El sem hiszem, hogy ezúttal egy héten belül sikerült hoznom az új részt. Nem ismerek magamra. :D
Jó olvasást! Köszönöm, hogy itt vagytok. 💜
xxRia
***
Február 2. — csütörtök
Valószínűleg mondanom sem kell, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka folyamán, cserébe viszont úgy kisírtam a szememet, hogy reggelre alig láttam ki rajta.
- Tudom, hogy szeretsz elkésni az első óráról, de ez még tőled is túlz… Jézusom, veled meg mi történt? — torpant meg Vilu a szobám ajtajában. Amint meglátta, hogy nézek ki, azonnal a torkára fagyott a beszólás.
- Ma nem megyek be. — Minden egyes szót nehezemre esett kinyögni, ugyanis a torkom teljesen kiszáradt a sírástól. Olyan rekedt volt a hangom, mintha életem eddigi 16 évéből minimum 18-at láncdohányosként töltöttem volna.
- Kinyírom — lépett az ágyam mellé Vilu, és az arcára valóban gyilkos kifejezés ült ki. — Mondd a címét.
A nővéremet ismerve nem volt kétségem afelől, hogy komolyan beszél. A szeme villanásától még én is megrázkódtam.
- Nyugi, Rex. Senkit nem kell kinyírni.
- Rex? Komolyan Rex felügyelőhöz hasonlítasz? Úgy nézek én ki, mint egy németjuhász?
- Ez most tényleg jobban felháborít, mint a gondolat, hogy valaki bántott engem? — meredtem rá elkerekedett szemekkel, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy miért is érzem úgy magam, mint a mosott szar.
- Igen — vont vállat a megbánás legapróbb jele nélkül, én pedig csak megforgattam a szememet.
- Szóval mi történt? Nem vicceltem, mondd a címet, és elintézem.
És ezzel vissza is tértem a mosott szar állapotába. 90 fokon, 2000-es centrifugán. Nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen opció, mivel bekapcsolni sem tudom a mosógépet, de nem is ez a lényeg.
- Elszúrtam — dőltem hátra egy hatalmas sóhajtás kíséretében, és a fejemre szorítottam a párnámat, elhatározva, hogy ma nem fogok szembenézni a világgal.
- Már megint? — fakadt ki Viluból, és bár nem láttam a párnától, biztos voltam benne, hogy éppen hátrahajtott fejjel bámulja a plafont, valószínűleg türelemért imádkozva az istenekhez. Egy percig sem hibáztattam.
- Egy normális testvér együttérezne velem — jegyeztem meg, elhajítva a párnámat.
- Egy normális testvérnek nem kell elviselnie téged és a hülye döntésekhez való tehetségedet — vágott vissza azonnal, de aztán megenyhültek az arcvonásai. — Most épp mit műveltél?
Bármennyire is nyersen fogalmazott, tudtam, hogy segíteni akar, így hát amint lehuppant mellém az ágyra, azonnal ömleni kezdtek belőlem a szavak. Tudatában voltam, hogy összevissza csapongok, de a kialvatlanságtól és a mellkasomat kínzó szúró fájdalomtól képtelen voltam összeszedetten fogalmazni. Szerencsére Viluval általában fél szavakból is megértjük egymást, és ez most sem volt másképp.
A nővérem figyelmesen hallgatta a mondanivalómat, időközönként bólintásokkal jelezve, hogy továbbra is tud követni. Amikor azonban a történet végére értem, összeráncolta a szemöldökét.
- Egy valamit nem értek. Mit szúrtál el pontosan?
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy összeráncoljam a szemöldökömet.
- Hogy érted? Nyilvánvalóan nem kellett volna lefeküdnöm Viktorral.
- Nyilvánvalóan ezer okból kifolyólag nem kellett volna — legyintett Vilu. — De mi köze van ehhez Noelnek? Ez azelőtt történt, hogy összejöttetek volna. Ráadásul azt mondtad, tudott róla és nem zavarta.
- Csak arról tudott, hogy valakivel lefeküdtem. Neveket nem mondtam.
- Szóval az egésznek Viktorhoz van köze. Honnan ismerik egymást?
- Úgy nézek ki, mint aki tudja? — mutattam a kisírt arcomra. — Ha tudnám, nem itt sírnék, hanem próbálnám megoldani a dolgot.
- Akkor meg mégis miért nem deríted ki? — lökte meg a vállamat Vilu enyhén agresszív tekintettel az arcán.
- Noel időt kért, nem zaklathatom — vontam meg a vállamat.
- Ugyan kérlek — meredt rám Vilu leereszkedő tekintettel. — Lehet, hogy az előbb egy kutyához hasonlítottál, de azért azt reméltem volna, hogy ennél többet nézel ki belőlem.
Megforgattam a szememet.
- Oké, lehet, hogy a kérése ellenére megpróbáltam egyszer felhívni Noelt — ismertem be, elfogadva, hogy a nővérem jobban ismer, mint szeretném.
- Egyszer? — meredt rám továbbra is rezzenéstelen arccal.
- Oké, tizenegyszer — vallottam be.
- És? — erősködött tovább Vilu.
- És előfordulhat, hogy küldtem néhány üzenetet is.
Amikor óvatosan felpillantva megláttam a nővérem arckifejezését, inkább nem vártam meg a következő kérdését, csak sóhajtva hozzátettem:
- És három emailt.
Vilun látszott, hogy így már elégedett a válaszommal.
- Feltételezem, hogy nem reagált semmire.
Nem volt szükség a megerősítésemre. Mindketten tudtuk, hogy már rég beszámoltam volna róla, ha bármit is hallottam volna Noel felől tegnap délután óta.
Vilu elgondolkodva bámulta a hátam mögötti falat néhány percig, amíg végül egy bólintással jelezte, hogy van egy ötlete.
- Van egy egyértelmű, bár nem túl kellemes megoldás a problémádra.
- Mi lenne az? — néztem fel rá félve.
- Beszélj Viktorral.
Amint felfogtam, mit mondott, kitört belőlem a nevetés. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen abszurd felvetést csakis viccnek szánhatott, de amikor Vilu nem kezdett el velem együtt nevetni, hamar az arcomra fagyott a mosoly.
- Ha látnád, hogy nézel ki a kisírt fejeddel és ezzel a vicsorral, rögtön nem Noel és Viktor lennének a legnagyobb problémáid — jegyezte meg Vilu az arcomat tanulmányozva. Hölgyeim és uraim, ő lenne a nővérem. Hát nem bájos?
- Kár, hogy a második keresztneved Rozália és nem Tapintatosság — vágtam vissza, tudva, hogy mennyire gyűlöli ezt a nevet.
- Nem érdekel, mi a keresztnevem, ha a vezetéknevem egyszer Mall lesz. Nem így hívták véletlenül az exedet is? — kérdezte ártatlan tekintettel.
- Uh, ez szép volt — ismertem be bólogatva. — Emlékeztess majd, hogy ne felejtsek el gratulálni Eriknek a közelgő esküvőhöz. Remélem, neki is szóltál már róla, és nem fogja meglepetésként érni.
Kihívó tekintettel meredtem a nővéremre, várva, hogy mivel fog visszavágni, de végül egyikünk sem bírta tovább, mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.
- Ezt estig folytathatnánk, de most fontosabb dolgunk van — terelte vissza a beszélgetést az eredeti témánkhoz, miközben mindketten a könnyeinket törölgettük. Ő a nevetéstől, én meg már azt sem tudtam, mitől.
- Mégis miből gondolod, hogy bármi jó sülne ki abból, ha beszélnék Viktorral? — ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Őszintén, ennél borzasztóbb ötletet el sem tudtam képzelni.
Vilu megvonta a vállát.
- Tőle választ kaphatsz a kérdéseidre — mondta ki egyszerűen.
Készen álltam rá, hogy ösztönösen elutasítsam a javaslatot, de aztán mégis átgondoltam Vilu szavait. A tegnapi találkozás során egyértelművé vált, hogy Viktor és Noel tudnak valamit, amit én nem. És ha az egyik fél nem hajlandó beszélni velem, talán érdemes lehet felkeresni a másikukat.
***
Egész nap magamon éreztem az emberek oldalpillantásait. Tisztában voltam vele, mennyire ijesztően néz ki a kisírt fejem, de szemernyit sem érdekelt, mit gondolnak rólam a többiek. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy bármennyire is felfordult a gyomrom az ötlettől, beszélnem kellett Viktorral. Noel nem reagált a hívásaimra és az üzeneteimre, én pedig szépen lassan beleőrültem a tudatlanságba, így hát a nap végére sikeresen meggyőztem magamat arról, hogy nincs más választásom.
Minden porcikám tiltakozott ellene, de amikor kicsengettek az utolsó óráról, és Viktor szokás szerint elsőként pattant fel a helyéről, hogy elhagyja az épületet, a nyomába eredtem, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
- Viktor! — kiáltottam utána, amikor végre sikerült beérnem a suli előtt.
A hangom hallatára megtorpant, de nem fordult meg, helyette megvárta, amíg megkerültem őt, és megálltam vele szemben. Nagy erőfeszítések árán sikerült megállnom, hogy megforgassam a szememet a kicsinyességétől. Legnagyobb sajnálatomra szükségem volt rá ahhoz, hogy tisztábban lássak, és az arcára kiülő önelégült kifejezésből ítélve ennek nagyon is tudatában volt.
Éreztem, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, így hát harcra készen, karba font kézzel kihúztam magamat, és határozottan a szemébe néztem.
- Beszélnünk kell — jelentettem ki akkora magabiztossággal, ami csak tőlem telt abban a pillanatban.
- Ugyan miről? — vonta fel a fél szemöldökét.
Ezúttal képtelen voltam visszafogni magam, és megforgattam a szememet.
- Ha azt hiszed, jól áll, amikor hülyének tetteted magad, akkor van egy rossz hírem.
- Aú — szorította a kezét a szívére tettetett sértettséggel a hangjában. — Most, hogy ezt megbeszéltük, én lépek is.
És valóban, a következő pillanatban oldalra lépve kikerült engem, majd komótos léptekkel elindult, isten tudja hova. A tekintetemet az égre emelve elmormoltam egy gyors imát Zeuszhoz, hogy küldjön egy villámcsapást Viktor irányába, de amikor nem történt semmi, sóhajtva sarkon fordultam, és elindultam arra, amerre távozni láttam.
- Még nem végeztem — emeltem fel újra a hangomat, felgyorsítva a lépteimet.
- Tényleg? Nekem úgy tűnt, hogy igen — vetette oda anélkül, hogy hátrafordult volna. Én pedig, akárcsak egy levakarhatatlan kiskutya, szorosan a nyomában voltam. Lehet, hogy versenyszerűen sportolok, de Viktorral még nekem is nehezemre esett tartanom a lépést.
Elég egyértelmű volt, hogy ő még annál is kevésbé akar velem társalogni, mint én vele, de számára sajnálatos módon nem sok választása volt. Akkorra már eltökéltem magam, hogy kiszedem belőle az igazságot, bármi áron.
- Honnan ismered Noelt? — vágtam bele a közepébe, reménykedve, hogy minél előbb rövidre zárhatjuk ezt a beszélgetést.
- Ezt miért nem tőle kérdezed?
Természetesen eszem ágában sem volt megosztani vele a kapcsolati problémáimat.
- Mert most tőled kérdezem. Szóval?
- És mi van akkor, ha nem akarok róla beszélni? — torpant meg hirtelen, aminek következtében beleütköztem a hátába. Nem volt időm zavarba jönni a helyzettől, így gyorsan hátraléptem, és mire megfordult, már a dühtől forró tekintetemmel találta szembe magát.
- Miért van az, hogy mindennek, ami az utóbbi időben tönkrement az életemben, hozzád van köze? — fakadtam ki.
Viktort láthatóan nem hatotta meg a kirohanásom, ugyanis hangosan elnevette magát.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz, de hidd el nekem, hogy nem érdekelsz annyira, hogy szándékosan tönkretegyem az életedet.
- Nem mondtam, hogy szándékosan csinálod — sziszegtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne veszítsem el a maradék, addigra már mikroszkopikus méretűre zsugorodott türelmemet. — De nagyra értékelném, ha végre meg is könnyítenél valamit számomra.
Egy ideig nem szólt semmit, csak némán meredt rám a mellkasán összefont karokkal, én pedig bármennyire is szerettem volna, nem szakítottam meg a szemkontaktust. Az, hogy hagyom elsétálni, nem volt opció, ugyanis tudtam, hogy csak úgy fogok tudni harcolni Noelért, ha tudatában vagyok a tényeknek. Ehhez pedig szükségem volt annak az embernek a segítségére, akinek a létezéséről legszívesebben megfeledkeztem volna.
Amikor már percek óta néztünk némán farkasszemet, kezdtem azt érezni, hogy B terv után kell néznem, mivel nem úgy tűnt, hogy Viktor meg fogja adni magát. Már éppen azon gondolkoztam, hogy ha egy jól időzített rúgással megcélzom a kedvenc testrészét, vajon több sikerrel járok-e, amikor legnagyobb meglepetésemre szólásra nyitotta a száját. És nem sok időt hagyott csodálkozni azon, hogy beadta a derekát, ugyanis amit mondott, az szó szerint lesokkolt.
- Féltestvérek vagyunk.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy pislogás nélkül meredjek rá hosszú percekig.
Féltestvérek? FÉLTESTVÉREK?
- Ez ugye csak egy rossz vicc? — böktem ki végül, miután sikerült megtalálnom a hangomat.
- Bár az lenne — morogta Viktor, nekem pedig ha lehet, még inkább kikerekedett a szemem.
- Testvérek vagytok? — hüledeztem tovább.
- Féltestvérek — emelte fel Viktor a mutatóujját, jelezve, hogy mennyire fontos a két szó közötti különbség.
- Ez nem lehet igaz — suttogtam. — De különböző a vezetéknevetek. Szóval az anyukátok közös?
Viktor válaszul csak bólintott.
- Ez minden? — vonta fel a fél szemöldökét.
Értetlenül meredtem rá.
- Nem, így csak még több kérdésem lett.
- Miért nem lepődök meg? — motyogta, majd szó nélkül sarkon fordult, én pedig szaporán kapkodtam a lábaimat, mielőtt még meglépett volna előlem.
- És az edző? — Nem tudom, miért pont ez a kérdés csúszott ki a számon következőnek, amikor ennél sokkal fontosabb dolgokról akartam faggatni, de az agyam ezerrel pörgött, és már én magam sem tudtam követni a gondolataimat.
- Milyen edző?
- A fociedzőm. Láttalak vele az egyik edzésünkön pár hónapja.
- Noel apja — vetette oda a válla felett úgy, mintha ez csak valami jelentéktelen információmorzsa lett volna. Mondjuk, neki lehet, hogy az volt, számomra viszont ez volt a második sokkoló hír, amit az elmúlt öt percben hallottam.
- Az apja? De hát… Oké, ez most nem érdekes — legyintettem. — Mi történt köztetek Noellel?
Ideje volt rátérni a fontos kérdésekre.
- Ehhez aztán már tényleg semmi közöd — vágta rá azonnal Viktor olyan erővel a hangjában, hogy egy pillanatra meg is torpantam, de aztán hamar észbe kaptam, és újból felzárkóztam mellé.
- Szerintem nagyon is sok közöm van hozzá.
- Igen? Akkor kérdezd a barátodat — vetette oda Viktor, miközben lelassította a lépteit, és a táskájában kezdett kutakodni.
Rekordgyorsasággal forogtak az agyamban a fogaskerekek, ahogy igyekeztem kitalálni a következő lépésemet, de Viktor megzavarta a gondolatmenetemet, mivel nem tudta megállni, hogy még odaszúrja:
- Persze csak ha szóba áll veled.
- Ezt meg hogy érted? — szűrtem a fogaim között. — Miért ne állna velem szóba?
Nem számított, hogy igaza volt, és Noellel valóban nem voltunk éppen beszélő viszonyban, de előbb vágtam volna le a fél karomat, mint hogy ezt hangosan beismerjem előtte.
Viktor tett egy lépést felém, mire én ösztönösen hátráltam egyet.
- Azért… — kezdte vészjóslóan mély hangon, de aztán egy pillanatra elhallgatott. Elnézett a vállam felett a távolba, és esküdni mertem volna, hogy átsuhant valamiféle árnyék az arcán, de mire egyet pislogtam, már újra rám szegezte a tekintetét.
- Azért — kezdett bele újra —, mert sosem fogja megbocsátani, hogy megdugtalak.
Ha arra számított, hogy a nyers megfogalmazástól zavarba fogok jönni, akkor igaza volt, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki.
Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem a számomra fontos részletekre koncentrálni.
- Miért ne bocsátaná meg? Azelőtt történt, hogy összejöttünk volna.
Viktor keserű mosolyra húzta a száját. Arra számítottam, hogy tartogat még számomra egy-két bántó megjegyzést, de ehelyett összefonta a karjait a mellkasán, és biccentett egyet, újra elnézve a vállam felett.
- Ezt már tényleg tőle kell megkérdezned.
Amikor eljutott az agyamig a szavai jelentése, egész testemben megmerevedtem, és éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Noel ott áll mögöttem. Azt kívántam, bár megállíthatnám az időt legalább addig, amíg lélekben felkészülök a most következő beszélgetésre, de addigra már tudtam, hogy a görög istenek ma nem állnak az én oldalamon, így meg sem próbáltam esedezni hozzájuk.
Bár Zeusz nem állította meg a kedvemért az időt, pontosan úgy álltam ott a járda közepén kővé dermedve, mintha belenéztem volna Medúza szemébe. Két napon belül már másodjára éreztem úgy, hogy ha szólásra nyitom a számat, bármit is mondok, azzal örökre ellököm magamtól Noelt. Talán elsőre tévedtem, ezúttal viszont valóban nem láttam kiutat. Abban a néhány, végtelennek tűnő másodpercben, amíg Noel halk, lassan közeledő lépteit hallgattam, ezerszer is megbántam, hogy megfogadtam Vilu tanácsát, és Viktorhoz fordultam. Addigra viszont már túl késő volt, és sajnos nemcsak lelassítani nem tudtam az időt, de visszaforgatni sem.
Amikor megéreztem magam mellett Noel jelenlétét, ösztönösen összeszorítottam a szememet, mintha ezzel bármit is megakadályozhattam volna. Az egyetlen dolog, amit elértem vele, az az volt, hogy minden küzdelmem ellenére könnybe lábadt a szemem.
- Alíz? — szólított meg Noel. A szemem még mindig csukva volt, de így csak még tisztábban hallottam, ahogy alig észrevehetően elcsuklik a hangja. — Miért vagy itt?
Bármit megtettem volna, hogy elűzzem a belőle áradó leplezetlen fájdalmat, de sajnos én magam voltam a bánata okozója. Ez egy olyan felismerés volt, amit nem lesz könnyű megemésztenem.
Nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent, így hát óvatosan kinyitottam a szememet. Meg sem próbáltam visszatartani a szemem sarkából lassan legördülő árva könnycseppet.
- Sajnálom — suttogtam, nem törődve azzal, hogy megállíthatatlanul remegett a hangom. — Muszáj volt megértenem, hogy mi történik.
- Időre volt szükségem, de felhívtalak volna. Honnan tudtad meg a címemet? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
Az én arckifejezésem valószínűleg tükrözte az ő értetlenségét.
- A címedet?
Ha lehet, Noel még zavarodottabbnak látszott.
- Itt lakok — mutatott a mögöttem álló házra, ami előtt Viktor megtorpant. Hirtelen értelmet nyert, hogy miért éppen itt álltunk meg. — Ha nem hozzám jöttél, akkor…
Nem fejezte be a mondatot, csak ide-oda kapkodta a tekintetét Viktor és köztem, nekem pedig ijesztően gyorsan kezdett verni a szívem, amikor megértettem, milyen irányba terelődtek a gondolatai.
- Nem, nem, nem, nem, nem — hadartam, és közben eszeveszett módon hadonásztam a kezeimmel, mintha ezzel elhessegethetném Noel gyanúját. — Esküszöm, hogy nem Viktor miatt vagyok itt.
Noel szája alig észrevehetően megrándult, amikor kimondtam Viktor… a féltestvére nevét.
- Technikailag… — kotyogott közbe Viktor egy köhintés kíséretében — miattam jöttél ide.
- Ó, fogd már be — förmedtem rá a vállam felett, mielőtt visszafordultam volna Noelhez. — Nem tudtalak elérni, és tudnom kellett, hogy mi történik. Talán hiba volt Vi… hozzá fordulnom, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Azt hittem, ha megtudom az egész történetet, helyre tudom hozni a dolgokat.
Ekkorra már megállíthatatlanul csorogtak le a könnyek az arcomon, de meg sem próbáltam letörölni őket. Minden figyelmemet Noel kötötte le, miközben az arcát pásztáztam bármiféle érzelem után kutatva, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy szavakban nem reménykedhetek tőle.
Noel egy sóhajtás kíséretében a tenyerébe temette az arcát.
- Nem vagyok képes most ezzel megbirkózni — suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Hogy érted? — kérdeztem olyan csendesen, amennyire csak tőlem tellett.
- Miért történik meg ugyanaz újra és újra? — motyogta. — Nem tudom, hogy valaha is el fogom-e tudni engedni ezt, de egyelőre biztosan nem megy.
Bár fogalmam sem volt, hogy miről beszél pontosan, amikor végre leeresztette a kezét, a szemébe nézve megértettem azt, amit nem mondott ki. Olyan mély, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy oda kellett kapnom a kezemet.
- Nem — suttogtam a fejemet rázva. — Kérlek, ne csináld ezt.
Noel lehunyta a szemét. Éreztem, hogy képtelen rám nézni.
- Sajnálom. Időre van szükségem.
Időre. Egy kívülálló azt hihette volna, hogy csak néhány nap gondolkodási időt kér tőlem, de én pontosan tudtam, hogy Noel szemében ez a búcsú ideje.
- Szóval ennyi volt? Magyarázatot sem érdemlek? — meredtem rá remegő ajkakkal.
- Azt már megkaptad tőle — biccentett Viktor irányába anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá.
- Azt már tudom, hogy féltestvérek vagytok, de ennél többet egyikőtök sem hajlandó mondani — tártam szét a karomat tehetetlenül. Kezdett elegem lenni belőle, hogy úgy éreztem, a fejem felett történik minden, és nemhogy beleszólásom nincs a dolgokba, de még csak az okokat sem értem.
Noel szólásra nyitotta a száját, de aztán ugyanolyan hamar be is csukta, és megrázta a fejét.
- Úgysincs jelentősége.
A szemem minimum teáscsésze-méretűre kerekedett.
- Nincs jelentősége? Neked talán nincs, de nekem nagyon is sokat számít, hogy miért nem képes a szemembe nézni a srác, akit sze…
Szerencsére még időben elharaptam a mondat végét, mielőtt a szükségesnél nagyobb idiótát csináltam volna magamból azzal, hogy másodjára is szerelmet vallok neki, amikor ő már láthatóan lemondott rólunk.
Bár láthatóan nehezére esett, Noel tekintete végre megtalálta az enyémet. De bár ne tette volna. A benne kavargó érzelmeket egy élet is kevés lett volna kibogozni, a szenvedésének súlya pedig ólomként nehezedett a mellkasomra.
- Nem beszélek erről, amíg itt van — jelentette ki végül anélkül, hogy megszakította volna velem a szemkontaktust.
A szavai hallatán Viktor felhorkantott, de egyértelmű volt, hogy ő maga sem kíván maradni, mivel a következő pillanatban sarkon fordult, és a kapu csapódásából ítélve besétált a házba.
Amint a ház ajtaja is becsukódott mögötte, Noel testtartása látványosan megváltozott, kevésbé volt feszült, és hangosan kifújta a levegőt, amit valószínűleg azóta benntartott, hogy meglátott minket a kapuban.
- Az lesz a legjobb, ha rövidre fogjuk ezt az egészet — simított végig az állán, nekem pedig minden megmaradt erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megpróbáljam magamba fojtani, mennyire fáj minden egyes szava. Mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni sírás nélkül, így csak egy apró biccentéssel reagáltam.
- Évekkel ezelőtt az első barátnőm megcsalt vele — mondta ki kissé hadarva. Egyértelműen nem akart a szükségesnél több időt szánni a visszaemlékezésre, és ezért nem is tudtam hibáztatni.
- Úgy tudtam meg, hogy egyik délután korábban értem haza az edzésről a szokásosnál, és a szobámba belépve a saját ágyamban találtam őket — folytatta, én pedig tágra nyílt szemekkel hallgattam. — Azt sem tudtam, melyikük árulása fájt jobban abban a pillanatban, de Viktor volt hozzám közelebb, úgyhogy vele kezdtem el először ordítani. Szó szót követett, és mire észbe kaptam, összeverekedtünk. Nem emlékszem minden részletre, de valahogy kijutottunk az emeleten a galériára. Aztán egyszer csak átestem a korláton, és lezuhantam a földszintre.
A szavai hallatán a szám elé kaptam a kezemet.
- Úristen — motyogtam. — Azt akarod mondani, hogy Viktor… hogy ő szándékosan…
Képtelen voltam befejezni a mondatot, de Noel természetesen értette, mit akarok kérdezni. Frusztráltan megrázta a fejét, a kezével újra végigsimítva az állán.
- Nem. Vagyis nem tudom. Egyikünk sem gondolkodott tisztán, de igazából magasról leszarom, hogy szándékos volt-e, mert a történet vége ugyanaz. Akár akarta, akár nem, azon a napon tönkretette az életemet. És most akárhányszor rád nézek, csak arra tudok gondolni, hogy…
Nem kellett befejeznie a mondatot, pontosan értettem mindent. Nem tud úgy rám nézni, hogy ne Viktort, az árulást, a sérülését… hogy ne a múltat lássa.
A szavait mélységes csend követte. Megkövülten álltam, a kezemet továbbra is a számra tapasztva, és ahelyett, hogy enyhült volna a mellkasomban a fájdalom most, hogy minden világossá vált, valójában csak egyre nagyobb lyuk tátongott a szívem helyén. Mert hogy akkor és ott minden értelmet nyert, és a remény utolsó szikrája is kiveszett a lelkemből. Biztos voltam benne, hogy holnap fel fog kelni a nap, de abban még biztosabb, hogy Noel sosem lesz képes úgy nézni rám ezek után, mint régen. És az volt az egészben a legfájdalmasabb, hogy az ég világon semmit nem tehettem ezellen. Ez az a helyzet, amit senki nem tud helyrehozni, mivel a múlton egyikünk sem tud változtatni. Lefeküdtem az öccsével, aki nemcsak elárulta őt és elvette tőle a barátnőjét, de ő okozta a gerinctörését is, ami évekre kerekesszékbe kényszerítette, és örökre megkeserítette az életét. Nem számít, hogy minderről fogalmam sem volt, ha ezek után Noelnek az is fájdalmat okoz, hogy rám nézzen. És ezért még csak hibáztatni sem tudom; nincs ember a földön, aki ne így érezne.
Ha valamikor, akkor most lett volna igazán szükségem a görög istenek beavatkozására, de hozzánk hasonlóan ők is mélyen hallgattak.
Egy szaggatott levegővétel kíséretében lehunytam a szememet. Ideje volt távoznom, mielőtt még Noel szeme láttára hullottam volna darabjaimra, ugyanis másodpercek kérdése volt, hogy ez megtörténjen.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem — suttogtam végül anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet. Ha ugyanis felnézek rá, valószínűleg egy hangot sem lettem volna képes kipréselni a torkomon. — Elmondhatatlanul sajnálom.
- Nem a te hibád. — Alig hallatszott a hangja, de a szavai hallatán azonnal kipattant a szemem. Amikor megláttam, mennyire vörösek a szemei, úgy éreztem, mintha egy vasököl szorongatná a torkomat.
- Lehet — bólintottam. — De a történet vége ugyanaz.
Ezúttal rajta volt a sor, hogy szorosan lehunyja a szemét. Tudtam, hogy nem maradhatok tovább, de amikor nyitottam a számat, hogy elköszönjek, egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Nem maradt több erőm küzdeni a torkomat szorongató kéz ellen, és arra sem bírtam rávenni magam, hogy elbúcsúzzak, amikor tudtam, hogy ez lesz az utolsó.
Így hát sarkon fordultam, és sétálva vagy szaladva — a részletek homályosak — valahogy eljutottam az utca sarkáig, ahol befordulva mindössze két lépést tudtam csak megtenni, mielőtt remegő térdekkel a földre rogytam volna. Mondanám, hogy kitört belőlem a sírás, de azok a földöntúli, fulladozó hangok, amik felszakadtak a mellkasomból, nehezen nevezhetőek sírásnak. A szememet borító könnyfátyoltól semmit sem láttam, így valójában csak az ösztöneimre hagyatkozva kezdtem nyomkodni a telefonomat, remélve, hogy a megfelelő számot tárcsázom.
Amint meghallottam, hogy felvette a telefont, köszönés nélkül, a zihálásom miatt valószínűleg teljesen érthetetlenül szóltam bele.
- Szükségem van rád.
- Tíz perc, és ott vagyok.
Örök hála a helyzetmegosztás feltalálójának, mert abban a pillanatban fizikailag képtelen lettem volna elmagyarázni, hol is vagyok pontosan.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el valójában, de az az érzésem, hogy sokkal kevesebb mint tíz perc kellett ahhoz, hogy meghalljam Vilu rohanó lépteit.
- Mi történt? — vetette le magát mellém lihegve, azonnal átkarolva a vállamat.
Én azonban képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni, csak a fejemet ráztam újra és újra.
- Beszéltél Viktorral?
Válasz helyett csak még hangosabban kezdtem zokogni.
- Alíz, halálra rémítesz. Mi az isten történt?
A nővéremnek nagyon ritkán remeg a hangja, de most meg sem próbálta leplezni az ijedtségét, így tudtam, hogy minden maradék erőmet összekaparva muszáj lesz valamiféle magyarázattal szolgálnom az állapotomra. Így hát vettem egy mély levegőt, és kimondtam azt az igazságot, amit még én magam sem tudtam elfogadni, és ez minden bizonnyal hosszú ideig így is fog maradni.
- Vége van Noellel.
🤯🤯🤯
VálaszTörlés