19. Minden

Sziasztok, Törpilláim!
Meglepetés! Előbb hoztam a részt, mint szoktam! :) Mondjuk, mivel kezdődik a félév, nem tudom, melyik napokon fogok tudni írni, de majd kialakul. Annyi biztos, hogy nem maradtok Alíz nélkül, akinek folyamatos változásokon megy keresztül az élete.
A Történet c. oldalt kicsit átszerkesztettem, megváltoztatva az alaptörténete, úgyhogy, ha gondoljátok, olvassátok el! Ha bárkinek kérdése van, oldalt írhattok a chatbe, szívesen válaszolok!
Mindenkinek jó olvasást!

Hugs&kisses
Ria:)

Október 17./Péntek


Életem második legrosszabb napja. Azért csak a második, mert az első helyről igen nagy borzalmak árán lehetne csak elmozdítani azt a bizonyos délutánt pontosan egy héttel ez előttről. Viszont úgy tűnik, ma a történelem (brr, töri) megismételte magát, csak ezúttal annyi volt a különbség, hogy maga a problémát okozó esemény nem egy pillanat műve volt. Egyértelműen nem mostanában fog eljönni a perc, amikor ez az átok távozik az életemből. „Shad” még egy ideig boldogítani fogja a napjaimat. És hogy mégis kicsoda ő és hogyan került hozzánk? Ez egy elég hosszú történet.

***

- Szóval Júlia hívott és… és kért tőlem egy szívességet. – mondta végül anya hétfő este.
- Szívességet? Ugye ennek semmi köze sincsen Viluhoz? Könyörgöm, mondd, hogy nincs! – néztem rá már szinte esdekelve. Anya ekkor már kicsit idegesen nézett rám.
- Alíz, megtennéd, hogy végighallgatsz, és nem szakítasz félbe? – húzta össze a szemöldökét.
- Bocsánat. – hajtottam le a fejem idegesen. Ökölbe szorított kézzel izgultam tovább és igyekeztem nem sürgetni anyát.
- Tehát ott tartottam, hogy kért tőlem, illetve tőlünk egy kicsinek nem igazán mondható szívességet. Viluval kapcsolatban.
Csak hatalmas akaraterő árán tudtam visszafojtani a feltörekvő ordítást. Ez a beszélgetés nagyon rosszul kezdődött.
- Arról van szó, hogy Júlia férje, Dénes ideiglenes munkát kapott Tokióban és muszáj elvállalnia, mert különben kirúgják a cégtől, ahol dolgozik. Szóval úgy döntöttek, hogy amíg tart a munka, Japánba költöznek. Hát nem csodás? Én is mindig el akartam jutni oda… - kezdett el ábrándozni anya. Ezen a ponton már nem bírtam csendben maradni. Kezdett furcsa gyanúm támadni azzal kapcsolatban, hogyan is jövünk mi a képbe.
- Öhm. Izé… ez tényleg nagyon szuper meg minden, de pontosan mi közünk is van nekünk ehhez? – néztem kérdőn.
- Ja, igen! Itt jön a dolog komplikáltabb része. Júlia és Dénes nem szeretnék Vilut kiszakítani a megszokott környezetéből. Nem ismerne ott senkit, ráadásul a nyelvet sem beszéli, ezért… úgy döntöttek, nem viszik magukkal.
- De akkor mi lesz szegény kislánnyal? Egyedül hagyják abban a nagy házban? – szörnyülködött apa.
- Nem, dehogy! Éppen emiatt kérték a segítségünket, én pedig örömmel egyeztem bele. Alíznak jól fog jönni egy olyan jó modorú testvér, mint amilyen Violetta. – lelkendezett anya, én meg hirtelen úgy éreztem, másodpercek választanak el attól, hogy leforduljak a kanapé karfájáról. Hogy mit mondott? Egy micsoda jönne jól nekem???
- Hogy mii? – ugrottam fel és biztos voltam benne, hogy ha van nálam például egy piszkavas, fejbe vágnám vele magam, csak hogy ne kelljen hallanom anya válaszát.
- Vilu hozzánk költözik, amíg a szülei Japánban vannak! Hát nem mesés? – mosolygott anya, mire apa felé kaptam a fejemet, aki kicsit érdekes arcot vágott, de nem tudtam leolvasni róla, pontosan mire is gondol, viszont abban biztos voltam, hogy ő sem lelkesedik száz százalékosan az ötletért.
- Nem! Nem az! Annál a lánynál kevés idegesítőbb dolog létezik a világon! Ezt pedig annak tudatában mondom, hogy ismerem Sziszit is! És mégis mit értesz azon, hogy jól jönne nekem egy testvér? Képzeld, egész jól meg vagyok anélkül is, semmi szükség még egy főre a családban! Ráadásul meg sem beszélted velünk a dolgot azelőtt, hogy igent mondtál! – kiabáltam. Anya kicsit rémülten nézett rám, amiért így kiakadtam, de hamar összeszedte magát.
- Legyél szíves nem kiabálni velem! És bízd rám a dolgot, mert pontosan tudom, mi a jó a lányomnak! Ugye, Zoltán? – fordult hirtelen apa felé.
- Nem is tudom, szívem. Tényleg nem kérdezted meg egyikünket sem. Ezt közösen kellett volna eldöntenünk, nem gondolod?
- Hát nem értitek, hogy nem mondhattam nemet Júliának? Csak ránk számíthatnak. – magyarázta anya.
- Nézd, most már nem tudunk mit tenni, de akkor is beszélhettél volna velünk. Nem vagyok benne biztos, hogy Alíz annyira szereti Violettát. – mutatott felém.
- Miért nem szeretné? Az a kislány nagyon aranyos és kedves. – értetlenkedett anya.
- Pontosan! Idegesítően mézesmázos. És nem különösebben kedveljük egymást. Amúgy meg tudnod kell, hogy sok minden van, amin változtatnék, de a testvéres dolog erősen hiányzik ezek közül. Ja, és ha már a váratlan bejelentéseknél tartunk, van egy igazolatlan órám, amit rendezni kéne. – vágtam még oda és nem különösebben érdekelt, hogy mi lesz a dolog következménye, inkább felszaladtam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem akartam senkivel kommunikálni. Na, nem mintha lett volna, kivel. Rávetettem magam az ágyra és a tenyerembe temettem a fejemet. Nem akartam sírni, se búslakodni. Elegem volt abból, hogy négy nap alatt többször éreztem azt, hogy minden tönkremegy körülöttem, mint bárki más egész életében. Mégis hogy gondolhatta anya, hogy örülnék egy testvérnek? Hát ennyire nem ismer? Pedig ő az anyám!
Ekkor halk kaparászásra lettem figyelmes, mire ijedten kaptam fel a fejem. Mintha az ablak felől jött volna a hang. Mikor odanéztem, csak akkor vettem észre, hogy odakint ömlik az eső és villámlik is. Csodás! Legalább az időjárás megérti, mi kavarog bennem per pillanat.
Újra hallottam a halk neszezést. A helyzet kezdett kicsit ijesztő lenni. Óvatosan leoltottam a villanyt és vártam.
Valami vagy valaki megkocogtatta az ablakot. Ekkor már tényleg megrémültem. Talán egy betörő? Vagy valaki szórakozik velem? Vagy…
- Miáú.

Várjunk csak! Nyávogás? Ez komolyan egy macska lenne?
Megkönnyebbülten kapcsoltam fel újra a villanyt és lassan az ablakhoz sétáltam. Hirtelen egy villám cikázott át a felhők között, amit hangos dörgés követett. A pillanatnyi fényben viszont tisztán kivehető volt az aprócska jószág, ami a párkányon kuporgott és tehetetlenül próbálta átjuttatni magát az ablaküvegen, be a meleg szobába. Amint megláttam, rögtön megsajnáltam és ezzel azt hiszem, egy életre belopta magát a szívembe. Valójában sosem voltam oda a macskákért; nekem túl álszentnek tűntek. De ahogy néztem azt a picike teremtést, aki ebben a hatalmas viharban felküzdötte magát az ablakom előtti fán egészen a párkányig, hirtelen úgy éreztem, nála aranyosabb lénnyel még nem találkoztam. Nem voltam képes magára hagyni a zuhogó esőben.
Elhúztam a függönyt és résnyire nyitottam az ablakot, megküzdve az odakint fújó tornádó erejű széllel. A vihar a szemembe sodorta az esőcseppeket meg pár falevelet is, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Óvatosan hívogatni kezdtem magam felé a kiscicát.
- Gyere ide kispajtás! Nehogy megfagyj itt nekem! Jaj, de vizes vagy! – nevettem fel mikor már kezemben a cicával igyekeztem becsukni az ablakot. Amint sikerült, az ágyhoz léptem és óvatosan letettem az ázott teremtést a takaróra. Gyorsan átszaladtam a fürdőbe és egy régi törülközővel térem vissza. Amennyire csak tudtam, megtörölgettem, majd az ágyam alatti műanyag dobozból előkotortam pár gyerekkori rózsaszín takarómat, amik finom puhák voltak. Letettem őket az ágyra és addig tekergettem, amíg nem sikerült macskaméretű kuckót eszkábálnom belőlük. Megfogtam a kiscicát és óvatosan bebugyoláltam a takarókkal. Úgy tűnt, már jobban érzi magát, mivel nyávogott egy aranyosat.
- Mi a neved, pindur? – néztem rá mosolyogva.
- Miáú. – nyávogta, majd úgy összekuporodott, hogy alig látszott ki a sok rózsaszín plüssből.
- Értem. – nevettem – Akkor majd én elnevezlek. Te leszel Pindur, úgyis olyan picike vagy. – mosolyogtam rá, majd megsimogattam a hátát.
Órákig ültem még ott és csak bámultam a cicát, akinek immár neve is volt. Csak akkor jutott eszembe, mi minden történt ezen a napon, amikor este tízkor leoltottam a villanyt. De akkor már nem volt menekvés. Elalvásig üldöztek a szomorúbbnál szomorúbb gondolatok és egyedül csak a mellettem szuszogó apróság tudott kicsit jobb kedvre deríteni.

***

Ma pedig… nos, ma eljött a nap, amire nagyon-nagyon nem vártam. Megérkezett maga, a hírhedt Sándor Violetta. Ismertebb nevén Shad. Mint utólag kiderült, manapság mindenki így szólítja, tekintve, hogy… na, inkább kezdjük a legelején. Ott, ahol még egy teljesen más ember volt, én pedig egészen másféleképpen nem kedveltem őt.
Szóval Violetta. Régen mindenki Vilunak hívta és illett is hozzá a név. Közepes termet, hosszú, szőke haj, kék szem és csupa virágmintás, színes, vidám ruhák, főként szoknyák. Mosolygós stílus, mindenkit megnyerő mosoly, vékonyka hang. Ez volt a régi Violetta, akitől szó szerint a hideg rázott. Elég volt ránéznem és rögtön úgy éreztem, szivárványt fogok hányni. Nagyon nem hasonlítottunk, és valószínűleg ez volt az oka annak, hogy amennyire csak tudtuk, kerültük egymást.
Igazából fogalmam sincs, hogyan tudták 13 évig elviselni a szülei. Most viccen kívül: én két óra alatt kikészültem, akkor ők hogy bírták? De ha már a szülőknél tartok, akkor róluk is írnék egy keveset. Az anya Sándorné Júlia, az apa pedig Sándor Dénes. Júlia magyar származású, de szülei már nem élnek, rokonai kevesen vannak, ők is külföldön. Dénes anyja japán származású, ezért beszéli a nyelvet is, apja magyar, ezért a családjuk itt él Magyarországon. Nekünk nem rokonaink, csak barátok. Mármint anyuék barátai. Mert az enyémek aztán biztos nem.
De kicsit elkalandoztam. Szóval ez volt a régi Violetta. Az új pedig… nos, erről annyit, hogy miután ma találkoztam vele, úgy éreztem, pár rövidke évig nem fogok tudni aludni. És akkor most finoman fogalmaztam.
A napom már alapból rosszul indult, bár ehhez kezdek hozzászokni. Mit is kéne várni valakitől, akinek egy árva barátja sincs, ráadásul a szülei is pipák rá. Mert igen, a heti téma itthon az a pénteki igazolatlan óra meg a semmiből előkerülő macska a szobámban. Oké, talán meg tudom érteni őket; mostanában nem különösebben remekeltem. Anyuék persze igazolták azt a töri órát, mivel feltételezem, semmi kedvük nem volt semmilyen hivatalos intézkedés lebonyolításához ezzel kapcsolatban, de ettől függetlenül még járt a büntetés. Tekintve, hogy fogalmuk sincs, mik történtek mostanság, egy hónap szobafogságra ítéltek egy „Majd megtanulod, hogy nem szökdösöl el sehonnan, hogyha jó ideig nem láthatod iskolán kívül a barátaidat.” – mondat kíséretében, amihez ha tehetem, hozzáfűzöm, hogy ennél már csak az lenne kisebb büntetés, hogy jutalmat is adnának a szobafogság mellé, például, hogy az „iskolán kívül” – részt kijavították volna „az iskolában sem” – re. Csak egy ötlet. Bár inkább nem kockáztattam meg, hogy hangosan ki is mondom.
A másik probléma pedig ugyebár a macska-kérdés volt. Az egész vita ott kezdődött, hogy kedd reggel anya megtalálta Pindurt az ágyamban, aztán kiverte a balhét, tekintve, hogy szigorúan megtiltotta az állattartást. Ebből az lett, hogy megpróbálkoztam a blöfföléssel. Közöltem vele, hogy ha annyira nem akarja látni, fogja meg és hajítsa ki a még mindig tomboló viharba. Anya kicsit gondolkodott, mit is tegyen, de a veszekedés vége az lett, hogy a macska pontosan addig maradhat, amíg én takarítok utána, zsebpénzből fizetem az eltartásához szükséges dolgokat, valamint csak akkor hagyhatja el a szobámat, ha én is vele tartok és felügyelem, nehogy „váratlan meglepetés érjen bennünket”. Magyarul: nem vizeli-e össze a házat.
Szóval a macska marad, engem meg szobafogságra ítéltek számítógép nélkül. Na, nem mintha annyi sürgős teendőm lenne. Ugyan! Még barátaim sincsenek!
Nos, ez az utolsó mondat járt ma egész nap a fejemben. Meg a gondolat, hogy mától kezdve, úgymond lesz egy testvérem. Akit sohasem akartam. Persze maga a tudat, hogy lesz egy tesóm, egyáltalán nem borzalmas. Inkább az bánt, hogy először is nem a sajátom, másrészt pedig, hogy Violettáról van szó.
Délután négykor szólalt meg a csengő, én pedig tudtam, hogy mindössze másodpercek választanak el egy teljesen új élettől. Egy olyan élettől, amire egyáltalán nem vágytam. Ez az egy biztos. Ha lehetett volna egy kívánságom, azt kívánom, bár sose lépte volna át a küszöbünket, mert az volt az a pillanat, amikor minden megváltozott.

Minden.

Alíz