22. 23:01

Sziasztok!

Sokat gondolkodtam, hogy ezt a részt egyben vagy külön posztoljam, de tekintve, hogy így is évek óta halogatom ennek a történetnek a befejezését, arra jutottam, hogy jobb lesz, ha nem húzom tovább az időt. 😃

Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok, amiért ennyien itt vagytok, és a mai napig érdekel titeket Alíz története. Köszönöm. 💜

Hihetetlen, hogy ezt leírhatom, de jó olvasást az UTOLSÓ RÉSZHEZ!!! Ez egyelőre nem a drámai búcsú pillanata, mivel hamarosan érkezem még az epilógussal, szóval igyekszem nem sírni (túl sokat). 

xxx Ria

***

Március 3. — péntek



Újabb két hét a pokolban. Röviden így tudnám jellemezni a farsangi buli óta eltelt időszakot. Tény, hogy lényegesen kevesebb időt töltöttem a takaróm alatt összegömbölyödve, de nem vagyok benne biztos, hogy a szobám padlóján magzatpózban való heverést előrelépésnek lehet nevezni. Vilu szerint jó irányba haladok, mivel így már egy méterrel közelebb fetrengek az ajtóhoz, ennek értelmében pedig a külvilághoz is, de szerintem csak magát akarja meggyőzni arról, hogy nem taszított még nagyobb depresszióba azzal, hogy a hátam mögött mesterkedett Hugóval. Ami miatt egyébként már másfél hete megbocsátottam neki, de ezt egyelőre elmulasztottam vele is közölni. Talán majd jövő héten.

Mostanában egyébként sem beszélgetek túl sok emberrel. A napjaim nagyrészt ugyanúgy telnek, mint a szakítás utáni első két hétben. Mindössze annyi a különbség, hogy anya megelégelte a jegyeim rohamos mélyrepülését, így minden délután csatlakozik hozzám a szobám padlóján, és egészen addig hangosan olvassa fel nekem a tananyagot minden tárgyból, amíg ki nem rántom a könyvet a kezéből, és nem kezdek el egyedül tanulni, csak hogy békén hagyjon végre. Az már más kérdés, hogy általában ezután sem hagy magamra, hanem némán ül mellettem, amíg be nem fejezem a házimat. Kívülről úgy tűnhet, mintha egyedül a tanulmányi eredményeim érdekelnék, de valójában tudom, hogy sokkal jobban aggódik a lelki állapotomért, és ez többet jelent nekem minden vigasztaló szónál. Ezt persze elmulasztottam vele is közölni. Talán majd a jövő héten.

Hivatalosan is eltelt egy hónap és egy nap a szakítás óta, és bár azt mondják, idővel enyhül a fájdalom, erről valahogy senki nem szólt a szívemnek. Mert hogy a mai napig úgy sajog, mintha csak tegnap lett volna, hogy otthagytam Noelt a háza előtt. Egyszerre fáj és dühít az egész, és egyelőre még nem sikerült találnom semmit, ami enyhíteni tudná ezeket az érzéseket. Arra a pontra viszont már sikerült eljutnom, hogy legalább a nyilvánosság előtt össze tudom szedni magam annyira, hogy ne legyen az arcomra írva a belső szenvedésem. Pár napja még egy (Vilu szerint “rohadt ijesztő”) mosolyt is sikerült kierőszakolnom magamból, amikor az egyik tanárunk megkérdezte, jól érzem-e magam. Apró lépések.

A mai ebédszünetet Viluval töltöttem a büfé előtti asztaloknál ülve, mivel a nővérem a fejébe vette, hogy egy pillanatra sem hagy egyedül a közeljövőben.

- Ideje lenne újra elkezdened ismerkedni — lóbálta meg a szendvicsét az orrom előtt.

- Újra? Korábban sem ismerkedtem senkivel — ráztam meg a fejemet, tovább piszkálva a salátámat a műanyag villámmal. Egy falat sem ment le a torkomon.

- Akkor Noellel mégis hogy ismerkedtél meg? — meredt rám lesajnálóan Vilu, akit nyilvánvalóan teljesen hidegen hagyott, hogy továbbra is minden egyes alkalommal összerezzenek a név hallatán.

- Egyáltalán nem szándékosan — morogtam.

- Oké, nem érdekes — legyintett Vilu, de ha egy pillanatra is azt hittem, hogy elengedi a témát, akkor nagyot tévedtem. — Akkor is el kell kezdened randizni.

- Biztos, hogy nem.

- Dehogynem. Már ki is találtuk, hogy kivel.

A többes szám hallatán már felkaptam a fejemet.

- Kitaláltuk?

A nővérem azonnal kihasználta, hogy pillanatnyilag sikerült megragadnia a figyelmemet.

- Erik egyik haverjáról van szó. Nagyon jó fej, és teljesen összeillenétek. Ő is focizik, és…

- Itt meg is állítanálak — emeltem fel a kezemet, ezzel beléfojtva a szót. — Nem elég, hogy te összejöttél az exemmel, most össze akarsz hozni az exem haverjával? — meredtem rá hitetlenkedve, mire Erik hátravetett fejjel elnevette magát. Ja igen, mert hogy ő is ott ült velünk. Szerencsére úgy tűnt, egyáltalán nem hozta zavarba a kapcsolatunk emléke.

Vilu csak megforgatta a szemét, és válasz helyett inkább harapott egyet a szendvicséből.

- Liznek igaza van — simította meg a barátnője karját Erik. — Ha összehoznánk Pukival, az már a belterjesség határát súrolná.

- Jó, ebben van valami — ismerte be Vilu sóhajtva, én azonban csak pislogás nélkül bámultam rájuk.

- Már bocsánat, de ti komolyan azt képzeltétek, hogy randizni fogok egy Puki nevű emberrel? — tereltem vissza a témát oda, ahol én leragadtam. Elképzelni sem tudtam, hogy kaphat valaki ilyen becenevet. Illetve sokkal több ötletem is volt, mint szerettem volna, és egyik gusztustalanabb volt, mint a másik.

Erik és Vilu egy pillanatra összenéztek, majd egyszerre tört ki belőlük a röhögés.

- A vezetékneve Pukli, de kiskorában Pukinak csúfolták, és valahogy ráragadt — magyarázta Erik, továbbra is rázkódó vállal.

- Oké, ez mindenképpen jobban hangzik, mint minden más magyarázat, ami eszembe jutott — bólintottam. Egy kicsit sajnáltam Pukit, amiért ezzel a gúnynévvel kell élnie, de mivel mostanában nem sok minden tud érzéseket kiváltani belőlem, a sajnálkozásom sem volt túl hosszú életű.

- Mi a terved ma estére? — kérdezte Vilu, amikor már felfelé sétáltunk a lépcsőn a termünk felé.

Már éppen nyitottam a számat, hogy megosszam vele a felettébb izgalmas programomat, miszerint a takaróm alól fogom nézni az Arsenal-ManUnited meccset, remélve, hogy legalább a kedvenc csapatomnak jobb napja lesz, mint nekem, azonban a következő pillanatban befordult a sarkon Stella, nekem pedig a torkomra fagyott a szó.

Mind a négyen ösztönösen megtorpantunk, és egy ideig egyikünk sem mozdult. Csak némán pislogtunk egymásra, és kezdett egyre kellemetlenebb lenni a helyzet, amíg Stella meg nem köszörülte a torkát.

- Sziasztok.

Automatikusan felszaladt a szemöldököm. Bár Vilut és Eriket eddig sem nézte levegőnek, engem azonban igen. Most viszont, legnagyobb meglepetésemre, egyenesen az én szemembe nézett, amikor köszönt nekünk.

A szemem sarkából láttam, hogy Vilu és Erik váltanak egy döbbent pillantást.

- Szia, Stella — nyögtem ki én is nagy nehezen, amint megtaláltam a hangomat.

Esküdni mertem volna, hogy úgy nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, de aztán alig észrevehetően megrázta a fejét, és mire észbe kaptam, már el is viharzott mellettünk a lépcsőn lefelé.

- Ez meg mi volt? — tette fel Vilu a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.

- Ötletem sincs — motyogtam, továbbra is arrafelé bámulva, amerre Stella távozott, pedig már rég eltűnt a lépcsőfordulóban.

***

A nap hátralévő részében a szokásos, Noellel kapcsolatos önmarcangolásomat időről időre felváltotta a Stellával való találkozás emlékének visszajátszása. Bár az interakciónkat nagy jóindulattal sem lehet beszélgetésnek nevezni, valamiért mégis az volt az érzésem, hogy valami megváltozott a részéről.

Ami engem illet, gyakran eszembe jutott az elmúlt két hétben mindaz, ami a farsangi bulin történt, és minél többet gondoltam rá, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy Stella szándékosan akart fájdalmat okozni nekem. Arról fogalmam sem volt, honnan tudhatta, kicsoda Noel, így mindez csak egy gyanú maradt a részemről, bármiféle bizonyíték nélkül. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy a Viktor miatt érzett bűntudatomat elkezdte felváltani egy egyre erősödő neheztelés — mondjuk ki, harag — Stella irányába. Mert az egy dolog, hogy dühös, amiért részegen lefeküdtem a sráccal, aki tetszett neki, de nem az volt a szándékom, hogy megbántsam. Ő viszont nagyon úgy tűnt, hogy direkt fájdalmat akart nekem okozni azzal, hogy rámászott Noelre, és ez a gondolat keserű ízt hagyott a számban.

Ehhez hasonló gondolatok voltak ma napirenden, miután a suliból hazaérve elfoglaltam a szokásos helyemet a szobám padlóján. Az volt a tervem, hogy mire elkezdődik az Arsenal-meccs, átteszem a székhelyemet az ágyamba a takaróm alá, de addig eszem ágában sem volt egy porcikámat sem mozdítani. A csengő éles hangja azonban keresztbe húzta a számításaimat.

Senki nem volt otthon rajtam kívül, én pedig nem voltam hajlandó feltápászkodni a szőnyegemről azért, hogy meghallgassam Zsóka néni eheti tizenhét perces litániáját arról, hogy az almafánk ágai túl hangosan zizegnek a szélben, amitől ő nem tud aludni. Nem tudom, mikor fogja megérteni az öreglány, hogy nem tudjuk kontrollálni az elemeket, mindenesetre az elmúlt két hónapban legalább hetente egyszer megajándékozott minket a társaságával ennek apropóján.

A fent említett okokból kifolyólag egyáltalán nem állt szándékomban ajtót nyitni, azonban amikor már öt perce rendíthetetlenül szólt a csengő, úgy döntöttem, hogy inkább az almafa-monológot hallgatom az elkövetkező negyedórában, mint a fülsiketítő csilingelést. Így hát nagy nehezen felkapartam magam a földről, és lebaktattam a lépcsőn.

- Itt vagyok, Zsóka néni, tessék leszállni a csen… — kezdtem, amint kinyitottam a bejárati ajtót, de amikor megláttam, ki áll a kapuban, tátva maradt a szám. Sűrű pislogások közepette bámultam a látogatómra.

- Szia.

Csak némi fáziskéséssel sikerült reagálnom a köszönésére.

- Te meg mit keresel itt? — szaladt ki a számon.

- Úgy érzem, ideje lenne beszélnünk — sóhajtott fel… Stella.

A biztonság kedvéért észrevétlenül belecsíptem a combomba, csak hogy biztos lehessek benne, hogy valóban Stella áll a kertkapuban. Olyan régen szólt már hozzám, hogy csukott szemmel lehet, hogy fel sem ismertem volna a hangját.

Amikor nem szólaltam meg, Stella megköszörülte a torkát.

- Bemehetek?

- Én… — kezdtem bizonytalanul, ugyanis valamiért átfutott az agyamon, hogy ha azért jött, hogy eltegyen láb alól, senki sem fogja hallani a segélykiáltásaimat Zsóka nénin kívűl, aki valószínűleg amúgy is a halálomat kívánja az almafáéval együtt.

- Persze, gyere — invitáltam be végül, és magamban megjegyeztem, hogy lehet, hogy ideje lenne kicsit több időt töltenem emberek között és kevesebbet a Gyilkos elmék bámulásával, mert kezdek paranoid lenni.

Amikor mindketten elhelyezkedtünk a nappaliban a kanapé két ellentétes végén, néhány percig szó nélkül pillantgattunk mindenfelé, csak egymásra nem. Nagyon úgy tűnt, hogy bár ő jött el hozzám, Stellának fogalma sem volt, hogy kezdjen bele a mondandójába, bármi volt is az. Én viszont egy idő után megelégeltem a várakozást, és mivel semmi más vágyam nem volt, mint visszatérni a szobám magányába, úgy döntöttem, ideje a lényegre térni.

- Miről szeretnél beszélni? — fordítottam felé a tekintetemet.

Stella kicsit összerezzent a hangom hallatán, de hamar összeszedte magát, és végre a szemembe nézett.

- Bocsánatot szeretnék kérni — mondta ki, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- Miért?

- A farsangi buli miatt.

A buli emléke tőrként nyilallt a mellkasomba, de minden erőmmel azon voltam, hogy az arcomról ne lehessen leolvasni semmiféle érzelmet.

- Sokkal többet ittam a kelleténél — folytatta Stella. — És amikor megláttam Noelt, eszembe jutott, hogy milyen egyszerű lenne fájdalmat okoznom neked. Nem gondolkoztam tisztán, és borzasztóan éreztem magam utána. De esküszöm, hogy semmi nem történt köztünk, alig nézett rám, és ott is hagyott, amikor meglátott téged.

Pislogás nélkül meredtem rá. Bár megvolt az elméletem arról, hogy mi történt aznap este, Stella szájából hallani a gyanúm beigazolódását egészen más élmény volt, mint magamban találgatni az igazságot.

Időre volt szükségem ahhoz, hogy rendezni tudjam az érzéseimet, így feltettem azt a kérdést, amit a legsemlegesebbnek gondoltam.

- Honnan tudtad, hogy kicsoda Noel?

Stella lesütötte a szemét.

- Láttalak vele szilveszterkor.

Szilveszter, hát persze. Eszembe sem jutott, hogy aznap este láthatott minket együtt, mivel a szóváltásunk után látványosan került engem.

- Nem tudom, mit mondhatnék — sóhajtottam fel a szememet lehunyva. — Hidd el, hogyha visszamehetnék az időben, rá sem néznék Viktorra. Életem legnagyobb hibája volt lefeküdni vele. Nemcsak a barátomat veszítettem el emiatt, de a legjobb barátnőmet is. Esküszöm, hogy nem akartam neked fájdalmat okozni. Csak másnap reggel fogtam fel, hogy mit tettem, de akkor már késő volt.

- Elhiszem — suttogta Stella alig hallhatóan, mire felkaptam a fejemet. — Elvakított a harag és a féltékenység, de a farsangi buli után sokat gondolkodtam. Nem ismertem magamra másnap reggel, és csak az járt a fejemben, hogy te is ugyanígy érezhetted magad a szülinapod után.

- Igen — feleltem rekedten.

Stella hangosan kifújta a levegőt, és kérdő tekintettel pislogott fel rám.

- Mi lesz most?

- Hogy érted?

- Velünk. Lehetünk még ezután barátok?

A kérdése váratlanul ért. Az az igazság, hogy én egy ideje már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is normalizálódik a kapcsolatunk.

- Nem tudom — tártam szét a karomat tanácstalanul. — Meg tudsz bocsátani nekem Viktor miatt?

Meglepett, hogy Stella milyen gyorsasággal, gondolkodás nélkül válaszolt.

- Már megbocsátottam. Te meg tudsz nekem bocsátani Noel miatt?

Az én sérelmem sokkal frissebb volt, mint az övé, de mégis, ahogy belenéztem az elfojtott könnyektől csillogó szemeibe, egyszerűen minden megmaradt haragom elillant.

- Persze — mosolyodtam el halványan.

Stella arcát elöntötte a megkönnyebbülés, és kifújta a levegőt, amit már benntartott egy ideje.

Néhány másodpercig mindketten kicsit bizonytalanul méregettük egymást, nem tudva biztosan, hogy mihez kellene kezdenünk ezzel, az utóbbi időben szokatlan békével kettőnk között, de aztán minden előjel nélkül egyszerre ugrottunk egymás nyakába.

- Úgy hiányoztál — suttogta Stella a vállamba, miközben szorosan átöleltük egymást.

- Te is nekem — bólintottam.

Amikor pár perccel később kibontakoztunk az ölelésből, mindketten a szemünket törölgettük.

- Oké, és most mesélj el mindent, ami november óta történt veled — csapta össze a tenyerét Stella várakozásteljesen. — Úgy érzem, sok mindenről lemaradtam.

Hangosan felsóhajtottam.

- Az hosszú lesz.

- Van időm — vont vállat Stella.

Hát így történt, hogy a következő másfél órában beavattam Stellát az elmúlt hónapok eseményeibe. Kétségkívül volt miről beszélnünk, de amikor elértem a mesélésben a Noellel való szakításomig, azon kaptam magam, hogy csak nagy vonalakban ismertetem a történteteket. Nem arról van szó, hogy ne bíznék meg Stellában, mert bár hosszú hónapokon át nem beszéltünk egymással, továbbra is az egyik legjobb barátnőmnek tartom, és biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt vissza fogjuk építeni a kapcsolatunkat. Ennek ellenére nem meséltem el Noel balesetének körülményeit, csak annyit említettem, hogy Viktor a féltestvére, és nincsenek jó viszonyban.

Lehet, hogy Noellel nem alkotunk egy párt, de az iránta érzett szeretetem és tiszteletem egy szemernyit sem csökkent az elmúlt egy hónapban. Ami pedig Viktorral történt közöttük, az az ő története, nem az enyém. Nem árulhattam el a bizalmát. Igaz, hogy Vilunak elmeséltem mindent, de ő a testvérem, és ő az egyetlen, aki végigkövette velem az egész mizériát, és végig támogatott. Másokat viszont nem akarok ebbe beavatni. Csak akkor mondanék bármit is Stellának vagy bárki másnak, ha Noel beleegyezne, és hát, jelenleg nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtárgyaljam vele, így maradt a hallgatás.

- Sajnálom, hogy egyedül kellett megküzdened ezzel — suttogta Stella.

- Nem voltam egyedül — mosolyodtam el halványan. — Vilu mellettem volt. Igaz, hogy többet sértegetett, mint vigasztalt, de tőle nem is vártam mást.

Stella hangosan felnevetett.

- Nem is ő lenne.

Miután már harmadjára is felhívta az anyukája, aki mindenáron tudni akarta, mikor ér haza a lánya, Stella közölte, hogy ideje távoznia. Búcsúzóul még egyszer megöleltük egymást, és megegyeztünk, hogy a hétvégén elmegyünk kávézni négyesben Viluval és Nojával, mint a régi szép időkben. Őszintén remélem, hogy valóban így lesz, és sikerül összehoznunk egy találkozót, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy elmondhatatlanul hiányoznak a barátaim. A szülinapom után automatikusan szétszakadt a társaságunk, és bár Viluval itt voltunk egymásnak, Noja és Stella egyre inkább eltávolodtak mindkettőnktől. Most viszont újraéledt bennem a remény, hogy ez talán nem marad így örökre.

Amikor visszaértem a szobámba, azonnal ledobtam magamat a szőnyegemre, és szokásomhoz híven mozdulatlanul bámultam a plafont. A fájdalom a mellkasomban még mindig ólomsúlyként nehezedett rám, és a tervem, miszerint egészen a meccsig aktívan nézek ki a fejemből, továbbra sem változott. Ami viszont újdonság volt, az az apró, tényleg parányi mosoly, ami felkúszott az arcomra. A szívem még határozatlan ideig darabokban lesz, efelől semmi kétségem sincs. De talán nem leszek teljesen egyedül, miközben vért izzadva igyekszem felkaparni magam a padlóról. Apró lépések, nem igaz?




Március 3. — péntek



Tudom, hogy technikailag mindaz, amit most papírra fogok vetni, ugyanúgy március 3-án történt, ahogy az előző bejegyzésem eseményei is, számomra azonban 23:01-kor új nap, vagy inkább egy új időszámítás kezdődött. És ha a kezem végre abbahagyja a remegést, akkor talán le is tudom írni, hogy miért.

***

- Ez nem a mi napunk — dünnyögtem egy újabb adag popcornt tömve a számba, miután a Manchester United a második gólját szerezte az első félidő vége előtt öt perccel. Rá sem bírtam nézni a képernyő bal felső sarkában lévő eredményjelzőre, ahol az Arsenal rövidítése mellett egy hatalmas 0 díszelgett. Megfordult a fejemben, hogy inkább kikapcsolom a tévét, de végül természetesen nem tettem — sosem hagynám magára a kedvenc csapatomat. Vagy talán csak jobb érzés volt velük együtt szenvedni, mint egyedül.

Amikor a játékvezető lefújta az első félidőt, sóhajtva felemeltem a telefonomat, hogy ránézzek az órára. 22:29. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg a Messengert, és gyorsan bepötyögtem az üzenetet.


Alíz:

Merre vagy?

Vilu:

Eriknél…

Alíz:

Meg merjem kérdezni, hogy mit jelent a "..."?

Vilu:

Együtt néztük meg a Mamma Mia!-t, mindketten tudjuk, mit jelent.

Alíz:

Szeretnéd, hogy tartsak egy gyors felvilágosítást a méhecskékről és a virágokról?

Vilu:

Már bocs, de az eddigi döntéseid alapján te vagy az utolsó ember, akitől szexuális tanácsadást fogadnék el.

Alíz:

Oké, jogos.

Alíz:

Azért védekezzetek. Túl fiatal vagyok, hogy nagynéni legyek.

Ahogy kiléptem a beszélgetésből, hitetlenkedve megráztam a fejemet. Ki gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor a nővérem az exemnél tölti az éjszakát, én pedig örülni fogok nekik?

Éppen azt fontolgattam, hogy amíg nem kezdődik el a második félidő, leballagok a konyhába egy újabb pohár kóláért, amit határozottan nem lett volna jó ötlet meginnom tekintettel az újkeletű alvásproblémáimra, amikor is újra felvillant a telefonom képernyője. Továbbra is hátamon fekve újra a kezembe vettem a mobilomat. Biztos voltam benne, hogy Vilu küldött egy középső ujjat felmutató GIF-et, és bár ezzel kapcsolatban nem tévedtem, az ő üzenetével egyidőben egy másik is megjelent.

Amint elolvastam a feladó nevét, azonnal kiesett a kezemből a telefon, és egy fájdalmas koppanással a homlokom közepén landolt, de én meg sem éreztem a fájdalmat. Kapkodva próbáltam újra a kezembe venni, és a nagy igyekezetben magamra borítottam az összes megmaradt popcornt. Valószínűleg napokig kukoricadarabokban fogok aludni ezután, de ez egy szemernyit sem tudott érdekelni.

Vadul dobogó szívvel ültem fel, és remegő kézzel oldottam fel a képernyőt, hogy megbizonyosodjak róla, nem képzeltem az üzenetet.


Noel:

Esélyetek sincs.


Újra és újra elolvastam ezt a két szót, minden egyes alkalommal különböző jelentéseket társítva hozzájuk. 

A meccsről beszél, ugye? Mi másra gondolhatna? De miért nézne Arsenal-meccset, amikor utálja őket, és eddig is csak miattam nézte? Talán valaki másnak akarta küldeni? Vagy azt akarja üzenni, hogy esélyem sincs továbblépni utána? Ebben igaza lenne, de akkor azt írta volna, hogy esélyem sincs.

Az agyam ezerrel pörgött, és miközben igyekeztem nagy levegőket venni, azon tanakodtam, hogy mi tévő legyek. Vissza kellene írnom neki? Vagy inkább ignoráljam? Kérdezzem meg, miről beszél?

Megráztam a fejemet, hogy észhez térítsem magam, és akkor egy újabb gondolathullám rohamozta meg az agyamat. 

Mégis milyen jogon ír rám, amikor megbeszéltük, hogy távol tartjuk magunkat egymástól? Szórakozik velem? Hogy lehet ennyire kegyetlen?

A hirtelen jött indulataimat kihasználva gyorsan begépeltem a válaszomat, és mielőtt még visszakozhattam volna, rányomtam a küldés gombra.


Alíz:

Még nincs vége a meccsnek. Mi viszont tudtommal végeztünk. Miért csinálod ezt?


Noel megnézte az üzenetemet, és bár a gépelést jelző három pont fel-felvillant, a válasza sosem érkezett meg. Idegesen rágcsáltam a szám szélét egészen addig, amíg a tévében fel nem hangzott a második félidő kezdetét jelző sípszó. Hét perce küldtem el az üzenetet. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ha eddig nem válaszolt, ezután sem fog. Végül is éppen ezt akartam, nem igaz? Hogy tartsa a távolságot, és engedjen továbblépni.

Sosem fogsz tudni továbblépni.

Az áruló hang a fejemben nem akart békén hagyni, én pedig túl fáradt voltam, és túlságosan is lefoglalt a szorító érzés a mellkasomban ahhoz, hogy képes legyek rendezni a gondolataimat.

A félidő első tíz percéből semmit sem fogtam fel. Üres tekintettel követtem a labdát a képernyőn, de már az sem tudott érdekelni, hogy minden valószínűség szerint ki fogunk kapni. Mégis mit számít egy újabb veszteség?

Amikor a nap folyamán másodjára is átszelte a házat a kapucsengő fülsiketítő hangja, a tenyerembe temettem az arcomat. Lehet, hogy délután megúsztam Zsóka néni monológját, most azonban tudtam, hogy nem lesz ekkora szerencsém, ugyanis este volt, az almafa fő zizegési ideje.

Mivel pontosan tudtam, hogy szeretett szomszédunk a kitartásáról híres, egy hatalmas sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyamból, és levonszoltam magamat a lépcsőn, miközben magamban pufogtam, amiért a szüleimnek éppen ma kellett vendégségbe menniük, egyedül hagyva engem, hogy megküzdjek az őrült szomszéddal. A bejárati ajtó kilincsére téve a kezemet egy pillanatra átfutott az agyamon a lehetőség, hogy talán mégsem Zsóka nénit találom a túloldalán. Mi van ha…?

Amint azonban kitártam az ajtót, minden szánalmas, alaptalan reményem egy másodperc alatt szertefoszlott.

- Lányom, ez most már mindennek a teteje. Hányszor kell még átjönnöm ahhoz, hogy bármi változás történjen? Elviselhetetlen ez a ricsaj az éjszaka közepén. Hogy aludjon így az ember? Utoljára mondom, ki kell vágni azt az átkozott fát. Ha más nem teszi meg, akkor majd én. Ez csendháborítás! — rikácsolta Zsóka néni olyan hangerővel, hogy valószínűleg felverte az egész utcát. Ó, az irónia.

- Zsóka néni, tessék megnyugodni — kezdtem bele a jól begyakorolt monológomba, miközben komótos léptekkel odasétáltam a kertkapuhoz. Természetesen eszem ágában sem volt beengedni, de mivel szokása úgy tenni, mintha nagyot hallana, muszáj volt közelebb mennem hozzá. Persze a levelek zizegését gond nélkül meghallja.

- Én teljesen nyugodt vagyok — vágta rá. Továbbra is üvöltve.

- Nézze, nem tudunk mit csinálni a fával. És ha neki tetszik esni egy láncfűrésszel, sajnos muszáj lesz kihívnunk a rendőrséget birtokháborításért — tártam szét a karomat egy sajnálkozó mosollyal az arcomon.

- Te csak ne szemtelenkedj velem! — rázta meg a mutatóujját fenyegetően. — Talán azt akarod, hogy meséljek a szüleidnek a fiatalemberről, aki kiugrott az ablakodon pár hónappal ezelőtt?

Elképedve meredtem rá. Eddig még sosem vetemedett zsarolásra, de mindig meg tud lepni az öreglány.

- Csak nyugodtan — vontam meg a vállamat. Valójában egyáltalán nem érdekelt volna, ha beköp anyáéknál. Nagy tétben mernék fogadni rá, hogy egy szavát sem hinnék a szenilis szomszédunknak.

- Hivatalos levelet fogok írni a polgármesternek — váltott taktikát Zsóka néni. — Ez most már tényleg tűrhetetlen. Hogy képzelik, hogy…

- Khm.

Zsóka nénivel egyszerre kaptuk oldalra a fejünket a hang irányába. Amint felfogtam, mit, vagy pontosabban, kit látok magam előtt, legalább háromszorosára kerekedett a szemem. Amíg Zsóka néni lábon kihordott egy infarktust a sötétben álló alak okozta ijedtségtől, én egészen más okból kifolyólag jutottam arra a következtetésre, hogy most márpedig el fogok ájulni.

- N-Noel? — makogtam totálisan összezavarodva.

Igaz, hogy sötét volt, de az utcai lámpa fényében tisztán kivehető volt az arca. Kétség sem fért hozzá, hogy ő áll a kapu túloldalán, azt azonban elképzelni sem tudtam, mit keres ott.

- Gólkirálynő — suttogta szomorú mosollyal az arcán. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, a szívem akkorát dobbant, hogy biztos voltam benne, a pulcsimon keresztül is látszik.

- Fiatalember, mégis mit képzel magáról? — kezdett rá Zsóka néni, mire mindketten összerezzentünk, megszakítva ezzel a szemkontaktust. — Békés civileket riogat éjnek idején? Éjjel tizenegy óra van, azonnal távozzon! — lóbálta meg a nyomógombos telefonját Noel orra előtt, amelyen maximális fényerővel világított a pontos idő. 23:01 volt.

- Jól van, Zsóka néni, ennyi elég lesz, tessék megnyugodni — próbáltam lecsillapítani, miután sikerült valamelyest észhez térnem. — A fiatalember velem szeretne beszélni. Tessék hazamenni, ígérem, beszélek az almafával, nem fog többet zizegni.

- Megmondtam már, hogy ne szemtelenkedj velem — dorgált meg újra. — És nehogy azt hidd, hogy nem számolok be a szüleidnek az újabb éjszakai látogatódról. Még ilyen morális fertőt! Hallatlan! — fújtatott tovább, de szerencsére ezzel egyidőben sarkon fordult, és a saját háza felé igyekezve folytatta a monológját, leginkább saját magának.

Amikor Zsóka néni mögött becsukódott a bejárati ajtaja, kissé fellélegeztem.

Noellel kettesben maradtunk, kettőnk között mindössze a kertkapuval, na meg ezernyi kimondatlan szóval. Nem meglepő módon az agyamban egymást gyilkolták az ellentmondásos gondolatok.

Öleld meg. Pofozd fel. Kérdezd meg, mit keres itt. Hívd be a házba. Küldd el.

Végül a legészszerűbb hang nyerte a csatát a fejemben.

- Miért vagy itt? — suttogtam alig hallhatóan.

- Mert nem tudtam leírni, amit mondani akarok — válaszolta mélyen a szemembe nézve. A tekintetéből sugárzó sebezhetőség láttán összefacsarodott a szívem.

- És mit akarsz mondani? — fontam keresztbe a karomat, közben észrevétlenül megdörzsölve a mellkasomat, éppen a szívem fölött.

- Szeretlek — mondta ki gondolkozás nélkül.

Sűrű pislogások közepette meredtem rá a kapu felett.

- Hogy mondod? — kérdeztem vissza, biztosra véve, hogy rosszul hallottam.

- Szeretlek, Gólkirálynő — ismételte meg halvány mosollyal az arcán, és ezúttal kétség sem fért hozzá, hogy jól értettem.

- Noel…

- Tudom — szakított félbe. — Tudom, hogy én akartam szakítani. Amikor rájöttem, hogy te és Viktor… teljesen szétestem. Olyan érzés volt, mintha ugyanaz az ördögi kör kezdett volna ismétlődni az életemben, és muszáj volt kilépnem belőle.

- Sosem akartam neked fájdalmat okozni — suttogtam. — Fogalmam sem volt, hogy ki ő.

- Tudom. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt egy hónapban, főleg a farsangi buli után. Egészen addig azt hittem, hogy sosem leszek képes úgy rád nézni, hogy ne szakadjon a nyakamba minden szar a múltamból. De amikor aznap este megláttalak, tudod, mi volt az első gondolatom?

Mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni, csak megráztam a fejemet.

- Hogy mennyire hiányzol. Gondolkodás nélkül átverekedtem magam a tömegen, hogy beszélhessek veled. Egészen addig eszembe sem jutott Viktor és az egész káosz, ameddig előtted nem álltam. Onnantól kezdve pedig már nem az esett nehezemre, hogy a közeledben legyek, hanem az, hogy emlékeztessem magam, miért kell távol maradnom.

- Nem értem — ráztam meg a fejemet, őszintén összezavarodva. — Mit akarsz ezzel mondani?

Noel egy pillanatra lehunyta a szemeit, és amikor újra kinyitotta, döbbenten vettem észre, hogy visszafojtott könnyektől csillognak.

- Én sem értettem meg, mit jelent ez egészen ma estig, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább, és muszáj volt írnom neked. De most már értem. Azért vagyok itt, mert azt akarom, hogy tudd, szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.

Ösztönösen a szám elé kaptam a kezemet, és éreztem, hogy az én szememet is égetni kezdik a könnyek.

- Tudom, hogy valószínűleg látni sem akarsz azok után, ahogy bántam veled, de el kellett mondanom, hogy érzek. Örökké bánnám, ha nem tettem volna.

- Noel… Én… Nem tudom, mit mondjak — nyögtem ki, igyekezve rendezni a gondolataimat.

Megajándékozott egy gyönyörű, ugyanakkor szomorú mosollyal.

- Semmit sem kell mondanod. Ha valamikor szeretnél beszélni, tudod, hol találsz.

És mielőtt még felfoghattam volna, mi történik, Noel sarkon is fordult, és eltűnt az éjszakában.

A hirtelen távozása annyira meglepett, hogy talán tíz másodpercbe is beletelt, hogy észbe kapjak. Szerencsére valahol a távolban megszólalt egy autó riasztója, ami kizökkentett annyira a gondolataimból, hogy eljusson a tudatomig Noel minden szavának jelentése.

Szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.

Szeretlek.

Ettől az egyetlen szótól a fejemben kavargó köd egy másodperc alatt szertefoszlott, és hirtelen mindent annyira tisztán láttam, mint korábban talán soha.

Noel szeret engem. Engem választott a múltja és a démonai ellenére. És én is szeretem őt.

Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, fél lábbal felugrottam a kapu középső, vízszintes tartórúdjára, és egy határozott mozdulattal átvetettem magam a túloldalra. Bár az érkezésem nem volt a legkecsesebb, és előfordulhat, hogy meghúztam a bokámat, de az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy észre sem vettem.

A sötétben nem láttam el az utca végéig, de éreztem, vagy talán inkább csak reméltem, hogy nem járhat még messze. Gondolkodás nélkül futásnak eredtem, leginkább az ösztöneimre hagyatkozva, hogy kikerüljem a jégfoltokat, amikre nem lett volna szerencsés rálépnem a rózsaszín mamuszba bujtatott lábaimmal.

- Noel! — üvöltöttem teli torokból, cseppet sem törődve azzal, hogy mekkora hangzavart csapok. Zsóka néni úgyis felverte már az egész környéket tíz perccel korábban.

- Várj meg! — kiabáltam.

Az utca végére érve meg kellett kapaszkodnom egy kerítésoszlopban, ugyanis nem sikerült kikerülnöm egy kisebb jégdarabot, ami a mamuszom talpával érintkezve majdnem seggre ejtett. Az oszlopba kapaszkodva igyekeztem egyenesbe hozni magamat, de mivel a talpamnak nem sikerült szilárd talajt fognia, úgy csúszkáltam egy helyben állva, mint kiskacsa a jégen. Egészen addig, amíg egy erős kar meg nem ragadta a könyökömet.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most fognak elrabolni, a flamingós mamuszomban az utcasarkon állva, de aztán hirtelen megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, és a pánik helyét egy egészen másfajta izgalom vette át a gyomromban.

- Jól vagy? — kérdezte Noel, két kézzel megragadva a karomat, hogy óvatosan leléphessek a jégtakaróról a biztonságot nyújtó betonra.

- Azt hiszem — motyogtam. — Lehet, hogy nem a mamuszomban kellett volna futni indulnom tél közepén.

Noel halkan elnevette magát.

- Szerintem már március van.

- Lehetséges. Én leragadtam valahol február elején — vontam meg a vállamat.

Abból, ahogy lesütötte a szemét, tudtam, hogy pontosan érti, miről beszélek.

Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem abba, ami miatt az életemet kockáztattam a csúszós járdán rohangálva.

- Komolyan gondoltad, amiket mondtál?

- Minden szót — szorította meg enyhén a kezemet, amit továbbra sem engedett el annak ellenére, hogy már nem állt fenn a veszélye, hogy betöröm a koponyámat.

Amikor a tekintetem találkozott az övével, és a szemeiből kiolvastam mindent, amit a szavaival már elmondott, az utolsó kétségeim is szertefoszlottak.

- Nem hiszem, hogy kibírnám, ha még egyszer elveszítenélek — suttogtam. Amikor szólásra nyitotta a száját, gyorsan folytattam, mielőtt még félbeszakított volna. — És nem tudod megígérni, hogy nem kell ettől félnem, mert egyikünk sem látja a jövőt. De mindent meg akarok tenni azért, hogy ez ne történjen meg.

- Úgy érted…? — kezdte, de félúton elhalt a hangja.

- Úgy értem, hogy veled akarok lenni. Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a problémáinkat, de meg akarom oldani őket. Együtt. Mert én is szeretlek — mondtam ki.

Sokat sírtam az elmúlt egy hónapban, most azonban hosszú idő után először egy boldog könnycsepp gördült le az arcomon, ugyanis amikor Noel szemébe nézve halványan elmosolyodtam, ő visszamosolygott rám.

Egy lépéssel átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és a két keze közé vette az arcomat, homlokát a homlokomnak támasztva.

- Bármi lesz is, megoldjuk, oké? — simította meg az arcomat eltökélt tekintettel, én pedig könnyes szemmel bólintottam. A torkom annyira összeszorult, hogy lehetetlen lett volna egy szót is kinyögnöm, de szerencsére nem volt rá szükség, ugyanis a következő pillanatban Noel szája megtalálta az enyémet.

Amint megéreztem az ajkamon az ajkai melegségét, ugyanúgy megfordult velem a világ, mint korábban minden egyes alkalommal, és ha nem tartott volna erősen, ezúttal valószínűleg tényleg a fenekemen landoltam volna a jeges járdán. Gondolkodás nélkül átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben a kezemmel a hajába túrtam, és a nyelvemmel megkerestem az övét. Amikor meghallottam a torka mélyéről feltörő nyögést, csak arra tudtam gondolni, hogy végre minden a helyére került a világomban. És hogy sürgősen vissza kellene térnünk a házba, pontosabban az ágyamba. Most azonban végre nem a világ elől akartam elbújni a takaróm alatt. Ezúttal egészen más terveim voltak.

***

U.I. Az Arsenal az utolsó negyedórában fordított, de ezt már csak másnap reggel tudtam meg. Az este további részében fontosabb dolgom akadt. :)

21. Macskák és egerek

Sziasztok!

Számomra is hihetetlen, de már csak két rész és az epilógus van hátra. Azt inkább ne feszegessük, hogy hány évig húztam ennek a történetnek a befejezését, de végül csak eljutottunk idáig. :D 

Jó olvasást! 

xx Ria

***

Február 18. — szombat


Több mint két hét telt el életem legrosszabb napja óta. Több mint két hét, ami alatt mindössze annyira telt tőlem, hogy életben tartsam magam. Balszerencsémre egy tanár lánya vagyok, így a suli kihagyásának lehetősége még csak fel sem merült. Ha rajtam múlt volna, ki sem kelek az ágyból, de anya számított erre a lépésre attól a pillanattól fogva, hogy Vilu úgy rángatott be az ajtón, akárcsak egy hullát, miután az a bizonyos utolsó beszélgetés lezajlott köztünk Noellel. Anya másnap reggel pontban hétkor megjelent a szobámban, és először vigasztaló szavakkal, majd némi közjáték után erőszakkal rángatott ki az ágyból.

Mivel nem volt választásom, minden reggel elvonszoltam magam a suliig, de ennél többre képtelen voltam. Reggel 8-kor leültem a helyemre, és az utolsó kicsengetésig fel sem álltam, hacsak nem kellett másik terembe mennem órára. Vilu néha-néha megpróbált rávenni, hogy egyek valamit, de egy falat sem ment le a torkomon. Kizárólag arra voltam képes, hogy üres tekintettel bámuljak magam elé, miközben újra ás újra lejátszottam a fejemben az eseményeket, amik az összetört szívemig vezettek. Ezt nevezik mazochizmusnak?

Biztos vagyok benne, hogy legalább három dolgozatot is írtunk ebben a két hétben, de nem kellett jósnőnek lennem ahhoz, hogy tudjam, mindegyiken egy hatalmas egyes fog virítani, mivel még a legengedékenyebb tanár sem tud mit kezdeni egy üresen beadott lappal.

Az egyetlen része az életemnek, amibe képes voltam minimális energiát belefektetni, az a foci volt. Ennek oka, hogy az edzéseken legalább a mentális kínokat fizikaiakra tudtam cserélni. Eltökéltem, hogy addig hajtom magamat, amíg össze nem esek, és ez nemegyszer sikerült is. Persze az edzések sem tudták igazán elterelni a figyelmemet a mellkasomat szorító fájdalomtól, ugyanis ahányszor ránéztem az edzőre vagy meghallottam a hangját, a gondolataim visszaterelődtek Noelre. Fogalmam sincs, hogy nem derült ki korábban, hogy az edzőm Noel apja, de most, hogy már tudom, lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságokat közöttük. Ennek következtében pedig minden egyes pillantás az irányába felér egy késdöféssel a szívembe.

Erre a hétvégére pontosan ugyanaz volt a tervem, mint az előzőre: a takaróm alá bújva felváltva aludni és ezredjére is kielemezni minden ballépésemet. Legnagyobb sajnálatomra a nővéremnek egészen más elképzelései voltak.

- Ebből elég volt — lökte be Vilu a szobám ajtaját akkora lendülettel, hogy az nekicsapódott a falnak. — Nem tudom tovább nézni ezt a szánalmas önsajnálatot.

- Akkor menj ki — morogtam, és még szorosabban magamra húztam a takarómat.

- Nem. Eddig hagytam, hogy zombiként mászkálj, mert meg kellett gyászolnod a kapcsolatodat, de ez már kezd nevetséges lenni. Ha így folytatod, tovább fogsz az ágyadban bőgni, mint amennyi ideig együtt voltatok.

Hitetlenkedve ledobtam magamról a takarómat.

- Benned komolyan nincs egy szemernyi empátia sem?

Vilu értetlenül ráncolta a szemöldökét.

- Hagytam, hogy két hétig nyilvánosan sajnáltasd magad, ez mi, ha nem empátia?

- Egyáltalán nem sajnáltattam magam. — A szavai hallatán annyira felidegesítettem magamat, hogy feltornáztam magam ülő helyzetbe. — Bocsáss meg, ha nem sikerül a te időbeosztásod szerint túllennem a szakításon.

Vilu diadalittas tekintettel keresztbe fonta a karjait.

- Csak sikerült egy kis életet lehelni beléd. A következő lépés, hogy lezuhanyzol, mert csípi a szememet ez a szag, ami a szobádban terjeng. Komolyan olyan, mintha valaki meghalt volna itt — legyezgette teátrálisan a kezét az orra előtt.

Leesett állal bámultam vissza rá.

- Szóval direkt sértegettél?

- Nyilván — meredt rám olyan tekintettel, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna. — Na, indulás, nincs sok időnk — csapta össze a tenyerét.

- Miről beszélsz?

- Két óra múlva kezdődik a buli — veregette meg a csuklóját, amin egyébként nem volt óra.

- Nem megyek semmilyen buliba — jelentettem ki, és mivel én lezártnak tekintettem a témát, vissza is dőltem a párnámra, újra magamra rántva a takarót.

Tudhattam volna, hogy a nővérem nem fogja ennyiben hagyni, arra azonban nem számítottam, hogy a következő pillanatban lerántja rólam a paplanomat, és nyakon önt egy kancsó jéghideg vízzel.

- Mi a fasz? — üvöltöttem fel, ösztönösen felpattanva. — Normális vagy?

- Bocsánat, de fel kellett gyorsítanom a folyamatot. Az állapotodat elnézve nem lesz elég két óra ahhoz, hogy rendbe szedjelek.

Rég voltam annyira dühös, mint abban a pillanatban.

- Mondtam már, hogy nem megyek sehova — emeltem fel még jobban a hangomat, miközben kikászálódtam az ágyból.

- De jössz — kontrázott Vilu ellenkezést nem tűrően. — Farsangi buli lesz a Gettóban, és viszlek magammal.

- Farsangi buli? Hány évesek vagyunk, öt? És egyébként is, nincs az az isten, hogy hagyom magam elrángatni egy Gettó nevű helyre.

Vilu válaszul megajándékozott egy lesújtó pillantással.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. Beöltözünk, sminkelünk, iszunk, és jól érezzük magunkat. A te esetedben, mondjuk, a sminkelésen lesz a hangsúly. Néztél tükörbe mostanában? Úgy nézel ki, mint egy mosómedve.

Összeszűkült szemekkel bámultam a nővéremre, az idegtől pillanatnyilag megfeledkezve arról, hogy hajamból és a pizsamámból a kedvence szőnyegemre csöpög a víz.

- Befejeznéd végre a sértegetésemet? — fakadtam ki.

- Nem — vonta meg a vállát. — Ha nem sértegetnélek, még mindig a gusztustalan ágyadban fetrengenél.

- Úgy érzem, gond van a hallásoddal… — kezdtem volna bele egy újabb litániába, miközben a mutatóujjammal hadonásztam az arca előtt, de a nővérem a kezemet megragadva elhallgattatott.

- Oké, figyelj rám. Sajnálom, hogy ilyen rossz vége lett annak, hogy beszéltél Viktorral.

- Ami mellesleg a te ötleted volt — szúrtam közbe, mire Vilu tehetetlenül széttárta a kezét.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy az ártatlan szépfiú Noeled élete egy kibaszott szappanopera?

- Már nem az én Noelem — sóhajtottam fel az államat leszegve.

- Részletkérdés — legyintett. — A lényeg, hogy bármi is történt, neked élned kell tovább az életedet.

- Nem állok rá készen, hogy továbblépjek — suttogtam.

- Nem is kell még továbblépned. De abból az ágyból muszáj kimásznod, és ha igazak a legendák, akkor az alkohol a legjobb gyógyír az összetört szívre.

- Szóval azt tanácsolod, hogy kezdjek alkoholizmusba 16 évesen?

- Igen, pontosan ezt mondom — meredt rám faarccal.

- Nem akarok bulizni, Vilu — néztem rá könnybe lábadt szemekkel.

- Mondtam már, hogy ez nem a te döntésedet.

- Miért erőszakoskodsz ennyire?

A nővérem néhány hosszú másodpercig némán méregetett, de aztán sóhajtva leeresztette a vállát.

- Azért, mert szükségem van a segítségedre.

- Mi? — kérdeztem, hirtelen teljesen összezavarodva.

- Van egy csaj, aki folyamatosan nyomul Erikre, és ő is ott lesz ma.

- Mi van? Ki az? — húztam ki magamat azonnal.

- Nem ismered — legyintett. — De ha ma este sem hagyja békén, nem fogom tudni megállni, hogy megüssem, és szükségem van az erősítésre.

- Nem tudom, Vilu…

- Kérlek — kulcsolta össze a kezeit esdeklően. — Nem kell sokáig maradnunk, éjfélre itthon is leszünk, és ki sem kell másznod az ágyadból utána jövő karácsonyig.

Nyitottam a számat, hogy megmondjam Vilunak, hogy jobb lesz, ha új tettestárs után néz, de minél tovább néztem a kiskutyaszemeibe, annál inkább megenyhültem. Bármennyire is padlón voltam, a nővéremet nem hagyhattam cserben.

Megadóan felsóhajtottam.

- Éjfélig — jelentettem ki.

Vilu válaszul sikítva a nyakamba ugrott.

- De ha előbb lerendezzük a hajtépést, már ott sem vagyok — kiabáltam túl a visítását.

- Persze, persze. Gyere, megmutatom a jelmezedet.

Amint a jelmez szó elhagyta a száját, azonnal megbántam, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe, de addigra már nem volt visszaút. Vágyakozva pislogtam vissza az ágyamra, miközben Vilu kirángatott a szobámból, és csak reménykedni tudtam, hogy Erik rajongója minél előbb előkerül, én pedig mihamarabb visszatérhetek a eredeti hétvégi terveim megvalósításához. Mármint a takaróm alatt való síráshoz.

***

- Nevetségesen nézek ki. Miért kellett beöltöznöm? — toltam vissza pontosan tizenhetedjére a fejemre a fejpántot, ami egyszerűen nem akart a helyén maradni. Éppen a klub bejáratánál álltunk sorban. Be kellett látnom, hogy a nevével ellentétben a hely egyáltalán nem keltette gettó benyomását.

- Mert ez egy farsangi buli — nézett rám Vilu úgy, mintha hülye lennék.

- És? Szerinted ott fog állni az ajtóban valaki, hogy hazaküldjön, ha nem vagy jelmezben? — nevettem fel.

A következő pillanatban azonban lefagyott a mosoly az arcomról, ugyanis odaértünk a bejárathoz.

- A dresscode a jelmez. Ez mi akar lenni? — meredt rám lesajnálóan a hostess.

- Macskának öltöztem — vontam meg a vállamat, és tizennyolcadjára is visszatoltam a fejemre a cicafüleket. Amikor Vilu azt mondta, van számomra egy jelmeze, nem tudom, mire számítottam pontosan, de egy kopott, kitágult fejpántnál biztosan többre. Az összhatáson az sem segített túl sokat, hogy emellé rám adott egy fekete ruhát, és fekete tussal orrot és macskabajszot pingált rám. Tényleg úgy néztem ki, mint egy ötéves, de azt azért nem hagyhattam, hogy egy idegen nyíltan sértegesse a jelmezemet. Felkészültem rá, hogy részletekbe menően kifejtem neki, miért sokkal menőbb a cicajelmezem, mint az ő Wonder Woman-szettje, de mielőtt még megszólalhattam volna, Vilu átkarolta a vállamat.

- Nem néznéd el neki? Most dobta ki a barátja — veregette meg szánakozva a fejemet, mintha csak egy kutya lennék. Vagyis, gondolom, inkább macska.

- Hé — háborodtam fel. Vilu korábbi vádjaival ellentétben egyáltalán nem állt szándékomban idegenekkel sajnáltatni magam.

- Ó, sajnálom. — A lánynak hirtelen teljesen megváltozott a hozzáállása, és megeresztett felém egy együttérző mosolyt. Mire észbe kaptam, Vilu már ki is fizette a belépőnket, és kaptunk egy cseppet sem esztétikus pecsétet a bal kézfejünkre, ami azt volt hivatott jelezni, hogy nem múltunk még el 18 évesek. Nem mintha ne lett volna mindenki tisztában azzal, hogy a Gettóban bárkit kiszolgálnak életkortól függetlenül, de, gondolom, a látszatot azért fent kellett tartaniuk.

- Nekem miért nem tudtál valami normális jelmezt szerezni? — méregettem Vilut karba font kézzel, miközben éppen a kabátját hámozta le magáról a ruhatárnál, felfedve a Minnie egér-jelmezét. Irigykedve kellett konstatálnom, hogy a rózsaszín alapon fehér pöttyös ruhája az egérfüles fejpánttal kiegészítve mérföldekkel verte az én nyomorúságos cicajelmezemet.

- Örülj neki, hogy ezt ki tudtam hozni belőled az utolsó pillanatban. Nem vagyok Tündér keresztanya.

Megforgattam a szememet.

- Tök mindegy, úgysem maradok sokáig. Hol van a csaj?

- Ööö… — kezdte Vilu, és abból, ahogy hirtelen gyanúsan sok figyelmet kezdett szentelni a cipője orrának, az az érzésem támadt, hogy nem Erik rajongója lesz az, akinek megtépem a haját ma este. Hanem a nővérem.

- Vilu! — csaptam meg a karját. — Hazudtál nekem!

- Nem hazudtam! — emelte fel a mutatóujját. — Csak egy kis megtévesztés volt.

- Az a hazugság szinonimája — keltem ki magamból teljesen.

- Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, nem fogok — húzta ki magát. — Tennem kellett valamit, és nem láttam más opciót.

- Te tényleg nem vagy normális — ráztam meg a fejemet hitetlenül.

Vilu pár pillanatig szó nélkül meredt rám, az arca pedig furán kezdett rángatózni, amíg végül ki nem tört belőle a nevetés.

- Nem hiszem el, hogy bevetted.

Már a nyelvem hegyén volt néhány keresetlen szó a nővérem felé, de inkább becsuktam a számat, mivel igaza volt.

- Mégis hogy dőltem be ennek? — motyogtam magam elé a fejemet rázva.

- Ha éppen a szökésedet tervezed, akkor előre szólok, hogy egy percre sem foglak egyedül hagyni — karolt belém Vilu. Utálom, hogy ilyen jól olvas a gondolataimban.

- Ha erőszakkal akarsz itt tartani, akkor legalább szerezz nekem egy Tequila Sunrise-ot — sóhajtottam fel, a nővérem pedig szó szerint ugrálni kezdett örömében. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, amiért végül sikerült megtörnie.

Őszintén szólva nem maradt bennem semmi energia az ellenkezéshez. Nagyon úgy tűnt, hogy akkor lesz a legtöbb nyugtom ma este, ha ledobom magam egy székre a bárpult előtt, és hagyom a nővéremnek, hogy leitasson. Lehetne ennél rosszabb is. Hogy hogyan, azt nem tudom, de biztosan lehetne.

- Húzóra — üvöltött rám Vilu, a kezembe nyomva egy tequila shotot.

- Ez nem Tequila Sunrise — jelentettem ki a nyilvánvalót.

- Nem mondod? — nézett rám leereszkedő tekintettel, mielőtt újra elordította volna magát. — Húzóra!

Amint megéreztem a tequila által hagyott égető érzést a torkomban, undororva elhúztam a számat. Még csak citrom sem járt hozzá. De hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek az őrült testvéremmel? Az egyetlen vigaszom az volt, hogy nem vagyunk vérrokonok, így legalább abban biztos lehetek, hogy nem örököltem ugyanazt az elmebajt, amivel őt minden áldotta meg a sors.

Vilu egyértelműen a fejébe vette, hogy ma este leitat, de a harmadik shot után már megfenyegettem, hogy a következőt az arcába öntöm. Nem mondanám, hogy különösképpen meghatották volna a szavaim, de szerencsére egy perccel később felbukkant mellettünk Erik egy Mickey egér-jelmezben, és onnantól kezdve ő kötötte le a nővérem minden figyelmét.

A szorító érzés a mellkasomban, ahogy őket néztem, váratlanul ért. Félreértés ne essék, nem féltékenységet éreztem, sokkal inkább a saját boldogságom hiányát. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag borzasztóan haragudtam Noelre, akkor is, ha ez az egész helyzet egyáltalán nem az ő hibája. A tudat, hogy ott mászkál valahol a nagyvilágban a szívemmel a farzsebében, sósavként marta szét a lelkemet. Igazságtalan, hogy senki nem kötelezi rá, hogy adja vissza nekem, a jogos tulajdonosának.

Ahogy szép lassan elkezdtem megérezni a tequila hatását, a mellkasomat szorító fájdalom apránként enyhülni kezdett, de közel sem eléggé ahhoz, hogy érdemben változtasson a hangulatomon.

- Gyere velünk táncolni — ragadta meg Vilu a csuklómat.

- Nem — rántottam el a kezemet.

- Nem ülhetsz itt egyedül egész este. Ha a pultosnak egy perccel tovább kell bámulnia a savanyú fejedet, fel fog mondani.

Csak megforgattam a szememet a nővérem újabb agymenésén, és válaszra sem méltattam.

- Maradjunk itt vele, majd később táncolunk — karolta át Erik Vilu derekát. Cuki volt, hogy azt hitte, ennyivel leállíthatja. Sokat kell még tanulnia a nővéremről.

Ahogy számítottam rá, Vilu a következő pillanatban belemászott az arcomba, és csak hogy biztosan értsem minden szavát az üvöltő zene ellenére is, közvetlenül a fülembe kezdte kiabálni az újabb motivációs beszédét válogatott sértegetésekkel hígítva. Én azonban egy árva szót sem fogtam fel abból, amit mondott, egyrészt azért, mert teljesen hidegen hagyott, másrészt pedig a szemem megakadt egy nagyon is ismerős, feltűnően magas alakon a tömegben.

- Úristen — motyogtam.

- Mi az? — kapta fel a fejét Vilu, azonnal elfeledkezve a monológjáról.

- Itt van Hugó — nyögtem ki.

- A suli portása? — ráncolta a szemöldökét Erik, de Viluval egyszerre intettük le.

- Biztos, hogy őt láttad? — kezdte pásztázni a tömeget a nővérem is.

- Elég könnyen felismerhető alkata van.

- Arra gondolsz, hogy ha ő itt van…

- El kell tűnnöm innen — ugrottam le a bárszékről. A gondolat, hogy szembe kell néznem Noellel, ráadásul ebben a nevetséges hacukában, szabályosan halálra rémített.

- Mi? Nem, nem mehetsz el miatta — szökkent elém Vilu, láthatóan eltökélve, hogy ha kell, erőszakkal fog ott tartani.

Vilu még magyarázott valamit ezután, de a következő pillanatban megakadt a szemem valamin, és ezzel egyidőben olyan hangosan kezdett zúgni a fülem, hogy még a hangszórókból szóló zenét is elnyomta. Tettem egy lépést előre, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá, arrébb toltam a nővéremet, hogy jobban lássam azt, amit látni véltem.

Hirtelen mintha lassított felvételben láttam volna mindent. Újra felbukkant a tömegben Hugó feje, és a közöttünk ugráló emberek forgatagán keresztül végre megtalálta a tekintetem a mellette álló alakot is. A gyomrom azonnal görcsbe rándult Noel látványától, és az alkohol okozta ködöt azonnal szétoszlatták az agyamat megrohamozó emlékek.

Nem vagyok képes most ezzel megbirkózni.

Időre van szükségem.

A mondatok, amiket már milliószor újrajátszottam magamban, visszhangként ismétlődtek a fejemben olyan valósághűen, mintha Noel nem tíz méterre, hanem tíz centire állt volna éppen tőlem.

Semmi másra nem tudtam fókuszálni, csak Noel arcára, ami fel-felbukkant a tömegben. Vilu azonban nálam is előbb szúrt ki valami mást, amit én addig nem.

- Mi a…? — hallottam meg a nővérem hangját, és egy másodperccel később már én is láttam, hogy mitől döbbent le ennyire.

Noel nyakában ugyanis egy lány csimpaszkodott éppen.

- Nem — suttogtam, és éreztem, hogy megremegnek a lábaim. Több mint valószínű, hogy ha Erik nem kapja el a könyökömet, bezuhantam volna a bárpult alá. És nem azért, mert túl sokat ittam.

Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam levenni a tekintetemet a barátomról… az ex-barátomról, aki éppen egy szőke lánnyal táncolt. A lány arcát eleinte nem láttam, mivel háttal állt nekem, de amikor egy pillanatra elfordult, megállt bennem az ütő. Vilu csatakiáltásából ítélve ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.

- Megölöm! — És már indult is volna a táncoló tömeg felé, ha Erik nem kapja el az ő könyökét is, és húzza vissza maga mellé.

- Beavatna végre valaki, hogy mi történik éppen? — kapkodta a fejét kettőnk között, láthatóan teljesen elveszítve a fonalat.

- Stella rámászott Alíz barátjára — hadonászott Vilu magából kikelve. Valahol mélyen megmelengette a szívemet, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de abban a pillanatban minden figyelmemet lekötötte a szemem előtt lejátszódó jelenet.

Mert hogy Vilunak igaza volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a lány, aki Noel nyaka köré kulcsolta éppen a karjait, az Stella volt. Az agyam nem tudta feldolgozni a látottakat.

- Hol? — kérdezte Erik Vilutól, aki aztán igyekezett elmutogatni, hogy merre keresse őket.

- Ott, amellett a nagyon magas srác mellett.

- Ő Noel? — nézett rám kérdő tekintettel Erik. Csak egy apró biccentésre telt tőlem.

- Nem tudom, hogy ez mennyit segít a helyzeten, de nem tűnik túl boldognak Stella közeledésétől — jegyezte meg Erik óvatosan.

A szavai hatására kényszerítettem magamat, hogy kicsit feljebb emeljem a tekintetemet Stella szőke hajáról Noel arcáig, és… Valóban, mosolynak nyoma sem volt rajta. Ugyanakkor nem is hámozta le magáról az egykori legjobb barátnőm karjait.

A szemem sarkából láttam, hogy Hugó Noel és Stella mellett állva zavartan vakarja a tarkóját, és körbe-körbepillantgat a helyiségben. Hozzánk érve csak átsiklott a hármasunkon a tekintete, egy másodperccel később azonban visszakapta a fejét. Amikor realizálta, hogy mi is őket bámuljuk, azonnal oldalba bökte Noelt, és cseppet sem diszkréten az irányunkba kezdett mutogatni.

Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy eltűnjek a színről, mielőtt még szembe kéne néznem Noellel, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. A következő pillanatban Noel felkapta a fejét, és a tekintetünk összekapcsolódott. Ahogy belenéztem abba a zöld szempárba, amit annyira jól ismerek, túl sok érzés öntött el egyszerre. Ha azt hittem, hogy az elmúlt két hét szenvedése a takaróm alatt bujkálva elviselhetetlen volt, akkor nagyot tévedtem. Ott állni, szemtől szemben Noellel, miközben Stella továbbra is a nyakába csimpaszkodott? Ez volt az igazi kegyelemdöfés.

- Vilu — ragadtam meg a nővérem karját.

- Igen? — pislogott rám, szemében őszinte együttérzéssel.

- Haza kell mennem.

Az, hogy meg sem próbált megállítani, elég sokat elmondott a helyzetről.

- Hazakísérünk — veregette meg a vállamat Erik, és megragadta a barátnője kezét.

Elég mélyen voltunk a tömegben ahhoz, hogy ne tudjuk egyszerűen elverekedni magunkat a ruhatárig, de Vilu úgy felspannolta magát a történtektől, hogy bár a kelleténél kicsit agresszívebben, de kétségtelenül hatékonyan törte az utat ellőtünk.

A ruhatárhoz érve végre vettem egy mély lélegzetet, és megráztam magam, elhatározva, hogy nem fogok sírni. Legalábbis addig nem, amíg haza nem érek. Csak jussak el a biztonságot nyújtó takarómig.

Próbáltam minél gyorsabban magamra rángatni a kabátomat, a nagy igyekezettől pedig százegyedjére is lecsúszott a fejemről az a nyomorult cicafül. Nevetséges, de ez volt számomra az utolsó csepp a pohárban, így gondolkodás nélkül lerántottam magamról a fejpántot, és tiszta erőből oldalra hajítottam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy sikerült eltalálnom vele valakit, de őszintén nem tudott érdekelni.

- Ööö… Alíz — kezdett el bökdösni Vilu.

- Mi van?

- A fejpánt…

- Vilu, leszarom a fejpántot. Veszek neked egy újat, csak induljunk.

- Fordulj már meg — szűrte a fogai között a nővérem, én viszont csak értetlenül néztem rá. Ő pedig anélkül, hogy bármiféle magyarázattal is szolgált volna, megragadta a vállamat, és megfordított.

- Szia.

Döbbenten pislogtam fel Noelre, aki a macskafüles fejpántommal a kezében állt mindössze egy lépésre tőlem. Bármennyire igyekeztem is elnyomni őket, akaratlanul is elözönlötték az agyamat az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor ilyen közel álltunk egymáshoz.

Szó szerint fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, úgyhogy csak némán álltam ott elkerekedett szemekkel, mint őz a reflektorfényben.

- Ezt elejtetted — nyújtotta felém a fejpántot Noel, de mivel minden bizonnyal éppen sokkhatás alatt álltam, képtelen voltam felemelni a karomat, hogy elvegyem tőle.

Pár másodpercig várt, hogy vajon megmozdulok-e, de amikor nem tettem, ahelyett, hogy leeresztette volna a karját, tett felém egy apró lépést, majd óvatosan visszahelyezte a fejemre a pántot. A kisujja egy pillanatra végigsimított az arcomon, amitől ösztönösen lehunytam a szememet. Az érintés nem tartott tovább egy lélegzetvételnél, és ha nem égeti a bőrömet parázsként az ujja nyoma, talán azt is elhittem volna, hogy meg sem történt. De megtörtént. És az volt az érzésem, hogy nem is véletlenül.

Ez a felismerés végre felrázott a transzból, amibe Noel váratlan megjelenése taszított. Csak akkor vettem észre, hogy ő is egy, az enyémhez hasonlóan igénytelen macskajelmezben parádézik. A különbség csak annyi volt, hogy az ő fülei, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, rózsaszínek voltak, és mintha világítottak volna a sötétben.

Noel észrevette, hogy a szokatlan fejdíszét tanulmányozom, és halkan elnevette magát, bár a szeméig nem jutott el a mosolya.

- Hugó kishúgától kaptam kölcsön — mutatott a fülekre.

Fél szemmel Hugóra pillantottam, aki pár lépéssel Noel mögött állt. Feltűnt, hogy a macskafülek említésére zavartan toporogni kezdett, és elnézett a vállam fölött. Amikor a tekintetét követve hátrasandítottam, elképedve tapasztaltam, hogy mögöttem Vilu megint csak a cipője orrát tanulmányozta éppen.

Elkerekedett a szemem.

- Álljunk csak meg. Ti ezt kiterveltétek? — kapkodtam a fejemet a nővérem és Hugó között olyan tempóban, hogy kicsit meg is szédültem.

- Dehogy! — hárított azonnal Vilu, csakhogy vele egyidőben Hugó megvonta a vállát.

- Csak egy kicsit.

- Hogy lehet csak egy kicsit kitervelni valamit? — fakadtam ki, mire Hugó inkább tett egy lépést hátrafelé felemelt kezekkel.

- Oké — motyogtam a halántékomat masszírozva. — Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nekem ennyi elég volt mára.

Sarkon fordulva a kijárat felé vettem az irányt, de amikor egy kéz lágyan a csuklómra kulcsolódott, és ezzel egyidőben megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, a lábaim ösztönösen a földhöz ragadtak. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy némileg lelassítsam a szívverésemet.

Behunyt szemmel gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy megforduljak.

- Miért kell megnehezítened? — suttogtam a sírás szélén állva. Tudtam, hogy ha kinyitom a szememet, képtelen leszek megállítani a könnyeimet.

- Azt hiszed, nekem könnyű? — kérdezett vissza Noel. A szavai hallatára kipattant a szemem.

- Ha már így kérdezed, akkor igen, az volt a benyomásom, hogy elég könnyen viseled a dolgot — szaladt ki a számon, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok.

- Arra a lányra gondolsz, ugye? — mutatott a háta mögé a táncparkett irányába. — Azelőtt jelent meg a semmiből, hogy megláttalak volna. A nyakamba ugrott, és elkezdett magyarázni valamiről, de esküszöm, hogy semmi más nem történt.

Szomorúan megráztam a fejemet, és kihúztam a kezemet az övéből.

- Nem számít, Noel. Már nem vagyunk együtt — vontam meg a vállamat olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és ezek a szavak nem szaggatnák darabokra a szívem megmaradt darabjait. — Jogod van továbblépni. Mondjuk, értékeltem volna, ha nem a legjobb barátnőmmel teszed, de nem fogok az utadba állni.

- Mi van? — meredt rám Noel úgy, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. — Az a lány a legjobb barátnőd?

- Igen. Vagyis egyszer az volt. Megharagudott rám, amikor… Nem érdekes — legyintettem. Ha volt pillanat, amikor nem akartam a Viktorral töltött éjszakámról beszélni, akkor ez volt az.

- Várj, szóval ő volt, aki…? — kezdte, de nem fejezte be. Nem túl meglepő módon ő sem akarta szóba hozni Viktort.

Válaszul csak bólintottam.

- Esküszöm, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ő.

Nem voltam képes a szemébe nézni, így inkább Vilut utánozva én is a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni.

- Hiszek neked.

- Alíz…

- Én most megyek, oké? — suttogtam, minden bátorságomat összeszedve felpillantva rá egy pillanatra. Bár ne tettem volna. Ha lehet, csak még jobban kezdett sajogni a mellkasom a mélyzöld szemei izzásától.

Nem vártam meg, hogy bármit is reagáljon, csak elfordultam, hogy újra a kijárat felé vegyem az irányt, de ezúttal sem jártam sikerrel, ugyanis Noel engem megkerülve az utamat állta.

- Kérlek, nézz rám — suttogta.

Megráztam a fejemet.

- Gólkirálynő…

Na, erre már felkaptam a fejemet.

- Nem szólíthatsz így — böktem meg a mellkasát a mutatóujjammal. — Megértem, hogy miért nem tudsz velem lenni, és elfogadtam a döntésedet, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáj minden egyes lélegzetvétel, amikor itt állsz előttem. Éppen ezért nincs jogod így nézni rám és gólkirálynőnek hívni, amikor már eleve úgy érzem, hogy megfulladok. Ha nem tudsz rám nézni úgy, hogy nem a múltadat látod, akkor kérlek… könyörgök, ne nézz rám többet. Mert egyszerűen nem tudom elviselni, hogy fájdalmat okozok neked, és őszintén, arra sem lennék képes hogy még egyszer el kelljen köszönnöm tőled.

Amint ezt kimondtam, hetek óta először úgy éreztem, hogy valamivel könnyebb lett a mellkasomra nehezedő kőszikla. Nem sokkal, csak egy morzsányival, de már ez is valami.

- Sajnálom — suttogta Noel, és tett egy lépést hátrafelé, jelezve, hogy most már nem fog megállítani, ha menni akarok. És menni akartam. Minél messzebbre onnan.

- Én is sajnálom — bólintottam.

Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne nézzek vissza rá, miután elsétáltam mellette, de a kis monológommal legalább annyit elértem, hogy emlékeztettem magamat arra, hogy erősebb vagyok, mint hittem.

Meggyőződésem, hogy Noel lesz az, akin sosem fogok tudni teljesen túllépni, de tudom, hogy meg kell próbálnom. Ugyanis nincs más választásom.

20. Vége van

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy ezúttal egy héten belül sikerült hoznom az új részt. Nem ismerek magamra. :D 

Jó olvasást! Köszönöm, hogy itt vagytok. 💜

xxRia

***

Február 2. — csütörtök


Valószínűleg mondanom sem kell, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka folyamán, cserébe viszont úgy kisírtam a szememet, hogy reggelre alig láttam ki rajta.

- Tudom, hogy szeretsz elkésni az első óráról, de ez még tőled is túlz… Jézusom, veled meg mi történt? — torpant meg Vilu a szobám ajtajában. Amint meglátta, hogy nézek ki, azonnal a torkára fagyott a beszólás.

- Ma nem megyek be. — Minden egyes szót nehezemre esett kinyögni, ugyanis a torkom teljesen kiszáradt a sírástól. Olyan rekedt volt a hangom, mintha életem eddigi 16 évéből minimum 18-at láncdohányosként töltöttem volna.

- Kinyírom — lépett az ágyam mellé Vilu, és az arcára valóban gyilkos kifejezés ült ki. — Mondd a címét.

A nővéremet ismerve nem volt kétségem afelől, hogy komolyan beszél. A szeme villanásától még én is megrázkódtam.

- Nyugi, Rex. Senkit nem kell kinyírni.

- Rex? Komolyan Rex felügyelőhöz hasonlítasz? Úgy nézek én ki, mint egy németjuhász?

- Ez most tényleg jobban felháborít, mint a gondolat, hogy valaki bántott engem? — meredtem rá elkerekedett szemekkel, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy miért is érzem úgy magam, mint a mosott szar.

- Igen — vont vállat a megbánás legapróbb jele nélkül, én pedig csak megforgattam a szememet.

- Szóval mi történt? Nem vicceltem, mondd a címet, és elintézem.

És ezzel vissza is tértem a mosott szar állapotába. 90 fokon, 2000-es centrifugán. Nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen opció, mivel bekapcsolni sem tudom a mosógépet, de nem is ez a lényeg.

- Elszúrtam — dőltem hátra egy hatalmas sóhajtás kíséretében, és a fejemre szorítottam a párnámat, elhatározva, hogy ma nem fogok szembenézni a világgal.

- Már megint? — fakadt ki Viluból, és bár nem láttam a párnától, biztos voltam benne, hogy éppen hátrahajtott fejjel bámulja a plafont, valószínűleg türelemért imádkozva az istenekhez. Egy percig sem hibáztattam.

- Egy normális testvér együttérezne velem — jegyeztem meg, elhajítva a párnámat.

- Egy normális testvérnek nem kell elviselnie téged és a hülye döntésekhez való tehetségedet — vágott vissza azonnal, de aztán megenyhültek az arcvonásai. — Most épp mit műveltél?

Bármennyire is nyersen fogalmazott, tudtam, hogy segíteni akar, így hát amint lehuppant mellém az ágyra, azonnal ömleni kezdtek belőlem a szavak. Tudatában voltam, hogy összevissza csapongok, de a kialvatlanságtól és a mellkasomat kínzó szúró fájdalomtól képtelen voltam összeszedetten fogalmazni. Szerencsére Viluval általában fél szavakból is megértjük egymást, és ez most sem volt másképp.

A nővérem figyelmesen hallgatta a mondanivalómat, időközönként bólintásokkal jelezve, hogy továbbra is tud követni. Amikor azonban a történet végére értem, összeráncolta a szemöldökét.

- Egy valamit nem értek. Mit szúrtál el pontosan?

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy összeráncoljam a szemöldökömet.

- Hogy érted? Nyilvánvalóan nem kellett volna lefeküdnöm Viktorral.

- Nyilvánvalóan ezer okból kifolyólag nem kellett volna — legyintett Vilu. — De mi köze van ehhez Noelnek? Ez azelőtt történt, hogy összejöttetek volna. Ráadásul azt mondtad, tudott róla és nem zavarta.

- Csak arról tudott, hogy valakivel lefeküdtem. Neveket nem mondtam.

- Szóval az egésznek Viktorhoz van köze. Honnan ismerik egymást?

- Úgy nézek ki, mint aki tudja? — mutattam a kisírt arcomra. — Ha tudnám, nem itt sírnék, hanem próbálnám megoldani a dolgot.

- Akkor meg mégis miért nem deríted ki? — lökte meg a vállamat Vilu enyhén agresszív tekintettel az arcán.

- Noel időt kért, nem zaklathatom — vontam meg a vállamat.

- Ugyan kérlek — meredt rám Vilu leereszkedő tekintettel. — Lehet, hogy az előbb egy kutyához hasonlítottál, de azért azt reméltem volna, hogy ennél többet nézel ki belőlem.

Megforgattam a szememet.

- Oké, lehet, hogy a kérése ellenére megpróbáltam egyszer felhívni Noelt — ismertem be, elfogadva, hogy a nővérem jobban ismer, mint szeretném.

- Egyszer? — meredt rám továbbra is rezzenéstelen arccal.

- Oké, tizenegyszer — vallottam be.

- És? — erősködött tovább Vilu.

- És előfordulhat, hogy küldtem néhány üzenetet is.

Amikor óvatosan felpillantva megláttam a nővérem arckifejezését, inkább nem vártam meg a következő kérdését, csak sóhajtva hozzátettem:

- És három emailt.

Vilun látszott, hogy így már elégedett a válaszommal.

- Feltételezem, hogy nem reagált semmire.

Nem volt szükség a megerősítésemre. Mindketten tudtuk, hogy már rég beszámoltam volna róla, ha bármit is hallottam volna Noel felől tegnap délután óta.

Vilu elgondolkodva bámulta a hátam mögötti falat néhány percig, amíg végül egy bólintással jelezte, hogy van egy ötlete.

- Van egy egyértelmű, bár nem túl kellemes megoldás a problémádra.

- Mi lenne az? — néztem fel rá félve.

- Beszélj Viktorral.

Amint felfogtam, mit mondott, kitört belőlem a nevetés. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen abszurd felvetést csakis viccnek szánhatott, de amikor Vilu nem kezdett el velem együtt nevetni, hamar az arcomra fagyott a mosoly.

- Ha látnád, hogy nézel ki a kisírt fejeddel és ezzel a vicsorral, rögtön nem Noel és Viktor lennének a legnagyobb problémáid — jegyezte meg Vilu az arcomat tanulmányozva. Hölgyeim és uraim, ő lenne a nővérem. Hát nem bájos?

- Kár, hogy a második keresztneved Rozália és nem Tapintatosság — vágtam vissza, tudva, hogy mennyire gyűlöli ezt a nevet.

- Nem érdekel, mi a keresztnevem, ha a vezetéknevem egyszer Mall lesz. Nem így hívták véletlenül az exedet is? — kérdezte ártatlan tekintettel.

- Uh, ez szép volt — ismertem be bólogatva. — Emlékeztess majd, hogy ne felejtsek el gratulálni Eriknek a közelgő esküvőhöz. Remélem, neki is szóltál már róla, és nem fogja meglepetésként érni.

Kihívó tekintettel meredtem a nővéremre, várva, hogy mivel fog visszavágni, de végül egyikünk sem bírta tovább, mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.

- Ezt estig folytathatnánk, de most fontosabb dolgunk van — terelte vissza a beszélgetést az eredeti témánkhoz, miközben mindketten a könnyeinket törölgettük. Ő a nevetéstől, én meg már azt sem tudtam, mitől.

- Mégis miből gondolod, hogy bármi jó sülne ki abból, ha beszélnék Viktorral? — ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Őszintén, ennél borzasztóbb ötletet el sem tudtam képzelni.

Vilu megvonta a vállát.

- Tőle választ kaphatsz a kérdéseidre — mondta ki egyszerűen.

Készen álltam rá, hogy ösztönösen elutasítsam a javaslatot, de aztán mégis átgondoltam Vilu szavait. A tegnapi találkozás során egyértelművé vált, hogy Viktor és Noel tudnak valamit, amit én nem. És ha az egyik fél nem hajlandó beszélni velem, talán érdemes lehet felkeresni a másikukat.

***

Egész nap magamon éreztem az emberek oldalpillantásait. Tisztában voltam vele, mennyire ijesztően néz ki a kisírt fejem, de szemernyit sem érdekelt, mit gondolnak rólam a többiek. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy bármennyire is felfordult a gyomrom az ötlettől, beszélnem kellett Viktorral. Noel nem reagált a hívásaimra és az üzeneteimre, én pedig szépen lassan beleőrültem a tudatlanságba, így hát a nap végére sikeresen meggyőztem magamat arról, hogy nincs más választásom.

Minden porcikám tiltakozott ellene, de amikor kicsengettek az utolsó óráról, és Viktor szokás szerint elsőként pattant fel a helyéről, hogy elhagyja az épületet, a nyomába eredtem, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

- Viktor! — kiáltottam utána, amikor végre sikerült beérnem a suli előtt.

A hangom hallatára megtorpant, de nem fordult meg, helyette megvárta, amíg megkerültem őt, és megálltam vele szemben. Nagy erőfeszítések árán sikerült megállnom, hogy megforgassam a szememet a kicsinyességétől. Legnagyobb sajnálatomra szükségem volt rá ahhoz, hogy tisztábban lássak, és az arcára kiülő önelégült kifejezésből ítélve ennek nagyon is tudatában volt.

Éreztem, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, így hát harcra készen, karba font kézzel kihúztam magamat, és határozottan a szemébe néztem.

- Beszélnünk kell — jelentettem ki akkora magabiztossággal, ami csak tőlem telt abban a pillanatban.

- Ugyan miről? — vonta fel a fél szemöldökét.

Ezúttal képtelen voltam visszafogni magam, és megforgattam a szememet.

- Ha azt hiszed, jól áll, amikor hülyének tetteted magad, akkor van egy rossz hírem.

- Aú — szorította a kezét a szívére tettetett sértettséggel a hangjában. — Most, hogy ezt megbeszéltük, én lépek is.

És valóban, a következő pillanatban oldalra lépve kikerült engem, majd komótos léptekkel elindult, isten tudja hova. A tekintetemet az égre emelve elmormoltam egy gyors imát Zeuszhoz, hogy küldjön egy villámcsapást Viktor irányába, de amikor nem történt semmi, sóhajtva sarkon fordultam, és elindultam arra, amerre távozni láttam.

- Még nem végeztem — emeltem fel újra a hangomat, felgyorsítva a lépteimet.

- Tényleg? Nekem úgy tűnt, hogy igen — vetette oda anélkül, hogy hátrafordult volna. Én pedig, akárcsak egy levakarhatatlan kiskutya, szorosan a nyomában voltam. Lehet, hogy versenyszerűen sportolok, de Viktorral még nekem is nehezemre esett tartanom a lépést.

Elég egyértelmű volt, hogy ő még annál is kevésbé akar velem társalogni, mint én vele, de számára sajnálatos módon nem sok választása volt. Akkorra már eltökéltem magam, hogy kiszedem belőle az igazságot, bármi áron.

- Honnan ismered Noelt? — vágtam bele a közepébe, reménykedve, hogy minél előbb rövidre zárhatjuk ezt a beszélgetést.

- Ezt miért nem tőle kérdezed?

Természetesen eszem ágában sem volt megosztani vele a kapcsolati problémáimat.

- Mert most tőled kérdezem. Szóval?

- És mi van akkor, ha nem akarok róla beszélni? — torpant meg hirtelen, aminek következtében beleütköztem a hátába. Nem volt időm zavarba jönni a helyzettől, így gyorsan hátraléptem, és mire megfordult, már a dühtől forró tekintetemmel találta szembe magát.

- Miért van az, hogy mindennek, ami az utóbbi időben tönkrement az életemben, hozzád van köze? — fakadtam ki.

Viktort láthatóan nem hatotta meg a kirohanásom, ugyanis hangosan elnevette magát.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz, de hidd el nekem, hogy nem érdekelsz annyira, hogy szándékosan tönkretegyem az életedet.

- Nem mondtam, hogy szándékosan csinálod — sziszegtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne veszítsem el a maradék, addigra már mikroszkopikus méretűre zsugorodott türelmemet. — De nagyra értékelném, ha végre meg is könnyítenél valamit számomra.

Egy ideig nem szólt semmit, csak némán meredt rám a mellkasán összefont karokkal, én pedig bármennyire is szerettem volna, nem szakítottam meg a szemkontaktust. Az, hogy hagyom elsétálni, nem volt opció, ugyanis tudtam, hogy csak úgy fogok tudni harcolni Noelért, ha tudatában vagyok a tényeknek. Ehhez pedig szükségem volt annak az embernek a segítségére, akinek a létezéséről legszívesebben megfeledkeztem volna.

Amikor már percek óta néztünk némán farkasszemet, kezdtem azt érezni, hogy B terv után kell néznem, mivel nem úgy tűnt, hogy Viktor meg fogja adni magát. Már éppen azon gondolkoztam, hogy ha egy jól időzített rúgással megcélzom a kedvenc testrészét, vajon több sikerrel járok-e, amikor legnagyobb meglepetésemre szólásra nyitotta a száját. És nem sok időt hagyott csodálkozni azon, hogy beadta a derekát, ugyanis amit mondott, az szó szerint lesokkolt.

- Féltestvérek vagyunk.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy pislogás nélkül meredjek rá hosszú percekig.

Féltestvérek? FÉLTESTVÉREK?

- Ez ugye csak egy rossz vicc? — böktem ki végül, miután sikerült megtalálnom a hangomat.

- Bár az lenne — morogta Viktor, nekem pedig ha lehet, még inkább kikerekedett a szemem.

- Testvérek vagytok? — hüledeztem tovább.

- Féltestvérek — emelte fel Viktor a mutatóujját, jelezve, hogy mennyire fontos a két szó közötti különbség.

- Ez nem lehet igaz — suttogtam. — De különböző a vezetéknevetek. Szóval az anyukátok közös?

Viktor válaszul csak bólintott.

- Ez minden? — vonta fel a fél szemöldökét.

Értetlenül meredtem rá.

- Nem, így csak még több kérdésem lett.

- Miért nem lepődök meg? — motyogta, majd szó nélkül sarkon fordult, én pedig szaporán kapkodtam a lábaimat, mielőtt még meglépett volna előlem.

- És az edző? — Nem tudom, miért pont ez a kérdés csúszott ki a számon következőnek, amikor ennél sokkal fontosabb dolgokról akartam faggatni, de az agyam ezerrel pörgött, és már én magam sem tudtam követni a gondolataimat.

- Milyen edző?

- A fociedzőm. Láttalak vele az egyik edzésünkön pár hónapja.

- Noel apja — vetette oda a válla felett úgy, mintha ez csak valami jelentéktelen információmorzsa lett volna. Mondjuk, neki lehet, hogy az volt, számomra viszont ez volt a második sokkoló hír, amit az elmúlt öt percben hallottam.

- Az apja? De hát… Oké, ez most nem érdekes — legyintettem. — Mi történt köztetek Noellel?

Ideje volt rátérni a fontos kérdésekre.

- Ehhez aztán már tényleg semmi közöd — vágta rá azonnal Viktor olyan erővel a hangjában, hogy egy pillanatra meg is torpantam, de aztán hamar észbe kaptam, és újból felzárkóztam mellé.

- Szerintem nagyon is sok közöm van hozzá.

- Igen? Akkor kérdezd a barátodat — vetette oda Viktor, miközben lelassította a lépteit, és a táskájában kezdett kutakodni.

Rekordgyorsasággal forogtak az agyamban a fogaskerekek, ahogy igyekeztem kitalálni a következő lépésemet, de Viktor megzavarta a gondolatmenetemet, mivel nem tudta megállni, hogy még odaszúrja:

- Persze csak ha szóba áll veled.

- Ezt meg hogy érted? — szűrtem a fogaim között. — Miért ne állna velem szóba?

Nem számított, hogy igaza volt, és Noellel valóban nem voltunk éppen beszélő viszonyban, de előbb vágtam volna le a fél karomat, mint hogy ezt hangosan beismerjem előtte.

Viktor tett egy lépést felém, mire én ösztönösen hátráltam egyet.

- Azért… — kezdte vészjóslóan mély hangon, de aztán egy pillanatra elhallgatott. Elnézett a vállam felett a távolba, és esküdni mertem volna, hogy átsuhant valamiféle árnyék az arcán, de mire egyet pislogtam, már újra rám szegezte a tekintetét.

- Azért — kezdett bele újra —, mert sosem fogja megbocsátani, hogy megdugtalak.

Ha arra számított, hogy a nyers megfogalmazástól zavarba fogok jönni, akkor igaza volt, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki.

Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem a számomra fontos részletekre koncentrálni.

- Miért ne bocsátaná meg? Azelőtt történt, hogy összejöttünk volna.

Viktor keserű mosolyra húzta a száját. Arra számítottam, hogy tartogat még számomra egy-két bántó megjegyzést, de ehelyett összefonta a karjait a mellkasán, és biccentett egyet, újra elnézve a vállam felett.

- Ezt már tényleg tőle kell megkérdezned.

Amikor eljutott az agyamig a szavai jelentése, egész testemben megmerevedtem, és éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Noel ott áll mögöttem. Azt kívántam, bár megállíthatnám az időt legalább addig, amíg lélekben felkészülök a most következő beszélgetésre, de addigra már tudtam, hogy a görög istenek ma nem állnak az én oldalamon, így meg sem próbáltam esedezni hozzájuk.

Bár Zeusz nem állította meg a kedvemért az időt, pontosan úgy álltam ott a járda közepén kővé dermedve, mintha belenéztem volna Medúza szemébe. Két napon belül már másodjára éreztem úgy, hogy ha szólásra nyitom a számat, bármit is mondok, azzal örökre ellököm magamtól Noelt. Talán elsőre tévedtem, ezúttal viszont valóban nem láttam kiutat. Abban a néhány, végtelennek tűnő másodpercben, amíg Noel halk, lassan közeledő lépteit hallgattam, ezerszer is megbántam, hogy megfogadtam Vilu tanácsát, és Viktorhoz fordultam. Addigra viszont már túl késő volt, és sajnos nemcsak lelassítani nem tudtam az időt, de visszaforgatni sem.

Amikor megéreztem magam mellett Noel jelenlétét, ösztönösen összeszorítottam a szememet, mintha ezzel bármit is megakadályozhattam volna. Az egyetlen dolog, amit elértem vele, az az volt, hogy minden küzdelmem ellenére könnybe lábadt a szemem.

- Alíz? — szólított meg Noel. A szemem még mindig csukva volt, de így csak még tisztábban hallottam, ahogy alig észrevehetően elcsuklik a hangja. — Miért vagy itt?

Bármit megtettem volna, hogy elűzzem a belőle áradó leplezetlen fájdalmat, de sajnos én magam voltam a bánata okozója. Ez egy olyan felismerés volt, amit nem lesz könnyű megemésztenem.

Nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent, így hát óvatosan kinyitottam a szememet. Meg sem próbáltam visszatartani a szemem sarkából lassan legördülő árva könnycseppet.

- Sajnálom — suttogtam, nem törődve azzal, hogy megállíthatatlanul remegett a hangom. — Muszáj volt megértenem, hogy mi történik.

- Időre volt szükségem, de felhívtalak volna. Honnan tudtad meg a címemet? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

Az én arckifejezésem valószínűleg tükrözte az ő értetlenségét.

- A címedet?

Ha lehet, Noel még zavarodottabbnak látszott.

- Itt lakok — mutatott a mögöttem álló házra, ami előtt Viktor megtorpant. Hirtelen értelmet nyert, hogy miért éppen itt álltunk meg. — Ha nem hozzám jöttél, akkor…

Nem fejezte be a mondatot, csak ide-oda kapkodta a tekintetét Viktor és köztem, nekem pedig ijesztően gyorsan kezdett verni a szívem, amikor megértettem, milyen irányba terelődtek a gondolatai.

- Nem, nem, nem, nem, nem — hadartam, és közben eszeveszett módon hadonásztam a kezeimmel, mintha ezzel elhessegethetném Noel gyanúját. — Esküszöm, hogy nem Viktor miatt vagyok itt.

Noel szája alig észrevehetően megrándult, amikor kimondtam Viktor… a féltestvére nevét.

- Technikailag… — kotyogott közbe Viktor egy köhintés kíséretében — miattam jöttél ide.

- Ó, fogd már be — förmedtem rá a vállam felett, mielőtt visszafordultam volna Noelhez. — Nem tudtalak elérni, és tudnom kellett, hogy mi történik. Talán hiba volt Vi… hozzá fordulnom, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Azt hittem, ha megtudom az egész történetet, helyre tudom hozni a dolgokat.

Ekkorra már megállíthatatlanul csorogtak le a könnyek az arcomon, de meg sem próbáltam letörölni őket. Minden figyelmemet Noel kötötte le, miközben az arcát pásztáztam bármiféle érzelem után kutatva, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy szavakban nem reménykedhetek tőle.

Noel egy sóhajtás kíséretében a tenyerébe temette az arcát.

- Nem vagyok képes most ezzel megbirkózni — suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam.

- Hogy érted? — kérdeztem olyan csendesen, amennyire csak tőlem tellett.

- Miért történik meg ugyanaz újra és újra? — motyogta. — Nem tudom, hogy valaha is el fogom-e tudni engedni ezt, de egyelőre biztosan nem megy.

Bár fogalmam sem volt, hogy miről beszél pontosan, amikor végre leeresztette a kezét, a szemébe nézve megértettem azt, amit nem mondott ki. Olyan mély, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy oda kellett kapnom a kezemet.

- Nem — suttogtam a fejemet rázva. — Kérlek, ne csináld ezt.

Noel lehunyta a szemét. Éreztem, hogy képtelen rám nézni.

- Sajnálom. Időre van szükségem.

Időre. Egy kívülálló azt hihette volna, hogy csak néhány nap gondolkodási időt kér tőlem, de én pontosan tudtam, hogy Noel szemében ez a búcsú ideje.

- Szóval ennyi volt? Magyarázatot sem érdemlek? — meredtem rá remegő ajkakkal.

- Azt már megkaptad tőle — biccentett Viktor irányába anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá.

- Azt már tudom, hogy féltestvérek vagytok, de ennél többet egyikőtök sem hajlandó mondani — tártam szét a karomat tehetetlenül. Kezdett elegem lenni belőle, hogy úgy éreztem, a fejem felett történik minden, és nemhogy beleszólásom nincs a dolgokba, de még csak az okokat sem értem.

Noel szólásra nyitotta a száját, de aztán ugyanolyan hamar be is csukta, és megrázta a fejét.

- Úgysincs jelentősége.

A szemem minimum teáscsésze-méretűre kerekedett.

- Nincs jelentősége? Neked talán nincs, de nekem nagyon is sokat számít, hogy miért nem képes a szemembe nézni a srác, akit sze…

Szerencsére még időben elharaptam a mondat végét, mielőtt a szükségesnél nagyobb idiótát csináltam volna magamból azzal, hogy másodjára is szerelmet vallok neki, amikor ő már láthatóan lemondott rólunk.

Bár láthatóan nehezére esett, Noel tekintete végre megtalálta az enyémet. De bár ne tette volna. A benne kavargó érzelmeket egy élet is kevés lett volna kibogozni, a szenvedésének súlya pedig ólomként nehezedett a mellkasomra.

- Nem beszélek erről, amíg itt van — jelentette ki végül anélkül, hogy megszakította volna velem a szemkontaktust.

A szavai hallatán Viktor felhorkantott, de egyértelmű volt, hogy ő maga sem kíván maradni, mivel a következő pillanatban sarkon fordult, és a kapu csapódásából ítélve besétált a házba.

Amint a ház ajtaja is becsukódott mögötte, Noel testtartása látványosan megváltozott, kevésbé volt feszült, és hangosan kifújta a levegőt, amit valószínűleg azóta benntartott, hogy meglátott minket a kapuban.

- Az lesz a legjobb, ha rövidre fogjuk ezt az egészet — simított végig az állán, nekem pedig minden megmaradt erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megpróbáljam magamba fojtani, mennyire fáj minden egyes szava. Mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni sírás nélkül, így csak egy apró biccentéssel reagáltam.

- Évekkel ezelőtt az első barátnőm megcsalt vele — mondta ki kissé hadarva. Egyértelműen nem akart a szükségesnél több időt szánni a visszaemlékezésre, és ezért nem is tudtam hibáztatni.

- Úgy tudtam meg, hogy egyik délután korábban értem haza az edzésről a szokásosnál, és a szobámba belépve a saját ágyamban találtam őket — folytatta, én pedig tágra nyílt szemekkel hallgattam. — Azt sem tudtam, melyikük árulása fájt jobban abban a pillanatban, de Viktor volt hozzám közelebb, úgyhogy vele kezdtem el először ordítani. Szó szót követett, és mire észbe kaptam, összeverekedtünk. Nem emlékszem minden részletre, de valahogy kijutottunk az emeleten a galériára. Aztán egyszer csak átestem a korláton, és lezuhantam a földszintre.

A szavai hallatán a szám elé kaptam a kezemet.

- Úristen — motyogtam. — Azt akarod mondani, hogy Viktor… hogy ő szándékosan…

Képtelen voltam befejezni a mondatot, de Noel természetesen értette, mit akarok kérdezni. Frusztráltan megrázta a fejét, a kezével újra végigsimítva az állán.

- Nem. Vagyis nem tudom. Egyikünk sem gondolkodott tisztán, de igazából magasról leszarom, hogy szándékos volt-e, mert a történet vége ugyanaz. Akár akarta, akár nem, azon a napon tönkretette az életemet. És most akárhányszor rád nézek, csak arra tudok gondolni, hogy…

Nem kellett befejeznie a mondatot, pontosan értettem mindent. Nem tud úgy rám nézni, hogy ne Viktort, az árulást, a sérülését… hogy ne a múltat lássa.

A szavait mélységes csend követte. Megkövülten álltam, a kezemet továbbra is a számra tapasztva, és ahelyett, hogy enyhült volna a mellkasomban a fájdalom most, hogy minden világossá vált, valójában csak egyre nagyobb lyuk tátongott a szívem helyén. Mert hogy akkor és ott minden értelmet nyert, és a remény utolsó szikrája is kiveszett a lelkemből. Biztos voltam benne, hogy holnap fel fog kelni a nap, de abban még biztosabb, hogy Noel sosem lesz képes úgy nézni rám ezek után, mint régen. És az volt az egészben a legfájdalmasabb, hogy az ég világon semmit nem tehettem ezellen. Ez az a helyzet, amit senki nem tud helyrehozni, mivel a múlton egyikünk sem tud változtatni. Lefeküdtem az öccsével, aki nemcsak elárulta őt és elvette tőle a barátnőjét, de ő okozta a gerinctörését is, ami évekre kerekesszékbe kényszerítette, és örökre megkeserítette az életét. Nem számít, hogy minderről fogalmam sem volt, ha ezek után Noelnek az is fájdalmat okoz, hogy rám nézzen. És ezért még csak hibáztatni sem tudom; nincs ember a földön, aki ne így érezne.

Ha valamikor, akkor most lett volna igazán szükségem a görög istenek beavatkozására, de hozzánk hasonlóan ők is mélyen hallgattak.

Egy szaggatott levegővétel kíséretében lehunytam a szememet. Ideje volt távoznom, mielőtt még Noel szeme láttára hullottam volna darabjaimra, ugyanis másodpercek kérdése volt, hogy ez megtörténjen.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem — suttogtam végül anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet. Ha ugyanis felnézek rá, valószínűleg egy hangot sem lettem volna képes kipréselni a torkomon. — Elmondhatatlanul sajnálom.

- Nem a te hibád. — Alig hallatszott a hangja, de a szavai hallatán azonnal kipattant a szemem. Amikor megláttam, mennyire vörösek a szemei, úgy éreztem, mintha egy vasököl szorongatná a torkomat.

- Lehet — bólintottam. — De a történet vége ugyanaz.

Ezúttal rajta volt a sor, hogy szorosan lehunyja a szemét. Tudtam, hogy nem maradhatok tovább, de amikor nyitottam a számat, hogy elköszönjek, egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Nem maradt több erőm küzdeni a torkomat szorongató kéz ellen, és arra sem bírtam rávenni magam, hogy elbúcsúzzak, amikor tudtam, hogy ez lesz az utolsó.

Így hát sarkon fordultam, és sétálva vagy szaladva — a részletek homályosak — valahogy eljutottam az utca sarkáig, ahol befordulva mindössze két lépést tudtam csak megtenni, mielőtt remegő térdekkel a földre rogytam volna. Mondanám, hogy kitört belőlem a sírás, de azok a földöntúli, fulladozó hangok, amik felszakadtak a mellkasomból, nehezen nevezhetőek sírásnak. A szememet borító könnyfátyoltól semmit sem láttam, így valójában csak az ösztöneimre hagyatkozva kezdtem nyomkodni a telefonomat, remélve, hogy a megfelelő számot tárcsázom.

Amint meghallottam, hogy felvette a telefont, köszönés nélkül, a zihálásom miatt valószínűleg teljesen érthetetlenül szóltam bele.

- Szükségem van rád.

- Tíz perc, és ott vagyok.

Örök hála a helyzetmegosztás feltalálójának, mert abban a pillanatban fizikailag képtelen lettem volna elmagyarázni, hol is vagyok pontosan.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el valójában, de az az érzésem, hogy sokkal kevesebb mint tíz perc kellett ahhoz, hogy meghalljam Vilu rohanó lépteit.

- Mi történt? — vetette le magát mellém lihegve, azonnal átkarolva a vállamat.

Én azonban képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni, csak a fejemet ráztam újra és újra.

- Beszéltél Viktorral?

Válasz helyett csak még hangosabban kezdtem zokogni.

- Alíz, halálra rémítesz. Mi az isten történt?

A nővéremnek nagyon ritkán remeg a hangja, de most meg sem próbálta leplezni az ijedtségét, így tudtam, hogy minden maradék erőmet összekaparva muszáj lesz valamiféle magyarázattal szolgálnom az állapotomra. Így hát vettem egy mély levegőt, és kimondtam azt az igazságot, amit még én magam sem tudtam elfogadni, és ez minden bizonnyal hosszú ideig így is fog maradni.

- Vége van Noellel.

19. Ő volt az?

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő résszel! Hálás vagyok, hogy ennyi év után is ennyien itt vagytok. Külön köszönet a kommentelő(k)nek, nagyon boldoggá tesz minden egyes értesítés, amit a hozzászólásokról kapok. 💜

Jó olvasást!

xx Ria

***

Február 1. — szerda


Kettőt pislogtam, és már el is telt az év első hónapja. Általában a január érződik a leghosszabb hónapnak a szürke, fagyos hétköznapokkal, idén azonban levakarhatatlan mosollyal az arcomon és Noel kezét fogva töltöttem ezt a négy hetet, így aztán nem csoda, hogy mire észbe kaptam, február lett. És rögtön az első napján ki is pukkadt a boldogságom buboréka.

***

Két héttel ezelőtt bemutattam Noelt a szüleimnek, így már nem kell titokban be- és kicsempésznem őt a házból, ahányszor nálunk akarunk időzni. Ez azonban sajnos nem azt jelenti, hogy bármikor nálunk töltheti az éjszakát, ugyanis a szüleim nem értékelték túlságosan a nagy bemutatkozás körülményeit.

- Mi a terv? — suttogta Noel. Mindketten a szobám résnyire nyitott ajtaján át hallgatóztunk. A szüleim korábban értek haza a nagymamámtól, mint gondoltam. Szerencsére meghallottuk a bejárati ajtó csapódását, így sietve kipattantunk az ágyból, és felöltöztünk, de azt még nem sikerült kitalálnunk, hogy hogyan szöktetjük ki Noelt a házból. Vilu nem volt otthon, így az ő segítségére nem számíthattunk.

- Azt hiszem, sejtem, mi lesz válaszod, de nincs kedved kimászni az ablakon?

A felvetésemért egy lesújtó pillantást kaptam jutalmul.

- Ezt nemnek veszem — motyogtam. — Akkor nincs más választásunk. Én elterelem a figyelmüket, te pedig kiosonsz az ajtón.

Noel nem rajongott túlságosan az ötletemért, de hamar belátta, hogy nem igazán van más választásunk. Öt perccel később már a szüleim előtt álltam a nappaliban, és lázasan próbáltam kieszelni valami témát, amivel lefoglalom őket annyi ideig, hogy Noel kijusson az ajtón. Anya és apa a kanapén ültek, én pedig velük szemben toporogtam. A nappali ajtaját előrelátóan becsuktam, hogy még véletlenül se lehessenek szemtanúi a barátom szökésének, azonban az a veszély fenyegetett, hogy ha nem szólalok meg hamarosan, a szüleim megunják a néma szökdécselésem bámulását, és elhagyják a szobát, így sürgősen improvizálnom kellett.

- Valami fontosról szeretnék beszélni veletek — nyögtem ki végül. Megjegyezném, hogy ez nem volt a legokosabb ötlet, ugyanis ez azt jelentette, hogy elő kellett hozakodnom valami hírrel.

- Ezt már említetted — meredt rám anya összehúzott szemekkel és egyre növekvő aggodalommal az arcán. — Ugye nincs semmi baj?

- Jaj, dehogy — legyintettem, de mivel látványosan ideges voltam, valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy éppen hazudok.

Apa ezen a ponton diszkréten keresztet vetett, majd imára kulcsolta a kezeit. Anyával mindketten megrökönyödve fordultunk felé.

- Mit művelsz? — suttogta anya.

- Imádkozok, hogy a következő két szava ne a “terhes” és a “vagyok” legyen — szűrte a fogai között apa.

- Drágám. Ateista vagy.

- Tisztában vagyok vele, de ártani nem árthat — vont vállat apa.

Megforgattam a szememet. Fogalmam sincs, miért suttogtak, ugyanis mindössze egy méter volt közöttünk.

- Nem vagyok terhes — jelentettem be ünnepélyesen széttárva a karomat.

Apa önelégült tekintettel fordult anya felé.

- Látod? Működött.

Ezúttal anyával egyszerre forgattuk meg a szemünket. 

- Szóval mi az a fontos dolog? — fordult vissza felém anya.

Éppen nyitottam a számat, hogy mondjak valamit (hogy mit, azt nem tudom, lehet, hogy a himnuszt kezdtem volna el énekelni kétségbeesésemben), amikor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó.

- Noel? — Vilu meglepett hangja tisztán hallatszott még a nappali csukott ajtaján keresztül is.

- Francba — motyogtam lehunyt szemmel. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Vilu éppen akkor ért haza, amikor Noel megkísérelte elhagyni a házat, és összefutottak az előszobában.

A szüleim értetlenül fordultak hátra, de mivel csukva volt a szoba ajtaja, nem láthattak semmit. Vettem egy nagy levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy mentsem a menthetőt.

- Szóval amiről beszélni akartam veletek — köszörültem meg a torkomat. A szüleim visszafordultak felém, de fél füllel a bejárat felől beszűrődő hangokra figyeltek, így hát igyekeztem túlkiabálni Vilu és Noel beszélgetését. Annak ellenére, hogy suttogva kommunikáltak, egyértelműen hallatszott, hogy valami történik odakint.

- Szeretném bemutatni nektek a barátomat — csaptam össze a tenyeremet, mosolyt erőltetve az arcomra, ugyanis nem jutott eszembe ennél jobb megoldás.

- MI? — pattantak fel egyszerre a szüleim a kanapéról. Ezzel egyidőben az előszobából beszűrődő hangok elhallgattak. Csak remélni mertem, hogy Vilu és Noel hall engem, ugyanis szükségem volt mindkettejük közreműködésére.

- Szeretném bemutatni a barátomat — ismételtem meg. — Másfél hónapja jöttünk össze, és úgy éreztem, itt az ideje, hogy megismerjétek. Idehívtam ma délután, hogy találkozzatok vele. Ha jól hallom, most érkezett meg.

Az utolsó mondat a kelleténél talán kicsit hangosabbra sikeredett, de biztosra akartam menni, hogy Noel és Vilu meghallják. Nem vette volna ki túl jól magát, ha ők egy másik sztorival állnak elő, amikor elkerülhetetlenül szembetalálják magukat a szüleimmel.

Anya és apa elkerekedett szemekkel meredtek rám, és láthatóan egyikük sem jutott szóhoz. A torkomban dobogó szívvel megkerültem a kanapét, és kinyitottam a nappali ajtaját. Noel látványosan idegesen álldogált az előszobában, Vilu azonban vele ellentétben széles vigyorral az arcán bámult vissza rám. Meg sem próbálta eltitkolni, mennyire élvezi a műsort.

Vetettem egy gyilkos pillantást a nővéremre, de nem volt időm vele foglalkozni. Nagy levegőt véve kinyújtottam a kezem Noel felé, aki egy halvány mosoly kíséretében összekulcsolta az ujjainkat.

- Készen állsz? — suttogtam. Válaszul csak bólintott, és megszorította a kezemet. Akármennyire is stresszes volt az egész helyzet, abban a pillanatban elszállt minden idegességem. Noel általában ilyen hatással van rám.

Ez a békés lelki állapot körülbelül két további másodpercig tartott, ugyanis a szüleim úgy döntöttek, nem várják meg, hogy beinvitáljam Noelt a nappaliba, hanem a megfélemlítés stratégiáját választva félretoltak engem az útból, és megálltak a barátom előtt. Mindketten leplezetlen gyanakvással méregették Noelt és egy ideig senki nem szólalt meg.

Végül Noel törte meg a csendet.

- Pintér Noel vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket — nyújtotta a kezét a szüleim felé. Meg kell hagyni, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megrettent a cseppet sem meleg fogadtatástól. Épp ellenkezőleg, magabiztos mosollyal nézett anyára és apára.

Egy pillanatra azt hittem, még a kezét sem lesznek hajlandóak megrázni, de végül — igaz, nem túl nagy lelkesedéssel — a szüleim is bemutatkoztak neki.

Egy percnyi kínos csend után szerencsére sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy jobb lesz, ha a nappaliban folytatjuk az... ismerkedést. Abban reménykedtem, hogy ha mindenki kényelmesen elhelyezkedett, a szüleim is ellazulnak egy kicsit. Rég tévedtem ekkorát.

- Szóval, Alíz, ő lenne az, akivel… táncoltál? — szegezte nekem a kérdést anya bármiféle felvezetés nélkül. Az utolsó szót szinte a fogai között szűrte.

Beletelt egy-két másodpercbe, mire sikerült értelmeznem a szavait. Szilveszter. Vilu. Ungabunga. Anya. Tánc.

Francba.

Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.

- Nem. Vagyis igen, de nem róla volt szó szilveszterkor. Úgy értem… Beszélhetnénk másról? — kérdeztem kétségbeesetten a tenyerembe temetve az arcomat.

- Nem, én kíváncsi vagyok, mennyivel tud még vörösebb lenni a fejed — szúrta közbe Vilu. — Ott tartottunk, hogy nemcsak Noellel táncoltál.

Ha egy pillantással ölni lehetne, a nővérem halott lenne.

- Alíz? — meredt rám anya szörnyülködve. A szemem sarkából láttam, hogy Noel rázkódó vállal igyekszik visszatartani a nevetést. Végül is, inkább nevessen, minthogy kínosan érezze magát az egyéjszakás kalandom kapcsán, de azért egy kis együttérzés jól esett volna.

- Lehetne, hogy ezt később tárgyaljuk meg? Noel azért van itt, hogy megismerjen titeket — biccentettem a barátom felé.

A szüleim nagy nehezen (egyelőre) elengedték a szexuális kalandjaim témáját, és nagy megkönnyebbülésemre Noelre terelődött a figyelmük. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért lényegében őt dobtam be a busz alá magam helyett, de nem volt más választásom, ha el akartam kerülni, hogy szó szerint lángra kapjon az arcom. Szerencsére Noel hősként tűrte a szüleim vallatását, és bár egy kívülálló számára valószínűleg nem tűnt volna fel, én azért tisztán láttam, hogy anyáék is szépen lassan kezdtek megenyhülni iránta. Jobban belegondolva, nincs ebben semmi meglepő, Noel nagyon megnyerő tud lenni, ha akar. Ez is olyasmi, amit nem gondoltam volna róla pár hónappal ezelőtt.

- Ez nem is ment olyan rosszul — tűnődtem hangosan, amikor aznap este kikísértem Noelt a kapuhoz.

- Biztos vagy benne? Csak mert apukád elég ijesztően bámul a nappali ablakából — jegyezte meg Noel. És valóban, hátrafordulva szembetaláltam magam apával, aki homlokát az ablaküveghez nyomva résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatunkat.

- Ne haragudj — temettem a tenyerembe az arcomat. — Ezt egyáltalán nem így terveztem.

Noel óvatosan elhúzta a kezemet, hogy a szemembe nézhessen.

- Nincs miért bocsánatot kérned. És nézzük a jó oldalát, legalább mostantól nem kell bujkálnunk.

- Ó, nehogy azt hidd. Ha rajtuk múlik, 25 éves koromig nem fogják megengedni, hogy nálunk aludj.

- Akkor muszáj lesz kreatívnak lennünk — vont vállat azzal a pimasz vigyorral az arcán, amitől minden egyes alkalommal felgyorsul a szívverésem.

- Még mindig minket néz, ugye?

Noel vetett egy diszkrét pillantást a hátam mögé.

- Nem hiszem, hogy leveszi rólunk a szemét, amíg el nem indulok.

- Pedig most nagyon szeretnélek megcsókolni — sóhajtottam.

Noel egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, olyan tekintettel nézett vissza rám, amiből egyértelmű volt számomra, hogy ő is ugyanígy érez.

- Holnap — szorította meg a kezemet búcsúzóul.

- Holnap.

És másnap valóban be is pótoltuk az elmaradt csókot. Sokszorosan. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár ránk két héten belül. Ha tudtam volna, valószínűleg nem vártam volna meg a másnapot, és apával nem törődve Noel nyakába vetettem volna magam a kertkapuban, pontosan tudva, hogy ki kell használnom minden pillanatot, amit vele tölthetek.

***

A nővérem mindig is a kiszámíthatatlanságáról volt híres, így tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy múlt vasárnap este berontott a szobámba egy popcornos vödörrel a fején.

- Nem bírom tovább, muszáj beszélnem veled — vágott bele, szokásához híven átugorva a köszönést.

- Oké, de kezdhetjük azzal a beszélgetést, hogy elmagyarázod… ezt? — mutattam a fejére.

- Mit? — meredt rám értetlenül, láthatóan kizökkentve a gondolatmenetéből.

- Egy popcornos vödör van a fejeden. Ugye tudsz róla, hogy ott van? — tettem hozzá kissé elbizonytalanodva.

- Ja, hogy az. Esik kint az eső — legyintett, mintha ez mindent megmagyarázott volna.

- Minden rendben? Ijesztően tikkel a szemed.

- Semmi sincs rendben — fakadt ki váratlanul, én pedig ijedtemben hátráltam egy lépést. — Nem tudok tovább titkolózni. Azt mondogattam magamnak, hogy ha te megtetted, akkor nekem is jogom van hozzá, de ez most már teljesen más helyzet, és nem tudom ezt tovább csinálni.

Olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem a szavait. Amikor összeraktam a fejemben az elhangzottakat, akkor sem lettem okosabb, ugyanis semmi értelme nem volt annak, amit mondott.

- Oké, Vilu, mi lenne, ha leülnél? Fogalmam sincs, miről beszélsz, és egy papírvödör van a fejeden, szóval ha nem nyugszol le hamarosan, muszáj lesz hívnom egy pszichiátert.

A nővérem egy hatalmas sóhaj kíséretében végre ledobta a fejéről a vödröt, majd levetette magát az ágyamra. Visszanyeltem egy megjegyzést arról, hogy belekeni a takarómba a popcornos haját, és inkább én is lefeküdtem mellé. Pár percig mindketten néma csendben bámultuk a plafont.

- Esküszöm, hogy nem bosszúból csináltam — törte meg végül a csendet a nővérem. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.

- Mit nem bosszúból csináltál?

- Nem bosszúból szerettem bele.

- Vilu, én értem, hogy azt hiszed, éppen elmagyarázol nekem valamit, de valójában minden mondatoddal egyre jobban összezavarsz.

- Bocsi — temette a tenyerébe az arcát.

Sóhajtva felkönyököltem az ágyon.

- Oké, kezdjük a legelején. Kibe szerettél bele?

Válasz helyett csak megrázta a fejét.

- Akkor találgatok. Viktorról van szó?

- Nem. Vagyis részben. De nem.

- Vilu! — Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt mellettem, de aztán láthatóan eldöntötte, hogy ideje tisztázni a dolgokat, és végre elvette a kezét az arcáról. Legnagyobb meglepetésemre könnyeket véltem felfedezni a szemében.

- A szülinapi bulidon nagyon magam alatt voltam, miután Stellával beszéltem Viktorról. Hogy egészen pontos legyek, a hátsó kertben ültem, és mozdulatlanul bámultam az akácfa törzsét. Csodálom, hogy nem fagytam oda, volt vagy két fok aznap éjszaka.

- Ó, Vilu — sóhajtottam fel. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy a nővéremet ilyen mélyen érintette a Viktor-ügy.

- A helyedben várnék még a sajnálkozással, mert hamarosan gyűlölni fogsz — jegyezte meg a nővérem rezzenéstelen arccal.

- Mi?

- Hallottad.

- Megtennéd, hogy folytatod a történetet? Mert most már hivatalosan is teljesen össze vagyok zavarodva.

A nővérem szorosan lehunyta a szemét, és akkor sem nyitotta ki, amikor végül szólásra nyitotta a száját.

- Nem tudom, pontosan mennyi ideig ültem a kertben, de egy idő után rám talált, és nekem adta a kabátját. Én meg anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, egyszerűen csak kiöntöttem neki a szívemet.

Annyira örültem, hogy Vilu száját végre értelmezhető mondatok hagyják el, hogy nem akartam félbeszakítani azzal, hogy rákérdezek arra az apró részletre, hogy mégis kiről beszél éppen.

- Ő pedig végighallgatott, és mire észbe kaptam, fogalmam sincs, hogy történt, de… megnevettetett — folytatta a nővérem. — Tényleg nem tudom, hogy csinálta, amikor annyira magam alatt voltam. Aztán másnap reggel, amikor felébredtem, egy üzenet fogadott tőle. Tudni akarta, hogy vagyok. Annyira váratlanul ért. Korábban sosem beszélgettünk Messengeren, de onnantól kezdve valami megváltozott, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélünk. Minden reggel alig vártam, hogy írjon. Pár héttel később pedig elhívott kávézni, aztán sétálni, azután kajálni, ma pedig moziba. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, mert attól túl valóságossá vált volna, nekem legalábbis.

Ezen a ponton egy hatalmas sóhajtás hagyta el a száját. Továbbra is összeszorított szemekkel vágott bele a következő mondatba, én pedig hamarosan megértettem, miért.

- Nem fogok hazudni, amikor megtudtam, mi történt köztetek Viktorral, átfutott az agyamon, hogy milyen egyszerűen fájdalmat tudnék okozni ezzel neked, de addigra már valójában rég mindegy volt. Magamnak sem mertem bevallani, de bármennyire is nem terveztem, beleszerettem. És amikor ma a mozi után megcsókolt, nem tudtam tovább hazudni magamnak.

Óvatosan kinyitotta a szemét, és félve pislogott fel rám.

- És neked sem — tette hozzá suttogva.

Néhányszor szólásra nyitottam a számat, de mindannyiszor visszacsuktam, ugyanis szerettem volna alaposan átgondolni a következő szavaimat.

- Nem fogod megkérdezni, ki az? — suttogta Vilu, amikor hosszú percekkel később egyértelművé vált, hogy nem én fogom megtörni a csendet.

Óvatosan megráztam a fejemet.

- Nincs rá szükség — szólaltam meg halkan, halvány mosollyal az arcomon. — Már abból tudtam, hogy megnevettetett, amikor szomorú voltál.

Vilu könnybe lábadt szemekkel nézett vissza rám.

- Nagyon gyűlölsz?

A kérdés hallatán összeráncoltam a szemöldökömet.

- Miért gyűlölnélek?

- Mert beleszerettem az exedbe? — kérdezett vissza értetlenül.

- Évekkel ezelőtt szakítottunk, és azóta egy fél pillanatra sem néztem rá máshogy, mint egy nagyon jó barátra. Persze, meglepett, amit most meséltél, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. De minél többet gondolkodok rajta, annál egyértelműbb, hogy mennyire összeilletek. Szóval ha az áldásomat kéred, akkor a tiéd.

- Hűha. Erre nem számítottam — ismerte be. — Fel voltam készülve egy verekedésre.

Ezt hallva hangosan felnevettem.

- Te nem vagy normális — nyögtem ki nagy nehezen, miután sikerült lecsillapodnom. — El tudod képzelni rólam, hogy bárkivel is verekednék? És ha igen, akkor épp veled?

- Sosem lehet tudni — vont vállat Vilu. Ezúttal már az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly. — A személyiséged megvan hozzá, csak idő kérdése, hogy megtépj valakit.

- Hah. Mégis hogy érted azt, hogy a személyiségem megvan hozzá? — háborodtam fel.

- Szóval azt mondod, hogyha valaki ráhajtana Noelre, szép csendben tűrnéd? — vonta fel a szemöldökét, nekem pedig már a gondolattól is felforrt az agyvizem.

- Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, az biztos. De nem tépném meg.

Vilu megajándékozott egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” nézéssel.

- Oké, lehet, hogy elcsattanna egy ártalmatlan pofon — pontosítottam. — De csak egy visszafogottabb fajta. Semmi orrtörés, max egy kis csontrepedés.

Ezúttal a nővéremen volt a sor, hogy hisztérikusan felnevessem.

- És még csodálkozol, hogy féltem beszélni veled Erikről — törölgette meg a szemét.

Erikről. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünk is kimondta a nevét. Az első szerelmem és a nővérem egymásba szerettek. Egy ilyen helyzetben, azt hiszem, a legtöbb ember úgy érezné, elárulták, de minél többet gondolkoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Vilu és Erik nagyon sok mindenben különböznek, de valahogy mégis hasonlít a személyiségük. Bármilyen meglepő is, őszintén boldoggá tett a kapcsolatuk híre.

- Szóval ma megcsókolt — tereltem vissza a témát a legfrissebb fejleményekre. — Milyen volt?

- Váratlan — vágta rá Vilu. — Elképesztő.

- Ugye ez azt jelenti, hogy elképesztően jó?

- Természetesen — forgatta meg a szemét vigyorogva. — Csak azt bánom, hogy nem ez volt az első csókom.

- Ismerős érzés — horkantottam fel.

- Megbántad az első csókodat?

- Most, hogy így kérdezed, igen — gondolkodtam el, felidézve életem egyik legkellemetlenebb emlékét.

- Miért, kivel történt? — kérdezte Vilu, de aztán elkerekedett a szeme. — Úristen, már el is feledkeztem róla. Patrikkal volt, igaz?

Válaszul csak bólintottam, összerázkódva az emléktől.

- De egyébként nem az első csókra gondoltam az előbb — tettem hozzá.

- Ó.

- Ja. Nem sikerült túl jó döntéseket hoznom az első alkalmakat illetően — nevettem el magam kínosan.

- Azért az első férjedet igyekezz jól megválasztani — vigyorgott rám a nővérem.

- Összesen egy férjet tervezek választani magamnak, köszönöm.

- Mindenki annyit tervez — vont vállat, nekem pedig be kellett látnom, hogy ebben van igazság.

- Szóval… Akkor hivatalosan is egy pár vagytok? — tértem vissza az eredeti témánkhoz.

- Khm. Nem igazán jutottunk el eddig a beszélgetésig.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a nővéremre.

- Ezt hogy érted? Azt mondtad, megcsókolt. Mi történt pontosan?

Vilu megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

- Miután vége lett a filmnek, elindultunk hazafelé. Esett az eső, és Erik viccelődve megjegyezte, hogy használhatnánk a popcornos vödröket kalapként az eső ellen. Én a fejére tettem az enyémet, erre ő a fejemre tette a sajátját. Aztán csak álltunk ott egymással szemben, éppen bőrig ázva, de egyáltalán nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni, és aztán… ő csókolt meg engem. Eszméletlen volt — sóhajtott fel csillogó szemekkel.

Olyan széles mosoly terült el az arcomon, hogy szabályosan belesajdultak az arcizmaim. A nővéremet életében először láttam igazán szerelmesnek, és ez a tudat hatalmas boldogsággal töltött el.

- Aztán elszaladtam.

- Hogy mit csináltál? — Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, hogy egy fél pillanatra meg is szédültem.

Követve a példámat, Vilu is feltápászkodott.

- Elszaladtam — ismételte meg vállat vonva. — Muszáj volt beszélnem veled.

- Álljunk meg egy pillanatra — emeltem fel a kezemet. — Azt akarod mondani, hogy Erik megcsókolt, te szó nélkül otthagytad, és azóta arra pocsékolod az időt, hogy nekem ecseteled a történteket ahelyett, hogy megkeresnéd, és megmondanád neki, hogy szereted?

- Én nem mondtam, hogy szeretem — háborodott fel azonnal Vilu.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vessek rá egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” pillantást.

- Lehet, hogy nem mondtad ki ilyen nyíltan, de azért ez eléggé egyértelmű.

- De én… — kezdett volna ellenkezni a nővérem, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme. — Úristen. Otthagytam anélkül, hogy megmondtam volna neki, hogy szeretem.

- Ezt mondom én is — bólogattam vehemensen.

- Most mit csináljak? — fogta a fejét a nővérem kétségbeesetten.

- Mégis mit csinálnál? Keresd meg, és mondj el neki mindent.

- Oké, de…

- Vilu! Most! — kiáltottam rá, mire végre észbe kapott, és a következő pillanatban már loholt is kifelé a szobámból, én pedig a fejemet rázva, hitetlen mosollyal az arcomon néztem utána.

Fél perccel később azonban legnagyobb meglepetésemre újra berontott a szobámba. és szó nélkül a nyakamba vetette magát, szorosan magához szorítva. Nem volt szükség szavakra, pontosan tudtam, mit jelentett az ölelés.

Hosszú percekkel később végül elengedtük egymást, és a vajszagú, szétázott vödröt felkapva a nővérem végre tényleg kisietett a szobámból, hogy elmondja az exemnek, hogy szereti. Ez is egy olyan mondat, amit nem hittem volna, hogy valaha le fogok írni, de hát itt vagyunk.

***

És ezzel el is érkeztünk a mai naphoz. Február 1-je, szerda. A nap, amiről képtelen vagyok könnyek nélkül írni, pedig valójában azt sem tudom, mi történt pontosan.

- El fogja venni a telódat — bökött oldalba diszkréten Vilu. Matekórán ültünk éppen, és igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne aludjak el. A Noellel való üzengetés tökéletes megoldásnak bizonyult erre. Merje csak azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a tanulmányaim érdekében.

- A tiédet is — vágtam rá anélkül, hogy felnéztem volna a telefonomból. Nem kellett ránéznem a nővéremre ahhoz, hogy tudjam, hogy az előttünk ülő Eriknek írogat éppen.

- Én legalább az asztal alatt csinálom.

A szememet forgatva az ölembe ejtettem a telefont tartó kezemet, amit eddig az asztal tetején tartottam. Felesleges erőfeszítés volt, ugyanis a matektanárunk otthon felejtette ma a szemüvegét, ami nélkül az első padsorig sem látott el, nemhogy az utolsó előttiig. Ezért aztán természetesen az egész osztály úgy értelmezte a helyzetet, hogy lényegében lyukasóra van, és mindenki csak akkor nézett fel a telefonjából, amikor a tanárnő ötpercenként véletlenül nekiütközött valaminek, legutóbb épp a sarokban álló fikusznak.

Az arcomon levakarhatatlan mosollyal olvastam vissza az utolsó üzenetváltásomat Noellel.


11:21 - Alíz

Éhen halok.

11:21 - Noel

Egyél.

11:23 - Alíz

Rossz válasz. Az egyetlen elfogadható reakció az lett volna, hogy “azonnal rohanok és viszek neked egy BigMacet, Életem Értelme”.

11:24 - Noel

Magyarórán ülök a város másik felén, honnan szereznék neked mekit?

11:25 - Alíz

Nem tetszik a hozzáállásod.

11:26 - Noel

Ezer bocsánat. Azonnal rohanok, és viszek neked egy BigMacet.

11:26 - Alíz

Tényleg??

11:27 - Noel

Nem, lol.

11:28 - Alíz

Meg vagyok sértve.

11:29 - Alíz

És lehagytad az Életem Értelmét.

11:30 - Noel

Este kiengesztellek, ne aggódj.


Az utolsó üzenettől enyhén lángba borult a fejem, de a tanárnak ezt szerencsémre esélye sem volt észrevenni a szemüvege nélkül.

Az ebédszünetet a büfében töltöttem harmadik kerékként Vilu és Erik társaságában, akik nem sokat érzékeltek a jelenlétemből, ugyanis túlságosan is lefoglalta őket, hogy révetegen egymás szemébe bámuljanak.

Egy idő után arra jutottam, hogy ezt a tevékenységet nélkülem is gond nélkül tudják űzni, és inkább a lépcső felé vettem az irányt, hogy visszamenjek a terembe. Nem meglepő módon a gerlepárnak fel sem tűnt a távozásom.

Felfelé tartva képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Kevés dolog tesz boldogabbá, mint amikor boldognak láthatom a nővéremet. Isten a tudója, nem sok okot adott rá neki az élet a múltban.

- Noja? — Meglepetten torpantam meg barátnőm mellett, aki a lépcsőház ablakában gubbasztott, teljesen egyedül, mindössze egy félig megevett szendvics társaságában. — Mit csinálsz itt egyedül?

- Pavvik evőv buvkávok — felelte teli szájjal.

Beletelt egy kis időbe, mire megfejtettem, hogy ez mit akart jelenteni.

- Miért bujkálsz Patrik elől?

- Mert kettesben akart ebédelni velem.

- Ööö… Hogy merészeli? — Nem voltam benne biztos, hogy kellene reagálnom, mivel Patrik szándékai ezúttal ártalmatlannak tűntek, Noja hanglejtése viszont azt sugallta, hogy a srác valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett el.

- Én is ezt mondtam — bólogatott Noja hevesen. — Hogy merészeli? Először összetöri a szívemet, aztán úgy dönt, hogy végre úgy bánik velem, ahogy megérdemlem? Seggfej.

Szólásra nyitottam a számat, de ezúttal már tényleg fogalmam sem volt, mi lenne a helyes reakció. Főleg mivel nagyon úgy tűnt, hogy maga Noja sem tudja, mit gondol az egészről. Így hát inkább csak szó nélkül letelepedtem mellé az ablakpárkányra.

- Mi a helyzet most veletek? — tettem fel pár perc hallgatás után a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.

- Ha tudnám a választ erre a kérdésre, nem a lépcsőházban ebédelnék.

- Jogos.

- Veled mi a helyzet? — váltott témát azonnal. Mivel a fél szemöldöke körülbelül a hajvonaláig ugrott fel, feltételeztem, hogy legnagyobb valószínűséggel pontosan tisztában van vele, mi újság velem.

- Egy ideje nem beszéltünk, igaz? — sóhajtottam fel.

Válaszul Noja némán megrázta a fejét.

- Azt hiszem, mindent elszúrtam Stellával — suttogtam.

- Azt hiszem, ezt jól látod — vágta rá könyörtelenül, a kétségbeesett arcomat látva azonban megenyhült a tekintete. — De ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbocsátani neked. Vilu is megbocsátott.

- Vilu a testvérem.

- Pontosan. Normál esetben neki még dühösebbnek kellett volna lennie, de szerencsére túl boldog az exeddel ahhoz, hogy haragudjon rád.

- Szerencsére — biccentettem. — Mit tehetnék, hogy Stella megbocsásson nekem?

- Mondanám, hogy ajánld fel neki is az egyik exedet, de a maradék egy úgy döntött, hogy engem kerget az őrületbe.

- Patrik nem az exem. Sőt, ő igazából Stella exe.

- Részletkérdés — legyintett Noja.

- Elég harapós hangulatban vagy ma — jegyeztem meg hátradőlve.

- Bocs — dőlt hátra ő is velem szemben. — Nem sokat aludtam mostanában. Visszatérve Stellára, nem sokat segít a helyzeteden, hogy rád talált a boldogság, miután neki összetört a szíve.

- Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni.

- Azon kívül, hogy türelmes vagy vele, és nem mondasz le róla, nem sok mindent tudsz tenni.

Magamtól is erre a következtetésre jutottam, de azt kívánom, bár lenne más megoldás.

***

- Jössz haza? — kérdeztem Vilut, amikor órák után kifelé sétáltunk az épületből.

- Nem. Eriknek edzése lesz, elkísérem — felelte enyhén elpirulva.

- Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor érdekelni kezd a foci.

- Nem a foci, a focisták. Vagyis csak egy focista — pontosított.

- Hé — háborodtam fel. — És velem mi van?

- Bocs — vont vállat a megbánás szikrája nélkül.

- Kegyetlen vagy — pufogtam.

- Majd kihevered. Otthon találkozunk — veregetett vállon, azzal gyors léptekkel elindult a sportközpont felé, de pár pillanattal később megtorpant, és hatalmas vigyorral a fején visszafordult felém. — Úgy látom, lesz, aki megvigasztal.

- Miről beszélsz? — kiáltottam utána, de már ott sem volt.

Amikor azonban egy másodperccel később egy nagyon is ismerős alak fordult be a sarkon, hamar értelmet nyertek a nővérem szavai. Ahogy összetalálkozott a tekintetem Noel mélyzöld szemeivel, aggasztóan felgyorsult a szívverésem. Amikor pedig a kezében tartott zacskóra esett a pillantásom, hirtelen valós veszéllyé vált, hogy a mentő fog elvinni.

- Hoztál nekem mekit? — hápogtam teljesen ledöbbenve.

- Nem kockáztathattam meg, hogy éhen halj — vont vállat, mintha ez csak valami semmiség lett volna.

- De… — kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.

- Alig várom, hogy lássam a fejedet, amikor elmondom, hogy fagyit is hoztam. — Ezzel egyidőben felemelte a McFlurry-t, amit addig a háta mögött dugdosott.

- Nem találok szavakat — motyogtam továbbra is elképedve.

- Ha tudtam volna, hogy egy McMenü az ára annak, hogy elhallgass, már sokkal korábban bevetettem volna ezt a trükköt — jegyezte meg egy önelégült vigyorral az arcán. Szerencséjére tudtam, hogy viccel. Ugyan miért ne élvezné a folyamatos fecsegésemet?

- És mi az ára annak, hogy te elhallgass? — kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Szerintem erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ — vágta rá gondolkodás nélkül, pimasz mosollyal az arcán.

Nem kellett kétszer mondania, ugyanis a következő pillanatban (természetesen ügyelve az ajándék kajám épségére) a nyakába vetettem magamat, és egy cseppet sem diszkrét csókkal adtam tudtára, milyen sokat jelentett a figyelmessége.

Mint mindig, most is pillanatok alatt úgy elmerültünk egymásban, hogy a külvilág megszűnt létezni. Így történhetett meg az, hogy az agyam csak némi fáziskéséssel fogta fel, amit a fülem sokkal előbb meghallott.

- Ez ugye csak valami vicc?

Amint tudatosult bennem, hogy kinek a hangját hallom, hirtelen meghűlt az ereimben a vér. Nem húzódtam el azonnal Noeltől, a szánk továbbra is összeért, és ha rajtam múlt volna, valószínűleg sosem engedem el, ugyanis valamiért az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ha megteszem, talán sosem kapom őt vissza. Végül azonban Noel volt az, aki tett egy lépést hátrafelé, és váratlanul dühös tekintettel fordult a mögöttem álló alak felé.

- Ugye viccelsz velem? — ismételte meg Viktor, minden bizonnyal nekem címezve a szavakat. A szememet továbbra is lehunyva tartva vettem egy mély levegőt, majd megfordultam.

- Mit akarsz, Viktor? — szegeztem neki a kérdést cseppet sem kedvesen. A hátam közepére sem kívántam abban a pillanatban a srácot, aki életemben először látott meztelenül. Főleg mivel éppen egy díjnyertes csókot sikerült félbeszakítania.

- Szóval miatta koptattál le — nevetett fel hitetlenkedve, bár a mosolya nem jutott el a szeméig. — És fogadni mernék, hogy miatta sírtál a szülinapodon. Hát ez rohadt jó.

Értetlenül meredtem rá.

- Ezt hogy érted?

Viktor megvonta a vállát, és ha lehet, a következő szavaival csak még jobban összezavart.

- Vicces, hogy a történelem folyton ismétli önmagát, nem?

Mielőtt még bármit reagálhattam volna, Viktor sarkon fordult, és komótos léptekkel elsétált.

Továbbra is értetlenül ráncolva a szemöldökömet hátrafordultam Noel felé, aki egy szót sem szólt az elmúlt néhány percben. Felkészültem rá, hogy az a cseppet sem hálás feladat vár rám, hogy elmagyarázzam neki, mi történt az imént, de amikor összetalálkozott a tekintetünk, azonnal világossá vált számomra, hogy erre nem lesz szükség.

A szeméből áradó mélységes, leplezetlen fájdalom úgy szíven ütött, hogy ösztönösen tettem egy lépést hátrafelé.

- Noel… — kezdtem óvatosan, de fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Főleg mivel szépen lassan elkezdett tudatosodni bennem, hogy itt valójában én vagyok az, akinek el kellene magyarázni valamit. Noel reakcióját elnézve ugyanis az az érzésem támadt, hogy ő tud valamit, amit én nem.

Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egyiket sem mertem feltenni, ugyanis minden csendben eltelt másodperccel egyre inkább úgy éreztem, azok lennének az utolsó szavak, amiket Noelnek mondok.

Nem tudom, mennyi ideig bámultuk egymást némán, de egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végül Noel törte meg a csendet.

- Kérlek mondd, hogy nem ő volt az — suttogta. Nem kellett kifejtenie, tudtam, mire gondol. Ahogy azt is tudtam, hogy rettegett kimondani ezeket a szavakat, ugyanazon okokból, amiért én is féltem feltenni a saját kérdéseimet.

- Miért? — kérdeztem suttogva.

- Ő volt az?

- Miért érzem úgy, hogy ha azt mondom, igen, sosem látlak többé?

- Alíz? — Noel könyörgő tekintettel meredt rám. Nem voltam benne biztos, hogy arra kér, válaszoljak, vagy pedig arra, hogy nemmel válaszoljak.

Többször is kinyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Így hát nem volt más választásom: óvatosan bólintottam egyet.

Biztos vagyok benne, hogy az életem során rengeteg fájdalmas pillanatban lesz még részem, de az fix, hogy ezt nehéz lesz bárminek is überelnie. Amint megkapta a választ a kérdésemre, Noel szíve a szemem láttára tört darabokra. És én még csak azt sem tudtam, miért.

Tett egy lépést hátrafelé, mintha csak mellbe szúrtam volna. A mekis zacskó és a fagyi is a földön landoltak a lába mellett, de egyikünk sem foglalkozott vele.

- Ismeritek egymást, ugye? — Minden erőmre szükségem volt, hogy fel tudjam tenni ezt a kérdést, mielőtt még elsírtam volna magam.

Noel válasz helyett csak üres tekintettel bámult rám.

- Noel? Honnan ismeritek egymást? — ismételtem meg.

- Sajnálom, de ez nekem nem megy — motyogta a fejét rázva, majd minden további nélkül sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Viktor távozott.

- Hé, nem hagyhatsz így itt — kiáltottam utána, és azonnal a nyomába eredtem.

Anélkül, hogy megállt volna, hátranézett a válla felett.

- Ha egy kicsit is kedvelsz, akkor most nem jössz utánam.

- Ha egy kicsit is kedvellek? Noel, én nem kedvellek, hanem szeretlek — szakadt ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok. De amint kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság, és eszem ágában sem volt visszavonni a szavaimat. Lehet, hogy nem volt szerelem első látásra, de szerelem volt, és még mindig az. Jelen időben.

- Ne csináld ezt velem — szívta be a levegőt mélyen, ezúttal megtorpanva. Majdnem belesétáltam hátulról, de még az utolsó pillanatban lefékeztem mögötte.

- Mit ne csináljak?

- Ne mondd azt, hogy szeretsz csak azért, hogy ne hagyjalak itt.

- Azt hiszed, hogy nem gondolom komolyan? — kérdeztem teljesen elképedve.

- Fogalmam sincs, mit higgyek, Alíz. Muszáj lelépnem, hogy gondolkodhassak, oké?

A hangja olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem hallottam. Mindennél jobban szerettem volna a szemébe nézni, hátha kiolvashatnék valamit a tekintetéből, de továbbra is háttal állt nekem, én pedig nem akartam tovább feszegetni a határait.

- Oké — suttogtam végül. — Tudod, hol találsz, ha készen állsz rá, hogy beszéljünk.

Válaszul aprót bólintott, és mire kettőt pislogtam, már be is fordult a sarkon, én pedig ott maradtam egyedül az utca közepén, egy olvadozó fagyitócsával a hátam mögött és az összetört szívemmel a mellkasomban. Negyedóra leforgása alatt fenekestül felfordult a világom, nekem pedig ötletem sem volt, hogy miért.