13. De mi is történt pénteken? /Part 4./

Hali, Törpilláim! 

Tudom, sokat késtem a résszel és sajnálom, de nagyon kevés időm volt írni... Viszont most már befejeztem a részt, úgyhogy remélem tetszeni fog mindenkinek! Komizzatok nyugodtan és még mindig várom a feliratkozókat! ;)
Jó olvasást, Törpillák!

Hugs&kisses
Ria:)


Percekig döbbenten és némán bámultam az előttem ülő lányt. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy itt van. Pontosabban… Nem. Azt nem tudtam elhinni, hogy a jelenléte igazából nem zavar. Sőt, örülök… Örülök, hogy itt van, bár magam sem tudom, miért. Talán csak tévedtem. Előfordulhat, hogy itt és ebben az átkozott helyzetben nem is magányra van szükségem, hanem… egy barátra, aki nem ítélkezik és meghallgat. Az persze már más kérdés, hogy Noja igazándiból nem ezért jött. Talán fogalma sincs róla, hogy most mi játszódik le bennem. Honnan is tudná? Egy hónapja ismerem és ez alatt is jó, ha egy mondatod váltottunk egymással. De… Mégis úgy érzem, megbízhatok benne. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de így van. Talán azért érzek így, mert így elsőre olyan csendes, de mégis határozott véleménnyel rendelkező lánynak tűnik, akinek bár mindenhez lenne hozzáfűznivalója, mégsem szólal meg, nehogy megbántson másokat. Az ilyen emberekből, úgy gondolom, kevés van ezen a Földön, de úgy tűnik, a sors mellém rendelt egyet, hogy itt legyen, ha szükség lenne valakire, aki meghallgat. Persze most jöhetne a kérdés, hogy „Mi van a legjobb barátokkal?”. Velük az van, hogy ők pedig a legértékesebb kincsek az életben, akikért foggal, körömmel kell küzdeni, bármi történjék is. Tamiért és Elláért én mindent megtennék, és tudom, hogy ők is értem. Szó nélkül mellettem állnak és minden irányból támogatnak, ha elbotlanék. De éppen ezért nem ők azok, akikre most szükségem volt. Ők már tudják az egész történetet, pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit érzek most és amennyire ismerem őket, ha most itt lennének mellettem, már terveket kovácsolnánk, hogyan hozzunk rendbe mindent körülöttem. Ezzel nincsen semmi baj, természetesen, és több mint valószínű, hogy erre sort is kerítünk, de nekem most még szükségem van valamire. Ki kell öntenem a szívemet, ahhoz, hogy mindent elölről kezdjek. Valakinek el kell mesélnem, mi történt és el kell mondanom, mit érzek ezek után, mert csak így tudok megszabadulni ettől a sok katyvasztól, ami a fejemben kering össze-vissza. De ehhez egy olyan emberre van szükségem, aki még nem ismeri töviről-hegyire a történteket, aki tényleg érdeklődve hallgatná végig, mit érzek most. Mert ugye, ezt Ella vagy Tami is simán megtehetné… csak hát… Ők már tudnak mindent, és bármennyire is mellettem állnak, nem biztos, hogy a történet számukra olyan érdekfeszítő lenne, mint egy úgymond kívülállónak. Mivel anyuval nem vagyok jóban per pillanat, vele nem tudnék ilyenekről beszélgetni, úgyhogy maradt Noja.
Noja, akinek a nevét talán már többször írtam le ezen az oldalon, mint mondjuk Patrikét. Aki, bár észrevétlenül, de egy nap alatt sorsdöntő része lett az életemnek. És mindezt miért? Mert összejött a sráccal, aki nekem is tetszik. De ilyen az élet. Nem nyerhetünk mindig, nem igaz? De valamiért mégsem érzem azt, hogy vesztettem volna. És ez is Noja miatt van. A csajból egyszerűen sugárzik az optimizmus és a vidámság. Számomra lehetetlennek tűnik haragudni rá. És azt hiszem, nem is érné meg. Ki tudja? Talán ezzel elveszítenék egy lehetséges jövőbeli barátot. És azt nem szeretném.
Viszont ezt végiggondolva rájöttem, hogy akárhonnan nézzük, ez mindenképpen egy érdekes beszélgetés lesz. Nehéz lenne teljesen kiönteni a szívemet olyasvalakinek, aki akaratlanul is az egyik problémám okozója. De talán megért engem… vagyis… Nem. Még ha így is lenne, nem mondhatok el neki mindent. Eszem ágában sincs tönkrevágni a boldogságát. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha szolidaritásból szakítana Patrikkal. Bár valószínűleg azért ilyet nem tenne, de… Jobb a békesség, na.
- Noja? Te… Hogyhogy itt vagy? – néztem rá kérdőn, miután végre eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy megszólaljak.
- De… Nem te hívtál meg? – kérdezte értetlenül, mire leesett, hogy mekkora idióta vagyok. Úgy tűnik, most mát teljesen szétestem.
- Jaj, bocsi… Csak… Tudod én… - kezdtem magyarázkodni, de Noja leállított.
- Nyugi, Alíz. Semmi gond. Megértelek. Látom, hogy teljesen kikészültél. Rosszkor jöttem, igaz? – kérdezte szomorúan, mire úgy éreztem, meg kell őt ölelnem. Fogalmam sincs, miért, de elöntött ez a szeretetroham. Szorosan a karjaimba zártam a kissé döbbent Noját, és a vállába fúrtam a fejem. Ez volt az a pillanat, mikor újból elöntötték szememet a könnyek. Egyszerűen hihetetlen ez a nap. Szerintem életemben nem sírtam még ennyit, mint ma. Körülbelül húszadszorra játszódott le a fejemben minden sérelmem, még a legapróbbak is, amelyekkel megállás nélkül kínoztam saját magamat.  A felnőttek valószínűleg csak legyintenének és mosolyognának, hogy ezek aztán igazán kicsi gondok, mindenkinek lehet rossz napja, de őszintén szólva nem érdekel, mit gondolnak. Biztos vagyok benne, hogy amikor ilyen idősen őket is csalódás érte, nem így gondolkoztak, hanem pontosan ugyanazt csinálták, mint most én. Sajnálták magukat.
Igen, pontosan így van. Nem tagadom, hogy ez önzőség, de mit tegyek? Teljesen magam alatt vagyok és…
- Liz? – szólalt meg hirtelen Noja.
- Igen? – emelkedtem fel szipogva a válláról.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. – feleltem és megpróbáltam őszintén rámosolyogni; nem sok sikerrel.
- Patrik miatt vagy így kiborulva, ugye? Pontosabban azért, mert… - kezdte, de inkább nem fejezte be a mondatot. Mind a ketten tudtuk, mire akar kilyukadni. Abban a pillanatban tényleg megsajnáltam Noját és rájöttem valamire. Bár eddig azt hittem, nekem a legnehezebb, de tévedtem. Noja van a legrosszabb helyzetben mindannyiunk közül, hiszen miatta történt ez az egész. Persze nem hibáztatom semmiért, még véletlenül sem. Biztos vagyok benne, hogy szereti Patrikot és megérdemli, hogy boldog legyen, én pedig nem szeretnék az útjában állni. Egyszerűen nem tehettem, hogy elmondom neki az igazat. Ebben a történetben nem én vagyok a főszereplő. Hanem Noja. Ez az ő tündérmeséje és ebben az esetben én vagyok a felesleges harmadik. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy kiírjam magam a történetből.
- Nem. – néztem az előttem ülő lány szemébe olyan határozottan, ahogyan csak tudtam, majd ezzel a lendülettel felkaptam egy zsebkendőt is az ágyról és letöröltem az összes könnyet az arcomról.
- Alíz! – mordult fel amolyan „ne próbálj átverni” – stílusban. Tudtam, hogy tudja, hazudtam, de nem érdekelt. Már eldöntöttem, mit csinálok.
- Nem hiszel nekem? – néztem rá ártatlanul, mire gyanús szemmel kezdett méregetni.
- Nem. – közölte határozott hangon körülbelül egy perc után.
- Noja, kérlek, ne csináld ezt! Az igazat mondom. Miért hazudnék? 
- Mert nem akarsz nekem rosszat. – mondta ki rezzenéstelen arccal. A fenébe! Miért kellett egy ilyen okos csajjal szembenéznem? Miért? A kérdés egyértelműen a Sorsnak szól, és nagyon remélem, kapok rá választ. De most nem? Amikor éppen jót akarok tenni valaki mással, akkor, bumm, mindennek lőttek, mert Noja átlát rajtam. Ilyen nincs!
- Nem. Tévedsz, Noja. Vagyis… persze, hogy nem akarok neked rosszat, de most tényleg nem erről van szó. Más miatt vagyok szomorú. – hajtottam le a fejemet és nagyon-nagyon reméltem, nem látja az enyhe pírt az arcomon vagy csak fogalma sincs róla, hogy ez olyankor fordul elő, ha hazudok. 
- De ennek is köze van hozzá, ugye? Hogy én és Patrik… - kezdte, de nem fejezte be. Szükségtelen volt. Így is értettem.
- Nem. – összeszorítottam a számat és erősen koncentráltam, nehogy elbőgjem magam, mert akkor befellegzik a tervemnek – Nincs semmi köze… hozzátok. Sokkal inkább Földesihez. – mondtam és végre összeszedtem magam annyira, hogy felnézzek Nojára, aki még mindig gyanakodva méregetett. 
- Nagyon kikaptál? – kérdezte végül, mire némán hálát adtam, amiért, még ha sejtette is, nem tette szóvá, hogy teljesen átlátszó volt a hazugságom.
- Igen. – feleltem csüggedten és azt hiszem, most nem volt szükségem színészi alakításra. Ez is oka volt a szomorúságomnak.
Ezek után a beszélgetésünk biztonságosabb vizekre terelődött, aminek nagyon örültem. Noja még órákig nálunk volt és rengeteget dumáltunk… mindenféléről. A suliról, a töri óráról, Tamiról és Elláról, valamint… ennyi. Patrik nem került szóba. Még csak a neve sem hangzott el ez alatt a három óra alatt, amit igazán csodáltam. Szinte biztos voltam benne, hogy szóba hozza, de nem tette, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek. Nem tudom, miért, de akkor és ott úgy éreztem, ennek a beszélgetésnek még nincs vége. Azt hiszem, Noja sejti, hogy hazudtam neki. Sőt! Biztos.
Akaratomon kívül is a történet része maradtam.

Alíz