2016. augusztus 30., kedd

6. TömegveSZekedés

Drága Törpilláim!
Igen-igen, jól látjátok! Végre összeszedtem magam, és megírtam a következő részt :D Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Nem fogok kifogásokat keresni, bevallom, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni. Szükségem volt rá, hogy kicsit elszakadjak a blogolástól, de most visszatértem! Viszont a helyzet az, hogy szeptembertől nagyon kevés időm lesz írni, mert új iskolába megyek, és muszáj lesz a tanulásra koncentrálnom. Persze az írást eszem ágában sincs abbahagyni, és megpróbálom rendszeresen hozni a részeket, de nem ígérek semmit. Tudom, hogy mostanában nagyon elhanyagoltam a blogot, amit tényleg sajnálok, de azon leszek, hogy kihozzam belőle a lehető legjobbat, és hogy minél rövidebb idő alatt jöjjenek az új részek.
Remélem, vagytok még páran, akik olvassátok a történetet, mert most kezdenek csak igazán beindulni az események, az ezt követő fejezetekben :) 

Ó, és majdnem elfelejtettem! Annak ellenére, hogy hónapokig nem írtam, mikor tegnap megnyitottam az oldalt, azt hittem rosszul látok! Merthooogy... Elértük a 30 feliratkozót *-* Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ezt ki, de nagyon-nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak, akik itt vagytok, és olvassátok a történetet! Nélkületek biztosan nem tartanék itt! <3 <3

Hugs&Kisses
Ria:)


ui: NAGYON SZERETLEK TITEKET! <3 




Szeptember 11. – Hétfő

- Olyan helyes… - Stella körülbelül öt perce bámulta csillogó szemekkel a telefonja kijelzőjét. A sportközpont előtti padok egyikén ültünk Noja társaságában az edzés előtt.
- Stella, ez kezd beteges lenni. – Noja kiráncigálta barátnőnk kezéből a mobilját, és vetett egy pillantást a Stella által olyannyira bámult fotóra, ami természetesen Viktor profilképe volt.
Nojának egyébként igaza volt. Stella az elmúlt pár napban kezdett úgy viselkedni, mintha Viktor a kedvenc énekese lenne, akiért megszállottan rajong.
- Azért ne túlozz – kérte ki magának Stella.
- Szerintem is van benne igazság. Hiszen nem is ismered – emlékeztettem. Mondjuk, ez rám is igaz volt. Nem ismertem Viktort, mégis folyamatosan vonzotta a tekintetemet. Meg az az eset a moziban… Persze egyáltalán nem voltam szerelmes belé, és nem is tetszett, de volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni a szívemet. És akkor, ha már itt tartunk… Pintér Noel gyönyörű szemei sem hagytak nyugodni. Valamiért folyton eszembe jutott a srác a parkból, de fogalmam sem volt, miért. Igazából semmit sem tudtam. Két különböző srácon kattogott az agyam napok óta, de egyiküket sem ismertem egyáltalán. Lehet, hogy inkább én viselkedtem betegesen?
- De ismerem. Tudom a nevét és minden nap látom a folyosón. – Stella próbálta lemosni magáról a „beteges” jelzőt. Hozzátenném, nem sok sikerrel.
- Neked ezt jelenti az ismerni szó? – nézett rá kétkedve Noja.
- Ez az ismeretség kezdeti szakasza – érvelt tovább Stella, és kikapta Noja kezéből a telefonját. – Még bármi lehet belőle.
- Szerintem jobban járnál, ha nem akarnál tőle semmit. Fura a srác. – Oké, kétszínű kis dög vagyok, amiért ilyeneket mondok neki, de a helyzet az, hogy magamat is próbáltam meggyőzni arról, hogy a szavaim igazak. Nem akartam folyamatosan Viktoron agyalni; idegesített, hogy nem tudtam leállítani a vele kapcsolatos gondolatok áramlását. Na, meg a kis hangot a fejemben, amelyik azt hajtogatta, hogy meg kell őt ismernem, magam sem tudom, miért.
- Fura? – kérdezte Stella döbbenten.
- Az – előzött meg Noja a válasszal. – Tudod… Tipikus rosszfiú. És velük mindig minden bonyolult. Ennyi.
Noja érezhetően megunta a témát, és ezzel a mondattal lezártnak is tekintette. Na nem mintha sikerült volna meggyőznie vele bárkit is…

***

Az öltöző felé vezető úton még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy tisztázzam magamban a kérdést, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni: mi a baj velem, amiért két ismeretlen srácon agyalok megállás nélkül? Mert hát… Ez nem normális. Főleg ha azt vesszük, kikről is van szó.
Viktor tipikusan az az ember, akitől jobb távol tartania magát az embernek, de ez nem mindenkinek sikerül. Én próbálok azok közé tartozni, akiket hidegen hagy, de én is lányból vagyok. Egyszerűen vonzza a tekintetemet. És az az eset a moziban… Na, az sem hagy nyugodni. Hogy értette mindazt, amit mondott? Mert azok után, ami ott történt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nemcsak én próbálok menekülni előle. Hanem ő is előlem. De vajon miért? És egyáltalán miért pont előlem? Ha az ember valakitől távol akarja tartani magát, ahhoz előbb fel kell figyelnie a másikra. Jaj, annyira bonyolult ez az egész, hogy már attól fáj a fejem, ha elkezdek agyalni rajta. Valójában nem is kéne vele foglalkoznom, mégsem tudok leállni.
És akkor ne is beszéljünk arról, hogy az egész dolog a fejemben még jobban összekuszálódott, mióta megismertem Pintér Noelt azon az estén. Mert attól függetlenül, hogy semmi említésre méltó nem történt akkor, és hogy azóta nem is találkoztunk, a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen csak eszembe jut. Nem tudom, mi ennek az oka, de komolyan kezdem magamat betegesnek érezni. Elvégre milyen ember az, akinek ilyen dolgokon kattog az agya? Stella valószínűleg azt válaszolná erre a kérdésre, hogy szerelmes. Én pedig valószínűleg kiröhögném. A szerelemhez idő kell, az ilyesmi nem pillanatok kérdése. Ahhoz, hogy beleszeress valakibe, előbb meg kell őt ismerned, mert egészen addig, amíg csak az első benyomásra és a képzeletedre hagyatkozol, nincs szó semmiféle szerelemről. Az csak egyszerű tetszés.
És nekem még csak nem is tetszik egyikük sem.
Nincs mese, ez az év sem ígérkezik egyszerűbbnek, mint a hetedik. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz hír-e…

- Mi ez a hangzavar? – Stella hangja szakított ki a gondolataim közül. Azt hiszem, épp időben, mert kezdtem nagyon összezavarodni.
- Tényleg. Én is hallom – füleltem. A folyosó végéről jött a zaj. Onnan, ahol az öltözőnk volt.
- Mintha rengeteg ember kiabálna egyszerre – tűnődött.
- Nem jó jel.
Egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk futni az öltöző felé. Odaérve lenyomtam a kilincset, de csak résnyire tudtam kinyitni az ajtót, mert valaki odabent pont előtte állt.
- Engedjetek be! – kiabáltam, öklömmel néhányszor rávágva az ajtóra. Éreztem, hogy a „torlasz” eltűnik. – Mi a sz*r? – Ennyit tudtam kinyögni, mikor végre benyitottam a helyiségbe. Döbbenten álltam az ajtóban, de az előttem álló Fannin kívül senki még csak észre sem vette, hogy ott vagyok. Illetve vagyunk. Stella ugyanolyan meglepett arckifejezéssel bámulta velem együtt az öltözőben folyó műsort, amit lényegében az egész csapat produkált.
Az egészből annyit lehetett látni, hogy mindenki ordít mindenkivel, és néha egymáshoz vágnak egy-egy tárgyat, ami épp kéznél van. Repültek a cipők, vizesüvegek, de még a félig megevett szendvicsek is. Az utóbbiból én is kaptam egyet; valaki eltévesztette a célpontot, és engem talált fejbe.
Nem értettem semmit, az egész helyzet eléggé váratlan és zavaros volt. Mégis miért alakult ki tömegveSZekedés az öltözőben? Főleg úgy, hogy a legutóbbi edzésen még minden rendben volt.
- Te tudsz valamit erről? – fordultam Stellához kérdőn.
- Semmit – nézett körbe értetlenül.
Ebben a pillanatban valaki eltalálta a vállamat egy almacsutkával, én pedig hirtelen nagyon ideges lettem. Fogalmam sem volt, mi történik, miért ordít mindenki, és miért talált el valaki egy komplett uzsonnának beillő ételkombinációval. Teli torokból elkiabáltam magamat.
- Elééég! – Úgy tűnt, ez hatott, mert hirtelen mindenki elcsendesedett, és felém fordult. Megköszörültem a torkomat, és ha már egyszer mindenki engem nézett, kihasználtam a helyzetet. Gondoltam, kiderítem, mi is ez az egész. – Itt meg mégis mi történik? – fordultam körbe kérdő tekintettel.
Nos, ez mégsem volt olyan jó ötlet, mint gondoltam, mert egy másodperccel később mindenki egymás szavába vágva kezdett nekem magyarázni, amiből természetesen egy szót sem értettem.
- Ááállj! – ordítottam el magam újra, de a lányok továbbra is mondták a magukét, úgyhogy még párszor meg kellett ismételnem a kiabálós részt, hogy végre elhallgassanak. Ha másban nem is, de abban biztos voltam, hogy másnapra nem lesz hangom.
- Na, jó. Ha mindenki beszél, nem értek semmit, szóval egy valaki mondja el, mi folyik itt. Mondjuk Kíra – néztem a hozzám legközelebb állóra.
- Én sem értem, hogy pontosan mi van. Csak annyit tudok, hogy Bella és Szandra összevesztek valamin – emelte fel a kezét védekezően, jelezve, hogy semmi köze a felforduláshoz.
- Inkább valakin – kotyogott közbe Fanni.
- A barátomon – kiáltott fel villódzó szemekkel Szandra. – Akivel ez a r**anc kikezdett!
Ohó. Kezdett körvonalazódni a történet. Viszont mindaz, amit megtudtam eddig, nem igazán nyugtatott meg. Mi elméletben egy csapat vagyunk. Egy ilyen konfliktus sosem tesz jót senkinek, főleg nem a csapatnak. Kapitányként muszáj volt rendet tennem, de hirtelen ötletem sem volt, mit tehetnék.
- Minek neveztél? – háborodott fel Bella, és dühös tekintettel közelebb lépett Szandrához. A mögötte álló Zita a biztonság kedvéért lefogta a karjánál fogva, nehogy nekimenjen a lánynak. Okos ötlet volt.
- Csajok, hagyjátok abba! – Beálltam a két lány közé, mielőtt még verekedés robbant volna ki kettejük között.
- Nem hagyok abba semmit! – dühöngött Szandra. – Ez – bökött a fejével Bella felé – nagyon jól tudta, hogy Danival együtt vagyunk, mégis ráakaszkodott, és elszerette tőlem. – A mondat végét már valósággal ordította.
- Már mondtam, hogy nem én kezdeményeztem! – kiabált Bella.
- Nem hiszek neked! De ha így lenne, az sem változtatna semmin! A barátnők nem jönnek össze a másik fiújával! – üvöltötte Szandra teljesen kikelve önmagából.
- De nem tehetek róla, hogy beleszerettem! – magyarázott tovább Bella. – Hidd el, hogy nem így akartam! Egyszerűen csak megtörtént!
- Jaj, hagyjál már a közhelyekkel! Alapból szóba se kellett volna állnod vele!
- Te mutattál be neki! – hadonászott idegesen Bella.
- Igen, mert eszembe sem jutott, hogy így hátba támadsz!
- Hé! Nemcsak az én hibám! Ehhez két ember kellett! – védekezett Bella.
- Igen, de most épp te vagy itt, úgyhogy téged küldelek el előbb a p***ába! Hogy volt képed az orrom előtt SMS-ezgetni az ÉN barátommal? Azt hiszed, hülye vagyok, és nem fogom észrevenni? Mégis mióta tart ez az egész? – Szandra teljesen magán kívül volt, én pedig csak álltam közöttük, és próbáltam eldönteni, hogy bele kell-e avatkoznom. Ez az egész ügy elég kényes volt. Szandra és Bella évek óta voltak nagyon jó barátnők, amitől minden csak még bonyolultabb lett.
- Nem akartam neked rosszat! – fakadt ki Bella – De beleszerettem, és mire észbe kaptam, már nem tudtam véget vetni ennek az egésznek. Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked.
- Mégis megtetted! – Szandra egyszerűen nem tudott lenyugodni, de őszintén szólva nem hibáztattam érte. A helyében én is hasonlóképpen reagáltam volna.
- Szandra, állj le! Bella hibázott, de nem szánt szándékkal akart neked ártani! – szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Te még véded? – hallottam meg egy újabb hangot. – Összejött a barátnője pasijával!
Na, és ekkor mindenki újrakezdte az üvöltözést. Repkedtek a szitkok, a vádak, és megint előkerültek a dobálható tárgyak is. Ekkor értettem csak meg, hogy mi okozta a felfordulást. Mert addig oké, hogy Bella és Szandra összeveszett, de itt nem volt vége a történetnek. Ugyanis a csapat összes tagja valakinek a pártjára állt, a két fél pedig lényegében egymásnak esett. Olyan volt az egész jelenet, mint egy hatalmas utcai harc, én pedig igyekeztem csillapítani a kedélyeket.
- Lányok, álljatok le! Ez senkinek sem jó! – kiabáltam, de úgy tűnt, hiába. Az öltözőben elszabadult a pokol, és végül az edzésből sem lett semmi. Igaz ugyan, hogy az edző ordítva beterelt mindenkit a pályára, de ezzel csak annyiban lett más a helyzet, hogy a füvön folytatódott a veszekedés. Mindenki kezelhetetlenné vált.
A fejemet fogva bámultam a csapatomat, ahogy egymást küldik el a fenébe a lehető legválasztékosabban fogalmazva. Néztem az edzőt, ahogy próbál rendet tenni (néhány másodpercre sikerült neki elcsendesíteni a lányokat, de aztán valaki újra belekezdett a veszekedésbe), majd inkább többszöri sikertelen próbálkozás után mindenkit hazaküld. Néztem őket, ahogy még hazafelé menet is kiabálnak egymással. Egy szót sem szóltam, csak bámultam rájuk, és azon gondolkodtam, mi lesz velünk, ha ez így folytatódik. Ha széthullik a csapat. Nem kellett volna ennyire sokat beleképzelnem egy veszekedésbe, de úgy éreztem, ez nem egy olyan dolog lesz, ami csak pár napig tart.
Előre féltem mindattól, ami erre a csapatra várt még. Vajon elég erős a köztünk lévő kapocs, hogy túléljen egy nem mindennapi nézeteltérést? Vajon meg tudjuk oldani ezt a problémát?
Fogalmam sincs.

2016. július 18., hétfő

KÖNYV! *-*

Sziasztok, Törpillák!
Tudom, már itt lenne az ideje, hogy új részt hozzak, de most mégsem azzal jelentkezem. Hanem valami sokkal jobbal *-*
Nézzétek, mivel leptek meg engem a szüleim!


Igen, jól látjátok! Könyvvé szerkesztették a blog első évadát! Számomra felfoghatatlan érzés, és életemben nem kaptam még ennél szebb ajándékot *-* És 10 példányban ki is nyomtatták, hogy a családtagjaimnak adhassak belőle. *-*
Ami pedig még meglepett, az a könyv oldalszáma. Hihetetlen, de 420 (!!!) oldalasra sikeredett az első évad!
Hát nem eszméletlen ez az egész? *-*

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: A könyv felső része azért lett elhomályosítva, mert rajta van a nevem :D

2016. június 4., szombat

5. Csillogó zöld szempár

Drága Törpilláim!
Igaz, iszonyatosan sokat késtem vele, de végre sikerült befejeznem az 5. rész megírását. Nem is tudom pontosan, mennyi idő telt el az utolsó fejezet óta, de egy hónap biztosan, sőt szerintem több is... Nagyon-nagyon sajnálom, és nem fogok kifogásokat keresni, mert felesleges. Egyszerűen azért nem hoztam új részt, mert sehogy nem tudtam rávenni magam az írásra, annak ellenére sem, hogy lett volna rá időm :/ Remélem, nem haragszotok túlságosan, és meg tudtok bocsátani <3
Igyekezni fogok, hogy legközelebb ne kelljen ennyit várnotok. :)
Jó olvasást, Törpillák! <3

Hugs&Kisses
Ria:)



Szeptember 14. – Csütörtök

- Stephen! Stephen, lassíts már! – kérleltem megállás nélkül a szomszéd kutyáját, aki csak azért sem akart kisebb erővel ráncigálni maga után a póráz segítségével. Komolyan mondom, távolról egy pihekönnyű, aranyos, ártatlan kis jószágnak tűnik, de ha egyszer belelendül, képes lenne körbeszaladni a várost, miközben a póráz másik végén levő embert hason csúszva vonszolja maga után. Senki nem hinné el, de így van. Ez az állat veszedelmesen öntörvényű.
Körülbelül három hónappal ezelőtt határoztam el, hogy megpróbálok saját magam is keresni egy kis zsebpénzt, és nem csak azt gyűjtögetni, amit a szüleimtől kapok minden hónapban. Ekkor jött az ötlet, hogy némi fizetségért esténként az utcában lakók kutyáit elviszem sétálni. Valójában több szempontból is jól járok vele: kapok zsebpénzt, mozgok egy kicsit esténként, egy hosszú nap után ki tudom szellőztetni a fejem, ráadásul a kutyákat is szeretem. (Az utóbbit inkább nem vallom be Picurnak, a macskámnak.)
- Szerintem egyszer „teljesen véletlenül” itt hagylak a parkban – hajoltam le sóhajtva Stephen-höz, mikor úgy tűnt, belefáradt a felesleges erőlködésbe. Ma nem voltam hajlandó megengedni neki, hogy átvonszoljon a városon, és közben az emberek furán nézzenek rám emiatt. Ezt már eljátszottuk párszor, ma viszont nem igazán volt hozzá kedvem. – Na, jó, nem teszek ilyet. Túlságosan is aranyos vagy – nevettem el magam, és megsimogattam a buksiját. – Gyere, menjünk a park felé!
Szeretem a házunkhoz közeli parkban sétáltatni a kutyákat, valamiért ez a kedvenc helyem a városban. Nincsenek autók, sem őrült biciklisek, csak csend és nyugalom. Mostanában erre van a leginkább szükségem, tekintettel arra, hogy újra elkezdődött a suli, és már most kezd elegem lenni a mindennapos veszekedésekből, ami az osztályunkban elkerülhetetlen. Ma például az ikrek, Lau és Lin hatalmas hisztériát csaptak, és folyamatosan egymást szapulták, mert összevesztek egy srácon. A nevét nem mondták ki hangosan, de azért mindenki számára teljesen világos volt, hogy az új osztálytársunkon, Viktoron veszekednek. Vagy inkább visítva verekednek. Részletkérdés.
És ha már Viktorról van szó… A mozis incidens óta nem beszéltem vele, és ő is tartotta magát a megállapodásunkhoz, miszerint kerüljük egymást. És igaz ugyan, hogy konkrétan Viktorhoz egy szót sem szóltam, de ennek ellenére hallottam róla. Hogy miért? Mert a sors megáldott engem egyszerre két emberrel is az életemben, akik első látásra belezúgtak ebbe a srácba, és azóta csorgatják utána a nyálukat. Stella néha szó szerint is.
Vilu valójában nem hajlandó beszélni az érzéseiről még nekem sem, de ha valaki jobban odafigyel rá, nem esik nehezére átlátni a szitán. Szerencsére Stella el van foglalva a saját rózsaszín ködével, így a két lány között nem alakult ki cicaharc, ami árnyékot vethetne a barátságunkra. Én személy szerint addig örülök, amíg nem derülnek ki végérvényesen ezek a dolgok, mert annak biztosan nem lenne jó vége.
A fejem tele volt ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, de igazából egyáltalán nem akartam agyalni rajtuk. A kutyasétáltatás mellett azért járok még a parkba, hogy kiszellőztessem a fejem, és ezt kissé megnehezíti, ha közben ilyesmiken gondolkodom.
- Stephen! Gyere! – rángattam meg a kiskutya pórázát, aki éppen harciasan morgott egy mellettünk elhaladó ebre. Őszintén szólva semmi kedvem nem lett volna Stephen gazdájának megmagyarázni, hogyan is tépték szét kedvencét az esti sétánk során, tekintettel arra, hogy a másik kutya egy hatalmas németjuhász volt, aki ellen az apró Stephen-nek nem sok esélye lett volna.
Kisebb rángatózások után végre sikerült arrébb húzni Stephent, de a biztonság kedvéért inkább lefordultunk egy másik ösvényre, nehogy újra találkozzunk a kiskutya újonnan szerzett ellenségével. Az irányváltoztatás következtében a park másik vége felé indultunk el, melyet sokkal kevésbé szeretnek az itteniek. Persze nem azért, mert mindenféle sötét alakok gyülekezőhelye, és még csak nem is a drága Sziszi családjának háza áll itt – aki még azoknál a bizonyos sötét alakoknál is ijesztőbb teremtés -, hanem egyszerűen csak elhagyatottabb az egész. Az ösvény tele van buckákkal, az útszéli bokrok kiszáradtak, ráadásul ott van az a romhalmaz is, ami régen kosárpályaként funkcionált, de mára már nem sok minden maradt belőle. A palánkokat letörték, a pályát körülvevő rács elrozsdásodott, a talaja pedig tele van gödrökkel. Nem épp bizalomgerjesztő látvány. Pár évvel ezelőtt valakinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy a két végébe beállítanak egy-egy kaput, és ráfogják, hogy ez egy focipálya… Ami több mint vicces, mivel a pálya mérete merőben más, ráadásul azóta sem jár ide senki, tekintve, hogy körülbelül ugyanannyira lennénk képesek focizni rajta, mint jégkorongozni. Tehát semennyire.
Éppen ezért lepődtem meg totálisan, mikor azt a semmivel össze nem téveszthető hangot hallottam a pálya felől, amit a focilabdába való belerúgás kelt. Valaki volt ott, és rendeltetésszerűen használta azt a roncstelepet. Ilyet sem látni minden nap…
Kíváncsian összeráncolt szemöldökkel kaptam Stephent a kezembe, és sétáltam közelebb, hogy megnézzem, mi is történik pontosan. Legnagyobb döbbenetemre egy velem egykorú srácot láttam a rácsokon túl, aki olyan arckifejezéssel és erőfeszítéssel rugdosta azt a labdát, mintha az élete múlna rajta. De tényleg. Minden egyes rúgásra alaposan felkészült, koncentrált, és tisztán látszott rajta, hogy ha elvéti, azt képtelen lenne elviselni. Fogalmam sem volt, miért, talán maximalista volt, de engem megbabonázott a jelenet, ami a szemem elé tárult. A srác a rácsok mögött úgy mozgott, mintha élete legfontosabb meccsén lenne, vagy mintha ki kéne élveznie a játék minden egyes pillanatát, mert tudja, hogy bármikor elvehetik tőle ezt az örömet. Mindent beleadott, tiszta erőből rúgott bele a visszapattanó labdába minden egyes alkalommal, és sprintelve futott érte, ha elgurult. A csattanás, melyet a labda és a kapu mögötti rács találkozása okozott tíz másodpercenként, fülsiketítő hangrobbanásként törte meg a park csendjét, de engem különösképpen nem zavart. Minden figyelmemet a fiúnak szenteltem, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet, annyira elvarázsolt ennek az embernek a látványa, aki szó szerint szívvel-lélekkel játszott. Felemelő érzés volt nézni őt.
Percekig álltam ott, és figyeltem az egyszemélyes játékát, de egyszer csak a labda úgy pattant vissza, hogy pontosan előttem ért földet. Egészen addig nem vette észre, hogy közönsége akadt, de abban a pillanatban ez már elkerülhetetlen volt.
A fiú némán, kifejezéstelen arccal bámult rám, én pedig ijedtemben (vagy inkább zavaromban) kiejtettem a kezemből szegény Stephen-t. Szerencsére a kutyus, akár egy macska, négy lábra érkezett, de azért dühösen elkezdett ugatni, mire lehajoltam hozzá, és megsimogattam a buksiját. Ez épp elég volt ahhoz, hogy kicsit magamhoz térjek, és átgondoljam a helyzetet. Azt láttam a legjobbnak, ha szépen bocsánatot kérek, és elhúzok a fenébe. Már fel is egyenesedtem, és nyitottam a számat, de legnagyobb meglepetésemre a srác megelőzött.
- Te meg mit bámulsz itt? – kérdezte olyan flegmán, hogy ha előttem áll, valószínűleg reflexből lekeverek neki egyet.
- Hogy mondod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Süket vagy? Mondom, mit bámulsz? – sétált közelebb, és felkapta a kezébe az elgurult labdát.
Hallva, hogy milyen lekezelő hangon beszél velem, kicsit felhúztam magam. Az igazat megvallva eléggé hirtelenharagú vagyok, ezt bizonyítja az a mozis incidens is, valamint az is, ahogyan lereagáltam ezt a mostani helyzetet. Tény és való, néztem őt, ahogy focizik, de nem értettem, hogy ezen miért kell ennyire felháborodni.
- Hogy mit bámulok? Téged, ahogy bénázol – közöltem összehúzott szemekkel. Oké, ez talán enyhe – hatalmas – túlzás volt, de ha ideges leszek, képtelen vagyok visszafogni magam.
A fiú tekintete elsötétült, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha ezzel a mondattal a lelkébe tapostam volna. De aztán a sötétség eltűnt, a helyét pedig hitetlenkedés vette át, én pedig el is feledkeztem az első reakciójáról.
- Ezt úgy mondod, mintha te értenél a focihoz – vágta oda lekezelően pár másodpercnyi hallgatás után.
Kihívó mosoly kúszott az arcomra.
- Talán azért, mert értek is – tettem keresztbe a karjaimat a mellkasomon.
A srác erőltetten felnevetett.
- Te lány vagy. Ne akard nekem bemesélni, hogy egyáltalán felismersz egy focilabdát.
- Mert a lányok teljesen idióták, és csak a hajukkal és a manikűrjükkel képesek foglalkozni – fejeztem be a gondolatmenetét gúnyosan.
A fiú nem szólt semmit, és egy ideig én sem. Farkasszemet néztünk egymással, de végül én törtem meg a csendet. Bevágtattam a pálya nyitott kapuján, Stephen pórázát a rácshoz kötöztem, és odatrappoltam a sráchoz.
- Akarod látni, mit tudok? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Csak rajta – dobta oda a labdát, én pedig egy magabiztos mosollyal azzal együtt a pálya másik végébe sétáltam.
- Csak hogy tisztázzuk… Onnan akarod berúgni? – kérdezte.
- Pontosan – bólintottam.
- És vajon úgy is menne, ha egy kapus is állna a kapuban? – vonta fel a szemöldökét kihívóan. Tudtam, mire megy ki a játék. Ha már egyszer bizonyítani akartam, eltökélte, hogy megnehezíti a dolgomat. Csakhogy azzal valószínűleg nem számolt, hogy a kinézetem ellenére én is ugyanolyan sportoló vagyok, mint valószínűleg ő is.
Biztos voltam a dolgomban, és még véletlenül sem hagytam volna, hogy neki legyen igaza.
- Természetesen – közöltem magabiztos tekintettel.
A srác elkocogott a pálya másik végébe, beállt a kapuba, és minden figyelmét a nálam levő labdának szentelte.
Ami engem illet, én ledobtam magamról a kabátomat, a labdát a lábam elé helyeztem, és felkészültem a rúgásra. Egy ideig farkasszemet néztem a fiúval, de aztán elszakítottam róla a pillantásomat. Mély levegőt vettem, és teljes magabiztossággal, az ösztöneimre hallgatva cselekedtem. Elrúgtam a labdát, és szinte biztos voltam benne, hogy a kapu azon szegletébe fog érkezni, ahová céloztam.
Nos… Igazam lett. A labda hatalmas csattanással ütközött a kapu mögötti fémrácsnak, jelezve, hogy ez bizony egy hatalmas gól volt. A „kapus” pedig… Ő a labda után ugrott, de amaz pár centire a kézfejétől süvített el, egyértelműen bizonyítva, hogy a srác tévedett: a lányok is érthetnek a focihoz. Néha még jobban is, mint a fiúk.
Legszívesebben visítozva kezdtem volna el fel-alá ugrálni örömömben, de inkább visszafogtam magam. Nem tudom pontosan, miért, de nem akartam, hogy ez a srác egy idióta libának nézzen, akkor sem, ha éppen most bizonyítottam be az ellenkezőjét. Inkább felvont szemöldökkel és karba tett kézzel bámultam a pálya másik felében álló fiúra, ő pedig farkasszemet nézett velem. A beállt csendben tisztán lehetett hallani a madarak csicsergését, sőt a bogarak zümmögését is. Végül ő szólalt meg elsőként.
- Hűha. – Döbbenten rázta meg a fejét, mintha azt hinné, csak káprázott a szeme.
- Meglepődtél, igaz? Azért valld be, nem is volt ez olyan rossz egy lánytól. – Az utolsó szót kissé gúnyosabban ejtettem, utalva korábbi megnyilvánulására, mellyel lealacsonyította a női nemet.
A srác zöld szemében hitetlenkedéssel sétált oda hozzám, majd legnagyobb meglepetésemre kezet nyújtott.
- Pintér Noel – mutatkozott be. Bizalmatlanul méregettem, nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltozást. Öt perccel ezelőtt még minden szava csöpögött a gúnytól, most pedig kedvesen bemutatkozik? Fura.
- Székely Alíz – nyújtottam felé a kezemet kételkedve, ő pedig határozottan megszorította. – Hosszú í-vel – tettem hozzá, mert általában mindenki röviddel írja a nevemet, hiszen az a megszokott. Pedig engem Alíznak hívnak, és biztos akartam lenni benne, hogy ez a srác, akit most kicsit megleckéztettem, megjegyzi a nevemet, és emlékezni fog a lányra, aki a pálya másik végéről ekkora gólt rúgott a kapujába.
- Örülök, hogy megismertelek, Székely Alíz, hosszú í-vel – engedte el a kezemet.
- Mondanám, hogy én is örülök, Pintér Noel, de nem szokásom hazudni. Bocsi. – Oké, ezt muszáj volt elsütnöm. Azért villantottam rá egy angyali mosolyt.
- Most azt várod, hogy bocsánatot kérjek? – kérdezte összevont szemöldökkel. Azt hiszem, rájött, hogy nem igazán vagyok vevő rá, ha először lealacsonyítanak, aztán megpróbálnak jópofizni velem.
- Nem. Azt várom, hogy legközelebb ne ítéld el a lányokat, sőt senkit, anélkül, hogy ismernéd őket – válaszoltam mélyen a szemébe nézve.
Miután erre nem reagált semmit, jobbnak láttam távozni, egyébként is kezdett egyre jobban besötétedni. Odasétáltam Stephen-höz, kikötöztem a pórázát, aztán még egyszer utoljára ránéztem – mint kiderült – Noelre. Már nyitottam a számat, hogy elköszönjek, mert azt azért illik, de megint megelőzött.
- A mielőbbi viszontlátásra, Alíz, hosszú í-vel. – Halvány mosoly jelent meg az arcán. Azt hiszem, akkor tűnt csak fel, hogy valójában mennyire jóképű. Na, jó, fogalmam sincs, ez a gondolat honnan jöhetett.
- Inkább a soha viszont nem látásra – javítottam ki, azzal sarkon fordultam, és Stephen pórázát fogva kisétáltam a pálya rácsos ajtaján.
Ahogy távolodtunk a parktól, erősödni kezdett bennem valamiféle nyomasztó érzés, de sokáig fogalmam sem volt, mi is az pontosan. Csak az utcánk végébe érve kezdtem rájönni, mi lehet az. Hazudtam Noelnek. Vagy legalábbis füllentettem, mikor azt mondtam, soha többé nem akarom őt látni. Igenis szerettem volna. Nem is tudom, miért, de így éreztem. Volt benne valami, amiért meg akartam őt ismerni, de nem tudtam volna megfogalmazni, miért érzek így. Hiszen olyan lekicsinylő hangon beszélt velem! De mégis…
Képtelen voltam másra gondolni. Valamiért szüntelenül fel-felvillant lelki szemeim előtt a tekintete.
Az a csillogó zöld szempár.

2016. április 10., vasárnap

4. Már csak ez hiányzott

Sziasztok, Törpilláim! <3
Jól látjátok, meghoztam az új részt, és nem késtem, mint ahogy azt mondtam legutóbb. Ennek több oka is van... Az egyik, hogy végre valahára megcsináltam a nyelvvizsgámat, (bár eredményt még nem tudok) a másik pedig... Hogy ma van a szülinapom, úgyhogy gondoltam, erre való tekintettel megajándékozlak benneteket egy új résszel :D
Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást, és ne felejtsetek el kommentelni! ;) <3

Hugs&Kisses
Ria:)



Szeptember 9. – Szombat

- Hé, Alíííz! – robbant be Vilu a szobámba minden előjel nélkül reggel 10-kor. Ellentétben minden más szombattal, a mai napon ekkorra már régen felkeltem, úgyhogy nem voltam kénytelen üvöltözni vele egy sort, amiért felébresztett. Hm. Jó az időzítése.
- Hallgatlak. – dobtam félre az egészen odáig a kezemben tartott földrajz atlaszt, melyen „hatalmas” lelkesedéssel próbáltam megkeresni a házihoz kellő városokat. Sikertelenül. Az atlasz egyébként a földön végezte. Összegyűrve. És Vilu véletlenül rálépett. Mondanám, hogy most össze kell majd ragasztanom, de eddig sem nézett ki kevésbé elnyűttnek, szóval inkább nem fecsérlem ilyenekre az időmet.
- Föcit tanulsz? – kérdezte összehúzott szemmel.
- Igen. Képzelheted, mennyire unatkozok. – dőltem hátra az ágyamon.
- De hát szombat van! Ilyenkor délig szoktál aludni, és egész nap nem csinálsz semmit. – méregetett értetlenül.
- Nem tudtam aludni. Aztán meg valamivel el kellett foglalnom magam. – vontam vállat, igyekezve minél kevesebbet elárulni neki.
- Miért? – meredt rám összeráncolva homlokát.
- Én… Pontosan mit is szerettél volna? – váltottam témát hirtelen.
- Tessék? – kérdezett vissza még mindig az arcomat vizslatva.
- Úgy tűnt, valamit mondani akarsz. – emlékeztettem.
- Öhm… Igen. – simította hátra egy hajtincsét, és láthatóan még mindig azon volt, hogy kitalálja, vajon mit titkolok előle. Igazából bármely más esetben elárultam volna neki, mi nem hagy nyugodni, de most… Csak nem mondhattam a szemébe, hogy az éjjel Viktorral, osztályunk legújabb rosszfiújával álmodtam, és mikor felriadtam, már nem tudtam visszaaludni. Ahogyan azt sem közölhettem vele, hogy a gondolataim megállás nélkül körülötte forognak – megjegyzem, akaratom ellenére – és végső elkeseredésemben kénytelen voltam a föcihez menekülni. Nem. Ez igazán nem olyan téma, amit meg kéne vitatnom vele, pláne, hogy saját magammal sem vagyok hajlandó beszélni róla. Úgy értem… Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennek az egésznek bármilyen jelentősége lenne. Elvégre Viktor csak egy osztálytárs, semmi több, nekem pedig felesleges agyalnom rajta, sőt nem is szabadna. És természetesen nem is akarok, mert… Mert egyszerűen nem, és kész. De akkor miért teszem ezt mégis? Ilyenkor annyira utálom magam.
- Szóval? – kérdeztem Vilutól, aki velem együtt szintén elmerült a gondolataiban egy kis időre.
- Mi? Ja, igen. Csak arra voltam kíváncsi, lenne-e kedved elmenni valahová. – mosolygott rám.
- Hová? – ültem fel az ágyamon.
- Nem is tudom… A plázába vagy mozizni… - gondolkodott el.
- Felőlem mehetünk. – vontam vállat, és lepillantottam a földön fekvő atlaszra. – A föci ráér.
És tényleg ráért. Egy film és egy kis kukorica minden bizonnyal hatásosabban tisztítja ki a fejemet, mintha belemélyednék Ázsia természetföldrajzába.
Meg ahogy én azt elképzeltem…

***

- Nézd, milyen aranyos! – torpant meg Vilu egy kirakat előtt. Megint. Ez már vagy a 10. alkalom volt onnantól kezdve, hogy beléptünk a pláza ajtaján. Ezúttal egy pink, vattacukorszerű csillámpónira hajazó izét talált magának, én pedig komolyan kezdtem aggódni az agyának épségéért.
- Vilu, ez egy játékbolt. – mutattam az ajtó fölötti táblára. – Tudod. Játékok. Gyerekeknek. Maximum 10 éves gyerekeknek.
- Ünneprontó vagy. – nevetett fel. Igen, felnevetett. Normális esetben egy ilyen megnyilvánulásomra egy többszörösen összetett mondattal reagált volna, melyben kifejti, mennyire tapintatlan és gonosz vagyok, amiért tízévesekhez hasonlítom. De semmi ilyesmi nem történt.
- Oké, mi van veled? – fontam keresztbe karjaimat.
- Semmi. – vont vállat, és inkább a következő kirakatban látható cipőket kezdte tanulmányozni.
- Látom. – morogtam, de inkább nem feszegettem a témát.
Fogalmam sem volt, miért, de Vilu iszonyatosan furcsán viselkedett ma. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… Mintha újra visszanyerte volna kiskori énjét, persze valamivel enyhébb verziójában. Folyamatosan dudorászott, egyik kirakattól a másikig táncikált, és minden „édibédinek” nyilvánított tárgyat hosszasan és csillogó szemekkel bámult. Igen. Határozottan nem stimmelt valami.
- Mikor kezdődik a film? – perdült mellém hirtelen, mire hátrahőköltem.
- Fél óra. – néztem meg az időt a telefonomon.
- Akkor menjünk! Én veszek popcornt, te pedig a jegyeket. – jelentette ki, nekem pedig időm sem volt reagálni, már futott is a mozgólépcső felé.
- Nem kell megvárni, de köszi, hogy megkérdezted! – kiáltottam utána, de biztos voltam benne, hogy nem hallotta. Remek.

***

- Jó napot! Két jegyet kérnék a Nagyfater elszabadul című filmre. – mosolyogtam rá udvariasan a jegypénztárnál ülő nőre. Nos, tőle még csak egy vicsorgásra sem tellett, úgyhogy inkább én sem erőlködtem tovább.
- Személyit. – vágta oda fél vállról, megjegyzem nem túl kedvesen.
- Ó, egy pillanat! – kezdtem el keresgélni a pénztárcámban.
- Gyorsabban, ha kérhetném. – sürgetett türelmetlenül kopogtatva az asztalon.
- Mindjárt megvan. – szűrtem a fogaim között, és kezdtem felhúzni magam a gorombaságán.
- Nem érek rá egész nap, kislány. – mordult rám fél másodperccel később. Hát ez nem igaz!
- Én sem! – vágtam rá kissé talán dühösebben, mint terveztem.
- Remek, akkor már ketten vagyunk. Vagy ideadja azt az igazolványt, vagy távozhat. – közölte mindenfajta érzelem nélkül.
- Már elnézést, de egyelőre annak köszönheti, hogy van állása, hogy többek között én is eljövök ebbe a moziba. – csaptam le a tárcámat a pultra minden mindegy alapon. Ha ő így, akkor én is.
- Na, idefigyeljen, kislány! Ez egy 16 éven felülieknek szóló film, szóval fel kell mutatnia valamit, amivel igazolja a korát. És lehetőleg minél előbb. Áll a sor. – mutatott mögém.
- Maga szórakozik velem? – kiáltottam fel teljesen kikelve magamból. Oké, beismerem, kissé hirtelenharagú vagyok. Kissé. – Az a két 10 éves bezzeg bemehet rá, mi? – mutattam idegbajosan a mellettem levő sorban éppen fizető fiatalokra.
- Nem az én kasszám, nem az én dolgom. – vont vállat a nő.
- Ez nem igazságos! Tőlem miért kérnek személyit, ha tőlük nem? – kérdeztem villódzó szemekkel.
- Kislány, vagy most azonnal ideadja azt az igazolványt, vagy távozhat! – közölte szemrebbenés nélkül. – R**gyó… - tette hozzá még az orra alatt, de pechére tisztán hallottam, mit mondott.
- Hogy mondja? – hüledeztem idegbajos fejjel.
- Mit? – kérdezte közömbös arccal. Hah, és még le is tagadja! Megáll az ész.
- Na, most volt elég! – közöltem szikrázó szemekkel, és hatalmas lendületet véve átvetettem magam a pulton. Igen. Tényleg. Miközben ott hasaltam a csomó papíron, a lábammal a levegőben kapálóztam, és közben nagyon igyekeztem, hogy a jegypénztárossal megértessem, én bizony be fogok menni arra a filmre, még ha nem is találom az igazolványomat. Jó, az igaz, hogy nem vagyok még 16, de könyörgöm! Akkor a 10 évesek mit keresnek benn a filmen?
- Kisasszony, azonnal szálljon le a pultról! – kelt ki magából a mogorva nő, és felállva a székéből, lökdösni kezdett visszafelé.
- Előbb adja oda a jegyeket! –meredtem rá villámokat szóró szemekkel.
Már éppen azon voltam, hogy én magam nyomom meg az entert, és nyomtatom ki a jegyeket, de ekkor… Ekkor még rosszabb lett a helyzet, ugyanis két kar fonódott a derekamra, és rántott vissza a földre, de olyan erővel, hogy a padlón kötöttem ki. Ülve.
Idegbajos fejjel tápászkodtam fel, és lendületből az engem visszafogó idegen felé fordultam, hogy jól beolvassak neki, amiért beleavatkozik. Igen ám, de az idegen… nem is volt idegen.
- Ó, hogy az a… - fagytam le teljesen, és ezzel együtt végre a pénztáros is abbahagyta tevékenységét melyet eddig folytatott. A velem való üvöltözést.
Éveknek tűnő másodpercekig álltam teljesen döbbenten, háttal a pultnak, és sanszos, hogy egy ideig még úgy is maradtam volna, ha a sor végén álló egyik pasas nem szakítja meg a folyamatot.
- Haladjunk már! – kiáltott rám idegesen, mire a velem szemben álló „idegen” hátra sem fordulva visszaüvöltött neki.
- Ha valami nem tetszik, el lehet menni!
- Mondd meg a kis barátnődnek, hogy kapkodja magát! Kezdődik a film! – kiabált tovább a férfi, mire végre én is magamhoz tértem a sokkból.
- Már megbocsásson, de nem vagyok a barátnője! – kértem ki magamnak.
- Kit érdekel? – meredt rám széttárt karokkal.
- Engem! – mutattam látványosan saját magamra.
- Na, jó, tényleg elég lesz. – szakította meg a szópárbajt… Viktor. Igen. Nem elírás. Viktor. Az a Viktor, aki kábé egy hete az osztálytársunk. Akitől igyekszem távol tartani magam. Aki ennek ellenére beférkőzött a gondolataim közé. Aki előtt nemrég hasra estem a focipályán. És aki nincs öt perce, hogy lerángatott pultról, mikor éppen azon voltam, hogy „kedvesen és aranyosan” megértessem a jegypénztárossal az álláspontomat. Igen. Pontosan az a Viktor.
- Tűnés innen! – sziszegte a jegypénztáros, mire dühösen visszafordultam felé, és felkészültem egy újabb összecsapásra, de Viktor beállt közénk, és elővette a saját pénztárcáját.
- Előbb kérnék két jegyet a Nagyfater elszabadul című filmre. – közölte teljesen nyugodtan.
- Már megmondtam, hogy nincs jegy, ha az a fruska nem múlt el 16 éves, és nem mutatja fel az igazolványát! – meredt Viktorra idegbajosan.
- Hogy merészel engem fru… - kezdtem volna akadékoskodni, de Viktor közbeszólt.
- Itt a személyim. – nyújtotta át neki a kártyát – Idén leszek 17 – tette hozzá, csak hogy egyértelmű legyen. – Tudtommal így korhatáron aluliak is bejöhetnek velem.
- Valóban. – közölte a nő vicsorogva. Ezzel már nem tudott mit kezdeni, muszáj volt jegyet adnia, pláne, hogy a biztonsági őrök nem igazán akartak engem kiráncigálni a helyiségből a kis akciómért. Hatalmas nyugalomban és békességben ácsorogtam a helyükön, pár méterre tőlünk.
Ellenben… Nekem volt némi hozzáfűznivalóm a dologhoz.
- Nem! – álltam oda Viktor mellé, és felmarkoltam a pénztárcámat, amit a kis műsorom miatt a pulton felejtettem.
- Mit nem? – meredt rám Viktor értetlenül, a pénztároson pedig látszott, hogy fejben már a felmondó levelét írja.
- Nem veheted meg a jegyünket. – közöltem, de nem néztem rá, helyette a szemközti falat bámultam.
- Kifizetheted, ha akarod. – vont vállat.
- Akkor sem. Nem kell tőled szívesség. Nem kérjük a jegyeket. – fordultam a nő felé, aki megkönnyebbülten sóhajtva emelte ujját a törlés gomb fölé.
- De igen, kérjük. – állította meg Viktor, és villámsebességgel átadta a megfelelő összeget a pénztárosnak, aki ezt követően olyan gyorsan kattintgatott, amennyire csak tudott. Egyértelműen minél előbb minél távolabb akart látni bennünket onnan. Nos… Nem hibáztatom.
- Köszönöm. További szép napot! – köszönt el Viktor kissé gúnyosan, mire a nő megajándékozott bennünket egy amolyan „elmentek ti a p***ába” pillantással.
- Na, végre! – ütötte össze tenyerét a pasas, akivel kisebb szócsatát vívtam, amiért feltartottam a sort.
- Átállhatott volna egy másik sorba. – meredtem rá értetlenül, mire vetett rám egy nem túl kedves pillantást, bár ez a pénztároséhoz képest egy szeretetteli simogatás volt a szívnek.
Viktorral együtt kicsit arrébb sétáltunk, ő pedig felém nyújtotta a jegyeket, melyekért annyit küzdöttem. Izé… Küzdöttünk.
- Khm… Nem fogadhatom el. De… Azért köszi… Meg minden… - mondtam igyekezve bárhová nézni, csak a szemébe nem. Tudtam, hogy annak rossz vége lenne.
- Nekem nem kell. Bemehetsz azzal, akivel jöttél, én inkább lelépek. – túrt bele a hajába, és a kezembe nyomta a két részre tagolt papírt.
- Na, de…
- Hagyd csak. – legyintett – Megküzdöttél érte. – mosolyodott el halványan.
- Én… Nem fogadhatom el. – dadogtam.
- És miért nem?
- Nem is ismerjük egymást. – emlékeztettem.
- Osztálytársak vagyunk, nem?
Nem tudom, miért, de meglepett, hogy megjegyzett magának. Olyannak tűnt, akit nem érdekel a környezete, és meg sem jegyzi például az osztálytársai arcát sem.
- És amúgy is… - tette hozzá – bizonyos értelemben véve leborultál előttem.
Na, jó. Szóval felismert a focipályán is, mikor hatalmasat tanyáltunk az orra előtt Stellával.
- Elestem. Az… Teljesen más. – javítottam ki.
- Szerinted. – biccentett. – Egyébként… Úgy tűnik, mindig összefutunk valahol, szóval… Ezt tekintsd búcsúajándéknak. Többet nem fordul elő.
Oké. Ezt most nem tudtam hová tenni. Miért is nem akar összefutni velem többször? Talán nem vagyok szimpatikus neki? Fogalmam sincs, miért de ez a gondolat nem túlzottan esett jól. Mert hát… Az ember nem szívesen hallja, hogy mások nem kedvelik, nem igaz?
De miket is beszélek? Nem kéne, hogy számítson a véleménye, elvégre ő csak egy osztálytárs, úgy, ahogy a többiek. Igen, pontosan úgy. Semmi több.
- Öhm… Értem. Búcsúajándék, meg minden. Ha legközelebb meglátlak, majd elkerüllek. – tettem hozzá, megpróbálva kicsit oldani a hangulatot. Nem igazán jött össze. Talán be kéne iratkoznom egy „hogyan legyünk viccesek” tanfolyamra… Van egyáltalán ilyen? Oké, talán nem ártana visszatérni az eredeti témához.
- Jól teszed. – igen, ez volt a reakciója, én pedig… Nem tehettem mást, muszáj volt belenéznem a szemébe, hogy megbizonyosodjak róla, komolyan gondolta. És igen. Azon kívül, hogy rájöttem, gyönyörű barna szeme van, az is tudatosult bennem, hogy amit mondott, azt szó szerint kell értelmeznem. Nem akar többé iskolán kívül látni, mert… Nos, abban nem voltam biztos, miért, de így volt. Persze ha voksolnom kéne, valószínű a „mert nem tart jófejnek” lehetőségre szavaznék.
És pontosan ez az utóbbi volt az oka annak, hogy fénysebességgel kaptam el róla tekintetemet, és helyette inkább a cipőm orrát bámultam hatalmas lelkesedéssel.
- Igen. Szerintem is. – feleltem, azzal köszönés nélkül megfordultam, és elsétáltam arra, amerre Vilut sejtettem. Eszem ágában sem volt hátranézni. Elvégre ha ő nem akar látni, akkor én sem fordulok felé. Ilyen egyszerű.
Örülnöm kellett volna, hogy megkönnyíti majd a dolgomat, és ő sem jön a közelembe, de… Nem hagyott nyugodni a dolog. Miért akar ennyire elkerülni? Csakugyan ilyen visszataszító lennék? Vagy… Esetleg neki is hasonlói indokai vannak, mint nekem a tőle való távolmaradásra? Á, ez hülyeség. Na, de akkor… Oké, feladom, nem kívánok belebonyolódni még jobban ebbe a gondolatmenetbe, már így is kezdek belezavarodni…
- Hol voltál eddig? Kezdődik a film – meredt rám Vilu kérdőn, mikor odaléptem hozzá. Egyik kezében egy hatalmas popcornos bödönt tartott, a másikban pedig egy gigantikus üdítős dobozt.
- Nos… Nem találtam a személyimet, letámadtam a pénztárost, Viktor lerángatott a pultról, összevesztem egy pasassal, aztán Viktor megvette a jegyeinket, és megállapodtunk, hogy messziről elkerüljük egymást. – hadartam el belemarkolva a kukoricába.
- Értem… Várj, ki? – esett le az álla.
- Pénztárosnő? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem, úgy értem, ki vette meg a jegyeinket? – hüledezett.
- Viktor. Az osztálytársunk. – forgattam meg a szemem.
- Rámen Viktor? Rámen Viktor vette meg a jegyünket? – esett le az álla, és ezzel egy időben a kezében levő üdítős doboz is a földre pottyant.
- Minden rendben? – kérdeztem arrébb ugorva az egyre növekvő tócsától, melyet a kiömlő üdítő képezett.
- Viktor? – hápogta, mint valami eszement.
- Oké, ezt most nem ért… - kezdtem volna, de ekkor hirtelen leesett. De… az… nem lehet… Vagy mégis?
Hát persze! Olyan vak voltam… A pirulások, hogy egy egész álló napig nem beszélt, miután meglátta Viktort, hogy ma folyamatosan pink vattacukorfelhőben járt, mint… El sem hiszem, hogy ezt mondom, de… Mint a szerelmes tini lányok!
Oké. Ezt most meg kell emésztenem. Szóval a testvérem belezúgott Viktorba – legalábbis a jelek erre utalnak. Az osztályunk újdonsült rosszfiújába. Abba, aki nem hagy engem nyugodni, és emellett valamiért folyton folyvást belebotlok. A srácba, akitől tudom, hogy távol kell tartanom magam, mert előbb-utóbb úgyis csalódnék benne. Igen. Pontosan ő az, aki jelenleg megdobogtatja Vilu szívét. És igen. Pontosan ez a tény az, ami megállítja az enyémet.
Azt hiszem, most már nemcsak Stellát kell féltenem Viktortól, hanem a saját testvéremet is. És ez nem igazán az a fordulat, amit a helyzet javulásaként tudnék elkönyvelni. Egyáltalán nem. Mert ha igaz a sejtésem, és valóban mind a ketten belezúgtak Viktorba, abból nemcsak csalódás és könnyek lesznek itt, mikor a srác megbántja őket, hanem kettejük között is kialakulhatnak konfliktusok, melyek tönkretehetik mindannyiunk barátságát. Hah. Remek.
Már csak ez hiányzott.

2016. április 2., szombat

3. Majd megérted

Drága Törpillák!
Meg is érkeztem egy újabb résszel, ami különösen hosszúra sikeredett, szóval lesz mit olvasni ;)
A következő fejezet viszont nem tudom, mikor érkezik, mert jövő pénteken nyelvvizsgázok, szóval arra kell készülnöm, utána pedig vasárnap szülinapom lesz, tehát nem igazán marad időm írni, de ígérem, bepótolom a kimaradó időt, és sűrűbben jönnek majd a részek! :)
Addig is... Jó olvasást ehhez a fejezethez, és pihenjetek sokat hétfőig! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: A héten elkezdtem egy új blogot, ha valakit érdekel, itt a link: Seventeen /Brooklyn Beckham fanfiction/
Remélem, ez az írásom is tetszeni fog nektek, nagyon sokat jelentene, ha arra a blogra is feliratkoznátok <3 

ui2: Skyler, itt a rész, amire olyan régóta vársz :D



Szeptember 6. – Szerda

- Went low, went high; what matters is now; getting right back in the mooooood. – táncolt be Stella a szobámba valami iszonyú hamisan énekelve kedvenc számát. Komolyan mondom, szerintem többet hallottam az ő verziójában, mint Zara Larssonéban, ami azért elég durva.
- Stella, kérlek… - fogtam a fejem.
- Jól van na. – huppant le az ágyamra, és az egyik általam rajzolt képregényt kezdte tanulmányozni. Ja, igen. Bár nem említettem a napló eleji kis összefoglalómban, de továbbra sem hagytam fel a rajzolással, ellenben már nem félek megmutatni őket másoknak. Annál is inkább, mivel a barátaim szerint „nagyon jók” és „tehetséges vagyok”, hogy őket idézzem. Stella például kifejezetten rajong az „alkotásaimért”, legalábbis ezt állítja.
- Lassan indulnunk kéne. – néztem meg az időt a telefonomon.
- Már ennyi az idő? – nyavalygott Stella.
- Igen. És ha nem akarsz elkésni, akkor most szépen feltápászkodsz. – nyújtottam felé a kezem nevetve, amit el is fogadott.
Hogy hová siettünk ennyire? Nos, ma volt a focicsapatunk első hivatalos edzése ebben a tanévben. Az edző úgy döntött, idén pár hónappal előbb kezdi a tréningezésünket, ugyanis… Nem-nem. Ez még titok. Egyelőre csak ő és én, mint csapatkapitány, tudunk róla. Ó, tényleg! Eddig még nem is említettem. Az elmúlt két évben, amíg a naplóírást szüneteltettem, minden egyes alkalommal újra megválasztottak kapitánnyá. Számomra valójában az is felfoghatatlan még, hogy akkor, hetedikben, engem akartak ezen a poszton látni a többiek, hát még az, hogy ez az eset kétszer meg is ismétlődött utána. Az igazat megvallva, rengeteget gondolkodtam rajta, mi lehet az oka ennek a bizalomnak és kitartásnak mellettem, de megfogalmazható magyarázatot még nem igen sikerült találnom rá.
Mindenesetre egy biztos: a foci és a csapatunk az életem egyik legszervesebb részévé vált, és el sem tudnám képzelni, milyen lehet nélküle. Idáig nagyrészt minden rendben működött közöttünk, nem voltak eget rengető konfliktusaink, a kisebb vitákat pedig gyorsan megoldottuk. Az elmúlt két évben igazán közel kerültünk egymáshoz, megvolt köztünk az összhang, és sikert sikerre halmoztunk a bajnokságokon.
- Még nem is mondtam, mi történt ma! – szólalt meg hirtelen Stella, miközben a sportközpont felé sétáltunk.
- Na, mi? – mosolyogtam lelkesedésén.
- Nekiütköztem Viktornak a folyosón! – közölte ujjongva, mire rögtön elkomorodtam. Már megint az a srác, ez nem lehet igaz.
- És? Beszéltetek is? – kérdeztem, és előre féltem a választól. Pontosabban, inkább Stellát féltettem attól a Viktor gyerektől. A külseje alapján nem éppen tűnt jóságos tündérkeresztanyának.
- Hát… Bocsánatot kértem tőle, ő pedig azt mondta, semmi baj. – áradozott olyan fejjel, mintha a srác éppenséggel megkérte volna a kezét.
- Stella… Könyörgöm, mondd, hogy nem szerettél bele! – néztem rá esdekelve.
- Én… Nem tudom. – vont vállat, immár kissé komoran.
- Hogy van az, hogy ti mindig egymásnak ütköztök? – kérdeztem, kicsit oldva a hangulatot. Úgy tűnt, Stella nem igazán akar beszélni az érzéseiről.
- Talán égi jel. – csillant fel ismét a szeme, én pedig igyekeztem nem elnevetni magam a kicsit abszurd kijelentésen.

***

- Lányok! Sorakozó! – kiáltotta el magát az edző, mikor már az utolsó csapattag is megjelent a pályán. Idáig Stellával beszélgettem, de most könnyes búcsút kellett vennünk egymástól, mivel én kapitányként a sor elejére álltam, ő pedig cserejátékosként a végére.
- Mint észrevehették, idén előbb kezdjük az edzéseket, de ezidáig még nem sikerült tisztáznunk, hogy mi ennek az oka. Székellyel – ezen a ponton rám pillantott – már közöltem döntésemet, ő pedig támogatta az ötletet. Az elmúlt években kifejezetten sokat fejlődött a csapat, sorban értek el sikereket a bajnokságokon és egyéb meccseken is, és ez a teljesítménybeli javulás az, ami megalapozta elhatározásomat.
- Juj, mi az? – kérdezte Bella csillogó szemmel, nekem pedig minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne temessem a tenyerembe az arcomat. Előre tudtam, hogy fog reagálni a kérdésre az edző.
- Jász! Ne merészeljen engem félbeszakítani! – kiabálta el magát teli torokból. Igen. Valami ilyesmire számítottam. - 50 guggolás! Gyerünk, kapkodja magát!
- Na, de… - akadékoskodott Bella.
- 80! Lásson neki, ha nem akarja, hogy 100 legyen belőle! – üvöltötte az edző.
- Ne aggódj, legalább jó hátsód lesz tőle. – „vigasztalta” Kíra. Pech, hogy kicsit hangosabban, mint azt valószínűleg tervezte.
- Faraghó, 51 fekvőtámasz! – kapta oda a fejét idegbajosan az edző.
- Miért pont 51? – kérdezte Stella. Kár volt.
- Vámor, 42 négyütemű fekvőtámasz! Számolom, gyerünk!
Lassan kevesebben álltunk a sorban, mint akik büntetést teljesítettek.
- Szóval. Most, hogy végre nincs, aki közbeszóljon… Mondja, Lengyel! – sóhajtott fel, mikor meglátta Hanna magasba lendülő kezét. Kezdtem kicsit megsajnálni, amiért ennyi lánnyal van összezárva.
- Kimehetek a mosdóba? – kérdezte. Oké, ezen a ponton már képtelen voltam megállni, hogy fejbe ne vágjam magam a tenyeremmel.
- NEM! – csattant fel akkora hangerővel, hogy a mellette guggolásokat csináló Bella ijedtében ráesett a fekvőtámaszozó Kírára, és mind a ketten a földre borultak. Az edző pislogás nélkül nézte a füvön szerencsétlenkedő focistáit, akiket 5 perccel ezelőtt dicsért meg a hatalmas fejlődés és rengeteg siker miatt, majd inkább szó nélkül visszafordult Hannához, és csak ennyit mondott, ezúttal normális, emberi hangon, ellenben vérben forgó, dühös tekintettel:
- 10 kör. – közölte a pálya felé mutatva.
Szerencsére Hannának több esze volt annál, hogy ellenkezni próbáljon, inkább lassan kocogva elindult teljesíteni feladatát.
- Ha bárki meg mer szólalni… - fordult vissza felénk az edző, de a gondolatot inkább nem fejezte be. – Tehát ott tartottam, hogy nagy bejelenteni valóm van. Az idei évben benevezzük a csapatot a Puskás Ferenc Országos Labdarúgó Bajnokságra, természetesen a saját korcsoportjukban. – mondta ki végre valahára a már több ízben belé fojtott mondatot.
- Ez komoly? – kapta szája elé a kezét Vanda felém fordulva. Nagyjából mindenki tőlem várt megerősítést; legalábbis a rám meredő számtalan szempárból erre következtettem.
- Nos… - vontam vállat mosolyogva – Igen.
- Ááá! Részt veszünk az ország legrangosabb bajnokságán! – ujjongott mögöttünk Hanna, aki egy kör befejeztével megállt, hogy megtudja, minek örülünk ennyire.
- Lengyel, nem mondtam, hogy megállhat! – kiabált rá az edző, mire a lány behúzott nyakkal és savanyú arckifejezéssel indult el újra.
- De az nem az a bajnokság, aminek a győztese kijut… - kezdett bele a mondatba Kíra.
- Fekvőtámasz! – emlékeztette „bájosan” feladatára az edző. – Egyébként pedig… Faraghó jól tudja. A bajnokság győztese minden évben abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy hazánkat képviselheti a Junior Európa Bajnokságon. – jelentette ki olyan hangon, mintha ez csak valami mellékes dolog lenne.
- Hű! – ámult Stella leesett állal.
- Vámor… - pillantott rá vészjóslóan az edző.
- Tudom, négyütemű…
- A bajnokság első meccse októberben lesz, úgyhogy sürgősen el kell kezdenünk készülni rá. Mostantól minden másnap edzés van, és szombaton is. Nincs hiányzás, sem sérülés, megértették? – nézett végig rajtunk.
- És mi lesz a tanulással? – vetette közbe Szandra.
- Csalló, maga nem éppen a tanulás iránti elkötelezettségéről híres, úgyhogy nem igazán értem a problémáját.
- És ha idén kitűnő akarok lenni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Oké, ez szerintem még viccnek is rossz. Tavaly három tantárgyból pótvizsgázott.
- Csalló, én vagyok az az ember, aki aztán igazán nem egy nevetős típus, de ha ezt a beszélgetést folytatjuk, kénytelen leszek a képébe röhögni. – közölte vele az edző rezzenéstelen arccal, majd inkább felém fordult.
- Székely, vezényelje le a bemelegítést, de ha kérhetném, minél előbb! Sok dolgunk van ma.
- Értettem. Lányok, 10 kör futás! – adtam ki az utasítást.

***

Éppen az utolsó fél köröm volt hátra, mikor beértem Stellát.
- Hányadiknál jársz? – kérdeztem tőle.
- Nyo-holc. – lihegte nagy nehezen.
- Gyerünk, nincs már sok! – biztattam.
- Azt a… - nyögte hirtelen, de a mondatot nem fejezte be. Mondjuk, sejtem, mi lett volna az utolsó szava.
- Minden re… - kérdeztem volna, de ekkor minden előjel nélkül megtorpant, én pedig megbotlottam a lábában, így mind a ketten a földre zuhantunk. – Ez meg mi volt? Jól vagy? – tápászkodtam fel, kezemet nyújtva felé, de Stella csak meredten bámult mögém, és észre sem vette, hogy hozzá beszélek.
Értetlenül fordultam hátra, de mikor megtettem, nekem is leesett az állam. Jó, nem olyan szinten, mint Stellának, aki továbbra is képtelen volt feltápászkodni a fűről, de azért én is meglepődtem.
- Ő meg mit keres itt? – suttogtam csak úgy magamnak, döbbenten bámulva az edzőre, aki éppen… Viktorral beszélgetett. Igen, azzal a Viktorral, aki a mi osztálytársunk, és akiről elhatároztam, hogy távol tartom magam tőle.
- Ki? – torpant meg az éppen mellettünk elfutó Vanda. Hoppá, szóval kicsit hangosabbra sikerült a kérdésem, mint terveztem.
- Vi… Vi… - dadogta Stella teljesen lefagyva.
- Vivi? Az meg ki? – nézett körbe Vanda értetlenül.
- Na, jó, kelj fel, Stella! – rántottam fel karjánál fogva.
- Au! – jajdult fel.
- Bocs. – engedtem el.
- Ugye nem látta, hogy elestem? – ugrott be a hátam mögé, és eltakarta az arcát.
- Vivi? – kérdezte megint Vanda.
- Nem, Viktor. – világosította fel Stella.
- Ó, szóval így hívják a srácot, aki az edzővel beszél? – állt meg mellettünk Bella is. – Nagyon cuki, hány éves? – csavargatta egyik szőke tincsét.
- Az osztálytársunk – vetettem oda, de inkább Stellára koncentráltam. – Hé, szedd már össze magad! Ennyire ne őrülj meg egy hülye srác miatt! – suttogtam neki, nehogy a többiek, akik időközben odaértek hozzánk, is meghallják.
- De olyan helyes… - hajtotta fejét a vállamra.
- A külső nem minden. Gondolj csak Patrikra. – karoltam át a vállát.
- De Viktor más. – erősködött arrébb lépve.
- Hát persze, hogy az. – forgattam a szemem, mint aki egyáltalán nem hiszi ezt el. És valóban. Egyáltalán nem hittem el.
- Majd meglátod. Remélem, hogy egyszer észre fog venni. – ábrándozott.
- Menj neki még egyszer. Tudod, három a magyar igazság. – tanácsoltam ironikusan.
- Jó ötlet! – csillant fel a szeme.
- Stella, én nem gondoltam komolyan! – ráztam meg a vállát, hogy kijózanítsam.
- De én igen. – indult meg hirtelen a pálya másik vége felé magabiztosan. Hát ez nem lehet igaz. Kívülről egy ártatlan kis angyalkának tűnhet ez a lány, de ha valaki közelebbről is megismeri… Így belegondolva, Stella mindig is az a hősszerelmes típus volt, aki első látásra beleesik valakibe, elképzeli, hogy összejönnek, hogy a srác is teljesen belezúg, blablabla, lánykérés, esküvő, blablabla, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na, és hogyha ő egyszer szerelmes, biztos, hogy nem adja fel, és ha kell, meg is alázza magát azért, hogy a kiszemeltje észrevegye. Így volt ez most is. Legjobb barátnőm minden bizonnyal képes lett volna teljes erőből Viktornak ütközni, megpróbálva észrevetetni magát, ha nem állítom meg.
- Stella, várj már! – futottam utána, de ekkor ő is rohanni kezdett. Már majdnem utolértem, de őt csak két méter választotta el az edzővel beszélgető Viktortól. Sürgősen kellett cselekednem, ha meg akartam akadályozni, hogy beégesse magát, úgyhogy megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott… Igen, minden erőmet összeszedve ráugrottam a hátára. Lehet, hogy nem kellett volna.
Tettem következményeként ugyanis Stella a földre zuhant, én pedig rá, és… pontosan az edző és Viktor között landoltunk. Jaj.
- Izé… Ezt nem pont így terveztem. – motyogtam még mindig Stella vállába kapaszkodva.
- Elhiszed, hogy én sem? – köpött ki egy fűcsomót a szájából Stella.
- El. – válaszoltam meg kérdését.
- Khm – egy erőteljes krákogás törte meg a kialakult kínos csendet. – Esetleg valaki megmagyarázná, miért hasal a csapatom kapitánya a füvön és Vámoron? – kérdezte „csevegős” hangnemben az edző.
- Ööö… - kezdtem volna improvizálni, de közbevágott. Pontosabban közbeordított.
- Ezt úgy értettem, hogy azonnal keljenek fel!
- Igenis… - nyögtem fel, és a lehető legnőiesebben megpróbáltam feltápászkodni. Értsd: belekönyököltem Stella lapockájába, majd beletérdeltem a veséjébe.
- Vámor, maga is! – kiabálta az edző.
- Gyere! – nyújtottam felé a kezemet. Miután mind a ketten talpon voltunk, az edző Viktorhoz fordult. Én személy szerint tudatosan mindenhová néztem, csak rá nem. Továbbra is tartottam magam elhatározásomhoz, miszerint nem kívánok még csak bemutatkozni sem neki. Habár… azt hiszem, ezzel a kis mutatvánnyal nem igazán ezt az eredményt értem el.
- Viktor, egy perc, és megyek, várj meg a kispadnál.
- Rendben. – biccentett a srác, majd miután vetett ránk egy pillantást, arrébb sétált.

***

- Sajnálom, hogy rád ugrottam. – néztem Stellára bűntudatosan, mikor már visszafelé sétáltunk a többiekhez. Az edzőtől kaptunk egy alapos fejmosást, de szerencsére büntetést nem.
- Semmi baj! – mosolyodott el reflexből – Láttad, hogy visszanézett rám, mielőtt elsétált? Ezt neked köszönhetem! Ha nem ugrasz rám, talán észre sem vesz… Egyébként tényleg hülyeség lett volna nekimennem, jó, hogy leállítottál. – ismerte be.
- Így sem lett jobb vége. – nevettem fel.
- De! – bólogatott hevesen. – Rám nézett! - olvadozott.
- Azért, mert az ember nem minden nap lát két lányt hasra esni a lába előtt. Jó, mondjuk belőle kinézem, hogy a csajok a lába előtt hevernek... -–kalandoztam el kicsit.
- Miért vagy róla ilyen rossz véleménnyel? – kérdezte.
- Fogalmam sincs. – vontam vállat.
Az a srác – bocsánat, Viktor – egy hatalmas kérdőjel volt számomra. Nincs egy hete, hogy megismertem, de mégis számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban. Honnan jött? Miért néz ki úgy, mint egy karácsonyfa azzal a sok piercinggel? Vajon mennyire sötét a múltja? Van priusza? Ő is olyan tipikus rosszfiú nőcsábász beütéssel? Na, meg egyáltalán mit keres itt, és miről beszél az edzővel? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. És gőzöm sem volt róla, hogy akarom-e tudni rájuk a választ. Talán jobb, ha nem. Viszont túlságosan is kíváncsi ember vagyok, és mindenkit alaposan meg akarok ismerni, erről nem tehetek. Velem született tulajdonság, kicsi korom óta a legfőbb ismertetőjelem. De ebben az esetben lehet, hogy jobban járok, ha nemcsak nem teremtek kapcsolatot a sráccal, de nem is akarok róla megtudni semmit. Persze úgy tűnhet, hogy félek tőle, de szó sincs erről. Egyszerűen… Vannak dolgok, melyekből jobb kimaradni. Viktor életét is ezek közé sorolnám. Ezen igazából nincs is mit ragozni: nem ismerjük egymást, felesleges agyalnom rajta.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Hanna, mikor visszaértünk hozzájuk. Még mindig ugyanott csoportosultak, ahol hagytuk őket.
- Egy lépés előre. – felelte Stella sejtelmesen. Minden bizonnyal úgy értette, hogy egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy Viktor megjegyezze őt.
- Igen. Egy lépés előre. – helyeseltem, bár nem éppen ugyanúgy értelmeztem a mondatot, mint legjobb barátnőm. Ezt a kis közjátékot inkább egy lépésnek tartottam afelé, hogy Stella pofára essen; és nem szó szerint, hanem jelképesen. Egy fiú miatt. Megint.
Az igazság az, hogy féltettem őt. Na, nem Viktortól, vele ugyanis egyelőre nem kell foglalkoznunk, hiszen nem ismeri Stellát, de ha a legjobb barátnőm átlépi a határokat, és teljesen belehabarodik ebbe az ismeretlen srácba, annak ezer százalék, hogy sírás lesz a vége.
Óvatosan hátralestem a vállam felett. Viktor és az edző még mindig a kispadnál beszélgettek, Viktor pedig pont úgy állt, hogy rálátott kis csoportosulásunkra. Egy ideig néztem őket, de már éppen fordultam volna vissza, ekkor viszont Viktor elkapta a tekintetemet. Pár másodpercig farkasszemet néztünk a pálya két végéről, de aztán gyorsan megráztam a fejemet, és inkább a lányok beszélgetésére koncentráltam.
- Továbbra sem értem, miért nem bírod. – jegyezte meg Stella úgy, hogy csak én halljam.
Erre csak óvatosan a hátam mögé sandítottam, ahol az edző és Viktor még mindig mélyen elmerültek valaminek a megtárgyalásában.
Keserűen elmosolyodva fordultam vissza Stellához, és szinte magam előtt láttam Viktort, ahogy kábé öt különböző lányt szédít egyszerre, szájában cigi, kezében sörös üveg. Igen, azt hiszem, ilyen embernek képzelem el őt.
Előítéletes vagyok? Talán. Előfordulhat, hogy félreismertem? Persze. De még mindig jobban járok így, hogy az előítéleteim miatt távol tartom magam tőle, mintha megbíznék benne, a lábai elé vetném magam, (és nem csak szó szerint) aztán meg nagyot koppannék, mikor kiderül, hogy nem az, akinek hittem.
Nos, ez az, amiért féltem tőle Stellát: hogy ő is az utóbb említett hibát követi. De mindezt nem mondhattam el neki akkor és ott, mert tudtam, most még annyira az előbb történtek („Vááá! Rám nézett!”) hatása alatt áll, hogy nem is értené, miről beszélek. Így hát csak ennyit mondtam:
- Majd megérted.

2016. március 24., csütörtök

2. Egyáltalán nem

Sziasztok, Törpillák!
Tudom, rengeteget késtem, de sajnos nem igazán van időm a nyelvvizsgára való készülésen kívül bármivel is foglalkozni, kérlek, ne haragudjatok! :/
De cserébe a várakozásért egy extra hosszú részt hoztam nektek. <3 Remélem, tetszeni fog, várom a véleményeket! ;)
Jó olvasást és kellemes húsvétot/tavaszi szünetet kívánok mindenkinek! Pihenjetek, és egyetek csoki tojást! :D <3


Hugs&Kisses
Ria:)



Szeptember 1. – Péntek

Ez a nap is eljött; ma megkezdtem a 10. osztályt. Fura, de valamiért ettől a ténytől idősebbnek és érettebbnek érzem magam. Nem vagyok többé uncsi kisiskolás, sem szörnyen gáz gólya. Most már úgymond a „nagyok” közé tartozom, legalábbis eddig így emlegettem őket.
- Alíz! Kapkodd magad! Nem fogok miattad elkésni! – kiabálta Vilu a lépcső aljáról. Tény és való, kicsit lassabban készültem el, mint terveztem.
- Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott az iskola. – meredtem rá felvont szemöldökkel, mikor kiléptem az ajtómon, és levágtattam a lépcsőn. – Au. – torpantam meg. Véletlenül félreszúrtam a fülbevalómat, amelyet lefele jövet kívántam berakni. Nem jött össze.
- Egyáltalán nem hiányzott, de nem akarok idén is intővel indítani. Elég volt az egyszer is. – közölte mogorván, de láttam rajta, hogy próbálja elfojtani a mosolyát az emlék felidézésekor. Hát igen… Tavaly Vilu és a teremajtó közelebbi ismeretséget kötött, amit úgy kell értelmezni, hogy testvérkém szó szerint kitépte az amúgy is instabil keretéből, mikor a kilincs nem engedett neki. Valójában mindenki elég viccesnek találta, még maga Vilu is; a tanári kar már nem annyira.
- Jó, értem, de késésért csak nem kapunk rögtön intőt. – karoltam át a vállát nevetve.
- Ácstól kitelik. – utalt osztályfőnökünk rossz hírére.
- Igaz. Akkor siessünk. – húztam fel bakancsomon a cipzárt. Kezdődjön a tizedik!

***

- Vajon mi történne, ha Stella egyszer pontosan érkezne? – tette fel a költő kérdést Noja ismét az órájára pillantva. 10 perce vártunk rá a suli előtt.
- Felesleges agyalnod rajta, sosem tudjuk meg. – legyintett Vilu, mire mind a hárman felnevettünk.
- Nézzétek, ott jön! – mutattam az utca végére, és valóban, Stella egy perccel később már mellettünk állt.
- Nem fogjátok elhinni, mi történt! – kezdett el reflexből ugrálni abban a másodpercben, hogy odaért hozzánk.
- Találkoztál Patrikkal? – kérdezte csípőből Noja, mire megforgattam a szemem.
- Szereztél ehető kakaós csigát a Tóth Pékségből? – nézett rá kérdőn Vilu.
- Láttad Jack Gilinsky-t? – tippeltem én is.
- Noja, szerencsére nem; Vilu, arra még évezredekig várhatunk; és Alíz… az meg ki? – meredt rám értetlenül Stella.
- Nem érdekes. – sóhajtottam. – Na, mondjad, mi történt!
- Nekem jött egy srác két utcával arrébb. – kezdett újra lelkesen ugrándozni, de mi valahogy nem osztottuk a jókedvét.
- És? – kérdezte Vilu, gondolom, várva a „történet” folytatását.
- És olyan aranyos volt! – bazsalygott tovább csillogó szemekkel, ami őszintén szólva eléggé furán vette ki magát.
- Oké. Jól értem, hogy most el vagy ájulva egy sráctól, akit nem is ismersz, valószínűleg az életben nem látod újra, ráadásul még neked is ment? - összegezte Noja a helyzetet.
- Nem vagyok tőle elájulva, én csak… - kezdte, de ekkor hirtelen lefagyott.
- Hahó! – integettem nevetve a szeme előtt.
- Ott van! – suttogta, mire Vilu és Noja óramű pontossággal egyszerre kapta abba az irányba a fejét, amerre Stella nézett. Szívesen cselekedtem volna így én is, hogy megnézzem magamnak barátnőm kiszemeltjét, de voltam olyan szerencsétlen, hogy pontosan abban a pillanatban ejtettem ki a kezemből a táskámat. Beletelt pár másodpercbe, mire felszedtem a földről.
- Hol? – egyenesedtem fel a lehető leggyorsabban.
- Most ment be az ajtón. – fordultak vissza a többiek. Csodás, akkor erről lemaradtam.
- Ezek szerint ebbe a suliba jár! – ugrándozott Stella örömében - Ugye, milyen helyes? – kérdezte megerősítést várva.
- Átlagos. – vont vállat Noja.
- Liz? – nézett rám reménykedve.
- Nem láttam. – biggyesztettem le a számat.
- Vilu? – fordultunk felé mindannyian, de ő csak meredten bámult a semmibe. Mikor másodszorra ismételtük el a nevét, végre ránk nézett.
- Aha, elég helyes. – mondta, és… Az nem lehet… Képzelődtem, vagy tényleg elpirult?

***

Már 5 perce becsöngettek az első órára, de Ács, az osztályfőnökünk még mindig nem volt sehol.
- Persze, ha ő késik, az nem számít. – fújtatott Noja a szemét forgatva.
- És ha ő tépné ki az ajtót a helyéről, az nem számítana. – tette hozzá a másik oldalamon ülő Vilu.
- Jó reggelt! – rontott be végszóra a terembe Ács, aki ezúttal tényleg közel állt ahhoz, hogy Vilu példáját követve ő is magával rántsa az ajtót. Lehet, hogy tanácsosabb lenne kivenni a helyéről, és csak egy üres keretet hagyni. Lényegesen kevesebb problémánk adódna.
- Jó reggelt. – morogta vissza az osztály, amíg osztályfőnök asszonyunk hatalmas robajjal levágta táskáját a tanári asztalra.
- Papírt elő! – parancsolt ránk, mire értetlen arckifejezéssel néztünk körbe a teremben. Ugye nem gondolta komolyan, hogy rögtön az első órán dogát írat? Könyörgöm, még egy átkozott óránk sem volt ebben az évben, mégis milyen anyagot kérne számon? Pláne, hogy az ofő óra nem is igazi tantárgy, nem adhat rá jegyet. – Lediktálom az órarendet. – válaszolta meg pár másodperccel később a fel nem tett kérdést. Nem túlzok, 25 ember egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.
- Hétfő első ó… - kezdte rikácsoló hangon a tanárnő, de ekkor félbeszakította a nyíló ajtó hangja. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét, de én ma már másodszorra voltam olyan szerencsétlen, hogy a leglehetetlenebb pillanatban ejtettem le valamit, jelen esetben a tollamat. Négykézlábra ereszkedve kúsztam be a padom alá, hogy felszedjem, és már éppen egyenesedtem fel, mikor Vilu döbbenten – és szerencsére halkan – felsikkantott.
- Ez ő.
- Ki? – kérdeztem, és ültem volna vissza a helyemre, de közben bevertem a fejem a pad szélébe. – Au. – csodás, most lesz egy pukli a homlokomon.
- Ő. – „válaszolta meg” Vilu a kérdésemet.
- De ki? – suttogtam vissza idegesen, majd fájó fejemet fogva fordultam az ajtó irányába.
És akkor… Akkor láttam meg őt életemben először. Fekete, belőtt haj; átható, barna tekintet; alacsony, ámde rendesen kigyúrt test; és az a tipikus „macsó” kinézet. Egyik vállán fekete Converse táska lógott, lábán fekete katonai bakancs és szaggatott fekete farmer, bal fülében fülbevaló, egyik szemöldökében ezüstösen csillogó piercing.
Egy teljes másodpercembe telt elemezni a látottakat. Egy másodperc, amíg elkönyveltem magamban a jelenlétét. Egy másodperc, amíg összeraktam, milyen srác is ő. Egy másodperc. Pontosan ennyi időmbe tellett, hogy elhatározzam, jobban járok, ha kilométerekről kerülöm őt. Az ilyen fiúktól jobb távol tartani magunkat, mert mindig csak könnyeket, csalódást, összetört szíveket, na meg igen gyakran rendőrségi ügyeket hagynak maguk után. Tudom, nem kéne őt elítélnem az első benyomás alapján, de volt már részem az ő fajtája által okozott bonyodalmakban, és eszem ágában sem volt még egyszer átélni hasonlót. Patrik is bőven elég volt.
Így hát, igaz, hatalmas erőfeszítések árán, de elszakítottam róla pillantásomat, és inkább az előttem ülő Erik hátát bámultam. De volt egy kis probléma ezzel: a srác az ajtóban nem igazán mondható olyan embernek, akire elég egyetlen pillantást vetni, ahhoz túl feltűnő jelenség volt. Nem bírtam megállni, hogy a szemem sarkából ne vessek felé egy újabb pillantást.
A srác unottan pásztázta az osztályt még egy ideig, amikor is Ács végre feleszmélt első döbbenetéből, és sűrűn pislogva megköszörülte a torkát. Elég hangosan.
- Segíthetek, fiatalember? – tolta le orra hegyére szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent.
- Nem tudom. Segíthet? – kérdezett vissza a srác, mire lesütöttem a szemem. Egyrészt azért, mert a hangja valamilyen furcsa okból kifolyólag nagy hatással volt rám; másrészt pedig, mert Áccsal nem tanácsos ilyen flegmán beszélni, annak sosincs jó vége.
A tanárnő pár másodpercig emésztgette az elhangzott szavakat, majd egy határozott mozdulattal visszatolta szemüvegét a helyére, és lecsapta a kezében tartott papírköteget az első padban ülő Krisz asztalára, aki a mozdulattól reflexszerűen hátraugrott. Ácsot ez nem igazán érdekelte, minden figyelmét az immár az ajtót támasztó jövevénynek szentelte.
- Segíthetek megmutatni az igazgatói irodát még egy ilyen mondat után. – fonta keresztbe karjait a tanárnő.
- Nem szükséges. Ott már jártam. – nézett félre egy pillanatra, majd vissza Ácsra. Kihívóan bámult rá, és közben lazán rágózott.
- Hű. Ez a srác olyan… - suttogta Noja mellettem – idegesítő. És flegma. – fújtatott a szemét forgatva.
- Az. – értettem egyet, és inkább összeszedve akaraterőmet, elszakítottam a tekintetem az újonc fenegyerekről.
- Viluval mi van? – ráncolta homlokát Noja, mire én is szemügyre vettem testvéremet, aki csak bambán nézett előre, Ács és a piercinges srác egyre inkább elfajuló vitájára koncentrált.
- Szerintem… - kezdtem, de a mondatot nem sikerült befejeznem, mert drága osztályfőnökünk pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy megmutassa a fiúnak, ki is itt a főnök. Értsd: torka szakadtából kezdett kiabálni.
- Hogy merészel maga így beszélni velem? Egyáltalán mit keres itt? Tudtommal nem az osztály tagja! Takarodjon kifelé! – üvöltötte vörös fejjel.
- Legközelebb szólj, hogy hozzak füldugót. – dőlt hátra Erik a székében, nekem címezve szavait.
- Én inkább átiratkozok egy másik osztályba. – suttogtam vissza.
- Veled tartok. – támasztotta meg könyökét az asztalomon, még mindig háttal nekem, és ökölbe szorított kezét felém nyújtotta, én pedig hozzáütöttem az enyémet. Akkor ezt megbeszéltük.
- Mi az, talán süket? Mondtam valamit! – ordibált tovább Ács az idegennel, akik ezek szerint nem igazán akaródzott válaszolni.
- Nem. – vont vállat hanyagul a srác, jelezvén, nem süket.
- Akkor válaszoljon! Hogy hívják?
- Viktor. – közölte szűkszavúan, mire vetettem rá egy pillantást. Vagyis… egy pillantásnak terveztem, de aztán inkább nem kaptam el a fejemet.
- Ne szórakozzon velem! – üvöltötte Ács.
- Rámen Viktor. – helyesbített a szemét forgatva.
Szóval Viktornak hívják. Bocsánat, Rámen Viktornak. Jó tudni. Persze úgysincs jelentősége, mivel nem állt szándékomban még csak hozzászólni sem.
- Ó. – döbbent meg hirtelen Ács olyan szinten, hogy kiabálni is elfelejtett. – Teljesen kiment a fejemből… - dünnyögte maga elé, mi pedig értetlenül néztünk rá.
- Most már bejöhetek? – törte meg a csendet Viktor mély hangja.
- Ne gondolja, hogy ezt megússza ennyivel! – villant rá újra a tanárnő szeme – Szünetben elbeszélgetünk arról, hogy mennek itt a dolgok. Nem tűröm, hogy egy taknyos kölyök így beszéljen velem, világos?
- Mint a nap. – búgta lassan és gúnyosan Viktor, majd végre valahára átlépte a küszöböt.
- Khm. – köhintett egyet Ács. Biztosan berekedt az ordítozástól. – Hadd mutassam be az új osztálytársatokat, Rámen Viktort. Fogadjátok be, és legyetek… khm… segítőkészek és… khm… kedvesek. – mondta mindenféle érzelemtől mentesen. Egyértelműen nehezére esett azt kérni tőlünk, hogy viselkedjünk vele normálisan, mikor ő maga legszívesebben már régen elküldte volna az Antarktiszra zsiráfot vadászni.
- Az osztálytársunk lesz? – döbbent le Noja teljesen, és ez egyértelműen nem az „örömteli meglepetés” kategóriába tartozott.
- Úgy tűnik. – vetettem egy utolsó pillantást – ezek szerint – Viktorra, majd inkább újra Erik hátát kezdett tanulmányozni. Bármit, csak azzal az átható barna tekintettel ne kelljen szembe néznem. Fogalmam sem volt, mi történne, ha így tennék, de éreztem, hogy nem szabad ránéznem.
Egyszerűen nem szabad.

***

- Nem hiszem el! Miért nem az én osztályomba jött? – siránkozott Stella az egyik díszpárnát ölelgetve. Éppen Nojánál élveztük a péntek délutánt egy film társaságában, és elmeséltük Stellának a suliban történteket. Idő közben kiderült, hogy Vilu nem mást akart velem közölni, mikor bevertem a fejemet, mint hogy a srác, aki felkavarta osztályunkban az állóvizet, nem más, mint Stella legújabb „szívszerelme”. Aki nekiment reggel az utcán, és akit a lányok már láttak a suli előtt. Hm. Váratlan fordulat.
- Nyugodj meg, nem vesztettél sokat. – morogtam inkább magamnak.
- Miért, szerinted nem helyes? – kérdezte csillogó szemekkel Stella.
- Azt nem mondtam. De tudod a külső nem minden. A srác egy igazi paraszt. És csak azért nem mondok csúnyábbat, mert nem ér nekem annyit, hogy bemocskoljam miatta a számat. – közöltem.
- Ünneprontó vagy. – vágta hozzám a párnát Stella, mire nem bírtam tovább, és elnevettem magam.
- Nem vagyok. Csak nem szimpatikus életed szerelme. – dobtam neki egy plüss kutyát, amit magam mellett találtam.
- Nekem viszont nagyon is szimpatikus. – jelentette ki – Ne ítélj első látásra.
- Te is első benyomás alapján ítélted meg. Csak annyi a különbség, hogy Liz véleménye negatív, a tied pedig pozitív. – vetette közbe Noja.
- Jó, mindegy. – legyintett Stella – Majd meglátjuk, kinek van igaza. – kacsintott rám. Én pedig felnevettem. – Viluval mi van? – váltott témát.
- Fogalmam sincs. Reggel óta ilyen. – sóhajtottam testvéremre pillantva, aki nagyon úgy tűnt, megint elbambult. – Hahó! – csettintettem egyet az orra előtt.
- Mi az? – ugrott fel hirtelen – Bocsi, csak nagyon jó ez a film. – mentegetőzött.
- De nem is a tévére figyeltél. – értetlenkedett Stella.
- Dehogynem. – bizonygatta.
- Mindegy. – legyintettem inkább – Tekerjük vissza a filmet, lemaradtam, nem tudom, mi történt eddig. – vettem kézbe a távirányítót, és a továbbiakban inkább a Koszorúslányok bosszújára koncentráltunk mindannyian.
- Viktor sokkal helyesebb, mint az a srác. – tömött egy adag kukoricát a szájába Stella másik kezével a TV képernyőjére mutatva úgy tíz perccel később.
- Hogyne. – forgatta unottan a szemét Noja, de láttam, hogy az orra alatt mosolygott Stella ábrándozásán.
Tény és való, szőke barátnőnknek igaza volt. Viktor tényleg kifejezetten jóképűnek számított, de ez a tény csak még jobban erősítette elhatározásomat, miszerint messziről elkerülöm őt. Azok a fiúk, akik jól néznek ki, ezzel általában tisztában is vannak, és ki is használják. Mint már mondtam, az ilyen emberek nem tartoznak a kedvenceim közé. Egyáltalán nem. Egy icipicit sem. Stellával ellentétben egy árva szót sem kívántam váltani a sráccal, és erre egy szemeteszsáknyi indokom volt. Vagy inkább konténernyi.
Nem szabadott még csak gondolnom sem rá. És nem is akartam. Tényleg. Komolyan.
Egyáltalán nem.

2016. március 13., vasárnap

1. Nemsokára kiderül

Drága Törpilláim!
Hihetetlen, hogy ezt mondom, de ezennel megérkezett a 2. évad első része! Ez afféle bevezetés, de olyan hosszúra sikeredett, hogy teljes értékű fejezetnek nyilvánítottam. Azt azért hozzátenném, hogy ebben még nincs semmilyen - az évad szempontjából lényeges - esemény; egyszerűen összefoglaltam benne a kimaradt 2 év történéseit. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan rész, ami kissé elszomorít néhányotokat, de megígérem, hogy pár héten  belül kiengesztellek benneteket. :D <3
Addig is... Jó olvasást a 2. évad első részéhez! <3


Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Várom a véleményeket ;)



Augusztus 31. – Csütörtök

És igen. Eljött a nagy pillanat: ezennel hivatalosan is elkezdem a második naplómat!
Be kell vallanom, furcsa érzés itt ülni, és újra papírra vetni a gondolataimat így, pontosan három évvel azután, hogy írni kezdtem a legelső naplómat. Olyan ez, mint hazatérni egy hosszú utazásról; egyfelől kissé idegennek érződik ez a régi, mégis új helyzet, másfelől pedig igazi felüdülés „hazatérni”.
Két éve, mikor beteltek az oldalak, úgy gondoltam, megfelelő döntés szüneteltetni az írást. Hagyni akartam, hogy minden menjen a maga útján, nem volt szükségem arra, hogy minden este lejegyezzem az aznap történteket. Most viszont… hiányoznak azok a pillanatok, melyeket a naplóm társaságában töltöttem. Hiányzik, hogy újra felidézzek minden eseményt, és ez által könnyebben meg tudjam emészteni a történteket.
Természetesen nem arról van szó, hogy most merő káosz lenne az életem, hiszen nem az. Viszont holnap új iskolaév kezdődik, és ez a tény valamiért felidézte bennem a régi emlékeket; hirtelen hiányozni kezdett maga a naplóírás. Fogalmam sincs, lesz-e olyan eseménydús évem, mint hetedikben, de ha véletlenül tényleg hasonló dolgok várnának rám idén, jobb előre felkészülni rájuk, és „beüzemelni” egy naplót tele üres oldalakkal. Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, nem igaz?
Tavaly és azelőtt nem éreztem fontosnak, hogy így cselekedjetek, de… Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen belső késztetést érzek, hogy újra naplót kezdjek vezetni. Ki tudja, talán a sors akar ezzel üzenni nekem. Vagy nem.
De ha már egyszer hozzáfogtam, akkor jól akarom csinálni, úgyhogy talán nem ártana összefoglalnom az írás nélkül töltött pár évet – és eseményeit – így az elején.
Csak hogy tisztázzuk: holnap kezdem a 10. osztályt ugyanabban az iskolában, ahová eddig jártam, hiszen ez egy 12 osztályos oktatási intézmény. Azt hiszem, nem bántam meg, hogy nem iratkoztam át másik gimnáziumba. Így továbbra is a testvérem és az egyik legjobb barátnőm osztálytársa lehetek, valamint immár második éve a másik legjobb barátnőm évfolyamtársa. Bizony, Vilu és Noja sem mentek máshová középiskolába, Stella viszont váltott, úgy döntött, a mi sulinkba felvételizik. Ennek a fordulatnak köszönhetően mindannyian együtt töltjük a napjainkat, bár az igaz, hogy Stella a másik osztályban tanul, de ez már részletkérdés.
Egyébként mind a hármukról elmondható, hogy rengeteget változtak mind kívülről, mind belülről. Vilu például egészen normális kamasz lánnyá vált. A haja újra szőke és enyhén hullámos is, a szekrényéből pedig eltűnt a punk ruhatár jelentős része. Jó, nem az összes, de határozottan megváltozott a stílusa. Mostanában a különféle blúzokat és a védjegyévé vált bakancsokat preferálja, amelyek szerény megítélésem szerint passzolnak a személyiségéhez. A személyiségéhez, ami igen sokat változott az elmúlt évek során. Egyáltalán nem az a pink cukormázas barbi, aki annyira irritált kiskoromban, de nem is a punk vámpírhercegnő, aki hónapokig kergetett az őrületbe. Inkább azt mondanám, hogy valahol a kettő között van; megtalálta az arany középutat pink és punk között.
Ami viszont a szüleit illeti… Szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig nem sikerült neki feldolgozni az elvesztésüket, még akkor sem, ha nem az édes szülei voltak, és bizony sokszor hagyták őt cserben. Néha rajtakapom, ahogy a fényképeiket nézegeti, és elerednek a könnyei. Sokszor kívánom, bár tudnék neki segíteni, de nem tehetek semmit. Ez az ő harca, egyedül kell megvívnia.
Természetesen egyáltalán nem olyan depressziós, mint volt, úgyhogy ő is teljes értékű, viszonylag életvidám tagja a csapatunknak. A csapat alatt rajtunk kívül Noját és Stellát értem, akik mind a ketten boldogabbak jelenleg, mint valaha. Utóbbi annál inkább, hiszen egyéves bonyodalmak után az édesanyjának végre sikerült elválni alkoholista férjétől. Mondanom sem kell, Stellával együtt ujjongtunk, mikor értesültünk a hírről. A lány egyébként kívülről nem sokat változott, de határozottan talpraesettebb és érettebb, mint mikor megismertem. A mai napig focizik, és eltökélte magát, hogy csak azért is megtartja a helyét a csapatban; nem akar ő lenni a leggyengébb láncszem.
Noja pedig… Nos, ő ugyanúgy Noja, mint eddig, bár sokkal magasabb, és az arca is rengeteget változott két év alatt. A naplóm vége felé említettem, hogy látok esélyt rá, hogy Patrik nem vált teljesen közömbössé számára. Ez a gondolat pedig olyannyira meghatározta a vele eltöltött hosszú hónapokat, hogy mostanra már egészen biztos vagyok az igazamban. Bár sosem vallaná be, de határozottan nem zárta le magában azt a kapcsolatot, és őszintén szólva ez kissé megijeszt engem. De hát ő tudja. Amíg nem kezd el kifordulni magából, én nem avatkozom bele.
Nos, így vagyunk mi négyen, igaz barátok, akik bár folyamatosan változnak, mindig kitartanak egymás mellett. Illetve… Nem is négyen vagyunk. Valakit kifelejtettem. Valakit, aki annak ellenére, hogy nem tősgyökeres tagja csapatunknak, mégis hozzánk tartozik. Hozzám is, de már nem úgy, mint régen.
Ha esetleg nem lett volna egyértelmű, Erikről van szó. Erikről, aki megmaradt mindannyiunk legjobb fiú barátjának. Igen, mindannyiunkénak: az enyémnek is.

*Körülbelül egy évvel ezelőtt*

- Elmentem! Majd jövök. – kiáltottam anyának, aki a nappaliban ülve tévézett.
- Hová mész? – pillantott rám.
- Erikkel találkozok. – feleltem közömbösen.
- Nem vagy túl lelkes. – méregetett.
- Dehogynem. – néztem rá furcsállóan, és bizonyítékképp elmosolyodtam. Anya nem szólt semmit, inkább visszafordult a képernyőhöz.
- Háromra legyél itthon. – pillantott még vissza egy másodpercre, én pedig beleegyezően bólintva kiléptem az ajtón.


***

- Hová szeretnél menni? – fogta meg a kezem Erik. Egy ideje már nem repkedtek pillangók a gyomromban az érintésétől.
- Nem tudom. – vontam vállat – Csak sétáljunk.
Fél órán át bandukoltunk néma csendben, végül majdhogynem egyszerre torpantunk meg egy park közepén.
- Ez így nem megy. – bökte ki, mire kicsit értetlenül néztem rá.
- Mi nem megy?
- Liz… Szerintem te is pontosan tudod. – nézett mélyen a szemembe.
Igen. Pontosan tudtam. Akkor tudatosult bennem végleg, hogy mi is történik velünk. Hogy mi ez az egész: már nem voltunk szerelmesek egymásba. A tudat villámcsapásként ért.
- Én… - kezdtem szomorúan – Sajnálom, Erik. Fogalmad sincs, mennyire.
- Hidd el, hogy én is. Azt kívánom, bár másképp lenne. – szorította meg a kezemet. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, de aztán egyszerre borultunk a másik nyakába.
Mind a ketten tudtuk, hogy vége van, és ez szomorúsággal, de egyben megkönnyebbüléssel töltött el. Ennek így kellett lennie; egy ideje már kezdett kihűlni a kapcsolatunk, nem lett volna értelme tovább szenvednünk.
- Erik… - húzódtam el tőle – Csak hogy tudd, szeretlek, és ez sosem fog megváltozni.
- Én is szeretlek, Liz. Teljes szívemből. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.
Elengedtük egymást, és nagy nehezen újra elindultunk az ösvényen. Ugyanarra, ugyanúgy együtt és egymás mellett. De többé nem kulcsoltuk össze kezeinket.

*jelen*


Nos, ez volt a mi szerelmünk vége, egyben igaz és örök barátságunk folytatása is. Azóta sem volt köztünk a múltunkból adódó konfliktus, és nem is nagyon emlegetjük a történteket. Tulajdonképpen minden olyan, mint azelőtt volt, hogy Amerikába költöztünk, csak közben eltelt pár év. Amit fontos tisztáznom: békében váltunk el, és teljes egyetértésben, ami lássuk be, igazán ritka. De velünk megtörtént, és mind a ketten tovább tudtunk lépni. Sőt, Eriknek azóta már barátnője is volt, akit én igazán megkedveltem; nagyon sajnáltam, hogy szakítottak pár hónappal ezelőtt. Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit féltékeny, de szerintem ez teljesen normális viselkedés. Ugyan kit ne viselne meg egy icipicit sem, ha mással látná az exét? Ez az érzés pedig hamar el is múlt, őszintén tudtam örülni a boldogságuknak a későbbiekben. Azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták az „érett kapcsolat” kifejezést használni. Szeretjük egymást, és törődünk a másikkal, de egyszerűen tudjuk, hogy számunkra valaki más az igazi. Ezt mi elfogadtuk, és túlléptünk a dolgon, én pedig teljes bizonyossággal állítom, hogy jelenleg igazán boldog vagyok, nincs bennem semmiféle hiányérzet.
Annál is inkább, hiszen az elmúlt egy évben nem kellett egy levegőt szívnom drága utálómmal, Dénes Szilviával, mivel kollégista lett egy pesti gimnáziumban. Felfoghatatlan érzés volt, mikor értesültem a hírről, hihetetlenül megkönnyebbültem. Ugyanígy volt ez akkor is, mikor kiderült, volt legjobb barátnőm, Daniella is másik iskolában folytatja tanulmányait. Úgy éreztem, ez a sors ajándéka cserébe az általuk okozott szenvedéseimért. Az már más kérdés, hogy Patrik, az általam talán legjobban megvetett személy és Tami, a másik volt legjobb barátnőm itt maradását minek szánta a sors. Próbatételnek? Tanulságnak? Büntetésnek? Ki tudja? A lényeg ugyanaz: muszáj megbirkóznom velük és a jelenlétükkel, mást nem igazán tudok tenni.
És hogy mi a helyzet velem? Nos, novemberben betöltöm a 16-ot, holnap pedig megkezdem a 10. osztályt. Szabadidőmben továbbra is focizok és képregényeket rajzolok, szóval nagyrészt semmi nem változott körülöttem. Valójában igazán átlagos életet élek mostanság. Nincsenek hatalmas balhék, sírással töltött esték és hasonlók, minden normális. Túlságosan is normális, akár a vihar előtti csend, ha engem kérdeztek. Oké, remélem, hogy ez nem igaz, nem különösebben van kedvem még egy olyan értelemben vett eseménydús évhez, mint amilyen hetedikben volt. De erre nem is akarok gondolni, beszéljünk inkább másról.
Például arról, hogy még két évvel ezelőtt megjelent az apu könyvéből készített film, (emiatt költöztünk anno Amerikába) ami, mondhatni, hatalmas siker lett. Jó, nem állnak folyton paparazzik a házunk előtt, és nem is lettünk világsztárok, de tény, hogy nagyon sokan megszerették a filmet. Egyébként, így belegondolva, felfoghatatlan, hogy apának mekkora szerencséje volt. Ugyan hány magyar író könyvéből akartak eddig filmet készíteni Hollywoodban? Mindenesetre az elmondható, hogy egy igazán profi ügynököt szedett össze akkoriban, mivel a pasi elintézte, hogy még egy filmet készítsenek, ezúttal a legelső regényéből, ami Magyarországon óriási sikernek örvend a mai napig is. Ebből következően felmerült a kérdés, hogy újra kiköltözünk-e, de hosszas viták után végül a maradás mellett döntöttünk. Szerencsére. Most úgy áll a helyzet, hogy a nyáron befejezték a forgatásokat, (apu nélkül) és körülbelül egy év múlva lesz a premier. Természetesen apa még előtte kiutazik, hogy felügyelje a munkálatokat, és rábólintson a végső változatra, mi pedig itthon fogjuk várni, hogy végre láthassuk az elkészült filmet.

***

Így visszaolvasva, elég sok mindent leírtam, de ha őszinte akarok lenni, tényleg nem történt annyi említésre méltó dolog, mint ahogy arra számítottam.
Holnaptól viszont… Ki tudja? Lehet, hogy minden megváltozik, és ma este még csak elképzelni sem tudnám, hogy ez pontosan mit is jelent. Botrányokat? Új szerelmet? Veszekedéseket? Hatalmas boldogságot? Titkokat? Vagy ez is egy teljesen átlagos év lesz, és minden marad a régiben?
Nemsokára kiderül.