Elképesztő, hogy milyen gyorsan telik az idő. Valamiért abban a hitben voltam, hogy pár hónappal ezelőtt raktam ki utoljára új részt, pedig valójában tavaly júliusban. Hupsz. De a jó hír az, hogy hivatalosan is befejeztem az egész történetet, már csak közzé kell tennem a fejezeteket!
Jó olvasást! Hamarosan jelentkezem a folytatással. ;)
xxx Ria
***
December 29-31. — péntek-vasárnap
Másnap reggel volt szerencsém Vilu kellemesen dallamos, cseppet sem harsány hangjára ébredni.
- Úristen! Mi a franc?
Ötletem sem volt, miért kiabál a nővérem (minden bizonnyal) hajnalok hajnalán. Erősen hunyorogva nagy nehezen kinyitottam a szememet, és az első dolog, amit megpillantottam, az Vilu volt a szobám ajtajában állva. Fél kezével a szemét fogta be éppen, a másikkal pedig fenyegetően hadonászott az irányomba.
Másnap reggel volt szerencsém Vilu kellemesen dallamos, cseppet sem harsány hangjára ébredni.
- Úristen! Mi a franc?
Ötletem sem volt, miért kiabál a nővérem (minden bizonnyal) hajnalok hajnalán. Erősen hunyorogva nagy nehezen kinyitottam a szememet, és az első dolog, amit megpillantottam, az Vilu volt a szobám ajtajában állva. Fél kezével a szemét fogta be éppen, a másikkal pedig fenyegetően hadonászott az irányomba.
- Mi bajod van? — mordultam rá álmosan és felettébb értetlenül.
- Kérlek, mondd, hogy az ott nem az, akire gondolok.
- Ki? — Ha lehet, még jobban összezavarodtam. Megpróbáltam felülni, ebben azonban meggátolt a derekamat átölelő kar. — Oh.
Ez volt az a pillanat, amikor teljesen felébredtem, és Noel karját félrelökve úgy ültem fel az ágyban, mintha csak egy láthatatlan kéz felrántott volna.
- Hol vannak anyáék? — hadartam egyre növekvő pánikkal a hangomban.
- Boltba mentek, csak engem dobtak ki itthon. Elárulnád végre, hogy mi folyik itt, és hogy ki az ott melletted? — követelte újfent Vilu, egyik kezét továbbra is a szemére szorítva. Ekkor jöttem rá, hogy sem én, sem Noel nem vagyunk felöltözve.
Tehetetlenül a tenyerembe temettem az arcomat, és éppen azt próbáltam eldönteni, hogy sírnom vagy nevetnem kellene ebben a helyzetben, amikor Noel megköszörülte a torkát. Észre sem vettem, hogy felébredt, bár tekintettel a kiabálásunkra, ez egyáltalán nem volt meglepő.
- Ha szabad közbeszólnom, Pintér Noel vagyok. Feltételezem, hogy te vagy Vilu. Örülök, hogy megismerhetlek, Alíz sokat mesélt rólad.
Lassan felemeltem a fejemet a tenyeremből, és Noel felé fordultam, aki halálos nyugalommal nyújtotta a kezét Vilu felé, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy kezet rázzanak. Láthatóan egyáltalán nem jött zavarba attól, hogy a testvérem, akivel sosem találkozott korábban, éppen most nyitott ránk.
- Érdekes — kukucskált ki Vilu a szemét eltakaró ujjai között. — Alíz nekem semmit sem mesélt rólad.
Nem kellett a szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, éppen felvont szemöldökkel és minden bizonnyal szemrehányóan bámul rám a keze mögül.
Mivel Noel továbbra is tartotta felé a kinyújtott kezét, Vilu óvatos léptekkel eltipegett az ágyig, majd a fejét elfordítva vakon hadonászni kezdett. A szememet forgatva megragadtam a csuklóját, és Noel kezéhez irányítottam, mielőtt még a nagy hadonászások közepette olyan helyre tévedt volna a keze, ami miatt kedvem támadt volna hasba vágni.
- Örvendek, Pintér Noel. További értesítésig neked Violetta vagyok. Majd ha eldöntöttem, hogy kedvellek-e, visszatérünk a becenevek kérdésére.
Noel felnevetett, én pedig masszírozni kezdtem a halántékomat, mert éreztem, hogy hamarosan rám tör a migrén.
- Vilu, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? — néztem fel rá esdeklő tekintettel.
- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod.
- Ne aggódj, ezt egy percig sem hittem — sóhajtottam.
- Elvárom, hogy tíz percen belül a szobámban legyél — bökött felém fenyegetően a szabad kezével, majd drámai lassúsággal kihátrált a szobából, és egy határozott mozdulattal becsapta maga után az ajtót.
Bocsánatkérő tekintettel fordultam Noel felé.
- Ne haragudj — suttogtam. — Azt hittem, sokkal később érnek csak haza.
- Ne viccelj — legyintett. — Viszont…
- Viszont? — vontam fel a fél szemöldökömet kissé félve.
- Aggódnom kellene amiatt, hogy a nővéred nem hallott még rólam?
Noel nem az a szívbajos, túlgondolós típus, úgyhogy nem számítottam rá, hogy ez a dolog zavarni fogja.
- Jaj, dehogy. Vilu… Ez egy kicsit bonyolult történet. De a lényeg az, hogy Vilunak is tetszett az a srác, akivel én…
Nagyon reméltem, hogy Noel veszi a lapot, és nem kell befejeznem ezt a mondatot. Már így is sokkal több szó esett az egyéjszakás kalandom kínos részleteiről, mint szerettem volna.
Nem tudom, milyen reakciót vártam Noeltől, de arra biztosan nem számítottam hogy hangos nevetésben tör ki.
Kérdő tekintettel meredtem rá.
- Melletted lehetetlen unatkozni — nyögte ki nagy nehezen, mielőtt újra kitört belőle a röhögés.
- Hé, nem ér nevetni. Így is épp elég rosszul érzem magamat az egész miatt — néztem rá szomorúan, mire végre abbahagyta a nevetést, és az enyémhez támasztotta a homlokát.
- Bocsánat. Csak nehéz elhinni, mennyi dráma van az életedben.
- Túl sok? — suttogtam, kicsit félve a választól.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre Noel megrázta a fejét.
- Dehogy. Csak azt remélem, hogy én nem hozok még több káoszt.
- Viccelsz? Neked köszönhetem, hogy az elmúlt két hetem nyugodtan telt.
A szavaim hallatára Noelnek ellágyult a tekintete. Egy pillanattal később a szája megtalálta az enyémet, és már kezdtünk belemerülni a dolgokba, amikor Vilu dörömbölni kezdett a falon.
- Hé, gerlepár, csak szólok, hogy anyáék most indultak el a boltból a Google Maps szerint.
Noellel egymáshoz támasztottuk a homlokunkat, és mindkettőnknek rázkódott a válla a nevetéstől.
- Azt hiszem, ideje indulnom — suttogta Noel, én pedig szomorúan bólintottam.
Amíg Noel öltözött, én kissé zavartan gyűrögettem a takaróm szélét, és azon gondolkodtam, feltegyem-e a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.
- Az egyik osztálytársam meghívott a szilveszteri bulijába. Van kedved eljönni velem? — böktem ki végül. Még csak két hete voltunk együtt, és egy részem félt, hogy talán túl korai lenne belökni a mélyvízbe egy olyan bulin, ahol minden barátom ott lesz. Főleg, hogy (a Viluval való váratlan találkozást leszámítva) nem került még szóba, hogy bemutatnánk egymást a családunknak vagy a barátainknak.
- Randira hívsz? — kérdezte pimasz vigyorral az arcán, mire mosolyogva megforgattam a szememet.
- Azt hittem, együtt járunk.
- Azt hittem, annak része a randizás — kötekedett.
- Megválaszolnád a kérdésemet? — förmedtem rá türelmetlenül, ő pedig elnevette magát. Tényleg nem igazságos, hogy ilyen ellenállhatatlan a mosolya.
Két lépéssel ott termett az ágy mellett, és egy határozott mozdulattal talpra rántott.
- Természetesen ott leszek — mondta a derekamat átölelve. — Ha a barátaid legalább olyan szórakoztatóak, mint a nővéred, ez lesz életem legjobb szilvesztere.
- Azt hittem, azért lesz ez életed legjobb szilvesztere, mert velem leszel — húztam fel kihívóan a szemöldökömet.
- Még hogy az én egómmal van a baj — forgatta meg a szemét Noel válaszul. Hah, ezt viszont tőlem tanulta.
***
- Mi a franc? — rontott rám Vilu abban a pillanatban, hogy betettem a lábamat a szobájába, miután kikísértem Noelt. Olyan hirtelen termett az arcomban, hogy hátrahőköltem.
- Oké, először is, nyugodj meg — tettem a kezem a vállaira kissé félve. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt infarktust kap.
Szerencsére megfogadta a tanácsomat, és vett egy mély levegőt.
- Az elejéről kezdd — parancsolta, és egy határozott mozdulattal magával rántott, így mindketten lehuppantunk az ágyára.
Vilu lényegében tátott szájjal hallgatta végig a Noellel való megismerkedésem történetét, a vége felé azonban az arckifejezése egyre inkább sértődötté vált.
- Mi az? — meredtem rá kérdő tekintettel, miután eljutottam a jelenig a mesélésben.
- Hónapokon át találkozgattál titokban ezzel a sráccal, és egy szót sem szóltál róla.
- Oh. — Csak ennyit tudtam kinyögni. Viluval nagyon közel kerültünk egymáshoz az elmúlt években, de valahogy mégsem szoktam azonnal hozzá (vagy bármelyik barátnőmhöz) rohanni, ha megismerkedek valakivel. Általában kivárom, hogy kiderüljön, hogy alakulnak a dolgok, bár tény, hogy ezúttal talán a kelleténél többet vártam.
- Bizony, oh — meredt rám Vilu leplezetlen sértettséggel a tekintetében.
- Ne haragudj — ragadtam meg a kezét, bevetve a verhetetlen kiskutya-tekintetemet. — Igazad van, hamarabb is mesélhettem volna Noelről, de minden olyan zavaros volt a Viktor-ügy miatt, és én csak… inkább nem beszéltem róla.
Vilu megforgatta a szemét.
- Oké, megértem. Várjunk csak… Szóval ő volt az, akit el akartál felejteni, amikor Viktorral toltad a vízszintes tangót?
Elborzadva meredtem a nővéremre.
- Oké, ezt a kifejezést soha többet nem akarom hallani, ha lehetséges.
Vilu arcán pimasz vigyor terült el.
- Nem kell többet hallanod, ha a jövőben megkímélsz a szexuális életed részleteitől.
- Megegyeztünk — vágtam rá azonnal.
- Remek. Most pedig hadd halljam, milyen volt Noellel — dörzsölte össze a tenyerét izgatottan, én pedig hitetlenül elnevettem magam, és hozzávágtam egy párnát.
***
Annak ellenére, hogy azon a reggelen biztosított róla, velem tölti a szilvesztert, egy ideig nagyon úgy tűnt, a terveinknek keresztbe tesz Noel gerince. Miután elköszöntünk egymástól 29-én, órákig nem hallottam felőle. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy tapadós barátnő módjára írjak neki vagy felhívjam, de mindössze négy órán keresztül tudtam türtőztetni magam. Köztünk szólva, már ezért is díjat érdemelnék.
Szinte azonnal felvette a telefont.
- Igen? — vakkantotta olyan hangon, mintha én lennék az utolsó ember a földön, akivel beszélni akar. Hirtelen mintha visszatért volna az undok énje, akihez az elmúlt két hétben nem volt szerencsém.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy hasonlóan kedves hangon szóljak vissza, amikor belém hasított a felismerés: Noel eddig mindig csak akkor beszélt így velem, ha valami nem volt rendben a gerincével.
- Mi történt? — kérdeztem azonnal. — Rosszul érzed magad?
Noel hosszú másodpercekig nem szólalt meg. Már kezdtem azt hinni, hogy kinyomott, amikor is végül megköszörülte a torkát.
- Miből gondolod, hogy nem vagyok jól? — A hangjából őszinte döbbenet áradt.
- Abból, hogy úgy vetted fel a telefont, mintha el akarnál küldeni a francba. Mindig ezt csinálod, ha nem vagy jól.
Újabb hallgatás következett, de ezúttal rövidebb ideig tartott.
- Ne haragudj — suttogta az eddigiekhez képest sokkal lágyabb hangon. — Nem rajtad kellene levezetnem a feszültségemet.
- Nem haragszom — mosolyodtam el. — Szóval mi a gond?
- Nincs semmi gond, jól vagyok — vágta rá rögtön.
- Persze, meg még szűz is — forgattam meg a szememet, mire hangosan felnevetett.
- Halljuk az igazat — nógattam.
Noel teátrálisan felsóhajtott.
- Kicsit megfájdult a hátam, de semmi komoly, csak pihentetnem kell.
Az ösztöneim azt súgták, hogy a kedvemért igyekszik szépíteni a helyzeten, és valójában nagyon is erős fájdalmai vannak.
- Túlerőltetted magad? — kérdeztem azonnal, a fejemben visszapörgetve az előző este eseményeit, amikor is egyikünk sem pihent túl sokat. A gondolattól, hogy én okoztam a szenvedését, bűntudat nyilallt a mellkasomba.
- Dehogyis. Ne aggódj, tényleg nem vészes a dolog, holnap reggelre már semmi bajom nem lesz.
Szerettem volna hinni neki, de amikor másnap reggel felhívtam, hogy a hogyléte felől érdeklődjek, hasonlóan borús hangulatban vette fel a telefont. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal érezhetően igyekezett kordában tartani az indulatait. Megmelengette a szívemet, hogy még akkor is odafigyelt az én érzéseimre, amikor egyértelműen szenvedett.
- Nem lettél jobban? — kérdeztem aggódó hangon.
- De, már jobb egy kicsit. — Még telefonon keresztül is meg tudtam állapítani, hogy hazudik.
- Tudok valahogy segíteni? Átmenjek hozzád?
- Ne — vágta rá azonnal, mire összeugrott a szemöldököm. — Rendes tőled, de nem kell — tette hozzá egy fokkal nyugodtabban.
- Oké. — Nem teljesen értettem a reakcióját, de úgy döntöttem, hogy egyelőre inkább nem firtatom a dolgot.
***
Szilveszter reggelén azzal a tudattal keltem, hogy Noel valószínűleg nem lesz ott az aznap esti bulin, és ettől a gondolattól már nekem sem volt semmi kedvem elmenni rá. Legnagyobb meglepetésemre azonban hamarosan megcsörrent a telefonom, és Noel neve világított a kijelzőn.
- Áll még a meghívás ma estére? — szólt bele köszönés nélkül. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a hangján egyértelműen hallatszott, hogy mosolyog.
- Sajnos már találtam másik kísérőt — sóhajtottam drámaian.
- Igazán? És ki a szerencsés?
- Nem hiszem, hogy ismered. A parkban találkoztam vele. Legyőzött egykapuzásban, úgyhogy nem mondhattam neki nemet — vallottam be “sajnálkozva”.
- Akkor muszáj lesz elmennem a buliba, már csak azért is, hogy megismerjem ezt az őstehetséget, aki képes volt a lehetetlenre.
Nem bírtam tovább, elnevettem magamat.
- Ha nem baj, vinném magammal az egyik haveromat is — váltott komolyabb hangnemre Noel. — Nemrég szakított vele a barátja, és eléggé maga alatt van.
- Dehogy baj, szívesen megismerném — mosolyodtam el.
- Akkor ott találkozunk — köszönt el, én pedig a nap hátralévő részében képtelen voltam levakarni a fejemről a vigyort.
***
- Olyan hiányérzetem van — jegyezte meg Vilu, miközben magát tanulmányozta a szobámban lévő egészalakos tükörben.
- Mert nem vagyunk itt mindannyian — suttogtam csak úgy magam elé, kisimítva a ruhámat. Vilu nyerte a kő-papír-olló párbajt, amelyet a közös tulajdonú ezüstflitteres ruháért vívtunk, így én egy kicsit unalmasabb, bár tagadhatatlanul előnyösen kivágott fekete ruhát választottam Patrik szilveszteri bulijára.
Legnagyobb meglepetésemre Vilu meghallotta, amit mondtam, és együttérző tekintettel fordult felém.
- Meg fog bocsátani neked. Legjobb barátok vagytok, hogy állhatna közétek egy olyan jelentéktelen alak, mint Rámen Viktor?
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Jelentéktelen alak? Azt hittem, bejön neked.
- Már nem. Továbbléptem — vont vállat Vilu, és zavartan lepöckölt egy nem létező szöszt a ruhájáról.
- Továbbléptél? — meredtem rá hitetlenkedve. — Mégis kivel?
- A továbblépés nem feltétlenül jelenti azt, hogy összejöttem valaki mással.
- Tényleg nem, de van egy olyan érzésem, hogy ebben az esetben nagyon is azt jelenti — vontam fel a szemöldökömet várakozóan.
- Rosszak a megérzéseseid — húzta ki magát Vilu, és a kézitáskáját felkapva szélesre tárta előttem az ajtót, egyértelműen jelezve, hogy nem óhajtja folytatni ezt a beszélgetést.
Néhány másodpercig még kíváncsian tanulmányoztam a nővéremet, de sajnálatos módon verhetetlen a pókerarca, így inkább feladtam, és egy sóhajtás kíséretében kimasíroztam a szobából. Elvégre én vagyok az utolsó ember, akinek joga van bárkinek is felróni, ha titkolózik a szerelmi életét illetően. Csak remélni tudtam, hogy Vilu előbb-utóbb megosztja velem a részleteket.
- Csodálom, hogy Patrik meghívott minket — váltott témát Vilu, miközben a kabátunkat vettük az előszobában.
- Noját hívta meg, ő pedig minket. Kíváncsi lennék, hogy vajon még mindig vonatkozik-e rám a meghívás — merengtem.
- Miért ne vonatkozna?
- Nem beszéltem Nojával Viktorról, de Stella tuti beavatta a részletekbe. Valószínűleg ő is utál engem.
- Ugyan már, Liz. Nojának semmi köze Viktorhoz, miért utálna?
- Mert amit tettem, az objektíven elítélendő — tártam szét a karomat.
Vilu megforgatta a szemét.
- Azért ne túlozzunk. Nem a kutyáját gyilkoltad meg, csak ungabungáztál egy kicsit a crush-ával.
Épp meg akartam tőle kérdezni, honnan szedi ezeket a lehetetlen kifejezéseket, amikor hirtelen megjelent mellettünk anya a semmiből. Mivel kölcsönösen elkerekedett szemekkel bámultunk egymásra, arra a következtetésre jutottam, hogy fültanúja volt Vilu előző mondatának.
- Alíz? — Anya arcán egyértelműen látszott, hogy nagyon szeretné, ha kiderülne, félreértett valamit. Nekem is ez volt a leghőbb vágyam. Alig észrevehetően bokán rúgtam a nővéremet, jelezve, hogy ideje visszavonnia az előző mondatát.
- Jaj, nem, félreértettél valamit — hadarta Vilu a kelleténél kissé hangosabban. — Az ungabunga nem azt jelenti, hogy… ungabunga. Inkább arra használjuk, hogy izé…
- Tánc — vágtam közbe sietve, kisegítve a nővéremet. — Táncoltam egy… khm… sráccal. Egy buliban. Igen. Táncoltam egy sráccal egy buliban.
Nem csodálom, hogy anya kétkedően kapkodta a tekintetét kettőnk között. A helyében én sem hittem volna egy szavunkat sem.
- Mindannyiunk szempontjából az lesz a legjobb, ha én ezt most elhiszem — jelentette ki végül, majd sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.
Viluval döbbenten néztünk egymásra. Egyikünk sem jutott szóhoz az imént történtek után.
- Még valami — fordult vissza anya a lépcső tetejéről, mire Viluval mindketten ijedten kaptuk fel a fejünket. Hamis remény volt, hogy megússzuk ennyivel.
- Abban a valószínűtlen esetben, ha ma este bármelyikőtöknek is… táncolni — ezt a szót drámai módon idézőjelekbe tette a kezeivel — támadna kedve… Védekezzetek.
Vilu és én is földbe gyökerezett lábbal, elborzadva bámultunk fel rá. De természetesen az univerzum úgy ítélte meg, nem volt még elég a megaláztatásból, ugyanis a következő pillanatban apa rontott ki az emeleti irodájából.
- Ezt ugye rosszul hallottam? Miért kéne védekeznie a lányaimnak? — A hangja minden kimondott szóval egyre magasabban csengett, így az utolsó mondat végére már szinte sikításra emlékeztetett.
Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, Viluval telepatikus úton megegyeztünk, hogy elérkezett a tökéletes pillanat a távozásra.
- Éjfél után itthon vagyunk — kiáltottam hátra sem nézve, és Viluval egymást félrelökve kiverekedtük magunkat az ajtón, mielőtt még a szüleink megállíthattak volna minket.
***
Még csak kilenc óra volt, amikor megérkeztünk Patrikhoz, de már akkor úgy nézett ki a buli, mintha minimum éjfél lett volna.
- Hirtelen kedvem támadt visszafordulni — húzta el a száját Vilu, és a kezével igyekezett kitakarni az éppen a virágágyásba okádó úriember látványát.
- Késő bánat — daloltam, és a karjánál fogva berángattam magam után a házba.
Odabent ugyanaz a tömeg és káosz fogadott minket, mint Patrik legutóbbi buliján. Pontosan tudtam, hogy Noel még nem érkezhetett meg, mégis ösztönösen átfuttattam a tekintetemet a nappaliban és a folyosón tömörülő embereken, abban a reményben, hogy megpillantom azt a bizonyos zöld szempárt. Noel persze nem volt ott, viszont a tömeg pásztázása közben feltűnt, hogy Vilu hozzám hasonlóan nyújtogatja a nyakát.
- Keresel valakit? — hajoltam oda a füléhez, igyekezve elég hangosan beszélni ahhoz, hogy a bömbölő zenén át is meghalljon.
A nővérem ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem kilökte a mellettünk elhaladó srác kezéből a poharát.
Gyanakvó tekintettel fürkésztem az arcát.
- Minden rendben veled?
- Persze — vágta rá kicsit túl gyorsan.
- Ha te mondod. — Úgy döntöttem, egyelőre ráhagyom a dolgot, de határozottan az volt az érzésem, hogy valamiről nem tudok.
- Hát eljöttetek — vetette ránk magát Noja a semmiből, és mindkettőnket magához szorított. A lelkesedéséből (és az irányából áradó tequilaszagból) ítélve egyáltalán nem volt már szomjas.
- Szia Noja — nyögtem ki, igyekezve kiszabadulni a bal karja fojtogató szorításából.
- Akartok hallani egy titkot? — kiáltotta Noja.
- Ha továbbra is így üvöltesz, nem sokáig marad titok — jegyezte meg Vilu, de Noja vagy nem hallotta meg, vagy nem érdekelte.
- Lefeküdtem Patrikkal — tárta szét a karját, amolyan “ez van, nincs mit tenni” stílusban.
Viluval értetlenül néztünk össze.
- Ezt már hetekkel ezelőtt elmondtad nekünk — mutattam rá.
- Ó, az már mikor volt — legyintett, a mozdulattól kissé meginogva. — Én a ma délutánról beszélek.
Elkerekedett szemekkel sandítottam a nővéremre, aki hozzám hasonlóan döbbenten nézett vissza rám.
- Akkor… — kezdtem óvatosan — ti most együtt vagytok?
- Fogalmam sincs — nevetett fel Noja, de nem tűnt őszintén boldognak. — Amilyen ütemben halad végig a családfámon, lehet, hogy éppen a nagyanyámat dugja a mosdóban.
- Oooké, én most úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna — jelentette ki Vilu a fejét fogva.
- Irigyellek, én sajnos elképzeltem — borzongtam meg.
- Mit szólnál egy nagy pohár vízhez? — vetette fel Vilu. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartottam, mivel Noja egyre kevésbé volt képes stabilan megállni a lábán.
A nővérem éppen belekarolt a nem kicsit ittas barátnőnkbe, és elkezdte a konyha a felé terelni, amikor hirtelen előbukkant a tömegből maga Rácz Patrik egy félliteres ásványvízzel a kezében, és megtorpant Noja előtt.
- Jól vagy, baby? Hoztam neked vizet — legnagyobb megrökönyödésemre őszinte aggodalom sugárzott a szeméből.
- Baby? — tátogta némán Vilu felém fordulva, leplezetlen undorral az arcán. Válaszul csak legyintettem. A kínos becenév volt a legkevésbé abszurd dolog, amit az elmúlt tíz percben hallottam.
- Hogy kerülsz ide? Azt hittem, a nagymamámmal vagy — vihogta Noja.
- Mi? — Patriknak érthető módón fogalma sem volt, miről beszél.
Válasz helyett Noja kikapta a kezéből a vizesüveget, és egy hajtásra kiitta a teljes tartalmát.
- Mi lenne, ha most lepihennél egy kicsit a szobámban? — kérdezte tőle Patrik.
Még mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Vilu megragadta Patrikot a pólója gallérjánál fogva.
- Na ide figyelj, seggarc. Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, nemcsak hogy kiheréllek, de fel is jelentelek. Nem látod, mennyire nincs magánál?
- Nyugodjál már le — rántotta ki magát Patrik a nővérem szorításából. — Csak le akartam fektetni, hogy kialudja magát. Komolyan azt gondolod rólam, hogy megerőszakolnám a részeg barátnőmet?
Nem hiszem, hogy valaha is láttam azelőtt Patrikot dühösnek, mivel az esetek 99%-ban a világon semmi nem tudja érdekelni, abban a pillanatban azonban szinte izzott a szeme a dühtől.
Érdekes.
- Belőled bármit kinézek — vetette oda Vilu a fogai között szűrve a szavakat.
- Tény, hogy nem én vagyok Teréz anya, de sosem tudnám őt bántani — mutatott a zenére dülöngélő Nojára, aki láthatóan egyáltalán nem figyelt oda a róla szóló beszélgetésre.
Ösztönösen felhorkantottam Patrik szavai hallatán.
- Szóval azért jöttél össze az unokatestvérével, hogy ne bántsd őt? — kérdeztem töprengést színlelve.
Patrik lehunyt szemmel felsóhajtott.
- Nézzétek, tudom, hogy gyűlöltök, és nem mondom, hogy nincs meg rá az okotok, de ha lehetséges, halasszuk el ezt a beszélgetést, mert a barátnőm mindjárt összeesik.
Viluval döbbenten figyeltük, ahogy Patrik minden további nélkül felnyalábolta Noját, és a vállán átvetve őt elindult a lépcső felé. Beletelt egy percbe, mire végül megtörtem a kettőnk között beállt csöndet.
- A barátnőjének hívta — motyogtam, leginkább csak magamnak, de mivel ezt éppen két zeneszám közötti szünetben tettem, Vilu tisztán hallotta, amit mondtam.
- Kétszer is — tette hozzá a nővérem. — Lehetséges, hogy…?
- Dehogy — ráztam meg a fejem tagadóan. — Rácz Patrikról beszélünk. És Rácz Patrik nem a hűséges partner típus.
Bizonyítékok hosszú sora igazolja, hogy ez így van, de ahogy elnéztem Patrikot, amint Noját ölelve cipeli fel őt az emeletre, akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy az emberek talán képesek a változásra. Még talán Rácz Patrik is.
A szokásosnál pozitívabb hozzáállásom Patrikhoz maximum fél percig tarthatott, ugyanis a következő pillanatban ott termett mellettem a legjobb haverja, és a vállamat átkarolva a következőket üvöltötte a fülembe:
- Hallom, Rámen megfektetett.
Elbűvölő, nem igaz? Főleg ha figyelembe vesszük, hogy Krisz kifinomult szavait savanyú sörszag kísérte.
- Pontosan kitől hallottad? — kérdeztem összehúzott szemekkel (és befogott orral), habár volt egy elég erős tippem.
- Patriktól — nyerítette, és azzal már ott sem volt.
- Kinyírom — indultam meg dühödten az emelet felé, amerre Patrikot láttam távozni. Magamat ismerve valószínűleg tényleg nekimentem volna a seggfejnek (főleg ha útközben sikerül lehajtanom egy felest is), azonban abban a pillanatban, hogy megtettem az első lépést, váratlanul egy kéz kulcsolódott a csuklómra. Mielőtt még tudatosult volna bennem, hogy mi történik, a kéz tulajdonosa hátulról átölelte a derekamat, mire azonnal megcsapta az orromat a kakaóvaj illata.
- Kit kell kinyírni, gólkirálynő? — Amint a forró lehelete hozzáért a nyakamhoz, hirtelen életre keltek a gyomromban a pillangók, és nemcsak arra nem emlékeztem már, hogy miért voltam dühös egy perccel korábban, de még a saját nevemet is elfelejtettem.
- A héten egy életre eleget láttam az enyelgésetekből, szóval ha megbocsátotok, én már itt sem vagyok. — Vilu hangja meglehetősen távolinak érződött, ugyanis minden figyelmemet Noel és a nyakamra adott puszija kötötte le éppen.
- Hát itt vagy — fordultam meg, és azzal a lendülettel át is karoltam Noel nyakát.
- Itt vagyok — ismételte meg. — Szóval ki dühített fel?
- Már nem érdekes — ráztam meg a fejem mosolyogva. És meglepő módon valóban így volt.
- Oké, kezdek féltékeny lenni — jelent meg hirtelen egy kar Noel válla körül, én pedig kissé zavartan pislogtam fel a tulajdonosára. A srác olyan magas volt, hogy szinte megfájdult a nyakam attól, hogy a szemébe néztem.
- Féltékeny? — kérdeztem vissza.
- Azt hittem, én vagyok a randid ma este — szorongatta meg Noel vállát, mire a barátom jóízűen felnevetett.
- Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, de nem te vagy az egyetlen — tártam szét a karomat.
A magas srác a fejét hátravetve elnevette magát.
- Bírom a csajt.
- Úgy érzem, lassan nekem kellene féltékenynek lennem — bokszolt bele a haverja oldalába Noel. — Liz, ez a túlméretezett ember itt Hugó, aki valamiért azt képzeli magáról, hogy legjobb barátok vagyunk.
- Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, hölgyem — ragadta meg a kezemet Hugó, hogy aztán egy színpadias csókot leheljen rá, én pedig elnevettem magam.
- Mit szóltok egy italhoz? — csaptam össze a tenyeremet. A fiúk lelkesedéssel fogadták az ötletet, én pedig kifejezetten örültem, hogy végre valahára elmozdultunk a bejárat mellől, ugyanis kezdtem fázni az ajtó folyamatos nyitogatásától.
Noel a kezemet megfogva indult el Hugó után, aki előtt testalkatának köszönhetően úgy nyílt ketté a tömeg, mint Mózesnek a Vörös-tenger. Már majdnem elértünk a konyhához, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy nagyon is ismerős szőke hajzuhatagot. Azonnal megtorpantam, Noel pedig kérdő tekintettel nézett vissza rám.
- Menjetek csak előre, mindjárt megyek én is — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra.
- Minden oké? — kérdezte Noel fürkésző tekintettel.
- Persze, csak beszélni akarok valakivel.
Mielőtt bármit is reagálhatott volna, nyomtam egy gyors puszit a szájára, majd sarkon fordulva elkezdtem az emberek között szlalomozni a nappali irányába.
- Stella! — kiáltottam el magam, amikor egy pár között átfurakodva végre újra megpillantottam a szőke haját.
Tudtam, hogy meghallott, ugyanis azonnal megfeszült a válla, de szándékosan nem fordult meg.
- Beszélhetnénk? — próbálkoztam újra, és tettem egy újabb lépést felé.
- Nincs mit mondanom neked — vetette oda a válla felett.
- Nem azért csináltam, hogy fájdalmat okozzak neked. Tudom, hogy nem mentség, de részeg voltam. Esküszöm, hogy nem akarok semmit Viktortól. Mit tehetnék, hogy megbocsáss nekem?
A horkantásából ítélve nem sikerült meglágyítanom a szívét. Amikor a következő pillanatban végre felém fordult, azt kívántam, bár ne tette volna. A mindig mindenkihez kedves Stella szeme szinte izzott a dühtől.
- Nem akarsz tőle semmit, de azért lefeküdtél vele.
Felsóhajtottam.
- Igen, lefeküdtem vele, de nem érzek iránta semmit.
- Bocsáss meg, ha ezt nehezemre esik elhinni. — A lenéző pillantása felért egy késdöféssel.
- Esküszöm, hogy az igazat mondom. Hónapok óta valaki másba vagyok szerelmes, Viktor csak egy pótlék volt.
- Nem tudom, hogy ez a fejedben hogy hangzott, de így kimondva nem igazán javít a helyzeten — jegyezte meg.
Értetlenül néztem vissza rá.
- Komolyan azt hitted, megenyhülök a tudattól, hogy csak kihasználtad Viktort? Képes voltál eldobni a barátságunkat egy olyan srác miatt, aki iránt nem is érzel semmit?
- Álljunk csak meg — emeltem fel a kezemet. Ekkorra már kezdtem én is ideges lenni. — Először is, még véletlenül sem használtam ki Viktort. Közös döntés volt, elég erős alkoholos befolyásoltság alatt. Másodszor pedig, nem értelek. Egész idáig azért haragudtál rám, mert azt hitted, bejön nekem Viktor, most pedig az a baj, hogy nem érzek iránta semmit.
- Nem érdekel, mit érzel iránta — kiabálta Stella olyan hangerővel, amit még sosem hallottam tőle. A körülöttünk álló emberek ijedten pislogtak felénk. — Akármit érzel is, a tény az, hogy lefeküdtél vele annak ellenére, hogy tudtad, én mit érzek iránta. Sőt, azt is tudtad, hogy a saját nővérednek is tetszik, de még ez sem érdekelt.
Könnybe lábadt szemekkel néztem a legjobb barátnőmre. Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk.
- Sajnálom — suttogtam. — Sosem akartam fájdalmat okozni neked.
Stella tehetetlenül megvonta a vállát.
- Mégis megtetted — mondta, azzal határozott léptekkel elindult a folyosó felé, és miközben elhaladt mellettem, nekem ütközött a vállával. Szeretném azt hinni, hogy véletlen volt, de van egy olyan érzésem, hogy tévednék.
Szerencsére a körülöttünk állókat nem igazán érdekelte a szóváltásunk, így senki nem látta, ahogy óvatosan letöröltem a könnyeket az arcomról, majd egy sóhaj kíséretében sarkon fordultam, és kisétáltam a szobából.
Noelt a konyhában találtam meg Hugó társaságában, akit egyáltalán nem esett nehezemre kiszúrni a tömegben. Azonnal a barátom felé vettem az irányt, mivel nagy szükségem volt egy ölelésre, de ahogy közelebb értem hozzájuk, feltűnt, hogy a fiúk nincsenek egyedül. Egy alacsony, feketehajú lánnyal beszélgettek hármasban. Noel háttal állt nekem, a lány arcát viszont tisztán láttam. Elég volt egy pillantás ahhoz, hogy rájöjjek, nem Hugó társaságát keresi, ugyanis le sem vette a szemét Noelről.
Fogalmam sem volt, ki ez a lány és hogy Noel miért beszélget vele, de abban biztos voltam — vagy inkább reménykedtem benne —, hogy valami teljesen ártatlan dologról van szó. A gonosz kis hang a fejemben azonban nem mulasztotta el megjegyezni, hogy megérdemelném, hogy összetörjék a szívemet.
A fejemet megrázva elhessegettem a gondolatot, és egy nagy levegőt véve odasétáltam hozzájuk. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Noelnek felcsillant a szeme, amikor meglátott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy rajtakaptam volna valamin.
- Minden oké? — kérdezte halkan, miközben egy puszit lehelt a homlokomra. — Olyan gyorsan eltűntél a tömegben.
- Persze — mosolyogtam fel rá, amikor fél karjával átölelte a derekamat. Továbbra sem tudtam, ki lehet a feketehajú lány a társaságunkban, de már nem is igazán érdekelt. Oké, talán egy kicsit mégis érdekelt.
- Emília — nyújtotta felém a kezét a lány, a mosolya azonban nem tűnt őszintének, amikor Noel karjára esett a pillantása, amivel még mindig engem ölelt át.
- Alíz — ráztam meg a kezét. — Ismeritek egymást valahonnan? — mutattam a fiúkra.
Emília szólásra nyitotta a száját, de csak egy kisebb szünet után szólalt meg, láthatóan alaposan átgondolva a szavait.
- Hónapokkal ezelőtt találkoztunk egy buliban.
Válaszul csak bólintottam egyet, nagyon igyekezve fenntartani a mosolyomat. Volt egy elég tiszta elképzelésem arról, hogy mit kell ezalatt érteni.
Emília megköszörülte a torkát.
- Örülök, hogy összefutottunk. Megyek, megkeresem a barátaimat. — Még mielőtt bármelyikünk is reagálhatott volna, sarkon fordult, és egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.
Kérdő tekintettel néztem fel Noelre, Hugó pedig oda-vissza kapkodta a tekintetét közöttünk, látványosan kínosan érezve magát.
- Oooké, azt hiszem, én most… — kezdte Hugó, de úgy tűnt, fogalma sincs, hogy fejezze be a mondatot, így inkább csak szép lassan eloldalazott mellőlünk, és a hűtőben kezdett kutakodni.
Noel idegesítően aranyos mosollyal az arcán pislogott le rám.
- Mit szeretnél tudni?
- Ó, azt hiszem, magamtól is kitaláltam a választ a legtöbb kérdésemre.
Noel elnevette magát, én pedig bosszúból oldalba böktem, amitől csak még jobban nevetett.
- Ha ez megnyugtat, a nevére sem emlékeztem, ameddig be nem mutatkozott neked.
- Mondtam már neked, hogy ez nem hangzik olyan jól, mint gondolod — jegyeztem meg összehúzott szemekkel, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a mosolyomat.
- Rajtad kívül senki más nem érdekel, gólkirálynő — mondta a szemembe nézve, és a fülem mögé tűrt egy hajtincset.
- Helyes — bólintottam, ezúttal már szabadjára engedve egy mosolyt. Arra jutottam, hogy felesleges lenne ennél több szót pazarolni a múltra.
Pár perccel később Noel elindult megkeresni a mosdót, Hugó pedig a hűtőajtót becsapva visszalépett mellém, és felém nyújtott egy bontatlan üveg sört. Bár nem a kedvenc italom, azért elfogadtam, mivel az este addigi eseményeinek tükrében igencsak nagy szükségem volt némi alkoholra.
- Tudod, — kezdte Hugó eltűnődve — nem hiszem, hogy láttam már Noelt ilyen boldognak. Főleg azok után, ami az öccsével történt.
A szavai hallatán először elszabadultak a gyomromban a pillangók, de amint felfogtam a második mondata jelentését, hirtelen abba is hagyták a szárnycsapkodásukat, a szívem pedig gyors ütemben kezdett verni, és nem a jó értelemben. Noelnek van egy öccse? Ez új információ volt számomra. És mire utalt Hugó, mi történt az öccsével? Kérdések teljes áradata öntötte el az agyamat.
- Tényleg? — kérdeztem vissza, de valójában nem is figyeltem Hugóra.
- Esküszöm — tette a szívére a kezét teátrálisan, egyértelműen nem érzékelve, hogy teljesen máshol járok éppen. — Ebből adódóan muszáj megkérdeznem valamit.
Ez viszont már visszahozott a jelenbe. Felvont szemöldökkel néztem fel rá.
- Nincsenek véletlenül szingli barátaid?
A kérdés olyan váratlanul ért, hogy zavaromban elnevettem magam.
- Csak szingli barátnők — tártam szét a kezemet sajnálkozva, és inkább nem tettem hozzá, hogy tulajdonképpen inkább csak egy szingli nővérem van, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy Noja már foglalt, Stella pedig… nem voltam benne biztos, hogy még mindig barátnők vagyunk.
Hugó csalódottan csettintett a nyelvével.
- Ettől tartottam. Még a végén muszáj lesz heteróvá változnom. Vagy visszakönyörögnöm magamat az exemhez — tette hozzá, látványosan megborzongva a gondolattól is.
A következő pillanatban, mintha csak végszóra jelent volna meg, odafordult hozzánk egy srác, aki egészen addig háttal állt nekünk.
- Bocsánat, hogy közbeszólok, de ebből a két lehetőségből egyiket sem tudom javasolni — jegyezte meg vigyorogva. A szavai hallatán halkan elnevettem magam, és a mosolyom csak még szélesebb lett, amikor megláttam, hogy Hugó lényegében lefagyott, amikor találkozott a tekintetük. A reakciója érthető volt, a srác ugyanis kifejezetten jóképű volt, göndör sötétszőke fürtökkel és mogyoróbarna szemekkel.
Rajtam volt a sor, hogy észrevétlenül odébbálljak, így óvatos léptekkel elkezdtem hátrafelé sétálni, amíg bele nem ütköztem egy kakaóvaj-illatú falba.
- Hova-hova? — érdeklődött Noel, mire válaszul Hugóék felé biccentettem, akik éppen hangosan nevettek valamin.
- Szerintem itt már nincs ránk szükség.
- Tíz percig vagyok távol, és máris összehozod valakivel? — kérdezte hitetlenkedve.
- Azt sem tudom, ki az a srác, úgyhogy nem sok közöm volt hozzá. De ha jól sülnek el a dolgok, úgyis azt fogom mondani mindenkinek, hogy az én érdemem volt — vontam meg a vállam.
- Mindjárt gondoltam — jegyezte meg Noel vigyorogva.
Amikor megfordultam, hogy szemben álljunk egymással, szándékomban állt szóba hozni mindazt, amit Hugótól hallottam az imént, de amint belenéztem azokba a csillogó zöld szemekbe, a torkomon akadtak a szavak. Igen, valahol mélyen fájt, hogy Noel nem osztott meg velem mindent az életéről, de ugyanakkor nem akartam ráerőltetni egy olyan témát, amiről nyilvánvalóan nem akart beszélni. Mindenki életében vannak dolgok, amikkel kapcsolatban nehezen nyílik meg, és csak remélni tudom, hogy Noel egyszer készen áll majd arra, hogy beavasson engem is. Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha egyelőre nem hozom fel a dolgot.
Az éjfélig hátralévő időt a kanapén ülve töltöttük Noellel, részben beszélgetéssel, de leginkább csókolózással. Körülöttünk a legtöbben táncoltak, de mi nem csatlakoztunk hozzájuk, mivel Noelnek kímélnie kellett a hátát. Ehhez kettőnk közül én ragaszkodtam jobban, ő ugyanis többször megpróbált magával rángatni a táncoló tömegbe, minden bizonnyal azért, mert azt akarta, hogy jól érezzem magam, én pedig válaszul minden egyes alkalommal biztosítottam róla, hogy én csak vele akarok lenni.
- Mindjárt éjfél — suttogta a fülembe Noel, miközben a körülöttünk állók elkezdtek visszaszámolni.
- Készen állsz rá, hogy velem töltsd az új évet? — kérdeztem incselkedő hangon.
- HÁROM, KETTŐ… — üvöltötte a tömeg.
- Alig várom — hajolt közelebb hozzám Noel ezzel egyidőben.
- EGY! BOLDOG ÚJ ÉVET!
Noel gondolkodás nélkül magához rántott, és úgy csókolt meg, hogy egy pillanatra megfordult velem a világ.
- Boldog új évet — suttogtam kissé kábultan, amikor percekkel (órákkal?) később elengedett. Ha legalább olyan jó lesz ez az év, mint ahogyan kezdődött, akkor egy szavam sem lehet.
***
- Hol voltál egész este? Azóta nem láttalak, hogy kiosztottad Patrikot — faggattam Vilut, amikor már Noellel hármasban sétáltunk hazafelé.
- Valószínűleg azért, mert egész este egymás manduláját tanulmányoztátok — vágta rá a nővérem. Bármennyire is megszoktam már az epés megjegyzéseit, ezúttal az volt az érzésem, hogy a beszólásával a témát igyekszik terelni.
Válasz helyett csak megforgattam a szememet. Egyértelmű volt, hogy semmire nem mennék vele, ha tovább kérdezősködnék.
A házunk elé érve Noel és én megtorpantunk, Vilu azonban határozott léptekkel folytatta az útját a bejárat felé, és csak a válla fölött szólt oda nekünk.
- Ha itt töltitek az éjszakát, lehetőleg halkan táncoljatok. — Azzal be is csapta maga mögött az ajtót, egyedül hagyva minket a kapuban.
- Halkan táncoljunk? — kérdezett vissza Noel összeráncolt szemöldökkel.
- Hosszú történet — legyintettem. — Szóval… maradsz éjszakára?
- Itthon vannak a szüleid?
- Miért, talán nem akarsz találkozni velük? — cukkoltam.
- Nem hajnalok hajnalán terveztem bemutatkozni nekik, amikor egy buliból kísérlek haza. Nem hiszem, hogy jó benyomást tennék.
- Ne butáskodj, csak reggel találkoznál velük, a szobámból kifelé jövet. Azt biztosan sokkal jobban értékelnék — legyintettem vigyorogva, mire válaszul megcsikizte az oldalamat, én pedig felvisítottam.
- Mehetünk hozzátok is — jegyeztem meg, miután abbahagyta a csikizésemet.
Noelnek azonnal elkomorult az arca, én pedig gondolatban seggbe rúgtam magamat, amikor felidéztem a Hugóval folytatott beszélgetésemet. Nem tudom, pontosan mi a helyzet Noel családjával, de az eddigi információim alapján nem lehet túl fényes a helyzet.
- Maradjunk inkább itt. Majd kiosonok reggel, mielőtt felkelnek a szüleid — indult el Noel az ajtó felé, én pedig szó nélkül követtem. Ez sem volt megfelelő alkalom arra, hogy a családjáról faggassam.
A szobámba érve mindketten lényegében bezuhantunk az ágyba. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire kimerült vagyok.
- Megharagszol, ha elnapoljuk a ma esti koituszt? — ásítottam, és csak kicsit késve döbbentem rá, hogy minden bizonnyal átragadt rám a nővérem eszement szóhasználata.
Noel rázkódó vállal biztosított róla, hogy bőven lesz még lehetőségünk “koitálni”.
Mosolyogva felemeltem a fejemet, hogy jó éjszakát kívánjak neki, Noelnek azonban váratlanul elkomorult a tekintete.
- Mi a baj? — kérdeztem aggódva, és felkönyököltem az ágyban.
- Csak eszembe jutott a műtét és hogy… — kezdett bele, de aztán inkább nem fejezte be a mondatot. — Nem érdekes.
- De érdekes. Nekem bármit elmondhatsz — suttogtam, és megerősítésképpen megszorítottam a kezét.
Noel felsóhajtott, és visszafeküdt a párnájára. Nem nézett a szemembe, inkább a plafont a tanulmányozta helyette.
- Megvan az esélye annak, hogy valami félresikerül a műtét során, és többé nem leszek képes a… koituszra — az utolsó szót egy félmosollyal az arcán mondta ki, igyekezve elviccelni a dolgot, de mindketten tudtuk, hogy nagyon is komolyak a félelmei.
- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz — hajoltam fölé, végigsimítva az arcán. — De ha bármi történne, azt is megoldanánk.
Noelnek melegség áradt szét a tekintetében a szavaim hallatán, de aztán amilyen gyorsan jött, ugyanúgy köddé is vált, és újra elkomorult az arca.
- Nem hagynám, hogy így kelljen élned — suttogta.
- Még szerencse, hogy ez nem a te döntésed — vágtam rá azonnal, és a mellkasára hajtva a fejemet magamhoz öleltem, jelezve, hogy lezártnak tekintem a beszélgetést. Tisztában vagyok vele, hogy mindketten borzasztóan fiatalok vagyunk, és még egy hónapja sem vagyunk együtt, mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki mással olyan boldog lehetnék, mint Noellel, és őszintén remélem, hogy ő is így érez.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, szorosan magához szorított, és nyomott egy puszit a fejemre. Hamarosan lenyomott az álom Noel karjaiban, de arra tisztán emlékszem, hogy az utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy bárcsak nekiadhatnám a gerincoszlopomat. Vagy esetleg valamelyik politikusét. Nekik úgysincs szükségük rá.
