Hát ez a nap is eljött. Bevallom, egészen idáig halogattam az epilógus feltöltését. Igaz, hogy az elmúlt hónapokban kissé kaotikus volt az életem, mivel hazaköltöztem külföldről, és új munkahelyen kezdtem dolgozni, de mindettől függetlenül is, egyszerűen nem tudtam rávenni magamat, hogy kitegyem az epilógust. Még úgy sem, hogy valójában hosszú hónapok óta a jegyzeteim között várakozik készen. Azt hiszem, nehezebb elengednem Alízt, mint gondoltam. :)
Ma viszont eljött az idő. Egy hűséges olvasó kommentje emlékeztetett rá, hogy (bármilyen hihetetlen is), vannak még látogatói ennek a blognak, én pedig tartozom nektek azzal, hogy végre lezárjam ezt a történetet.
Mivel valószínűleg ez az utolsó bejegyzésem itt, szeretném megköszönni mindenkinek, aki a kezdetektől fogva itt van, és mindenkinek aki útközben csatlakozott be Alíz kalandjaiba. Ha ti nem vagytok, ezt a történetet sosem fejezem be. Elmondhatatlanul hálás vagyok nektek minden egyes megtekintésért és minden egyes kommentért. Nem tudom, hogy eljön-e valaha a nap, amikor befejezek, vagy ne adj isten publikálok egy új történetet, de ha igen, akkor itt biztosan szólni fogok róla. 😉
Kíváncsiságból megnéztem, és a második évadot több mint 10 évvel ezelőtt kezdtem el írni. Szóval azt hiszem, mindannyian eleget vártunk erre a mondatra: jó olvasást az epilógushoz!
Ölelek mindenkit! 💜
Ria
***
2 évvel és 5 hónappal később
Tényleg ilyen sok idő telt volna el? Nem tudatos döntés volt abbahagyni a írást, de hirtelen magával ragadott az élet, és egészen a mai napig nem vettem a kezembe a naplómat. Most viszont itt ülök az új szobámban, az életem következő fejezetének kezdetén, és úgy érzem, muszáj papírra vetnem valamiféle végszót így, hogy hivatalosan is véget ért a kamaszkorom.
Kezdjük talán a ma reggellel.
- Biztos, hogy ne segítsek? — meredtem Vilura kétkedő tekintettel.
- Mikor is jártál utoljára edzésen? Még a végén meghúznád az elsorvadt izmaidat — szűrte a fogai között, miközben gyöngyöző homlokkal vonszolta a Marketplace-ről szerzett futópadját a nappali egyik végéből a másikba.
Sóhajtva az égnek emeltem a tekintetemet.
- Attól még, hogy abbahagytam a focit, szoktam edzeni.
A nővérem szándékosan figyelmen kívül hagyta a szavaimat, bár azon sem lepődnék meg, ha csak elfogyott volna a levegője. Egy szemre minimum kéttonnás gép ráncigálása nem éppen a legideálisabb testmozgás augusztus közepén egy légkondi nélküli, tetőtéri lakásban.
- Vigyázat, nehéz rakomány — kiáltotta Erik, aki a hangokból ítélve a lábával rúgta be a bejárati ajtót. Amint felbukkant a nappali küszöbén, rögtön egyértelművé vált, hogy miért.
- Abban meg mi van? — ráncoltam a szemöldökömet a kartondoboz láttán, ami akkora volt, hogy nemcsak Erik fejét takarta ki, de az ajtón is alig fért be.
- Életem szerelme — vágta rá.
- Ha életed másik szerelme nem fulladozna éppen a sarokban, biztos, hogy már nyakon csapott volna ezért — jegyeztem meg, fél szemmel a nővéremre sandítva, aki kiterülve feküdt a futópadján.
- Miért nem vártál meg vele? — sóhajtott fel Erik, miután letette a földre a kartondobozt, és megakadt a szeme a végkimerülés szélén álló barátnőjén. Néhány lépéssel átszelte a nappalit, és a fejét csóválva leguggolt mellé.
- Független nő vagyok, nem kell a segítséged — lihegte Vilu, Erik pedig látványosan igyekezett visszatartani a nevetését.
Mivel erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, óvatosan felemeltem a kartondoboz tetejét, és belekukkantottam.
- Öhm, Erik? — pillantottam fel. — Hol fog ez elférni?
A dobozban ugyanis annyi buborékfóliába csomagolt kütyü volt, hogy megszámolni sem tudtam őket.
- Ja, ez csak az első doboz — legyintett Erik, mintha ez megválaszolta volna a kérdésemet. — A gépházat és a monitorokat még nem hoztam fel.
- Monitorokat? — kerekedett el a szemem. — Többes számban?
- Persze. Azt akarod mondani, hogy be kellene érnem egyetlen monitorral? Mint egy ősember?
Fogalmam sem volt, hogy kellene reagálnom erre, a nővéremet azonban természetesen nem kellett félteni.
- Ha behurcolod ide az összes gamer cuccodat, hogy fog elférni a többi kondigépem? — förmedt rá a barátjára.
- Többi? — hüledezett Erik. — Miért nem elég a futópad?
- Miért nem elég egy monitor? — kontrázott azonnal Vilu.
- Bocsánat, hogy beleszólok, de nektek egy szavatok sem lehet — szólalt meg hirtelen Stella. Mind a hárman a konyhában álló kempingasztal felé kaptuk a fejünket, amin Vilu laptopja egyensúlyozott, a képernyőn pedig Stella reszelgette a körmét, miközben a nappalinkban eluralkodó káoszt figyelte FaceTime-on keresztül.
- Ti legalább nem egy lakásnak nem nevezhető lyukon osztoztok öt idegennel — folytatta. Amint ezt kimondta, egy hatalmas csattanás, majd egy artikulálatlan üvöltés hangzott fel a háttérből. Stella csak megforgatta a szemét. — Az amerikai lakótársam naponta négyszer magára rántja a konyhaszekrény ajtaját, amire nagy betűkkel ki van írva, hogy ne használjuk, mert el van törve.
Az osztott képernyő másik felén Noja megköszörülte a torkát.
- Mivel te vagy az egyetlen közülünk, aki fél kilométerre lakik a tengertől Barcelonában, szerintem te vagy az, akinek egy szava sem lehet.
Stella oldalra biccentett fejjel átgondolta a hallottakat, majd végül megvonta a vállát.
- Jogos. Szar lehet otthon — vigyorodott el kárörvendően, mire Vilu és én is felkaptuk az első kezünk ügyébe kerülő tárgyat (én Erik ijesztő tekintetű plüsskacsáját, a nővérem pedig egy edzéshez használt gumipántot), és hozzávágtuk a laptophoz. Stella ösztönösen lehajolt, mintha csak eltalálhattuk volna őt kétezer kilométer távolságból, ennek láttán pedig mindannyiunkból egyszerre tört ki a röhögés.
Amikor Nojának hirtelen megcsörrent a telefonja, Viluval felvont szemöldökkel néztünk össze, ugyanis a barátnőnk komor tekintetéből mindkettőnk számára egyértelmű volt, ki van a vonal másik végén. Noja néhány másodpercig pislogás nélkül meredt a telefonjára, láthatóan azt mérlegelve, hogy felvegye-e. Végül sóhajtva visszafordult felénk, pontosabban a kamera felé.
- Mennem kell. Később beszélünk, oké?
Mielőtt még bármit mondhattunk volna, Noja már ki is lépett a hívásból.
- Hát ez érdekes lesz — jegyezte meg Stella, megtörve a hirtelen beállt csendet.
- Csak én nem értem, hogy mi történik? — nézett körbe Erik. Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle magyarázatra vár, de ehelyett Vilu csak rávágta, hogy “igen”.
- Azt hittem, ezúttal tényleg szakítottak — sóhajtottam fel. Noja és Patrik kapcsolata az elmúlt években enyhén szólva is viharos volt, rendszeres vitákkal és szakításokkal, de valahogy mindig visszataláltak egymáshoz. Mi mint kívülállók, nem igazán értettük a se veled, se nélküled kapcsolatukat, de Noja valamiért összességében boldognak tűnt Patrik mellett, így inkább megtartottuk magunknak a véleményünket.
Amikor kiderült, hogy Noja Szegedre megy egyetemre, Patrik pedig hozzánk hasonlóan Budapestre költözik, nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet egy végleges törést okoz köztük. Legutóbbi információink szerint úgy döntöttek, hogy nem akarnak távkapcsolattal próbálkozni, most azonban nagyon úgy tűnik, hogy ez a döntés talán nem olyan végleges, mint hittük.
- Gólkirálynő!
Ahogy meghallottam a becenevemet, hirtelen azonnal hevesebben kezdett verni a szívem, és egy pillanat alatt megfeledkeztem Noja szerelmi életéről. Nem számít, mennyi év telt el, a mai napig azonnal szárnyra kapnak a pillangók a gyomromban Noel hangja hallatán.
- Hívattál? — dugta be a fejemet a szobánk ajtaján egy szemtelen mosollyal az arcomon.
- Komolyan egyetlen fiókot hagytál nekem a szekrényben? — meredt rám hitetlenkedve.
- Így igazságos — vontam meg a vállamat. — Nekem van több ruhám.
- Nem ennyivel — forgatta meg a szemét, de a bujkáló mosolyából ítélve azért nem neheztelt túlságosan.
- Ha megelégszel a fiókkal, ígérem, hogy kiengesztellek — karoltam át a nyakát vigyorogva.
Noel válaszul egy határozott mozdulattal megragadott a derekamnál fogva, és szorosan magához rántott.
- Két fiók — alkudozott a homlokát az enyémhez érintve. — Plusz az engesztelés.
Rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szememet.
- Legyen. De ha így nem lesz hely annak a szoknyának, amit annyira szeretsz rajtam, és el kell adományoznom, akkor csak magadat okolhatod.
- Azt próbáld meg — mordult fel, és ha lehet, még közelebb húzott magához. Mindketten tudtuk, milyen hatással van rá a kedvenc miniszoknyám.
Óvatosan végigfuttattam a nyelvemet az alsó ajkamon, Noel pedig parázsló tekintettel követte a mozdulatot. Biztos voltam benne, hogy mindkettőnk gondolatai a legutóbbi alkalom körül jártak, amikor felvettem azt a bizonyos szoknyát.
Teljes összhangban, egyszerre vetettük rá magunkat a másik ajkaira. Mire észbe kaptam, már a levegőben voltam, a lábaimat ösztönösen a dereka köré kulcsolva, a következő pillanatban pedig a falnak csapódott a hátam. Hamarosan mindketten levegő után kapkodtunk, de a csókot egy másodpercre sem szakítottuk meg.
Néha még mindig meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem, ez a valóság, és Noel ilyen könnyedséggel tud felkapni, és a falhoz szorítani. Már több mint egy év telt el a gerincműtétje óta, ami reményeink — és szerencsére az orvosok szerint is — az utolsó volt. A felépülési folyamat nem volt egyszerű, főleg mivel egybeesett az érettségi évével is, de Noel egy pillanatra sem adta fel, és végigcsinálta, minden nehézségével együtt. Én pedig végig ott voltam mellette a kezét fogva, akkor is, amikor a régi beidegződések, a fizikai fájdalom és a lelki teher hatására megpróbált ellökni magától. Nem volt mindig tökéletes a kapcsolatunk, de a nap végén egyikünk sem felejtette el, mit ígértünk egymásnak azon a bizonyos márciusi éjszakán.
Bármi lesz is, megoldjuk.
Valóban így lett. Mindketten tudjuk, hogy ha ennyi mindent túléltünk együtt, és a kapcsolatunk csak még erősebb lett közben, akkor bármit hoz is a jövő, nem történhet semmi, ami szétválaszt minket.
- Tényleg nem bírtátok ki másfél óráig sem, hogy megszegjétek a házirendet? — hallottam meg Vilu hangját valahonnan az ajtó irányából. — Legalább az ajtót csuknátok be.
Bár minden porcikám tiltakozott azellen, hogy elszakítsam a számat Noelétől, hagytam, hogy tegyen egy lépést hátrafelé, óvatosan visszahelyezve engem a földre.
Noel válla felett kilesve megpillantottam a szoba ajtajában keresztbe tett kézzel álló nővéremet.
- Ha nem rontanál be kopogás nélkül mások szobájába, nem látnál semmit, amit nem akarsz — jegyeztem meg.
- A lábamat sem tettem be a szobátokba. — A nyomatékosság kedvéért rámutatott a küszöbre, aminek valóban a folyosó felőli oldalán állt. — És tárva nyitva volt az ajtó. Emlékeztetnélek rá, hogy ha ti nem tartjátok be a szabályokat, akkor mi sem fogjuk.
Vilu kihívó tekintetéből ítélve semmi kétségem sem volt afelől, hogy képes lenne leteperni Eriket a nappali közepén csak azért, hogy kiegyenlítse a számlát.
A szemem sarkából láttam, hogy Noel nagyon igyekszik visszatartani a nevetését.
Amikor eldöntöttük, hogy négyesben fogunk albérletbe költözni Budapesten az egyetem idejére, Vilu ragaszkodott hozzá, hogy megírhassa a házirendet, aminek a legtöbb pontja, az ő szavaival élve, a “páros tevékenységeket” szabályozta.
- Nem fordul elő többet — ígértem meg a nővéremnek, én is minden erőmmel azon ügyködve, hogy visszafojtsam a kitörni készülő nevetésemet.
- Vajon miért nem hiszem el? — motyogta Vilu az orra alatt, majd sarkon fordult, és visszament a nappaliba.
Hát valahogy így telt a beköltözésünk napja. Amikor pedig már elegünk lett az egész napos cipekedésből és pakolásból, mindannyian ledobtuk magunkat a padlóra a nappali közepén.
- Sürgősen szereznünk kell székeket — jegyezte meg Vilu maga alá rángatva egy párnát, hogy ne a kemény parkettán kelljen ülnie.
- Azt hittem, szobabiciklit akarsz. A kettő együtt nem fog elférni, de végül is a biciklin is tudsz enni — tanakodott Erik.
- Igen? Akkor gondolom, neked pedig íróasztalra nincs szükséged. A monitorjaid tökéletesen elférnek a mosógép tetején is — vágott vissza azonnal Vilu.
Noellel kissé félve néztünk össze. Még egy nap sem telt el az összeköltözés óta, de máris mindketten elkezdtük megbánni, hogy nem kettesben béreltünk lakást.
- Hogy fogunk túlélni velük három évet? — suttogta Noel a nővéremék irányába sandítva.
- Gondolkodjunk pozitívan — vontam meg a vállamat. — Ha szerencsénk van, annyi kondigépet és gamer kütyüt halmoznak fel egymás tetejére, hogy egy szép napon az összes a fejünkre borul, és megszűnik a szenvedésünk.
Noelből kitört a röhögés a kissé morbid jövőképünk hallatán, mire Vilu és Erik abbahagyták a veszekedést, és értetlenül pislogtak ránk.
- Mi történt? — meredt rám Vilu összeráncolt szemöldökkel, fél szemmel Noelt figyelve, aki éppen igyekezett nem megfulladni, mivel a nevetéstől félrenyelte a vizét.
- Csak nagyon örül neki, hogy veletek tölthetjük a következő három évet — veregettem meg Noel hátát.
Vilu úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem hiszi, de mielőtt még bármi mást mondhatott volna, csengettek az ajtón.
- Kinyitom — pattant fel Erik, és nem sokkal később négy pizzásdobozzal tért vissza. Szerencsére Noel időközben összeszedte magát, és a beszélgetés más irányba terelődött.
Ahogy körbenéztem a kis társaságunkon, körülöttünk kartondobozokkal, az ölünkben félig megevett pizzaszeletekkel, ösztönösen mosolyra húzódott a szám.
- Minek örülsz ennyire, gólkirálynő? — suttogta a fülembe Noel úgy, hogy csak én halljam, és a vállamat átkarolva közelebb húzott magához.
Oldalra fordítva a fejemet a szemébe néztem, és megvontam a vállamat.
- Mindennek. Boldog vagyok.
A válaszom hallatán Noel arcán is megjelent az a mosoly, amit annyira imádok. Mert hogy ezt csak nekem tartogatja. Bár nem mondott semmit, a szeméből kiolvastam, hogy ő is ugyanígy érez.
Hosszú volt az út idáig, de úgy érzem, pontosan arra halad az életem, amerre szeretném, és azok az emberek vesznek körül, akikkel meg akarom osztani minden napomat, a jókat és a rosszakat is.
Nem tudom, hogy valaha folytatni fogom-e még a naplóírást, de azt hiszem, ez a nap tökéletes lezárása egy fejezetnek, és alig várom, hogy minden pillanatát kiélvezzem a következőnek. Sok hibát követtem el a múltban, de már nem bánom őket, mert ezek tettek azzá, aki ma vagyok. A jövő pedig, azt hiszem, nem is lehetne fényesebb, hiszen végre az vagyok, aki lenni akarok.
- Biztos, hogy ne segítsek? — meredtem Vilura kétkedő tekintettel.
- Mikor is jártál utoljára edzésen? Még a végén meghúznád az elsorvadt izmaidat — szűrte a fogai között, miközben gyöngyöző homlokkal vonszolta a Marketplace-ről szerzett futópadját a nappali egyik végéből a másikba.
Sóhajtva az égnek emeltem a tekintetemet.
- Attól még, hogy abbahagytam a focit, szoktam edzeni.
A nővérem szándékosan figyelmen kívül hagyta a szavaimat, bár azon sem lepődnék meg, ha csak elfogyott volna a levegője. Egy szemre minimum kéttonnás gép ráncigálása nem éppen a legideálisabb testmozgás augusztus közepén egy légkondi nélküli, tetőtéri lakásban.
- Vigyázat, nehéz rakomány — kiáltotta Erik, aki a hangokból ítélve a lábával rúgta be a bejárati ajtót. Amint felbukkant a nappali küszöbén, rögtön egyértelművé vált, hogy miért.
- Abban meg mi van? — ráncoltam a szemöldökömet a kartondoboz láttán, ami akkora volt, hogy nemcsak Erik fejét takarta ki, de az ajtón is alig fért be.
- Életem szerelme — vágta rá.
- Ha életed másik szerelme nem fulladozna éppen a sarokban, biztos, hogy már nyakon csapott volna ezért — jegyeztem meg, fél szemmel a nővéremre sandítva, aki kiterülve feküdt a futópadján.
- Miért nem vártál meg vele? — sóhajtott fel Erik, miután letette a földre a kartondobozt, és megakadt a szeme a végkimerülés szélén álló barátnőjén. Néhány lépéssel átszelte a nappalit, és a fejét csóválva leguggolt mellé.
- Független nő vagyok, nem kell a segítséged — lihegte Vilu, Erik pedig látványosan igyekezett visszatartani a nevetését.
Mivel erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, óvatosan felemeltem a kartondoboz tetejét, és belekukkantottam.
- Öhm, Erik? — pillantottam fel. — Hol fog ez elférni?
A dobozban ugyanis annyi buborékfóliába csomagolt kütyü volt, hogy megszámolni sem tudtam őket.
- Ja, ez csak az első doboz — legyintett Erik, mintha ez megválaszolta volna a kérdésemet. — A gépházat és a monitorokat még nem hoztam fel.
- Monitorokat? — kerekedett el a szemem. — Többes számban?
- Persze. Azt akarod mondani, hogy be kellene érnem egyetlen monitorral? Mint egy ősember?
Fogalmam sem volt, hogy kellene reagálnom erre, a nővéremet azonban természetesen nem kellett félteni.
- Ha behurcolod ide az összes gamer cuccodat, hogy fog elférni a többi kondigépem? — förmedt rá a barátjára.
- Többi? — hüledezett Erik. — Miért nem elég a futópad?
- Miért nem elég egy monitor? — kontrázott azonnal Vilu.
- Bocsánat, hogy beleszólok, de nektek egy szavatok sem lehet — szólalt meg hirtelen Stella. Mind a hárman a konyhában álló kempingasztal felé kaptuk a fejünket, amin Vilu laptopja egyensúlyozott, a képernyőn pedig Stella reszelgette a körmét, miközben a nappalinkban eluralkodó káoszt figyelte FaceTime-on keresztül.
- Ti legalább nem egy lakásnak nem nevezhető lyukon osztoztok öt idegennel — folytatta. Amint ezt kimondta, egy hatalmas csattanás, majd egy artikulálatlan üvöltés hangzott fel a háttérből. Stella csak megforgatta a szemét. — Az amerikai lakótársam naponta négyszer magára rántja a konyhaszekrény ajtaját, amire nagy betűkkel ki van írva, hogy ne használjuk, mert el van törve.
Az osztott képernyő másik felén Noja megköszörülte a torkát.
- Mivel te vagy az egyetlen közülünk, aki fél kilométerre lakik a tengertől Barcelonában, szerintem te vagy az, akinek egy szava sem lehet.
Stella oldalra biccentett fejjel átgondolta a hallottakat, majd végül megvonta a vállát.
- Jogos. Szar lehet otthon — vigyorodott el kárörvendően, mire Vilu és én is felkaptuk az első kezünk ügyébe kerülő tárgyat (én Erik ijesztő tekintetű plüsskacsáját, a nővérem pedig egy edzéshez használt gumipántot), és hozzávágtuk a laptophoz. Stella ösztönösen lehajolt, mintha csak eltalálhattuk volna őt kétezer kilométer távolságból, ennek láttán pedig mindannyiunkból egyszerre tört ki a röhögés.
Amikor Nojának hirtelen megcsörrent a telefonja, Viluval felvont szemöldökkel néztünk össze, ugyanis a barátnőnk komor tekintetéből mindkettőnk számára egyértelmű volt, ki van a vonal másik végén. Noja néhány másodpercig pislogás nélkül meredt a telefonjára, láthatóan azt mérlegelve, hogy felvegye-e. Végül sóhajtva visszafordult felénk, pontosabban a kamera felé.
- Mennem kell. Később beszélünk, oké?
Mielőtt még bármit mondhattunk volna, Noja már ki is lépett a hívásból.
- Hát ez érdekes lesz — jegyezte meg Stella, megtörve a hirtelen beállt csendet.
- Csak én nem értem, hogy mi történik? — nézett körbe Erik. Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle magyarázatra vár, de ehelyett Vilu csak rávágta, hogy “igen”.
- Azt hittem, ezúttal tényleg szakítottak — sóhajtottam fel. Noja és Patrik kapcsolata az elmúlt években enyhén szólva is viharos volt, rendszeres vitákkal és szakításokkal, de valahogy mindig visszataláltak egymáshoz. Mi mint kívülállók, nem igazán értettük a se veled, se nélküled kapcsolatukat, de Noja valamiért összességében boldognak tűnt Patrik mellett, így inkább megtartottuk magunknak a véleményünket.
Amikor kiderült, hogy Noja Szegedre megy egyetemre, Patrik pedig hozzánk hasonlóan Budapestre költözik, nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet egy végleges törést okoz köztük. Legutóbbi információink szerint úgy döntöttek, hogy nem akarnak távkapcsolattal próbálkozni, most azonban nagyon úgy tűnik, hogy ez a döntés talán nem olyan végleges, mint hittük.
- Gólkirálynő!
Ahogy meghallottam a becenevemet, hirtelen azonnal hevesebben kezdett verni a szívem, és egy pillanat alatt megfeledkeztem Noja szerelmi életéről. Nem számít, mennyi év telt el, a mai napig azonnal szárnyra kapnak a pillangók a gyomromban Noel hangja hallatán.
- Hívattál? — dugta be a fejemet a szobánk ajtaján egy szemtelen mosollyal az arcomon.
- Komolyan egyetlen fiókot hagytál nekem a szekrényben? — meredt rám hitetlenkedve.
- Így igazságos — vontam meg a vállamat. — Nekem van több ruhám.
- Nem ennyivel — forgatta meg a szemét, de a bujkáló mosolyából ítélve azért nem neheztelt túlságosan.
- Ha megelégszel a fiókkal, ígérem, hogy kiengesztellek — karoltam át a nyakát vigyorogva.
Noel válaszul egy határozott mozdulattal megragadott a derekamnál fogva, és szorosan magához rántott.
- Két fiók — alkudozott a homlokát az enyémhez érintve. — Plusz az engesztelés.
Rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szememet.
- Legyen. De ha így nem lesz hely annak a szoknyának, amit annyira szeretsz rajtam, és el kell adományoznom, akkor csak magadat okolhatod.
- Azt próbáld meg — mordult fel, és ha lehet, még közelebb húzott magához. Mindketten tudtuk, milyen hatással van rá a kedvenc miniszoknyám.
Óvatosan végigfuttattam a nyelvemet az alsó ajkamon, Noel pedig parázsló tekintettel követte a mozdulatot. Biztos voltam benne, hogy mindkettőnk gondolatai a legutóbbi alkalom körül jártak, amikor felvettem azt a bizonyos szoknyát.
Teljes összhangban, egyszerre vetettük rá magunkat a másik ajkaira. Mire észbe kaptam, már a levegőben voltam, a lábaimat ösztönösen a dereka köré kulcsolva, a következő pillanatban pedig a falnak csapódott a hátam. Hamarosan mindketten levegő után kapkodtunk, de a csókot egy másodpercre sem szakítottuk meg.
Néha még mindig meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem, ez a valóság, és Noel ilyen könnyedséggel tud felkapni, és a falhoz szorítani. Már több mint egy év telt el a gerincműtétje óta, ami reményeink — és szerencsére az orvosok szerint is — az utolsó volt. A felépülési folyamat nem volt egyszerű, főleg mivel egybeesett az érettségi évével is, de Noel egy pillanatra sem adta fel, és végigcsinálta, minden nehézségével együtt. Én pedig végig ott voltam mellette a kezét fogva, akkor is, amikor a régi beidegződések, a fizikai fájdalom és a lelki teher hatására megpróbált ellökni magától. Nem volt mindig tökéletes a kapcsolatunk, de a nap végén egyikünk sem felejtette el, mit ígértünk egymásnak azon a bizonyos márciusi éjszakán.
Bármi lesz is, megoldjuk.
Valóban így lett. Mindketten tudjuk, hogy ha ennyi mindent túléltünk együtt, és a kapcsolatunk csak még erősebb lett közben, akkor bármit hoz is a jövő, nem történhet semmi, ami szétválaszt minket.
- Tényleg nem bírtátok ki másfél óráig sem, hogy megszegjétek a házirendet? — hallottam meg Vilu hangját valahonnan az ajtó irányából. — Legalább az ajtót csuknátok be.
Bár minden porcikám tiltakozott azellen, hogy elszakítsam a számat Noelétől, hagytam, hogy tegyen egy lépést hátrafelé, óvatosan visszahelyezve engem a földre.
Noel válla felett kilesve megpillantottam a szoba ajtajában keresztbe tett kézzel álló nővéremet.
- Ha nem rontanál be kopogás nélkül mások szobájába, nem látnál semmit, amit nem akarsz — jegyeztem meg.
- A lábamat sem tettem be a szobátokba. — A nyomatékosság kedvéért rámutatott a küszöbre, aminek valóban a folyosó felőli oldalán állt. — És tárva nyitva volt az ajtó. Emlékeztetnélek rá, hogy ha ti nem tartjátok be a szabályokat, akkor mi sem fogjuk.
Vilu kihívó tekintetéből ítélve semmi kétségem sem volt afelől, hogy képes lenne leteperni Eriket a nappali közepén csak azért, hogy kiegyenlítse a számlát.
A szemem sarkából láttam, hogy Noel nagyon igyekszik visszatartani a nevetését.
Amikor eldöntöttük, hogy négyesben fogunk albérletbe költözni Budapesten az egyetem idejére, Vilu ragaszkodott hozzá, hogy megírhassa a házirendet, aminek a legtöbb pontja, az ő szavaival élve, a “páros tevékenységeket” szabályozta.
- Nem fordul elő többet — ígértem meg a nővéremnek, én is minden erőmmel azon ügyködve, hogy visszafojtsam a kitörni készülő nevetésemet.
- Vajon miért nem hiszem el? — motyogta Vilu az orra alatt, majd sarkon fordult, és visszament a nappaliba.
Hát valahogy így telt a beköltözésünk napja. Amikor pedig már elegünk lett az egész napos cipekedésből és pakolásból, mindannyian ledobtuk magunkat a padlóra a nappali közepén.
- Sürgősen szereznünk kell székeket — jegyezte meg Vilu maga alá rángatva egy párnát, hogy ne a kemény parkettán kelljen ülnie.
- Azt hittem, szobabiciklit akarsz. A kettő együtt nem fog elférni, de végül is a biciklin is tudsz enni — tanakodott Erik.
- Igen? Akkor gondolom, neked pedig íróasztalra nincs szükséged. A monitorjaid tökéletesen elférnek a mosógép tetején is — vágott vissza azonnal Vilu.
Noellel kissé félve néztünk össze. Még egy nap sem telt el az összeköltözés óta, de máris mindketten elkezdtük megbánni, hogy nem kettesben béreltünk lakást.
- Hogy fogunk túlélni velük három évet? — suttogta Noel a nővéremék irányába sandítva.
- Gondolkodjunk pozitívan — vontam meg a vállamat. — Ha szerencsénk van, annyi kondigépet és gamer kütyüt halmoznak fel egymás tetejére, hogy egy szép napon az összes a fejünkre borul, és megszűnik a szenvedésünk.
Noelből kitört a röhögés a kissé morbid jövőképünk hallatán, mire Vilu és Erik abbahagyták a veszekedést, és értetlenül pislogtak ránk.
- Mi történt? — meredt rám Vilu összeráncolt szemöldökkel, fél szemmel Noelt figyelve, aki éppen igyekezett nem megfulladni, mivel a nevetéstől félrenyelte a vizét.
- Csak nagyon örül neki, hogy veletek tölthetjük a következő három évet — veregettem meg Noel hátát.
Vilu úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem hiszi, de mielőtt még bármi mást mondhatott volna, csengettek az ajtón.
- Kinyitom — pattant fel Erik, és nem sokkal később négy pizzásdobozzal tért vissza. Szerencsére Noel időközben összeszedte magát, és a beszélgetés más irányba terelődött.
Ahogy körbenéztem a kis társaságunkon, körülöttünk kartondobozokkal, az ölünkben félig megevett pizzaszeletekkel, ösztönösen mosolyra húzódott a szám.
- Minek örülsz ennyire, gólkirálynő? — suttogta a fülembe Noel úgy, hogy csak én halljam, és a vállamat átkarolva közelebb húzott magához.
Oldalra fordítva a fejemet a szemébe néztem, és megvontam a vállamat.
- Mindennek. Boldog vagyok.
A válaszom hallatán Noel arcán is megjelent az a mosoly, amit annyira imádok. Mert hogy ezt csak nekem tartogatja. Bár nem mondott semmit, a szeméből kiolvastam, hogy ő is ugyanígy érez.
Hosszú volt az út idáig, de úgy érzem, pontosan arra halad az életem, amerre szeretném, és azok az emberek vesznek körül, akikkel meg akarom osztani minden napomat, a jókat és a rosszakat is.
Nem tudom, hogy valaha folytatni fogom-e még a naplóírást, de azt hiszem, ez a nap tökéletes lezárása egy fejezetnek, és alig várom, hogy minden pillanatát kiélvezzem a következőnek. Sok hibát követtem el a múltban, de már nem bánom őket, mert ezek tettek azzá, aki ma vagyok. A jövő pedig, azt hiszem, nem is lehetne fényesebb, hiszen végre az vagyok, aki lenni akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése