28. Szülinap a javából - Part 3. /Kicsit nagyon/

Sziasztok, Törpillák!
Igaz, kicsit késtem, de meghoztam az új részt, ami a szokásosnál azt hiszem, hosszabbra sikerült, úgyhogy remélem, ezzel kárpótolok mindenkit. Sajnálom, hogy így eltűntem, de nyaraltunk és nem volt wi-fi, szóval bele se kezdtem ott az írásba. De most itt vagyok egy új résszel, a "Szülinap a javából 3. részletével. Egyébként nem fért bele ebbe a napnak a vége, mivel az nagyon hosszú lett volna úgy, ezért kicsit meghosszabbítom és ez a fejezet 4 részből fog állni. Alíz szülinapjának végkifejletét pedig nemsokára olvashatjátok terveim szerint!
Ha már így elkezdtem mondani az infókat, akkor azt is megjegyezném, hogy fogalmam sincs, hogy hány rész van még hátra az első évadból és a történet is folyamatosan formálódik a fejemben, de annyi biztos, hogy nem mostanában lesz vége és az első évadot még követni fogja pár...
Ezenkívül szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki feliratkozott vagy egyszerűen csak olvassa a blogot, kommentel. Tényleg sokat jelent nekem és jól esne, ha egyre többen fűznétek megjegyzést az egyes részekhez:)
Most látom, hogy kicsit hosszúra sikerült a bevezetőm, úgyhogy nem is húzom tovább a szót, mindenkinek jó olvasást és várom a komikat ;) <3

Hugs&kisses
Ria:)

ui: Légyszi lájkoljátok a blog facebookos oldalát! Katt IDE.


- Azt hiszem, legközelebb nem kések el az edzésről. – dőltem le ájultan az öltöző egyik padjára, aztán két másodperc alatt le is borultam róla, mivel kicsit elméreteztem a helyzetet.
- Au. – nyögtem fel, de beletörődve a helyzetembe, visszahajtottam a fejem a szőnyegpadlóra, és amennyire csak lehetséges volt, kényelembe helyeztem magam és behunytam a szemeimet.
- Hulla vagyok. – dobta le magát mellém Stella, de ő is annyira kikészült, hogy semerre se látott, szóval… Telibe rám borult.
- Kösz. – nyüszítettem, majd maradék erőmet összeszedve lelöktem a szőkeséget a hasamról.
- Hé, ezt muszáj volt? – kínlódott immár hason fekve, mire értetlenül bámultam rá.
- Te estél rám.
- Nem baj.
- De, mert fájt.
- Hidd el, nekem is. – motyogta, de alig hallottam, mivel a szőnyeggel a szájában beszélt. Fúj.
- Nocsak. – hallottam meg hirtelen minden hangok legrettegettebbikét. – A kis újonc két ballábasok kifeküdtek. Hát nem aranyos? – nyávogta idegtépő hangon Bátory, mire unottan kinyitottam a szemem.
- Mi van, lenyeltél egy macskát? – bámultam rá gorombán, és az sem érdekelt, hogy olyan hangnemet ütök meg vele szemben, mint amilyet Shad szokott, ha velem beszél. Jelenleg ez volt a legkisebb problémám.
Sajnos Bátory kisasszonyt kicsivel jobban érdekelte a beszólásom, mint engem, ugyanis teljesen kijött a sodrából.
- Te fogsz mindjárt macskát nyelni, te hülye p***a! – ordította minden előjel nélkül teljesen elborult elmével, majd tiszta erőből rám vetetette magát és ott kezdett püfölni, ahol csak ért. Ha a többiek nem rángatják le rólam két másodperc alatt, valószínűleg ott, azon a szőnyegpadlón búcsúzok el az életemtől.
- Normális vagy? – ugrottam talpra hirtelen és már nyomát sem éreztem fáradtságnak. Dühnek annál inkább.
- Igen! Én egy normális FOCISTA vagyok! – üvöltötte eléggé idegbajos fejjel és már készült volna, hogy újra nekem rontson, de a csapattársaink erősen tartották a karját. Oké, azt hiszem, valahol lemaradhattam, mert a helyzet fél másodperc alatt változott bunyóvá, én pedig nem tudtam felfogni, pontosan mi is váltotta ki ezt a paprikás hangulatot. Hm. Egészen enyhén fogalmaztam. – TE viszont – fröcsögte tovább – csak egy kis senki vagy, aki hátráltatja a csapatot! Miattad nem volt ma normális edzés és nem tudtunk a valódi feladatunkra koncentrálni! Tönkreteszel mindent! – ordította vörös fejjel, mire hátráltam egy lépést. Oké, ez a csaj nem normális.
- Bocsi, de szerintem… – ült fel mellettem Stella, aminek következtében komolyan megijedtem, olyan hirtelen jelent meg.
- Mit akarsz, te szőke liba? Talán van hozzáfűzni valód? Csak mert nekem van! – fordult felé Bátory és nagyon úgy tűnt, Stella is megkapja a magáét. – Te sem vagy jobb egy k***a porszemnyivel sem ennél a cs*trinél, úgyhogy neked csak ne legyen itt véleményed! – üvöltötte. – Tönkrevágjátok azt, amit évekbe telt felépítenie a csapatnak, de ezt nem fogom hagyni! Ha jót akartok magatoknak, azonnal húzzátok el innen a csinos kis s*ggeteket, mert mi nem látunk itt szívesen! Takarodjatok el innen bármerre! Bármerre, de soha a büdös életben nem akarlak titeket újra itt meglátni, világos? – ordította egy szuszra, de úgy, hogy a nyakán az összes létező ér kidagadt, a feje pedig erősen bevörösödött és másodpercek kérdése volt, hogy lángra kap-e.
- Szerintem pedig nem te mondod meg, hogy hol van a helyünk és hol nincs! – szólalt meg Stella kimérten. – Én focizni akarok, márpedig ha azt akarom, akkor azt csinálom és nem egy idegbajos perszóna, aki mellesleg lecs*triz engem és a legjobb barátnőmet fogja eldönteni, hogy mihez kezdjek. Világos? – mondta, az utolsó szó kiejtésekor pedig egyértelműen kifigurázta Bátory-t, aki ugyebár ugyanezt a szót használta az előbb.
- Na, ide figyelj, te… - indult meg szikrázó szemekkel Stella felé a csapatkapitányunk, de a többiek még időben lefogták és visszarántották.
- Engedjetek el, ti tökkelütöttek! – ordította teljesen kikelve magából.
- Lilla, nyugodj meg! Ettől nem lesz jobb! – próbálta nyugtatni az egyik lány, aki erősen igyekezett visszatartani a „fenevadat”.
- Kussoljál el nagyon gyorsan! – kiabálta őrjöngve, mire a Zita egy lépést hátrált, de még mindig erősen tartotta (mint most megtudtuk) Lilla karját.
- Na jó, ebből elég! – szólaltam meg, majd elkezdtem összepakolni a cuccaimat és mindent beledobáltam a sporttáskámba, ami egyébként szintén új volt, de valahogy nem tudott érdekelni jelen pillanatban. Stella fura tekintettel bámult rám, de pár másodperccel később leesett neki, hogy mi ez a nagy sietség, szóval ő is rendezkedni kezdett.
- Mit csináltok? – érkezett a kérdés valahonnan a tömegből, de semmi kedvem sem volt válaszolni rá; úgyis rájönnek úgy fél perc múlva. Mikor mindennel kész voltam, felkaptam a táskámat és az ajtó felé indultam. Az edzős cuccomat nem vettem át, ahhoz nagy volt a közönség, na meg amúgy is! Valószínűleg nem lett volna hozzá idegzetem sem. Ahhoz túl sok minden történt mostanában. Stella is másodpercek alatt elkészült, és el is indultunk volna, ha nem halad el útközben a tükör mellett, amiben ugye feltétlenül muszáj volt csekkolnia, hogy jól áll-e a haja, ami az iszonyat kemény edzés után… Hm… Hogy is fogalmazzak, úgy nézett ki, mint egy szénakazal. Na ahogy őt ismerem, most meg fog állni és fél órát igazgatja. (Mert ugye azt tudni kell, hogy Stella nem véletlenül néz ki ilyen angyalian, hiszen kábé 0-24-ben a tükör előtt áll és szépíti az amúgy is makulátlan külsejét; ez valami ösztönös dolog lehet nála, még nem gondolkodtam el rajta komolyabban, de most nem is volt rá idő.) De ezt jelen pillanatban nem engedhettem meg neki, szóval megragadtam a karját és kiráncigáltam az ajtón kívülre. Még utoljára hallottam, hogy Bátory utánunk akar rohanni, de aztán az ajtó becsukódott, mi pedig egyedül maradtunk az üres folyosón.

***

- Nem, anya, tényleg nem! De komolyan! Miért nem hiszel nekem? Kérlek, annyira szeretnék! De miért? - nyavalygott Stella a telefonba, én pedig unottan és kimerülten hajtottam hátra a fejem, miközben lejjebb csúsztam a sportközpont előterében felállított műanyag székek egyikén. Körülbelül 10 perce hallgattam már ezt a beszélgetést és kezdett nagyon az agyamra menni. Nem lehet igaz, hogy Stella anyukája nem akarja elengedni őt hozzánk egy pizsibulira! Ugyan mi abban olyan rossz? Oké, persze, tudom, hogy az utolsó pillanatban találtam ki meg, hogy az anyukájának fogalma sincs róla, hogy valójában kihez megy, de… Á, kezdem érteni a problémáját. Ohh. Na ez érdekes lesz.
- Add csak ide! – pattant fel mellőlem hirtelen apu és nagyon úgy tűnt, hogy jelen pillanatban nincs más vágya, csak kiszabadulni innen és hazamenni. Megértem, legközelebb én sem szándékozom Stella és az anyukája beszélgetését végighallgatni. Iszonyú fárasztó tud, lenni, ez az egy biztos.
- De miért? – ráncolta a szemöldökét Stella, miközben lefogta a telefont, hogy az édesanyja ne hallja a háttérben folyó konzultálást.
- Elintézem. – vette ki a kezéből a telefont szó nélkül az én drága apukám, aki írói vénával megáldva nagyon könnyen meg tudott magyarázni mindent és a lehető legjobb érveket tudta felsorakoztatni két másodperc leforgása alatt.
Stella lehuppant a mellettem levő székre és idegesen kezdett dobolni az ujjaival a karfán.
- Figyelj csak… - kezdte – Ez az épület kijárata és hát… A többiek itt fognak kijönni. Beleértve… - a mondatot nem kellett befejeznie, azonnal megértettem, mit akar mondani. Nekem sem volt semmi kedvem összefutni Bátory-val. Brr.
- Na, ezt lerendeztem. – toppant elénk apu, mire mi akár két szöcske pattantunk fel a helyünkről és szélsebesen tűztünk kifelé az épületből, apu pedig kocogva követett bennünket. Azt hiszem, nem érette, mire ez a nagy sietség.
- Na akkor menjünk, látom már nagyon várjátok a bulit. – csörgette meg mosolyogva a slusszkulcsot, én pedig iszonyú hálás voltam, amiért talált egy egyszerű magyarázatot a sietségünkre.
- És ez most ilyen szülinapi banzáj lesz? – tudakolta apu, immár a kocsiban autózva mire picit furán néztem rá.
- Mégis ki használ olyan szót, hogy banzáj? – meredtem rá.
- Egy író. – vágta rá kapásból, én pedig megforgattam a szemeimet.
- Ú! Írónak tetszik lenni? – hajolt előre Stella, és így pont kilógott a feje a két ülés között.
- Nos, igen. Az vagyok. – húzta ki magát apu büszkén. Ezek után egy kisebb előadás következett arról, hogy milyen is a szakma, „Aztaaa! Tényleg Los Angelesben éltetek???”, milyen egy filmforgatás, felismerik-e az utcán stb. Időm sem maradt arra, hogy visszatérjek az eredeti témára, hiszen észre sem vettem, hogy megérkeztünk, de akkorra már olyan dolgokat is megtudtam apám munkájáról, amikről eddig fogalmam sem volt. Nincs mese, Stella az… Nem találok rá jobb szót. Ő Stella és kész, nincs belőle még egy.
Amint beléptünk a házba, rögtön anyuba botlottunk, aki kissé túlpörgött, tekintve, hogy évek óta nem volt pizsamapartim. Igen, ez valóban igaz, de…
- Te mégis honnan tudtál róla, hogy Stella itt fog aludni? Most érkeztünk. – öntöttem szavakba értetlenségemet.
- Az anyukája nemrég hívott. – vont vállat, majd visszament a konyhába „finomságokat készítgetni”. Hát oké.
- Anyu már csak ilyen aggódós. – vont vállat ő is, majd kíváncsian körbenézett a nappaliban. – Vaó! Ez eszméletlen! – ámuldozott, nekem pedig eszembe jutott, hogy Shad Stellával ellentétben nem pont így reagált a berendezésre. Persze, hiszen ő nemes egyszerűséggel csak összetörte az egészet. Hm.
- Ööö… Nem megyünk a szobámba? – vetettem fel, mivel nem nagyon tudtam mit kezdeni a berendezést csodáló Stellával.
- De! – pörgött fel újból, majd ugrándozva kezdett követni a lépcsőn felfelé. A szobámba belépve rögtön átestem Picuron, aki éppen kifelé osont a szobából.
- Á! Kiscica! – visította Stella valami eddig fel nem fedezett hangmagasságon, akárcsak egy 3 éves kislány. Csak sokkal irritálóbb hanglejtéssel.
Azonnal lehajolt és dögönyözni kezdte szegény macskát, aki mondjuk nem sokáig kérette magát, és hagyta, hogy újdonsült rajongója halálra szeretgesse. Kicsit furcsa szemekkel méregettem Stellát, aki valamilyen különös oknál fogva teljesen meghülyült abban a pillanatban, hogy belépett a házunkba, de valójában nem is nagyon zavart. Már a fejhangon való visítással is kezdtem volna megbarátkozni, vagy legalábbis hozzászokni, de úgy tűnt, ezzel egyedül vagyok, mert abban a pillanatban felbukkant az ajtómban egy nagyon is dühös sötét arc.
- Khm. Stella! – szóltam rá, mire hátranézett a válla fölött – Bemutatom neked a… Testvérféleségemet. – nyögtem, mivel nem találtam jobb szót, az ajtóban álló alak pedig értetlen fejjel méregetett.
– Izé… Szóval… Ő itt Shad. – mutattam az irányába, majd Stellára nézve megállapítottam, hogy nemcsak én döbbentem le teljesen, amint először láttam meg testvérkémet hetekkel ezelőtt.
Ugyanis Stella… Hm… Hogy is mondjam…
Sokkot kapott a látványtól. És kinek akarok hazudni? Még nekem is leesett az állam, attól, amit az ajtóban láttam. Komolyan, ha nem tudom, ki áll előttem, azt hittem volna, hogy most kaptam el valami évek óta körözött bűnözőt. Khm. Azt hiszem, „Vilu” kissé túlzásba vitte az új stílusának képviselését.
Kicsit nagyon.