46. Feltétel nélkül

Sziasztok, Törpillák!
Remélem, nem haragszotok, amiért egy teljes hetet késtem a résszel, de a szünet végén inkább internetmentes pihenésre ítéltem magam, a héten pedig suliban voltam, úgyhogy csak most tudtam sort keríteni az írásra. Sajnálom <3 :/
Viszont hatalmas mérföldkőhöz érkeztünk! Megvan a 20 feliratkozó a blogon, sőt 21 is! <3 <3 <3 Hihetetlenek vagytok, óriási ölelés mindenkinek, aki olvassa a történetet, nagyon szeretlek titeket! :*
Ennek örömére jó olvasást kívánok, drágáim, nem is húzom tovább az időt. :D

Hugs&Kisses

Ria:)

ui: Pihenjetek sokat hétfőig! <3

Május 8./Péntek

Majdnem egy hét telt el azóta, hogy Erikkel megbeszéltük a dolgainkat, és egy párként léptünk ki a sportközpontból azon a szombaton. Őszintén szólva akkora képtelenségnek tűnt az egész, hogy csak pár óra elteltével voltam képes felfogni, mi is történt valójában. De a lényeg, hogy sikerült.
A vasárnapot kettesben töltöttük, mivel attól függetlenül, hogy a monológom igencsak hosszúra sikeredett, akadt még megbeszélni valónk.
Viszont mielőtt mindezt elmesélném, még hátra van valami…
Ez most kicsit érdekesen fog hangzani, de… Kedves naplóm! (ezt soha többet nem írom le, olyan sablonosan hangzik) Tartozom egy vallomással. Hazudtam neked. Hónapokon át.
Amikor elkezdtem naplót írni, Erik nevét csak futólag említettem meg, az osztály poéngépeként emlegettem, ami valójában igaz is, de számomra ennél sokkal többet jelentett mindig is. Mint már említettem, elsős korunktól kezdve negyedikig a legjobb barátok voltunk. Tami és Ella amolyan barátnőim voltak csak, bár ettől függetlenül LB-knek neveztük magunkat. Tami mindig mellettem állt, aztán később megjelent Ella is, de valójában csak egyetlen emberben bíztam meg feltétel nélkül, és ő Erik volt. Amikor Amerikába költöztünk, pontosabban, amikor erről a tervről először hallottam, teljesen kiakadtam, mindenkit utáltam, aki ennek a bajnak az okozója volt, de végül meggyőztem magam, hogy ez csak egy iskola meg néhány ember, akikkel jóban vagyok. Ha elballagtunk, úgyis elfelejtjük egymást. Igen, ez volt az alapelvem, de mint mindig, egyetlen srác most is kilógott a sorból. És nem Krisz volt az, a fiú, akibe azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Valójában csak azt akartam hinni, hogy szeretem, pedig nem volt semmi. Nem, ez a srác Erik volt, a legjobb barátom. Csak mostanában kezdtem rájönni, hogy igazából mindvégig szerelmes voltam belé, de nem vallottam be magamnak, úgyhogy ezt az egész érzelmi kavalkádot Kriszre vetítettem ki. (Igen, érzelmi kavalkád negyedikes koromban. Hülyén hangzik, de nem találok más szavakat, egyszerűen így történt.) Na, de a lényeg, hogy Eriktől nem búcsúztam el azon a napon, amikor a repülőnk felszállt, és ezt azóta is bánom. Nem bírtam volna a szemébe nézni, és nem is szóltam neki a költözésről. Bunkó voltam, azt akartam, hogy ne is emlékezzen rám, bűntudatom volt, amiért elhagyom őt.
De aztán… Visszatértünk. Rá sem akartam nézni, de ő mindenhová követett a pillantásával. Tudtam, hogy beszélnem kell vele, de nem volt hozzá elég erőm, gyáva voltam, és inkább elkerültem őt, és megint a szerelemnek hitt valamibe menekültem. Csak ezúttal nagyon rosszul döntöttem. Ha belegondolok, Erik sosem állt az osztály oldalára, ami a kiutálásomat illeti. Végig pártatlan maradt, és ezért mindig hálás leszek neki. Akkor, amikor a meccsem után megjelent a rózsával, úgy éreztem, talán van remény valamire kettőnk között, de féltem bármit is írni róla a naplómba, hátha akkor elmúlik a varázs. Pedig annyi érzelem tört elő bennem újra! Aztán leteremtettem Patrik miatt, és megint vége volt mindennek. Azt hiszem, összetört a szívem.
De hagyjuk is, mert jelenleg hihetetlen módon boldog vagyok, és ameddig csak lehet, kiélvezem, hogy nincsenek sötét felhők, amik beárnyékolhatnák a jókedvemet.
Szóval ott tartottam, hogy Erikkel együtt töltöttük a vasárnapot.
- Alíz… - fordult felém lassan. Abban a parkban sétáltunk, ahol nem is olyan régen elküldtem a… Nos, ahogy Noja fogalmazott: az Antarktiszra zsiráfot vadászni. Ennek ellenére most kézen fogva andalogtunk az ösvényen, és nyoma sem volt veszekedésnek.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. – állt meg hirtelen, mire én is megtorpantam.
- Miért? – értetlenkedtem.
- Mert nem álltam ki melletted az osztállyal szemben, amikor kellett volna. – nézett mélyen a szemembe.
- De melléjük sem álltál. – mutattam rá. – Egyébként pedig nem haragszok érte. Megérdemeltem. – vontam vállat.
- Nem érdemelted meg. – fogta meg mindkét kezemet, a szemében bűntudat villant.
- Figyelj, Erik… Mind a ketten rengeteget hibáztunk. Felejtsük el, rendben? Tiszta lap? – néztem fel rá reménykedve, mire végre megenyhült a tekintete.
- Oké. – lépett közelebb, és a karjába zárt. – Tiszta lap. – én is magamhoz szorítottam, és eszem ágában sem volt elengedni őt.

***

Már a hét elején megtapasztaltuk, milyen érzés az, mikor egy egész osztályra való ember bámul ránk és összekulcsolt kezeinkre tátott szájjal. Be kell valljam, valamilyen szinten jó érzés, de az én esetemben csak rontott a helyzeten a kapcsolatunk. Mostanában enyhült az irántam érzett utálat, de azzal, hogy az osztály egyik leghelyesebb fiújával jártam, jópár lányt magamra haragítottam, ami nem nagyon szerepelt a terveim között. Szerencsére Erik profin kezelte a dolgot, megbeszéltük, hogy csak azért sem fogunk velük törődni, és nem hagyjuk, hogy pár idióta tönkrevágja a kapcsolatunkat. Nos, ma igazán próbára tette ezen fogadalmunkat egy bizonyos ember, akit igazán szívesen elkerültem volna a vele való beszélgetés helyett.
- Mizu, Alíz? – huppant le mellém váratlanul… Patrik. Éppen az udvaron ültem egy padon, és a szendvicsemet ettem ebédszünet lévén. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Mit akarsz? - vetettem oda csöppet sem kedvesen, és igyekeztem az ebédemre koncentrálni, de mellettem ezzel a tetűvel hirtelen elfogott a hányinger.
- Beszélni akartam veled. – vont vállat hanyagul, mire megforgattam a szemem.
- Gyorsan nyögd ki, mert felfordul a gyomrom a jelenlétedtől. – szúrtam oda.
- Valaki nagyon harapós hangulatában van. – heccelt.
- Valakinek meg rohadtul nincs itt keresnivalója. – vágtam vissza.
- Látom, ráhajtottál a haveromra. – váltott témát, megelégelve a szópárbajunkat. – Mi van, engem nem tudtál megkapni, beéred a kettes számúval is?
Ettől a két mondattól szabályosan megdermedtem. Na, nem azért, mert volt benne igazság. Természetesen nem. Ellenben a düh villámsebességgel árasztott el.
- Hogy mondod? – kérdeztem vadul villogó szemekkel. – Te beszélsz? Te, aki kábé 100 lányt szédítesz egyszerre, meg sem várva, hogy az egyik kidobjon, már jöhet is a másik? Hogy mersz te egyáltalán hozzám szólni azok után, amit műveltél? Az Erikkel való kapcsolatomhoz meg aztán pláne semmi közöd, te… - nos, a nagyvilág már sosem tudja meg, milyen kedves és aranyos jelzővel fejeztem volna be a mondatot, és így utólag belegondolva talán jobb is. Ennek oka pedig egy kifejezetten dühös hang volt, ami félbeszakította a kis bájcsevejünket.
- Na, most azonnal húzd el a s**ged a barátnőm mellől, különben besegítek. – lépett mellénk Erik, mire reflexből felpattantam a padról. Láttam, milyen düh villan azokban a gyönyörű szemekben, és kész voltam közéjük állni, ha bunyóra kerülne a sor. Úgy éreztem, nem lehetetlen egy ilyen végkimenetel.
- Hát te? Mitől lettél ilyen mérges? Csak beszélgettünk. – pislogott Patrik ártatlanul.
- Tényleg? Nem úgy tűnt. – fonta keresztbe a karjait Erik.
- Haver… - nézett rá értetlenül Patrik. Ekkor esett le, hogy ők elméletben barátok. Legalábbis egészen idáig azok voltak.
- Nem vagyunk barátok. – szakította félbe Erik. – Elegem van az aljas kis játékaidból. – sziszegte, mire Patriknak szó szerint leesett az álla. Ő is feltápászkodott a padról.
- Tessék? – szerintem egészen idáig senki nem mondta mindezt a szemébe.
- Igen. Jól hallottad. Alízt azóta bántod és vered át, hogy visszajött Amerikából. Elég volt. Eddig nem álltam ki mellette, de most bepótolom. Soha többé ne merj hozzászólni, megértetted?
És igen. Sajnálatos módon tanúja lettem egy barátság végének. Hurrá.
- Erik, erre semmi szükség. Ti barátok vagytok. Az már más kérdés, hogy én rá sem bírok nézni, de ez ne álljon közétek. – néztem a szemébe. Igazából nem teljesen gondoltam át, hogy mit is fogok mondani, mindössze kiböktem, ami először eszembe jutott. Utólag belegondolva, nem hazudtam. Tényleg nem akartam tönkrevágni a barátságukat, bár Eriknek kicsit más volt a véleménye a dologról.
- Alíz, nem vagyok hajlandó olyasvalakivel tölteni a szabadidőmet, aki nem tiszteli a lányokat, és szórakozik velük, pláné úgy, hogy téged is átvert. – magyarázta felém fordulva. Mit ne mondjak, erősen megdobogtatta a szívemet az álláspontja, de akkor sem akartam közéjük állni.
- Erik, kérlek! Ez most nem rólam szól. Ne tegyél tönkre barátságokat csak azért, mert a másik engem megbántott! – néztem rá esdekelve. Igaz, utálom Patrikot, de Eriket szeretem, és nem lehetek önző, szüksége van a barátaira.
- Liz… Értsd meg, hogy nem bírok ránézni, mert tudom, mit tett veled! Sosem fogom ezt megbocsátani neki. – győzködött tovább, nekem pedig hirtelen semmi ellenérv nem jutott eszembe. Patrik szemmel láthatóan jól szórakozott a rögtönzött kis vitánkon.
- Hát ez igazán aranyos. Ha megbocsátotok, én most lelépek, ugyanis semmi kedvem végighallgatni ezt az igazán érdekfeszítő beszélgetést… - fordult volna sarkon, de Erik kinyúlt, és megragadta a könyökét.
- Veled még beszédem van. – közölte kimérten.
- Szemmel láthatóan vele is. – mutatott felém Patrik.
- Na, jó. Én most felmegyek a terembe, és befejezem az ebédemet. Beszélgessetek nyugodtan. – intettem nekik, és meg sem várva Erik ellenkezését megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt.

***

Délután a szobámban időztem, elővettem a képregényeimet, és folytattam a rajzolásukat. Jópár hónap eltelt azóta, hogy az első figurát felrajzoltam a tankönyvem szélére, de még mindig nem untam meg a rajzolgatást. Az ágyam alatti dobozban már rengeteg telepingált papír van, és a számuk napról napra nő. Azt hiszem, én a rajzolással relaxálok, mert ilyenkor mindig elfelejtem a sok kis apróságot, amin naponta felhúzom magam. Itt van például ez a mai kis veszekedés is, ami kifejezetten idegesít, és…
- Alíz, vendéged van! – nyitott be hirtelen anya a szobámba, mire reflexből az ágy alá hajítottam a rajzaimat. Fogalmam sincs, miért, de még mindig nem mertem senkinek sem megmutatni őket.
- Vendég? – meredtem rá értetlenül.
- Tudod, olyan ember, aki látogatóba jön. – mondta.
- Tudom, mi az, hogy vendég. Úgy értettem, ki az? – nevettem el magam.
- Erik van itt. – mosolyodott el.
- Erik? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Az ebédszünet óta nem beszéltünk. Ahogy visszajöttek a terembe, rögtön leült a helyére, és hozzám sem szólt. Kicsit furcsálltam, de gondoltam, majd elmondja, mi történt.
- Igen. Lejössz vagy elküldjem?
- Megyek. – tápászkodtam fel, majd lerobogtam a lépcsőn.

***

Úgy döntöttünk, elmegyünk sétálni, de mióta kiléptünk a házból, egyikünk sem szólalt meg. Éppen azon gondolkodtam, akkor vajon miért jött el hozzánk, ha nincs mit mondania, mikor végre megtorpant, és felém fordult.
- Sajnálom a Patrik-dolgot. – bökte ki hirtelen, én pedig összezavarodtam.
- Mit sajnálsz rajta? Nem tettél semmi rosszat. – világítottam rá.
- Én azt hittem, haragszol. – értetlenkedett.
- Miért? Egyáltalán nem haragszom. A te döntésed, hogy kivel barátkozol, én csak arra kértelek, hogy ne miattam szakítsd meg vele a kapcsolatot. - fogtam meg a kezét, és rámosolyogtam. Olyan aranyos volt a bűnbánó arca… Oké, ez nyálasan hangzott.
- Húha. – fújta ki a benntartott levegőt. – Megnyugodtam. Azt hittem, megsértettelek valamivel. – mosolyodott el ő is, mire elnevettem magam.
- Ahhoz valami iszonyatosan nagy hülyeséget kéne csinálnod. – nevettem fel, majd közelebb léptem hozzá, és szorosan átöleltem, mire ő is átkarolt. Így álltunk ott hosszú percekig.
Nagyon reméltem, hogy az összes nézeteltérésünket ilyen könnyen meg tudjuk majd oldani a jövőben, mivel nem akartam elveszíteni Eriket. Elég sokat vártunk arra, hogy összejöjjünk, szóval megérdemlünk egy kis békét, nem?
- És egyébként mi lett Patrikkal? – tudakoltam, mikor már kéz a kézben sétálgattunk.
- Semmi. Elmondtam neki még egyszer, hogy nem kívánok több időt tölteni vele. – vont vállat, mire sóhajtva letettem arról, hogy megmentem ezt a barátságot. Nem tehettem semmit, Erik már döntött, és nem szólhattam bele a Patrikkal való kapcsolatába.
Azt hiszem, van olyan az életben, hogy egy kapcsolat végleg elromlik. És nem feltétlenül azért, mert az egyik fél megbántja a másikat. Néha előfordulhat, hogy az egyik szerettedet bántják meg, onnantól kezdve pedig könnyen megeshet, hogy választanod kell kettejük közül. A mi esetünkben Erik került Patrik és közém, ő pedig gondolkodás nélkül döntött úgy, hogy mellettem marad. Tudtam, hogy a legtöbb srác inkább a legjobb barátját választotta volna, meg sem fontolva, hogy a barátnőjét ugyanaz az ember verte át, mert hát a barátság az barátság. Azonban Erik engem tartott fontosabbnak, és ez többet jelentett nekem mindennél. Többet egy egyszerű romantikus gesztusnál. Annak a bizonyítéka volt, hogy szeret. Pontosan úgy, ahogyan én őt.
Feltétel nélkül.

Alíz