32. Itt balhé lesz - Part 1.

Sziasztok, Törpillák!
Itt is van az új rész, ami egy 2, vagy háromrészes fejezet első darabja, még nem tudom pontosan. Ami engem illet ez a kedvenc szakaszom a történetben, mert itt derül ki minden titok, félreértés, hazugság, sérelem, szóval minden. Ja, és lesz benne egy sorsdöntő esemény is, ami nem valami "happy", de fontos szerepet játszik majd a továbbiakban. Remélem, ti is annyira fogjátok szeretni ezt a több részre tagolt fejezetet, mint én, szóval nem dumálok sokat, és hagyom, hogy eldöntsétek, jó-e. :D Kellemes olvasást mindenkinek, és köszönöm a sok feliratkozónak, kommentelőnek, pipálgatónak, meg amúgy mindenkinek, aki itt van, hogy olvassa a blogot. Hihetetlenül boldoggá tesztek vele! :* Na meg persze a 6000+ - os oldalmegjelenítési számot sem hagyhatjuk figyelmen kívül! Ti vagytok a legjobbak, köszönöm a sok kattintást! <3

Hugs&kisses
Ria:)

ui: Előre is bocsi a végéért, de ezt muszáj volt. (Tudom, kegyetlen vagyok :D)

December 31./Szerda

Nos, várakozásom beigazolódott, a karácsonyunk koránt sem volt olyan, mint az ezt megelőző években, hiszen ezúttal Shad is jelen volt.

- Shad, szerintem ne hajolj rá úgy arra a fára! El fog dőlni! – léptem közelebb aggódva.
- Nyugi már, húgi! – intett le, és folytatta, amit elkezdett. Szóval egy széken állva füzéreket aggatott a már szinte teljesen kész karácsonyfára.
- Húgi? – torpantam meg döbbenten.
- Lassan már olyan, mintha lenne egy felettébb irritáló húgom. – magyarázott hadonászva.
- Aha. – motyogtam, és teljesen elmerültem a gondolataimban. Tehát akkor nem csak én gondolok rá néha idegesítő testvérként? Jó tudni.
- Kértek egy kis mézeskalácsot? – jelent meg a nappalit és konyhát elválasztó ajtónyílásban anya egy tálca sütivel.
- Van halálfej formájú? – lesett ki Shad a fenyő mögül kíváncsian, én pedig ma már másodszorra döbbentem le a viselkedésén. Komolyan, mintha kicserélték volna.
- Van. – sóhajtotta anya fáradtan.
- Ez komoly? – bámultam rá csodálkozva. Úgy tűnt, anya nagyon Shad kedvében akart járni. Mondjuk, megértem, hogy nehéz neki, hiszen a szülei most először nem karácsonyoznak vele.
- Igen. Nem is tudtam, hogy ilyen alakú szaggatót is tartanak! – lelkendezett anyu.
- Én sem gondoltam volna. – motyogta Shad döbbenten. Á, szóval csak egy idegesítő kérdést akart feltenni, arra számítva, hogy anya nemmel válaszol, de tévedett.
- Vilu, megkóstolod? Hoztam a halálfejesből is. – mosolygott.
- Ööö… Aha. – mászott le óvatosan a székről, és ahogy elhaladt mellettem, a kezembe nyomta az odáig szorongatott füzért.
- Kösz! – mordultam fel, de ő oda se bagózott, csak lassan ellépdelt a tálcáig.
- Vegyél nyugodtan! – nyújtotta felé anya, mire Shad bizonytalanul felemelt egy sütit és beleharapott.
- Ez nagyon finom. – suttogta úgy, hogy alig hallottam, de azért eljutott a fülemig. Te jó ég! Mi történt ezzel a világgal? Sándor Violetta, a punk/rock/emó vagy valami ilyesmi csaj nem ordította le anya fejét, amiért Vilunak hívta, evett a sütijéből, ráadásul meg is dicsérte. Oké, le kell ülnöm.
- Köszönöm. – mosolygott anyu büszkén.
- Anya mindig csak csillag alakút süt. – motyogta, miután lenyelte a falatot, bennem pedig fogalmam sincs, miért, de megállt az ütő. Ahogy elnéztem Vilut, (direkt hívom így, mert abban a pillanatban egyáltalán nem illett rá a Shad becenév) valami olyasmit fedeztem fel benne, amit eddig még nem. Össze volt törve. De apró, parányi darabkákra és fogalma sem volt róla, hogy rakja össze saját magát annak a személynek, aki ő valójában volt. Kissé fátyolos tekintettel bámulta a mézeskalácsot és minden bizonnyal a saját karácsonyaikra gondolt a szüleivel, és eszébe jutott, hogy most nincsenek itt. Kezdtem megérteni, milyen nehéz lehet neki, hiszen hónapok óta nem találkozott a családjával, és rögtön megsajnáltam azt a lányt, aki ott álldogált a nappali közepén és még attól is meghatódott, hogy olyan sütit kapott, amilyet szeretett volna.
És igen. Ez volt az a perc, amikor végre rájöttem, mi nem stimmelt velem egész idáig: tudtam, hogy a sötét álarc mögött ott van még a régi Vilu, csak még magamnak sem vallottam be egészen idáig. Talán van még esély rá, hogy levesse magáról az álarcot és valamilyen szinten kibéküljünk. Talán…
- Alíz, add már ide! – erre a mondatra eszméltem fel a gondolatmenetemből.
- Mit? – meredtem még mindig kissé kábán az előttem álló Shadre.
- A füzért, de idióta! – morogta, majd kitépte a kezemből és a karácsonyfa felé indult vele.
Na jó, ekkor jöttem rá, hogy bár a régi énje is ott rejtőzik valahol mélyen, attól még a maszk megmaradt. De már kezdett repedezni, én pedig kíváncsian vártam, mi lesz ennek a vége. Balhé, vagy inkább kibékülés? Vagyis visszatér a régi Vilu, vagy átveszi az uralmat a lelke felett az ijesztően sötét tekintetű Shad. Hm… Erre még nem is gondoltam, de ezt valójában felfoghatjuk egyfajta harcnak is a jó és a rossz között. Vajon a jó öreg Sándor Violetta melyik oldalnak enged?
A választ nem tudtam, de abban a pillanatban elhatároztam, hogy ezentúl ahelyett, hogy visszaszólnék neki, inkább segítek átvészelni ezt a „családnélküli” időszakát. Ki tudja, talán még valami jó is kisülhet belőle! Vagy csak rosszabbra fordul minden?
- Alíz, told ide a s***ed, és fogd meg a füzér másik végét! – ripakodott rám, ismét egy széken állva Shad, mire megforgattam a szemem.
Ez így hosszú lesz.

***

Ma pedig eljött az (általam) várva várt nap. Szilveszter! Komolyan mondom, életemben nem akartam még ennyire, hogy elkezdődjön az új esztendő. Hiszen ha új év, akkor új esélyek, új barátok, új szerelmek, új lehetőségek és… Talán egy második esély. Igen, szívből reméltem, hogy ez volt az egyetlen évem, amikor ilyen rosszul alakultak a dolgok szinte minden téren, és görcsösen kívántam, bárcsak ma éjfélkor minden a helyére kerülne. Teljesen be voltam zsongva, és fel-le szaladgáltam egész nap, hogy minden rendben legyen, mert ezen az estén én ünnepelni akartam, annak ellenére is, hogy idén először nem hívtak meg az osztályunk közös szilveszteri bulijára.
Elsős korunkban Erik (osztályunk poéngépe) szülei kitalálták, hogy milyen jó lenne még a szünetben is összehozni a csapatot, tekintve, hogy sokan egykék vagyunk, és így legalább lehetne egy „nagycsaládos” bulink. Azóta minden évben más szervezi ezt az év végi összejövetelt, és mindenkit meghívnak rá. Na, idén ebből elegánsan kimaradtam, így éreztették velem, hol van a helyem. De őszintén? Kezd egyre kevésbé érdekelni ez a felém áradó utálat, mivel nincs valódi alapja, szóval nem fogok egy idióta hazugságom és egy idióta srác miatt értelmetlen módon vezekelni. Belefáradtam, hogy csak én vagyok a hibás, és a többieknek eszébe sem jutott feltenni a kérdést, Patrik vajon nem bűnös? Na de nem akarok arra a tökkelütöttre gondolni, hiszen mint már említettem, ma jól akarom érezni magam.
Anyáékkal úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk, és édes négyesben várjuk az új évet. Igen, négyen. Mert ugye Shad is velünk fog ünnepelni, amin különösen csodálkoztam. Ezúttal vajon miért nem akart kilógni a haverjaival egy buliba? Hm, rejtély.
Egyébként ha már Shadről van szó, megemlíteném, hogy egyre normálisabban viselkedik. Például ott volt az az eset a mézeskaláccsal, meg maga a tudat, hogy segített feldíszíteni a karácsonyfát, ezen kívül pedig egyre kevesebbet káromkodik, és kezd a rendes nevemen szólítani. Bizony, nincs Hercegnő, Királylány, Idióta, Lizike, sem egyéb más ínyencségek. Nem, egyszerűen csak Alíz.
Fogalmam sincs, mi ütött belé, de nem ellenzem ezt az újfajta viselkedését. A karácsonyunk meglepően zökkenőmentesen telt, persze csak ha nem számítjuk, hogy Shad a „Mennyből az angyal” éneklése közben egyszerűen felrohant a szobájába és utána órákig elő se került. Egy újabb rejtély vele kapcsolatban, de úgy érzem, ez a sok furcsa tevékenysége összefügg a szüleivel. Biztos nagyon hiányoznak neki, és valószínűleg bántja, hogy nem jöttek haza karácsonyra, sőt azon a bizonyos „Picur kinn maradt a hóban” napon kívül nem is hívták fel, még boldog karácsonyt sem kívántak neki. Komolyan kezdtem megsajnálni.
- Alíz! Vendéged jött! – kiáltotta anya, mire kidugtam a fejem a konyha ajtaján.
- Kicsoda? – kérdeztem.
- Stella.
- Ó, megyek! – na de mit keres ő itt?
- Beszélnünk kell, nagyon sürgős, nem tudom, mit csináljak, nekem ez nem megy, segítened kell! – hadarta, amint megálltam a nyitott ajtóban, ő pedig otthonosan mozogva befurakodott mellettem.
- Mi? – meredtem rá értetlenül, és becsuktam az ajtót, majd követtem a felpörgött szőkeséget a nappaliba.
- Elhívott az unokatesója szilveszteri bulijába. – bökte ki.
- De ki? – értetlenkedtem tovább.
- Hát ő. Dénes. – nézett rám úgy, mintha nekem ezt tudnom kellett volna. Aha, biztos.
- És az ki? – húztam össze a szemem gondolkodva.
- Hát ennyire nem figyelsz rám? – kerekedett el a szeme.
- De igen, figyelek. Csak nem rémlik a neve. – magyaráztam.
- Na mindegy, ő az, akivel randiztam. – kezdett egyhelyben ugrálni. Ekkor vettem észre, hogy még mindig kabátban álldogál.
- Ó, értem. Még sosem említetted a nevét. Szóval Dénes. És miért baj, ha elhívott? – kérdeztem mosolyogva.
- Nekem még sosem volt barátom, meg buliba sem nagyon voltam, és… - láttam, hogy mondani akart még valamit, de inkább lesütötte a szemét, és csöndben maradt.
- És? – kérdeztem rá, hátha elmondja.
- Á, semmi, felejtsd el. – motyogta. Ebben a pillanatban csilingelt egyet a telefonja. – Ez ő. – pirult el.
- Mit írt? – léptem mellé mosolyogva.
- Hogy hova menjen értem. Jaj, ne. Mindjárt kezdődik a buli, nem érek haza időben, hogy felkészüljek. – esett kétségbe.
- Hé, maradhatsz itt, és itt készülsz el. Adok kölcsön ruhát, Dénesnek meg mondd, hogy jöjjön ide érted. – ajánlottam fel mosolyogva.
- Nem akarok zavarni. – rágcsálta a szája szélét.
- Nem zavarsz. Na, gyere! – ragadtam meg a csuklóját, és felfelé kezdtem rángatni a lépcsőn, nem hagyva, hogy visszakozzon.
- Tudsz sminkelni? – kérdeztem, miközben a gardróbban turkáltam, normális ruha után kutatva.
- Nem… De nem szeretnék anélkül menni, mégiscsak szilveszter van, vagy mi… - motyogta.
- Ö… Nos, én se tudok… - vallottam be szomorúan.
- Khm. – köhintett valaki az ajtóban állva, mire odakaptam a fejem.
- Shad? – kérdeztem döbbenten.
- Ha gondoljátok, segíthetek. – nyögte ki, de egyértelműen nehezére esett kiejteni ezeket a szavakat.
- Ez most komoly? – néztem rá döbbenten.
- Igen, komoly. Na segítsek, vagy ne? Mert hidd el, van jobb dolgom is. – vágta oda, de azt hiszem, mind a ketten tudtuk, hogy hazudik, csak eltekintettünk ettől a ténytől. Féloldalas mosollyal bámultam fogadott testvéremet, ahogy leülteti a legjobb barátnőmet egy székre és elkezdi kisminkelni.
Úgy tűnik, még léteznek csodák. Bár én nem lepődtem meg túlzottan, hiszen az elmúlt napokban kezdtem megismerni egy másik Shadet, akit sokkalta jobban kedveltem az előzőnél.

***

Stella körbefordult az egészalakos tükör előtt, és leesett állal bámulta a tükörképét. Volt is miért, hiszen egyszerűen csodásan nézett ki. Fekete, flitteres koktélruha, fekete félcsizma és Shad által alkotott művészi smink, plusz haj. Tényleg gyönyörű volt.
 - Na? – kérdeztük egyszerre Shaddel, mire egymásra kaptuk a tekintetünket, és furán néztünk a másikra.
- Tökéletes. – ámuldozott Stella, mire újra ránéztem – Zsenik vagytok. – fordult hirtelen felénk, majd pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és megölelt… mindkettőnket. Éreztem, hogy Shad megmerevedik Stella karjai alatt, de aztán legnagyobb döbbenetemre gyengéden hátba veregette a szőkeséget.
- Nincs mit. – motyogta, majd kibújt a karjaiból, és elhagyta a szobát.
- Húha. – motyogta Stella.
- Én is ezt mondtam. Karácsony óta ilyen. – osztottam meg vele legújabb felfedezésemet.
- Lehet, hogy… - kezdte, de félbeszakította egy éles hang. Valaki megnyomta a csengőt.
- Vááá, ez ő. – esett kétségbe hirtelen Stella. – Jól nézek ki? Nem kenődött el a…?
- Hé, nyugi! – tettem mindkét kezemet a vállára.
- Oké. Megtennéd, hogy te nyitsz ajtót? Addig összeszedem magam. – ült le az ágyra, én pedig mosolyogva bólintottam.
- Hát persze. – simítottam meg a vállát, majd elindultam ajtót nyitni, de apu már megelőzött és épp nyitotta volna, mikor rákiáltottam.
- Majd én!
- Miért? – meredt rám értetlenül.
- Ő Stella barátja.
- Ó, értem, akkor nyisd ki te! – vigyorodott el apu, és elindult megkeresni anyát, hogy elmondja neki, Stella épp randizni készül. Nincs mese, a szülők imádnak pletykálni.
Ekkor újra megszólalt a csengő.
- Megyek már! – kiáltottam ki, majd elfordítottam a zárban a kulcsot.
- Szia! Alíz vagyok, Stella legjobb ba… Te szent ég! – merevedtem meg a félig kinyitott ajtóban, és tudtam, hogy itt most valami nagy dolog fog történni. Vagyis… Nem „valami”. Pontosan tudtam, hogy mi. Ó, igen.
Itt balhé lesz.