19. Ő volt az?

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő résszel! Hálás vagyok, hogy ennyi év után is ennyien itt vagytok. Külön köszönet a kommentelő(k)nek, nagyon boldoggá tesz minden egyes értesítés, amit a hozzászólásokról kapok. 💜

Jó olvasást!

xx Ria

***

Február 1. — szerda


Kettőt pislogtam, és már el is telt az év első hónapja. Általában a január érződik a leghosszabb hónapnak a szürke, fagyos hétköznapokkal, idén azonban levakarhatatlan mosollyal az arcomon és Noel kezét fogva töltöttem ezt a négy hetet, így aztán nem csoda, hogy mire észbe kaptam, február lett. És rögtön az első napján ki is pukkadt a boldogságom buboréka.

***

Két héttel ezelőtt bemutattam Noelt a szüleimnek, így már nem kell titokban be- és kicsempésznem őt a házból, ahányszor nálunk akarunk időzni. Ez azonban sajnos nem azt jelenti, hogy bármikor nálunk töltheti az éjszakát, ugyanis a szüleim nem értékelték túlságosan a nagy bemutatkozás körülményeit.

- Mi a terv? — suttogta Noel. Mindketten a szobám résnyire nyitott ajtaján át hallgatóztunk. A szüleim korábban értek haza a nagymamámtól, mint gondoltam. Szerencsére meghallottuk a bejárati ajtó csapódását, így sietve kipattantunk az ágyból, és felöltöztünk, de azt még nem sikerült kitalálnunk, hogy hogyan szöktetjük ki Noelt a házból. Vilu nem volt otthon, így az ő segítségére nem számíthattunk.

- Azt hiszem, sejtem, mi lesz válaszod, de nincs kedved kimászni az ablakon?

A felvetésemért egy lesújtó pillantást kaptam jutalmul.

- Ezt nemnek veszem — motyogtam. — Akkor nincs más választásunk. Én elterelem a figyelmüket, te pedig kiosonsz az ajtón.

Noel nem rajongott túlságosan az ötletemért, de hamar belátta, hogy nem igazán van más választásunk. Öt perccel később már a szüleim előtt álltam a nappaliban, és lázasan próbáltam kieszelni valami témát, amivel lefoglalom őket annyi ideig, hogy Noel kijusson az ajtón. Anya és apa a kanapén ültek, én pedig velük szemben toporogtam. A nappali ajtaját előrelátóan becsuktam, hogy még véletlenül se lehessenek szemtanúi a barátom szökésének, azonban az a veszély fenyegetett, hogy ha nem szólalok meg hamarosan, a szüleim megunják a néma szökdécselésem bámulását, és elhagyják a szobát, így sürgősen improvizálnom kellett.

- Valami fontosról szeretnék beszélni veletek — nyögtem ki végül. Megjegyezném, hogy ez nem volt a legokosabb ötlet, ugyanis ez azt jelentette, hogy elő kellett hozakodnom valami hírrel.

- Ezt már említetted — meredt rám anya összehúzott szemekkel és egyre növekvő aggodalommal az arcán. — Ugye nincs semmi baj?

- Jaj, dehogy — legyintettem, de mivel látványosan ideges voltam, valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy éppen hazudok.

Apa ezen a ponton diszkréten keresztet vetett, majd imára kulcsolta a kezeit. Anyával mindketten megrökönyödve fordultunk felé.

- Mit művelsz? — suttogta anya.

- Imádkozok, hogy a következő két szava ne a “terhes” és a “vagyok” legyen — szűrte a fogai között apa.

- Drágám. Ateista vagy.

- Tisztában vagyok vele, de ártani nem árthat — vont vállat apa.

Megforgattam a szememet. Fogalmam sincs, miért suttogtak, ugyanis mindössze egy méter volt közöttünk.

- Nem vagyok terhes — jelentettem be ünnepélyesen széttárva a karomat.

Apa önelégült tekintettel fordult anya felé.

- Látod? Működött.

Ezúttal anyával egyszerre forgattuk meg a szemünket. 

- Szóval mi az a fontos dolog? — fordult vissza felém anya.

Éppen nyitottam a számat, hogy mondjak valamit (hogy mit, azt nem tudom, lehet, hogy a himnuszt kezdtem volna el énekelni kétségbeesésemben), amikor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó.

- Noel? — Vilu meglepett hangja tisztán hallatszott még a nappali csukott ajtaján keresztül is.

- Francba — motyogtam lehunyt szemmel. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Vilu éppen akkor ért haza, amikor Noel megkísérelte elhagyni a házat, és összefutottak az előszobában.

A szüleim értetlenül fordultak hátra, de mivel csukva volt a szoba ajtaja, nem láthattak semmit. Vettem egy nagy levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy mentsem a menthetőt.

- Szóval amiről beszélni akartam veletek — köszörültem meg a torkomat. A szüleim visszafordultak felém, de fél füllel a bejárat felől beszűrődő hangokra figyeltek, így hát igyekeztem túlkiabálni Vilu és Noel beszélgetését. Annak ellenére, hogy suttogva kommunikáltak, egyértelműen hallatszott, hogy valami történik odakint.

- Szeretném bemutatni nektek a barátomat — csaptam össze a tenyeremet, mosolyt erőltetve az arcomra, ugyanis nem jutott eszembe ennél jobb megoldás.

- MI? — pattantak fel egyszerre a szüleim a kanapéról. Ezzel egyidőben az előszobából beszűrődő hangok elhallgattak. Csak remélni mertem, hogy Vilu és Noel hall engem, ugyanis szükségem volt mindkettejük közreműködésére.

- Szeretném bemutatni a barátomat — ismételtem meg. — Másfél hónapja jöttünk össze, és úgy éreztem, itt az ideje, hogy megismerjétek. Idehívtam ma délután, hogy találkozzatok vele. Ha jól hallom, most érkezett meg.

Az utolsó mondat a kelleténél talán kicsit hangosabbra sikeredett, de biztosra akartam menni, hogy Noel és Vilu meghallják. Nem vette volna ki túl jól magát, ha ők egy másik sztorival állnak elő, amikor elkerülhetetlenül szembetalálják magukat a szüleimmel.

Anya és apa elkerekedett szemekkel meredtek rám, és láthatóan egyikük sem jutott szóhoz. A torkomban dobogó szívvel megkerültem a kanapét, és kinyitottam a nappali ajtaját. Noel látványosan idegesen álldogált az előszobában, Vilu azonban vele ellentétben széles vigyorral az arcán bámult vissza rám. Meg sem próbálta eltitkolni, mennyire élvezi a műsort.

Vetettem egy gyilkos pillantást a nővéremre, de nem volt időm vele foglalkozni. Nagy levegőt véve kinyújtottam a kezem Noel felé, aki egy halvány mosoly kíséretében összekulcsolta az ujjainkat.

- Készen állsz? — suttogtam. Válaszul csak bólintott, és megszorította a kezemet. Akármennyire is stresszes volt az egész helyzet, abban a pillanatban elszállt minden idegességem. Noel általában ilyen hatással van rám.

Ez a békés lelki állapot körülbelül két további másodpercig tartott, ugyanis a szüleim úgy döntöttek, nem várják meg, hogy beinvitáljam Noelt a nappaliba, hanem a megfélemlítés stratégiáját választva félretoltak engem az útból, és megálltak a barátom előtt. Mindketten leplezetlen gyanakvással méregették Noelt és egy ideig senki nem szólalt meg.

Végül Noel törte meg a csendet.

- Pintér Noel vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket — nyújtotta a kezét a szüleim felé. Meg kell hagyni, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megrettent a cseppet sem meleg fogadtatástól. Épp ellenkezőleg, magabiztos mosollyal nézett anyára és apára.

Egy pillanatra azt hittem, még a kezét sem lesznek hajlandóak megrázni, de végül — igaz, nem túl nagy lelkesedéssel — a szüleim is bemutatkoztak neki.

Egy percnyi kínos csend után szerencsére sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy jobb lesz, ha a nappaliban folytatjuk az... ismerkedést. Abban reménykedtem, hogy ha mindenki kényelmesen elhelyezkedett, a szüleim is ellazulnak egy kicsit. Rég tévedtem ekkorát.

- Szóval, Alíz, ő lenne az, akivel… táncoltál? — szegezte nekem a kérdést anya bármiféle felvezetés nélkül. Az utolsó szót szinte a fogai között szűrte.

Beletelt egy-két másodpercbe, mire sikerült értelmeznem a szavait. Szilveszter. Vilu. Ungabunga. Anya. Tánc.

Francba.

Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.

- Nem. Vagyis igen, de nem róla volt szó szilveszterkor. Úgy értem… Beszélhetnénk másról? — kérdeztem kétségbeesetten a tenyerembe temetve az arcomat.

- Nem, én kíváncsi vagyok, mennyivel tud még vörösebb lenni a fejed — szúrta közbe Vilu. — Ott tartottunk, hogy nemcsak Noellel táncoltál.

Ha egy pillantással ölni lehetne, a nővérem halott lenne.

- Alíz? — meredt rám anya szörnyülködve. A szemem sarkából láttam, hogy Noel rázkódó vállal igyekszik visszatartani a nevetést. Végül is, inkább nevessen, minthogy kínosan érezze magát az egyéjszakás kalandom kapcsán, de azért egy kis együttérzés jól esett volna.

- Lehetne, hogy ezt később tárgyaljuk meg? Noel azért van itt, hogy megismerjen titeket — biccentettem a barátom felé.

A szüleim nagy nehezen (egyelőre) elengedték a szexuális kalandjaim témáját, és nagy megkönnyebbülésemre Noelre terelődött a figyelmük. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért lényegében őt dobtam be a busz alá magam helyett, de nem volt más választásom, ha el akartam kerülni, hogy szó szerint lángra kapjon az arcom. Szerencsére Noel hősként tűrte a szüleim vallatását, és bár egy kívülálló számára valószínűleg nem tűnt volna fel, én azért tisztán láttam, hogy anyáék is szépen lassan kezdtek megenyhülni iránta. Jobban belegondolva, nincs ebben semmi meglepő, Noel nagyon megnyerő tud lenni, ha akar. Ez is olyasmi, amit nem gondoltam volna róla pár hónappal ezelőtt.

- Ez nem is ment olyan rosszul — tűnődtem hangosan, amikor aznap este kikísértem Noelt a kapuhoz.

- Biztos vagy benne? Csak mert apukád elég ijesztően bámul a nappali ablakából — jegyezte meg Noel. És valóban, hátrafordulva szembetaláltam magam apával, aki homlokát az ablaküveghez nyomva résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatunkat.

- Ne haragudj — temettem a tenyerembe az arcomat. — Ezt egyáltalán nem így terveztem.

Noel óvatosan elhúzta a kezemet, hogy a szemembe nézhessen.

- Nincs miért bocsánatot kérned. És nézzük a jó oldalát, legalább mostantól nem kell bujkálnunk.

- Ó, nehogy azt hidd. Ha rajtuk múlik, 25 éves koromig nem fogják megengedni, hogy nálunk aludj.

- Akkor muszáj lesz kreatívnak lennünk — vont vállat azzal a pimasz vigyorral az arcán, amitől minden egyes alkalommal felgyorsul a szívverésem.

- Még mindig minket néz, ugye?

Noel vetett egy diszkrét pillantást a hátam mögé.

- Nem hiszem, hogy leveszi rólunk a szemét, amíg el nem indulok.

- Pedig most nagyon szeretnélek megcsókolni — sóhajtottam.

Noel egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, olyan tekintettel nézett vissza rám, amiből egyértelmű volt számomra, hogy ő is ugyanígy érez.

- Holnap — szorította meg a kezemet búcsúzóul.

- Holnap.

És másnap valóban be is pótoltuk az elmaradt csókot. Sokszorosan. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár ránk két héten belül. Ha tudtam volna, valószínűleg nem vártam volna meg a másnapot, és apával nem törődve Noel nyakába vetettem volna magam a kertkapuban, pontosan tudva, hogy ki kell használnom minden pillanatot, amit vele tölthetek.

***

A nővérem mindig is a kiszámíthatatlanságáról volt híres, így tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy múlt vasárnap este berontott a szobámba egy popcornos vödörrel a fején.

- Nem bírom tovább, muszáj beszélnem veled — vágott bele, szokásához híven átugorva a köszönést.

- Oké, de kezdhetjük azzal a beszélgetést, hogy elmagyarázod… ezt? — mutattam a fejére.

- Mit? — meredt rám értetlenül, láthatóan kizökkentve a gondolatmenetéből.

- Egy popcornos vödör van a fejeden. Ugye tudsz róla, hogy ott van? — tettem hozzá kissé elbizonytalanodva.

- Ja, hogy az. Esik kint az eső — legyintett, mintha ez mindent megmagyarázott volna.

- Minden rendben? Ijesztően tikkel a szemed.

- Semmi sincs rendben — fakadt ki váratlanul, én pedig ijedtemben hátráltam egy lépést. — Nem tudok tovább titkolózni. Azt mondogattam magamnak, hogy ha te megtetted, akkor nekem is jogom van hozzá, de ez most már teljesen más helyzet, és nem tudom ezt tovább csinálni.

Olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem a szavait. Amikor összeraktam a fejemben az elhangzottakat, akkor sem lettem okosabb, ugyanis semmi értelme nem volt annak, amit mondott.

- Oké, Vilu, mi lenne, ha leülnél? Fogalmam sincs, miről beszélsz, és egy papírvödör van a fejeden, szóval ha nem nyugszol le hamarosan, muszáj lesz hívnom egy pszichiátert.

A nővérem egy hatalmas sóhaj kíséretében végre ledobta a fejéről a vödröt, majd levetette magát az ágyamra. Visszanyeltem egy megjegyzést arról, hogy belekeni a takarómba a popcornos haját, és inkább én is lefeküdtem mellé. Pár percig mindketten néma csendben bámultuk a plafont.

- Esküszöm, hogy nem bosszúból csináltam — törte meg végül a csendet a nővérem. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.

- Mit nem bosszúból csináltál?

- Nem bosszúból szerettem bele.

- Vilu, én értem, hogy azt hiszed, éppen elmagyarázol nekem valamit, de valójában minden mondatoddal egyre jobban összezavarsz.

- Bocsi — temette a tenyerébe az arcát.

Sóhajtva felkönyököltem az ágyon.

- Oké, kezdjük a legelején. Kibe szerettél bele?

Válasz helyett csak megrázta a fejét.

- Akkor találgatok. Viktorról van szó?

- Nem. Vagyis részben. De nem.

- Vilu! — Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt mellettem, de aztán láthatóan eldöntötte, hogy ideje tisztázni a dolgokat, és végre elvette a kezét az arcáról. Legnagyobb meglepetésemre könnyeket véltem felfedezni a szemében.

- A szülinapi bulidon nagyon magam alatt voltam, miután Stellával beszéltem Viktorról. Hogy egészen pontos legyek, a hátsó kertben ültem, és mozdulatlanul bámultam az akácfa törzsét. Csodálom, hogy nem fagytam oda, volt vagy két fok aznap éjszaka.

- Ó, Vilu — sóhajtottam fel. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy a nővéremet ilyen mélyen érintette a Viktor-ügy.

- A helyedben várnék még a sajnálkozással, mert hamarosan gyűlölni fogsz — jegyezte meg a nővérem rezzenéstelen arccal.

- Mi?

- Hallottad.

- Megtennéd, hogy folytatod a történetet? Mert most már hivatalosan is teljesen össze vagyok zavarodva.

A nővérem szorosan lehunyta a szemét, és akkor sem nyitotta ki, amikor végül szólásra nyitotta a száját.

- Nem tudom, pontosan mennyi ideig ültem a kertben, de egy idő után rám talált, és nekem adta a kabátját. Én meg anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, egyszerűen csak kiöntöttem neki a szívemet.

Annyira örültem, hogy Vilu száját végre értelmezhető mondatok hagyják el, hogy nem akartam félbeszakítani azzal, hogy rákérdezek arra az apró részletre, hogy mégis kiről beszél éppen.

- Ő pedig végighallgatott, és mire észbe kaptam, fogalmam sincs, hogy történt, de… megnevettetett — folytatta a nővérem. — Tényleg nem tudom, hogy csinálta, amikor annyira magam alatt voltam. Aztán másnap reggel, amikor felébredtem, egy üzenet fogadott tőle. Tudni akarta, hogy vagyok. Annyira váratlanul ért. Korábban sosem beszélgettünk Messengeren, de onnantól kezdve valami megváltozott, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélünk. Minden reggel alig vártam, hogy írjon. Pár héttel később pedig elhívott kávézni, aztán sétálni, azután kajálni, ma pedig moziba. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, mert attól túl valóságossá vált volna, nekem legalábbis.

Ezen a ponton egy hatalmas sóhajtás hagyta el a száját. Továbbra is összeszorított szemekkel vágott bele a következő mondatba, én pedig hamarosan megértettem, miért.

- Nem fogok hazudni, amikor megtudtam, mi történt köztetek Viktorral, átfutott az agyamon, hogy milyen egyszerűen fájdalmat tudnék okozni ezzel neked, de addigra már valójában rég mindegy volt. Magamnak sem mertem bevallani, de bármennyire is nem terveztem, beleszerettem. És amikor ma a mozi után megcsókolt, nem tudtam tovább hazudni magamnak.

Óvatosan kinyitotta a szemét, és félve pislogott fel rám.

- És neked sem — tette hozzá suttogva.

Néhányszor szólásra nyitottam a számat, de mindannyiszor visszacsuktam, ugyanis szerettem volna alaposan átgondolni a következő szavaimat.

- Nem fogod megkérdezni, ki az? — suttogta Vilu, amikor hosszú percekkel később egyértelművé vált, hogy nem én fogom megtörni a csendet.

Óvatosan megráztam a fejemet.

- Nincs rá szükség — szólaltam meg halkan, halvány mosollyal az arcomon. — Már abból tudtam, hogy megnevettetett, amikor szomorú voltál.

Vilu könnybe lábadt szemekkel nézett vissza rám.

- Nagyon gyűlölsz?

A kérdés hallatán összeráncoltam a szemöldökömet.

- Miért gyűlölnélek?

- Mert beleszerettem az exedbe? — kérdezett vissza értetlenül.

- Évekkel ezelőtt szakítottunk, és azóta egy fél pillanatra sem néztem rá máshogy, mint egy nagyon jó barátra. Persze, meglepett, amit most meséltél, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. De minél többet gondolkodok rajta, annál egyértelműbb, hogy mennyire összeilletek. Szóval ha az áldásomat kéred, akkor a tiéd.

- Hűha. Erre nem számítottam — ismerte be. — Fel voltam készülve egy verekedésre.

Ezt hallva hangosan felnevettem.

- Te nem vagy normális — nyögtem ki nagy nehezen, miután sikerült lecsillapodnom. — El tudod képzelni rólam, hogy bárkivel is verekednék? És ha igen, akkor épp veled?

- Sosem lehet tudni — vont vállat Vilu. Ezúttal már az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly. — A személyiséged megvan hozzá, csak idő kérdése, hogy megtépj valakit.

- Hah. Mégis hogy érted azt, hogy a személyiségem megvan hozzá? — háborodtam fel.

- Szóval azt mondod, hogyha valaki ráhajtana Noelre, szép csendben tűrnéd? — vonta fel a szemöldökét, nekem pedig már a gondolattól is felforrt az agyvizem.

- Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, az biztos. De nem tépném meg.

Vilu megajándékozott egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” nézéssel.

- Oké, lehet, hogy elcsattanna egy ártalmatlan pofon — pontosítottam. — De csak egy visszafogottabb fajta. Semmi orrtörés, max egy kis csontrepedés.

Ezúttal a nővéremen volt a sor, hogy hisztérikusan felnevessem.

- És még csodálkozol, hogy féltem beszélni veled Erikről — törölgette meg a szemét.

Erikről. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünk is kimondta a nevét. Az első szerelmem és a nővérem egymásba szerettek. Egy ilyen helyzetben, azt hiszem, a legtöbb ember úgy érezné, elárulták, de minél többet gondolkoztam, annál inkább úgy éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Vilu és Erik nagyon sok mindenben különböznek, de valahogy mégis hasonlít a személyiségük. Bármilyen meglepő is, őszintén boldoggá tett a kapcsolatuk híre.

- Szóval ma megcsókolt — tereltem vissza a témát a legfrissebb fejleményekre. — Milyen volt?

- Váratlan — vágta rá Vilu. — Elképesztő.

- Ugye ez azt jelenti, hogy elképesztően jó?

- Természetesen — forgatta meg a szemét vigyorogva. — Csak azt bánom, hogy nem ez volt az első csókom.

- Ismerős érzés — horkantottam fel.

- Megbántad az első csókodat?

- Most, hogy így kérdezed, igen — gondolkodtam el, felidézve életem egyik legkellemetlenebb emlékét.

- Miért, kivel történt? — kérdezte Vilu, de aztán elkerekedett a szeme. — Úristen, már el is feledkeztem róla. Patrikkal volt, igaz?

Válaszul csak bólintottam, összerázkódva az emléktől.

- De egyébként nem az első csókra gondoltam az előbb — tettem hozzá.

- Ó.

- Ja. Nem sikerült túl jó döntéseket hoznom az első alkalmakat illetően — nevettem el magam kínosan.

- Azért az első férjedet igyekezz jól megválasztani — vigyorgott rám a nővérem.

- Összesen egy férjet tervezek választani magamnak, köszönöm.

- Mindenki annyit tervez — vont vállat, nekem pedig be kellett látnom, hogy ebben van igazság.

- Szóval… Akkor hivatalosan is egy pár vagytok? — tértem vissza az eredeti témánkhoz.

- Khm. Nem igazán jutottunk el eddig a beszélgetésig.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a nővéremre.

- Ezt hogy érted? Azt mondtad, megcsókolt. Mi történt pontosan?

Vilu megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

- Miután vége lett a filmnek, elindultunk hazafelé. Esett az eső, és Erik viccelődve megjegyezte, hogy használhatnánk a popcornos vödröket kalapként az eső ellen. Én a fejére tettem az enyémet, erre ő a fejemre tette a sajátját. Aztán csak álltunk ott egymással szemben, éppen bőrig ázva, de egyáltalán nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni, és aztán… ő csókolt meg engem. Eszméletlen volt — sóhajtott fel csillogó szemekkel.

Olyan széles mosoly terült el az arcomon, hogy szabályosan belesajdultak az arcizmaim. A nővéremet életében először láttam igazán szerelmesnek, és ez a tudat hatalmas boldogsággal töltött el.

- Aztán elszaladtam.

- Hogy mit csináltál? — Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, hogy egy fél pillanatra meg is szédültem.

Követve a példámat, Vilu is feltápászkodott.

- Elszaladtam — ismételte meg vállat vonva. — Muszáj volt beszélnem veled.

- Álljunk meg egy pillanatra — emeltem fel a kezemet. — Azt akarod mondani, hogy Erik megcsókolt, te szó nélkül otthagytad, és azóta arra pocsékolod az időt, hogy nekem ecseteled a történteket ahelyett, hogy megkeresnéd, és megmondanád neki, hogy szereted?

- Én nem mondtam, hogy szeretem — háborodott fel azonnal Vilu.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vessek rá egy “ezt ugye te sem gondolod komolyan” pillantást.

- Lehet, hogy nem mondtad ki ilyen nyíltan, de azért ez eléggé egyértelmű.

- De én… — kezdett volna ellenkezni a nővérem, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme. — Úristen. Otthagytam anélkül, hogy megmondtam volna neki, hogy szeretem.

- Ezt mondom én is — bólogattam vehemensen.

- Most mit csináljak? — fogta a fejét a nővérem kétségbeesetten.

- Mégis mit csinálnál? Keresd meg, és mondj el neki mindent.

- Oké, de…

- Vilu! Most! — kiáltottam rá, mire végre észbe kapott, és a következő pillanatban már loholt is kifelé a szobámból, én pedig a fejemet rázva, hitetlen mosollyal az arcomon néztem utána.

Fél perccel később azonban legnagyobb meglepetésemre újra berontott a szobámba. és szó nélkül a nyakamba vetette magát, szorosan magához szorítva. Nem volt szükség szavakra, pontosan tudtam, mit jelentett az ölelés.

Hosszú percekkel később végül elengedtük egymást, és a vajszagú, szétázott vödröt felkapva a nővérem végre tényleg kisietett a szobámból, hogy elmondja az exemnek, hogy szereti. Ez is egy olyan mondat, amit nem hittem volna, hogy valaha le fogok írni, de hát itt vagyunk.

***

És ezzel el is érkeztünk a mai naphoz. Február 1-je, szerda. A nap, amiről képtelen vagyok könnyek nélkül írni, pedig valójában azt sem tudom, mi történt pontosan.

- El fogja venni a telódat — bökött oldalba diszkréten Vilu. Matekórán ültünk éppen, és igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne aludjak el. A Noellel való üzengetés tökéletes megoldásnak bizonyult erre. Merje csak azt mondani valaki, hogy nem teszek meg mindent a tanulmányaim érdekében.

- A tiédet is — vágtam rá anélkül, hogy felnéztem volna a telefonomból. Nem kellett ránéznem a nővéremre ahhoz, hogy tudjam, hogy az előttünk ülő Eriknek írogat éppen.

- Én legalább az asztal alatt csinálom.

A szememet forgatva az ölembe ejtettem a telefont tartó kezemet, amit eddig az asztal tetején tartottam. Felesleges erőfeszítés volt, ugyanis a matektanárunk otthon felejtette ma a szemüvegét, ami nélkül az első padsorig sem látott el, nemhogy az utolsó előttiig. Ezért aztán természetesen az egész osztály úgy értelmezte a helyzetet, hogy lényegében lyukasóra van, és mindenki csak akkor nézett fel a telefonjából, amikor a tanárnő ötpercenként véletlenül nekiütközött valaminek, legutóbb épp a sarokban álló fikusznak.

Az arcomon levakarhatatlan mosollyal olvastam vissza az utolsó üzenetváltásomat Noellel.


11:21 - Alíz

Éhen halok.

11:21 - Noel

Egyél.

11:23 - Alíz

Rossz válasz. Az egyetlen elfogadható reakció az lett volna, hogy “azonnal rohanok és viszek neked egy BigMacet, Életem Értelme”.

11:24 - Noel

Magyarórán ülök a város másik felén, honnan szereznék neked mekit?

11:25 - Alíz

Nem tetszik a hozzáállásod.

11:26 - Noel

Ezer bocsánat. Azonnal rohanok, és viszek neked egy BigMacet.

11:26 - Alíz

Tényleg??

11:27 - Noel

Nem, lol.

11:28 - Alíz

Meg vagyok sértve.

11:29 - Alíz

És lehagytad az Életem Értelmét.

11:30 - Noel

Este kiengesztellek, ne aggódj.


Az utolsó üzenettől enyhén lángba borult a fejem, de a tanárnak ezt szerencsémre esélye sem volt észrevenni a szemüvege nélkül.

Az ebédszünetet a büfében töltöttem harmadik kerékként Vilu és Erik társaságában, akik nem sokat érzékeltek a jelenlétemből, ugyanis túlságosan is lefoglalta őket, hogy révetegen egymás szemébe bámuljanak.

Egy idő után arra jutottam, hogy ezt a tevékenységet nélkülem is gond nélkül tudják űzni, és inkább a lépcső felé vettem az irányt, hogy visszamenjek a terembe. Nem meglepő módon a gerlepárnak fel sem tűnt a távozásom.

Felfelé tartva képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Kevés dolog tesz boldogabbá, mint amikor boldognak láthatom a nővéremet. Isten a tudója, nem sok okot adott rá neki az élet a múltban.

- Noja? — Meglepetten torpantam meg barátnőm mellett, aki a lépcsőház ablakában gubbasztott, teljesen egyedül, mindössze egy félig megevett szendvics társaságában. — Mit csinálsz itt egyedül?

- Pavvik evőv buvkávok — felelte teli szájjal.

Beletelt egy kis időbe, mire megfejtettem, hogy ez mit akart jelenteni.

- Miért bujkálsz Patrik elől?

- Mert kettesben akart ebédelni velem.

- Ööö… Hogy merészeli? — Nem voltam benne biztos, hogy kellene reagálnom, mivel Patrik szándékai ezúttal ártalmatlannak tűntek, Noja hanglejtése viszont azt sugallta, hogy a srác valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett el.

- Én is ezt mondtam — bólogatott Noja hevesen. — Hogy merészeli? Először összetöri a szívemet, aztán úgy dönt, hogy végre úgy bánik velem, ahogy megérdemlem? Seggfej.

Szólásra nyitottam a számat, de ezúttal már tényleg fogalmam sem volt, mi lenne a helyes reakció. Főleg mivel nagyon úgy tűnt, hogy maga Noja sem tudja, mit gondol az egészről. Így hát inkább csak szó nélkül letelepedtem mellé az ablakpárkányra.

- Mi a helyzet most veletek? — tettem fel pár perc hallgatás után a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.

- Ha tudnám a választ erre a kérdésre, nem a lépcsőházban ebédelnék.

- Jogos.

- Veled mi a helyzet? — váltott témát azonnal. Mivel a fél szemöldöke körülbelül a hajvonaláig ugrott fel, feltételeztem, hogy legnagyobb valószínűséggel pontosan tisztában van vele, mi újság velem.

- Egy ideje nem beszéltünk, igaz? — sóhajtottam fel.

Válaszul Noja némán megrázta a fejét.

- Azt hiszem, mindent elszúrtam Stellával — suttogtam.

- Azt hiszem, ezt jól látod — vágta rá könyörtelenül, a kétségbeesett arcomat látva azonban megenyhült a tekintete. — De ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbocsátani neked. Vilu is megbocsátott.

- Vilu a testvérem.

- Pontosan. Normál esetben neki még dühösebbnek kellett volna lennie, de szerencsére túl boldog az exeddel ahhoz, hogy haragudjon rád.

- Szerencsére — biccentettem. — Mit tehetnék, hogy Stella megbocsásson nekem?

- Mondanám, hogy ajánld fel neki is az egyik exedet, de a maradék egy úgy döntött, hogy engem kerget az őrületbe.

- Patrik nem az exem. Sőt, ő igazából Stella exe.

- Részletkérdés — legyintett Noja.

- Elég harapós hangulatban vagy ma — jegyeztem meg hátradőlve.

- Bocs — dőlt hátra ő is velem szemben. — Nem sokat aludtam mostanában. Visszatérve Stellára, nem sokat segít a helyzeteden, hogy rád talált a boldogság, miután neki összetört a szíve.

- Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni.

- Azon kívül, hogy türelmes vagy vele, és nem mondasz le róla, nem sok mindent tudsz tenni.

Magamtól is erre a következtetésre jutottam, de azt kívánom, bár lenne más megoldás.

***

- Jössz haza? — kérdeztem Vilut, amikor órák után kifelé sétáltunk az épületből.

- Nem. Eriknek edzése lesz, elkísérem — felelte enyhén elpirulva.

- Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor érdekelni kezd a foci.

- Nem a foci, a focisták. Vagyis csak egy focista — pontosított.

- Hé — háborodtam fel. — És velem mi van?

- Bocs — vont vállat a megbánás szikrája nélkül.

- Kegyetlen vagy — pufogtam.

- Majd kihevered. Otthon találkozunk — veregetett vállon, azzal gyors léptekkel elindult a sportközpont felé, de pár pillanattal később megtorpant, és hatalmas vigyorral a fején visszafordult felém. — Úgy látom, lesz, aki megvigasztal.

- Miről beszélsz? — kiáltottam utána, de már ott sem volt.

Amikor azonban egy másodperccel később egy nagyon is ismerős alak fordult be a sarkon, hamar értelmet nyertek a nővérem szavai. Ahogy összetalálkozott a tekintetem Noel mélyzöld szemeivel, aggasztóan felgyorsult a szívverésem. Amikor pedig a kezében tartott zacskóra esett a pillantásom, hirtelen valós veszéllyé vált, hogy a mentő fog elvinni.

- Hoztál nekem mekit? — hápogtam teljesen ledöbbenve.

- Nem kockáztathattam meg, hogy éhen halj — vont vállat, mintha ez csak valami semmiség lett volna.

- De… — kezdtem, de képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot.

- Alig várom, hogy lássam a fejedet, amikor elmondom, hogy fagyit is hoztam. — Ezzel egyidőben felemelte a McFlurry-t, amit addig a háta mögött dugdosott.

- Nem találok szavakat — motyogtam továbbra is elképedve.

- Ha tudtam volna, hogy egy McMenü az ára annak, hogy elhallgass, már sokkal korábban bevetettem volna ezt a trükköt — jegyezte meg egy önelégült vigyorral az arcán. Szerencséjére tudtam, hogy viccel. Ugyan miért ne élvezné a folyamatos fecsegésemet?

- És mi az ára annak, hogy te elhallgass? — kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Szerintem erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ — vágta rá gondolkodás nélkül, pimasz mosollyal az arcán.

Nem kellett kétszer mondania, ugyanis a következő pillanatban (természetesen ügyelve az ajándék kajám épségére) a nyakába vetettem magamat, és egy cseppet sem diszkrét csókkal adtam tudtára, milyen sokat jelentett a figyelmessége.

Mint mindig, most is pillanatok alatt úgy elmerültünk egymásban, hogy a külvilág megszűnt létezni. Így történhetett meg az, hogy az agyam csak némi fáziskéséssel fogta fel, amit a fülem sokkal előbb meghallott.

- Ez ugye csak valami vicc?

Amint tudatosult bennem, hogy kinek a hangját hallom, hirtelen meghűlt az ereimben a vér. Nem húzódtam el azonnal Noeltől, a szánk továbbra is összeért, és ha rajtam múlt volna, valószínűleg sosem engedem el, ugyanis valamiért az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ha megteszem, talán sosem kapom őt vissza. Végül azonban Noel volt az, aki tett egy lépést hátrafelé, és váratlanul dühös tekintettel fordult a mögöttem álló alak felé.

- Ugye viccelsz velem? — ismételte meg Viktor, minden bizonnyal nekem címezve a szavakat. A szememet továbbra is lehunyva tartva vettem egy mély levegőt, majd megfordultam.

- Mit akarsz, Viktor? — szegeztem neki a kérdést cseppet sem kedvesen. A hátam közepére sem kívántam abban a pillanatban a srácot, aki életemben először látott meztelenül. Főleg mivel éppen egy díjnyertes csókot sikerült félbeszakítania.

- Szóval miatta koptattál le — nevetett fel hitetlenkedve, bár a mosolya nem jutott el a szeméig. — És fogadni mernék, hogy miatta sírtál a szülinapodon. Hát ez rohadt jó.

Értetlenül meredtem rá.

- Ezt hogy érted?

Viktor megvonta a vállát, és ha lehet, a következő szavaival csak még jobban összezavart.

- Vicces, hogy a történelem folyton ismétli önmagát, nem?

Mielőtt még bármit reagálhattam volna, Viktor sarkon fordult, és komótos léptekkel elsétált.

Továbbra is értetlenül ráncolva a szemöldökömet hátrafordultam Noel felé, aki egy szót sem szólt az elmúlt néhány percben. Felkészültem rá, hogy az a cseppet sem hálás feladat vár rám, hogy elmagyarázzam neki, mi történt az imént, de amikor összetalálkozott a tekintetünk, azonnal világossá vált számomra, hogy erre nem lesz szükség.

A szeméből áradó mélységes, leplezetlen fájdalom úgy szíven ütött, hogy ösztönösen tettem egy lépést hátrafelé.

- Noel… — kezdtem óvatosan, de fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Főleg mivel szépen lassan elkezdett tudatosodni bennem, hogy itt valójában én vagyok az, akinek el kellene magyarázni valamit. Noel reakcióját elnézve ugyanis az az érzésem támadt, hogy ő tud valamit, amit én nem.

Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de egyiket sem mertem feltenni, ugyanis minden csendben eltelt másodperccel egyre inkább úgy éreztem, azok lennének az utolsó szavak, amiket Noelnek mondok.

Nem tudom, mennyi ideig bámultuk egymást némán, de egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végül Noel törte meg a csendet.

- Kérlek mondd, hogy nem ő volt az — suttogta. Nem kellett kifejtenie, tudtam, mire gondol. Ahogy azt is tudtam, hogy rettegett kimondani ezeket a szavakat, ugyanazon okokból, amiért én is féltem feltenni a saját kérdéseimet.

- Miért? — kérdeztem suttogva.

- Ő volt az?

- Miért érzem úgy, hogy ha azt mondom, igen, sosem látlak többé?

- Alíz? — Noel könyörgő tekintettel meredt rám. Nem voltam benne biztos, hogy arra kér, válaszoljak, vagy pedig arra, hogy nemmel válaszoljak.

Többször is kinyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Így hát nem volt más választásom: óvatosan bólintottam egyet.

Biztos vagyok benne, hogy az életem során rengeteg fájdalmas pillanatban lesz még részem, de az fix, hogy ezt nehéz lesz bárminek is überelnie. Amint megkapta a választ a kérdésemre, Noel szíve a szemem láttára tört darabokra. És én még csak azt sem tudtam, miért.

Tett egy lépést hátrafelé, mintha csak mellbe szúrtam volna. A mekis zacskó és a fagyi is a földön landoltak a lába mellett, de egyikünk sem foglalkozott vele.

- Ismeritek egymást, ugye? — Minden erőmre szükségem volt, hogy fel tudjam tenni ezt a kérdést, mielőtt még elsírtam volna magam.

Noel válasz helyett csak üres tekintettel bámult rám.

- Noel? Honnan ismeritek egymást? — ismételtem meg.

- Sajnálom, de ez nekem nem megy — motyogta a fejét rázva, majd minden további nélkül sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Viktor távozott.

- Hé, nem hagyhatsz így itt — kiáltottam utána, és azonnal a nyomába eredtem.

Anélkül, hogy megállt volna, hátranézett a válla felett.

- Ha egy kicsit is kedvelsz, akkor most nem jössz utánam.

- Ha egy kicsit is kedvellek? Noel, én nem kedvellek, hanem szeretlek — szakadt ki belőlem, mielőtt még átgondolhattam volna, mit mondok. De amint kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság, és eszem ágában sem volt visszavonni a szavaimat. Lehet, hogy nem volt szerelem első látásra, de szerelem volt, és még mindig az. Jelen időben.

- Ne csináld ezt velem — szívta be a levegőt mélyen, ezúttal megtorpanva. Majdnem belesétáltam hátulról, de még az utolsó pillanatban lefékeztem mögötte.

- Mit ne csináljak?

- Ne mondd azt, hogy szeretsz csak azért, hogy ne hagyjalak itt.

- Azt hiszed, hogy nem gondolom komolyan? — kérdeztem teljesen elképedve.

- Fogalmam sincs, mit higgyek, Alíz. Muszáj lelépnem, hogy gondolkodhassak, oké?

A hangja olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem hallottam. Mindennél jobban szerettem volna a szemébe nézni, hátha kiolvashatnék valamit a tekintetéből, de továbbra is háttal állt nekem, én pedig nem akartam tovább feszegetni a határait.

- Oké — suttogtam végül. — Tudod, hol találsz, ha készen állsz rá, hogy beszéljünk.

Válaszul aprót bólintott, és mire kettőt pislogtam, már be is fordult a sarkon, én pedig ott maradtam egyedül az utca közepén, egy olvadozó fagyitócsával a hátam mögött és az összetört szívemmel a mellkasomban. Negyedóra leforgása alatt fenekestül felfordult a világom, nekem pedig ötletem sem volt, hogy miért.

18. Szilveszter

Sziasztok!

Elképesztő, hogy milyen gyorsan telik az idő. Valamiért abban a hitben voltam, hogy pár hónappal ezelőtt raktam ki utoljára új részt, pedig valójában tavaly júliusban. Hupsz. De a jó hír az, hogy hivatalosan is befejeztem az egész történetet, már csak közzé kell tennem a fejezeteket!

Jó olvasást! Hamarosan jelentkezem a folytatással. ;)

xxx Ria

***

December 29-31. — péntek-vasárnap


Másnap reggel volt szerencsém Vilu kellemesen dallamos, cseppet sem harsány hangjára ébredni.

- Úristen! Mi a franc?

Ötletem sem volt, miért kiabál a nővérem (minden bizonnyal) hajnalok hajnalán. Erősen hunyorogva nagy nehezen kinyitottam a szememet, és az első dolog, amit megpillantottam, az Vilu volt a szobám ajtajában állva. Fél kezével a szemét fogta be éppen, a másikkal pedig fenyegetően hadonászott az irányomba.

- Mi bajod van? — mordultam rá álmosan és felettébb értetlenül.

- Kérlek, mondd, hogy az ott nem az, akire gondolok.

- Ki? — Ha lehet, még jobban összezavarodtam. Megpróbáltam felülni, ebben azonban meggátolt a derekamat átölelő kar. — Oh.

Ez volt az a pillanat, amikor teljesen felébredtem, és Noel karját félrelökve úgy ültem fel az ágyban, mintha csak egy láthatatlan kéz felrántott volna.

- Hol vannak anyáék? — hadartam egyre növekvő pánikkal a hangomban.

- Boltba mentek, csak engem dobtak ki itthon. Elárulnád végre, hogy mi folyik itt, és hogy ki az ott melletted? — követelte újfent Vilu, egyik kezét továbbra is a szemére szorítva. Ekkor jöttem rá, hogy sem én, sem Noel nem vagyunk felöltözve.

Tehetetlenül a tenyerembe temettem az arcomat, és éppen azt próbáltam eldönteni, hogy sírnom vagy nevetnem kellene ebben a helyzetben, amikor Noel megköszörülte a torkát. Észre sem vettem, hogy felébredt, bár tekintettel a kiabálásunkra, ez egyáltalán nem volt meglepő.

- Ha szabad közbeszólnom, Pintér Noel vagyok. Feltételezem, hogy te vagy Vilu. Örülök, hogy megismerhetlek, Alíz sokat mesélt rólad.

Lassan felemeltem a fejemet a tenyeremből, és Noel felé fordultam, aki halálos nyugalommal nyújtotta a kezét Vilu felé, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy kezet rázzanak. Láthatóan egyáltalán nem jött zavarba attól, hogy a testvérem, akivel sosem találkozott korábban, éppen most nyitott ránk.

- Érdekes — kukucskált ki Vilu a szemét eltakaró ujjai között. — Alíz nekem semmit sem mesélt rólad.

Nem kellett a szemébe néznem ahhoz, hogy tudjam, éppen felvont szemöldökkel és minden bizonnyal szemrehányóan bámul rám a keze mögül.

Mivel Noel továbbra is tartotta felé a kinyújtott kezét, Vilu óvatos léptekkel eltipegett az ágyig, majd a fejét elfordítva vakon hadonászni kezdett. A szememet forgatva megragadtam a csuklóját, és Noel kezéhez irányítottam, mielőtt még a nagy hadonászások közepette olyan helyre tévedt volna a keze, ami miatt kedvem támadt volna hasba vágni.

- Örvendek, Pintér Noel. További értesítésig neked Violetta vagyok. Majd ha eldöntöttem, hogy kedvellek-e, visszatérünk a becenevek kérdésére.

Noel felnevetett, én pedig masszírozni kezdtem a halántékomat, mert éreztem, hogy hamarosan rám tör a migrén.

- Vilu, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? — néztem fel rá esdeklő tekintettel.

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod.

- Ne aggódj, ezt egy percig sem hittem — sóhajtottam.

- Elvárom, hogy tíz percen belül a szobámban legyél — bökött felém fenyegetően a szabad kezével, majd drámai lassúsággal kihátrált a szobából, és egy határozott mozdulattal becsapta maga után az ajtót.

Bocsánatkérő tekintettel fordultam Noel felé.

- Ne haragudj — suttogtam. — Azt hittem, sokkal később érnek csak haza.

- Ne viccelj — legyintett. — Viszont…

- Viszont? — vontam fel a fél szemöldökömet kissé félve.

- Aggódnom kellene amiatt, hogy a nővéred nem hallott még rólam?

Noel nem az a szívbajos, túlgondolós típus, úgyhogy nem számítottam rá, hogy ez a dolog zavarni fogja.

- Jaj, dehogy. Vilu… Ez egy kicsit bonyolult történet. De a lényeg az, hogy Vilunak is tetszett az a srác, akivel én…

Nagyon reméltem, hogy Noel veszi a lapot, és nem kell befejeznem ezt a mondatot. Már így is sokkal több szó esett az egyéjszakás kalandom kínos részleteiről, mint szerettem volna.

Nem tudom, milyen reakciót vártam Noeltől, de arra biztosan nem számítottam hogy hangos nevetésben tör ki.

Kérdő tekintettel meredtem rá.

- Melletted lehetetlen unatkozni — nyögte ki nagy nehezen, mielőtt újra kitört belőle a röhögés.

- Hé, nem ér nevetni. Így is épp elég rosszul érzem magamat az egész miatt — néztem rá szomorúan, mire végre abbahagyta a nevetést, és az enyémhez támasztotta a homlokát.

- Bocsánat. Csak nehéz elhinni, mennyi dráma van az életedben.

- Túl sok? — suttogtam, kicsit félve a választól.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre Noel megrázta a fejét.

- Dehogy. Csak azt remélem, hogy én nem hozok még több káoszt.

- Viccelsz? Neked köszönhetem, hogy az elmúlt két hetem nyugodtan telt.

A szavaim hallatára Noelnek ellágyult a tekintete. Egy pillanattal később a szája megtalálta az enyémet, és már kezdtünk belemerülni a dolgokba, amikor Vilu dörömbölni kezdett a falon.

- Hé, gerlepár, csak szólok, hogy anyáék most indultak el a boltból a Google Maps szerint.

Noellel egymáshoz támasztottuk a homlokunkat, és mindkettőnknek rázkódott a válla a nevetéstől.

- Azt hiszem, ideje indulnom — suttogta Noel, én pedig szomorúan bólintottam.

Amíg Noel öltözött, én kissé zavartan gyűrögettem a takaróm szélét, és azon gondolkodtam, feltegyem-e a kérdést, ami már egy ideje ott volt a nyelvem hegyén.

- Az egyik osztálytársam meghívott a szilveszteri bulijába. Van kedved eljönni velem? — böktem ki végül. Még csak két hete voltunk együtt, és egy részem félt, hogy talán túl korai lenne belökni a mélyvízbe egy olyan bulin, ahol minden barátom ott lesz. Főleg, hogy (a Viluval való váratlan találkozást leszámítva) nem került még szóba, hogy bemutatnánk egymást a családunknak vagy a barátainknak.

- Randira hívsz? — kérdezte pimasz vigyorral az arcán, mire mosolyogva megforgattam a szememet.

- Azt hittem, együtt járunk.

- Azt hittem, annak része a randizás — kötekedett.

- Megválaszolnád a kérdésemet? — förmedtem rá türelmetlenül, ő pedig elnevette magát. Tényleg nem igazságos, hogy ilyen ellenállhatatlan a mosolya.

Két lépéssel ott termett az ágy mellett, és egy határozott mozdulattal talpra rántott.

- Természetesen ott leszek — mondta a derekamat átölelve. — Ha a barátaid legalább olyan szórakoztatóak, mint a nővéred, ez lesz életem legjobb szilvesztere.

- Azt hittem, azért lesz ez életed legjobb szilvesztere, mert velem leszel — húztam fel kihívóan a szemöldökömet.

- Még hogy az én egómmal van a baj — forgatta meg a szemét Noel válaszul. Hah, ezt viszont tőlem tanulta.

***

- Mi a franc? — rontott rám Vilu abban a pillanatban, hogy betettem a lábamat a szobájába, miután kikísértem Noelt. Olyan hirtelen termett az arcomban, hogy hátrahőköltem.

- Oké, először is, nyugodj meg — tettem a kezem a vállaira kissé félve. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt infarktust kap.

Szerencsére megfogadta a tanácsomat, és vett egy mély levegőt.

- Az elejéről kezdd — parancsolta, és egy határozott mozdulattal magával rántott, így mindketten lehuppantunk az ágyára.

Vilu lényegében tátott szájjal hallgatta végig a Noellel való megismerkedésem történetét, a vége felé azonban az arckifejezése egyre inkább sértődötté vált.

- Mi az? — meredtem rá kérdő tekintettel, miután eljutottam a jelenig a mesélésben.

- Hónapokon át találkozgattál titokban ezzel a sráccal, és egy szót sem szóltál róla.

- Oh. — Csak ennyit tudtam kinyögni. Viluval nagyon közel kerültünk egymáshoz az elmúlt években, de valahogy mégsem szoktam azonnal hozzá (vagy bármelyik barátnőmhöz) rohanni, ha megismerkedek valakivel. Általában kivárom, hogy kiderüljön, hogy alakulnak a dolgok, bár tény, hogy ezúttal talán a kelleténél többet vártam.

- Bizony, oh — meredt rám Vilu leplezetlen sértettséggel a tekintetében.

- Ne haragudj — ragadtam meg a kezét, bevetve a verhetetlen kiskutya-tekintetemet. — Igazad van, hamarabb is mesélhettem volna Noelről, de minden olyan zavaros volt a Viktor-ügy miatt, és én csak… inkább nem beszéltem róla.

Vilu megforgatta a szemét.

- Oké, megértem. Várjunk csak… Szóval ő volt az, akit el akartál felejteni, amikor Viktorral toltad a vízszintes tangót?

Elborzadva meredtem a nővéremre.

- Oké, ezt a kifejezést soha többet nem akarom hallani, ha lehetséges.

Vilu arcán pimasz vigyor terült el.

- Nem kell többet hallanod, ha a jövőben megkímélsz a szexuális életed részleteitől.

- Megegyeztünk — vágtam rá azonnal.

- Remek. Most pedig hadd halljam, milyen volt Noellel — dörzsölte össze a tenyerét izgatottan, én pedig hitetlenül elnevettem magam, és hozzávágtam egy párnát.

***

Annak ellenére, hogy azon a reggelen biztosított róla, velem tölti a szilvesztert, egy ideig nagyon úgy tűnt, a terveinknek keresztbe tesz Noel gerince. Miután elköszöntünk egymástól 29-én, órákig nem hallottam felőle. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy tapadós barátnő módjára írjak neki vagy felhívjam, de mindössze négy órán keresztül tudtam türtőztetni magam. Köztünk szólva, már ezért is díjat érdemelnék.

Szinte azonnal felvette a telefont.

- Igen? — vakkantotta olyan hangon, mintha én lennék az utolsó ember a földön, akivel beszélni akar. Hirtelen mintha visszatért volna az undok énje, akihez az elmúlt két hétben nem volt szerencsém.

Már éppen nyitottam volna a számat, hogy hasonlóan kedves hangon szóljak vissza, amikor belém hasított a felismerés: Noel eddig mindig csak akkor beszélt így velem, ha valami nem volt rendben a gerincével.

- Mi történt? — kérdeztem azonnal. — Rosszul érzed magad?

Noel hosszú másodpercekig nem szólalt meg. Már kezdtem azt hinni, hogy kinyomott, amikor is végül megköszörülte a torkát.

- Miből gondolod, hogy nem vagyok jól? — A hangjából őszinte döbbenet áradt.

- Abból, hogy úgy vetted fel a telefont, mintha el akarnál küldeni a francba. Mindig ezt csinálod, ha nem vagy jól.

Újabb hallgatás következett, de ezúttal rövidebb ideig tartott.

- Ne haragudj — suttogta az eddigiekhez képest sokkal lágyabb hangon. — Nem rajtad kellene levezetnem a feszültségemet.

- Nem haragszom — mosolyodtam el. — Szóval mi a gond?

- Nincs semmi gond, jól vagyok — vágta rá rögtön.

- Persze, meg még szűz is — forgattam meg a szememet, mire hangosan felnevetett.

- Halljuk az igazat — nógattam.

Noel teátrálisan felsóhajtott.

- Kicsit megfájdult a hátam, de semmi komoly, csak pihentetnem kell.

Az ösztöneim azt súgták, hogy a kedvemért igyekszik szépíteni a helyzeten, és valójában nagyon is erős fájdalmai vannak.

- Túlerőltetted magad? — kérdeztem azonnal, a fejemben visszapörgetve az előző este eseményeit, amikor is egyikünk sem pihent túl sokat. A gondolattól, hogy én okoztam a szenvedését, bűntudat nyilallt a mellkasomba.

- Dehogyis. Ne aggódj, tényleg nem vészes a dolog, holnap reggelre már semmi bajom nem lesz.

Szerettem volna hinni neki, de amikor másnap reggel felhívtam, hogy a hogyléte felől érdeklődjek, hasonlóan borús hangulatban vette fel a telefont. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal érezhetően igyekezett kordában tartani az indulatait. Megmelengette a szívemet, hogy még akkor is odafigyelt az én érzéseimre, amikor egyértelműen szenvedett.

- Nem lettél jobban? — kérdeztem aggódó hangon.

- De, már jobb egy kicsit. — Még telefonon keresztül is meg tudtam állapítani, hogy hazudik.

- Tudok valahogy segíteni? Átmenjek hozzád?

- Ne — vágta rá azonnal, mire összeugrott a szemöldököm. — Rendes tőled, de nem kell — tette hozzá egy fokkal nyugodtabban.

- Oké. — Nem teljesen értettem a reakcióját, de úgy döntöttem, hogy egyelőre inkább nem firtatom a dolgot.

***

Szilveszter reggelén azzal a tudattal keltem, hogy Noel valószínűleg nem lesz ott az aznap esti bulin, és ettől a gondolattól már nekem sem volt semmi kedvem elmenni rá. Legnagyobb meglepetésemre azonban hamarosan megcsörrent a telefonom, és Noel neve világított a kijelzőn.

- Áll még a meghívás ma estére? — szólt bele köszönés nélkül. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a hangján egyértelműen hallatszott, hogy mosolyog.

- Sajnos már találtam másik kísérőt — sóhajtottam drámaian.

- Igazán? És ki a szerencsés?

- Nem hiszem, hogy ismered. A parkban találkoztam vele. Legyőzött egykapuzásban, úgyhogy nem mondhattam neki nemet — vallottam be “sajnálkozva”.

- Akkor muszáj lesz elmennem a buliba, már csak azért is, hogy megismerjem ezt az őstehetséget, aki képes volt a lehetetlenre.

Nem bírtam tovább, elnevettem magamat.

- Ha nem baj, vinném magammal az egyik haveromat is — váltott komolyabb hangnemre Noel. — Nemrég szakított vele a barátja, és eléggé maga alatt van.

- Dehogy baj, szívesen megismerném — mosolyodtam el.

- Akkor ott találkozunk — köszönt el, én pedig a nap hátralévő részében képtelen voltam levakarni a fejemről a vigyort.

***

- Olyan hiányérzetem van — jegyezte meg Vilu, miközben magát tanulmányozta a szobámban lévő egészalakos tükörben.

- Mert nem vagyunk itt mindannyian — suttogtam csak úgy magam elé, kisimítva a ruhámat. Vilu nyerte a kő-papír-olló párbajt, amelyet a közös tulajdonú ezüstflitteres ruháért vívtunk, így én egy kicsit unalmasabb, bár tagadhatatlanul előnyösen kivágott fekete ruhát választottam Patrik szilveszteri bulijára.

Legnagyobb meglepetésemre Vilu meghallotta, amit mondtam, és együttérző tekintettel fordult felém.

- Meg fog bocsátani neked. Legjobb barátok vagytok, hogy állhatna közétek egy olyan jelentéktelen alak, mint Rámen Viktor?

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Jelentéktelen alak? Azt hittem, bejön neked.

- Már nem. Továbbléptem — vont vállat Vilu, és zavartan lepöckölt egy nem létező szöszt a ruhájáról.

- Továbbléptél? — meredtem rá hitetlenkedve. — Mégis kivel?

- A továbblépés nem feltétlenül jelenti azt, hogy összejöttem valaki mással.

- Tényleg nem, de van egy olyan érzésem, hogy ebben az esetben nagyon is azt jelenti — vontam fel a szemöldökömet várakozóan.

- Rosszak a megérzéseseid — húzta ki magát Vilu, és a kézitáskáját felkapva szélesre tárta előttem az ajtót, egyértelműen jelezve, hogy nem óhajtja folytatni ezt a beszélgetést.

Néhány másodpercig még kíváncsian tanulmányoztam a nővéremet, de sajnálatos módon verhetetlen a pókerarca, így inkább feladtam, és egy sóhajtás kíséretében kimasíroztam a szobából. Elvégre én vagyok az utolsó ember, akinek joga van bárkinek is felróni, ha titkolózik a szerelmi életét illetően. Csak remélni tudtam, hogy Vilu előbb-utóbb megosztja velem a részleteket.

- Csodálom, hogy Patrik meghívott minket — váltott témát Vilu, miközben a kabátunkat vettük az előszobában.

- Noját hívta meg, ő pedig minket. Kíváncsi lennék, hogy vajon még mindig vonatkozik-e rám a meghívás — merengtem.

- Miért ne vonatkozna?

- Nem beszéltem Nojával Viktorról, de Stella tuti beavatta a részletekbe. Valószínűleg ő is utál engem.

- Ugyan már, Liz. Nojának semmi köze Viktorhoz, miért utálna?

- Mert amit tettem, az objektíven elítélendő — tártam szét a karomat.

Vilu megforgatta a szemét.

- Azért ne túlozzunk. Nem a kutyáját gyilkoltad meg, csak ungabungáztál egy kicsit a crush-ával.

Épp meg akartam tőle kérdezni, honnan szedi ezeket a lehetetlen kifejezéseket, amikor hirtelen megjelent mellettünk anya a semmiből. Mivel kölcsönösen elkerekedett szemekkel bámultunk egymásra, arra a következtetésre jutottam, hogy fültanúja volt Vilu előző mondatának.

- Alíz? — Anya arcán egyértelműen látszott, hogy nagyon szeretné, ha kiderülne, félreértett valamit. Nekem is ez volt a leghőbb vágyam. Alig észrevehetően bokán rúgtam a nővéremet, jelezve, hogy ideje visszavonnia az előző mondatát.

- Jaj, nem, félreértettél valamit — hadarta Vilu a kelleténél kissé hangosabban. — Az ungabunga nem azt jelenti, hogy… ungabunga. Inkább arra használjuk, hogy izé…

- Tánc — vágtam közbe sietve, kisegítve a nővéremet. — Táncoltam egy… khm… sráccal. Egy buliban. Igen. Táncoltam egy sráccal egy buliban.

Nem csodálom, hogy anya kétkedően kapkodta a tekintetét kettőnk között. A helyében én sem hittem volna egy szavunkat sem.

- Mindannyiunk szempontjából az lesz a legjobb, ha én ezt most elhiszem — jelentette ki végül, majd sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.

Viluval döbbenten néztünk egymásra. Egyikünk sem jutott szóhoz az imént történtek után.

- Még valami — fordult vissza anya a lépcső tetejéről, mire Viluval mindketten ijedten kaptuk fel a fejünket. Hamis remény volt, hogy megússzuk ennyivel.

- Abban a valószínűtlen esetben, ha ma este bármelyikőtöknek is… táncolni — ezt a szót drámai módon idézőjelekbe tette a kezeivel — támadna kedve… Védekezzetek.

Vilu és én is földbe gyökerezett lábbal, elborzadva bámultunk fel rá. De természetesen az univerzum úgy ítélte meg, nem volt még elég a megaláztatásból, ugyanis a következő pillanatban apa rontott ki az emeleti irodájából.

- Ezt ugye rosszul hallottam? Miért kéne védekeznie a lányaimnak? — A hangja minden kimondott szóval egyre magasabban csengett, így az utolsó mondat végére már szinte sikításra emlékeztetett.

Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, Viluval telepatikus úton megegyeztünk, hogy elérkezett a tökéletes pillanat a távozásra.

- Éjfél után itthon vagyunk — kiáltottam hátra sem nézve, és Viluval egymást félrelökve kiverekedtük magunkat az ajtón, mielőtt még a szüleink megállíthattak volna minket.

***

Még csak kilenc óra volt, amikor megérkeztünk Patrikhoz, de már akkor úgy nézett ki a buli, mintha minimum éjfél lett volna.

- Hirtelen kedvem támadt visszafordulni — húzta el a száját Vilu, és a kezével igyekezett kitakarni az éppen a virágágyásba okádó úriember látványát.

- Késő bánat — daloltam, és a karjánál fogva berángattam magam után a házba.

Odabent ugyanaz a tömeg és káosz fogadott minket, mint Patrik legutóbbi buliján. Pontosan tudtam, hogy Noel még nem érkezhetett meg, mégis ösztönösen átfuttattam a tekintetemet a nappaliban és a folyosón tömörülő embereken, abban a reményben, hogy megpillantom azt a bizonyos zöld szempárt. Noel persze nem volt ott, viszont a tömeg pásztázása közben feltűnt, hogy Vilu hozzám hasonlóan nyújtogatja a nyakát.

- Keresel valakit? — hajoltam oda a füléhez, igyekezve elég hangosan beszélni ahhoz, hogy a bömbölő zenén át is meghalljon.

A nővérem ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem kilökte a mellettünk elhaladó srác kezéből a poharát.

Gyanakvó tekintettel fürkésztem az arcát.

- Minden rendben veled?

- Persze — vágta rá kicsit túl gyorsan.

- Ha te mondod. — Úgy döntöttem, egyelőre ráhagyom a dolgot, de határozottan az volt az érzésem, hogy valamiről nem tudok.

- Hát eljöttetek — vetette ránk magát Noja a semmiből, és mindkettőnket magához szorított. A lelkesedéséből (és az irányából áradó tequilaszagból) ítélve egyáltalán nem volt már szomjas.

- Szia Noja — nyögtem ki, igyekezve kiszabadulni a bal karja fojtogató szorításából.

- Akartok hallani egy titkot? — kiáltotta Noja.

- Ha továbbra is így üvöltesz, nem sokáig marad titok — jegyezte meg Vilu, de Noja vagy nem hallotta meg, vagy nem érdekelte.

- Lefeküdtem Patrikkal — tárta szét a karját, amolyan “ez van, nincs mit tenni” stílusban.

Viluval értetlenül néztünk össze.

- Ezt már hetekkel ezelőtt elmondtad nekünk — mutattam rá.

- Ó, az már mikor volt — legyintett, a mozdulattól kissé meginogva. — Én a ma délutánról beszélek.

Elkerekedett szemekkel sandítottam a nővéremre, aki hozzám hasonlóan döbbenten nézett vissza rám.

- Akkor… — kezdtem óvatosan — ti most együtt vagytok?

- Fogalmam sincs — nevetett fel Noja, de nem tűnt őszintén boldognak. — Amilyen ütemben halad végig a családfámon, lehet, hogy éppen a nagyanyámat dugja a mosdóban.

- Oooké, én most úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna — jelentette ki Vilu a fejét fogva.

- Irigyellek, én sajnos elképzeltem — borzongtam meg.

- Mit szólnál egy nagy pohár vízhez? — vetette fel Vilu. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartottam, mivel Noja egyre kevésbé volt képes stabilan megállni a lábán.

A nővérem éppen belekarolt a nem kicsit ittas barátnőnkbe, és elkezdte a konyha a felé terelni, amikor hirtelen előbukkant a tömegből maga Rácz Patrik egy félliteres ásványvízzel a kezében, és megtorpant Noja előtt.

- Jól vagy, baby? Hoztam neked vizet — legnagyobb megrökönyödésemre őszinte aggodalom sugárzott a szeméből.

- Baby? — tátogta némán Vilu felém fordulva, leplezetlen undorral az arcán. Válaszul csak legyintettem. A kínos becenév volt a legkevésbé abszurd dolog, amit az elmúlt tíz percben hallottam.

- Hogy kerülsz ide? Azt hittem, a nagymamámmal vagy — vihogta Noja.

- Mi? — Patriknak érthető módón fogalma sem volt, miről beszél.

Válasz helyett Noja kikapta a kezéből a vizesüveget, és egy hajtásra kiitta a teljes tartalmát.

- Mi lenne, ha most lepihennél egy kicsit a szobámban? — kérdezte tőle Patrik.

Még mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Vilu megragadta Patrikot a pólója gallérjánál fogva.

- Na ide figyelj, seggarc. Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, nemcsak hogy kiheréllek, de fel is jelentelek. Nem látod, mennyire nincs magánál?

- Nyugodjál már le — rántotta ki magát Patrik a nővérem szorításából. — Csak le akartam fektetni, hogy kialudja magát. Komolyan azt gondolod rólam, hogy megerőszakolnám a részeg barátnőmet?

Nem hiszem, hogy valaha is láttam azelőtt Patrikot dühösnek, mivel az esetek 99%-ban a világon semmi nem tudja érdekelni, abban a pillanatban azonban szinte izzott a szeme a dühtől.

Érdekes.

- Belőled bármit kinézek — vetette oda Vilu a fogai között szűrve a szavakat.

- Tény, hogy nem én vagyok Teréz anya, de sosem tudnám őt bántani — mutatott a zenére dülöngélő Nojára, aki láthatóan egyáltalán nem figyelt oda a róla szóló beszélgetésre.

Ösztönösen felhorkantottam Patrik szavai hallatán.

- Szóval azért jöttél össze az unokatestvérével, hogy ne bántsd őt? — kérdeztem töprengést színlelve.

Patrik lehunyt szemmel felsóhajtott.

- Nézzétek, tudom, hogy gyűlöltök, és nem mondom, hogy nincs meg rá az okotok, de ha lehetséges, halasszuk el ezt a beszélgetést, mert a barátnőm mindjárt összeesik.

Viluval döbbenten figyeltük, ahogy Patrik minden további nélkül felnyalábolta Noját, és a vállán átvetve őt elindult a lépcső felé. Beletelt egy percbe, mire végül megtörtem a kettőnk között beállt csöndet.

- A barátnőjének hívta — motyogtam, leginkább csak magamnak, de mivel ezt éppen két zeneszám közötti szünetben tettem, Vilu tisztán hallotta, amit mondtam.

- Kétszer is — tette hozzá a nővérem. — Lehetséges, hogy…?

- Dehogy — ráztam meg a fejem tagadóan. — Rácz Patrikról beszélünk. És Rácz Patrik nem a hűséges partner típus.

Bizonyítékok hosszú sora igazolja, hogy ez így van, de ahogy elnéztem Patrikot, amint Noját ölelve cipeli fel őt az emeletre, akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy az emberek talán képesek a változásra. Még talán Rácz Patrik is.

A szokásosnál pozitívabb hozzáállásom Patrikhoz maximum fél percig tarthatott, ugyanis a következő pillanatban ott termett mellettem a legjobb haverja, és a vállamat átkarolva a következőket üvöltötte a fülembe:

- Hallom, Rámen megfektetett.

Elbűvölő, nem igaz? Főleg ha figyelembe vesszük, hogy Krisz kifinomult szavait savanyú sörszag kísérte.

- Pontosan kitől hallottad? — kérdeztem összehúzott szemekkel (és befogott orral), habár volt egy elég erős tippem.

- Patriktól — nyerítette, és azzal már ott sem volt.

- Kinyírom — indultam meg dühödten az emelet felé, amerre Patrikot láttam távozni. Magamat ismerve valószínűleg tényleg nekimentem volna a seggfejnek (főleg ha útközben sikerül lehajtanom egy felest is), azonban abban a pillanatban, hogy megtettem az első lépést, váratlanul egy kéz kulcsolódott a csuklómra. Mielőtt még tudatosult volna bennem, hogy mi történik, a kéz tulajdonosa hátulról átölelte a derekamat, mire azonnal megcsapta az orromat a kakaóvaj illata.

- Kit kell kinyírni, gólkirálynő? — Amint a forró lehelete hozzáért a nyakamhoz, hirtelen életre keltek a gyomromban a pillangók, és nemcsak arra nem emlékeztem már, hogy miért voltam dühös egy perccel korábban, de még a saját nevemet is elfelejtettem.

- A héten egy életre eleget láttam az enyelgésetekből, szóval ha megbocsátotok, én már itt sem vagyok. — Vilu hangja meglehetősen távolinak érződött, ugyanis minden figyelmemet Noel és a nyakamra adott puszija kötötte le éppen.

- Hát itt vagy — fordultam meg, és azzal a lendülettel át is karoltam Noel nyakát.

- Itt vagyok — ismételte meg. — Szóval ki dühített fel?

- Már nem érdekes — ráztam meg a fejem mosolyogva. És meglepő módon valóban így volt.

- Oké, kezdek féltékeny lenni — jelent meg hirtelen egy kar Noel válla körül, én pedig kissé zavartan pislogtam fel a tulajdonosára. A srác olyan magas volt, hogy szinte megfájdult a nyakam attól, hogy a szemébe néztem.

- Féltékeny? — kérdeztem vissza.

- Azt hittem, én vagyok a randid ma este — szorongatta meg Noel vállát, mire a barátom jóízűen felnevetett.

- Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, de nem te vagy az egyetlen — tártam szét a karomat.

A magas srác a fejét hátravetve elnevette magát.

- Bírom a csajt.

- Úgy érzem, lassan nekem kellene féltékenynek lennem — bokszolt bele a haverja oldalába Noel. — Liz, ez a túlméretezett ember itt Hugó, aki valamiért azt képzeli magáról, hogy legjobb barátok vagyunk.

- Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, hölgyem — ragadta meg a kezemet Hugó, hogy aztán egy színpadias csókot leheljen rá, én pedig elnevettem magam.

- Mit szóltok egy italhoz? — csaptam össze a tenyeremet. A fiúk lelkesedéssel fogadták az ötletet, én pedig kifejezetten örültem, hogy végre valahára elmozdultunk a bejárat mellől, ugyanis kezdtem fázni az ajtó folyamatos nyitogatásától.

Noel a kezemet megfogva indult el Hugó után, aki előtt testalkatának köszönhetően úgy nyílt ketté a tömeg, mint Mózesnek a Vörös-tenger. Már majdnem elértünk a konyhához, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy nagyon is ismerős szőke hajzuhatagot. Azonnal megtorpantam, Noel pedig kérdő tekintettel nézett vissza rám.

- Menjetek csak előre, mindjárt megyek én is — mondtam mosolyt erőltetve az arcomra.

- Minden oké? — kérdezte Noel fürkésző tekintettel.

- Persze, csak beszélni akarok valakivel.

Mielőtt bármit is reagálhatott volna, nyomtam egy gyors puszit a szájára, majd sarkon fordulva elkezdtem az emberek között szlalomozni a nappali irányába.

- Stella! — kiáltottam el magam, amikor egy pár között átfurakodva végre újra megpillantottam a szőke haját.

Tudtam, hogy meghallott, ugyanis azonnal megfeszült a válla, de szándékosan nem fordult meg.

- Beszélhetnénk? — próbálkoztam újra, és tettem egy újabb lépést felé.

- Nincs mit mondanom neked — vetette oda a válla felett.

- Nem azért csináltam, hogy fájdalmat okozzak neked. Tudom, hogy nem mentség, de részeg voltam. Esküszöm, hogy nem akarok semmit Viktortól. Mit tehetnék, hogy megbocsáss nekem?

A horkantásából ítélve nem sikerült meglágyítanom a szívét. Amikor a következő pillanatban végre felém fordult, azt kívántam, bár ne tette volna. A mindig mindenkihez kedves Stella szeme szinte izzott a dühtől.

- Nem akarsz tőle semmit, de azért lefeküdtél vele.

Felsóhajtottam.

- Igen, lefeküdtem vele, de nem érzek iránta semmit.

- Bocsáss meg, ha ezt nehezemre esik elhinni. — A lenéző pillantása felért egy késdöféssel.

- Esküszöm, hogy az igazat mondom. Hónapok óta valaki másba vagyok szerelmes, Viktor csak egy pótlék volt.

- Nem tudom, hogy ez a fejedben hogy hangzott, de így kimondva nem igazán javít a helyzeten — jegyezte meg.

Értetlenül néztem vissza rá.

- Komolyan azt hitted, megenyhülök a tudattól, hogy csak kihasználtad Viktort? Képes voltál eldobni a barátságunkat egy olyan srác miatt, aki iránt nem is érzel semmit?

- Álljunk csak meg — emeltem fel a kezemet. Ekkorra már kezdtem én is ideges lenni. — Először is, még véletlenül sem használtam ki Viktort. Közös döntés volt, elég erős alkoholos befolyásoltság alatt. Másodszor pedig, nem értelek. Egész idáig azért haragudtál rám, mert azt hitted, bejön nekem Viktor, most pedig az a baj, hogy nem érzek iránta semmit.

- Nem érdekel, mit érzel iránta — kiabálta Stella olyan hangerővel, amit még sosem hallottam tőle. A körülöttünk álló emberek ijedten pislogtak felénk. — Akármit érzel is, a tény az, hogy lefeküdtél vele annak ellenére, hogy tudtad, én mit érzek iránta. Sőt, azt is tudtad, hogy a saját nővérednek is tetszik, de még ez sem érdekelt.

Könnybe lábadt szemekkel néztem a legjobb barátnőmre. Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk.

- Sajnálom — suttogtam. — Sosem akartam fájdalmat okozni neked.

Stella tehetetlenül megvonta a vállát.

- Mégis megtetted — mondta, azzal határozott léptekkel elindult a folyosó felé, és miközben elhaladt mellettem, nekem ütközött a vállával. Szeretném azt hinni, hogy véletlen volt, de van egy olyan érzésem, hogy tévednék.

Szerencsére a körülöttünk állókat nem igazán érdekelte a szóváltásunk, így senki nem látta, ahogy óvatosan letöröltem a könnyeket az arcomról, majd egy sóhaj kíséretében sarkon fordultam, és kisétáltam a szobából.

Noelt a konyhában találtam meg Hugó társaságában, akit egyáltalán nem esett nehezemre kiszúrni a tömegben. Azonnal a barátom felé vettem az irányt, mivel nagy szükségem volt egy ölelésre, de ahogy közelebb értem hozzájuk, feltűnt, hogy a fiúk nincsenek egyedül. Egy alacsony, feketehajú lánnyal beszélgettek hármasban. Noel háttal állt nekem, a lány arcát viszont tisztán láttam. Elég volt egy pillantás ahhoz, hogy rájöjjek, nem Hugó társaságát keresi, ugyanis le sem vette a szemét Noelről.

Fogalmam sem volt, ki ez a lány és hogy Noel miért beszélget vele, de abban biztos voltam — vagy inkább reménykedtem benne —, hogy valami teljesen ártatlan dologról van szó. A gonosz kis hang a fejemben azonban nem mulasztotta el megjegyezni, hogy megérdemelném, hogy összetörjék a szívemet.

A fejemet megrázva elhessegettem a gondolatot, és egy nagy levegőt véve odasétáltam hozzájuk. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Noelnek felcsillant a szeme, amikor meglátott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy rajtakaptam volna valamin.

- Minden oké? — kérdezte halkan, miközben egy puszit lehelt a homlokomra. — Olyan gyorsan eltűntél a tömegben.

- Persze — mosolyogtam fel rá, amikor fél karjával átölelte a derekamat. Továbbra sem tudtam, ki lehet a feketehajú lány a társaságunkban, de már nem is igazán érdekelt. Oké, talán egy kicsit mégis érdekelt.

- Emília — nyújtotta felém a kezét a lány, a mosolya azonban nem tűnt őszintének, amikor Noel karjára esett a pillantása, amivel még mindig engem ölelt át.

- Alíz — ráztam meg a kezét. — Ismeritek egymást valahonnan? — mutattam a fiúkra.

Emília szólásra nyitotta a száját, de csak egy kisebb szünet után szólalt meg, láthatóan alaposan átgondolva a szavait.

- Hónapokkal ezelőtt találkoztunk egy buliban.

Válaszul csak bólintottam egyet, nagyon igyekezve fenntartani a mosolyomat. Volt egy elég tiszta elképzelésem arról, hogy mit kell ezalatt érteni.

Emília megköszörülte a torkát.

- Örülök, hogy összefutottunk. Megyek, megkeresem a barátaimat. — Még mielőtt bármelyikünk is reagálhatott volna, sarkon fordult, és egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.

Kérdő tekintettel néztem fel Noelre, Hugó pedig oda-vissza kapkodta a tekintetét közöttünk, látványosan kínosan érezve magát.

- Oooké, azt hiszem, én most… — kezdte Hugó, de úgy tűnt, fogalma sincs, hogy fejezze be a mondatot, így inkább csak szép lassan eloldalazott mellőlünk, és a hűtőben kezdett kutakodni.

Noel idegesítően aranyos mosollyal az arcán pislogott le rám.

- Mit szeretnél tudni?

- Ó, azt hiszem, magamtól is kitaláltam a választ a legtöbb kérdésemre.

Noel elnevette magát, én pedig bosszúból oldalba böktem, amitől csak még jobban nevetett.

- Ha ez megnyugtat, a nevére sem emlékeztem, ameddig be nem mutatkozott neked.

- Mondtam már neked, hogy ez nem hangzik olyan jól, mint gondolod — jegyeztem meg összehúzott szemekkel, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a mosolyomat.

- Rajtad kívül senki más nem érdekel, gólkirálynő — mondta a szemembe nézve, és a fülem mögé tűrt egy hajtincset.

- Helyes — bólintottam, ezúttal már szabadjára engedve egy mosolyt. Arra jutottam, hogy felesleges lenne ennél több szót pazarolni a múltra.

Pár perccel később Noel elindult megkeresni a mosdót, Hugó pedig a hűtőajtót becsapva visszalépett mellém, és felém nyújtott egy bontatlan üveg sört. Bár nem a kedvenc italom, azért elfogadtam, mivel az este addigi eseményeinek tükrében igencsak nagy szükségem volt némi alkoholra.

- Tudod, — kezdte Hugó eltűnődve — nem hiszem, hogy láttam már Noelt ilyen boldognak. Főleg azok után, ami az öccsével történt.

A szavai hallatán először elszabadultak a gyomromban a pillangók, de amint felfogtam a második mondata jelentését, hirtelen abba is hagyták a szárnycsapkodásukat, a szívem pedig gyors ütemben kezdett verni, és nem a jó értelemben. Noelnek van egy öccse? Ez új információ volt számomra. És mire utalt Hugó, mi történt az öccsével? Kérdések teljes áradata öntötte el az agyamat.

- Tényleg? — kérdeztem vissza, de valójában nem is figyeltem Hugóra.

- Esküszöm — tette a szívére a kezét teátrálisan, egyértelműen nem érzékelve, hogy teljesen máshol járok éppen. — Ebből adódóan muszáj megkérdeznem valamit.

Ez viszont már visszahozott a jelenbe. Felvont szemöldökkel néztem fel rá.

- Nincsenek véletlenül szingli barátaid?

A kérdés olyan váratlanul ért, hogy zavaromban elnevettem magam.

- Csak szingli barátnők — tártam szét a kezemet sajnálkozva, és inkább nem tettem hozzá, hogy tulajdonképpen inkább csak egy szingli nővérem van, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy Noja már foglalt, Stella pedig… nem voltam benne biztos, hogy még mindig barátnők vagyunk.

Hugó csalódottan csettintett a nyelvével.

- Ettől tartottam. Még a végén muszáj lesz heteróvá változnom. Vagy visszakönyörögnöm magamat az exemhez — tette hozzá, látványosan megborzongva a gondolattól is.

A következő pillanatban, mintha csak végszóra jelent volna meg, odafordult hozzánk egy srác, aki egészen addig háttal állt nekünk.

- Bocsánat, hogy közbeszólok, de ebből a két lehetőségből egyiket sem tudom javasolni — jegyezte meg vigyorogva. A szavai hallatán halkan elnevettem magam, és a mosolyom csak még szélesebb lett, amikor megláttam, hogy Hugó lényegében lefagyott, amikor találkozott a tekintetük. A reakciója érthető volt, a srác ugyanis kifejezetten jóképű volt, göndör sötétszőke fürtökkel és mogyoróbarna szemekkel.

Rajtam volt a sor, hogy észrevétlenül odébbálljak, így óvatos léptekkel elkezdtem hátrafelé sétálni, amíg bele nem ütköztem egy kakaóvaj-illatú falba.

- Hova-hova? — érdeklődött Noel, mire válaszul Hugóék felé biccentettem, akik éppen hangosan nevettek valamin.

- Szerintem itt már nincs ránk szükség.

- Tíz percig vagyok távol, és máris összehozod valakivel? — kérdezte hitetlenkedve.

- Azt sem tudom, ki az a srác, úgyhogy nem sok közöm volt hozzá. De ha jól sülnek el a dolgok, úgyis azt fogom mondani mindenkinek, hogy az én érdemem volt — vontam meg a vállam.

- Mindjárt gondoltam — jegyezte meg Noel vigyorogva.

Amikor megfordultam, hogy szemben álljunk egymással, szándékomban állt szóba hozni mindazt, amit Hugótól hallottam az imént, de amint belenéztem azokba a csillogó zöld szemekbe, a torkomon akadtak a szavak. Igen, valahol mélyen fájt, hogy Noel nem osztott meg velem mindent az életéről, de ugyanakkor nem akartam ráerőltetni egy olyan témát, amiről nyilvánvalóan nem akart beszélni. Mindenki életében vannak dolgok, amikkel kapcsolatban nehezen nyílik meg, és csak remélni tudom, hogy Noel egyszer készen áll majd arra, hogy beavasson engem is. Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha egyelőre nem hozom fel a dolgot.

Az éjfélig hátralévő időt a kanapén ülve töltöttük Noellel, részben beszélgetéssel, de leginkább csókolózással. Körülöttünk a legtöbben táncoltak, de mi nem csatlakoztunk hozzájuk, mivel Noelnek kímélnie kellett a hátát. Ehhez kettőnk közül én ragaszkodtam jobban, ő ugyanis többször megpróbált magával rángatni a táncoló tömegbe, minden bizonnyal azért, mert azt akarta, hogy jól érezzem magam, én pedig válaszul minden egyes alkalommal biztosítottam róla, hogy én csak vele akarok lenni.

- Mindjárt éjfél — suttogta a fülembe Noel, miközben a körülöttünk állók elkezdtek visszaszámolni.

- Készen állsz rá, hogy velem töltsd az új évet? — kérdeztem incselkedő hangon.

- HÁROM, KETTŐ… — üvöltötte a tömeg.

- Alig várom — hajolt közelebb hozzám Noel ezzel egyidőben.

- EGY! BOLDOG ÚJ ÉVET!

Noel gondolkodás nélkül magához rántott, és úgy csókolt meg, hogy egy pillanatra megfordult velem a világ.

- Boldog új évet — suttogtam kissé kábultan, amikor percekkel (órákkal?) később elengedett. Ha legalább olyan jó lesz ez az év, mint ahogyan kezdődött, akkor egy szavam sem lehet.

***

- Hol voltál egész este? Azóta nem láttalak, hogy kiosztottad Patrikot — faggattam Vilut, amikor már Noellel hármasban sétáltunk hazafelé.

- Valószínűleg azért, mert egész este egymás manduláját tanulmányoztátok — vágta rá a nővérem. Bármennyire is megszoktam már az epés megjegyzéseit, ezúttal az volt az érzésem, hogy a beszólásával a témát igyekszik terelni.

Válasz helyett csak megforgattam a szememet. Egyértelmű volt, hogy semmire nem mennék vele, ha tovább kérdezősködnék.

A házunk elé érve Noel és én megtorpantunk, Vilu azonban határozott léptekkel folytatta az útját a bejárat felé, és csak a válla fölött szólt oda nekünk.

- Ha itt töltitek az éjszakát, lehetőleg halkan táncoljatok. — Azzal be is csapta maga mögött az ajtót, egyedül hagyva minket a kapuban.

- Halkan táncoljunk? — kérdezett vissza Noel összeráncolt szemöldökkel.

- Hosszú történet — legyintettem. — Szóval… maradsz éjszakára?

- Itthon vannak a szüleid?

- Miért, talán nem akarsz találkozni velük? — cukkoltam.

- Nem hajnalok hajnalán terveztem bemutatkozni nekik, amikor egy buliból kísérlek haza. Nem hiszem, hogy jó benyomást tennék.

- Ne butáskodj, csak reggel találkoznál velük, a szobámból kifelé jövet. Azt biztosan sokkal jobban értékelnék — legyintettem vigyorogva, mire válaszul megcsikizte az oldalamat, én pedig felvisítottam.

- Mehetünk hozzátok is — jegyeztem meg, miután abbahagyta a csikizésemet.

Noelnek azonnal elkomorult az arca, én pedig gondolatban seggbe rúgtam magamat, amikor felidéztem a Hugóval folytatott beszélgetésemet. Nem tudom, pontosan mi a helyzet Noel családjával, de az eddigi információim alapján nem lehet túl fényes a helyzet.

- Maradjunk inkább itt. Majd kiosonok reggel, mielőtt felkelnek a szüleid — indult el Noel az ajtó felé, én pedig szó nélkül követtem. Ez sem volt megfelelő alkalom arra, hogy a családjáról faggassam.

A szobámba érve mindketten lényegében bezuhantunk az ágyba. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire kimerült vagyok.

- Megharagszol, ha elnapoljuk a ma esti koituszt? — ásítottam, és csak kicsit késve döbbentem rá, hogy minden bizonnyal átragadt rám a nővérem eszement szóhasználata.

Noel rázkódó vállal biztosított róla, hogy bőven lesz még lehetőségünk “koitálni”.

Mosolyogva felemeltem a fejemet, hogy jó éjszakát kívánjak neki, Noelnek azonban váratlanul elkomorult a tekintete.

- Mi a baj? — kérdeztem aggódva, és felkönyököltem az ágyban.

- Csak eszembe jutott a műtét és hogy… — kezdett bele, de aztán inkább nem fejezte be a mondatot. — Nem érdekes.

- De érdekes. Nekem bármit elmondhatsz — suttogtam, és megerősítésképpen megszorítottam a kezét.

Noel felsóhajtott, és visszafeküdt a párnájára. Nem nézett a szemembe, inkább a plafont a tanulmányozta helyette.

- Megvan az esélye annak, hogy valami félresikerül a műtét során, és többé nem leszek képes a… koituszra — az utolsó szót egy félmosollyal az arcán mondta ki, igyekezve elviccelni a dolgot, de mindketten tudtuk, hogy nagyon is komolyak a félelmei.

- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz — hajoltam fölé, végigsimítva az arcán. — De ha bármi történne, azt is megoldanánk.

Noelnek melegség áradt szét a tekintetében a szavaim hallatán, de aztán amilyen gyorsan jött, ugyanúgy köddé is vált, és újra elkomorult az arca.

- Nem hagynám, hogy így kelljen élned — suttogta.

- Még szerencse, hogy ez nem a te döntésed — vágtam rá azonnal, és a mellkasára hajtva a fejemet magamhoz öleltem, jelezve, hogy lezártnak tekintem a beszélgetést. Tisztában vagyok vele, hogy mindketten borzasztóan fiatalok vagyunk, és még egy hónapja sem vagyunk együtt, mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki mással olyan boldog lehetnék, mint Noellel, és őszintén remélem, hogy ő is így érez.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, szorosan magához szorított, és nyomott egy puszit a fejemre. Hamarosan lenyomott az álom Noel karjaiban, de arra tisztán emlékszem, hogy az utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy bárcsak nekiadhatnám a gerincoszlopomat. Vagy esetleg valamelyik politikusét. Nekik úgysincs szükségük rá.

17. Nem az első, de a legjobb

Halihó!

Egy kisebb (oké, hosszabb) kihagyás után új résszel jelentkezem, és nem is akármilyennel. Ha bárkinek szüksége van egy kis boldogságlöketre - és legyünk őszinték, kinek nincs -, akkor annak szeretettel ajánlom a figyelmébe Alíz életének (eddigi) legboldogabb napját. December 28. mostantól pirosbetűs ünnep. 💋

Enjoy!

xxx Ria

***

December 28. — csütörtök

Az elmúlt tizenhárom nap úgy röppent el, mintha csak tizenhárom másodperc lett volna. Már majdnem két hét telt el azóta, hogy Noel megcsókolt a kosárpálya közepén, de még mindig nem sikerült teljesen felfognom, hogy azzal a csókkal kezdetét vette egy váratlanul komoly kapcsolat. Hamar kiderült ugyanis, hogy mindketten elég erős érzéseket táplálunk a másik iránt.
- Csak hogy tisztázzuk. Mi most akkor együtt vagyunk? — torpantam meg hirtelen, miközben összekulcsolt kezekkel sétáltunk ki a parkból azon a bizonyos estén hetekkel ezelőtt.
Noel elnevette magát.
- Igen, Gólkirálynő. Attól tartok, hogy “mi most akkor együtt vagyunk”. Csak nem azon gondolkodsz máris, hogy hogy szabadulj meg tőlem? — kérdezte felvont szemöldökkel, de a szeme játékosan csillogott.
- Éppen ellenkezőleg.

***

Már hetek óta szokásunk volt esténként együtt focizni, mióta viszont összejöttünk, ezek a találkozók némileg átalakultak. Egyrészt sokkal hosszabbak lettek, másrészt pedig, ha őszinte akarok lenni, a hangsúly jelentősen áthelyeződött a focizásról a csókolózásra.
- Átlátok ám rajtad — rázta meg a mutatóujját fenyegetően Noel, miután kicsit eltávolodtam tőle egy hosszabbra sikeredett csók után. Természetesen a mai délutánt is a kosárpályán töltöttük.
- Fogalmam sincs miről beszélsz — vontam meg a vállamat ártatlanságot színlelve.
- Csak el akarod terelni a figyelmemet a játékról — mutatott a labdára.
- Nincs szükségem ilyen álnok húzásokra ahhoz, hogy nyerjek.
Továbbra is ártatlanul pislogtam fel rá.
- Akkor csak nem tudsz ellenállni nekem?
- Erre a kérdésre inkább nem válaszolnék, így is elég nagy már az egód.
Noel elnevette magát, a következő pillanatban pedig már vissza és tértünk a focizáshoz, vérre menő harcot vívva a labdáért. Egy perccel később diadalmasan emeltem a magasba a kezemet, miután Noelt kicselezve sikerült gólt lőnöm.
- Ezt próbáld meg felülmúlni — pillantottam rá kihívó tekintettel.
Arra számítottam, hogy elmegy a labdáért és újrakezdjük a párharcunkat, de ehelyett egy szó nélkül odalépett elém, és egy olyan csókkal ajándékozott meg, hogy attól még a nevemet is elfelejtettem egy pillanatra.
- Oké, lehet, hogy hajlandó vagyok beismerni, hogy sikerült felülmúlnod — motyogtam kissé kábán, amikor mindössze néhány centire eltávolodtak az ajkaink.
- Nem úgy volt, hogy így is túl nagy már az egóm? — kérdezte, szinte csak lehelve a szavakat. A szemébe nézve a jól ismert játékosság mellett valami mást, egyfajta komolyságot is felfedeztem.
- Néha azért nem árthat karbantartani a te egódat sem — suttogtam.
Noel halkan felnevetett, majd a kezét felemelve a fülem mögé tűrt egy hajtincset.
A következő mondatomat egyáltalán nem gondoltam át, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
- Senki sincs ma otthon.
Noelnek azonnal felszaladt a szemöldöke egészen a hajvonaláig.
- Csak nem el akarsz csábítani, Gólkirálynő?
Nem esett volna nehezemre zavarba jönni abban a pillanatban, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne boruljon lángba az arcom.
- Én semmi ilyet nem mondtam — vontam meg a vállamat, egy titokzatos mosolyt villantva felé.
- Biztosan félreértettem valamit — suttogta Noel közelebb hajolva hozzám.
- Biztosan — suttogtam én is.

***

Fél órával később Noel akkora lendülettel döntött neki a szobám ajtajának, hogy a fal is beleremegett. És én egy cseppet sem bántam.
- Biztosan ezt szeretnéd? — lehelte két csók között.
- Egészen biztos — húztam vissza magamhoz a nyakánál fogva.
És ez alkalommal valóban biztos is voltam benne. Ha akartam volna, sem lettem volna képes összehasonlítani ezt a Noellel töltött délutánt a születésnapi bulim éjszakájával.
Annak ellenére, hogy tudta, nem ez az első alkalmam, Noel elmondhatatlanul figyelmes és óvatos volt.
- Olyan gyönyörű vagy — suttogta a fülembe, amikor már mindkettőnk ruhái szanaszét hevertek a földön. El akartam neki mondani, hogy ő is gyönyörű (szinte már bűn, hogy azokhoz a csillogó zöld szemekhez ilyen szimmetrikus arc és kidolgozott test párosul), de annak valószínűleg röhögés lett volna a vége mindkettőnk részéről. És abban a pillanatban nem volt kedvem nevetni.
Válaszul inkább Noel mellkasára mászva lecsaptam az ajkaira, miközben ő olyan szorosan ölelt magához, mintha attól félt volna, hogy elszökök. Arra gondoltam, hogy a gerince miatt könnyebb lenne neki, ha én lennék felül, ő azonban hamar egyértelművé tette, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében. Egy határozott mozdulattal a hátamra fordított és fölém hajolva az eddigieknél is szenvedélyesebben kezdett csókolni.
Egy pillanatra megszakítva a csókunkat kissé aggodalmas tekintettel pillantottam fel rá.
- Nem lenne jobb a gerincednek, ha…
- Nem — vágta rá azonnal, azt sem hagyva, hogy befejezzem a kérdést.
Noel valószínűleg látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen meggyőzve, így minden bizonnyal arra a következtetésre jutott, hogy legjobb lesz elterelni a figyelmemet. Mire észbe kaptam, a feje már el is tűnt a takaró alatt a lábaim között. A terve tulajdonképpen bejött. Másodpercekkel később már arra sem emlékeztem, mit akartam kérdezni az előbb.

***

- Wow. — Összesen ennyit voltam képes kipréselni magamból, amikor már Noel mellkasán fekve pihegtem.
Noel halkan elnevette magát.
- Egyetértek. Wow.
- Örülök, hogy a nagyobb kiszerelést választottuk. Úgy érzem, szükség lesz rá — biccentettem az éjjeli szekrényen heverő óvszeres dobozra, amit úton hazafelé szereztünk be. A pénztáros (számomra érthetetlen okokból kifolyólag) elég megvető pillantásokat vetett ránk, miközben lecsippantotta a dobozt, ami akár egy igencsak kínos élmény is lehetett volna számomra, de őszintén szólva oda sem figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor érünk már végre haza.
Ha lehetséges, Noel vigyora az eddiginél is szélesebb lett.
- Nem tudsz betelni velem, Gólkirálynő? — kérdezte a fülem mögé tűrve egy kósza tincset, ami szinte azonnal újra az arcába hullott.
Megforgattam a szememet.
- Hogy vagy képes ekkora egóval élni?
- Örülj neki, hogy az egóm méretarányos a… — Egy gyors csókkal befogtam a száját, mielőtt még befejezhette volna a mondatot.
Óvatosan átfordított a hátamra és fölém hajolva megsimította az arcomat.
- Csak hogy tudd, én biztosan nem tudok betelni veled — jegyezte meg a szokásos csintalan mosollyal az arcán, a szeméből azonban komolyság sugárzott.
- Helyes — vigyorodtam el, és fél kézzel közelebb húztam magamhoz, miközben a másikkal már az éjjeliszekrényen heverő dobozt igyekeztem kitapogatni.

***

- Mikor ér haza a családod? — kérdezte Noel, miközben kényelembe helyezte magát a karjaimban, fejét a mellkasomon nyugtatva. Ahogy az ujjaimmal beletúrtam az izzadságtól kissé nedves göndör fürtjeibe, úgy éreztem, a szívem minimum kétszeresére nőtt. Egészséges egyáltalán ennyire boldognak lenni?
- Gólkirálynő?
- Hm? — Előfordulhat, hogy egy kicsit elmerültem a haja piszkálásában.
- Azt kérdeztem, mikor ér haza a családod — pislogott fel rám kérdő tekintettel.
- Holnap délután. Wellnesselni mentek.
- Nélküled? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Azt mondtam nekik, hogy holnap reggel kihagyhatatlan edzésem van — vallottam be lesütött szemmel.
- Miért?
Válasz helyett vetettem rá egy sejtelmes pillantást.
- Várjunk csak. Szóval te ezt kitervelted? — Noel hitetlenkedve meredt rám, én pedig csak megvontam a vállamat.
- Talán nem akartad, hogy elcsábítsalak? — rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul.
Noel válasz helyett hátravetett fejjel felröhögött, és ezt látva én sem tudtam tovább visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet. Miután sikerült lecsillapodnia, megajándékozott egy igencsak szenvedélyes csókkal. Azt hiszem, ezzel választ kaptam a kérdésemre.
- Meddig tudsz maradni? — kérdeztem, miután az ajkaink eltávolodtak egymástól. A gyomrom görcsbe rándult a gondolattól, hogy egyszer fel kell kelnünk innen.
- Ameddig szívesen látsz — támaszkodott fel a könyökére.
- Vigyázz, mit kívánsz, a végén még örökre itt ragadsz.
- Lehet róla szó. — Az önelégült vigyorát csak egy csókkal tudtam letörölni az arcáról.
Amikor eltávolodtak egymástól az ajkaink, rá kellett harapnom a nyelvemre, nehogy szavakba öntsem a gondolatot, amit szorgosan igyekeztem visszatuszkolni az agyam mélyére.
- Mi az? — fürkészett Noel kíváncsian.
- Honnan tudod, hogy van valami?
- Olyan fejet vágsz, mintha alhasi görcseid lennének.
Hangosan felnevettem.
- Ez furcsán specifikus volt.
- Tehát? — vonta fel a szemöldökét, nem engedve el a témát.
Egy drámai sóhajt követően kiböktem azt, ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Csak azon gondolkodtam, — kezdtem bele, zavartan bíbelődve a takaróm anyagával — hogy hány… Khm. Szóval tudom, hogy neked már… Izé… Elég sok tapasztalatod van.
Vicces, hogy hosszú órákat töltöttem vele meztelenül az ágyamban anélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jöttem volna, erre most egy egyszerű kérdés feltevésétől is lángba borult a fejem és egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni.
Noel ezzel szemben természetesen öntelt vigyorral a fején élvezte a szenvedésemet.
- Hé, ez nem vicces — förmedtem rá.
- Ó, dehogynem — nevette el magát. Amikor bosszúból elkezdtem csikizni a nyakát, hamar megváltozott a véleménye.
- Oké, oké, visszavonom, egyáltalán nem vicces nézni, ahogy próbálod kinyögni a kérdést, hogy hány lánnyal feküdtem le előtted.
Megforgattam a szememet. Egy szavát sem hittem, de megkegyelmeztem neki és felhagytam a csikizéssel abban a reményben, hogy megválaszolja a kérdésemet anélkül, hogy nekem is fel kellene tennem.
Mindketten egymás felé fordulva feküdtünk a párnámon, én pedig türelmetlenül vártam a válaszát. Arra számítottam, hogy még egy ideig húzni fogja az agyamat, de nem így történt.
- Csak semmi ítélkezés, oké? — fenyegetett meg a mutatóujjával egy halvány mosoly kíséretében.
- Miért ítélkeznék? — meredtem rá értetlenül.
- Kicsit magasabb a szám, mint amire számítanál — húzta el a száját kissé félve.
- Szerintem alábecsülöd, mekkora hímringyónak képzellek.
Noelből olyan hangos nevetés tört ki, hogy Zsóka néni a szomszédból minden bizonnyal felfigyelt rá.
- Hímringyónak képzelsz? — kérdezte továbbra is rázkódó vállakkal.
- Ezután a felvezető után most már egyre inkább — vigyorogtam rá. — Na, halljuk azt a hatalmas számot.
- Igazából nem tudom a pontos számot. De nagyjából 10.
Minden erőmmel azon voltam, hogy normálisan reagáljam le, bármit is fog mondani, de a válasza hallatán ösztönösen elkerekedett a szemem.
- Túl sok kérdésem van — jelentettem ki sűrű pislogások közepette.
Noel a tenyerébe temette az arcát és halkan felnevetett.
- Valahogy sejtettem. Ne kímélj.
- Először is. Mi az, hogy nem tudod a pontos számot? — Fel sem tudtam fogni, hogy ez hogy lehetséges.
- Nem számoltam — vonta meg a vállát. — Sokszor nem voltam józan. És nem mindegyik alkalom volt emlékezetes, mert…
- Oké-oké, kímélj meg a részletektől — szakítottam félbe feltartott kézzel, ugyanis már attól a gondolattól is görcsbe rándult a gyomrom, hogy (legalább) 10 másik lány élte át vele ugyanazt, mint én.
- Te kérdezted — jelent meg újra az a jellegzetes vigyor az arcán. — Akkor nincs is több kérdésed?
- Dehogynem — néztem rá értetlenül. — Tehát, ebből mennyi volt komoly kapcsolat?
- Mit nevezünk komoly kapcsolatnak?
Megajándékoztam egy lesújtó pillantással.
- Ha ezt meg kell kérdezned, az elég aggasztó ránk nézve.
Noel az égre emelte a tekintetét, majd egy határozott mozdulattal magához húzott, gyengéden a fülem mögé tűrve egy újabb kósza tincset.
- A miénkhez hasonló kapcsolatom sosem volt korábban. Volt egy, amit kis túlzással komolynak lehet nevezni, a többi viszont mind csak egy-két alkalom volt. Soha senki iránt nem éreztem azt, amit irántad érzek.
- Tényleg? — A hangom furcsán rekedt volt, de egyáltalán nem érdekelt.
- Tényleg. Volt egy körülbelül kéthónapos kapcsolatom 14 éves koromban, de hamar vége lett, a balesetemmel egyidőben. — Amikor ezt mondta, fájdalom suhant át az arcán, de amint egyet pislogtam, már tova is szállt. — Az azt követő években igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy kerekesszékben fogom tölteni az egész életemet és biztos voltam benne, hogy ez azzal fog járni, hogy egyedül maradok. Amikor újra lábra álltam, mindent be akartam pótolni, és valahol mélyen azt is éreztem, hogy ez a felépülés nagy eséllyel csak ideiglenes. Addig akartam élni, ameddig lehetőségem volt rá.
Éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim a szavai hallatán.
- Ne sírj — kérlelt suttogva.
- Nem sírok — ígértem, mosolyt erőltetve az arcomra. — Csak dühös vagyok.
- Rám? — Az arcán őszinte rémület tükröződött.
- Jaj, dehogy. — A kezembe fogva az arcát végigsimítottam rajta a hüvelykujjammal. — A sorsra vagyok dühös. Nem ezt érdemled.
Noel halványan elmosolyodott.
- Én nem vagyok dühös. Már nem — suttogta, még szorosabban magához szorítva.
Biztosra akartam menni, hogy jól értettem, amit mondott.
- Úgy érted…
- Igen, úgy. Jelenleg nagyon is hálás vagyok a sorsnak — koppintott rá játékosan az orromra.
Fülig érő mosollyal néztem fel rá.
- Oké, mielőtt még a te egód is túl nagyra nőne, térjünk rá az én kérdéseimre — vonta fel a szemöldökét kihívóan.
Azonnal lefagyott a vigyor a képemről.
- Nem, nem, nem. Még nem végeztünk veled. Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod csak azért, mert levettél a lábamról a romantikus vallomásaiddal.
- Jól van, mire vagy még kíváncsi? — sóhajtott fel lemondóan.
- Azóta, hogy ismerjük egymást… — kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy fejezzem be a mondatot. Ő már tudta, hogy én lefeküdtem valakivel azóta, hogy ismerjük egymást, és nem úgy tűnt, mintha különösebben megrázta volna a dolog, én azonban nem voltam benne biztos, hogy ugyanilyen lazán kezelném a helyzetet.
Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne nem firtatni ezt a témát, de még mielőtt visszavonulót fújhattam volna, Noel megválaszolta a kimondatlan kérdésemet.
- Nem. Mióta aznap este leteremtettél, senki más nem tud érdekelni — mondta ki egyszerűen.
Kifújtam a levegőt, amit tudtomon kívül visszatartottam, és szorosan befészkeltem magam Noel karjaiba.
- Nincs több kérdésem — suttogtam.
Noel magához szorított és adott egy gyengéd puszit a fejem tetejére. Mielőtt azonban még túlságosan is kényelembe helyeztem volna magam, hirtelen hátrahúzódott és az ördögi vigyor az arcán nem sok jót ígért.
- Én jövök — dörzsölte össze a tenyerét.
- Te jó ég — motyogtam a fejemre szorítva az egyik párnát.
- Első kérdés. — A párnától nem láttam Noel arcát, de szükségtelen volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, borzasztóan élvezi a helyzetet. — Mennyi az annyi?
- Wow, semmi köntörfalazás. — A párnát az arcomról levéve magamhoz öleltem, és birizgálni kezdtem a csücskét. Óvatosan Noelre sandítottam, mielőtt válaszoltam volna. Nem voltam benne biztos, hogyan fog reagálni. — Egy.
- Egy? — Őszintén döbbentnek tűnt.
Ha lehetséges, az eddiginél is jobban lesütöttem a fejemet, de Noel szinte azonnal fel is emelte az államat a mutatóujjával.
- És ezt pontosan miért is szégyelled?
- Mert azt kívánom, bárcsak nulla lenne — suttogtam, és a mai napon már nem először lábadt könnybe a szemem. Megpróbáltam elfordítani a tekintetemet, de Noel nem engedte. Nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy szeretné érteni, és valójában én is azt akartam, hogy értse.
- Amit meséltem arról a napról, amikor összevesztünk… az… szóval az volt nekem az első. Azonnal megbántam. Részeg voltam, nem éreztem semmit a srác iránt és csak azért csináltam, mert el akartalak felejteni. Azóta minden egyes nap azt kívánom, bár ne tettem volna meg. Ma különösen. Minden szempontból hiba volt és nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbocsátani magamnak.
- Senki sem tökéletes — suttogta Noel. — Ha hibázunk, megpróbáljuk helyrehozni. Vagy sikerül vagy nem, de mindenképpen meg kell bocsátanunk magunknak.
- Egyelőre jobban érdekel az, hogy a legjobb barátnőm valószínűleg sosem fog megbocsátani nekem.
- Volt köztük valami azzal a sráccal?
- Nem. Csak tetszett neki.
- És a srácnak is tetszett?
- Nem hinném. Ha jól tudom, sosem beszélt vele.
Noel összeráncolt szemöldökkel meredt rám.
- Azt akarod mondani, hogy a barátnőd nem beszél veled két hete, mert kavartál egy sráccal, akivel ő egy szót sem váltott soha?
- Ez nem ilyen egyszerű — ráztam meg a fejemet.
- Oké — vont vállat. — De akkor is úgy gondolom, hogy emiatt nem kellene emésztened magad.
- Te egyáltalán nem is vagy féltékeny? — néztem fel rá kissé értetlenül. — Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélgetni velem egy másik srácról? Én fejben már megtéptem mind a tíz exedet, amiért hozzád mertek érni.
Noel hangosan felnevetett. Örültem, hogy ilyen szórakoztatónak tart, de én nem vicceltem.
- Először is, nincs tíz exem. És semmi okod féltékenynek lenni, már csak azért sem, mert a legtöbbjüknek a nevére sem emlékszem.
- Ez nem hangzik olyan biztatóan, mint gondolod — szúrtam közbe, amire válaszul Noel oldalba bökött, én pedig felvisítottam.
- Másodszor — folytatta, mintha semmi nem történt volna. — Legszívesebben seggbe rúgnám saját magamat, amiért aznap olyan borzalmasan viselkedtem veled. Nem érdemelted meg, hogy rajtad vezessem le a dühömet, és ezzel ráadásul megadtam a lehetőséget valami seggfejnek, hogy kihasználja, hogy magad alatt vagy. Szóval nagyon is erős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, de féltékeny nem vagyok. Most már velem vagy, és csak ez érdekel.
Mielőtt még bármit reagálhattam volna, azért hozzátette:
- Persze ha az a seggfej megpróbálna újra a közeledbe férkőzni, biztosan leütném. De nem féltékenységből.
- Persze, hogy nem — bólogattam úgy, mint aki egy szavát sem hiszi. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne terüljön el az arcomon az önelégült vigyorom.
- Jól hallom, hogy gúnyolódsz rajtam? — vonta fel a szemöldökét.
Ezek szerint nem sikerült olyan jól lepleznem magam, mint gondoltam.
- Neeeeem.
Esélyem sem volt védekezni, Noel a következő pillanatban rám vetette magát és kíméletlenül csikizni kezdett, én pedig visítva próbáltam ellenszegülni több-kevesebb sikerrel. Több szempontból is örültem, amikor a csikipárbaj egy ponton átcsapott csókcsatába. Határozottan úgy gondolom, hogy Noel sokkal hasznosabb dolgokra is tudja használni a kezeit a csiklandozásnál, és ezt be is bizonyította.

***

- Min gondolkodsz ennyire? — bökdöste meg a homlokomat Noel, amikor már mindketten az ágyon elterülve pihegtünk, én háton, ő hason fekve, fél karját a mellkasomon nyugtatva.
- Csak arra gondoltam, hogy bárcsak vártam volna rád, és ez lehetett volna az első alkalmam.
- Technikailag, ez a harmadik lett volna — vigyorodott el. — Az elsőt már napnyugta előtt letudtuk.
És valóban, egy jó ideje lement már a nap anélkül, hogy ez nekem feltűnt volna.
Válaszul csak megforgattam a szememet. Attól tartok, ha ez egy hosszútávú kapcsolat lesz, nagy eséllyel szemtengelyferdülést fogok kapni. És egyáltalán nem bánnám, ha így lenne.
- Egyébként pedig — támaszkodott fel a könyökére. — Nem az első alkalom számít.
- Hanem az utolsó? — tippeltem.
- Pff. Dehogy. Gondolj bele, milyen öregek leszünk addigra. Nem. A legjobb alkalom számít.
Fogadni mernék, hogy Noelt nem érte váratlanul a következő kérdésem (már ha ezt lehet kérdésnek nevezni).
- És te… szóval… neked melyik… Oké, nem érdekes — gondoltam meg magam félúton, egy legyintéssel próbálva elhessegetni annak az emlékét is, hogy ezt a kérdést fel akartam tenni.
Noelt persze egyáltalán nem érdekelte, hogy jobban szeretném, ha hanyagolnánk a témát.
- Hogy melyik volt a legjobb alkalmam? Nehéz eldönteni.
Veszélyesen felgyorsult a szívverésem, ahogy a kétely felütötte a fejét az agyamban. Lehetséges lenne, hogy ő nem élvezte annyira a mai napot, mint én? És hogy ezt most a szemembe is fogja mondani?
- Három lehetséges opció is van — folytatta Noel, én pedig egyre kétségbeesettebben bámultam rá. Egészen addig, amíg ki nem tört belőle a nevetés.
- Látnod kéne az arcodat.
Válasz helyett nemes egyszerűséggel hozzávágtam az első párnát, ami a kezem ügyébe került.
Mielőtt még újra lecsaphattam volna, kivette a kezemből a párnát és fölém hajolva megakadályozta, hogy újabb támadást indítsak ellene.
- Csak hogy tisztázzuk, a három opció az első, a második és a harmadik alkalom veled.
- Mondták már neked, hogy nem vagy vicces? — vontam fel a szemöldökömet.
- Mintha a barátnőm említette volna már párszor.
Hihetetlen, hogy mennyire képtelen vagyok ellenállni a hülye vigyorának. Pláne ha még a barátnőjének is nevez közben. Akármennyire is igyekeztem visszafojtani, a nevetésem megállíthatatlan volt.
- Ezt már szeretem — nyomott egy puszit a szám sarkára. — Most pedig ideje rátérni a következő napirendi pontra.
- Vagyis?
- Meg kell válaszolnom a kérdésedet életem legjobb szexuális élményéről. Ehhez pedig több adatot kell gyűjtenem.
Biztos vagyok benne, hogy ezután még mondott valamit, de mivel ezzel egyidőben a szája a nyakamra, a keze pedig sokkal lejjebb tévedt, esélyem sem volt bármit is felfogni belőle.
Ami pedig a továbbiakat illeti… Legyen elég annyi, hogy végül négy opció sem lett elég a döntéshozáshoz.