2021. január 26., kedd

10. Képszakadás

Drága Hűséges Olvasóim!

Fogalmam sincs, hogy van-e még bárki, aki olvassa ezt a blogot - vagy akármilyen blogot -, ennek ellenére én nem tudok és nem is akarok elbúcsúzni Alíztól. Túlságosan is hozzám nőt, és szerves része az életemnek még akkor is, ha kétévente egyszer szánom rá magam a történet folytatására. A mai egy ilyen ünnepi alkalom, ugyanis miután számtalanszor felfüggesztettem ennek a résznek a megírását, ma délután úgy döntöttem, befejezem. Úgyhogy befejeztem. Íme az eddigi leghosszabb rész, amire már nem is emlékszem, hogy mikor kezdtem írni, de most végre elnyerte végső formáját. Ha van még valaki, akit érdekel Alíz története, annak jó olvasást kívánok, ha pedig nincs, akkor majd én elolvasom még párszor, hogy generáljak egy kis nézettséget magamnak, haha.

Mindenkit ölelek! 

xxx Ria:)

***

Október 21. – Szombat


Megjegyzés jövőbeli Alíz számára, aki majd öregen és ráncosan visszaolvassa ennek a napnak a történetét: Nehogy azt hidd, hogy a saját emlékeid alapján írod ezt a bejegyzést. Hétfő este van, két nap telt el október 21-e óta, és csak mostanra kezded kiheverni a hétvégét, amire, mellesleg, továbbra is csak homályosan emlékszel. Talán jobb lesz, ha ezt a részt nem olvasod fel az unokáidnak.

***

Hatalmas volt a füst, akkora, hogy öt centire sem láttam előre. Vakon tapogatózva és óvatosan lépkedve kerestem a kiutat, de fogalmam sem volt, hol vagyok. Hirtelen fény villant előttem, és abban a pillanatban nekiütköztem valaminek. Illetve… valakinek. A sűrű füstben nem láttam, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy egy hús-vér ember. Próbáltam hátrébb lépni, de a lábaim mintha gyökeret vertek volna. A testem továbbra is a titokzatos idegenhez nyomódott, mintha amaz mágnesként vonzotta volna. Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, ki áll előttem, de a hangszálaim is felmondták a szolgálatot.
Hirtelen feltámadt a szél, és egy fél másodpercre megpillantottam az idegen arcát, aki… nem is volt idegen.
- Viktor – akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Némán tátogtam, mint apu halai az akváriumban, és egyre jobban pánikoltam tehetetlenségemben. Kétségbeesetten kerestem Viktor tekintetét, és amikor a pillantásunk végre találkozott, ő is szólásra nyitotta a száját.
- Alíz – szólalt meg halkan, de… Valami nem volt rendjén. A hangja… Mintha nem is az övé lenne, hanem egy lányé. De hiszen az lehetetlen. – Alíz – szólított újra a nevem, és ezúttal már biztos voltam benne, hogy a hang tulajdonosa…

- Vilu! – Álmomból felriadva villámgyorsan ültem fel az ágyamban a nővérem nevét kiáltva. Hirtelen mozdulatomra egyáltalán nem számított a név gazdája, aki minden bizonnyal fölém hajolva ébresztgetett egy ideje. Mindkettőnk számára váratlanul és meglehetősen erősen koccant össze a fejünk, amitől ő a földre huppant, én pedig vissza az ágyamba. Pontosabban egyenesen a fejtámlának, így nemcsak a homlokomon, de a tarkómon is éles fájdalmat éreztem. Óriási.
- Au – nyögtünk fel mind a ketten szinte egyszerre.
- Bocsi, ezt nem így terveztem. – Vilu nagy nehezen feltápászkodott, és letelepedett az ágyam szélére.
- Hatásos ébresztés volt – mondtam a fejemet dörzsölgetve. Valószínűleg lesz rajta egy púp.
Néhány percen át szótlanul ültünk egymás mellett. Én arra vártam, hogy Vilu kibökje, miért ébresztett fel… Mikor is? Az órára nézve megláttam, hogy még csak fél nyolc volt. Szombaton hajnali fél nyolckor képes volt felkelteni? Hirtelen rémület lett rajtam úrrá. Vilu mindenkinél jobban tudja, hogy hétvégente déli tizenkét óra előtt csak fejvesztés terhe mellett lehet engem felébreszteni. Valami nagy baj lehetett, ha vállalta a kockázatot.
Jobban megnézve a nővéremet, valóban úgy tűnt, hogy valami nyomasztja. Lehajtott fejjel üldögélt az ágyam szélén, és a bolyhos zokniját bámulta rezzenéstelen arccal.
- Hé, Vilu… Minden rendben? – kérdeztem óvatosan. Erre felkapta a fejét, és egy nem túlzottan őszinte mosolyt erőltetett az arcára.
- Persze. Csak már egy ideje gondolkozom valamin. Mostanában már aludni sem tudok, mert folyton ezen jár az agyam.
Úgy tűnt, minden egyes szót nehezére esik kimondani. Egyre kíváncsibbá (és ijedtebbé) váltam tőle.
- Gyere ide. – Arrébb csúszva megpaskoltam magam mellett a matracot, Vilu pedig egy nagyot sóhajtva letelepedett mellém, hátát az ágytámlának vetve. – És most ki vele. Mi nyomaszt ennyire?
Vilu nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy megértsem.
- Meg akarom találni a biológiai szüleimet – hadarta egy szuszra.
Elsőre azt hittem, rosszul hallottam. Vilu meg akarná találni a vér szerinti szüleit? Mégis miért? Hiszen nem ők nevelték fel, lemondtak róla. Az örökbefogadó szülei ellenben nagyon szerették, és most, az ő haláluk után, van egy új családja. Az első gondolatom az volt, hogy a biológiai szüleinek egyáltalán nem kellene helyet szorítania az életében és a szívében, de aztán legszívesebben fejbevertem volna magam, amiért ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. Ahogy belenéztem Vilu bizonytalanul csillogó szemébe, emlékeztettem magamat, hogy nekem halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen érzés átélni mindazt, amin ő keresztülment. Elvesztette a szülőket, akik felnevelték, és megtudta, hogy ők tulajdonképpen nem is a vér szerinti családja, majd kapott két újabb szülőt és egy testvért. Ez mindenkinek sok lenne ilyen rövid idő leforgása alatt – sőt, egy életre is. Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat a fejében, talán szükségét érzi annak, hogy megtudja, honnan is jött valójában, és ezért nem hibáztattam. Hirtelen hálát éreztem a saját, meglehetősen egyszerű és társadalmilag normálisnak tartott családi helyzetemért. Azon kívül, hogy anya és apa tini szülők voltak (17 évesek, amikor megszülettem), semmi zűr nem történt körülöttünk. Ehhez képest Vilu élete maga volt a felfordulás.
Valószínűleg a kelleténél kicsit tovább bámultam rá szó nélkül, mert Vilu tekintete egyre nagyobb bizonytalanságról árulkodott, és egy idő után szabadkozni kezdett.
- Tudom, hogy ez most a semmiből jött, és nehogy azt hidd, hogy azért akarom megtudni, kik a biológiai szüleim, mert nem érzem jól magam nálatok, én csak…
Rádöbbentem, hogy a hallgatásomból minden bizonnyal arra a következtetésre jutott, hogy én önző módon nem szeretném, ha megkeresné a szüleit, ami nem is állhatott volna távolabb az igazságtól.
- Nem, nem, nem – szakítottam félbe. – Nem hiszem azt, hogy nem érzed jól magad ebben a családban, ilyesmi eszedbe se jusson – mondtam, és megszorítottam a kezét. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. Bár nem tudhatom, hogy pontosan mi játszódik most le benned, én mindenben támogatlak, mert akármilyenek is a vér szerinti szüleid, akár megtalálod őket, akár nem, mi mindig testvérek maradunk.
Szinte hallottam, ahogy az a bizonyos nagy kő leesett Vilu szívéről, és a szemében mintha könnyek csillogtak volna.
- Köszönöm – suttogta.

***

A délelőtt hátralévő részét Vilu a szobámban töltötte. Bár még csak október van, kerestünk a Netflixen egy gagyi karácsonyi sorozatot; az szólt a háttérben, mialatt Vilu kifejtette, hogy bár meg szeretné találni a szüleit, még nem áll készen a keresésre, így arra jutottunk, hogy ad magának még egy kis időt, továbbá hogy egyelőre nem osztjuk meg ezt a dolgot senki mással, még anyával és apával sem. Úgy vettem észre, hogy kellemetlenül érzi magát a témától, és már az is nagy lépés volt tőle, hogy egyáltalán ki merte mondani hangosan is, hogy örülne, ha megismerhetné a szüleit. Mivel láthatóan nem szeretett volna ennél jobban elmerülni a családjáról folytatott beszélgetésben, egy idő után másra terelődött szó. Éppen az egyik évfolyamtársunk új barátnőjéről hallott pletykákat beszéltük ki – akit természetesen egyikünk sem ismert, de milyen tizenhat éves lányok lennénk, ha nem beszélnénk ki számunkra idegen embereket –, amikor megcsörrent a telefonom. Noja volt az. Kicsit furcsállottam, hogy az ő neve jelent meg a kijelzőn, mert úgy tudtam, hogy a napot egy családi születésnapi ünnepségen tölti. Összeráncolt szemöldökkel nyomtam rá a hívás fogadása gombra, és már nyitottam a számat, hogy beleszóljak a telefonba, de Noja köszönés nélkül fakadt ki azon nyomban, belém fojtva a szót.
- Nem fogod elhinni, mi történt – sziszegte. Éppen rá akartam kérdezni, hogy mi zaklatta fel, de újfent belém fojtotta a szót. – Az a kígyó engem használt fel arra, hogy elmehessen abba a nyomorult házibuliba – fujtatott dühösen.
- Öhm. Ki lenne a kígyó? És milyen házibuli? – kérdezte Vilu óvatosan.
- Ez Vilu volt? – tudakolta Noja.
- Igen, ki vagy hangosítva – szólaltam meg. – Szóval kiről és miről is beszélünk pontosan?
- Lilláról – szűrte a fogai között. – Éppen amikor úgy döntök, hogy felnőttként kezelem a helyzetet, és nem törődöm azzal, hogy az unokatestvérem, a saját húsom és vérem így elárul, és összejön az exemmel, az a kígyó képes és kihasznál engem mindennek a tetejébe. – A hangok alapján esküdni mertem volna, hogy Noja dühében belerúgott valamibe a vonal túlsó végén. – A családi ebéd közepén szóba hozta, hogy este elmenne egy baráti összejövetelre, amit egy kedves ismerőse tart, és amire a szülei eddig egyértelműen azt mondták, hogy nem mehet el. Most viszont az jutott eszébe, hogy én elkísérhetném, és gondoskodnék róla, hogy ne essen baja. Ott ültem az egész család tekintetének kereszttüzében, és mindenki azt várta, hogy legyek jófej unokanővér, és kísérjem el Lillát abba a buliba. Hogy mondhattam volna nemet? – fakadt ki. Hallottam, hogy mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát. Viluval tanácstalanul egymásra néztünk, mert egyikünk sem tudta, mit mondhatnánk erre.
- Milyen házibuliról van szó? – kérdeztem végül, mert igazán semmilyen tanács vagy vigasztalás nem jutott eszembe.
- Ó, ez a legszebb az egészben. Patrikéról.
Na, erre már tényleg nehéz volt mit mondani.
- Szóval… Az unokatestvéred, aki az exed barátnője, elrángat téged az exed házibulijára – összegezte Vilu.
- Igen. Jól kitervelte, azt elismerem. Nélkülem sosem engedték volna el, még úgy sem, hogy Patrik éves előszülinapi buliját erősen eufemizálva baráti összejövetelnek nevezte. Nevetséges. – Valóban nehezen lehetett volna azt a bulit szimpla összejövetelként leírni. Tavaly a rendőrség oszlatta fel hajnali négykor, miután öt különböző szomszéd hívta ki őket. – Ráadásul így még villoghat is előttem az új kapcsolatával – tette hozzá keserűen.
- Sajnálom, Noja – sóhajtottam, de aztán eszembe jutott valami. – De mi lenne, ha nem mennél el a buliba? Lilla meglesz nélküled is; elég, ha a családod azt hiszi, hogy ott vagy vele.
- Nem lehet. Lillából kinézem, hogy beköpne, és egyébként is, tudom, mennyire felelőtlen. Ha valami történik vele, mindenki engem fog hibáztatni.
- Akkor – tűnődött Vilu – talán mi megmenthetjük az estédet.
- Hogy érted? – kérdeztük Nojával szinte teljesen egyszerre.
- Ha te nem tudod kihúzni magad a buli alól, mi is ott leszünk veled, és eltereljük a figyelmedet a dög unokatesódról meg arról a mihaszna exedről – fejtette ki Vilu a tevét. Az igazat megvallva nem volt rossz ötlet, de volt egy aprócska bökkenő.
- Minket viszont nem hívtak meg – emlékeztettem.
- Ugyan kérlek. Lesz ott vagy hetven ember. Patrik minden évben odacsődíti az összes haverját és a haverjainak a haverjait. Csodálkoznék, ha egyáltalán összefutnánk vele. Majd nem fogyasztunk semmit a kajából és az italokból, amibe a meghívottak belefizettek, és akkor senkinek nem lehet ellenünk kifogása.
Be kellett látnom, hogy Vilu érvelése teljesen logikus volt.
- Csajok, ti tényleg megtennétek ezt értem? – kérdezte Noja meghatottan.
- Hát persze – mosolyogtunk össze Viluval. Noja az egyik legjobb barátunk, és attól függetlenül, hogy Patrik házibuliját és a haverjait a hátunk közepére sem kívántuk, őt nem hagyhattuk cserben egy ilyen helyzetben.

***

Az volt a szerencsénk, hogy anya és apa úgy döntött, nagyobb szabadságot adnak nekünk a gimnáziumi éveink alatt, így amikor elkéredzkedtünk Patrik bulijába, kissé aggódva, de szinte szó nélkül elengedtek bennünket.  Azt azért megígértették velünk, hogy nem kokainozunk, és nem erőszakoltatjuk meg magunkat, de ebből a két dologból egyik sem volt tervben.
Miután Noja letette a telefont, hogy visszamenjen a családi ebédre – egészen addig a mosdóban bujkált –, Viluval felhívtuk Stellát, és beavattuk az aznap esti terveinkbe. Este hatkor mind a négyen nálunk találkoztunk és készülődni kezdtünk a bulira. Egyikünk sem járt még Patrik előszülinapi partiján, így fogalmunk sem volt, milyen ruhában kellene mennünk.
- Az amerikai filmekben mindig szoknyában vannak – jelentette ki Stella.
- Az rendben van, de ez itt Magyarország, és még csak nem is Budapest – kötözködött Noja. – Különben sem fogok kiöltözni az exem bulijára. Bojkottálom a dresscode-ot – tette hozzá karba tett kézzel, egyértelműen duzzogva, amiért egyáltalán meg kell jelennie ezen a partin.
- Ne butáskodj már! Éppen ezért kell kiöltöznöd. Megmutathatod neki, hogy mit veszített – kacsintottam rá, mire megforgatta a szemét, de legalább halványan elmosolyodott.
Végül mindannyian nadrágban, de csinos felsőben indultunk el, figyelembe véve a szeles időt is. Patrik nem lakik messze tőlünk, így gyalog tettük meg az utat. Körülbelül nyolc órára értünk oda, és a buli már javában tartott: két utcával arrébb tisztán kivehető volt az éppen üvöltő dal szövege és egy éppen üvöltő ember szövege is, aki ismeretlen okokból azt kiabálta, hogy „ARANYGALUSKA”. A lányokkal egymásra néztünk, és egy pillanatra megtorpantunk.
- Biztos, hogy oda akarunk mi menni? – tette fel a nagy kérdést Stella. Így utólag visszagondolva, az este további eseményeinek tudatában valószínűleg egytől egyig jobban jártunk volna, ha akkor visszafordulunk. De nem tettük, mert Noja sóhajtva megindult a ház felé, mi pedig megadóan követtük, így hát kezdetét vette életünk egyik legeseménydúsabb éjszakája. A szóhasználat nem véletlen – szándékosan nem a legemlékezetesebb éjszakaként neveztem meg.

***

Patrikék háza elé érve különös látvány fogadott bennünket. Egy félmeztelen srác, lábán gumicsizmával, fején menyasszonyi fátyollal ült egy játék dömperen a ház előtti füves területen, ölében egy virágcseréppel, amiből aranygaluskát evett. Kézzel. Mind a négyen döbbenten fékeztünk le mellette. Talán soha életemben nem láttam ennél szürreálisabb jelenetet, de legalább magyarázatot adott a két perccel korábban hallott üvöltésre. A srác egyébként először észre sem vett bennünket, zavartalanul majszolta a desszertjét, amíg Vilu meg nem köszörülte a torkát.
- Ne haragudj – szólalt meg zavartan. A fiú erre felkapta a fejét, és homályos tekintetével értetlenül kezdte keresni, honnan jön a hang, amíg meg nem talált minket a szemével. Valószínűleg nem volt benne biztos, hogy valódi emberek vagyunk-e vagy csak hallucinál, mert bizonytalanul előrenyújtotta a kezét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott állunk előtte. Miután megtapogatta a kissé rémült Stella jobb térdkalácsát, már némileg magabiztosabban pillantott fel ránk, várva, hogy elmondjuk, mit akarunk tőle.
- Ne haragudj – ismételte meg Vilu. – Az ott egy virágcserép? – mutatott a műanyag kaspóra, amelyet barátunk tányérként használt az aranygaluskához. Ami engem illet, számomra nem feltétlenül a virágcserép volt a legmegdöbbentőbb eleme az elém táruló látványnak – sokkal kevésbé értettem, hogy nem szakadt össze az a játék dömper egy minimum nyolcvan kilós, kigyúrt srác alatt. Nem tudom, miből készülhetett, de az a műanyag kétségtelenül erősebb volt, mint az én idegeim, amelyek kezdték felmondani a szolgálatot, pedig még nem is tudtam, mi vár ránk odabent, a buliban.
- Nem folt tifta tá’ér – válaszolta a fiú teli szájjal, aranygaluska-morzsákat köpködve mindannyiunk cipőjére, majd szaporán rágva újra belemarkolt a desszertjébe, és a szájába tömte a következő adagot. Mi négyen megütközve kapkodtuk a tekintetünket a leköpött cipőnk és a gusztustalanul táplálkozó fátyolos srác között. Úgy tűnt, neki nincs több mondanivalója, mi pedig a sokktól nem jutottunk szóhoz, így a beszélgetés megakadt. Mondjuk, nem is baj, mert tekintettel arra, hogy csak fél órával később jöttem rá, hogy azt akarta mondani, hogy „nem volt tiszta tányér”, eleve nem láttam reményt értelmes kommunikációra.
Miután felocsúdtunk a döbbenetből, Noja kijelentette, hogy nem érdekli, hogy nem fizetett piapénzt Patriknak, ő inni fog, mert különben ma este megfojt valakit, majd megfordult, és betrappolt a házba, hogy megkeresse az unokahúgát. Meg a tequilát. Őszintén mondom, hogy nem hibáztattam ezért. Ha nekem kellett volna pesztrálnom az exem új barátnőjét, ráadásul megrágott aranygaluskát köptek volna az új bőrbakancsomra mielőtt még egyáltalán beléptem volna az ajtón, valószínűleg én is így reagáltam volna.
A házba belépve még jobban felerősödött a zene, és sokkoló nagyságú tömeg fogadott bennünket. Sosem jártam még Patrikéknál, így nem tudtam, mekkora lehet a ház, de azt egyértelműen láttam, hogy csordultig van emberekkel. Patrik láthatóan számtalan haverral büszkélkedhetett, bár arra azért kíváncsi lettem volna, hogy közülük hányan tudják egyáltalán a vezetéknevét.
Miután Noja bevetette magát a tömegbe, hogy megkeresse Lillát, és figyelmeztesse, hogy szemmel tartja, Viluval és Stellával hárman maradtunk az ajtóban.
- És most? – hintázott Stella előre-hátra a talpán.
- Menjünk beljebb – javasoltam. Hárman összekapaszkodva elkezdtünk behatolni az emberek közé, vigyázva, hogy senkinek az itala ne kössön ki a ruhánkon. Körülbelül tíz percbe telt átverekedünk magunkat a nappalin, és bejutni a konyhába, ahol megtaláltuk Noját is. Éppen tequilát öntött magának egy vizespohárba, miközben gyilkos pillantásokat vetett a konyhaszigeten ülő Lillára, aki az előtte álló Patrik torkán dugta le éppen a nyelvét. Nem aggódtam amiatt, hogy Patrik esetleg észrevesz minket és kitessékel a házából, ugyanis láthatóan semmit nem fogott fel a külvilágból. Együttérzően néztem Nojára, mivel úgy tűnt, a vártnál is rosszabbul viseli a kialakult helyzetet.
- Akarod, hogy hazamenjünk? – ajánlkozott Stella. Valamiért úgy éreztem, azt reméli, Noja igent mond, és akkor elmenekülhet ebből a buliból, amelyet eddig láthatóan nem élvezett.
- Nem, dehogy. A családomért bármit, vagy mi a szösz – forgatta meg a szemét, majd hatalmasat húzott a vizespohárnyi tequilából.
- Só és citrom nélkül? – húzta fel a szemöldökét Vilu. – Nem vagy semmi.
Noja válaszul felé nyújtotta a poharat, mire Vilu kissé bizonytalanul kezdte méregetni az átlátszó alkoholt. A „vad” korszaka óta ritkábban ivott, de ha mégis, akkor is mértékkel. Amikor végül elvette a poharat Noja kezéből, nem öntött el az aggodalom, mert tudtam, hogy tud vigyázni magára, és ismeri a saját határait. Ők ketten Nojával néha eljártak szórakozni pár évfolyamtársunkkal, de mi Stellával sosem tartottunk velük. Valahogy egyikünket sem vonzotta sem az alkohol sem a bulizás – most is csak Noja kedvéért voltunk ott Patriknál. A lányok mindenesetre minket is megkínáltak tequilával, de szokásunkhoz híven visszautasítottuk.
A következő fél órát egy helyben töltöttük, támogatva Noját az unokatestvére felügyelésében, aki úgy el volt merülve Patrik gégéjének tanulmányozásában, hogy el sem tudtam képzelni, hogy vesz levegőt. Vilu és Stella azonban fél óra után elhatározták, hogy megkísérlik a lehetetlent, és átverekszik magukat a tömegen, hogy megkeressék a mosdót. Mi Nojával továbbra is a konyhában dekkoltunk, és igyekeztük kizárni a cuppogó hangokat, amikor is Noja döbbenten a helyiségből nyíló teraszajtó felé mutatott.
- Az ott nem Viktor? – kérdezte elképedve. A szívem hatalmasat dobbant a név hallatán, ami miatt gondolatban tarkón csaptam magamat. Igyekezve, hogy az arcom kifejezéstelen maradjon, megfordultam, hogy a Noja által mutatott irányba nézzek. És valóban ott volt. A terasz korlátján támaszkodott, nekünk félig háttal, az arca bal felét megvilágította az udvari villany, és éppen egy parázsló cigarettát emelt a szájához. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy összefutunk ezen a bulin. Nem az a fajta ember, akit Patrik meghívna magához, de hát, én sem vagyok az, és mégis ott voltam. Hívatlanul, de az részletkérdés.
Nem tudom, meddig álldogálhattam ott merengve. Valószínűleg elbambultam, mert Noja sikkantása térített észhez.
- Francba! – kiáltott fel.
- Mi történt? – fordultam meg ijedten. A kérdésem azonban feleslegessé vált, amikor ráébredtem, hogy a konyhában rajtunk kívül csak két másik lány volt, akik szinkronban hánytak a mosogatóba. Patrik és Lilla sehol.
- Basszusbasszusbasszus – sipákolt Noja. – Ha felvitte a szobájába a 14 éves unokahúgomat, én kiherélem – kiabálta dühösen. Bár teljesen megértettem a felháborodását, értékeltem volna, ha üvöltözés közben nem az én vállamat rángatja, és nem leheli rám annak a nagy mennyiségű elfogyasztott tequilának az aromáját, amitől lényegében én is részeg lettem. Noja dühében szó nélkül sarkon fordult – majdnem felborítva a mosogatóba hányó lányokat –, és lökdösődve belevetette magát a tömegbe, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy ellenőrizze az emeleti hálószobákat. Bár ki nem állhatta Lillát, megmosolyogtatott, hogy ennyire törődött az erényeivel. Illetve megmosolyogtatott volna, ha hirtelen nem ébredek rá, hogy mellettem ketten okádnak éppen, és hogy tulajdonképpen ezt kifejezetten gusztustalan élmény hallgatni. Mivel Noját egy pillanat alatt elnyelte a tömeg, nem láttam értelmét, hogy utánamenjek, így megfordultam, hogy a másik irányban, a terasz felé távozzam a helyszínről. Csak akkor ugrott be, hogy ott meg Viktor támaszkodik a korláton, amikor már kinyitottam az ajtót, ő pedig hátranézett, és összeakadt a tekintetünk.
- Francba – mordultam fel. A nagy ijedtségben teljesen elfelejtettem, mi (vagy inkább ki) is terelte el a figyelmünket Lilla és Patrik őrzéséről, így egyenesen belerohantam Viktorba. Szerencsére kivételesen nem szó szerint.
- Neked is szia – nézett rám gorombán, én pedig rájöttem, hogy előbbi megnyilvánulásom elég rosszul vette ki magát, de már nem tudtam visszaszívni.
- Bocsánat, csak…. meglepődtem, hogy itt talállak – vágtam ki magam, részben igazat mondva.
- Az érzés kölcsönös – morogta alig hallhatóan, majd elnyomta a csikket a korláton, és újabb szálat vett elő a dobozból. Engem is megkínált, de természetesen visszautasítottam. Sosem értettem, miért vonzza az embereket a tüdőrák gondolata. Viktor csendben fújta a füstfelhőket egymás után, én pedig szerencsétlenül toporogtam az ajtóban állva. Úgy éreztem, ha megfordulnék és visszamennék a házba, az udvariatlanság lenne, bár tény, hogy ez volt minden vágyam: minél messzebbre kerülni tőle, lehetőség szerint minél gyorsabban. Az ösztöneim azt súgták, hogy ő is hasonlóképpen érez, mert láthatóan nem állt szándékában beszélgetést kezdeményezni, így hát néma csendben szobroztunk a teraszon, de ez valószínűleg csak engem zavart kettőnk közül. Késztetést éreztem arra, hogy megszólaljak, nem bírtam elviselni ezt a számomra kínos szituációt.
- Patrik hívott meg? – Én is éreztem, mennyire értelmetlen a kérdés. Nyilván Patrik hívta meg.
- Igen – felelte értetlenül ráncolva a szemöldökét. – Téged talán nem? – Bizonyára gúnyos kérdésnek szánta, csakhogy…
- Nem. Hívatlan vendég vagyok – vontam meg a vállam.
Viktor egy elismerő biccentéssel jutalmazta „lázadó” magatartásomat.
- A mozis jelenet után ezen nem is kellene csodálkoznom. – Mivel nem mosolygott, csak egy kis fáziskéséssel jöttem rá, hogy ez egy tréfás megjegyzés akart lenni. Óvatosan elnevettem magam.
- Nem az volt életem legfényesebb pillanata – vallottam be, és én is odaléptem a korláthoz, majd rátámaszkodva körbekémleltem a sötét udvaron. – Miért álldogálsz idekint egyedül? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott abban a pillanatban.
- Rátapintottál a lényegre. Éppen azért, hogy egyedül legyek. – Már a második csikket nyomta el a korláton, mióta kiléptem a teraszra, majd ő is a könyökére támaszkodott. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé, de ő nem nézett rám.
- Akkor miért jöttél el „az év legfergetegesebb bulijára”? – kérdeztem szándékosan kissé gúnyosan utánozva Patrikot, aki ezzel a szöveggel toborozta a vendégeket hetek óta a suliban. Viktor felhorkant, én pedig gondolatban megveregettem a vállamat, amiért valaki végre értékelte egy ironikusnak szánt megjegyzésemet.
- Mert lehetnék ennél rosszabb helyeken is – mondta, majd egy újabb szál cigit tett a szájába, és meggyújtotta. – Például otthon. – Az utolsó két szót olyan halkan tette hozzá, hogy kellett pár másodperc, mire eljutott az agyamig, hogy mit mondott. Bár felfogtam a szavait, annyira megdöbbentettek, hogy pislogni is elfelejtettem. Oldalra kaptam a tekintetem, és az arcát kezdtem fürkészni. Meredten nézett maga elé, és nagyon úgy tűnt, hogy nem állt szándékában hangosan is kimondani, amit ennek ellenére kimondott. Mivel én nem szóltam egy szót sem, úgy döntött, hogy inkább ő szólal meg; feltételezem, el szerette volna terelni a témát.
- Ha Patrik nem hívott meg, hogy keveredtél ide? – kérdezte. Vettem a lapot, és mivel egyértelmű volt számomra, hogy az imént ingoványos talajra tévedtünk, felvázoltam neki a mai nap és az elmúlt időszak eseményeit, amelyek idevezettek engem, hogy eltereljem a figyelmét mindarról, amiről láthatóan nem akart beszélni. Annyira belemelegedtem a témába, hogy valószínűleg a kelleténél több információt osztottam meg vele, mint kellett volna, vagy mint amennyi érdekelte. Viktor kissé megütközve hallgatta a pletykaáradatot, amely gátlástalanul ömlött belőlem, és annyira meglepte az elhadart történet, hogy még a cigijébe is elfelejtett beleszívni, ami így leégett a kezében.
- Ti lányok meglepő dolgokból tudtok ügyet csinálni. – A szeme csillogásából arra következtettem, hogy ez nem egy sértő megjegyzés volt. Legalábbis nem annak szánta.
- Minden nő nevében kikérem magamnak az általánosítást. Én csak ártatlan megfigyelő vagyok – háborodtam fel, de persze nem volt valódi a dühöm. Rá kellett jönnöm, hogy Viktorral egészen jól el lehet beszélgetni. Ezt követően például elmesélte, hogy a kilencedik osztályt egy budapesti iskolában kezdte, ahonnan kicsapták (az okát nem tudtam meg), és hogy Patrik „fergeteges” bulijánál ott jóval szórakoztatóbb partikat tartottak. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy ezután hogy került ebbe a városba, mert úgy sejtettem, hogy az a történet szorosan kapcsolódhat az otthoni helyzetéhez, amiről egyértelműen nem akart beszélni. Ami engem illet, én meséltem neki arról, hogy három évvel ezelőtt milyen nehezen illeszkedtem be újra ebbe az osztályba. Néhány másodpercnyi töprengés után nagy vonalakban megosztottam vele a számomra kínosabb részleteket is, ő pedig érdeklődve hallgatott. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott a terasz korlátján könyökölve, de mintha sosem fogytunk volna ki a beszédtémákból. Viktorral beszélgetni felüdülés volt, de egyben váratlan is. Mindig kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, ő pedig látványosan került engem, így meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen jól el tudunk csevegni egymással egy házibuli perifériáján.
Viktor éppen azt ecsetelte, hogy ki nem állhatja a biológiatanárunkat, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Amikor elővettem, Noja arcát és nevét pillantottam meg a kijelzőn. Bocsánatkérően néztem Viktorra, aki intett, hogy vegyem fel nyugodtan. Kicsivel arrébbsétálva a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele, de olyan hangzavar hallatszott a vonal másik végéről, hogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem Noját, aki ráadásul elég ittasnak tűnt a szavai alapján. Arról érdeklődött, hogy merre vagyok. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de egyrészt biztos voltam benne, hogy nem hallana a dübörgő zenétől, másrészt valamilyen oknál fogva nem akaródzott elmondanom, hogy kivel vagyok éppen, úgyhogy inkább kinyomtam a hívást, és SMS-ben kértem, hogy írja meg ő hol van, majd én odamegyek. Kicsit csalódottan fordultam Viktor felé.
- Nekem most mennem kell, de örülök, hogy beszélgettünk – vallottam be egy apró mosoly kíséretében, és magam is meglepődtem azon, hogy valóban így gondoltam.
- Oké – biccentett, de az ő arcán nyoma sem volt mosolynak. Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet (amiről egyébként nem ártana leszoknom, mert anya szerint ráncos lesz tőle a homlokom), és őszintén nem értettem, mi ütött belé. Egészen addig kifejezetten úgy éreztem, hogy élvezi a társaságomat, de most határozottan ridegnek tűnt. Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek a hangulatváltozására, de legnagyobb meglepetésemre fogta magát, és sarkon fordult, majd köszönés nélkül kisétált a terasz lámpájának fényköréből, bele az éjszakába, otthagyva engem, hogy kedvemre bámulhassak utána tátott szájjal meg a ráncos homlokommal.

***

Noja azt írta, hogy találkozzunk a konyhában (legalábbis ezt hámoztam ki az elgépelt betűkből és írásjelekből), úgyhogy néhány perc eredménytelen elmélkedés után visszatértem a házba. A konyhában ezúttal három srác és egy lány tartózkodott, akik lökdösődve álltak a nyitott hűtő előtt, és a szavaikból úgy vettem ki, hogy az utolsó csomag virsliért folyik a harc. A gondolataimat még mindig a Viktorral folytatott beszélgetés és a hirtelen eltűnése kötötte le, így nem szenteltem nekik túl sok figyelmet. Nekitámaszkodtam a konyhaszigetnek, és üres tekintettel bámultam a nappaliban táncoló tömeget. A gyomromban furcsa szorítást éreztem, ahogy lelki szemeim előtt felbukkant az a barna szempár, amely percekkel korábban még engem fürkészett, és rá kellett jönnöm, hogy valami megváltozott bennem. Év eleje óta igyekeztem kerülni Viktort, mert az első pillanattól az volt a megérzésem, hogy valami nem stimmel vele. Nem tetszett az, ahogy éreztem magam a közelében, és a mozis eset után bebizonyosodott, hogy ő is hasonlóképpen vélekedik rólam. Most azonban be kellett látnom, hogy túl sokszor keresztezzük egymás útját ahhoz, hogy a továbbiakban is figyelmen kívül hagyjam Viktort. Bár igyekeztem tagadni, nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a srác tulajdonképpen kifejezetten vonzó, és most már azt is tudtam, hogy jó társaság is. Félreértés ne essék, nem zúgtam bele reménytelenül, de megtörtént az, amit annyira igyekeztem elkerülni: vonzódni kezdtem hozzá. Amint ezt fejben bevallottam magamnak, rögtön egy seregnyi ellenérv tört magának utat az agyamban, élen a legevidensebbel: valami nagyon nincs rendben a srác körül, amit már az iskolaév első napján is megéreztem, bár azóta sem tudtam meg semmi konkrétumot ezzel kapcsolatban. Ami pedig a többi érvet illeti… A nappaliban táncoló tömeg közepén egy pillanatra mintha Vilut láttam volna ugrálni néhány osztálytársunkkal együtt, aztán Stella szőke haját is megpillantottam, aki ezek szerint félretette a bulikkal kapcsolatos ellenérzéseit. Ők ketten, a nővérem és a legjobb barátnőm voltak a legfontosabb tényezők. Egyszerűen nem engedhettem, hogy gyengéd érzelmeket keltsen bennem az a srác, akibe mindketten belezúgtak.
Ilyen gondolatok versenyeztek egymással a fejemben, és félő volt, hogy az agysejtjeim hamarosan kinyírják egymást, ha nem sikerül rendeznem az érzéseimet nagyon gyorsan. Patrik éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy (fél) üveg tequilával betántorogjon a konyhába, majd bizonytalan lábakon állva hozzámsomfordáljon, és a nyakamba boruljon. Megütközve néztem a rajtam csimpaszkodó házigazdára, és őszintén ötletem sem volt, mit kellene tennem ebben a szituációban. Patrik szerencsére a helyzet magaslatán volt (a következő sorból remélhetőleg egyértelművé válik, hogy ez egy rettentően ironikus megállapítás részemről).
- Most hánytam – osztotta meg velem friss élményeit. Más kérdés, hogy teljesen felesleges volt tájékoztatnia, mert amint rám esett, belelehelt az arcomba, a szájszaga pedig magáért beszélt. Nem sok választott el attól, hogy én is öklendezni kezdjek.
Miután némileg visszanyerte az egyensúlyát, már csak fél karral támaszkodott a nyakamon/vállamon, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja fel, kit ölelget, ugyanis ha felfogja, valószínűleg eleve nem ölelgetne. Most mit mondjak? Nem vagyunk éppen kebelbarátok.
- Az a szemét Noémi kirángatta alólam a csajomat – folytatta a társalgást Patrik. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam a szavai értelmét, ugyanis a piától szinte teljesen érthetetlenül beszélt, de amikor leesett, mit mondott, tágra nyílt a szemem. Igyekeztem nem elképzelni a jelenetet, egyidejűleg megértettem Noja részegségének okát is. Apropó Noja. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett.
- Ez igazán… szomorú. Khm. – Megpróbáltam lerángatni magamról a részeg Patrikot, de sehogy sem sikerült lehámoznom a karját a vállamról.
- Alíz? – nézett rám értetlenül, mintha csak akkor jött volna rá, hogy egészen addig hozzám beszélt és engem fojtogatott. Valószínűleg ez így is volt. – Meghívtalak? Hmm – töprengett hangosan, és szinte hallottam, ahogy forogtak az agyában a fogaskerekek. Úgy ítéltem meg, hogy nincs abban az állapotban, hogy megkérdőjelezze, amit mondok, így igennel feleltem, amire még több töprengés és hümmögés volt a válasz. Kis idő múlva úgy tűnt, elfogadta a válaszomat (vagy elfelejtette, miről beszéltünk), mert elém tartotta a másik kezében szorongatott tequilás üveget.
- Jó szarul nézel ki – közölte.
- Kösz – meredtem rá döbbenten, miután feldolgoztam, hogy valaki képes volt ilyesmit mondani nekem. Az igazsághoz, mondjuk, hozzátartozik, hogy szarul is éreztem magam. Részben a Viktorral kapcsolatos, tisztázatlan érzéseim és ezeknek a barátságaimra gyakorolt hatása miatt, részben a rám tehénkedő részeg tapló miatt. – Jobban néznék ki, ha leszállnál rólam. Rontod az összképet – jegyeztem meg, bár tisztában voltam vele, hogy a sértés süket fülekre fog találni a betequilázott Patrik személyében.
- Igyál. – Meglötyögtette az üveg tartalmát az orrom előtt. Ösztönösen el akartam lökni magamtól az üveget meg a belé (és belém) csimpaszkodó Patrikot is, de akkor egy gondolat villant be az agyamba. Az emberek azért isznak, hogy ne kelljen gondolkodniuk, nem? Néhány héten belül 16 éves leszek, és még soha nem ittam egy pohár bornál többet. Talán itt az ideje elkezdeni. Noja a megbeszéltek ellenére nem volt sehol, Vilu és Stella láthatóan jól érezték magukat tánc közben, Viktor pedig eltűnt az éjszakában – hát akkor miért ne? Minden mindegy alapon megragadtam az üveget, és egy hatalmasat kortyoltam belőle. Borzalmas íze volt. Rögtön köhögni kezdtem, de aztán melegség járta át a testemet, és kezdtem kapizsgálni, mik az alkohol pozitív hatásai. Lehet, hogy undorító az íze, de arra a következtetésre jutottam, hogy a cél szentesíti az eszközt, merthogy többre vágytam ebből a zsibbadt, nyugodt érzésből, ami perceken belül átjárt. Újra kortyoltam egyet, Patrik pedig (feltételezésem szerint) helyeslése jeleként a fülembe ordította, hogy „vúúhúú”. A szemem sarkából újra megpillantottam a táncoló tömegben a barátaimat, láttam azt is, hogy egy párocska beverekszi magát a konyhaajtón, majd a falnak dőlve egymásnak esnek, és hallottam, hogy Patrik igen erősen próbál kinyögni egy értelmesnek szánt mondatot, amelyben szerepelt az ugrálóvár szó. Az utolsó emlékem az, hogy újabbat kortyoltam a tequilából, és miután sikerült egy adagot magunkra öntenem, Patrik hisztérikusan felnevetett, amitől megtántorodott, és mindketten a földre estünk. Én is felnevettem, aztán… képszakadás.

***

Vasárnap reggel irdatlan fejfájással ébredtem (mily meglepő). A redőny résein beszűrődő fény szabályosan égette a retinámat, és esküdni mertem volna, hogy lyukat fúrt a koponyámba, ugyanis kegyetlenül hasogatott. Óvatosan, félpercenként egy centivel elforgatva a fejemet körbetekintettem a szobában. Azt már az ágynemű mintájából leszűrtem, hogy a saját ágyamban fekszem, de az elém táruló kép többi eleme enyhén szólva meglepetésként ért. A mellettem lévő hely üres volt, leszámítva egy napocskás zoknit viselő, fekete csőnadrágos lábat, amelynek a combrésze – csakúgy, mint a gazdája – valahol a padlón hevert. Miután csigalassúsággal elvonszoltam magam az ágy széléhez, megállapítottam, hogy az elkallódott láb Nojához tartozik, aki nem mellesleg nyitott szájjal horkolt a szőnyegemen, arca mellett egy szilveszteri trombitával, ami valószínűleg a szájából eshetett ki. A hasogató fejfájással viaskodva sikerült feltornáznom magam ülőhelyzetbe, hogy megtekinthessem, van-e valaki az ágy végében. Sejtésem beigazolódott, ugyanis Stella és Vilu mindketten hason fekve szuszogtak egy-egy lepedőként leterített takarón, fejük alatt a plüssmedvéimmel, amelyeket párnaként használtak. Különösnek találtam, hogy Vilu fején ott díszelgett a fátyol, amelyet mintha az aranygaluskás-dömperes srác fején láttam volna Patrikék előkertjében. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni az előző este emlékeit, de az agyam úgy döntött, hogy ez a tevékenység túl megerőltető számára, így néhány másodperc után lehanyatlottam az ágyra, és visszamerültem részeges álmaimba.

***

Délután egykor anyának valószínűleg feltűnt, hogy egyik lányának sem látta színét sem egész nap, így vidáman nyitott be a szobámba, hogy aztán ott találjon mind a négyünket olyan állapotban, ahogyan egy anya sosem akarja látni a gyerekeit és azok barátait: atommásnaposan. A hirtelen beáramló fénytől mindannyian felriadtunk, és értetlenül kerestük a forrását. Amikor a tekintetem találkozott anyáéval, színtiszta döbbenetet láttam a szemében tükröződni, aztán esküdni mertem volna, hogy megcsillant benne valami kárörömféle is, ahogy végignézett nyomorúságos négyesünkön.
- Előveszem a húslevest a fagyasztóból – közölte minden további nélkül, majd ezúttal egy egyértelműen kárörvendő mosoly kíséretében becsapta maga mögött az ajtót. Viluval kissé kómásan és nagyon is értetlenül néztünk egymásra.
- Most komolyan nem szidott le? – kérdezte iszonyatosan rekedt hangon.
- Lehet, hogy még álmodunk – vetette fel Stella, azzal visszahuppant a plüssállataimra, és nagyon úgy tűnt, hogy ellenőrzi, képes-e álmában is aludni, Vilunak azonban más tervei voltak.
- Ébresztő, tánckirálynő – ütögette meg a vállát, mire Stella megpróbálta leütni, de elvétette, és Vilu helyett a földön heverő táskámnak adott egy pofont. – Stella! – próbálkozott újra Vilu. Körülbelül tíz perc után sikerült rávennie Stellát, hogy ébredjen fel, úgyhogy végre mind a négyen magunknál voltunk. Többé-kevésbé.
- És most összerakjuk, mi történt tegnap – tapsolt egyet Vilu, aki a legéberebb volt közöttünk. Nincs mese, egyedül ő bírja jól az alkoholt. A felvetést egyébként egyöntetű elutasítás fogadta már csak azért is, mert a taps hangjára egyszerre kaptunk a halántékunkhoz, emellett egyikünk sem érezte úgy, hogy képes egy épkézláb gondolat megalkotására, nem hogy egy egész alkoholmámoros éjszaka felidézésére. Végül abban egyeztünk meg, hogy az anya által ígért húsleves elfogyasztása után visszatérünk a kérdésre.
Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy egyesével lezuhanyozzunk, hajat és fogat mossunk, aztán mint egy négyszereplős zombifilm sztárjai levonultunk a konyhába agy helyett tyúkhúslevest fogyasztani. Délután háromkor egy-egy kávéval a kezünkben nyomorogtunk az ágyamon, és kezdetét vette homályos emlékeink felidézése. A hallottak alapján a következő történt.
Miután Stella és Vilu megtalálták a mosdót, a konyhába visszafelé menet összefutottak az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki ezután elvileg be is mutatkozott nekik, de a nevét egyikük sem tudta felidézni, pedig akkor még egyáltalán nem voltak ittasak. A srác addig győzködte őket, amíg be nem álltak táncolni a tömegbe, amihez Stellának nem volt sok kedve, de aztán meghallotta az egyik kedvenc dalát, úgyhogy végül megadta magát. A tömegben találkoztak az osztálytársainkkal, akik egy üveg vodkán és egy whiskey-n osztoztak, amiből egy idő után a lányok is kértek. Nagyon meglepődtem azon, hogy Stella önszántából alkoholt fogyasztott, de állítása szerint kifejezetten jól érezte magát, és úgy gondolta, hogy ha a táncot élvezi, akkor talán az alkoholt is fogja. Végül így lett, bár hozzátette, hogy ennyi szenvedést egyáltalán nem ért meg az átmulatott éjszaka. Arra egyébként egyikük sem emlékezett, mikor került Vilu fejére a fátyol, amit aztán közelebbről tanulmányoztunk, és megállapítottuk, hogy Patrik húgának a játéka lehet. Pozitívum, hogy nem az édesanyja esküvői fátylát sikerült ellopnunk.
Ami Noját illeti, ő az emeletig üldözte Patrikot és Lillát, majd ahogy azt én már Patriktól tudtam, rájuk nyitott, és kirángatta onnan az addigra már félmeztelen unokahúgát. Patrik ezt követően üvöltözni kezdett Nojával, Lilla meg csak kapkodta a fejét kettejük között. Nojának végül elege lett, és a könyökénél fogva kivezette Lillát a házból, és felhívta a szüleit, hogy jöjjenek érte. Mivel egyikük sem akarta, hogy a család megtudja, mi történt, Noja azt hazudta, hogy Lilla nem érezte jól magát, azzal lepasszolta őt a nagybátyjának, mondván, hogy onnantól nem az ő felelőssége, mi történik vele. Miután megszabadult a nyomástól, amit Lilla jelentett, megpróbált megkeresni engem, de a konyha felé félúton ő is találkozott barátunkkal, az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki éppen egy üveg vodkát próbált felbontani sikertelenül. Noja segített neki, de mielőtt odaadta volna, megbizonyosodott róla, hogy azelőtt valóban bontatlan volt az üveg, és még véletlenül sem került bele semmi, aztán alaposan meghúzta a tartalmát. Neki ez volt az utolsó emléke, ugyanis a korábban elfogyasztott tequila és a frissen legurított vodka olyannyira megörültek egymásnak Noja szervezetében, hogy megajándékozták őt a boldog tudatlanság érzésével.
Én némi töprengés után úgy döntöttem, nem keverem fel az állóvizet azzal, hogy megemlítem, kivel beszélgettem a teraszon. Ezt a döntést elsősorban azért hoztam, mert Noja sem mondta el, hogy megpillantottuk Viktort az ablakon keresztül, és sokkal biztonságosabb volt szimplán átsiklani a téma felett, mint végignézni, ahogy Vilu és Stella szembesülnek azzal a ténnyel, hogy mindketten bele vannak zúgva a srácba. És persze azt sem akartam, hogy kiderüljön, én mit érzek iránta, mert hogy ezzel én magam sem voltam tisztában. Meglehet, hogy borzalmas barát és testvér vagyok, de ebben az esetben úgy éreztem, többet ártana az igazság, mint amennyit használna, így hát rögtön ahhoz a részhez ugrottam, ahol Patrik betámolygott a konyhába.
Az est további eseményeire egyedül Vilu emlékezett, és ő sem mindenre. Kiderült, hogy Patrik valóban egy ugrálóvárról beszélhetett nekem az esésünk előtt, ugyanis Vilu elmondása szerint ő és Stella a kertben találtak ránk, ahogy Patrik húgának a felfújt kastélyában ugrándoztunk (vagy inkább estünk-keltünk) egy üres tequilás üveg és egy csomag hideg virsli társaságában, amit ezek szerint a hűtőajtóban tülekedő társaság egyik tagjának sem sikerült megkaparintania, ugyanis a miénk lett. Megtudtam továbbá, hogy részeg Alíz azzal dicsekedett Vilunak, hogy Patrik megkínálta egy szál cigivel, amit ő elvileg el is fogadott, és majdnem sikerült elszívnia a szűrőt is, de nem. Patrik hozzátette, hogy úgy köhögtem tőle, hogy azt hitte, ott halok meg. Ennyit a tüdőrákról. Úgy tűnik, részeg Alíz számára mégiscsak vonzó ötlet.
Vilu elbeszélését hallgatva apránként megszületett bennem a felismerés, hogy túl vagyok életem első komolyabb alkoholizálásán, lerészegedésén, elszívott cigarettáján és blackoutján úgy, hogy mindezt az általam leginkább megvetetett személlyel éltem át. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok a tequilának, amiért kitörölte a fejemből ezeknek az emlékeknek egy részét. Valószínűleg nem tudtam volna együtt élni velük.

***

Nos, drága unokáim! Ha nagyanyátok (én) mégis úgy döntött, hogy felolvassa nektek ezt a történetet, tegyetek meg neki egy szívességet, és tanuljatok belőle valamit. Például azt, hogy Noja néni nagyon helyesen cselekedett, amikor megbizonyosodott róla, hogy bontatlan üvegből fogyaszt alkoholt, és hogy szeretett nagyanyátok egy született idióta, amiért elfogadta a megkezdett tequilát a leghitványabb embertől, akit akkoriban ismert. Aznap szerencséje volt, de a szerencse forgandó, kisunokáim, ezt jól jegyezzétek meg. Most pedig irány meggyes rétest enni, mert valószínűleg fogadtunk Vilu nénivel, hogy az én unokáim többet esznek, mint az övéi. Ne hozzatok szégyent nagyanyátokra!


Alíz mama (lol)

2019. augusztus 9., péntek

9. Vonzás - Part 2

Drága (Kitartó) Olvasóim!

Ez a nap is eljött. Két év után először, amikor azzal a szándékkal ültem le a laptomom elé, hogy folytatom ezt a blogot, végre nem fulladt kudarcba az elképzelés. Sikerült megírnom a második évad kilencedik fejezetét, habár azt nem ígérem, hogy az eddigi legjobb lett, de talán kezdetnek megteszi.
Őszintén bevallom, hogy néhány névvel bajban voltam, és vissza kellett olvasnom a korábbi részeket, hogy meg tudjam írni ezt a fejezetet. Talán két év után Nektek is azt javasolnám, hogy pörgessetek vissza egy kicsit... :)
A későbbiekre nézve még nem ígérek semmit, csak azt, hogy minden erőmmel a folytatáson leszek. De addig is...
Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem, azért maradtatok még páran! <3

xxxRia

ui: Ha csatlakozni szeretnétek a Facebook-csoporthoz/oldalhoz, a bal oldali sáv tetején található linkekre kattintva megtehetitek! :)




- Hát, ezt én sem – morogta Viktor pár másodperccel később, amikor eljutott a tudatáig, mi is történt éppen. Kissé bosszúsan rázta le a kezéről a ráfolyt kávét, én pedig elgondolkoztam azon, hogy vajon direkt fröcskölte-e az egészet egyenesen az arcomba.
- Khm. Én… Nagyon sajnálom – motyogtam, igyekezve kerülni Viktor pillantását.
- Ezúttal legalább nem az én pólómat tetted tönkre – jegyezte meg. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt egy humoros megjegyzésnek szánta-e, ugyanis az arca kifejezéstelen maradt. Az pedig, hogy pontosan mit is mondott, csak néhány másodperc késéssel jutott el a tudatomig. Ijedten kaptam a tekintetemet az új, halványrózsaszín felsőmre, amelyet egy hatalmas, barna kávéfolt csúfított el.
- Francba.
- Ha hinnék a karmában, azt mondanám, hogy ezért ő a felelős – jegyezte meg Viktor, miközben lehajolt az immár üres papírpohárért, és a mellette álló szemetesbe hajította. Figyelmen kívül hagytam ez utóbbi megjegyzését, ugyanis eszembe jutott valami, ami hetek óta foglalkoztatott.
- Te egyébként hogy kerülsz ide? – Éreztem, hogy ez kicsit nyersen hangzott, a fejemben kedvesebbre sikeredett a kérdés, de már nem tudtam visszaszívni.
- Úgy érted, egy sportközpontban, ahová az emberek edzeni a járnak? – Ott a pont, valóban értelmetlen kérdés volt. Azonban én emlékeztem egy hetekkel korábban történt esetre, ami valamiért felkeltette a kíváncsiságomat.
- Jogos. Igazából csak eszembe jutott, hogy még év elején láttalak az egyik edzésen az edzőmmel beszélgetni…
Viktor összeráncolt szemöldökkel meredt rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy szeretne válaszolni a fel nem tett kérdésemre.
- És? – kérdezte végül. Nem könnyítette meg a dolgomat, én pedig úgy döntöttem, ha nem akar válaszolni, akkor nem erőltetem. Bár ettől csak még inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem érdekes. – Megeresztettem egy halvány mosolyt felé, majd kezemmel gyors búcsút intve kikerültem őt, és elindultam az öltözők felé. Közben az is tudatosult bennem, hogy éppen hatalmas késésben voltam, így vissza sem nézve sprintelni kezdtem. Az öltözőben már nem volt senki, és minden pad foglalt volt, úgyhogy a cuccaimat a padlóra hajigálva villámgyorsan átvettem az edzősruhámat, a hajamat pedig már kifelé menet kötöttem fel lófarokba. Éppen a fél stoplis cipőmet próbáltam egy lábon ugrálva felráncigálni a lábamra, amikor a folyosón a kanyarban feltűnt az az ember, akit körülbelül két perccel azelőtt hagytam faképnél az előtérben. Rámen Viktor. Ki más?
- Csak nem késésben vagy? – kérdezte szemtelenül megcsillanó szemekkel, amikor mellém ért. A kezében egy friss pohár kávé gőzölgött.
- Ne most. – Ez inkább morgás volt, mint kérés.
Végre sikerült felhúznom és bekötnöm a cipőmet, és szándékomban állt újra magára hagyni a mai estén szinte az árnyékommá vált Viktort. Már éppen nyitottam volna a pályára vezető üvegajtót, amikor váratlanul meghallottam magam mögött a hangját. Halkan beszélt, mintha egy titkot osztana meg velem, mégis tisztán értettem.
- Ő a nagybátyám.
- Tessék? – fordultam hátra a szemöldökömet ráncolva.
- Az edződ. Ő a nagybátyám.
Fogalmam sem volt, miért, de úgy éreztem, hogy ezzel az információval Rámen Viktor bizonyos értelemben véve a bizalmába avatott. Más esetben ha az ember megosztja valakivel egy rokonának a kilétét, az egy teljesen átlagos kijelentés. Ebben az esetben viszont mintha valami többről lett volna szó. Valamiről, amihez tudtam, hogy semmi közöm sincsen. Mióta csak megismertem ezt a fiút, igyekeztem minél távolabb kerülni tőle, mégis folyamatosan belebotlottam – szó szerint. És most ott álltam vele szemben, és őszintén nem tudtam, pontosan mi volt az, amit az imént megosztott velem. Csak azt, hogy számára fontos volt.
- Oké – böktem ki szinte suttogva néhány másodpercnyi csend után. Csak egy pillanatra néztem bele Viktor szemébe, de rögtön el is kaptam róla a tekintetemet. Olyan mélységes szomorúságot láttam benne, amit talán még soha senkiében. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy meg tudjak fordulni, és otthagyni őt anélkül, hogy további kérdéseket tennék fel, vagy – még rosszabb – megsajnálnám. Továbbra is hittem a megérzésemnek, hogy nem szabad őt közel engednem magamhoz, így hát minden határozottságomat összegyűjtve kinyitottam a pályára vezető ajtót, és inkább arra összpontosítottam, hogy kitaláljam, hogyan magyarázom ki magamat az edzőnél, miután negyedórát késtem.

***

- Ez jobban megviselt, mint amikor nyáron le kellett futnunk a félmaratont – huppant le Stella az egyik padra, miután az edzés végeztével zombihadseregként vonultunk be az öltözőbe a csapattal.
- Ne haragudjatok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény bosszút áll mindenkin, amiért elkéstem. – Hatalmas bűntudatot éreztem, amiért csapatkapitányként egyrészt elkéstem, másrészt ezzel a tettemmel elértem, hogy az edző fortyogó dühe senkit se kíméljen a mai napon.
- Ne is törődj vele, Liz. Szerintem Bella r****cos edzőcucca verte ki a biztosítékot nála. – Ez természetesen Szandra gúnyos megjegyzése volt. A két lány már bő egy hónapja véres szócsatát vív egymással minden egyes edzés előtt, után és közben. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, Szandrának továbbra sem sikerült megbocsátania Bellának, hogy – állítólag – ellopta a barátját. Sajnos a csapat többi tagja is belesodródott ebbe a háborúba, és szinte mindenki állást foglalt rajtam kívül. Én csapatkapitányként leginkább a békítő szerepét igyekeztem magamra venni, ám ez általában lehetetlen küldetésnek bizonyult. Annak ellenére, hogy eltelt egy hónap, a helyzet változatlan maradt: Bella Szandra volt fiújával járt, Szandra pedig őrjöngött. Ezt bizonyította ez a megjegyzés is.
- Szerintem pedig a te elviselhetetlen rikácsolásod – vágott vissza Bella azonnal. Annak ellenére, hogy az egész ügy kezdetén Bella még próbálta elnyerni korábbi barátnője bocsánatát, ezt néhány nap után feladta, és inkább felvette vele a harcot. Védte a saját igazát, és eszébe sem jutott kilépni újdonsült kapcsolatából.
- Te vagy az egyetlen, aki itt rikácsol. Vegyél vissza, mert már sípol a fülem tőled – szállt be a vitába Kíra is, Szandra oldalára állva. És elkezdődött. A szinte minden edzésnapon esedékes, félórás üvöltözés, aminek egyelőre nem sikerült megtalálnom az ellenszerét, pedig csapatkapitányként kötelességemnek éreztem volna.

***

- Fogalmam sincs, mihez kezdjek velük – panaszkodtam Stellának, amikor már a sportközpont előtt álldogálva vártuk aput, hogy hazavigyen minket.
- Nekem sincs. De ha belegondolsz, ez valójában az ő ügyük, csak ők ketten tudják lezárni. – Stellának igaza volt, nekem viszont egy egyszerű párkapcsolati drámánál többnek kellett látnom a helyzetet. A csapatom egységének kérdése volt ez, és egyáltalán nem tetszett, amit láttam, és ahová tartottunk. – De azért – tette hozzá Stella – Bella mai szerelése tényleg r*****cos volt.
Erre a kijelentésre csak megforgattam a szememet. Stella az elmúlt hetekben egyre egyértelműbben Szandra oldalára állt, bár a tényleges „harcba” nem kapcsolódott be.
Néhány percig csendben álldogáltunk egymás mellett a gondolatainkba merülve, amikor is Stella kissé bizonytalanul szólalt meg.
- Egyébként… - Egy hajtincsét tekergetve bámulta a cipője orrát, és tudtam, hogy van valami mondandója, de végül meggondolta magát. – Nem érdekes.
- Igen? Mondd nyugodtan – biztattam, és reméltem, hogy nem valami rossz hírt akar közölni.
- Nem, inkább nem. Biztos unod már a témát.
Rögtön tudtam, hogy Viktorról van szó. Valóban, szinte minden napom a Viktorról való beszélgetésből áll Stellának és Vilunak köszönhetően, és néha tényleg úgy érzem, hogy besokalltam. De Stella a legjobb barátnőm, Vilu pedig a testvérem, én pedig bármit megtennék értük, és tudom, hogy ez kölcsönös.
Egy nagy sóhajjal fordultam Stella felé.
- Ne butáskodj már. Tudod, hogy bármikor bármilyen témában meghallgatlak. Akkor is, ha Viktorról van szó.
Úgy tűnt, ennyi biztatás elég neki, mert ezután mosolyogva szólalt meg.
- Csak az jutott eszembe, hogy vajon miért volt ott ma is az edzésünkön. – Be kellett harapnom a szám szélét, hogy ne mosolyodjak el, amiért szinte ugyanezt a kérdést tettem fel néhány órával korábban magának Viktornak. Könnyedén választ adhattam volna Stellának, és már nyitottam is a számat, hogy megtegyem, de aztán… inkább visszacsuktam. Eszembe jutott, milyen érzés volt Viktor szemébe nézni, amikor elmondta nekem, hogy az edzőm a nagybátyja. Az, hogy éreztem, valami több van emögött, és láttam, milyen szomorú a tekintete. Hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy ezt a tudást nem lenne szabad továbbadnom senkinek, ezért inkább csendben maradtam.
Viktor egyébként néhány perccel azután lépett be a pálya kapuján, hogy az edző üvöltözni kezdett velem a késésem miatt. Szó nélkül helyet foglalt a lelátón, és egy órán és tizenöt percen keresztül ott is maradt, előredőlve, a térdén támaszkodva a karjával.
- Biztosan csak szereti a focit – vontam meg a vállamat, igyekezve közömbösnek tűnni.
- Lehetséges. De az is lehet, hogy… esetleg…
- Igen? – Előre féltem attól, hogy mi következik ezután. Mint kiderült, nem ok nélkül.
- Talán nem a foci miatt jött. Hanem valaki miatt – bökte ki. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és nem is tudtam, mit kellene erre reagálnom. Stella egyértelműen önmagára célzott, én viszont már tudtam, hogy az a valaki a nagybátyja. Ezzel együtt azt is éreztem, hogy ezt valamiért nem szabad elmondanom neki.
- Nem tudom. – Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem kitalálni, mit mondhatnék. – Csak ne éld bele ebbe magadat, oké? Anya mindig azt mondja, hogy ne törjük össze a saját szívünket azzal, hogy túlgondolunk mindent. – Gondolatban vállon veregettem magamat és anyát is, amiért ezzel a diplomatikus tanáccsal meg tudtam menteni a helyzetet.
Stella pát pillanatig fontolgatta a hallottakat, aztán elhúzta a száját.
- Anyukádnak talán igaza van. – Lehet, hogy lett volna még más mondanivalója is, de abban a pillanatban apu kocsija begördült a parkolóba, ő maga pedig sűrű bocsánatkérések közepette pattant ki belőle. Bűntudata volt, amiért nem ért oda időben az edzés végére; állítása szerint annyira elmerült Vanessa Colton meggyilkolásának részletezésében, hogy elszaladt vele az idő. Biztosítottuk, hogy egyáltalán nem neheztelünk rá a késésért, és hogy mindketten nagyon reméljük, hogy ez a Vanessa az éppen készülő bűnügyi regényének szereplője, és nem pedig egy élő ember. Vagy hát… nem élő.
A hazaúton apu végig Vanessa Colton esetének bemutatásával volt elfoglalva, nem törődve azzal, hogy a kiadója szigorúan megtiltotta neki – többször is –, hogy információkat közöljön a cselekményről. Egy ideig képes voltam figyelni rá, de aztán a gondolataim elkalandoztak. Stella korábbi megjegyzése visszhangzott a fejemben, amikor is felvetette, hogy Viktor valamelyikünk miatt jött el a mai edzésre.
Talán… Nem!
Tudtam, hogy képtelen ötlet, persze, hogy tudtam. Gondolatban fejbe is vágtam magamat, és én sem értettem, hogy egyáltalán miért foglalkozom ezzel. Mert nem érdekelnek Rámen Viktor szándékai, és az sem, hogy mit miért tesz. Egyébként is ő maga jelentette ki még a moziban, hogy véletlenül sem szeretne megismerni engem, azt pedig nálam jobban senki nem tudhatta, hogy az érzés kölcsönös. De nem tehettem róla.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat.


Alíz

2019. július 15., hétfő

...

Helló Mindenkinek!

Igen, én vagyok, a blogger, aki két évvel ezelőtt felszívódott...
A napokban egyre többször jutott eszembe ez a blog, és maga az írás. Körülbelül másodikos korom óta szerves része az életemnek, hogy történeteket találok ki, és papírra (oké, képernyőre) vetem őket. Sosem tudtam enélkül létezni, ugyanakkor sosem sikerült egyetlen írásomat sem befejeznem - egészen addig, amíg el nem kezdtem írni Alíz naplóját. Ez a blog kis túlzással megváltoztatta az életemet. Úgy érzem, hogy amíg ezt a történetet írtam, Alízzal együtt én is egyre inkább felnőttem, ami, azt hiszem, az írásomon is megfigyelhető. Ha úgy vesszük, eközben tanultam meg írni - persze még mindig van hová fejlődnöm.
Az elmúlt két évben az életem gyökeresen megváltozott. Az utolsó bejegyzésem után néhány héttel váratlanul rám talált a szerelem, és azóta túl vagyok az első és a második kapcsolatomon is. Ezek után pedig elvesztettem valakit, akit mindennél jobban szerettem, és aki örökké pótolhatatlan lesz.
Mindez megváltoztatott engem, és már nem az az ember vagyok, aki két évvel ezelőtt voltam. De mindennek ellenére az írást sosem hagytam abba. Igaz, nem ezen a blogon dolgoztam, de szokásomhoz híven bele-belekezdtem újabb történetekbe, amelyek egyszer talán el is készülnek - ki tudja.
Ahogy már említettem, sokszor gondolok erre a blogra, és Rátok is. Hiányzik ez a közösség, ami mindig is motivált az írásban. Éppen most olvastam el néhány kommentet; őszinte leszek, kis híján elsírtam magamat, annyira sokat jelent számomra a támogatásotok. De nem véletlenül mondtam azt, hogy az elmúlt években megváltoztam. Nem vagyok ugyanaz a lány, aki a legelső bejegyzést megírta, és az sem, aki a legutóbbit. Ha folytatom ezt a blogot, az akaratlanul is más lesz már, mint eddig volt, és még nem vagyok benne biztos, hogy ez pozitív vagy negatív változás lenne. Éppen ezért nem tudom megígérni, hogy hamarosan, vagy éppen a távoli jövőben új fejezet érkezik majd. Azt hiszem, előbb azt kell kitalálnom, hogy ki vagyok én, és csak utána tudom megírni, hogy Alíz ki akar lenni.
Azt viszont megígérem, hogy próbálkozni fogok, hiszen ez a blog egyike annak a néhány dolognak, amire büszke vagyok, mert rengeteg munkám van benne, és mindig is szerettem csinálni.
Remélem, hogy páran maradtatok, akik mindezt elolvassák, és akikre számíthatok olvasókként az esetleges folytatás során. De ha nem, én akkor is hálás vagyok mindenkinek, aki valaha egy percet is áldozott bármelyik írásomra, mert Nélkületek nem tartanék itt. Köszönöm!


xxxRia:)

ui: Nagyon szeretlek Titeket! <3

2017. augusztus 31., csütörtök

8. Vonzás - Part 1

Sziasztok, Törpillák!
Hónapok óta nem volt új rész, de a nyarat azért nem akartam úgy zárni, hogy nem hallotok felőlem. Szóval, így augusztus utolsó napján, jó olvasást kívánok a második évad nyolcadik fejezetéhez (annak is az első feléhez)! Szeretlek titeket! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Elnézést kérek mindenkitől, aki most megkívánja az epres fánkot! :D




Október 18. – Szerda



A napom viszonylag tűrhetően indult, de a végére szokás szerint kialakult a káosz. Naná, hogy ennek is köze volt Rámen Viktorhoz (is), aki mostanában egyre inkább az életünk szerves részévé kezdett válni testvéremnek és legjobb barátnőmnek köszönhetően. Stella az iskolaév első napjától kezdve egy különös betegségben szenved, amit én magamban csak „viktoritisznek” hívok; Vilu pedig szemmel láthatóan elkapta tőle. Mind a ketten csodálattal követik a srác minden egyes lépését, ábrándoznak, és arra várnak, hogy – állításuk szerinti – lelki társuk felfigyeljen rájuk. Mondjuk, abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Viktor a „másik felük”, de ezt inkább nem tettem szóvá eddig.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mégis hogyan lehet egy ilyen helyzetet kezelni. A testvérem és a legjobb barátnőm ugyanazért a srácért van oda, én pedig nem tudom, hogy tudnám elmagyarázni nekik, hogy ha Viktor előtt elsétálva szándékosan elejtik a könyveiket (Stella), vagy ha kérnek tőle egy tollat, mert „nekik nincs” (Vilu), attól még nem fog beléjük szeretni.
Mióta két nappal ezelőtt Vilu elmondta nekem, hogy mit érez Viktor iránt, már nem is akarja ezt senki elől eltitkolni; pontosan úgy viselkedik, ahogy Stella: feltűnően szerelmesen. Mindketten teljesen máshol járnak a nap huszonnégy órájában, és ha éppen nem Viktorról beszélnek, akkor csendben ülnek, és rajta gondolkoznak. A helyzetet pedig csak nehezíti, hogy Stella még mindig nem tud róla, hogy Vilunak is tetszik az ő kiszemeltje. Vilu nem mondta, Stella meg annyira el van foglalva a saját kis álomvilágával, hogy ez az apróság nem tűnt fel neki.
Igazából meg tudom érteni őket, ez az első eset, hogy tetszik nekik valaki (jó, Stellának ott volt Patrik még évezredekkel ezelőtt), és természetes, hogy minden figyelmüket az a bizonyos srác köti le. Csak hát lassan már semmi másról nincs szó, egyedül Viktorról. De lehet, hogy én is ilyen voltam, amikor Erikkel jártam, ők pedig sosem mondták, hogy elegük lenne belőlem, végig kitartottak, úgyhogy én is igyekeztem így cselekedni.
- Remélem, az a fekete póló lesz rajta, ami olyan jól áll neki – lelkendezett Vilu ma reggel, miközben a suli felé sétáltunk. Természetesen Viktorról volt szó.
- Mindig fekete pólóban van – forgattam meg a szememet.
- De én egy bizonyos fekete pólóról beszélek – magyarázta, mintha az én hibám lenne, hogy nem tudok megkülönböztetni húsz ugyanolyan ruhadarabot. – Egyébként pedig van, amikor fekete inget vesz fel.
- Bocs – tettem fel a kezemet védekezően. – Nem szoktam a ruháit tanulmányozni.
Ez amúgy igaz volt. Amennyire lehetett, igyekeztem kerülni Viktort, és minél kevesebbet nézni őt. Nem tagadom, hogy jóképű, de ennél többet nem szeretnék tudni róla. A kávés eset óta meg aztán tényleg nem akarok vele egy légtérben lenni, mert… Mert nem, és kész. Pech, hogy osztálytársak vagyunk.
- Ezt nem hiszem el. – Noja fújtatva vágta le magát mellém a padjába. Még tíz perc volt hátra az első óra kezdetéig.
- Mi történt? – kérdeztem beleharapva a fánkomba. Tudom, egészségtelen ezt reggelizni, de mentségemre legyen mondva, hogy epres volt. Az eper tele van vitaminokkal.
- Nézd meg ezt a hímringyót! – Olyan erővel csapta le elém a telefonját, hogy azt hittem, rögtön összetörik. De egyben maradt, úgyhogy meg tudtam nézni, mi zaklatta fel ennyire Noját. Egy ideig néztem a képet, amire mutatott, és azon gondolkoztam, mégis mi olyan különleges benne. Mivel nem sikerült rájönnöm, a szemöldökömet ráncolva néztem fel a barátnőmre.
- Ez Patrik egy csajjal – mondtam ki azt, amiben biztos voltam. Már csak azt nem tudtam, miért kellene ennek annyira érdekelnie minket.
- Pontosan – csapott az asztalra idegesen. Ijedtemben ugrottam egyet, és majdnem leestem a székemről.
Azon gondolkoztam, hogy tegyem fel a következő kérdésemet, mert féltem, hogy idegrohamot kap, az eddigiekből kiindulva.
- És… khm… Ez miért is fontos? – A biztonság kedvéért kicsit hátrébb húzódtam.
- Hogy lehet ennyire szánalmas? – kiáltotta teljesen kikelve magából. Mondanom sem kell, hogy mindenki felénk fordult, aki a teremben tartózkodott. Az is, akiről szó volt. Noja persze ezt észrevette, és szikrázó tekintettel meredt Patrikra, aki igazán döbbenten állt az egyik haverja mellett. Bármennyire nem kedveltem, azért most valamiben egyet kellett értenem vele: Noja nagyon furán viselkedett.
Mielőtt még megérthettem volna, hogy pontosan mi is történik éppen, Noja szó nélkül felpattant a székéről, és sértetten (?) kiviharzott a teremből, el az ajtón éppen belépő, eléggé döbbent tanár mellett. Kérdőn fordultam Vilu felé, de ő is pontosan ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint amilyen én is voltam. Meg mindenki más a teremben.
Felpattantam a helyemről, azzal a szándékkal, hogy utánamegyek, de a tanár úrnak nem tetszett túlságosan ez az ötlet. Még azelőtt, hogy egy lépést is tehettem volna, rám nézett, és ennyit mondott:
- Eszébe se jusson.
- Na, de… - kezdtem volna kifogásokat keresni, de ő egy hirtelen mozdulattal becsapta az ajtót, majd, mintha mi sem történt volna, komótosan odasétált a tanár asztalhoz. Egyértelműen nem állt szándékában megkeresni/megkerestetni Noját.
Kénytelen voltam visszaülni a helyemre, és megvárni, hogy magától jöjjön vissza.

***

Elhatároztam, hogy a következő szünetben beszélek Nojával a nemrég történtekről, csakhogy miután olyan sebesen távozott, vissza sem tért. Egyáltalán. Minden óráját kihagyta, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán az épületben van-e még, pedig a táskáját nem vitte magával. Viluval – akinek felkeltette annyira az érdeklődését Noja eltűnése, hogy kiszakadjon az álomvilágából – folyamatosan hívogattuk őt, de egyszer sem vette fel, egy idő után pedig ki is kapcsolta a telefonját.
- Ezt nem hiszem el! – dobbantottam egyet idegesen. Mind a ketten a suli előtt álltunk Noja cuccaival a kezünkben, és arra vártunk, hogy megjelenjen végre. Egy órával ezelőtt ért véget a tanítás, de barátnőnk továbbra sem bukkant fel. Az iskolában márpedig biztosan nem volt, mert ahogy kicsöngettek, elindultunk, és körbejártuk az egész épületet, utána kutatva. Elkezdhettünk volna fel-alá rohangálni utána a városban, végül azonban abban maradtunk, hogy az itt hagyott holmijáért valószínűleg úgyis vissza fog jönni, így a suli előtt maradtunk. Gondoltunk arra is, hogy felhívjuk a szüleit, vagy bedobjuk hozzájuk Noja táskáját, de nem akartunk nagy bajt okozni azzal, hogy eláruljuk őt. Persze már az is megfordult a fejünkben, hogy esetleg bajba került, és akkor bizony szólnunk kellene valakinek, de még adtunk neki egy kis időt arra, hogy felbukkanjon.
- Én sem – morogta Vilu idegesen nyomkodva a telefonján a hangosítógombot. Ahogy elnéztem, biztos voltam benne, hogy ha esetleg Noja hívná, enyhe hangrobbanásra lehet számítani. – Legalább egy SMS-t küldene, hogy jól van.
Ebben a pillanatban, mintha csak meghallotta volna Vilu szavait, Noja fordult be a sarkon. Amikor megpillantott bennünket, láthatóan meglepődött, és megszaporázta a lépteit.
- Na, végre! – kiáltotta Vilu, és Noja felé kezdett rohanni, én pedig követtem. Mind a ketten szinte rávetődtünk a barátnőnkre, és megkönnyebbülten öleltük át. De pár másodperccel később elhúzódtunk, és elég mérgesen meredtünk rá.
- Tartozol egy magyarázattal – közöltem felé nyújtva a táskáját.
- Tudom. – Úgy tűnt, nagyon szomorú. Elvette tőlem a táskát, és aprót sóhajtott. – Sajnálom ezt az egészet. Szólnom kellett volna, hogy jól vagyok. Csak… Egyedül akartam lenni. Kiakadtam azon, hogy Patriknak megint új barátnője van. Valamennyire mindig is zavartak ezek a lányok, mert tudom, hogy én is egy voltam közülük valamikor.
- Jaj, Noja… - suttogtam szomorúan. – Tudod, hogy milyen Patrik. Sosem érdemelt meg téged.
- Talán így van. – Megvonta a vállát, és pár másodpercnyi csend után folytatta. – De ez a lány most mindenki másnál jobban zavar.
- Miért? – kérdezte Vilu a szemöldökét ráncolva.
Egy pillanatra megakadt, mintha nem lenne biztos benne, hogy ezt el akarja nekünk mondani, de végül úgy döntött, hogy válaszol a kérdésre.
- Mert ő az unokatestvérem – bökte ki.
- Micsoda??? – A nővéremmel együtt, teljes összhangban kiáltottunk fel.
- Hát… igen. Lillának hívják, és sosem voltunk jóban. Mindig féltékeny volt rám, amiért engem tartanak a család büszkeségének, és nem őt. Én vagyok a kitűnő tanuló, aki szorgalmas és olyan dolgokban jó, ami a szüleink szerint hasznos, mint például a természettudományok. Lilla pedig egy igazi művészlélek. Gyönyörű képeket fest, és tényleg nagyon tehetséges benne, de ez nem érdekli a családunkat. Ő viszont meg akar felelni nekik. Évek óta mindent elkövet, hogy a lehető legjobban hasonlítson rám, és egyszerűen nem érti meg, hogy a saját álmaiért kellene küzdenie, nem az enyémekért. Gondolom, ezért is van most Patrikkal. Mert egyszer ő is az enyém volt. És Patrik is pontosan tudja, ki ő. Meséltem neki róla, amikor együtt voltunk. Én csak… úgy érzem, hogy átvertek. Hogy bár Patrikkal már nagyon régen nem vagyunk együtt, még mindig képes fájdalmat okozni. Nem is tudom... Teljesen összezavarodtam.
Rengeteg érzés kavargott bennem Noja kissé zavaros magyarázata hallatán. Sajnáltam őt, amiért Patrik még mindig jelent neki annyit, hogy hatással legyenek rá a srác cselekedetei. Dühös voltam Patrikra, amiért annál is mélyebbre süllyedt, mint általában szokott. Haragudtam erre a Lillára, amiért fájdalmat okozott a legjobb barátnőmnek, de ezzel együtt sajnáltam is azért, hogy nem fogadják el őt olyannak, amilyen. Viszont legfőképpen örültem, amiért Noja előkerült. Elmondhatatlanul aggódtam érte. Bár ledöbbentett és elszomorított mindaz, amit mondott, még mindig az eltűnésének hatása alatt voltam; tényleg közel jártam ahhoz, hogy felhívjam a szüleit, körülbelül tíz percen múlt, hogy nem tettem meg.
- Nagyon sajnálom, Noja – törte meg a beállt csendet Vilu.
- Ugye tudod, hogy ebből semmi sem a te hibád? – néztem rá szomorúan. – Már azon kívül, hogy egy egész napra eltűntél, és nem vetted fel a telefont. – Ezt muszáj volt hozzátennem, hogy érezze, bármi történjék is, nem szeretnénk még egyszer ennyit idegeskedni amiatt, hogy nem tudjuk elérni.
- Őszintén sajnálom. Tényleg. Szólnom kellett volna. Ne haragudjatok.
- A lényeg, hogy egyben vagy – enyhült meg Vilu, én pedig bólintottam egyet egyetértésem jeléül. – És, visszatérve az unokatesódra és Patrikra. Patrikot ismerve ez a kapcsolat jó, ha egy hétig bírja. Te pedig ne érezd rosszul magad azért, amit ez a csaj csinál. Nem te tehetsz arról, hogy őt nem fogadják el.
- Igazad van – bólintott Noja. – Lehet, hogy túlreagáltam. Csak, nem is olyan régen, találkoztam Lillával, és akkor azt hittem, hogy ennyi év után végre nagyjából rendben vagyunk. Erre most kiderült, hogy nem. – Még mindig komor volt az arca.
Pár percig csendben gondolkozott, mi pedig, Viluval, vártuk, hogy most mi következik. Egyszer csak apró mosolyra húzta a száját, és bár nem volt teljesen őszinte, azért határozottan jobban festett, mint a dühös, vagy éppen sírós tekintet.
Azt hiszem, Noja akkor határozta el, hogy nem fogja érdekelni, mi történt közte és Patrik között a múltban, vagy, hogy mit gondolnak róla a rokonai; csak a jelenre és a saját céljaira koncentrál. Persze, az is lehet, hogy valami egészen más jutott eszébe, mert már nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Hátára kapta a táskáját, megölelt bennünket, és azt suttogta, hogy „köszönöm”. Úgy éreztem, nem akar többet beszélni az üggyel kapcsolatos érzéseiről. Mindig zárkózott volt egy kicsit, én pedig igyekeztem ezt tiszteletben tartani; elhatároztam, hogy a jövőben nem fogom felhozni ezt a témát.

***

Tekintettel arra, hogy suli után viszonylag hosszú ideig – nekem éveknek tűnt, de a valóságban is majdnem két óra volt – Nojára vártunk, nagyon kellett igyekeznem, ha nem akartam elkésni az edzésemről. Az edző valószínűleg nem igazán értékelte volna, ha pont a csapatkapitány „veszi félvállról” a bajnokságra való felkészülést. Ennek tudatában amint hazaértem, gyorsan felkaptam a sporttáskámat, amibe szerencsére rendszeresen előre bepakolom a cuccaimat, és már rohantam is a földszintre, hogy ártatlanul pislogva meggyőzzem apát, hogy vigyen el kocsival. Általában sétálni szoktam, elvégre az is egy fajta bemelegítés, de néha lehet kivételt tenni, nem igaz? Apa egyébként szívesen tett eleget a kérésemnek, persze azzal a feltétellel, hogy edzés után tanulni fogok holnapra, ugyanis nem túl boldog attól a kettestől, amit töriből kaptam. Nem értem, mi baja van vele, én személy szerint örültem, hogy ezt összekapartam valahogy; de inkább nem tettem szóvá legújabb jegyemről alkotott véleményemet, mert akkor aztán biztosan elkéstem volna az edzésről, ha apuval leállok ezen vitatkozni. Jobbnak láttam, ha csak megígérem, hogy tanulni fogok.


- Majd hívj, hogy mikor jöjjek érted! – búcsúzott, amikor pontosan tíz perccel kezdés előtt megálltunk a sportközpont bejárata előtt.
- Rendben. – Gyors puszit nyomtam az arcára, és már ugrottam is ki a kocsiból. Egyrészt azért, mert késésben voltam, másrészt pedig ketten is rádudáltak addigra a tilosban álló apura.
Benyomultam az ajtón, és végigsprinteltem az előtéren; vagy legalábbis így terveztem, de ugyebár miért is sikerült volna? Éppen csak egy pillanatra kaptam félre a fejemet, hogy köszönjek a pultnál álló lánynak, de az az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy bebiztosítsam magamnak a késést. Ugyanis feltartóztattak. Jó, egészen pontosan fogalmazva belerongyoltam valakibe, aki éppen akkor lépett ki a jobb oldalon lévő büfé ajtaján. Ez önmagában véve nem lett volna akkora probléma, ha 1) a tempómnak köszönhetően nem csapódom neki a szó szoros értelmében, 2) nem az egyetlen olyan ember kezéből verem ki a kávéját, akivel nem állt szándékomban még csak találkozni sem a mai napon. Sovány vigasz, hogy így legalább kvittek vagyunk; egy-egy kávé mínusz mindkettőnknek.
Kikerekedett szemekkel bámultam rá, és nem akartam elhinni, hogy valóban, annyi ember közül, pont ő áll előttem. Pedig ma – egészen idáig – sikerült elkerülnöm, mert nem jött suliba. Hát, most rendesen bepótoltuk a találkozást.
- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam felismerve a helyzet abszurditását: ezek szerint különös érzékkel vonzom az ilyen „kávébaleseteket”.
Na, meg Rámen Viktort.

2017. május 21., vasárnap

7. Kávé elvitelre

Drága Törpilláim!
Lassan egy év telt el azóta, hogy új részt hoztam volna... És ha őszinte akarok lenni, azt sem terveztem, hogy ma megírom a következőt, de aztán... Úgy adódott, hogy írnom kellett egy fogalmazást, amit addig halogattam, ameddig csak lehetett, mert nem tetszett a megadott téma. Viszont tegnap megírtam. Nem lett túl hosszú, de én úgy éreztem, hogy minden benne van, aminek benne kell lennie. Megmutattam pár embernek, akiknek a véleménye sokat jelent nekem, és legnagyobb meglepetésemre nagyon tetszett nekik. Így hát megvolt a motivációm. Ma reggel elkezdtem írni ezt a részt, amit most elhoztam nektek. Nagyon sajnálom ezt a rengeteg kimaradt időt, de nem tudom megígérni, hogy a következő rész hamar fog érkezni.
Remélem, azért néhányan el fogjátok olvasni ezt a részt. Aki megteszi, annak nem tudom eléggé megköszönni, hogy ennyire kitartóan Alízzal és velem maradt! Nagyon szeretlek Titeket! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Új Facebook-csoportot hoztam létre, mert a réginek elfelejtettem a jelszavát. :/  IDE kattintva találjátok meg.






Október 16. – Hétfő

Egy hónap telt el azóta, hogy a csapatom tagjai egymásnak estek. Több mint egy hónap azóta, hogy azon az estén találkoztam Noellel. És még több mint egy hónap azóta, hogy Viktor megjelent az osztályunkban, és fenekestül felforgatta az életünket.
Azt mondják, egy hónap alatt bármi megváltozhat, a dolgok jobbra fordulhatnak, életek jöhetnek helyre és problémák oldódhatnak meg. Talán így van. De velem semmi ilyesmi nem történt, sőt még rosszabbra sem fordult a helyzet. Minden pontosan ugyanolyan, mint amilyen egy hónappal ezelőtt volt.
A csapattagok szüntelenül fújnak egymásra, sértésekkel dobálóznak, és újabb és újabb konfliktusok alakulnak ki. Az a bizonyos szerelmi háromszög még mindig a vita központjában áll, ám felszínre kerültek emellett más sérelmek is; nekem pedig fogalmam sincs, hogyan békíthetném ki a lányokat egymással.
Noellel azóta sem találkoztam, de azok a zöld szemek néha minden előjel nélkül befurakodnak a gondolataim közé, és nem tehetek ellene semmit. Van valami abban a fiúban, ezt már akkor is éreztem, mikor legelőször megpillantottam. Valami, ami miatt képtelen voltam elfelejteni, annak ellenére is, hogy nem láttam többet. Képtelen vagyok megmagyarázni, mi az a valami, ami megfogott benne, emellett pedig betegesnek találom ezt az egész helyzetet, hiszen nem is ismerem őt, és határozottan nem szeretném első látásra szerelemnek nevezni ezt a dolgot, mert tudom, hogy nem az. Nem zúgtam bele menthetetlenül Noelbe, mint ahogy a filmekben ez sokszor megtörténik, de valamit éreztem. Nem szerelmet, nem is vonzódást. Sokkal inkább… Szimpátiát.
És itt van Viktor is. Viktor, aki váratlanul toppant be az én és a barátaim életébe. Viktor, akibe Stella filmszerűen belezúgott első látásra, és akinek közelében Vilu egyszerűen kifordul önmagából, mert sejtésem szerint barátnőnkhöz hasonlóan ő is gyengéd érzelmeket táplál újdonsült osztálytársunk iránt. Viktor, akinek az arca Noeléhez hasonlóan be-bekúszik a gondolataim közé. És akit körülbelül annyira ismerek, mint Noelt, mégis valami hasonlót érzek iránta, mint a másik fiú iránt. Bár ezt a valamit nem nevezném szimpátiának. A kíváncsiság sokkal megfelelőbb kifejezés lenne rá.
Úgy tűnik, mégis sikerült megfogalmaznom az érzéseimet. Talán csak arra volt szükségem, hogy papírra vessem minden gondolatomat. Talán okkal mondják, hogy egy lány legjobb barátja a naplója…
De azért ettől nem sokkal lett könnyebb az életem, hogy végre tudom, miért köti le ez a két srác a gondolataimat. Mert mindettől függetlenül még távol akarom tartani magamat Viktortól, és ugyanúgy nem találkoztam azóta Noellel.
Ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb gondomat Viktor jelenti. Ő az a srác, aki minden bizonnyal rengeteg titkot őriz és csak a bajt hozza mindenki fejére, aki közel kerül hozzá. Ő a tiltott gyümölcs, akivel normális szülő nem hagyná kettesben a lányát. És pontosan ez az, amiért minden lány őt akarja. Ő jelenti a lázadást, a szabályszegést és a kalandokat. Mindazt, ami a fiatalok legnagyobb álmait testesíti meg. Én viszont nem akarok ezek közé a lányok közé tartozni. Vágyom a kalandokra, de nem olyanokra, melyeknek végén egy drogtanyán kötök ki. Nem tudhatom, Viktor pontosan mennyire „rosszfiú”, és inkább nem kockáztatnám az életemet, ha egy mód van rá. Talán kicsit paranoiás vagyok, de nem érdekel. Féltem Viktortól saját magamat és a barátnőimet is, akik láthatóan nem törik a fejüket olyan dolgokon, mint a veszély, amit ez a fiú jelenthet rájuk nézve. Sokan nyápicnak, élettelennek és halálosan gáznak neveznének emiatt, de félek. Félek mindattól, ami akkor történne, ha beeresztenénk Rámen Viktort az életünkbe. Mert amellett, hogy bajba keverhetne mindnyájunkat, minden bizonnyal néhány összetört szívet is hagyna maga után, ami senkinek sem hiányzik.

***

A mai napom borzalmasan indult. És még annál is borzalmasabban folytatódott.
Már eleve fejfájással ébredtem, ami egyáltalán nem akart csillapodni – még gyógyszer hatására sem –, és a helyzet csak rosszabbodott drága nővéremnek és drága Viktornak köszönhetően. Mondtam már, hogy szeretem a hétfőket?

- Violetta! Halkítsd már le a zenét! – nyöszörögtem félálomban a fejemet fogva. Éppen a suli felé sétáltunk, és a fejfájásomnak köszönhetően mindenkit, aki a legminimálisabb zajt keltette körülöttem, meg tudtam volna fojtani. Mint például Vilut.
- Te most komolyan a teljes nevemen szólítottál? - Döbbenten pislogott rám.
- Ja.
- Tényleg durva lehet az a fejfájás – motyogta, majd rányomott a hívás fogadása gombra, mire végre megszűnt a hangzavar, amit a csengőhangja keltett. – Szia, Noja! Hogy kész van-e az angolleckém? Azt sem tudtam, hogy volt! Oké, sietek. Szia!
- Krízishelyzet? – kérdeztem.
- Az. Borkó ki fog nyírni mindenkit, ha megint nem lesz házink. A múltkor is röpdogával fenyegetett, és tudod, hogy mennyire beszélek angolul! – akadt ki teljesen.
- Semennyire.
- Pontosan.
Két angolcsoport volt az évfolyamunkon a négy osztályból kialakítva. A kezdő és a haladó. Én a két Amerikában töltött évemnek köszönhetően szinte anyanyelvi szinten beszéltem a nyelvet, de ez a három legjobb barátnőmre már nem volt igaz. Mindannyian örültek, ha el tudták makogni, hogy ’Hi, I’m from Hungary’.
- Akkor siess, nem kell megvárnod. Úgyis be akartam ugrani egy kávéért Mariához. – Amennyire tudtam, elmosolyodtam, Vilu pedig már ott sem volt.
Maria [márijá] egy 30-as éveiben járó, olasz nő, aki nagyjából egy éve költözött a városba családjával. Eredeti, szülőhazájából származó kávét szolgált fel kis cukrászdájában két sarokra az iskolánktól. Előszeretettel látogattuk a helyet minden héten a lányokkal. Most viszont egyedül mentem, azt gondoltam, hogy egy jó kávé megmentheti a napomat. Na, ennél nagyobbat is elég régen tévedtem.
Negyedórával később immár egy pohár lattéval ballagtam fel a lépcsőn a terem felé, ahol az angolórám volt minden hétfőn. Azt hittem, még van egy kis időm becsengetésig, de amikor megszólalt az óra kezdetét jelző berregés, rájöttem, hogy a nagy szenvedésben nem figyeltem az időre. Pedig kellett volna. Igaz, hogy még csak október volt, de már így is sikeresen összegyűjtöttem annyi késést, hogy az lassan megfelelt egy igazolatlan órának. Most mit mondjak? Az utóbbi időben nem a pontosságomról vagyok híres.
A csengő hirtelen megszólalása felébresztett annyira, hogy az agyam felfogja: ilyenkor a legjobb ötlet futni. Úgy, ahogy voltam, kávéval a kezemben rohantam végig a folyosón, nem törődve sem a fejfájással, sem a finom itallal. Csak a terem nyitott ajtaját láttam magam előtt a folyosó végén, és nagyon reméltem, hogy lesz akkora szerencsém, hogy a tanárnő is késik.
Már éppen lefékeztem volna a terem előtt, de akkor a szomszédos ajtó kinyílt, én pedig úgy megijedtem ettől a váratlan fordulattól, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. Egyenesen az ajtót kinyitó személy pólójára. Természetesen leesett a kis doboz teteje is. Mert ugye miért is ne? Ó, és hogy fokozzam a feszültséget, azt is elárulom, hogy ki volt az a bizonyos személy, akinek a ruhája szépen magába szívta a „reggelimet”. Naná, hogy maga Rámen Viktror teljes életnagyságban.
- Nabasszus – ennyit tudtam kinyögni, miközben elkaptam a tekintetemet a srácról. Meg az egész angolcsoportról, akik a nyitott ajtón át, a teremből figyelték a műsort. Ott ültek valahol a barátaim is, de nem láttam őket, és reméltem, hogy ez kölcsönös.
Viktor pár másodpercig csak állt egy helyben, valószínűleg azon gondolkozott, hogy mégis mit keres ő ebben az iskolában. Aztán egy hirtelen mozdulattal előre lépett egyet, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Tényleg mindig a legszerencsétlenebb helyzetekben futunk össze – állapította meg a múltkori mozis esetre utalva. Egyet kellett értenem.
- Khm. Igen. Én… Bocsi a pólódért – néztem a szürke anyagon ékeskedő foltra.
- Nem gáz. Van másik. – Egy pillanatra azt hittem, el fog mosolyodni, de nem tette; pedig a szája sarka mintha megrándult volna.
Csak biccentettem egy aprót, aztán szándékom szerint lehajoltam volna a papírpohárért, ami végül a földön landolt, de ekkor megint belenyilallt a fájdalom a halántékomba. Akaratlanul is felszisszentem, és odakaptam a kezemet, ami persze nem kerülte el Viktor figyelmét.
- Minden rendben? – kérdezte, és amikor felegyenesedtem, aggodalmat pillantottam meg a szemében.
- Persze, semmi komoly. Csak a szokásos.
Megint megpróbáltam lehajolni a pohárért, csak hogy megmutassam, teljesen jól vagyok, de mielőtt még összeeshettem volna a fájdalomtól, Viktor felvette a földről az immár feleslegessé vált tárgyat, és kidobta az ajtóval szemben lévő szemetesbe.
- Nem akarsz lemenni a suliorvoshoz? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Kösz, nem, doktor úr – forgattam meg a szememet, mire végre tényleg elmosolyodott. Egy kicsit. Egy nagyon kicsit.
- Oké, én csak kérdeztem! – Mindkét kezét védekezően emelte fel. Én is megeresztettem egy halvány mosolyt, aztán inkább elindultam a terem felé, ahol az órám már öt perce elkezdődött.
Alig tettem meg két lépést, amikor valami eszembe jutott, és megfordultam a tengelyem körül. Végül is nekem már teljesen mindegy volt; így is, úgy is elkéstem.
- Miért jöttél ki az ajtón? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Hogy rám önthesd a kávédat, és aztán felajánlhassak egy újat suli után – vágta rá, mire elkerekedett a szemem. De nemcsak az enyém. Viktor úgy nézett, mintha fogalma sem lenne, ki mondta ezt az imént.
- Őszintén fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam – röhögte el magát pár pillanatnyi hallgatás után. – De ha jobban belegondolok… - tűnődött, de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Nem. – Csak ennyit mondtam, egyetlen szót. Mégis megfagyott a levegő.
Meg sem vártam a reakcióját, újra sarkon fordultam, és elviharzottam a következő ajtó irányába. De nem voltam elég gyors, nem tudtam elmenekülni előle. Amikor a kilincsre tettem a kezemet, megszólalt.
- Kiküldtek az óráról.
Egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy ez az igazi válasz a kérdésemre. Arra, amelyikre először flörtöléssel felelt. Kiküldték az óráról. Nem tudtam, mit tett, ami ennyire felbőszítette a tanár urat, de annak valami nagyon súlyosnak kellett lennie. Borkó még soha senkit nem küldött ki az órájáról. Soha. Senkit. Ha valaki nem írt házit vagy bármiféle szabályszegést elkövetett, Borkó András röpit íratott vagy feleltett, mindezt persze kegyetlen keresztkérdésekkel. De kiküldeni valakit? Az nem is büntetés, a diák még örül is neki. Ezért hát az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy a tanár úr már látni sem bírta Viktort. És én nem akartam tudni, hogyan lehet ezt elérni nála.
Mintha meg sem hallottam volna, amit mondott, lenyomtam a kilincset, és beléptem a terembe anélkül, hogy visszanéztem volna Rámen Viktorra, az egyetlen emberre a történelemben, akit Borkó kiküldött az órájáról.

***

Csak arra tudtam gondolni, hogy igazam volt Viktorral kapcsolatban, amikor először megláttam őt. Nem az az ember, akivel érdemes lenne barátkozni. Valóban félelmet éreztem vele kapcsolatban. De nem tőle féltem. Sokkal inkább attól, amibe belekeverném magam, ha közel engedném magamhoz. Éppen ezért döntöttem úgy év elején, hogy távol tartom magam tőle. Aztán a moziban is. Aztán ma reggel a folyosón is. Ideje lenne már szólni a sorsnak, hogy nem kérek többet az ilyen véletlenekből.
Ezekkel a gondolatokkal üldögéltem angolórán (el sem hiszem, de volt akkora szerencsém, hogy a tanárnő negyedórás késéssel érkezzen) és a nap további részében is. Aztán valahol a hetedik óra közepén megelégeltem az önsajnálatot, és inkább azzal szórakoztattam magamat, hogy számoltam, Erik hányszor tüsszent a megfázása miatt.

- Hé, Alííííz! – ugrott rám hátulról Vilu, mikor már kifelé sétáltam a suli kapuján.
- Szia, Vilu! – Elmosolyodtam, mikor leszállva a hátamról megkerült, és csillogó szemekkel megállt előttem.
- Nincs kedved kávézni egyet? – Igyekeztem nem elájulni a kérdés hallatán. És főleg nem gondolni a ma reggelre.
- Nem – vágtam rá kissé hevesebben a kelleténél, aztán látva a szomorú arckifejezését inkább kijavítottam magamat. – Úgy értem… Nem kívánom a kávét, de szívesen megyek veled Mariához. Én majd veszek egy sütit.
Vilu kitörő örömmel fogadta a válaszomat, úgyhogy elindultunk a cukrászda felé. Útközben semleges dolgokról beszélgettünk – leginkább pletykáltunk -, de aztán mikor már Vilu egy cappuccinóval, én pedig egy nagy doboz profiterollal üldögéltem az ablak melletti kisasztalnál, nővérem feltűnően nem szólt egy szót sem. Már éppen azt fontolgattam, hogy megkérdezem, minden rendben van-e vele, amikor legnagyobb meglepetésemre magától kezdett beszélni.
- Elmondhatok neked valamit? – tette le a kezében tartott csészét óvatosan az asztalra. Nem nézett a szemembe, én pedig hirtelen nagyon megijedtem. Eszembe jutott, hogyan találtam rá évekkel ezelőtt a Sötét Lovag nevezetű kocsmában, és attól féltem, hogy megint bajba keverte magát.
- Perfe. – Teli szájjal válaszoltam, mert amikor megszólalt, éppen egy hatalmas adag édességet lapátoltam a számba, aztán a rémülettől ledermedve úgy maradtam.
Fel sem nézve kezdett bele a mondandójába.
- Azt hiszem, életemben először szerelmes vagyok.
Ennyit mondott, de már megint a lehető legrosszabbkor próbáltam lenyelni a falatot. Félrenyeltem, és nagyon erősen igyekeztem nem megfulladni. Ittam egy korty vizet, és inkább eltoltam magamtól a tányért, biztos, ami biztos alapon.
Kikerekedett szemekkel bámultam a testvéremre.
- És ez a bizonyos fiú is szeret téged? – puhatolóztam.
- Fogalmam sincs – vallotta be Vilu.
- És… Szabad tudnom, hogy ki az? – Hirtelen eszembe jutott, mi történt nem is olyan régen a moziban, és kezdett nagyon rossz előérzetem lenni. Az nem lehet igaz. Nem történhet meg.
Végre felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Aztán kimondta azt a nevet, amit soha nem akartam volna Vilu szájából ilyen körülmények között hallani.
- Viktor.
Szerencsére ezúttal semmi nem volt a számban, mert most biztosan megfulladtam volna.
- Rámen Viktor? Az a Viktor, aki az osztálytársunk? Ekkora és bakancsban jár? – mutogattam idegbajosan a levegőben, próbálva imitálni a magasságát, amit persze csak úgy sikerült megtennem, hogy felálltam a székemről. Bár Viktor nem túl magas, de rajtam így is túltesz.
- Igen, Alíz, ő az! – sziszegte Vilu, jelezve, hogy eltaláltam, de most már üljek le, és ne égessem őt minden vendég előtt.
Döbbenten huppantam vissza a helyemre, és meg sem tudtam szólalni. Ritka az ilyen, de néha előfordul.
- Senkinek sem akartam elmondani – suttogta Vilu. – Mert tudom, hogy Stellának is tetszik. De nem tudtam magamban tartani.
Nagyot sóhajtottam, lehunytam a szememet, és pár másodperc alatt átgondoltam az egész helyzetet. A két legjobb barátnőmnek bejön egy srác (akármit mond is Vilu, nem lehet szerelmes Viktorba, mert nem is ismeri őt), aki valószínűleg nem vágyik komoly kapcsolatra. Legalábbis én így gondolom az alapján, amit tudok róla. De talán egyszer lesz valami közte és az egyik barátnőm között. Talán nem most, de végül is sosem lehet tudni. És akkor az Stella és Vilu barátsága véget fog érni. Kivéve akkor, ha mind a ketten lemondanak Viktorról. Ez az ő döntésük lesz, ha Viktor úgy dönt, hogy lépni fog valamelyikük irányába. Én pedig, akármi történik is, csak kívülről fogom szemlélni az eseményeket, és meghallgatom a barátaim panaszait. Bárhogy nézzük, ennél több közöm nincs az ügyhöz.
De akkor miért érzem azt, hogy mégis van?

Alíz

2016. augusztus 30., kedd

6. TömegveSZekedés

Drága Törpilláim!
Igen-igen, jól látjátok! Végre összeszedtem magam, és megírtam a következő részt :D Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Nem fogok kifogásokat keresni, bevallom, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni. Szükségem volt rá, hogy kicsit elszakadjak a blogolástól, de most visszatértem! Viszont a helyzet az, hogy szeptembertől nagyon kevés időm lesz írni, mert új iskolába megyek, és muszáj lesz a tanulásra koncentrálnom. Persze az írást eszem ágában sincs abbahagyni, és megpróbálom rendszeresen hozni a részeket, de nem ígérek semmit. Tudom, hogy mostanában nagyon elhanyagoltam a blogot, amit tényleg sajnálok, de azon leszek, hogy kihozzam belőle a lehető legjobbat, és hogy minél rövidebb idő alatt jöjjenek az új részek.
Remélem, vagytok még páran, akik olvassátok a történetet, mert most kezdenek csak igazán beindulni az események, az ezt követő fejezetekben :) 

Ó, és majdnem elfelejtettem! Annak ellenére, hogy hónapokig nem írtam, mikor tegnap megnyitottam az oldalt, azt hittem rosszul látok! Merthooogy... Elértük a 30 feliratkozót *-* Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ezt ki, de nagyon-nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak, akik itt vagytok, és olvassátok a történetet! Nélkületek biztosan nem tartanék itt! <3 <3

Hugs&Kisses
Ria:)


ui: NAGYON SZERETLEK TITEKET! <3 




Szeptember 11. – Hétfő

- Olyan helyes… - Stella körülbelül öt perce bámulta csillogó szemekkel a telefonja kijelzőjét. A sportközpont előtti padok egyikén ültünk Noja társaságában az edzés előtt.
- Stella, ez kezd beteges lenni. – Noja kiráncigálta barátnőnk kezéből a mobilját, és vetett egy pillantást a Stella által olyannyira bámult fotóra, ami természetesen Viktor profilképe volt.
Nojának egyébként igaza volt. Stella az elmúlt pár napban kezdett úgy viselkedni, mintha Viktor a kedvenc énekese lenne, akiért megszállottan rajong.
- Azért ne túlozz – kérte ki magának Stella.
- Szerintem is van benne igazság. Hiszen nem is ismered – emlékeztettem. Mondjuk, ez rám is igaz volt. Nem ismertem Viktort, mégis folyamatosan vonzotta a tekintetemet. Meg az az eset a moziban… Persze egyáltalán nem voltam szerelmes belé, és nem is tetszett, de volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni a szívemet. És akkor, ha már itt tartunk… Pintér Noel gyönyörű szemei sem hagytak nyugodni. Valamiért folyton eszembe jutott a srác a parkból, de fogalmam sem volt, miért. Igazából semmit sem tudtam. Két különböző srácon kattogott az agyam napok óta, de egyiküket sem ismertem egyáltalán. Lehet, hogy inkább én viselkedtem betegesen?
- De ismerem. Tudom a nevét és minden nap látom a folyosón. – Stella próbálta lemosni magáról a „beteges” jelzőt. Hozzátenném, nem sok sikerrel.
- Neked ezt jelenti az ismerni szó? – nézett rá kétkedve Noja.
- Ez az ismeretség kezdeti szakasza – érvelt tovább Stella, és kikapta Noja kezéből a telefonját. – Még bármi lehet belőle.
- Szerintem jobban járnál, ha nem akarnál tőle semmit. Fura a srác. – Oké, kétszínű kis dög vagyok, amiért ilyeneket mondok neki, de a helyzet az, hogy magamat is próbáltam meggyőzni arról, hogy a szavaim igazak. Nem akartam folyamatosan Viktoron agyalni; idegesített, hogy nem tudtam leállítani a vele kapcsolatos gondolatok áramlását. Na, meg a kis hangot a fejemben, amelyik azt hajtogatta, hogy meg kell őt ismernem, magam sem tudom, miért.
- Fura? – kérdezte Stella döbbenten.
- Az – előzött meg Noja a válasszal. – Tudod… Tipikus rosszfiú. És velük mindig minden bonyolult. Ennyi.
Noja érezhetően megunta a témát, és ezzel a mondattal lezártnak is tekintette. Na nem mintha sikerült volna meggyőznie vele bárkit is…

***

Az öltöző felé vezető úton még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy tisztázzam magamban a kérdést, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni: mi a baj velem, amiért két ismeretlen srácon agyalok megállás nélkül? Mert hát… Ez nem normális. Főleg ha azt vesszük, kikről is van szó.
Viktor tipikusan az az ember, akitől jobb távol tartania magát az embernek, de ez nem mindenkinek sikerül. Én próbálok azok közé tartozni, akiket hidegen hagy, de én is lányból vagyok. Egyszerűen vonzza a tekintetemet. És az az eset a moziban… Na, az sem hagy nyugodni. Hogy értette mindazt, amit mondott? Mert azok után, ami ott történt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nemcsak én próbálok menekülni előle. Hanem ő is előlem. De vajon miért? És egyáltalán miért pont előlem? Ha az ember valakitől távol akarja tartani magát, ahhoz előbb fel kell figyelnie a másikra. Jaj, annyira bonyolult ez az egész, hogy már attól fáj a fejem, ha elkezdek agyalni rajta. Valójában nem is kéne vele foglalkoznom, mégsem tudok leállni.
És akkor ne is beszéljünk arról, hogy az egész dolog a fejemben még jobban összekuszálódott, mióta megismertem Pintér Noelt azon az estén. Mert attól függetlenül, hogy semmi említésre méltó nem történt akkor, és hogy azóta nem is találkoztunk, a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen csak eszembe jut. Nem tudom, mi ennek az oka, de komolyan kezdem magamat betegesnek érezni. Elvégre milyen ember az, akinek ilyen dolgokon kattog az agya? Stella valószínűleg azt válaszolná erre a kérdésre, hogy szerelmes. Én pedig valószínűleg kiröhögném. A szerelemhez idő kell, az ilyesmi nem pillanatok kérdése. Ahhoz, hogy beleszeress valakibe, előbb meg kell őt ismerned, mert egészen addig, amíg csak az első benyomásra és a képzeletedre hagyatkozol, nincs szó semmiféle szerelemről. Az csak egyszerű tetszés.
És nekem még csak nem is tetszik egyikük sem.
Nincs mese, ez az év sem ígérkezik egyszerűbbnek, mint a hetedik. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz hír-e…

- Mi ez a hangzavar? – Stella hangja szakított ki a gondolataim közül. Azt hiszem, épp időben, mert kezdtem nagyon összezavarodni.
- Tényleg. Én is hallom – füleltem. A folyosó végéről jött a zaj. Onnan, ahol az öltözőnk volt.
- Mintha rengeteg ember kiabálna egyszerre – tűnődött.
- Nem jó jel.
Egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk futni az öltöző felé. Odaérve lenyomtam a kilincset, de csak résnyire tudtam kinyitni az ajtót, mert valaki odabent pont előtte állt.
- Engedjetek be! – kiabáltam, öklömmel néhányszor rávágva az ajtóra. Éreztem, hogy a „torlasz” eltűnik. – Mi a sz*r? – Ennyit tudtam kinyögni, mikor végre benyitottam a helyiségbe. Döbbenten álltam az ajtóban, de az előttem álló Fannin kívül senki még csak észre sem vette, hogy ott vagyok. Illetve vagyunk. Stella ugyanolyan meglepett arckifejezéssel bámulta velem együtt az öltözőben folyó műsort, amit lényegében az egész csapat produkált.
Az egészből annyit lehetett látni, hogy mindenki ordít mindenkivel, és néha egymáshoz vágnak egy-egy tárgyat, ami épp kéznél van. Repültek a cipők, vizesüvegek, de még a félig megevett szendvicsek is. Az utóbbiból én is kaptam egyet; valaki eltévesztette a célpontot, és engem talált fejbe.
Nem értettem semmit, az egész helyzet eléggé váratlan és zavaros volt. Mégis miért alakult ki tömegveSZekedés az öltözőben? Főleg úgy, hogy a legutóbbi edzésen még minden rendben volt.
- Te tudsz valamit erről? – fordultam Stellához kérdőn.
- Semmit – nézett körbe értetlenül.
Ebben a pillanatban valaki eltalálta a vállamat egy almacsutkával, én pedig hirtelen nagyon ideges lettem. Fogalmam sem volt, mi történik, miért ordít mindenki, és miért talált el valaki egy komplett uzsonnának beillő ételkombinációval. Teli torokból elkiabáltam magamat.
- Elééég! – Úgy tűnt, ez hatott, mert hirtelen mindenki elcsendesedett, és felém fordult. Megköszörültem a torkomat, és ha már egyszer mindenki engem nézett, kihasználtam a helyzetet. Gondoltam, kiderítem, mi is ez az egész. – Itt meg mégis mi történik? – fordultam körbe kérdő tekintettel.
Nos, ez mégsem volt olyan jó ötlet, mint gondoltam, mert egy másodperccel később mindenki egymás szavába vágva kezdett nekem magyarázni, amiből természetesen egy szót sem értettem.
- Ááállj! – ordítottam el magam újra, de a lányok továbbra is mondták a magukét, úgyhogy még párszor meg kellett ismételnem a kiabálós részt, hogy végre elhallgassanak. Ha másban nem is, de abban biztos voltam, hogy másnapra nem lesz hangom.
- Na, jó. Ha mindenki beszél, nem értek semmit, szóval egy valaki mondja el, mi folyik itt. Mondjuk Kíra – néztem a hozzám legközelebb állóra.
- Én sem értem, hogy pontosan mi van. Csak annyit tudok, hogy Bella és Szandra összevesztek valamin – emelte fel a kezét védekezően, jelezve, hogy semmi köze a felforduláshoz.
- Inkább valakin – kotyogott közbe Fanni.
- A barátomon – kiáltott fel villódzó szemekkel Szandra. – Akivel ez a r**anc kikezdett!
Ohó. Kezdett körvonalazódni a történet. Viszont mindaz, amit megtudtam eddig, nem igazán nyugtatott meg. Mi elméletben egy csapat vagyunk. Egy ilyen konfliktus sosem tesz jót senkinek, főleg nem a csapatnak. Kapitányként muszáj volt rendet tennem, de hirtelen ötletem sem volt, mit tehetnék.
- Minek neveztél? – háborodott fel Bella, és dühös tekintettel közelebb lépett Szandrához. A mögötte álló Zita a biztonság kedvéért lefogta a karjánál fogva, nehogy nekimenjen a lánynak. Okos ötlet volt.
- Csajok, hagyjátok abba! – Beálltam a két lány közé, mielőtt még verekedés robbant volna ki kettejük között.
- Nem hagyok abba semmit! – dühöngött Szandra. – Ez – bökött a fejével Bella felé – nagyon jól tudta, hogy Danival együtt vagyunk, mégis ráakaszkodott, és elszerette tőlem. – A mondat végét már valósággal ordította.
- Már mondtam, hogy nem én kezdeményeztem! – kiabált Bella.
- Nem hiszek neked! De ha így lenne, az sem változtatna semmin! A barátnők nem jönnek össze a másik fiújával! – üvöltötte Szandra teljesen kikelve önmagából.
- De nem tehetek róla, hogy beleszerettem! – magyarázott tovább Bella. – Hidd el, hogy nem így akartam! Egyszerűen csak megtörtént!
- Jaj, hagyjál már a közhelyekkel! Alapból szóba se kellett volna állnod vele!
- Te mutattál be neki! – hadonászott idegesen Bella.
- Igen, mert eszembe sem jutott, hogy így hátba támadsz!
- Hé! Nemcsak az én hibám! Ehhez két ember kellett! – védekezett Bella.
- Igen, de most épp te vagy itt, úgyhogy téged küldelek el előbb a p***ába! Hogy volt képed az orrom előtt SMS-ezgetni az ÉN barátommal? Azt hiszed, hülye vagyok, és nem fogom észrevenni? Mégis mióta tart ez az egész? – Szandra teljesen magán kívül volt, én pedig csak álltam közöttük, és próbáltam eldönteni, hogy bele kell-e avatkoznom. Ez az egész ügy elég kényes volt. Szandra és Bella évek óta voltak nagyon jó barátnők, amitől minden csak még bonyolultabb lett.
- Nem akartam neked rosszat! – fakadt ki Bella – De beleszerettem, és mire észbe kaptam, már nem tudtam véget vetni ennek az egésznek. Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked.
- Mégis megtetted! – Szandra egyszerűen nem tudott lenyugodni, de őszintén szólva nem hibáztattam érte. A helyében én is hasonlóképpen reagáltam volna.
- Szandra, állj le! Bella hibázott, de nem szánt szándékkal akart neked ártani! – szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Te még véded? – hallottam meg egy újabb hangot. – Összejött a barátnője pasijával!
Na, és ekkor mindenki újrakezdte az üvöltözést. Repkedtek a szitkok, a vádak, és megint előkerültek a dobálható tárgyak is. Ekkor értettem csak meg, hogy mi okozta a felfordulást. Mert addig oké, hogy Bella és Szandra összeveszett, de itt nem volt vége a történetnek. Ugyanis a csapat összes tagja valakinek a pártjára állt, a két fél pedig lényegében egymásnak esett. Olyan volt az egész jelenet, mint egy hatalmas utcai harc, én pedig igyekeztem csillapítani a kedélyeket.
- Lányok, álljatok le! Ez senkinek sem jó! – kiabáltam, de úgy tűnt, hiába. Az öltözőben elszabadult a pokol, és végül az edzésből sem lett semmi. Igaz ugyan, hogy az edző ordítva beterelt mindenkit a pályára, de ezzel csak annyiban lett más a helyzet, hogy a füvön folytatódott a veszekedés. Mindenki kezelhetetlenné vált.
A fejemet fogva bámultam a csapatomat, ahogy egymást küldik el a fenébe a lehető legválasztékosabban fogalmazva. Néztem az edzőt, ahogy próbál rendet tenni (néhány másodpercre sikerült neki elcsendesíteni a lányokat, de aztán valaki újra belekezdett a veszekedésbe), majd inkább többszöri sikertelen próbálkozás után mindenkit hazaküld. Néztem őket, ahogy még hazafelé menet is kiabálnak egymással. Egy szót sem szóltam, csak bámultam rájuk, és azon gondolkodtam, mi lesz velünk, ha ez így folytatódik. Ha széthullik a csapat. Nem kellett volna ennyire sokat beleképzelnem egy veszekedésbe, de úgy éreztem, ez nem egy olyan dolog lesz, ami csak pár napig tart.
Előre féltem mindattól, ami erre a csapatra várt még. Vajon elég erős a köztünk lévő kapocs, hogy túléljen egy nem mindennapi nézeteltérést? Vajon meg tudjuk oldani ezt a problémát?
Fogalmam sincs.