47. Megéri

Sziasztok, Törpillák!
Igaz, brutális késéssel, de megérkezett az új rész! Kétszer olyan hosszú, mint általában, szóval ezt kapjátok kárpótlásként. :D
A Facebook csoportba már kiraktam, de azért ide is leírnám: újabb oldalon érhető el a történet, mégpedig a Wattpaden. Ez egy olyan alkalmazás, ami nagyon hasonlít a Bloggerhez, ha gondoljátok, ott is követhettek engem és a történetet. A linkjét megtaláljátok a bal felső sarokban a facebookos linkeknél, de IDE kattintva is be tudtok nézni. :)
Egyébként! Több mérföldkövet is elért a blog, aminek hihetetlenül örülök! Először is: túl vagyunk a 16000 (!!!) megtekintésen! Másodszor: 23 (!!!) feliratkozott és összesen 55 (!!!!) olvasója van a blognak. Komolyan mondom, el sem merem hinni, hogy a kerek 0-ról ide jutott Alíz története! Ti vagytok a legjobb olvasók a világon! *-* Szeretlek Titeket, Törpillák <3
Jó olvasást Mindenkinek! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

Május 10./Vasárnap

Egy újabb meccs napja. És egy kis félreértésé. Szuper.
- Alíz, igyekezz! Nem lenne tanácsos elkésni! – kiabált fel anya az emeletre. Természetesen nem voltam késésben. Igazából csak néhány dologgal nem lettem kész időben. A kettő nem ugyanaz.
- Gólkirálynő! Ideje indulni! – toppant be apu a szobámba, ezúttal cintányér nélkül. (Anyának 2 órájába telt meggyőzni arról, hogy a drága hangszernek jobb helye van itthon.)
- Tudom. Egy perc. – rángattam magamra a melegítő felsőmet. Mióta így belemélyedtem a futball rejtelmeibe, az öltözködési stílusom is igencsak megváltozott. A meccsekre már nem állítottam be csőgatyában, és a csinos csizmákat is mellőztem az edzések idejére. Persze még mindig hordom ezeket a kifejezetten mutatós darabokat, de csak a pályán kívül. Sokkal jobban érzem magam, ha a meccseken úgy festek, mint mindenki más.
- Letelt. – fújt bele a dudájába apu 60 másodperccel később, mikor természetesen még mindig nem álltam készen az indulásra.
- Honnan van a duda? – tudakoltam a cipőmet húzva.
- A kanapé párnái közt találtam. Szerintem szilveszterről maradt ott. – tűnődött, majd vállat vonva kimasírozott az ajtón, hogy a továbbiakban anyát kergesse az őrületbe a hangzavarral.

***

- Oké, csapat! Mindenki itt van? – ordítottam körbenézve az öltözőben.
- Igen! – kiáltották vissza. A stadionból behallatszott a szurkolók hangja, ahogy a hangszórókból üvöltő zene szövegét kántálták, úgyhogy nekünk túl kellett kiabálni őket, hogy hallhassuk a saját hangunkat.
- Remek. Gyertek ide! – hívtam őket magamhoz, mire összetömörültek az orrom előtt. – Ez a mai meccs fontos a számunkra, úgyhogy…
- Nem mondod, Okoska? Olyat nem tudnál kinyögni azon a cuki kis szádon, ami mondjuk hasznos információnak nevezhető? – szakított félbe Bátory. Ebben a pillanatban erősen emlékeztetett a Kínos nevezetű sorozat Sadie-jére.
- Ha hagynád, hogy befejezzem a mondatot, talán eljutnánk idáig. – fordultam felé értetlenül.
- Ha továbbra is te beszélsz, akkor ezt erősen kétlem. – forgatta a szemét. Nehezemre esett megállni, hogy odamenjek, és felpofozzam, de uralkodtam magamon, elvégre egy csapat voltunk. Nem veszhettünk össze egy ilyen fontos meccs előtt. Ráadásul simán levert volna, ha nekimegyek.
- Ott tartottam, hogy mindent bele kell adnunk, hozzuk a legjobb formánkat, mert ez a csapat bármire képes, ha csapatként is működik. Igaz? – kiáltottam.
- Igaz! – ordították vissza.
- Akkor adjunk nekik! – üvöltöttem, mire valamilyen szinten egy körbe rendeződtünk, és középre tettük a kezünket.
- Hajrá, SILE! – kiáltottuk, egyszerre felemelve a kezünket. (Ez a Kocsis Sándor Ifjúsági Labdarúgó Egyesület rövidítése, de a KSILE szó szinte kimondhatatlan, úgyhogy mi csak SILE-ként emlegetjük. Mellesleg elég fura név ez. Kérvényezni kéne a megváltoztatását…)
- Gyerünk, csajok! – kurjantotta Zita, és mindannyian kirohantunk az ajtón. Hát akkor… Show time.

***

Ezen a meccsen múlott a bajnoki döntő. Nem is olyan régen idegenben nyertünk 5-3-ra, úgyhogy igazán nagy eséllyel indultunk a győzelemért a mai napon is. Ha győzünk, 23-án Budapesten mi játszhatjuk a döntőt egy eddig még meg nem nevezett csapattal. Szóval sok múlott ezen a délutánon. A KSILE lány csapata még sosem jutott el idáig, úgyhogy megvolt az esélyünk történelmet írni, mi pedig örömmel vállaltuk a feladatot. Stella esküdözött, hogy ez a sok siker, amit idén elért a csapat, mind nekem köszönhető, de én ezt nem így látom. Ha nem lennék, ezek a lányok most ugyanígy itt állnának, mert mindannyian kiváló sportolók. Bátory meg pláne. Az egy dolog, hogy nem vagyunk jóban, de ettől függetlenül el kell ismernem, hogy tehetséges, még akkor is, ha a csapatjáték nem az erőssége. Régi „jó” szokása, hogy labdát szerez, végigviszi a pályán, belövi a gólt, aztán ezt ismételgeti a meccs végéig. Másnak lehetősége sincs játszani. Ellenben, mióta én vagyok a kapitány, ezt igyekszem megakadályozni. Próbálok labdát szerezni, aztán hagyni, hogy a többiek is esélyt kapjanak a bizonyításra.
- 5 perc van hátra, az állás pedig döntetlen. Vajon melyik csapat játssza majd a bajnoki döntőt? – kiáltotta átszellemülve a kommentátor, de ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem figyeltem rá, éppenséggel egyedül a labdára koncentráltam, amit az ellenfél éppen megszerzett Bátorytól. Lilla magán kívül volt, és ordítva magyarázta a bírónak, hogy ez bizony szabálytalan labdaszerzés. Én csak a szememet forgattam. Sosem tudja beismerni, ha hibázik.
- Liz, figyelj! – ordította Zita, mire gyorsan felmértem a helyzetet. A lány, aki megszerezte Bátorytól a labdát, most felém tartott, pontosabban a kapunk felé. Amilyen gyorsan csak tudtam, cselekedtem. Elé ugrottam, és egy cseles mozdulattal elrúgtam előle a labdát, egyenesen Zitának, aki pár méterrel arrébb állt, most pedig minden erejét beleadva igyekezett a kapu felé. A szemem sarkából megláttam, hogy az ellenfél egyik játékosa el akarja szedni tőle a labdát, de ő csak futott tovább, nem is törődve a másikkal. Pár méterrel a kapu előtt hatalmas lendületet vett, és egy jól irányzott rúgással útjára engedte a labdát, ami…
- Kapufa! – ordított fel mindenki a lelátóról, én pedig már kezdtem volna kétségbe esni, de ekkor…
- Gól! – üvöltött fel a szurkolótáborunk, majd pár másodpercnyi fáziskéséssel bennem is tudatosult, hogy a labda visszapattant a kapufáról, egyenesen a hálóba.
Ekkor felharsant a sípszó, véget ért a meccs. Boldogan futottam Zitához, és örvendezve ugrottam a nyakába. A csapat többi tagja is követte példámat.
- Bámulatos voltál! – sikkantotta Stella Zitát ölelgetve.
- Pontosan! – kiáltotta valaki más is.
- Hé, hol van Bátory? – pillantott körbe a kapusunk pár perccel később, mire mindannyian forgolódni kezdtünk.
- Biztos megsértődött. – vetette fel Stella. Igen, mindannyian ismertük ezeket a jeleneteket. Lilla képtelen volt elviselni, ha nem körülötte forgott a világ.
- Hé, Hercegnő! – ölelt át hirtelen két kar hátulról, mire reflexből elmosolyodtam. Kiskorunkban gyakran hívott így; jól esett újra hallani.
- Szia! – fordultam meg vigyorogva, és átkaroltam Eriket.
- Ezt neked hoztam. –húzódott el egy kicsit, és egy fehér rózsát nyújtott felém. Ugyanilyet kaptam tőle pár hónapja is, amikor először eljött egy meccsemre. Mérhetetlenül boldog voltam, és letörölhetetlen vigyorral a képemen szagoltam meg a virágot.
- Köszönöm! – borultam újra a nyakába. Mégis hogy érdemeltem én ki egy ilyen aranyos és figyelmes srácot?
- Igazán nincs mit. – nyomott egy puszit az arcomra. Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy ő is mosolyog.
- Khm. – köhintett valaki a hátam mögött, mire ijedten arrébb ugrottam. Egy egész focicsapat kérdő tekintetével, plusz Stella elégedett mosolyával találtam szembe magam. Amíg én Erikkel és a viruló fejemmel voltam elfoglalva, Bátory is megtisztelt minket jelenlétével. Csúcs.
- Nem szeretnéd bemutatni nekünk a…?- akadt meg hirtelen Zita a mondat közepén.
- Barátját. – segítette ki Stella.
- Szóval a barátodat. – vigyorgott Zita, és én is elmosolyodtam, sanszos, hogy el is pirultam.
- Khm. De, persze. Lányok, ő itt Erik. Erik, ők a csapatom. – mutattam körbe a tátott szájjal pislogó lányokon. Természetesen Eriket nézték így, nem engem.
- Sziasztok! – intett Erik, másik kezével átölelte a derekamat, én pedig lesütöttem a szememet örömömben.
- Lányok! Jó meccs volt! Bent vagyunk a döntőben! – jött oda hozzánk üvöltve az edző, mire mindannyian kiáltozni és sikítani kezdtünk. – Alíz, a következő edzésen elmondom a részleteket, addig is! Mehettek haza!
- Rendben. – bólogattunk.
Az edző szeme megakadt Eriken és a körém font karján, de végül nem szólt semmit, csak elsétált.
- Na, menjünk öltözni! – csaptam össze a tenyeremet, és mindenki megindult a kijárat felé.
- Várj meg, sietek! – fordultam Erikhez, és adtam egy puszit a szájára.
- Oké. A recepciónál leszek. – kacsintott rám, és elsétált a másik irányba.

***

- El sem hiszem, hogy bent vagyunk a döntőben! – csicseregtem szinte ugrándozva Stellának, mikor már a folyosón sétáltunk az előtér felé.
- Én sem. Kár, hogy nem tettem érte semmit. – biggyesztette le a száját, mire átkaroltam.
- Dehogynem. Te vagy a csapat lelke, nélküled nem lennénk ilyen összetartók. – bíztattam.
- Jó, de… - sóhajtott.
- Figyelj, megpróbálom rávenni az edzőt, hogy játszhass a döntőn. – jutott hirtelen eszembe.
- Ne, nem kell! Csak elszúrnék mindent! Kérlek, ne! Ígérd meg, hogy nem beszélsz vele! – torpant meg.
- Stella, ne butáskodj! – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy nem szúrna el semmit.
- Liz, kérlek, ígérd meg! – meredt rám boci szemekkel. – Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam!
- Jó, megígérem. – sóhajtottam. Bár lenne egy kis önbizalma!
- Köszönöm. – nyugodott meg, és előre ment a következő kanyarnál, ami már a recepcióhoz vezetett, de hirtelen megtorpant, én pedig beleütköztem a hátába.
- Figyelj, izé… - kezdte.
- Mi van? – próbáltam ellesni a válla felett, de magasabb volt nálam, úgyhogy nem láttam, mi döbbentette le ennyire.
- Szerintem… Menjünk vissza, lehet, hogy az öltözőben hagytam a mobilomat. – dadogta.
- Nem akarok akadékoskodni, de itt van a farzsebedben. – húztam ki a telefont, és a válla felett átnyújtottam neki.
- Akkor a cipőmet – rögtönzött.
- Stella, ne már! Mit láttál? – nevettem fel erőltetten, de nagyon rossz érzésem volt.
- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki. – adta meg magát.
- Jó, megígérem. – mondtam, de úgy éreztem, ezt igen nehéz lesz betartanom.
És igazam lett. Ugyanis, mikor Stella arrébb lépett, megpillantottam valamit, amitől szabályosan leesett az állam.
Erik. Bátory. Túlságosan is közel egymáshoz.
- Ó, hogy az a ku... – kezdtem, de szerencsére megálltam, hogy befejezzem. Ezzel megfosztottam a világot egy 10 perces, cifra káromkodástól. Nem baj, majd legközelebb. Vagyis… Remélem, nem lesz legközelebb.
- Khm. – köhintettem olyan hangosan, mintha legalább egy egész csirke akadt volna meg a torkomon.
- Ó, Alíz? Micsoda meglepetés! – nézett rám Lilla mézesmázosan. De cuki. Valaki adjon egy baltát.
- Te mit művelsz? – fontam keresztbe karjaimat.
- Tudod, csak beszélgettem ezzel a kedves fiúval. – pislogott ártatlanul. – Tök jól elvoltunk. Azt mondta, szépek a szemeim. – bazsalygott. Bah. Hirtelen rám tört a hányinger. Bátory, ahogy szerelmes tini lány módjára nyáladzik. Khm. Le kell ülnöm, ez sok nekem. Pláne, hogy éppen az ÉN barátomról beszél. Komolyan, ez egyre abszurdabb.
- Gondolom. – forgattam a szemem, aztán kérdőn Erikre néztem, aki elég döbbent fejjel bámult. Mondjuk nem rám, hanem Lillára.
- Te meg miről beszélsz? – meredt rá értetlenül.
- Oké, valaki elmagyarázhatná, mi folyik itt. – szóltam közbe egyre idegesebben.
- Liz, esküszöm, hazudik. – fordult felém Erik esdeklő tekintettel, és komoly kétségbeesést láttam a szemében.
- Aha. – vágtam oda színtelen hangon. Ezen a ponton már egyre jobban össze voltam zavarodva. Most mégis mi van? Erik flörtölt Bátoryval vagy fordítva? Bár az eszem tudta, hogy valószínűleg a második verzió az igaz, egy gonosz kis hang nem hagyta, hogy megnyugodjak.
- Alíz – lépett hozzám Erik. – Nem történt semmi. – fogta meg a kezemet.
- Azt állítod, hogy hazudok? – rikácsolta Lilla.
- Azt. – nézett rá szúrós tekintettel Erik.
- Khm. Elnézést, hogy beleszólok. – lépett ki a szemközti fal takarásából Zita – De Erik igazat mond. Itt voltam végig. – közölte.
- Jó, szerintem ezt hagyjuk. Én most hazamegyek. Erre pedig majd visszatérünk. – szögeztem le, figyelmen kívül hagyva a többieket.
- Liz… - kapott utánam Erik, mikor elindultam az ajtó felé.
- Holnap megbeszéljük, oké? Most mennem kell. Anya és apa már várnak. – mosolyogtam rá halványan.
- Kicsim… Esküszöm, nem csináltam semmit. – meredt rám szomorúan.
- Én… Tudom. Csak… Most mennem kell. – sóhajtottam fáradtan – Még meg kell emésztenem ezt az egészet. Majd felhívlak, oké?
- Oké. – sóhajtott ő is, én pedig kiléptem az ajtón.

***

- Ugye tudod, hogy az egész Bátory baromsága? Féltékennyé akart tenni, tönkrevágni a kapcsolatotokat. Még mindig nem emésztette meg, hogy te lettél a csapatkapitány, és így é

áll bosszút. Mondd, hogy ezzel tisztában vagy! – meredt rám idegesen Stella a web kamerán keresztül.
- Tisztában vagyok vele. – dőltem hátra.
- Akkor?
- Csak nem tudom kiverni a fejemből azt a képet. Ahogy olyan közel állnak egymáshoz, mintha csókolóztak volna. – nyögtem ki.
- Jaj, Liz! Ne akassz ki! Te is tudod, hogy semmi nem történt. – szidott le.
- Per… - kezdtem bele egy újabb monológba, de ekkor egy kavics találta el az ablakomat. – Várj egy kicsit. Valaki dobálja az ablakomat. – ráncoltam a szemöldökömet.
- Ú, biztos Erik akar szerenádot adni. – kalandozott el.
- Valószínű. – hagytam rá röhögve. Nos, annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor rájöttem, hogy tényleg a barátom áll az ablak alatt.
- Hát te? – kiabáltam ki, kinyitva az ablakot.
- Nem bírtam tétlenül ücsörögni. Igazából csöngettem, de senki nem nyitott ajtót. – vont vállat.
- Elromlott a csengő. De várj, lemegyek. – mondtam.
Ahogy leértem, időm sem volt, hogy bármit mondjak, mert Erik rögtön a nyakamba borult, és szorosan átölelt. Azt hiszem, nem lesz gond azzal, hogy kiverjem a fejemből a képet, amint olyan közel áll ahhoz a pokolfajzathoz.
- Tudod, lehet, kicsit túlreagáltam a helyzetet. Igazából mi történt? – léptem egy kicsit hátrébb.
- Hát – túrt bele a hajába – csak odajött hozzám, és elkezdett mindenféléről beszélni, aztán amikor befordultatok a sarkon, közelebb lépett. Fogalmam sem volt, mi történik. – vallotta be.
- Értem. Nos, Bátoryval sosem voltunk jóban, úgy tűnik, most kicsit át akart verni, hogy fájdalmat okozzon. – raktam össze a képet.
- Aha. Női logika. – forgatta a szemét.
- Az. – sóhajtottam – Sajnálom, hogy úgy elrohantam. Csak… Fura volt az egész. – vontam vállat, és valójában én sem nagyon értettem, miért fájt ez a dolog, de annyit tudtam, hogy borzasztóan féltékeny lettem, és ezt nehéz megemészteni.
Na de így jár az, akinek a barátja egy ekkora főnyeremény.
- Gyere ide. – húzott magához mosolyogva, és gyengéden megcsókolt.
Azt hiszem, képes leszek megküzdeni bárkivel az ilyen pillanatokért.
Mert megéri.

Alíz