29. Szülinap a javából - Part 4. /Csak egy kicsit/

Sziasztok, Törpillák!
Meghoztam nektek az új részt, ami *dobpergés* az eddig megírt leghosszabb lett! Word-ben 6 oldal, szóval kábé három résznek felel meg, de egyszerűen nem volt szívem tovább halogatni a nap végét, szóval meghoztam egyben :D Remélem, tetszeni fog!
Egyébként nem tudom, észrevettétek-e, de a bejegyzések alján megjelent 3 kis jelzés, amelyek mellett van egy kis négyzet. Az azért van ott, hogy ha nem is kommenteltek, legalább így elmondhassátok a véleményeteket az adott részről:) Szóval tessék pipálgatni! ;)

Emellett várom a feliratkozókat/kommentelőket/olvasókat/pipálgatókat, szóval... Mindenkit! Aki teheti, azt kérem, hogy hirdesse a blogot és a FACEBOOK OLDALÁT ismerősei körében! Előre is köszönöm, a részhez pedig jó olvasás! <3

Hugs&kisses
Ria:)

- Shad… - kezdtem, de valójában köpni-nyelni nem tudtam, úgyhogy inkább összecsuktam a számat, nehogy valami sorsdöntően borzalmasat mondjak, amitől menten kiborul a bili. Hm, most, hogy így leírtam… Nem totál fura ez a mondás? Na mindegy…
- Igen, Királylány? – vágta csípőre a kezeit, aminek következtében olyan érzésem támadt, mintha egy hercegnőt próbálna utánozni, de valljuk be, ebben a szerelésben ehhez még gyakorolnia kellett volna… De a lényeg, hogy aprócska kis tervem, miszerint úgy teszek, mintha meg sem szólaltam volna, ebben a pillanatban hullott apró darabjaira. Francba!
- Semmi. – forgattam a szemeimet, de Vilu ma nagyon kötekedős hangulatában volt, szóval ezt nem úsztam meg ennyivel. Komolyan mondom, lassan kitépem tőle az összes hajam! Bár meg kell hagyni, azóta, hogy megjelent itt, határozottan fejlődőképes vagyok a vele szembeni viselkedésben.
- Mondjad csak, Cukipofa. – gügyögte, mintha egy kétéveshez beszélne. Nos, igen. A gügyörésző Shad látványa azt hiszem, örök emlék marad, ami gátolni fog a fejlődésben. Ebben biztos vagyok, pont úgy, ahogy abban is, hogy az elkövetkezendő időben ez a rémkép kísérteni fog álmomban. Brr.
- Szerintem nem akarod hallani, de ha már ennyire könyörögsz…
- Aha, mondd csak, már kíváncsian várom. – bólogatott „várakozásteljesen”.
- Oké. Igazából csak kérdezni akartam valamit. – fontam keresztbe a karjaimat – Khm. Miért öltöztél be motoros vámpírnak?
- He? – öntötte szavakba „kulturáltan” döbbenetét és láttam rajta, hogy próbálja megérteni, miről beszélek. Stellának viszont - Shad-del ellentétben - nem volt szüksége két másodpercnél több időre ahhoz, hogy felfogja, mit mondtam, mert szinte rögtön elkezdte rázni a vállát a nevetés. Jó, hogy ezzel felhívta magára a figyelmet, mert annyira el voltam foglalva a testvérkémmel, hogy kezdtem elfelejteni, ő is itt van. Szegény.
- Tudod… - kezdtem magyarázkodni Shad -nek – A motorosok járnak talpig bőrben, a vámpírok pedig véráztatta kéményseprőként. Rajtad pedig mindkettő megtalálható, szóval… - húztam el a számat és a mondatot inkább nem fejeztem be, mert észrevettem, hogy a feje természetellenesen vörösödni kezd a dühtől. Hm, azt hiszem, ez egy ilyen nap. Minden kicsikét is irritáló személyt felidegesítek 5 perc alatt, akik ennek következtében totálisan paprikapirossá válnak. Vaó. Ez ám a születésnapi buli. Vagy csak én vagyok ma különösen kötekedős hangulatomban? Elképzelhető.
- Na ide figyelj, Lizike! Most azonnal kussoljál el, különben gondoskodok róla, hogy apád mosolya egy életre eltűnjön a képéről! – lépett közelebb fenyegetően.
- Ne merészelj még egyszer apával fenyegetni, mert hidd el nekem, nem csak te tudsz verekedni! – tettem felé én is egy lépést, így pedig már szinte összeért az orrunk.
- Hú, most megijedtem. – gúnyolódott – Na de nem bunyózni jöttem, akármilyen csábító lehetőség is. – hátrált kábé fél métert keresztbe tett karokkal, mire megforgattam a szemeimet és idegesen pillantottam Stella felé, akinek valószínűleg fogalma sem volt róla, mi folyik itt és arról sem tudott, mivel jár az, ha ma éjjel nálunk alszik. Hm, kár, hogy erre nem volt lehetőségem felkészíteni.
- Ne is mondd, ki akarsz szökni. – meredtem rá unottan.
- Jaj de okos ma valaki. – kezdett megint gügyögni, mire kicsit furcsálló képet vágtam.
- Nyögd már ki, Shad! Annál előbb szabadulunk meg egymástól. – sürgettem.
- Milyen igaz. – „csodálkozott”, nekem pedig kezdett elegem lenni a folytonos gúnyolódásából. – Szóval megmondom, mit csinálsz, te pedig pontosan úgy fogsz tenni, vili? – húzta össze a szemeit és egyértelműen fenyegetni akart a tekintetével, de mai hangulatomhoz híven muszáj volt belekötnöm a mondandójába, nem tudtam megállni. Aj, az a lepcses szám.
- Nem, Józsi. – röhögtem fel, Shad-nek viszont beletelt pár másodpercébe, hogy felfogja fergeteges „poénomat” és emiatt elővegye a lehető leggonoszabb tekintetét.
- Ezt nem értem. – szólalt meg hirtelen Stella, mire mind a ketten felé kaptuk a fejünket.
- Ó, te még itt vagy? – gügyögte Shad, én pedig komolyan kezdtem aggódni nővérkém nem létező agyának épségéért. De most komolyan! Mi ez a sok gügyögés nála?
- Violetta! – ripakodtam rá, mert ki ő, hogy így lekezelje egy barátnőmet. Khm. Az egyetlen barátnőmet.
- Ha még egyszer így szólítasz… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Térjünk a lényegre! – morogtam idegesen, mire észbekapott és három ujjával kifésülte kissé összekócolódott hollófekete fürtjeit, majd végre valahára belekezdett a mondandójába, miután gondosan ellenőrizte, csukva van-e az ajtóm. Huh. Egy szobába zárva Shad-del? Nem ajánlom senkinek, hogy próbálja ki…
- Először is. Te – mutatott Stellára – elhúzol a fenébe. Nincs szükség még egy segédre.
- Nem. – jelentettem ki határozottan, mivel láttam, hogy Stella tanácstalanul pislog rám és komolyan megfogalmazódik benne a távozás gondolata.
- De! – ordítja Shad, de ebben az ügyben nem fogok engedni. Stella az én vendégem és neki az égadta világon semmi joga nincs elküldeni a házunkból.
- Stella marad és kész! Segít nekem, számodra pedig ez csak nagyobb biztonságot jelent. – közöltem higgadtan és végig álltam a tekintetét.
- Lesz*rom! Akkor maradjon, de ha egy k***a szót is szólsz az ősöknek, fél kézzel lógatlak ki az ablakon a kaktuszok fölé, vili? – tudatta Stellával a tervét, aki csöndben bólogatott. – Remek. Te pedig! – fordult felém hirtelen – Nehogy azt mondd, hogy Józsi. – vágta oda, mire elröhögtem magam.
- Oké, felfogtuk. – emeltem fel védekezőn a kezeimet – Elárulnád végre, hogy mit kell tennünk?
- Azt tenném, ha nem pofáznál! – ripakodott rám – Na szóval. Szépen eljátsszátok, hogy valami fatális véletlen folytán mi milyen jóban lettünk, ezért az én szobámban bulizunk. Ti átjöttök, én meg kiszökök és ha anyádék bejönnek ellenőrizni, nem engeditek be őket. Egyszerű a feladat, szóval remélem, azzal a parányi agyatokkal fel tudtátok fogni.
- Te nem vagy normális. – röhögtem fel erőltetetten – Anyáék az életben nem fogják bevenni, hogy hirtelen kibékültünk. A szemük láttára akartál megtépni két hete. – emlékeztettem.
- Nem számít. Annyira kib***ottul azt akarják, hogy jóban legyünk, hogy már ennyinek is örülni fognak.
- Tévedsz. Félnek, hogy elrontasz. – mondtam.
- Sz**ok rá! – üvöltötte el magát – Úgysem fognak semmit tenni, mert nem akarnak jelenetet a kis pompomlány előtt. – biccentett Stella felé.
- Nem vagyok pompomlány. – motyogta, de Shad rá se hederített.
- Na akkor húzás a szobámba bulizni! – tapsolt kettőt nővérkém, én pedig megint közel álltam a nevetéshez a helyzet abszurditása miatt.
- Igenis kapitány! – szalutáltam, de fogalmam sem volt, honnan szedtem ezt a nagy jókedvet a mai nap után…
- Toljad kifelé a s***ed, Spongyabob! – üvöltötte újra, mire inkább csendben surrantam át az ő szobájába. Vagyis surrantam volna, ha az ajtó nyitva van.
- Te bezártad az ajtót? – meredtem rá furcsállóan.
- A k***a macskád ellen. – vetette oda hanyagul, majd előkapott egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.
- Aztarohadt! – torpantam meg tátott szájjal.
- Mi van? – kérdezte Shad.
- Te átfestetted a falat? – visítottam teljesen kikelve magamból, mire nővérkém egy határozott mozdulattal betapasztotta a számat és mindkettőnket beterelt a szobába, majd becsukta az ajtót..
- Igen, szerintem így sokkal jobban illik hozzám. – mutatott körbe büszkén a… A teljes mértékben koromfekete falakon. Tessék???
- Ezt hogy képzelted? Tudod te, mennyit fáradoztak anyáék, hogy egy normális vendégszobát alakítsanak ki, erre te átfested? – hüledeztem.
- Ez mind szép és jó. Csakhogy én itt nem vendég vagyok. – jelentette ki, majd témát váltott, de én még mindig magamban emésztgettem a hallottakat és… a látottakat is. Hollófekete falak, vörös szőnyegek, amiket fogalmam sincs honnan szedett, emellett fekete, halálfej mintás ágytakaró, vörös díszpárnák, a falakon pedig mindenfelé rock bandák poszterei, a barátaival közös képek, mindenféle falra erősített láncok, emellett ijesztő falmatricák.
- Alíz! – üvöltött fel Shad, mire összerezzentem és abbahagytam a képek bámulását.
- Mi van?
- Azt mondtam, kábé öt perccel ezelőtt, hogy menjél le anyádékhoz és kérjél kaját, közben pedig utalj arra, hogy nálam alszotok. – ordította teljesen kikelve magából, nekem viszont kezdett nagyon, de nagyon elegem lenni a parancsolgatásából. Hiszen mégiscsak szülinapom van! Na nem mintha ez testvérkémet kicsit is érdekelné.
- Szipirtyó. – morogtam az orrom alatt, de azért elindultam az ajtó felé.
- Hercegnő. – morogta válaszul Shad, de én hátra sem nézve kislisszoltam a szobából.
Anya eléggé meglepődött, mikor elé álltam és magyarázni kezdtem valami olyasmit, hogy ma Shad szobájában alszunk. A meglepődést úgy kell érteni, hogy kiejtette a kezéből az odáig szorongatott üvegtálat, tele frissen sült pogácsával. Nagyon megsajnáltam anyut és azért is bűntudatom volt, hogy egész éjjel titkolóznom kell előtte, de ha nem tenném, valószínűleg testvérkém két perc alatt kitálalna, hogy nem szeretek focizni, amit a szüleim nem hinnének el, de engem is kérdőre vonnának, én pedig köztudottan képtelen vagyok hazudni. (Mondjuk a Patrik-sztori kivételesen túlságosan is jóra sikerült…) Szóval anyáék rögtön rájönnének, mi a helyzet, apunak pedig tönkremenne egy álma. Nem akartam még több csalódást okozni a szüleimnek, épp elég a töri óra, minden más veszekedésem Földesivel, na meg a tudat, hogy utál az osztályom. Ige, az osztályfőnök nem sokáig tudta magában tartani legújabb felfedezését, úgyhogy meg kellett osztania anyával, aki azóta folyamatosan sajnálkozó tekintettel bámul rám és többször is ki akart faggatni, hogy mi történt, de tüntetően hallgatok.
Ezekkel a gondolatokkal baktattam vissza az emeletre egy másik tál rágcsálni valóval meg egy tálca sütivel. Kár, hogy jelen pillanatban semmi étvágyam sincs.
A szobába érve megpillantottam Shad-et, amint idegesen magyaráz a telefonba, feltételezem, egy barátjával beszélt, mivel arról panaszkodott, hogy „emiatt a hülye p***a miatt késni fog”. Köszönöm a megnevezést, nagyon jól esett. Pff. Az a baj, hogy ezen már meg sem lepődök. Testvérkémtől a lehető legtávolabb, a földön ott kuporgott Stella és egyértelműen lerítt róla, hogy bánja, idejött ma este. Remek, Shad valószínűleg most űzte el tőlem végleg a egyetlen barátomat. Csodás az élet, nemde?
- Itt vagyok. – rúgtam be magam mögött az ajtót, mire a motoros vámpír végre letette a telefont.
- Csúcs. Én akkor lépek, ti pedig fedeztek. Éjfélkor jövök, hagyjátok nyitva az ablakot. – húzta el a függönyt hatalmas lendülettel.
- Ahogy óhajtja. – vágtam le magam Stella mellé a földre.
- Ja, és még valami. – fordult felém – Ha ezt elb***od, akkor is beköplek. – vágta oda, majd kinyitotta az ablakot és eltűnt az éjszakában. Még egy ideig hallani lehetett, amint lemászik az ablaka előtti fáról az utcára, de a zaj percek alatt elcsitult.
- Sajnálom. – szólaltam meg hosszú hallgatás után, de nem mertem Stellára nézni.
- Nem a te hibád. – mondta alig hallhatóan, majd hanyatt feküdt a szőnyegen. – Viszont a tesód elég ijesztő. – tette hozzá.
- Nem a tesóm. – feleltem, majd én is elfeküdtem a szőnyegen.
- De… - kezdte döbbenten, viszont a mondatot sehogy sem tudta befejezni. Szinte hallottam, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában.
- Ugye azért vagy itt, hogy elmeséljek mindent, nem? – mosolyogtam rá, mire aprót bólintott – Na és még mindig érdekel?
- Naná! – vidult fel hirtelen – De akkor az elejétől kezdd! – kérte, mire bólintottam, majd belekezdtem a történetbe.
- Minden ott kezdődött, hogy… - szólaltam meg, és rögtön ömleni kezdtek belőlem a szavak. Stella csak hallgatott és hallgatott, néha kérdezett. Így teltek a hosszú órák, én pedig kiadtam magamból minden sérelmet, örömöt, félelmet, emléket… Mindent.
Egy idő után már nem volt mit mondanod. Mindent tudott rólam.
- Egyszer majd megmutatod a képregényeidet is? – kérdezte.
- Persze. – mosolyogtam, majd átöleltem – Köszönöm, hogy meghallgattál. – suttogtam a fülébe.
- Erre vannak a barátok, nem? – kérdezte óvatosan, mire teljesen lefagytam.
- Te a barátodnak tartasz? – meredtem rá csodálkozva.
- Természetesen. – nézett rám értetlenül, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna. Hálás mosolyt villantottam rá, de abban a pillanatban feltűnt valami, ami egyértelműen jelezte számomra, hogy baj van. Valami nincs rendben. A Stella feletti falra bámultam és nem hittem a szememnek.
- Mi történt? – esett kétségbe Stella az arcom láttán, és ő is megfordult, hogy lássa, mit nézek annyira. – Nem értem. – meregette a szemét és tudtam, hogy fogalma sincs, mitől paráztam be.
- Az óra. – motyogtam.
- Mi? – vonta össze a szemöldökét.
- 3 óra van. – tátogtam, de hang nem nagyon jött ki a torkomon.
- És?
- Shad. Azt mondta, éjfélre itthon lesz. – emlékeztettem.
- Ne aggódj. – nyugtatott – Biztos jó buli és nem akarta ott hagyni a barátait. Egyébként is! Miért félted ennyire? – ráncolta a szemöldökét.
- Ez egy jó kérdés. Fogalmam sincs. Lehet, hogy az agyamra ment ez a testvéresdi. – motyogtam.
- Nem lehet, hogy mégis bírod őt valamennyire? – kérdezte bujkáló mosollyal.
- Dehogyis! Hiszen láttad, milyen! – hüledeztem.
- Jó, nem szóltam. – emelte fel a kezeit védekezően.
- De azért felhívom. – kotortam elő a telefonomat.
- Miért?
- Csak. – válaszoltam kis töprengés után, mivel magam sem tudtam az okát.

*5 perccel később*

- Nem veszi fel! – dobogtam idegesen a lábammal – Már vagy hússzor hívtam, de nem veszi fel, pedig kicsöng.
- Lehet, hogy nem hallja. – érvelt Stella.
- Az lehetetlen. Mindig max hangerőre állítja, hogy idegesíthesse a körülötte lévőket azzal a borzalmas csengőhanggal.
- Akkor… Nem tudom… De biztos nincs semmi baja. – próbált lenyugtatni. – De ha annyira aggódsz, szólj a szüleidnek és megnézik.
- Nem! – vágtam rá a kelleténél kicsit durvábban – Bocsi. Szóval nem. Akkor még nagyobb bajba kerülne.
- Liz, van, amikor nem ez számít, hanem, hogy épségben hazaérjen az illető.
- De ha nincs semmi baja, akkor tuti ki fog nyírni.
- Jó, te tudod. Így viszont semmit nem tudsz tenni. – közölte a fájdalmas tényt, én pedig csüggedten dőltem hanyatt. Egyáltalán miért érdekel Shad? Ha többé nem látnám az csak jó lenne, nem? Nem, azt hiszem, nem lenne jó. Nem tudom, miért, de így érzem és ez az érzés pont elég ahhoz, hogy rászánjam magam életem eddigi legveszélyesebb és legbizarrabb vállalkozására.
- Tudom, ki fog utána menni. – jelentettem ki hirtelen felülve.
- De azt mondtad, nem akarod, hogy anyu… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem ők.
- Akkor meg ki a jó…? – kérdezte, de ezúttal nem kellett befejeznie, már magától tudta a választ – Nem! Nem! Nem és nem! Nem fogom hagyni! – ugrott talpra hirtelen.
- Ez az egyetlen lehetőség. – bizonygattam.
- De Alíz, én…
- Stella! Ezt nem tudom neked elmagyarázni, de érzem, hogy utána kell mennem. Segítenem kell neki, még akkor is, ha nincs semmi baja. Tudom, ez így zavaros, de így van.
- Szóval mégiscsak testvérként gondolsz rá? – ráncolta a szemöldökét.
- Nem. – feleltem határozottan.
- Akkor?
- Valakire, akinek segítségre van szüksége. És én mindig segítek a rászorulókon. – jelentettem ki és ezzel lezártnak tekintettem a témát.

***

Oké, talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Sötét van, az utcán egy lélek sem jár, mindjárt megfagyok az edzős cuccomban, amit még mindig nem cseréltem le, fúj a szél, szemerkél az eső és már sehol sem égnek a villanyok. Emellett pedig hadd ne említsem azokat a gyanúsan bűzlő részeg alakokat, akik elhaladnak mellettem. És a legszebb az egészben, hogy ők mind kiskorúak.
Na de nézzük a jó oldalát (hihetetlen, de ilyen is van). Legalább tudom, merre keressem Shad-et, ugyanis ezek a fura szerzetek nagy valószínűséggel a Sötét Lovag nevezetű kocsma felől tántorogtak hazafelé. Erről a helyről beszélt Shad, mikor először említette, hogy bulizni megy. Amit tudni kell róla, az az, hogy tele van gyanús alakokkal, akik gyanús külsejű cigit osztogatnak, gyanús kinézetű italt iszogatnak és… Szóval ott minden gyanús! Na de legalább 18 év alatt senkit sem engednek be az év nagy részében, viszont párszor megadatik az a „hatalmas szerencse”, hogy kiskorúaknak szerveznek bulikat, ahová felnőttek nem mehetnek. Legalábbis nem mehetnének, de ugye a világ tele van okosabbnál okosabb emberekkel, akik borzasztó furfangos terveket tudnak szőni. Eljátsszák az aggódó szülőt, aki elkíséri egyetlen kis szeme fényét az első bulijára, így pedig bejutnak ezekre a rendezvényekre, ahol kedvükre osztogathatnak mindenféle gyanús izéket. Na akkor, gondolom, most már világos, hogy miért aggódok annyira.
- Hé, kislány! Diákigazolványt kérek! – mordult rám hirtelen az ajtóban álló kidobó, mire ijedtemben összerezzentem.
- Ugye most csak szórakozik? – kaptam össze magam pillanatok alatt, és előkapartam azt az Alízt, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Legalábbis a látszat ezt mutatja, az már más kérdés, hogy belül meghalok a félelemtől.
- Úgy nézek ki? – morogja a szekuritis.
- Nem. És én nagykorúnak nézek ki? – kérdeztem vissza cselesen.
- Nem. – feleli.
- Szóval beenged? – meredtem rá várakozásteljesen.
- Nem.
- Na jó, hagyjuk. Itt az igazolvány. – nyomom a képébe a direkt magammal hozott kártyát dühösen, majd válaszra sem várva elcsörtetek az őr mellett.
Belépve a kocsmába, nem fogadott akkora zsivaj, mint amilyenre számítottam. Leginkább csak teljesen kidőlt kamaszokat és pár túlságosan is lelkes felnőttet láttam, akik ide-oda rohangáltak és cigit kínáltak a fiataloknak. Gyorsan behúzódtam egy asztal mögé és onnan leskelődve próbáltam rábukkanni Shad-re, de sehogy sem sikerült megtalálnom.
Ekkor egy jópár fiatalból álló tömeg csörtetett be az ajtón, akik rögtön elkezdtek röhögni valamin, amit magukkal szemben találtak. Volt már bennük annyi pia, hogy leragadjanak azon ponton és túlságosan is hangos nevetésben törjenek ki, miközben egymás hegyén-hátán fetrengenek. Pár pillanatig megrökönyödve bámultam őket, de aztán jókedvük tárgyára kaptam a tekintetemet és abban a minutumban tudtam, hogy jól éreztem, itt valami baj van. Mert tényleg baj volt. Legalábbis nem találok más szót az egyértelműen teljesen elázott Shad-re, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag a bárpultot tartó két egymás melletti oszlophoz volt kötözve, a nyakában pedig „Nyugodtan rúgj belém” felirat lógott.
- Te. Jó. Ég. – motyogtam magam elé, de egyszerűen túl késő volt ahhoz, hogy össze tudjam rakni a fejemben kavargó gondolatokat egy egységes képpé. Jelenleg az volt a legfontosabb, hogy az eddigre már látványosan szétrúgott Shad-et valahogy hazavigyem, mert amint már fogalmaztam, lehet, hogy nem bírom, de segítségre van szüksége, szóval segíteni fogok. Emellett pedig bűntudatom is volt, hogy nem figyelmeztettem rá, az ilyen buliknak itt nálunk mindig rossz vége lesz. Jó, mondjuk elég valószínű, hogy nem hallgatott volna rám, de akkor most legalább nem éreznék lelkiismeret-furdalást. Ó, a francba is, hogy milyen önző vagyok! Most is csak magamra tudok gondolni!
- Ki kell szabadítanom. – motyogtam magam elé, félretéve minden egyéb gondolatomat.
Kibújtam az asztal mögül és amilyen észrevehetetlenül csak tudtam, elosontam a bárpultig.
- Shad. – suttogtam, de nem hallotta.
- Shad! – mondtam kicsit hangosabban és ezúttal az arcát is elkezdtem finoman paskolni. Semmi válasz.
- Ezt nem hiszem el. – morogtam, majd egy sóhajtás kíséretében letéptem a kézzel írott lapot testvérkém mellkasáról és összegyűrve betömtem a zsebembe. Jó lesz bizonyítéknak, ha esetleg szükség lenne rá. Aztán elkezdtem kibogozni a kötelékeket, amivel hamar meg is voltam, ebből látszott, hogy a tettes nem végzett túl alapos munkát. Hála az égnek!
- Na gyere! – ragadtam meg Shad karját, majd a nyakam kör raktam, derekát pedig átfogtam a fél kezemmel. Testvérkém még így sem ébredt fel mély álmából, szóval már előre tudtam, hogy hosszú útnak nézünk elébe.

***

- Stella! Csak csináld! – suttogtam erőteljesen a telefonba, mire végre ledobta a kért kulcscsomót az ablakból.
- Atya ég! Ez életem legabszurdabb éjszakája. – morogta.
- Ha továbbra is barátok maradunk, ezt valószínűleg vissza fogod szívni.
- Ugye csak viccelsz? – esett kétségbe.
- Nem tudom. Mióta visszajöttünk Amerikából, minden megváltozott. Azelőtt az én életem sem volt ilyen mozgalmas. – feleltem, majd letettem a telefont és a ház elejéhez botorkáltam, Shad-del a vállamon. Csak remélni tudtam, hogy a szüleim nagyon mélyen alszanak, különben sort keríthetünk egy különösen érdekes beszélgetésre, melynek lényege, hogy mi a jó eget csináltunk odakint?
Amikor végre sikerült kinyitnom az ajtót, majdnem szívbajt kaptam az előttem álló alaktól.
- Nyugi, csak én vagyok! – suttogta Stella türelmetlenül – Gondoltam, nehezen tudnád egyedül felvonszolni a lépcsőn.
Hálás pillantást vetettem rá, bár ezt a sötétben nem igen láthatta. Nincs mese, azt hiszem Stellában megtaláltam azt az igaz barátot, akit Tamival és Ellával vesztettem el nem is olyan régen. Pedig ez az időszak éveknek tűnt! Nincs mese, két és fél hónap alatt fenekestül felfordult az életem és még fogalmam sincs merrefelé tart, de elnézve Shad-et, akit 20 teljes perc fájdalmas erőlködés után sikerült csak felvonszolnunk az emeletre… Igen, azt hiszem, nem akarom tudni, mi vár még rám az elkövetkezendő évben, de annyiban biztos lehetek, hogy unatkozni nem fogok. Nem hát! Shad mellett az lehetetlen! Ráadásul, úgy érzem, ha elmeséli végre, hogy mi történt az éjjel, az egy újabb izgalmas fordulattal gazdagítja életem mostanra már kanyargóssá vált útját. Bár, ha belegondolok, Shad már önmagában egy hatalmas kanyar az életemben, amit egyelőre még nem sikerült akadálymentesen bevennem.
Annyi biztos, hogy a mostani helyzet eléggé furcsa és nem is nagyon látom át, de abban biztos vagyok, hogy ma este, akár akarja, akár nem, Shad közelebb került hozzám ezzel az akciójával. Jó, azért annyira nem…
Csak egy kicsit.

Alíz