokadjára is felötlött bennem a gondolat, hogy valami nyomja a lelkét, de hát én vagyok az utolsó, akinek joga lenne kíváncsiskodni.

- Kérem a telefonját. — Olyan váratlanul ért Palotás dörmögő hangja, amely a közvetlen közelemben szólalt meg, hogy összerezzentem. Éppen matekóra volt, én pedig alaposan elmerültem a gondolataimban. Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám beszél a tanár, de hamar rájöttem, hogy valójában Viktor mellett állt meg, és felé nyújtotta kezét, várva, hogy átadja a mobilját.

- Nem — közölte Viktor olyan könnyedséggel, mintha nem éppen az iskola egyik legszigorúbb tanárának mondott volna ellent, és szemrebbenés nélkül tovább nyomkodta a telefonját.

- Hogy mondja, fiam? — szaladt fel Palotás bozontos szemöldöke körülbelül a feje búbjáig.

- Hallotta — nézett vele farkasszemet Viktor, és amikor megláttam, milyen sötét tekintettel bámul a tanárra, le kellett sütnöm a szememet. Kifejezetten ijesztő látvány volt.

Viktort egyébként tegnap láttam először azóta a bizonyos éjszaka óta, és nagyon úgy tűnt, hogy mogorvább hangulatban van, mint valaha. De legalább semmi jelét nem adta annak, hogy történt valami köztünk a szülinapi bulimon, amiért nagyon hálás voltam neki. Ezzel időt adott nekem arra, hogy kitaláljam, hogy tálalom a dolgot a barátaim előtt. Ha egyáltalán valaha tálalom a dolgot.

- Na ebből elég volt — emelte fel a hangját Palotás. — Takarodjon az órámról.

- Örömmel — lökte hátra a székét Viktor akkora lendülettel, hogy fel is borította.

- Kifelé! — üvöltötte a tanár teli torokból. Esküdni mertem volna, hogy a hangja erejétől remegett meg a feje fölötti lámpa fénye.

Viktor néhány lépéssel átszelte a termet, az osztály pedig teljes összhangban követte minden lépését a tekintetével egészen addig, amíg be nem csapta maga mögött a terem ajtaját. Egy ideje már nem küldték ki egyetlen óráról sem, de ez a sikersorozat ma újra megdőlt.

- Még ilyet — fújtatott magában Palotás, és éreztem, hogy ennek a konfrontációnak még nincs vége. Biztos voltam benne, hogy Viktor egy újabb szaktanárival fog gazdagodni, de abban sem kételkedtem, hogy előbb Palotás még megkísérli levezetni a haragját az osztály többi tagján.

- Székely! A táblához — kiáltotta, mire felsóhajtottam. Naná, ki más lenne a kiválasztott, hogy Viktor bűneiért feleljen, mint én. Abban a pillanatban kétségem sem volt afelől, hogy a karma nagyon is létező dolog.

Általában nincs gondom a matekkal, de ez a felelés nem is jöhetett volna rosszabbkor. Az álmatlanság és a gyötrő bűntudat között meg sem fordult a fejemben, hogy készüljek az órára, így öt perccel később Palotás egy bazinagy egyessel ajándékozott meg születésnapom alkalmából. Sweet sixteen vagy mi.

- Úgyis kijavítod — suttogta Erik a válla felett hátrafordulva, miután visszahuppantam a helyemre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy egyáltalán nem visel meg az újonnan szerzett egyesem.

- Mall, ha ennyire beszélhetnékje van, szívesen látom a táblánál — hangzott fel újra Palotás rettegett hangja. Erik elmormogott egy káromkodást az orra alatt, és lejjebb csúszott a székén, remélve, hogy a létezéséről is elfeledkezik a tanár. Nem volt ilyen szerencséje.

- Mall, talán megsüketült? Kapkodja magát — csapott idegesen a tanár asztalra, mire Erik halálra vált arccal emelkedett fel a székéről. Maradjunk annyiban, hogy nemcsak én gazdagodtam ma egy egyessel.

A magam részéről az óra hátralévő részét azzal töltöttem, hogy még mélyebbre süllyedtem a sötét gondolataim kavalkádjában, és mire kicsöngettek, sikeresen meggyőztem magam arról, hogy én vagyok a világ legszánalmasabb embere. Ez a gondolat olyan kiváló lelkiállapotba taszított, hogy már ahhoz sem volt kedvem, hogy feltápászkodjak a helyemről.

- Nem jössz le a büfébe? — állt meg mellettem Vilu. Mindössze annyira tellett tőlem, hogy megrázzam a fejemet. Láttam rajta, hogy nagyon szeretne kérdezni valamit, de végül meggondolta magát, és inkább egyedül hagyott a gondolataimmal.

A terem szinte teljesen kiürült, csak Noja, Patrik és én maradtunk bent. Mind a hárman csendben gubbasztottunk a saját padunknál egészen addig, amíg Viktor be nem sétált az ajtón. Megkockáztattam egy pillantást az irányába, de ő nem nézett rám. Fogalmam sem volt, hol töltötte a száműzetését, de az igazság az, hogy nem is érdekelt. Meglepődve tapasztaltam, hogy leginkább valamiféle haragot érzek vele kapcsolatban. Vagy talán csak magamra haragudtam?

Noja alig hallhatóan megköszörülte a torkát, mire elkaptam a tekintetemet Viktorról, és felé fordultam. Fél szemöldökét felhúzva bámult rám, majd vetett egy kérdő pillantást Viktor felé, mielőtt újra felvette volna velem a szemkontaktust. A szívem nagyot dobbant a gondolattól, hogy vajon mit olvasott le az arcomról, amíg az előbb Viktort bámultam. Az volt az érzésem, hogy többet, mint szerettem volna. Akármit gondolt is, annyi szerencsém volt, hogy úgy tűnt, megtartja magának a véleményét.

***

Akármennyire is tiltakoztam a felhajtás ellen, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy egy különleges vacsorával ünnepeljük meg a 16. születésnapomat. Minimum húsz embernek elegendő mennyiségű rántott hús tornyosodott az étkezőasztalon, én pedig kissé ijedten néztem anyára.

- Mégis hány embert hívtál meg ma estére? — kérdeztem félve. Csak Orsi nénikémet ne! Még mindig nem sikerült kihevernem annak az emlékét, ahogy óriási szemölcsének műtéti eltávolítását ecsetelte részletekbe menően a tavalyi szülinapi vacsorám során. 

- Ahogy kérted, senkit. Csak négyen leszünk — nyugtatott meg anya.

- Az szuper, de ki fogja megenni ezt a tonnányi kaját?

- Majd adunk belőle a szomszédoknak — legyintett. Apropó szomszédok, Zsóka néni remélhetőleg nem tervezi elpletykálni Viktor vasárnap reggeli szökését a szüleimnek. Vagy éppen az egész utcának. Nagy valószínűséggel belehalnék a szégyenbe.

Így, hogy megúsztam a nagy felhajtást, egészen kellemesen telt a szülinapi vacsorám. Már persze ha eltekintünk attól, hogy továbbra is mardosott a bűntudat, ahányszor csak Vilura pillantottam vagy eszembe jutott Stella.

- Nagyon sokat gondolkodtam, mit adhatnék neked. Remélem, jól döntöttem — kacsintott rám Vilu, amikor a vacsora végeztével eljött az ajándékozás ideje.

Amikor belekukkantottam az ajándékszatyorba, a lélegzetem is elállt.

- Ezt nem hiszem el — kaptam fel a fejemet elkerekedett szemekkel. — Egy Lukaku-mez?

Ahogy belenéztem a nővérem szemébe, azonnal összeszorult a szívem, és éreztem, hogy másodpercek kérdése, és elsírom magam.

- Tetszik? — kérdezte felvont szemöldökkel, pedig pontosan tudta, hogy imádom az ajándékát.

Válasz helyett nemes egyszerűséggel a nyakába vetettem magam.

- Óvatosan, nehogy épp most nézzen be a homofób néni az ablakon — motyogta, mialatt én kiszorítottam belőle a szuszt. Hangosan felnevettem a megjegyzésén, ugyanakkor a szívemet szorongató vasmarok szorítása csak tovább erősödött.

- Semmi gond, a négy fal között vagyunk — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, amikor elhúzódtam tőle. Vilu is elnevette magát, de ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete, és láttam az arcán, hogy kérdezni szeretne valamit, de bármi volt is az, anya beléfojtotta a szót.

- Most mi jövünk — kiáltotta, és egy gyönyörűen becsomagolt dobozt nyújtott felém. Ahogy a szüleim ajándékát bontogattam, megeresztettem egy fél pillantást a nővérem felé. Továbbra is gyanakvó tekintettel méregetett, nekem pedig muszáj volt elkapnom a fejemet, mert képtelen voltam szemébe nézni.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, igyekezve visszatartani a könnyeimet, és meghoztam a döntést.

***

- Bejöhetek? — kérdeztem halkan, Vilu résnyire nyitott ajtajában állva.

- Persze — pördült meg a forgószékében. — Továbbra is borzasztóan nézel ki — jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Tudom — sóhajtottam, és hanyatt dőltem az ágyán.

- Akarsz beszélni róla? — kérdezte, és ezúttal már semmi csipkelődés nem volt a hangjában.

- Nem tudom — temettem az arcomat a tenyerembe. Az egy dolog, hogy elhatároztam, hogy mindent bevallok neki, de arról már fogalmam sem volt, hogy lássak neki. Lehet, hogy ezt nem ártott volna még azelőtt kitalálni, hogy bekopogtam az ajtaján.

- Ezt igennek veszem — mondta, majd ő is elterült mellettem az ágyon.

Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang sem jött ki rajta. Egyszerűen képtelen voltam belekezdeni.

- Segítsek? — kérdezte hirtelen Vilu, mire felé fordítottam a fejemet, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

- Hogyan?

- Például úgy, hogy elmondom, hogy láttam ma reggel az óvszeres csomagolást a szemetesben az asztalod alatt — jelentette ki olyan nyugalommal a hangjában, mintha ez egy mindennapos esemény lenne.

Nos, ami engem illett, én köpni-nyelni nem tudtam. Hosszú percekig totálisan lefagyva bámultam a nővéremre, amikor pedig valamelyest magamhoz tértem, inkább visszafordítottam a fejemet a plafon felé.

- Khm. Oké, kezdhetjük itt is — mondtam kissé rekedtes hangon.

- Szóval lefeküdtél valakivel — vette tudomásul Vilu.

- Khm-gen — krákogtam, és éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik a fejem.

- Komolyan szavanként kell kiszednem belőled mindent? — förmedt rám a nővérem.

Hatalmasat sóhajtva fordultam vissza felé, és lassan kinyitottam a szemem. Tudtam, mit akarok mondani, de az az egy szó meglepően nehezen hagyta el a számat.

- Megbántam — suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy megértette. Nem azonnal fogalmazódott meg bennem ez az ítélet, de néhány nap távlatából már egyértelművé vált számomra, hogy azonfelül, hogy bűntudatot éreztem a nővérem és a legjobb barátnőm miatt, magát a szexet is megbántam. Nem így kellett volna történnie, semmilyen szempontból.

- Sajnálom — suttogta Vilu, és láttam a szemében, hogy komolyan gondolja. Valahogy úgy éreztem, ez a sajnálat hamarosan gyűlöletté fog átalakulni.

- Ez még nem minden — hunytam le a szemem újra, előre rettegve a beszélgetésünk második felétől.

- Csak azt ne mondd, hogy terhes vagy — vágta rá félig viccelődve, félig valódi aggodalommal a hangjában.

- Az kéne még — horkantottam. — De nem, másról van szó.

Tudtam, hogy ehhez muszáj lesz a szemébe néznem. Őszintén fel kellett vállalnom, amit tettem, akármennyire is szerettem volna letagadni az egészet még saját magam előtt is.

Vilu kíváncsi tekintettel nézett rám, de minél tovább néztem a szemébe szótlanul, annál inkább egyértelművé vált, hogy nem igazán lesz szükség szavakra. Leplezetlen szomorúság ült ki az arcára, és úgy éreztem, hogy az elmúlt egy hétben sokadjára is megszakad a szívem.

- Viktor? — kérdezte alig hallhatóan. Lesütött szemmel bólintottam.

Vilu a tenyerébe temette az arcát, és percekig nem szólt egy szót sem. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legkínzóbb öt perce.

- Szereted?

A kérdés váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam, mit kellene válaszolnom, pedig a válasz egyértelmű volt.

- Nem — mondtam végül. — Vonzódtam hozzá, de ennél többet nem éreztem iránta.

- Tudtad, hogy Stellának és nekem is nagyon tetszik. — Ez nem kérdés volt, mégis úgy éreztem, hogy reagálnom kell rá.

- Igen, tudtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nagyon sajnálom.

Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de nem nyúltam oda, hogy letöröljem.

- Miért csináltad?

Ezt a kérdést milliószor próbáltam már megválaszolni magamban, de eddig még nem sikerült kielégítő magyarázatot találnom. Ezért is volt olyan meglepő, hogy abban a pillanatban valahogy maguktól szöktek ki a szavak a számon.

- Mert el akartam felejteni valaki mást.

Beletelt néhány másodpercre, mire felfogtam, hogy ezt bizony én mondtam. Láthatóan Vilut is legalább annyira meglepte a válaszom, mint engem.

- Mégis kit? — meredt rám összeráncolt szemöldökkel.

- Nem ismered. Egy srác a parkból — legyintettem.

- Sosem mondtad, hogy te is vonzódsz Viktorhoz — tért vissza Vilu az eredeti témára.

- Mert egyáltalán nem volt komoly. Sosem akartam semmit kezdeni ezzel a vonzalommal.

- A tapasztalat nem ezt mutatja — horkantott fel.

- Akárki ült volna le mellém aznap este, hogy megcsókoljon, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanez lett volna a vége — vallottam be. Ezen a ponton már nem számított, hogy kicsit vagy nagyon tűnök ribancnak. — Sajnos pont ő volt ott abban a pillanatban. Bár ne ő lett volna.

- Szóval csak egy éjszaka volt? — törte meg a csendet néhány percnyi hallgatás után.

- Igen — jelentettem ki határozottan. — Én semmit nem akarok tőle, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ő sem tőlem.

Az egyikünk telefonja csippant egyet. Én oda sem néztem, mivel eszem ágában sem volt most bármi mással foglalkozni a Viluval folytatott, kifejezetten kellemetlen beszélgetésen kívül, ő azonban felkapta a kettőnk között fekvő telefont. Valószínűleg azt hitte, a sajátja csipogott, de hamar kiderült, hogy véletlenül az én telómat vette el.

- A tiéd — tartotta az arcom elé. Oda sem nézve elvettem tőle, és átraktam a másik oldalamra.

- A helyedben megnézném az üzenetet — jegyezte meg Vilu. — És átgondolnám az előbbi megjegyzést arról, hogy Viktor nem akar tőled semmit — tette még hozzá.

- Mi? — pillantottam rá kérdő tekintettel.

Amíg én kitapogattam magam mellett a telefonomat, Vilu váratlanul felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.

Nézz ki az ablakon. — Mindössze ennyi állt Viktor üzenetében.

- Mi a franc? — motyogtam.

- Rámen Viktor az ablakod alatt áll — mondta Vilu olyan hangon, mint aki maga sem hiszi el a saját szavait.

- Kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc — sóhajtottam.

- Nem vagyok vicces kedvemben — közölte Vilu, le sem véve a szemét a kertről.

Cseppet sem lelkesen tápászkodtam fel az ágyamról, és átsétáltam a saját szobámba, ahol az ablakot kitárva kihajoltam a párkányon. Mostanában többet lógok itt, mint szeretnék.

- Te meg mit keresel itt? — kérdeztem. Ezzel egyidőben Vilu ablaka is kitárult a szomszéd szobában, és oldalra nézve láttam, hogy a nővérem hozzám hasonlóan kikönyököl a párkányra. Remek, mintha nem lett volna épp elég kínos így is a helyzet.

Viktor néma csendben, karba font kézzel tekintett felváltva egyikünkről a másikra, majd megállapodott a tekintete rajtam.

- Nem érdekes — mondta végül, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordult, és elsétált.

Összeráncolt szemöldökkel fordultam Vilu felé, a nővérem azonban egyáltalán nem foglalkozott velem, hanem egy igencsak ismerős alakot szuggerált a szomszéd kertben.

- Jó estét, Zsóka néni! — kiáltotta el magát, mire én csak lesütöttem a szemem. Mégis hogy lehet az, hogy a szomszéd néninek minden egyes felettébb kínos ablakjelenetemet végig kell néznie. És egyébként ha már itt tartunk: mégis ki gereblyézi a leveleket este tízkor korom sötétben, bármiféle világítás nélkül?

Miután becsuktam az ablakot, újra Vilu szobája felé vettem az irányt, de ahogy lenyomtam a kilincset, döbbenten tapasztaltam, hogy kulcsra zárta az ajtót. Sóhajtva nekitámasztottam a homlokomat az ajtónak.

- Soha többet nem akarsz látni, igaz? — kérdeztem halkan, biztosra véve, hogy tisztán hallja minden szavamat.

- Kell egy kis idő — válaszolta, mire egy aprót bólintottam, leginkább magamnak jelezve, hogy megértettem.

- Oké — suttogtam. — Tényleg sajnálom. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Remélem, ezt tudod.

- Tudom.

- Oké — ismételtem meg.

Nem volt sem kiabálás, sem ajtócsapkodás, de Vilu néma fájdalmát valahogy még a gyűlöleténél is nehezebb volt elviselni. Így hát a 16. születésnapom éjszakáját álmatlanul forgolódva fogom tölteni, próbálva megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre eljátszottam a nővérem bizalmát. 

Hát akkor boldog szülinapot nekem.

13. Úristen, mit tettem?

Drága Olvasóim!

Egy újabb résszel érkezem. Látjátok, nem hazudtam, tényleg alaposan felkészültem erre a visszatérésre, így ezúttal nem kell éveket várni a folytatásra. :D

Jó olvasást! 

***

November 5. — vasárnap


Amint említettem, tegnap éjjel olyan mélyen aludtam, mint akit fejbe vertek, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ma reggel olyan fejfájással keltem, mintha valóban fejbekólintottak volna. Persze az sem segített sokat a helyzeten, hogy reggel hétkor, mindössze néhányórányi alvást követően hangos dörömbölés ébresztett.

- Mi a franc? — motyogta mellettem Viktor félálomban.

Ha a dörömbölés nem ébresztett volna fel eléggé, a felismerés, hogy Rámen Viktor anyaszült meztelenül hever mellettem, megtette a hatását.

- Mi a franc? — ismételtem meg én is a kérdést, és azonnal kipattantam az ágyból, aminek következtében azonnal belehasított a fejembe a fájdalom. Egyáltalán nem volt azonban lehetőségem a másnaposság tüneteivel foglalkozni, ugyanis minden energiámat lekötötte, hogy éppen halálra rémítettek az előző éjszaka szépen lassan visszatérő emlékei.

- Úristen — motyogtam a tenyerembe temetve az arcomat.

Úgy tűnt, Viktor visszaaludt, a dörömbölés azonban újrakezdődött. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy valaki a bezárt szobaajtómat üti ököllel.

- Liz, kelj már fel! — hallottam meg Vilu hangját.

- Basszusbasszusbasszus — ismételgettem suttogva, és elkeseredetten igyekeztem kicsikarni magamból egy épkézláb ötletet a legelcseszettebb helyzet megoldására, amelybe eddigi életem során belekevertem magam.

Végül azt tettem, ami először eszembe jutott.

- Viktor, fel kell kelned — kezdtem el idegesen rángatni a karját, de semmire sem mentem vele. Közben egyébként az is tudatosult bennem, hogy továbbra is teljesen pucér vagyok, így sietve magamra kaptam a köntösömet, és folytattam Viktor ébresztgetését. Végső elkeseredésemben nemes egyszerűséggel pofánvágtam a párnámmal.

- Kelj már fel! — szűrtem a fogaim között.

- Megvesztél? — meredt rám (egyébként teljesen érthető módon) úgy, mintha nem lennék normális.

- El kell tűnnöd. Most. — Nem volt időnk bájcsevegésre.

- Mi? Mennyi az idő?

Megforgattam a szememet. Kit érdekel, mennyi az idő?

- Nem tudom, de le kell lépned, Vilu itt áll az ajtóban és a szüleim is bármikor hazaérhetnek. Nem találhatnak itt téged.

- Jól van, nyugi, megyek már — tette fel védekezően a kezét, minden bizonnyal attól tartva, hogy ha nem indul el hamarosan, még egyszer fejbeverem a párnával. A félelme egyébként jogos volt, mert már éppen emeltem volna a karomat, hogy újra lecsapjak.

Viktor viszonylag gyorsan magára kapta a ruháit, de számomra minden másodperc csigalassúsággal telt. Igaz, hogy Vilu időközben feladta a dörömbölést, de helyette elkezdett telefonon hívogatni, így biztosra vehettem, hogy továbbra sem tett le arról, hogy fel akar kelteni.

- És most? — fordult felém Viktor kérdő tekintettel.

Valóban, arra egészen addig nem gondoltam, hogy hogy juttatom ki őt a házból. Mivel az ajtó előtt a nővérem szobrozott, nem igazán maradt más lehetőség, mint az ablak. Viktor a szemével követte a pillantásomat.

- Ugye most csak viccelsz?

- Talán van jobb ötleted? — tártam szét a karomat idegesen.

Bizalmatlanul méregette az ablakot és az alatta elterülő virágágyást.

- Nézd, jól sikerült a tegnap este meg minden, de azért nem fogom a kedvedért kitörni a nyakamat — jelentette ki. Az álláspontja érthető volt, azonban nem adatott meg számára a választás luxusa.

- Nem lesz semmi bajod, nem vagyunk magasan. Vilu is szökött már ki az emeletről — legyintettem.

Viktor összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi? — kérdezte végül.

- Nincs erre időnk — elégeltem meg a tétovázását, és szélesre tártam az ablakot.

Még néhány másodpercig meredten bámult rám, de végül megadta magát, és sóhajtva odalépett az ablakhoz.

- Előfordult már, hogy egy dühös ex kergetett ki a házból — kezdte Viktor, miközben átvetette a lábát az ablaknyíláson — de még senki nem kényszerített rá, hogy kiugorjak a másodikról.

- Ex? — vontam fel a szemöldökömet, cseppet sem próbálva meg leplezni a kétkedést a hangomban.

- Lehet, hogy még nem volt vele tisztában, hogy hamarosan ex lesz belőle — pontosított, én pedig egy biccentéssel jeleztem, hogy valahogy így gondoltam én is.

Annak ellenére, hogy állítása szerint nem csinált még ilyesmit, Viktor nagyon is könnyedén mászott ki az ablakon.

- Egy élmény volt — nézett fel rám, amikor már a külső párkányba kapaszkodva lógott a levegőben.

- Lehet róla szó, hogy a tegnap éjszakát meg nem történtnek tekintjük? — kérdeztem zavartan.

Viktor arca alig észrevehetően elkomorult, de egy pillanattal később beleegyezően bólintott egyet.

- Köszi — pillantottam rá hálásan, ő azonban nem nézett rám többet. Egy macska kecsességével landolt a virágágyásban, kinyírva néhány petúniát, de legalább a saját nyakát nem törte ki. Vártam, hogy a földet érés után még felnéz, hogy elköszönjön vagy legalább intsen egyet, de semmi ilyesmi nem történt, nemes egyszerűséggel csak elsétált a kertkapu felé.

Kissé értetlenül néztem utána, de nem volt túl sok időm a történteken töprengeni, ugyanis egy nem túl diszkrét köhintés elvonta a figyelmemet. A szomszéd néni egy gereblyével a kezében meredt rám a kertjéből, és semmi kétségem sem volt afelől, hogy végignézte Viktor menekülési jelenetét. Remek.

- Jó reggelt, Zsóka néni! — integettem neki széles mosollyal az arcomon, megpróbálva úgy tenni, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.

Zsóka néni vetett rám egy lesújtó pillantást, majd az orra alatt motyogva valamit odábbsétált, és folytatta a levelek gereblyézését. Akkor ezt megbeszéltük.

- Alíz, nyisd már ki — hangzott fel Vilu üvöltése újra a folyosón, ezúttal egy hatalmasat rúgva az ajtóba.

- Mi ütött beléd? — rántottam fel az ajtót.

- Beléd mi ütött? Már kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a saját hányásodba — meredt rám dühösen.

- Láthatod, hogy jól vagyok. Vagyis… — Hirtelen cseppet sem éreztem jól magam. Vilut félrelökve berongyoltam a fürdőbe, és még éppen időben vetettem rá magam a wc-csészére.

- Jézusom, mennyit ittál? — fintorgott a nővérem az ajtóban állva, mialatt én megállás nélkül öklendeztem.

- Nem eleget — nyöszörögtem elgyötörten, miközben lehúztam a wc-t. Egyelőre még nem kíséreltem meg felkelni a földről.

- Mi?

- Nem érdekes. — Nem éreztem úgy, hogy egyhamar képes leszek beszélni az előző éjszaka eseményeiről, abban azonban már akkor biztos voltam, hogy legjobb lenne elfelejteni az egészet. Elvégre Viktortól is azt kértem, hogy tekintsük meg nem történtnek.

- Ha képes leszel elszakadni a wc-től, vár ránk egy egésznapos takarítás — közölte Vilu.

- Ugye most csak viccelsz? — meredtem rá kétségbeesetten.

- Ha meglátod, hogy néz ki a földszint, tudni fogod, hogy nem viccelek.

Háromszor egymás után lefejeltem a wc-deszkát. Nagyon úgy tűnt, hogy a tegnap esti hibáim miatti vezeklésem haladéktalanul kezdetét veszi.

Apropó hibák és vezeklés. Ahogy a padlón ülve felnéztem az ajtófélfát támasztó Vilura, hirtelen úgy éreztem, mintha valaki átszúrt volna egy tőrt a szívemen. Egészen addig csak azon pörgött az agyam, hogy mennyire rossz ötlet volt részegen elveszíteni a szüzességemet, de a nővéremre pillantva belém hasított a fájdalmas igazság: elárultam a testvéremet és a legjobb barátnőmet.

Ahogy ez a felismerés eljutott az agyamig, a gyomrom azonnal görcsbe rándult, és újra a wc fölé görnyedve találtam magam — ezúttal már nemcsak az öklendezéstől könnyezve.

***

- Nem érezted jól magad a bulin, ugye? — kérdezte Vilu váratlanul, amikor egy órával később két hatalmas kukászsákba gyűjtöttük a ház területén szétszórt szemetet.

A kérdés hallatára megint összeugrott a gyomrom, de már nem maradt bennem semmi, amit kihányhattam volna.

- Dehogynem. Miből gondolod ezt? — kérdeztem vissza, igyekezve kerülni a tekintetét, és inkább egy félig megevett szendvicset próbáltam belepiszkálni a zsákba anélkül, hogy hozzáértem volna. Fúj.

- Abból, hogy éjfél után nem is láttalak. Korán lefeküdtél?

Félrenyeltem a saját nyálamat, úgyhogy rám tört egy kisebb köhögőroham.

- Olyasmi — nyögtem ki végül. — Fáradt voltam.

- Bocs, hogy ennyi idegen volt, nem így terveztük — szabadkozott Vilu, engem pedig elöntött a bűntudatnak egy újabb hulláma. Azt hiszem, ehhez az érzéshez jobb lesz hozzászoknom.

- Ne viccelj, tökéletes bulit szerveztél — mosolyogtam rá a nővéremre, ő viszont csak a szemöldökét ráncolta.

- Biztos vagy benne, hogy minden rendben veled?

- Persze, csak sokat ittam, ez minden — erősködtem.

- Te tudod — vont vállat, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy kész ejteni a témát.

- Miután Nojával leléptetek, Stella és én sokat beszélgettünk Viktorról — szólalt meg hirtelen. Hát ez nem lehet igaz. Bármit megadtam volna, hogy mindössze tíz percen át ne kerüljön szóba a tegnap este, vagy legalább Rámen Viktor, de természetesen nem volt ilyen szerencsém. Igaz, hogy már teljesen üres volt a gyomrom, hirtelen úgy éreztem, ennek ellenére is pillanatokon belül öklendezni fogok.

Mivel éppen azon voltam, hogy ne hányjam tele a mosogatót, inkább nem reagáltam semmit Vilu kijelentésre, de ő ettől függetlenül folytatta a történtek ecsetelését.

- Szegényt teljesen váratlanul érte, hogy nekem is tetszik Viktor. Nagyon haragszom Nojára, amiért elmondta neki. Mindenkinek jobb lett volna, ha nem tudja meg.

- Lehet — nyögtem ki nagy nehezen, csak hogy ne legyek túl feltűnően csöndben.

- De végül nem lett olyan rossz vége a dolognak. Megegyeztünk, hogy mindketten megpróbálunk túllépni rajta. Egyikünk sem szeretné, ha rámenne erre a barátságunk.

- Örülök, hogy meg tudtátok beszélni — mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Én is — mosolyodott el Vilu is, de azért nem kerülte el a figyelmemet az alig észrevehető szomorúság a tekintetében. — De azért nem lesz könnyű — vallotta be.

- Sosem könnyű továbblépni — bólogattam egyetértően. A továbblépés volt az én problémám is: mégis hogy tud az ember túllépni azon, hogy elkövetett egy hatalmas hibát, amit miatt mostanra minden porcikáját elöntötte a bűntudat?

- Beszéljünk inkább valami másról — tapsolt egyet Vilu, kizökkentve az önmarcangoló gondolataimból. Elöntött a megkönnyebbülés a témaváltás gondolatától.

- Oké, miről?

- Nem tudod, mi lett tegnap este Nojával?

Felidéztem magamban az utolsó emlékemet Nojáról, amikor is a folyosón állva szemezett Patrikkal, aki ezzel egyidőben egy szőke lány fenekét markolászta.

- Fogalmam sincs — feleltem, és inkább nem említettem meg ezt a kissé kellemetlen jelentet.

- Őt sem láttam azután, hogy kimentetek a konyhából.

- Érdekes — motyogtam, de a gondolataim valójában egészen máshol jártak. Kezdtem úgy érezni, hogy a fojtogató gombóc a torkomban nem fog egyhamar köddé válni. Ahogy fokozatosan eljutott a tudatomig a tetteim súlya, azon kaptam magam, hogy egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra a fejemben megállás nélkül:

Úristen, mit tettem?

12. Boldog szülinapot!

Sziasztok!

Csodával határos módon ezúttal nem két évvel, hanem egy héttel az előző rész után érkezem a folytatással. Magam sem hiszem el.

Eddig talán ennek a résznek a megírását élveztem legjobban, szóval remélem, hogy nektek is tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki idetévedt!

ui: Boldog szülinapot Alíznak! Szegénynek már vagy 5 éve be kellett volna töltenie a 16-ot, de hát na, tudjuk, milyen lassan haladok az írással. :D

***

November 4. — szombat

Amikor ma reggel kinyitottam a szemem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a nap végére már nem leszek szűz. Nem mintha házasságig akartam volna várni vele, és nem mintha egyetértenék azzal, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az eseménynek a lányok esetében a társadalom nagy része, de… Akárhogy is nézzük, nem így képzeltem el az első alkalmat. Vagy a mardosó bűntudat normális mellékhatás, csak én nem tudtam róla?

***

Azt hinné az ember lánya, hogy ha egy egész estét együtt tölt egy fiúval (ráadásul meglehetősen jó hangulatban), akkor a fiú másnap keresni fogja. Vagy ha nem is másnap, két nap múlva. Tulajdonképpen még három napon belül is megfelelő lenne. Na de hogy egy héttel később sem hallat magáról?

Persze én magam is kereshettem volna Noelt, de ahogy teltek a napok, egyre inkább megmakacsoltam magam. Ha ő nem kíváncsi rám, akkor én sem vagyok kíváncsi rá.

Jó, ez talán nem teljesen igaz. Előfordulhat, hogy az elmúlt egy hétben többször is elvittem megsétáltatni Stephent, és egészen véletlenül minden alkalommal a kelleténél tovább időztünk a kosárpálya környékén. Persze ha bárki kérdezné, ezt letagadnám.

Ma délután is a park felé vettük az irányt a miniatűr szőrcsomóval, és az odafelé vezető úton azzal szórakoztattam magam, hogy Stephen-nel beszélgettem. Lehet, hogy kezd elmenni az eszem.

- Stephen, te férfi vagy — kezdtem. — Te ugye sosem nézed levegőnek a kutyalányokat, ha élvezed a táraságukat? Na ugye, én is így gondolom. Az lesz a legjobb, ha kitörlöm a fejemből a hülye Noelnek és a hülye zöld szemeinek az emlékét is. Jobbat érdemlek én ennél — győzködtem a kiskutyát, igyekezve nem belegondolni, mennyire nézhet bolondnak egy kívülálló.

- Mellesleg tudtad, hogy csak az emberiség mindössze két százalékának van zöld szeme? Annyira igazságtalan, hogy isten egy ilyen semmirekellő alakra pazarolta az a kevés zöld festékét — pufogtam tovább, mialatt elsétáltunk a kosárpálya mellett.

Elhatároztam, hogy még csak oda sem fordítom a fejem a pálya felé, elvégre engem egyáltalán nem érdekel, hogy egy bizonyos srác ott van-e. Egész jól bírtam a próbatételt, már átvágtam a pályát megkerülő ösvényen, csakhogy amikor egy hatalmas csattanást hallottam a közvetlen közelemből, ösztönösen odakaptam a fejem.

A szívem elképesztő iramban kezdett verni, részben az ijedségtől, részben pedig azért, mert a kosárpálya közepén Noel támaszkodott a térdén. A labdája a focikapu előtt pattogott, minden bizonnyal az okozta a csattanást, hogy nekirúgta a pályát bekerítő vasrácsnak.

Néhány pillanatig hezitáltam; megfordult a fejemben, hogy szó nélkül sarkon fordulok, még mielőtt Noel észrevenne, de persze nem ezt tettem. Hogy miért? Minden bizonnyal azért, mert nincs semmiféle önkontrollom.

Hangosan megköszörültem a torkomat, mire Noel felkapta a fejét. Meglepetésként ért az a dühös arckifejezés, amivel szembe találtam magam. Hátrahőköltem.

- Mi van? — förmedt rám, mire felszaladt a szemöldököm.

- Hogy mondod? — kérdeztem vissza.

- Mit akarsz? — tárta szét a karját idegesen. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a megismerkedésünk estéjére, amikor hasonlóan bájos stílusban szólított meg. Hirtelen nem is emlékeztem rá, hogy miért vártam arra egész héten, hogy újra láthassam ezt az embert.

- Hogy mit akarok? Leginkább távozni — jelentettem ki, és Stephen pórázát megrántva elindultam az ösvényen a park kijárata felé.

- Jó, menj csak! — üvöltötte utánam, nekem pedig felment a pumpa az agyamban.

- Mi a franc bajod van, elgurult a gyógyszered? — fordultam vissza kiabálva. Azt hiszem, sikerült meglepnem azzal, hogy még nála is erélyesebben csattantam fel. Nincs mese, mi Székelyek már csak ilyen lobbanékony természetűek vagyunk. Jó, igazából csak én. Meg Vilu, de ő nem is vérszerinti rokonom. Akkor talán a vízben lehet valami, amitől bekattanunk néha. De térjünk inkább vissza az eredeti témánkhoz.

- Nincs most türelmem hozzád — emelte fel a kezét Noel, mintha csak el akarna hessegetni.

Összeszűkült szemekkel néztem rá.

- Feltűnt. Gondoltál már rá, hogy kezeltesd magad?

Noel szemei ezen a ponton már szikrákat szórtak.

- Tűnj. El. Innen. — Szinte már köpte a szavakat.

Nem kellett kétszer mondania, magamtól is távozni készültem.

- Ezúttal remélem, hogy tényleg nem futunk össze többet — vetettem oda búcsúzóul, majd vissza sem nézve elsétáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ignoráljam a kitörni készülő könnyek szúrását a szememben. Még csak az kéne, hogy egy ilyen semmirekellő alak miatt hullassak könnyeket.

Épp csak annyi időre erőltettem egy mosolyt az arcomra, amíg visszaadtam Stephent a gazdájának, de ahogy kisétáltam a kertkapun, már el is tűnt a műmosolyom. Ha nem csörren meg a telefonom éppen abban a pillanatban, talán még a makacs könnyeknek is utat engedtem volna, de Noja hívása szerencsére megakadályozott ebben.

- Hallgatlak — emeltem a fülemhez a telefont.

- Turkáló? — kérdezte azonnal, köszönés nélkül. Hozzám hasonlóan ő sem rajong a felesleges körmondatokért.

- 10 perc — mondtam, és már ki is nyomtam a telefont. Noja hívása a legjobbkor jött. Egy kis turizásnál nem is létezik jobb figyelemelterelés.

Negyedórán belül már egymással párhuzamosan haladtunk a turkáló egyik sorában, egyesével átnézve a felakasztott ruhadarabokat. Mióta köszöntünk egymásnak, egyikünk sem szólt egy szót sem. Általában akkor jöttünk ide, ha valamelyikünknek nyomta valami a lelkét, és muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Ezalkalommal azonban nagyon úgy tűnt, hogy mindkettőnknek égető szüksége van a turiterápiára. Furdalt a kíváncsiság, hogy Nojának mi lehet a gondja, de féltem rákérdezni, ugyanis akkor elkerülhetetlenül felmerült volna a kérdés, hogy velem mi a helyzet. Túl friss volt még az élmény ahhoz, hogy beszélni tudjak Noelről.

- Liz? — lóbált meg az orrom előtt egy felsőt Noja. — Hé, minden oké?

- Velem? Persze, miért? — erőltettem mosolyt az arcomra.

- Talán mert háromszor ismételtem el a nevedet, mire észrevetted, hogy hozzád beszélek. És talán mert rohadt ijesztő ez a vicsor a fejeden — közölte, mire azonnal feladtam a kísérletet, hogy jókedvet színleljek.

- Csak rossz napom van — vontam meg a vállamat, és inkább elmerültem a ruhák válogatásában, bár őszintén szólva oda sem figyeltem arra, hogy miket tartok a kezemben.

- Ezzel tudok azonosulni — sóhajtott Noja.

A lehetőség adott volt mindkettőnk számára, hogy kérdezősködjünk, de inkább szavak nélkül megegyeztünk, hogy egyikünk sem firtatja a másik dolgait.

- Vilu imádná ezt, nem? — mutatott fel Noja egy Good Charlotte logós pulcsit, mire mosolyogva bólintottam.

- Az biztos. Mostanában folyamatosan őket hallgatja.

- Megveszem neki — jelentette ki Noja, bedobva a pulcsit a kosarába.

Noja ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, mert mindenképpen oda szerette volna adni az ajándékát Vilunak. Én legalábbis meg voltam róla győződve, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy velem akar tartani, de amint beléptünk a házba, hamar kiderült, hogy ez mindössze csak egy ürügy volt.

- Meglepetéééés! — hangzott fel a kiáltás, amikor kinyitottam a nappali ajtaját.

Ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Legalább harminc ember tolongott a szobában, egytől egyig a legközelebbi barátaim és ismerőseim. Illetve, azért volt egy kivétel. Vajon ki hívta meg Patrikot?

- Hát ti mit kerestek itt? — néztem körbe döbbenten.

- Természetesen téged ünneplünk — borult a nyakamba Vilu. Elérzékenyülve pillantottam a nővéremre, Nojára és Stellára.

- Szerveztetek nekem egy meglepetés bulit?

- Naná — vigyorgott Stella. — Nem is számítottál rá, mi?

- Hát nem — nevettem el magam. A szülinapom csak a jövő héten lesz, így még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ezen a hétvégén meglepnének valamivel.

- Köszöntőt! — üvöltötte el magát Patrik. Most komolyan, őt ki hívta meg?

Stella a kezembe nyomott egy pohár valamit (tippre vodka narancs lehetett), én pedig kissé zavartan járattam körbe a szemem az összegyűlt társaságon.

- Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek — kezdtem. — Egyáltalán nem számítottam semmi ilyesmire, de sokat jelent nekem, hogy itt vagytok mindannyian. Érezzétek jól magatokat — emeltem fel a poharamat.

- A szülinaposra! — kiáltotta Vilu, és a többiek is követték a példáját. Széles mosollyal az arcomon koccintottam a körülöttem állókkal.

- Na most már csapjunk oda neki — tekerte fel Patrik a hangerőt az egészen odáig halkan szóló hangfalon, és már el is kezdte kitölteni a másik kör italt magának.

- Öhm. Vilu? — fordultam oda a nővéremhez, miközben előkerültek a töményes üvegek és többen üvölteni kezdték az éppen akkor elinduló szám szövegét.

- Igen? — pillantott rám a nővérem a csordultig töltött műanyag pohara fölött, amelybe éppen belekortyolt.

- Anyáék tudnak erről? — utaltam a nappalinkban kibontakozó házibulira.

- Persze — vigyorgott.

- Biztos? — vontam fel kétkedve a szemöldökömet, amikor megakadt a szemem anya kedvenc vázáján, amit az egyik osztálytársunk éppen pohárként használt egy kifejezetten gusztustalannak tűnő koktél szürcsöléséhez.

- Ne aggodalmaskodj ennyit — veregette meg a vállamat Noja, és a kezembe nyomott egy újabb pohár vodka narancsot. — Fenékig.

Még egyszer végigfuttattam a szememet a társaságon, de aztán vállat vonva egy húzásra kiittam a pohár tartalmát. Elvégre egyszer 16 éves csak az ember.

- Boldog szülinapot, Alíz! — torpant meg előttem Bella és… Szandra.

- Kö-köszönöm — dadogtam kissé döbbenten, amiért ők ketten megfértek egymás fél méteres körzetében. — Csak nem szent a béke köztetek?

A két lány összemosolygott.

- Nem láttuk értelmét, hogy egy idióta miatt tovább veszekedjünk — vonta meg a vállát Bella.

- Úgyhogy mindketten elküldtük őt a francba — egészítette ki a történetet Szandra.

Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

- Hát ez nagyon jó hír — böktem ki végül. — Örülök, hogy meg tudtátok beszélni.

- Mi is — mosolygott Szandra, majd belekarolva Bellába, odasétált a focicsapat többi tagjához, akik szintén eljöttek a bulira.

- Ennél szebb születésnapi ajándékra nincs is szükségem — néztem hitetlenkedve Stellára. — Végre senki nem fogja egymást ölni az edzéseken.

- Szinte már unalmas lesz — jegyezte meg Stella, mire mindketten elnevettük magunkat.

A buli lassan elkezdett elterjedni a nappaliból a ház minden pontjába, és ahogy teltek az órák, egyre többen lettünk.

- Kik ezek az emberek? — ráncolta a szemöldökét Noja, de senki nem tudott neki válaszolni. Nagyon úgy tűnt, hogy minden jelenlévő elkezdte meghívni a saját ismerőseit is, így hamarosan megtelt a ház számomra ismeretlen vendégekkel.

Amikor besétált az ajtón a szomszéd város ifjúsági kézilabda-csapatának hat tagja (legalábbis a mezük alapján arra következtettünk, hogy ők azok), Viluval kissé rémülten néztünk össze, de szinte azonnal elnevettük magunkat. Az irányítás egyértelműen kicsúszott a kezünkből, de mivel nem volt mit tenni ellene, inkább elengedtük a dolgot. Egyébként is azt mondják, nincs jobb a spontán buliknál.

Jó néhány pohár vodka narancs után azon kaptam magam, hogy folyamatosan a bejárati ajtó felé pillantgatok azt lesve, hogy egy bizonyos személy átlépi-e a küszöböt. Persze tisztában voltam vele, hogy szinte semmi esély sincs rá, hogy Noel értesül a szülinapi bulimról, és különben is, ő volt az utolsó ember, akit látni akartam. Ettől függetlenül azért továbbra is ösztönösen rajta tartottam a szememet a bejáraton. Természetesen csak azért, hogy azonnal elküldhessem, ha mégis megjelenne. Természetesen.

Egy idő után már nem számoltam, hány pohárnyi vodkát döntöttem magamba, de mivel minél több alkohol került a szervezetembe, annál kevésbé dühített a délutáni találkám Noellel, automatikusan újratöltöttem a saját poharamat abban a pillanatban, ahogy kiürült.

Mondhatni elég kellemesen éreztem már magamat, amikor meghallottam Stella sikkantását. Noja, Stella és én a konyhában beszélgettünk éppen, amikor Stellának felkeltette a figyelmét valaki, aki a folyosón állt.

- Eljött! — kezdett el tapsikolni és ugrándozni örömében.

- Ki jött el? — kérdeztem kissé értetlenül. Nehéz volt elhinni, hogy létezett még ember a városban, aki addigra nem tolongott a házunkban.

- Viktor — suttogta Stella, de mivel alaposan be volt már csiccsentve, a suttogása valójában felért egy kiáltással. Olyannyira, hogy valószínűleg maga Viktor is felfigyelt rá, ugyanis egyszer csak megjelent a konyhaajtóban, és egy biccentéssel üdvözölt mindannyiunkat.

Hirtelen egyikünk sem tudta, mit mondjon, de pár pillanat múlva Viktor megtörte a csendet.

- Boldog szülinapot, Alíz! — mondta.

- Köszönöm — eresztettem meg egy halvány mosolyt felé.

Vilu ezt a pillanatot választotta arra, hogy Viktor háta mögött besétáljon a konyhába. Amint meglátta, hogy ki áll velünk szemben, földbe gyökerezett a lába, és nagyon úgy tűnt, hogy nem mozdul többet az ajtóból.

Viktor észre sem vette (vagy csak figyelmen kívül hagyta) Vilu jelenlétét, és tulajdonképpen mindannyiunkat ignorálva fogta magát, és kisétált a hátsó ajtón a kertbe. Stella és Vilu csillogó tekintete minden lépését követte, amíg be nem csukódott mögött az ajtó. Noja és én összenéztünk a hátuk mögött, és a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ő is pontosan ugyanannyira nem tudja kezelni ezt a helyzetet, ahogy én sem. Nyílt titok volt a baráti körünkben, hogy Stella azóta bele van zúgva Viktorba, hogy először meglátta őt, arról viszont hivatalosan csak én tudtam, hogy Vilu nagyon hasonló érzéseket táplál iránta. Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy Noja számára is teljesen egyértelmű volt a helyzet.

Ami engem illet, meglepődve tapasztaltam, hogy Viktor már nem mozgat meg bennem semmit. Korábban én is éreztem iránta valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat, de mostanra mintha köddé vált volna az érzés. Érdekes.

- Khm — köszörülte meg a torkát Noja olyan hangosan, hogy kizökkentse réveteg tekintettel pislogó barátainkat.

Vilu azonnal elkapta a szemét a hátsó ajtóról, amelyen keresztül Viktor távozott, Stella azonban továbbra is csillogó szemekkel bámulta kijáratot.

- Megyek és beszélgetek vele — szólalt meg hirtelen, mire mindannyian döbbenten néztünk rá.

- Viktorral? — kérdeztem, és óvatosan Vilu felé pillantottam, akinek az arca látványosan elkomorult Stella kijelentése hallatán.

- Igen — bólintott Stella, egyértelműen elhatározva magát. Már meg is tette az első lépést a kert felé, amikor Noja váratlanul útját állta. Kérdő és kissé ijedt tekintettel fordultam felé. Elképzelni sem tudtam, mire készül.

- Előbb talán valaki mással kellene beszélned — szólalt meg halkan Noja.

Stella zavartan nézett vissza rá.

- Hogy érted?

- Szerintem Vilunak és neked lenne miről beszélgetnetek. Igaz, Vilu? — pillantott Noja bocsánatkérő arckifejezéssel a nővéremre. Láttam rajta, hogy nem biztos abban, hogy ez volt a jó döntés, de ugyanakkor megijesztette a gondolat, hogy két barátnője akaratlanul megbántja egymást egy fiú miatt.

- Miről van szó? — fordult Stella Vilu felé, aki szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Szerintem mi nem kellünk ehhez — jelentette ki Noja, és a vállamat átkarolva kivezetett a konyhából a folyosóra.

- Jó ötlet volt ez? Vilu nem akarta elmondani neki. — Igyekeztem nem túl vádaskodó hangot megütni, de egy kicsit haragudtam Nojára, amiért Vilu helyett hozta meg ezt a döntést.

- Ha nem avatkozunk közbe, ki tudja, meddig fajul a helyzet. Így legalább van rá esély, hogy sikerül megbeszélniük a dolgot és továbblépni anélkül, hogy fájdalmat okoznának egymásnak.

- De az is lehet, hogy rosszul sül el a szembesítés — mutattam rá, bár nem igazán bíztam a saját ítélőképességemben. A megszámlálhatatlan mennyiségű vodka narancs kezdett erősen a fejembe szállni.

- Meg fogják tudni oldani — jelentette ki Noja olyan magabiztossággal, hogy engem is meggyőzött.

- Patrik nem tűnik túl hűségesnek az unokahúgodhoz — váltottam témát, amikor megakadt a szemem Patrikon aki a falnak dőlve beszélgetett egy számomra ismeretlen szőkeséggel meglehetősen intim közelségből.

- Már ejtette Lillát. — Noja olyan természetességgel közölte ezt az információt, hogy bárki más azt hihette volna, hogy teljesen hidegen hagyja az exe és az unokatestvére kapcsolata. Én azonban túl jól ismertem őt. Nem mellesleg igaz, hogy tetemes mennyiségű alkoholmolekula garázdálkodott éppen a szervezetemben, az azért nem kerülte el még az én figyelmemet sem, hogy miközben a szőke lánnyal beszélgetett, Patrik le sem vette a szemét Nojáról.

Abban a pillanatban nem tudtam mihez kezdeni ezekkel az információkkal, de igyekeztem elraktározni őket tudva, hogy józan Alíz valószínűleg képes lesz értelmezni őket.

- Értem — mondtam, és inkább nem erőltettem a témát.

Egy kicsit elbambulhattam, mert mire feleszméltem, Noja már rég nem állt mellettem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam a saját szülinapi bulim kellős közepén. A poharammal a kezemben körbefordultam, de rá kellett jönnöm, hogy egy teremtett lelket sem ismerek a körülöttem állók közül, így hát sóhajtva sarkon fordultam, és felbaktattam a lépcsőn. A lépcsősor tetejére érve lehuppantam a fenekemre, és ahogy a korlát rácsain át lenéztem a nappaliban tobzódó tömegre, megmagyarázhatatlan módon elöntött a magány.

Bármennyire is igyekeztem, a vodka narancs átvette az irányítást az agyam felett, lehetetlenné téve, hogy elfeledkezzek a Noellel való vitámról. Már ha vitának lehet nevezni az egymással való ok nélküli ordibálást. Ötletem sem volt, miért förmedt úgy rám, amikor legutóbb kifejezetten jó hangulatban váltunk el egymástól. Be kellett látnom, hogy a srác viselkedése kiszámíthatatlan, és minden bizonnyal jobban járok, ha ezek után messziről elkerülöm. Csakhogy mindennek ellenére nagyon is szerettem volna újra látni őt, már csak azért is, hogy magyarázatot követeljek tőle a viselkedésére. Vagy hogy fejberúgjam egy focilabdával. Ahogy alakul.

- Javíts ki, ha tévednék — szólalt meg váratlanul a hátam mögött valaki, mire akkorát ugrottam, hogy majdnem legurultam a lépcsőn. — De tudtommal a szülinaposnak nem kellene egyedül depiznie a saját buliján — huppant le mellém Viktor.

- Halálra rémítettél — néztem rá szemrehányóan, még mindig a szívemre szorított kézzel.

- Sok emberre vagyok ilyen hatással — vágta rá, én pedig biccentettem egyet. Ezt el tudtam hinni.

- Lett egy piercinged — csúszott ki a számon. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét, hogy kijelentsem a nyilvánvalót.

- Kiváló a megfigyelőképességed — jegyezte meg gúnyosan, mire megforgattam a szememet. — Tetszik? — kérdezte hirtelen, én pedig félrenyeltem a saját nyálamat a váratlan kérdés hallatán.

Amint befejeztem a fuldoklást, vetettem felé egy oldalpillantást. Egy vékony ezüstkarika csillogott az orra jobb felén, és igen, határozottan jól állt neki, de eszem ágában sem volt ezt a szemébe mondani.

- Nem rossz — feleltem végül.

- Szóval mit keresel egyedül itt fent? A barátaid odalent vannak. — Csak hogy egészen biztosan tudjam, merre van az az odalent, kezével a nappali irányába intett.

- Az emberek felével életemben nem találkoztam még — ismertem be.

- És a másik fele?

Eszembe jutott Stella és Vilu, akik legutóbbi információm szerint éppen a Viktor iránti érzéseikről diskuráltak a konyhában, majd felsejlett előttem Noja komor ábrázata, valamint Patrik átható tekintete, amivel a barátnőmet bámulta húsz perccel korábban.

- Bonyolult — mondtam ki végül.

- Tehát bujkálsz. — Úgy bólogatott, mint aki biztos benne, hogy átlát rajtam.

- Nem bujkálok. Nincs odalent senki, aki elől el kellene bújnom.

Viktor vetett rám egy mindentudó pillantást.

- Á, szóval nem jött el. — Átfutott az agyamon, hogy talán valóban átlát rajtam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. — Pedig nagyon is tudtam, és jól láthatóan ezzel ő is tisztában volt.

- Te tudod — tette fel a kezét védekezően. — De azt hadd mondjam el, hogy Mr. Fogalmam Sincs Miről Beszélsz nem érdemli meg, hogy miatta ne érezd jól magad a születésnapodon, ha még arra sem vette a fáradságot, hogy megjelenjen.

Inkább nem osztottam meg vele, hogy Noel nem azért nem jött el, mert nem akart, hanem mert fogalma sem volt a buliról. Persze elég valószínű, hogy nem is akart volna itt lenni, de ezt már sosem tudjuk meg. Viktornak pedig egyébként sem volt a világon semmi köze ehhez a kérdéshez.

- Nem ma van a szülinapom — szólaltam meg végül, csak hogy kijavíthassak valamit a mondandójában.

- Hanem?

- Kedden lesz.

- Akkor ma oda sem adhatom az ajándékomat? — húzta fel a szemöldökét pimaszul.

- Vettél nekem ajándékot? — képedtem el teljesen. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak hallucináltam az iménti mondatát.

- Nem éppen — mondta, majd mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy “hát akkor?”, azon kaptam magam, hogy Viktor ajkai óvatosan végigsimítanak az én ajkaimon.

Amilyen hirtelen jött a csók, olyan hamar véget is ért. Arra sem volt időm, hogy lehunyjam a szemem, mindössze annyira telt tőlem, hogy döbbenten pislogjak rá. Amikor meglátta a meglepett arckifejezésemet, zavartan elnevette magát.

- Bocs… — kezdett szabadkozni rá egyáltalán nem jellemző módon, de nem hagytam neki időt arra, hogy befejezze a mondatot, ugyanis a következő pillanatban magamat is meglepve rávetettem magam az ajkaira.

Ez a csók már semmiben sem hasonlított az első gyengéd puszira. Ellenkezőleg, nagyon is intenzívre sikeredett. Akkor és ott, a lépcső tetején ülve minden logikus gondolat köddé vált a fejemben, és meg sem próbáltam megmagyarázni a tetteimet, pedig valószínűleg nem ártott volna. Az alkohol és a Noel miatti csalódottság elegye azonban egészen váratlan és megmagyarázhatatlan reakciót váltott ki belőlem.

Őszinte leszek, vannak homályos pontjai az éjszaka ezt követő szakaszának, de a lényeges részek nagyon is élénken élnek a fejemben, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni őket.

- Mennyit ittál pontosan? — kérdezte Viktor, amikor már a szobám ajtaja felé oldalaztunk, éppen csak egy levegővételnyi időre szakítva meg a csókunkat.

- Nem sokat — hazudtam ösztönösen, ő pedig nem kérdezősködött tovább.

Amint becsukódott mögöttünk a szobaajtó, valószínűleg fel kellett volna ocsúdnom és felismerni, mekkora hibát készülök éppen elkövetni, de addigra már meghoztam a döntést, és nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkérdőjelezzem azt.

Nem mondanám, hogy sok tapasztalatom van csókolózás terén, de azt minden kétséget kizáróan meg tudtam állapítani, hogy Viktor értette a dolgát. Ahogy az ajka az ajkamhoz ért, hirtelen minden addigi problémám köddé vált, csak rá tudtam koncentrálni, és elkeseredetten vágytam az újabb és újabb kortyra a mennyei gondtalanságból.

Nem egészen tiszták az emlékeim azzal kapcsolatban, hogy hogy jutottunk el az ágyig, de az biztos, hogy percekkel (az is lehet, hogy órákkal, ezen a ponton már régen elvesztettem az időérzékemet) később teljesen meztelenül feküdtem a rózsaszín ágytakarómon, felettem a szintén meztelen Viktorral.

Ha kevesebb alkohol lett volna a szervezetemben, minden bizonnyal rettentően kínosan éreztem volna magam a tudattól, hogy így kitárulkoztam Rámen Viktor előtt. Elvégre mostantól hivatalosan is ő az első és egyetlen ember a világon, aki tudja, hogy van egy heg a belső combomon, ami életem első borotválkozási kísérletének állít emléket. Akkor és ott, Viktor csókjaiba belefeledkezve nem éreztem át ennek a jelentőségét, most viszont, némi idő elteltével, nagyon is tisztán értem a dolgot. És az a görcs a gyomromban nagyon is valós jele a megbánásnak.

Öröm az ürömben, hogy legalább eseményi utáni tablettáért nem kellett rohangálnom másnapos szégyenemben, ugyanis Viktor meglehetősen felkészült volt.

- Te mindenhova ezzel mászkálsz? — zökkentem ki egy pillanatra, amikor előrángatott a nadrágzsebéből egy bontatlan doboz óvszert.

- Jobb biztosra menni — vont vállat, majd gyakorlott mozdulattal feltépte a csomagolást.

Ez a kis közjáték lett volna az utolsó lehetőségem arra, hogy észhez térjek, magamra kapjam a ruháimat és kitessékeljem Viktort a szobámból, de ilyesmi meg sem fordult a fejemben abban a pillanatban. A vodka narancsok könnyedén meggyőztek arról, hogy Viktorral lefeküdni a világ legjobb ötlete, és őszintén szólva eszem ágában sem volt ellenérveket felhozni.

Nehéz lenne megmondani, mikor kezdtem el végül megbánni a dolgot, de a belém hasító váratlan és szűnni nem akaró fájdalom viszonylag hamar elkezdett észhez téríteni. Akkor azonban már úgy éreztem, túl késő meghátrálni; ha egyszer belevágtam, akkor csináljuk rendesen.

- Fáj? — súgta a fülembe, amikor már nehezemre esett titkolni a szenvedésemet.

- Kicsit — nyögtem.

Meglepett, hogy milyen gyengédséggel csókolt meg ezután, én pedig nagyon igyekeztem elmerülni a csókban, elfeledkezni a fájdalomról és megállítani a kezdődő józanodás folyamatát, de mindez elég nagy kihívásnak bizonyult. Velem ellentétben Viktor egyértelműen nem küzdött ehhez hasonló nehézségekkel, ugyanis nem sokkal később egy elégedett nyögés kíséretében omlott a mellkasomra.

Nehezen tudtam volna nevesíteni az abban a pillanatban bennem kavargó érzéseket, afelől azonban semmi kétségem nem volt, hogy össze vagyok zavarodva. Emellett volt egy olyan érzésem, hogy valamiről megfeledkezem — vagy éppen szándékosan az agyam mélyére száműzöm — de valahogy képtelen voltam rájönni, mi lehet az.

Homályosan érzékeltem, hogy Viktor felpattant az ágyról, hogy kidobja a kukába az óvszert, de fejben teljesen máshol jártam. Úgy elmerültem a cirkáló gondolataim örvényében, hogy azt már észre sem vettem, hogy visszahuppant mellém az ágyra.

- Megbántad? — Szinte suttogta ezt az egy szót, mégis olyan élesen törte meg a szoba csendjét, mintha legalábbis sikítva tette volna fel a kérdést.

Valószínűleg igennel kellett volna felelnem, de abban a pillanatban még én magam sem tudtam, hogy ez az igazság, így gondolkodás nélkül megráztam a fejemet. Viktor válaszul halványan elmosolyodott.

Fogalmam sem volt, hogy vajon itt tervezi-e tölteni az éjszakát, vagy inkább lelép. Abban sem voltam biztos, hogy most illene-e beszélgetnünk is valamiről, vagy az csak tovább rontana a (számomra) egyébként is egyre kellemetlenebbé váló helyzeten. Már éppen nyitottam a számat, hogy megtörjem a beállt csendet, amikor oldalra fordulva döbbenten vettem észre, hogy Viktor mély álomba merült mellettem. Remek. Legalább az ittalvással kapcsolatos kérdésre választ kaptam, és nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetést is elnapoljuk.

Zavartan mocorogni kezdtem. Soha nem aludt még fiú az ágyamban, főleg nem meztelenül. Ha már itt tartunk, én sem aludtam még meztelenül az ágyamban, és nem is éreztem túl kényelmesen magamat, ahogy bármiféle takarás nélkül hevertem ott. A szívem újra hevesebben kezdett verni, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az oka. Mindenesetre ezzel egyidőben az a bizonyos görcs is kialakulni érződött a gyomromban.

Ha józanabb és éberebb vagyok, nagy valószínűséggel már akkor elöntött volna a mostanra kiteljesedett szégyenérzet és megbánás, de a kábult és fáradt agyam abban a percben csak halványan érzékelte, hogy valami nincs rendben.

Percekkel később pedig már úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.