38. Az a bizonyos sípszó - Part 1.

Drága Törpilláim!
Borzalmasan sajnálom, hogy több mint egy hónapja nem volt rész, de könyörgöm, ne haragudjatok! Gőzerővel kell hajtanom a suliban, és ráadásul tavasszal nyelvvizsgázok, szóval rengeteg a dolgom, de ennek ellenére, ígérem, hogy folytatni fogom a blogot, és hozom az új részeket, amint időm engedi! Tekintve, hogy ilyen iszonyatosan sokat késtem, nem is húzom tovább a szót, a Facebook csoport és oldal linkjét megtaláljátok a bal felső sarokban, ugyanott, ahol fel is tudtok iratkozni, ha esetleg még nem tettétek volna meg! :) <3
Jó olvasást mindenkinek, és ha nem nagy kérés, egy komment jól esne mindenkitől, aki idetévedt :*

Hugs&Kisses
Ria:)

Január 17./Szombat

Ez a nap… Egyszerűen hihetetlen volt… Én... Annyira ledöbbentem, hogy egy értelmes mondatot nem vagyok képes leírni, de most muszáj megerőltetnem magam, mert életem eme sorsdöntő (legalábbis én annak tartom) eseményét mindenképpen meg kell örökítenem a naplómban. Na, akkor lássuk…

***

- Alíz, drágám! Ébresztő! – fuvolázta anya, konkrétan betáncikálva a szobámba.
- Hány óra? – dörmögtem álmomban.
- 8! 2 óra múlva kezdődik a meccs! – lelkendezett. Kétség kívül jobban érdekelte ez a tény, mint engem. Persze ha figyelembe vesszük, hogy jómagam magasról tojtam az egészre, ez nem volt nagy teljesítmény.
- Korán van még. – nyöszörögtem.
- Alíz! – dorgált meg. – Készülődnöd kell! Gyerünk! Reggeli a konyhaasztalon! Egy óra múlva indulunk! – látott el információkkal, mire kínkeservesen megmozdultam fektemben. Nagy kár, hogy egész idáig az ágy szélén terpeszkedtem, szóval így akadály nélkül gurultam le a földre félálomban.
- Csúcs, még ez is. – morogtam, tenyerembe temetve arcomat.
- Alíz! – mérgelődött anya. – Ne törd össze magad, lehetőleg!
- Igyekszem. – dörmögtem a tenyerembe.
- Mi volt ez a puffanás? – kukucskált be apu az ajtón, és bár a szemem csukva volt, fogadni mertem volna, hogy lelkesen vigyorog.
- Korán van. – adtam meg a szerintem egyértelmű magyarázatot.
- Ezt most nem teljesen értem, de mindegy is. – tapsolt egyet apu. – Ideje felkelni, sztárfocista! – kiáltotta, mire önkéntelenül is felnevettem.
- Aha, persze, majd álmaimban.
- Ha kitartóan edzel, simán bekerülhetsz a kezdőcsapatba! – biztosított anyu, majd apával együtt elhagyta a szobát.
Legalább ők elhiszik, hogy igazuk van. Sajnos ezzel egyedül vannak…

***

- Shad! Hahó. – kopogtam halkan TESTVÉREM szobájának ajtaján, mikor elhaladtam mellette a fürdőbe menet.
Nem jött válasz.
- Shad, kérlek! Nyisd ki! – döntöttem neki fejemet a keretnek csalódottan. Mi tagadás, aggódtam érte. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy örök életére depressziós legyen. Persze azt hiszem, ez normális viselkedés, ha valaki nemrég vesztette el a szüleit, szóval talán nem is kéne zaklatnom, de… Érzem, hogy ez nem lesz így jó hosszú távon.
Tehetetlenül támasztottam hátamat az ajtónak, és tenyerembe temetve arcomat, lecsúsztam a földre. Valamit sürgősen ki kellett találnom, ha segíteni akartam Vilunak, de tudtam, ennek még nem jött el az ideje, egyelőre teljesen magába fordult. Csak remélni tudtam, hogy ezen segíteni fog az idő, és egyszer begyógyulnak a sebek. Arról viszont fogalmam sem volt, nekem szerepem lesz-e ebben a folyamatban…

***

Fél órám volt 9-ig, hogy összekészülődjek. Miután sikeresen eltöltöttem pár percet a szomszéd szoba ajtaja előtti küszöbön, eléggé meg kellett szaporáznom lépteimet, hogy időben készen lehessek.
- Alíz! El ne felejtsd a mezedet! – kiabálta anya a nappaliból.
- Persze, majd biztos pont azt fogom itthon hagyni. Ugyan, még véletlenül sem pakolom el az egész meccs legfontosabb kellékét. Miért is tenném? – motyogtam magam elé idegesen. Remek, szóval magamban beszélek. Csodás.
- Alíz! - kiáltott újra anya, minden bizonnyal azért, mert úgy hitte, az előzőt nem hallottam. Most őszintén! Szerintem olyan hangos volt, hogy a szomszéd kutyája miatta kezdett vonyítani. Komolyan. Előfordult már.
- Hallottam! – üvöltöttem vissza.
- Akkor jó! – érkezett a válasz, mire felsóhajtottam. Lehet, hogy anya és apa néha elég idegesítő tud lenni, de a szüleim. És szeretem őket. És itt vannak nekem. Nem úgy, mint Vilunak. Jobban meg kéne becsülnöm őket.
Hogy milyen irritáló dög tudok lenni néha…
Gyorsan bedobáltam még a sporttáskámba a hiányzó dolgokat, majd levágtattam a lépcsőn, és anyu karjába vetettem magam. Bár ő nem hallotta, milyen flegmán motyogtam pár perce az orrom alatt, de ez volt az én bocsánatkérésem érte. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ne bánjak meg még egy ilyen "apróbb" húzást is.
- Ugye ti sosem hagytok el? – suttogtam a vállába.
- Ó, kicsim! Ilyenekre ne is gondolj! Ami Vilu… - kezdte volna, de nem akartam hallani a példát, amit felhozott volna.
- Ne! Nem is akarok erre gondolni. – motyogtam.
- Rendben, kincsem, de attól még tudd, hogy rám mindig számíthatsz!
- Tudom, anya!
- Hát itt meg mi folyik? Az én sztárfocistám nem bőghet a nagy meccs előtt! – jelent meg apu mellettünk, kezében két… Cintányérral?
- Téged is szeretlek, apu! – hagytam figyelmen kívül a hangszert, (megjegyzem, nem volt könnyű) és a nyakába ugrottam.
- Én is téged, drágám, de összenyomod a cintányérjaimat! – veregette meg esetlenül a hátamat az egyik említett tárggyal.
- Igen… Akartam is kérdezni… - húzódtam hátrébb. – Azok mik? – mutattam a két aranyszínű… izére.
- Hát cintányérok. – emelte fel az egyiket bizonyítékként, mire hátráltam egy lépést, nehogy fejbe verjen vele.
- Azt látom. – meredtem rá értetlenül. – De mégis mire kell az neked és egyáltalán… Honnan van? – hunyorítottam tanácstalanul.
- Természetesen szurkolni. – vágta rá, mintha nekem ezt tudnom kellett volna. – Amúgy meg a fürdőben találtam! Hát nem csodás? – lelkendezett, majd fütyörészve, a cintányérokat össze- összeütve kivonult az autóhoz.
- Szurkolni? – csóváltam a fejem utána bámulva.
- A fürdőben? – értetlenkedett anya.
Ezen a ponton mind a ketten a másikra néztünk, és tanácstalanságunkban elnevettük magunkat. Annyi szent, hogy apu kicsit furcsa néha, de mi így szeretjük, és amúgy is… Belőle csak egy van, de legalább a mienk.

***

- Emeld már fel a s**ged, Székely! – ordította Bátory.
- Nyugodj már meg! – veregette meg a vállát Zita kissé zavart mosollyal, mint aki nem tudja pontosan, ez hatásos lesz-e, vagy pedig hátralévő életét fej nélkül kell leélnie Bátory hibájából.
- Kussoljál el nagyon gyorsan! – ordította el magát oda sem nézve, mire Zita ijedten elkapta róla a kezét. – Mindenki! Talpra! Ha nem nyerünk a meccsen, megtudjátok, milyen az, amikor mérges vagyok!
- Szerintem már tudjuk. – kottyantotta közbe Stella, minden bizonnyal a legrosszabbkor.
- Vámor! Ne húzz fel még te is! – rivallt rá, de barátnőm csak a szemét forgatta.
Miután csapatkapitányunk, akit ugye teljes szívünkből szeretünk (felpofozni), elhagyta az öltözőt, szinte egy emberként sóhajtottunk fel.
- Zita! – szólalt meg az egyik lány – Biztos, hogy rád fogok szavazni a kapitányválasztáson márciusban. – jelentette ki, mi pedig egyetértően bólintottunk.
- Ugyan… Bátory is nagyon jó… - legyintett.
- Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan. – hajolt előre Stella.
- Nézzétek, ha nem ő lesz a CSK, még ennél is dühösebb lesz.
- Felőlem aztán fel is robbanhat, de velem semmi jogon nem beszélhet így senki! – hadonászott idegesen Vanda, a kapusunk.
- Jó, mindegy! Most koncentráljunk a meccsre! – terelte el a témát Zita, ami megjegyzem, nem vall egy jó vezetőre. De ez persze csak az én véleményem.
- Oké… - sóhajtott fel lemondóan mindenki, majd akár egy nagy csapat szerencsétlenség, kimasíroztunk a pályára melegíteni. És lássuk be… Az is voltunk. Egy nagy csapat szerencsétlenség egy olyan kapitánnyal, aki annyit tett hozzá a csapat sikeréhez, hogy minden meccsen egyedül birtokolta a labdát egész végig, és két mérkőzés között a többieket terrorizálta.
Éljen a csapatszellem! Az a baj, hogy ez még viccnek is rossz…

***

- Hé, Stella! – kiabáltam túl a lelátón ordibáló szurkolókat (szülőket).
- Tessék! – kiabálta vissza.
- Hol a csapat többi része? – adtam hangot értetlenségemnek.
- Fogalmam sincs… - nézett kiörül csodálkozva.
Ebben a pillanatban egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes, és rögtön odakaptam a fejemet. Kár volt.
- Hé, Liz… Az ott…? – kezdte Stella, de be sem kellett fejeznie a mondatot, pontosan tudtam, miről beszél.
- Apa. – csaptam magam homlokon, és ahogy láttam, anya is pontosan ilyen fejjel üldögélt apu mellett a lelátó harmadik sorában. Apa pedig… Nos, ő egy széken állva kántálta a csapatunk nevét, miközben minden második szó után összeütötte a két… Cintányért…
Legalább most már értettem, mire kellett neki a hangszer. Hát ez nem lehet igaz…
- És… Izé… Miért? – rázta a fejét Stella értetlenül.
- Tudod, szerintem még ő sem tudja a választ erre a kérdésre. – karoltam át nevetve a nyakát. Mert ugye nagyon máshogy nem lehet reagálni egy ilyen jelenetre, csak röhögve.
- Bárcsak az én apám is ilyen jó fej lenne… - szólalt meg Stella egy kisebb csendet követően, mire kíváncsian felé fordultam.
- Miért, ő milyen?
- Ööö… Tudod… - kezdte, erősen elpirulva, de az edző üvöltése félbeszakította. Nem úgy, mint a fejemben kavargó gondolatok áradatát, melyeknek lényege már megint ugyanaz volt: Stella titkol valamit.
Viszont most egyáltalán nem volt lehetőségem feszegetni a témát, mivel Edző bának ordíthatnékja támadt.
- Csapat! Ide! Körém! Most! – kiáltotta teli torokból. – Bátory! – kapta felé a tekintetét – Hol a többi focistám? – üvöltötte.
- Betegek, uram! – kiabálta kapitányunk, mire körbenéztem a lányok között. Valóban, több mint a fele hiányzott a csapatnak.
- Mi az, hogy betegek? – kelt ki magából az edző.
- Influenza van a város… - kezdte volna megmagyarázni a helyzetet Zita, de erre nem volt lehetősége.
- Jó! Akkor ennyien tudnak csak játszani! Mondják meg a többinek, hogy a következő edzésre hozzanak magukkal védőfelszerelést, mert fenekestül rúgom fel az összeset, amiért cserbenhagyták a csapatot! – ordította, én pedig fejben lejegyzeteltem magamnak, hogy soha nem hagyjak ki egyetlen meccset sem. Annak csúnya vége lehet.
- Uram! Kik lesznek a kezdőcsapatban? – tért a lényegre Bátory.
- Székely! Vámor! – nézett ránk hirtelen, mire a szívem hatalmasat ugrott ijedtemben. Az nem lehet, hogy…
- Kispad! – kiáltotta, kezével mutatva a helyünkre, mire fellélegeztem. Egy pillanatra azt hittem, nekem is játszanom kell. Valószínűleg előbb nyernénk 10-0-ra egy csomag ropival a játékosok közt, mint velem.
Az edző mindenki mást a pályára küldött, leszámítva bennünket, szóval egy újabb „szurkoljunk a csapatunknak, amiben még az életben nem játszottunk” – meccsnek néztünk elébe.
Aha, meg ahogy én azt elképzeltem.
2 órával később, a meccs befejeztével, már semmi sem volt ugyanaz, mint abban a percben, mindennek a kezdetén, mikor az első ember a sípszót követően belerúgott a labdába.
Azzal a sípszóval kezdődött el egy új fejezet az életemben, amelyről szó szerint még csak nem is álmodtam. Pedig lehet, hogy nem ártott volna álmodozni róla, mert akkor legalább lett volna elképzelésem arról, mit is kezdjek a kialakult helyzettel.
De gőzöm sem volt. Ennek ellenére viszont az a bizonyos sípszó elhangzott.
És azóta is cseng tőle a fülem.