Sokat gondolkodtam, hogy ezt a részt egyben vagy külön posztoljam, de tekintve, hogy így is évek óta halogatom ennek a történetnek a befejezését, arra jutottam, hogy jobb lesz, ha nem húzom tovább az időt. 😃
Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok, amiért ennyien itt vagytok, és a mai napig érdekel titeket Alíz története. Köszönöm. 💜
Hihetetlen, hogy ezt leírhatom, de jó olvasást az UTOLSÓ RÉSZHEZ!!! Ez egyelőre nem a drámai búcsú pillanata, mivel hamarosan érkezem még az epilógussal, szóval igyekszem nem sírni (túl sokat).
xxx Ria
***
Március 3. — péntek
Újabb két hét a pokolban. Röviden így tudnám jellemezni a farsangi buli óta eltelt időszakot. Tény, hogy lényegesen kevesebb időt töltöttem a takaróm alatt összegömbölyödve, de nem vagyok benne biztos, hogy a szobám padlóján magzatpózban való heverést előrelépésnek lehet nevezni. Vilu szerint jó irányba haladok, mivel így már egy méterrel közelebb fetrengek az ajtóhoz, ennek értelmében pedig a külvilághoz is, de szerintem csak magát akarja meggyőzni arról, hogy nem taszított még nagyobb depresszióba azzal, hogy a hátam mögött mesterkedett Hugóval. Ami miatt egyébként már másfél hete megbocsátottam neki, de ezt egyelőre elmulasztottam vele is közölni. Talán majd jövő héten.
Mostanában egyébként sem beszélgetek túl sok emberrel. A napjaim nagyrészt ugyanúgy telnek, mint a szakítás utáni első két hétben. Mindössze annyi a különbség, hogy anya megelégelte a jegyeim rohamos mélyrepülését, így minden délután csatlakozik hozzám a szobám padlóján, és egészen addig hangosan olvassa fel nekem a tananyagot minden tárgyból, amíg ki nem rántom a könyvet a kezéből, és nem kezdek el egyedül tanulni, csak hogy békén hagyjon végre. Az már más kérdés, hogy általában ezután sem hagy magamra, hanem némán ül mellettem, amíg be nem fejezem a házimat. Kívülről úgy tűnhet, mintha egyedül a tanulmányi eredményeim érdekelnék, de valójában tudom, hogy sokkal jobban aggódik a lelki állapotomért, és ez többet jelent nekem minden vigasztaló szónál. Ezt persze elmulasztottam vele is közölni. Talán majd a jövő héten.
Hivatalosan is eltelt egy hónap és egy nap a szakítás óta, és bár azt mondják, idővel enyhül a fájdalom, erről valahogy senki nem szólt a szívemnek. Mert hogy a mai napig úgy sajog, mintha csak tegnap lett volna, hogy otthagytam Noelt a háza előtt. Egyszerre fáj és dühít az egész, és egyelőre még nem sikerült találnom semmit, ami enyhíteni tudná ezeket az érzéseket. Arra a pontra viszont már sikerült eljutnom, hogy legalább a nyilvánosság előtt össze tudom szedni magam annyira, hogy ne legyen az arcomra írva a belső szenvedésem. Pár napja még egy (Vilu szerint “rohadt ijesztő”) mosolyt is sikerült kierőszakolnom magamból, amikor az egyik tanárunk megkérdezte, jól érzem-e magam. Apró lépések.
A mai ebédszünetet Viluval töltöttem a büfé előtti asztaloknál ülve, mivel a nővérem a fejébe vette, hogy egy pillanatra sem hagy egyedül a közeljövőben.
- Ideje lenne újra elkezdened ismerkedni — lóbálta meg a szendvicsét az orrom előtt.
- Újra? Korábban sem ismerkedtem senkivel — ráztam meg a fejemet, tovább piszkálva a salátámat a műanyag villámmal. Egy falat sem ment le a torkomon.
- Akkor Noellel mégis hogy ismerkedtél meg? — meredt rám lesajnálóan Vilu, akit nyilvánvalóan teljesen hidegen hagyott, hogy továbbra is minden egyes alkalommal összerezzenek a név hallatán.
- Egyáltalán nem szándékosan — morogtam.
- Oké, nem érdekes — legyintett Vilu, de ha egy pillanatra is azt hittem, hogy elengedi a témát, akkor nagyot tévedtem. — Akkor is el kell kezdened randizni.
- Biztos, hogy nem.
- Dehogynem. Már ki is találtuk, hogy kivel.
A többes szám hallatán már felkaptam a fejemet.
- Kitaláltuk?
A nővérem azonnal kihasználta, hogy pillanatnyilag sikerült megragadnia a figyelmemet.
- Erik egyik haverjáról van szó. Nagyon jó fej, és teljesen összeillenétek. Ő is focizik, és…
- Itt meg is állítanálak — emeltem fel a kezemet, ezzel beléfojtva a szót. — Nem elég, hogy te összejöttél az exemmel, most össze akarsz hozni az exem haverjával? — meredtem rá hitetlenkedve, mire Erik hátravetett fejjel elnevette magát. Ja igen, mert hogy ő is ott ült velünk. Szerencsére úgy tűnt, egyáltalán nem hozta zavarba a kapcsolatunk emléke.
Vilu csak megforgatta a szemét, és válasz helyett inkább harapott egyet a szendvicséből.
- Liznek igaza van — simította meg a barátnője karját Erik. — Ha összehoznánk Pukival, az már a belterjesség határát súrolná.
- Jó, ebben van valami — ismerte be Vilu sóhajtva, én azonban csak pislogás nélkül bámultam rájuk.
- Már bocsánat, de ti komolyan azt képzeltétek, hogy randizni fogok egy Puki nevű emberrel? — tereltem vissza a témát oda, ahol én leragadtam. Elképzelni sem tudtam, hogy kaphat valaki ilyen becenevet. Illetve sokkal több ötletem is volt, mint szerettem volna, és egyik gusztustalanabb volt, mint a másik.
Erik és Vilu egy pillanatra összenéztek, majd egyszerre tört ki belőlük a röhögés.
- A vezetékneve Pukli, de kiskorában Pukinak csúfolták, és valahogy ráragadt — magyarázta Erik, továbbra is rázkódó vállal.
- Oké, ez mindenképpen jobban hangzik, mint minden más magyarázat, ami eszembe jutott — bólintottam. Egy kicsit sajnáltam Pukit, amiért ezzel a gúnynévvel kell élnie, de mivel mostanában nem sok minden tud érzéseket kiváltani belőlem, a sajnálkozásom sem volt túl hosszú életű.
- Mi a terved ma estére? — kérdezte Vilu, amikor már felfelé sétáltunk a lépcsőn a termünk felé.
Már éppen nyitottam a számat, hogy megosszam vele a felettébb izgalmas programomat, miszerint a takaróm alól fogom nézni az Arsenal-ManUnited meccset, remélve, hogy legalább a kedvenc csapatomnak jobb napja lesz, mint nekem, azonban a következő pillanatban befordult a sarkon Stella, nekem pedig a torkomra fagyott a szó.
Mind a négyen ösztönösen megtorpantunk, és egy ideig egyikünk sem mozdult. Csak némán pislogtunk egymásra, és kezdett egyre kellemetlenebb lenni a helyzet, amíg Stella meg nem köszörülte a torkát.
- Sziasztok.
Automatikusan felszaladt a szemöldököm. Bár Vilut és Eriket eddig sem nézte levegőnek, engem azonban igen. Most viszont, legnagyobb meglepetésemre, egyenesen az én szemembe nézett, amikor köszönt nekünk.
A szemem sarkából láttam, hogy Vilu és Erik váltanak egy döbbent pillantást.
- Szia, Stella — nyögtem ki én is nagy nehezen, amint megtaláltam a hangomat.
Esküdni mertem volna, hogy úgy nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, de aztán alig észrevehetően megrázta a fejét, és mire észbe kaptam, már el is viharzott mellettünk a lépcsőn lefelé.
- Ez meg mi volt? — tette fel Vilu a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.
- Ötletem sincs — motyogtam, továbbra is arrafelé bámulva, amerre Stella távozott, pedig már rég eltűnt a lépcsőfordulóban.
***
A nap hátralévő részében a szokásos, Noellel kapcsolatos önmarcangolásomat időről időre felváltotta a Stellával való találkozás emlékének visszajátszása. Bár az interakciónkat nagy jóindulattal sem lehet beszélgetésnek nevezni, valamiért mégis az volt az érzésem, hogy valami megváltozott a részéről.
Ami engem illet, gyakran eszembe jutott az elmúlt két hétben mindaz, ami a farsangi bulin történt, és minél többet gondoltam rá, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy Stella szándékosan akart fájdalmat okozni nekem. Arról fogalmam sem volt, honnan tudhatta, kicsoda Noel, így mindez csak egy gyanú maradt a részemről, bármiféle bizonyíték nélkül. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy a Viktor miatt érzett bűntudatomat elkezdte felváltani egy egyre erősödő neheztelés — mondjuk ki, harag — Stella irányába. Mert az egy dolog, hogy dühös, amiért részegen lefeküdtem a sráccal, aki tetszett neki, de nem az volt a szándékom, hogy megbántsam. Ő viszont nagyon úgy tűnt, hogy direkt fájdalmat akart nekem okozni azzal, hogy rámászott Noelre, és ez a gondolat keserű ízt hagyott a számban.
Ehhez hasonló gondolatok voltak ma napirenden, miután a suliból hazaérve elfoglaltam a szokásos helyemet a szobám padlóján. Az volt a tervem, hogy mire elkezdődik az Arsenal-meccs, átteszem a székhelyemet az ágyamba a takaróm alá, de addig eszem ágában sem volt egy porcikámat sem mozdítani. A csengő éles hangja azonban keresztbe húzta a számításaimat.
Senki nem volt otthon rajtam kívül, én pedig nem voltam hajlandó feltápászkodni a szőnyegemről azért, hogy meghallgassam Zsóka néni eheti tizenhét perces litániáját arról, hogy az almafánk ágai túl hangosan zizegnek a szélben, amitől ő nem tud aludni. Nem tudom, mikor fogja megérteni az öreglány, hogy nem tudjuk kontrollálni az elemeket, mindenesetre az elmúlt két hónapban legalább hetente egyszer megajándékozott minket a társaságával ennek apropóján.
A fent említett okokból kifolyólag egyáltalán nem állt szándékomban ajtót nyitni, azonban amikor már öt perce rendíthetetlenül szólt a csengő, úgy döntöttem, hogy inkább az almafa-monológot hallgatom az elkövetkező negyedórában, mint a fülsiketítő csilingelést. Így hát nagy nehezen felkapartam magam a földről, és lebaktattam a lépcsőn.
- Itt vagyok, Zsóka néni, tessék leszállni a csen… — kezdtem, amint kinyitottam a bejárati ajtót, de amikor megláttam, ki áll a kapuban, tátva maradt a szám. Sűrű pislogások közepette bámultam a látogatómra.
- Szia.
Csak némi fáziskéséssel sikerült reagálnom a köszönésére.
- Te meg mit keresel itt? — szaladt ki a számon.
- Úgy érzem, ideje lenne beszélnünk — sóhajtott fel… Stella.
A biztonság kedvéért észrevétlenül belecsíptem a combomba, csak hogy biztos lehessek benne, hogy valóban Stella áll a kertkapuban. Olyan régen szólt már hozzám, hogy csukott szemmel lehet, hogy fel sem ismertem volna a hangját.
Amikor nem szólaltam meg, Stella megköszörülte a torkát.
- Bemehetek?
- Én… — kezdtem bizonytalanul, ugyanis valamiért átfutott az agyamon, hogy ha azért jött, hogy eltegyen láb alól, senki sem fogja hallani a segélykiáltásaimat Zsóka nénin kívűl, aki valószínűleg amúgy is a halálomat kívánja az almafáéval együtt.
- Persze, gyere — invitáltam be végül, és magamban megjegyeztem, hogy lehet, hogy ideje lenne kicsit több időt töltenem emberek között és kevesebbet a Gyilkos elmék bámulásával, mert kezdek paranoid lenni.
Amikor mindketten elhelyezkedtünk a nappaliban a kanapé két ellentétes végén, néhány percig szó nélkül pillantgattunk mindenfelé, csak egymásra nem. Nagyon úgy tűnt, hogy bár ő jött el hozzám, Stellának fogalma sem volt, hogy kezdjen bele a mondandójába, bármi volt is az. Én viszont egy idő után megelégeltem a várakozást, és mivel semmi más vágyam nem volt, mint visszatérni a szobám magányába, úgy döntöttem, ideje a lényegre térni.
- Miről szeretnél beszélni? — fordítottam felé a tekintetemet.
Stella kicsit összerezzent a hangom hallatán, de hamar összeszedte magát, és végre a szemembe nézett.
- Bocsánatot szeretnék kérni — mondta ki, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.
- Miért?
- A farsangi buli miatt.
A buli emléke tőrként nyilallt a mellkasomba, de minden erőmmel azon voltam, hogy az arcomról ne lehessen leolvasni semmiféle érzelmet.
- Sokkal többet ittam a kelleténél — folytatta Stella. — És amikor megláttam Noelt, eszembe jutott, hogy milyen egyszerű lenne fájdalmat okoznom neked. Nem gondolkoztam tisztán, és borzasztóan éreztem magam utána. De esküszöm, hogy semmi nem történt köztünk, alig nézett rám, és ott is hagyott, amikor meglátott téged.
Pislogás nélkül meredtem rá. Bár megvolt az elméletem arról, hogy mi történt aznap este, Stella szájából hallani a gyanúm beigazolódását egészen más élmény volt, mint magamban találgatni az igazságot.
Időre volt szükségem ahhoz, hogy rendezni tudjam az érzéseimet, így feltettem azt a kérdést, amit a legsemlegesebbnek gondoltam.
- Honnan tudtad, hogy kicsoda Noel?
Stella lesütötte a szemét.
- Láttalak vele szilveszterkor.
Szilveszter, hát persze. Eszembe sem jutott, hogy aznap este láthatott minket együtt, mivel a szóváltásunk után látványosan került engem.
- Nem tudom, mit mondhatnék — sóhajtottam fel a szememet lehunyva. — Hidd el, hogyha visszamehetnék az időben, rá sem néznék Viktorra. Életem legnagyobb hibája volt lefeküdni vele. Nemcsak a barátomat veszítettem el emiatt, de a legjobb barátnőmet is. Esküszöm, hogy nem akartam neked fájdalmat okozni. Csak másnap reggel fogtam fel, hogy mit tettem, de akkor már késő volt.
- Elhiszem — suttogta Stella alig hallhatóan, mire felkaptam a fejemet. — Elvakított a harag és a féltékenység, de a farsangi buli után sokat gondolkodtam. Nem ismertem magamra másnap reggel, és csak az járt a fejemben, hogy te is ugyanígy érezhetted magad a szülinapod után.
- Igen — feleltem rekedten.
Stella hangosan kifújta a levegőt, és kérdő tekintettel pislogott fel rám.
- Mi lesz most?
- Hogy érted?
- Velünk. Lehetünk még ezután barátok?
A kérdése váratlanul ért. Az az igazság, hogy én egy ideje már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is normalizálódik a kapcsolatunk.
- Nem tudom — tártam szét a karomat tanácstalanul. — Meg tudsz bocsátani nekem Viktor miatt?
Meglepett, hogy Stella milyen gyorsasággal, gondolkodás nélkül válaszolt.
- Már megbocsátottam. Te meg tudsz nekem bocsátani Noel miatt?
Az én sérelmem sokkal frissebb volt, mint az övé, de mégis, ahogy belenéztem az elfojtott könnyektől csillogó szemeibe, egyszerűen minden megmaradt haragom elillant.
- Persze — mosolyodtam el halványan.
Stella arcát elöntötte a megkönnyebbülés, és kifújta a levegőt, amit már benntartott egy ideje.
Néhány másodpercig mindketten kicsit bizonytalanul méregettük egymást, nem tudva biztosan, hogy mihez kellene kezdenünk ezzel, az utóbbi időben szokatlan békével kettőnk között, de aztán minden előjel nélkül egyszerre ugrottunk egymás nyakába.
- Úgy hiányoztál — suttogta Stella a vállamba, miközben szorosan átöleltük egymást.
- Te is nekem — bólintottam.
Amikor pár perccel később kibontakoztunk az ölelésből, mindketten a szemünket törölgettük.
- Oké, és most mesélj el mindent, ami november óta történt veled — csapta össze a tenyerét Stella várakozásteljesen. — Úgy érzem, sok mindenről lemaradtam.
Hangosan felsóhajtottam.
- Az hosszú lesz.
- Van időm — vont vállat Stella.
Hát így történt, hogy a következő másfél órában beavattam Stellát az elmúlt hónapok eseményeibe. Kétségkívül volt miről beszélnünk, de amikor elértem a mesélésben a Noellel való szakításomig, azon kaptam magam, hogy csak nagy vonalakban ismertetem a történteteket. Nem arról van szó, hogy ne bíznék meg Stellában, mert bár hosszú hónapokon át nem beszéltünk egymással, továbbra is az egyik legjobb barátnőmnek tartom, és biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt vissza fogjuk építeni a kapcsolatunkat. Ennek ellenére nem meséltem el Noel balesetének körülményeit, csak annyit említettem, hogy Viktor a féltestvére, és nincsenek jó viszonyban.
Lehet, hogy Noellel nem alkotunk egy párt, de az iránta érzett szeretetem és tiszteletem egy szemernyit sem csökkent az elmúlt egy hónapban. Ami pedig Viktorral történt közöttük, az az ő története, nem az enyém. Nem árulhattam el a bizalmát. Igaz, hogy Vilunak elmeséltem mindent, de ő a testvérem, és ő az egyetlen, aki végigkövette velem az egész mizériát, és végig támogatott. Másokat viszont nem akarok ebbe beavatni. Csak akkor mondanék bármit is Stellának vagy bárki másnak, ha Noel beleegyezne, és hát, jelenleg nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtárgyaljam vele, így maradt a hallgatás.
- Sajnálom, hogy egyedül kellett megküzdened ezzel — suttogta Stella.
- Nem voltam egyedül — mosolyodtam el halványan. — Vilu mellettem volt. Igaz, hogy többet sértegetett, mint vigasztalt, de tőle nem is vártam mást.
Stella hangosan felnevetett.
- Nem is ő lenne.
Miután már harmadjára is felhívta az anyukája, aki mindenáron tudni akarta, mikor ér haza a lánya, Stella közölte, hogy ideje távoznia. Búcsúzóul még egyszer megöleltük egymást, és megegyeztünk, hogy a hétvégén elmegyünk kávézni négyesben Viluval és Nojával, mint a régi szép időkben. Őszintén remélem, hogy valóban így lesz, és sikerül összehoznunk egy találkozót, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy elmondhatatlanul hiányoznak a barátaim. A szülinapom után automatikusan szétszakadt a társaságunk, és bár Viluval itt voltunk egymásnak, Noja és Stella egyre inkább eltávolodtak mindkettőnktől. Most viszont újraéledt bennem a remény, hogy ez talán nem marad így örökre.
Amikor visszaértem a szobámba, azonnal ledobtam magamat a szőnyegemre, és szokásomhoz híven mozdulatlanul bámultam a plafont. A fájdalom a mellkasomban még mindig ólomsúlyként nehezedett rám, és a tervem, miszerint egészen a meccsig aktívan nézek ki a fejemből, továbbra sem változott. Ami viszont újdonság volt, az az apró, tényleg parányi mosoly, ami felkúszott az arcomra. A szívem még határozatlan ideig darabokban lesz, efelől semmi kétségem sincs. De talán nem leszek teljesen egyedül, miközben vért izzadva igyekszem felkaparni magam a padlóról. Apró lépések, nem igaz?
Március 3. — péntek
Tudom, hogy technikailag mindaz, amit most papírra fogok vetni, ugyanúgy március 3-án történt, ahogy az előző bejegyzésem eseményei is, számomra azonban 23:01-kor új nap, vagy inkább egy új időszámítás kezdődött. És ha a kezem végre abbahagyja a remegést, akkor talán le is tudom írni, hogy miért.
***
- Ez nem a mi napunk — dünnyögtem egy újabb adag popcornt tömve a számba, miután a Manchester United a második gólját szerezte az első félidő vége előtt öt perccel. Rá sem bírtam nézni a képernyő bal felső sarkában lévő eredményjelzőre, ahol az Arsenal rövidítése mellett egy hatalmas 0 díszelgett. Megfordult a fejemben, hogy inkább kikapcsolom a tévét, de végül természetesen nem tettem — sosem hagynám magára a kedvenc csapatomat. Vagy talán csak jobb érzés volt velük együtt szenvedni, mint egyedül.
Amikor a játékvezető lefújta az első félidőt, sóhajtva felemeltem a telefonomat, hogy ránézzek az órára. 22:29. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg a Messengert, és gyorsan bepötyögtem az üzenetet.
Alíz:
Merre vagy?
Vilu:
Eriknél…
Alíz:
Meg merjem kérdezni, hogy mit jelent a "..."?
Vilu:
Együtt néztük meg a Mamma Mia!-t, mindketten tudjuk, mit jelent.
Alíz:
Szeretnéd, hogy tartsak egy gyors felvilágosítást a méhecskékről és a virágokról?
Vilu:
Már bocs, de az eddigi döntéseid alapján te vagy az utolsó ember, akitől szexuális tanácsadást fogadnék el.
Alíz:
Oké, jogos.
Alíz:
Azért védekezzetek. Túl fiatal vagyok, hogy nagynéni legyek.
Ahogy kiléptem a beszélgetésből, hitetlenkedve megráztam a fejemet. Ki gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor a nővérem az exemnél tölti az éjszakát, én pedig örülni fogok nekik?
Éppen azt fontolgattam, hogy amíg nem kezdődik el a második félidő, leballagok a konyhába egy újabb pohár kóláért, amit határozottan nem lett volna jó ötlet meginnom tekintettel az újkeletű alvásproblémáimra, amikor is újra felvillant a telefonom képernyője. Továbbra is hátamon fekve újra a kezembe vettem a mobilomat. Biztos voltam benne, hogy Vilu küldött egy középső ujjat felmutató GIF-et, és bár ezzel kapcsolatban nem tévedtem, az ő üzenetével egyidőben egy másik is megjelent.
Amint elolvastam a feladó nevét, azonnal kiesett a kezemből a telefon, és egy fájdalmas koppanással a homlokom közepén landolt, de én meg sem éreztem a fájdalmat. Kapkodva próbáltam újra a kezembe venni, és a nagy igyekezetben magamra borítottam az összes megmaradt popcornt. Valószínűleg napokig kukoricadarabokban fogok aludni ezután, de ez egy szemernyit sem tudott érdekelni.
Vadul dobogó szívvel ültem fel, és remegő kézzel oldottam fel a képernyőt, hogy megbizonyosodjak róla, nem képzeltem az üzenetet.
Noel:
Esélyetek sincs.
Újra és újra elolvastam ezt a két szót, minden egyes alkalommal különböző jelentéseket társítva hozzájuk.
A meccsről beszél, ugye? Mi másra gondolhatna? De miért nézne Arsenal-meccset, amikor utálja őket, és eddig is csak miattam nézte? Talán valaki másnak akarta küldeni? Vagy azt akarja üzenni, hogy esélyem sincs továbblépni utána? Ebben igaza lenne, de akkor azt írta volna, hogy esélyem sincs.
Az agyam ezerrel pörgött, és miközben igyekeztem nagy levegőket venni, azon tanakodtam, hogy mi tévő legyek. Vissza kellene írnom neki? Vagy inkább ignoráljam? Kérdezzem meg, miről beszél?
Megráztam a fejemet, hogy észhez térítsem magam, és akkor egy újabb gondolathullám rohamozta meg az agyamat.
Az agyam ezerrel pörgött, és miközben igyekeztem nagy levegőket venni, azon tanakodtam, hogy mi tévő legyek. Vissza kellene írnom neki? Vagy inkább ignoráljam? Kérdezzem meg, miről beszél?
Megráztam a fejemet, hogy észhez térítsem magam, és akkor egy újabb gondolathullám rohamozta meg az agyamat.
Mégis milyen jogon ír rám, amikor megbeszéltük, hogy távol tartjuk magunkat egymástól? Szórakozik velem? Hogy lehet ennyire kegyetlen?
A hirtelen jött indulataimat kihasználva gyorsan begépeltem a válaszomat, és mielőtt még visszakozhattam volna, rányomtam a küldés gombra.
Alíz:
Még nincs vége a meccsnek. Mi viszont tudtommal végeztünk. Miért csinálod ezt?
Noel megnézte az üzenetemet, és bár a gépelést jelző három pont fel-felvillant, a válasza sosem érkezett meg. Idegesen rágcsáltam a szám szélét egészen addig, amíg a tévében fel nem hangzott a második félidő kezdetét jelző sípszó. Hét perce küldtem el az üzenetet. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ha eddig nem válaszolt, ezután sem fog. Végül is éppen ezt akartam, nem igaz? Hogy tartsa a távolságot, és engedjen továbblépni.
Sosem fogsz tudni továbblépni.
Az áruló hang a fejemben nem akart békén hagyni, én pedig túl fáradt voltam, és túlságosan is lefoglalt a szorító érzés a mellkasomban ahhoz, hogy képes legyek rendezni a gondolataimat.
A félidő első tíz percéből semmit sem fogtam fel. Üres tekintettel követtem a labdát a képernyőn, de már az sem tudott érdekelni, hogy minden valószínűség szerint ki fogunk kapni. Mégis mit számít egy újabb veszteség?
Amikor a nap folyamán másodjára is átszelte a házat a kapucsengő fülsiketítő hangja, a tenyerembe temettem az arcomat. Lehet, hogy délután megúsztam Zsóka néni monológját, most azonban tudtam, hogy nem lesz ekkora szerencsém, ugyanis este volt, az almafa fő zizegési ideje.
Mivel pontosan tudtam, hogy szeretett szomszédunk a kitartásáról híres, egy hatalmas sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyamból, és levonszoltam magamat a lépcsőn, miközben magamban pufogtam, amiért a szüleimnek éppen ma kellett vendégségbe menniük, egyedül hagyva engem, hogy megküzdjek az őrült szomszéddal. A bejárati ajtó kilincsére téve a kezemet egy pillanatra átfutott az agyamon a lehetőség, hogy talán mégsem Zsóka nénit találom a túloldalán. Mi van ha…?
Amint azonban kitártam az ajtót, minden szánalmas, alaptalan reményem egy másodperc alatt szertefoszlott.
- Lányom, ez most már mindennek a teteje. Hányszor kell még átjönnöm ahhoz, hogy bármi változás történjen? Elviselhetetlen ez a ricsaj az éjszaka közepén. Hogy aludjon így az ember? Utoljára mondom, ki kell vágni azt az átkozott fát. Ha más nem teszi meg, akkor majd én. Ez csendháborítás! — rikácsolta Zsóka néni olyan hangerővel, hogy valószínűleg felverte az egész utcát. Ó, az irónia.
- Zsóka néni, tessék megnyugodni — kezdtem bele a jól begyakorolt monológomba, miközben komótos léptekkel odasétáltam a kertkapuhoz. Természetesen eszem ágában sem volt beengedni, de mivel szokása úgy tenni, mintha nagyot hallana, muszáj volt közelebb mennem hozzá. Persze a levelek zizegését gond nélkül meghallja.
- Én teljesen nyugodt vagyok — vágta rá. Továbbra is üvöltve.
- Nézze, nem tudunk mit csinálni a fával. És ha neki tetszik esni egy láncfűrésszel, sajnos muszáj lesz kihívnunk a rendőrséget birtokháborításért — tártam szét a karomat egy sajnálkozó mosollyal az arcomon.
- Te csak ne szemtelenkedj velem! — rázta meg a mutatóujját fenyegetően. — Talán azt akarod, hogy meséljek a szüleidnek a fiatalemberről, aki kiugrott az ablakodon pár hónappal ezelőtt?
Elképedve meredtem rá. Eddig még sosem vetemedett zsarolásra, de mindig meg tud lepni az öreglány.
- Csak nyugodtan — vontam meg a vállamat. Valójában egyáltalán nem érdekelt volna, ha beköp anyáéknál. Nagy tétben mernék fogadni rá, hogy egy szavát sem hinnék a szenilis szomszédunknak.
- Hivatalos levelet fogok írni a polgármesternek — váltott taktikát Zsóka néni. — Ez most már tényleg tűrhetetlen. Hogy képzelik, hogy…
- Khm.
Zsóka nénivel egyszerre kaptuk oldalra a fejünket a hang irányába. Amint felfogtam, mit, vagy pontosabban, kit látok magam előtt, legalább háromszorosára kerekedett a szemem. Amíg Zsóka néni lábon kihordott egy infarktust a sötétben álló alak okozta ijedtségtől, én egészen más okból kifolyólag jutottam arra a következtetésre, hogy most márpedig el fogok ájulni.
A hirtelen jött indulataimat kihasználva gyorsan begépeltem a válaszomat, és mielőtt még visszakozhattam volna, rányomtam a küldés gombra.
Alíz:
Még nincs vége a meccsnek. Mi viszont tudtommal végeztünk. Miért csinálod ezt?
Noel megnézte az üzenetemet, és bár a gépelést jelző három pont fel-felvillant, a válasza sosem érkezett meg. Idegesen rágcsáltam a szám szélét egészen addig, amíg a tévében fel nem hangzott a második félidő kezdetét jelző sípszó. Hét perce küldtem el az üzenetet. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ha eddig nem válaszolt, ezután sem fog. Végül is éppen ezt akartam, nem igaz? Hogy tartsa a távolságot, és engedjen továbblépni.
Sosem fogsz tudni továbblépni.
Az áruló hang a fejemben nem akart békén hagyni, én pedig túl fáradt voltam, és túlságosan is lefoglalt a szorító érzés a mellkasomban ahhoz, hogy képes legyek rendezni a gondolataimat.
A félidő első tíz percéből semmit sem fogtam fel. Üres tekintettel követtem a labdát a képernyőn, de már az sem tudott érdekelni, hogy minden valószínűség szerint ki fogunk kapni. Mégis mit számít egy újabb veszteség?
Amikor a nap folyamán másodjára is átszelte a házat a kapucsengő fülsiketítő hangja, a tenyerembe temettem az arcomat. Lehet, hogy délután megúsztam Zsóka néni monológját, most azonban tudtam, hogy nem lesz ekkora szerencsém, ugyanis este volt, az almafa fő zizegési ideje.
Mivel pontosan tudtam, hogy szeretett szomszédunk a kitartásáról híres, egy hatalmas sóhajtás kíséretében feltápászkodtam az ágyamból, és levonszoltam magamat a lépcsőn, miközben magamban pufogtam, amiért a szüleimnek éppen ma kellett vendégségbe menniük, egyedül hagyva engem, hogy megküzdjek az őrült szomszéddal. A bejárati ajtó kilincsére téve a kezemet egy pillanatra átfutott az agyamon a lehetőség, hogy talán mégsem Zsóka nénit találom a túloldalán. Mi van ha…?
Amint azonban kitártam az ajtót, minden szánalmas, alaptalan reményem egy másodperc alatt szertefoszlott.
- Lányom, ez most már mindennek a teteje. Hányszor kell még átjönnöm ahhoz, hogy bármi változás történjen? Elviselhetetlen ez a ricsaj az éjszaka közepén. Hogy aludjon így az ember? Utoljára mondom, ki kell vágni azt az átkozott fát. Ha más nem teszi meg, akkor majd én. Ez csendháborítás! — rikácsolta Zsóka néni olyan hangerővel, hogy valószínűleg felverte az egész utcát. Ó, az irónia.
- Zsóka néni, tessék megnyugodni — kezdtem bele a jól begyakorolt monológomba, miközben komótos léptekkel odasétáltam a kertkapuhoz. Természetesen eszem ágában sem volt beengedni, de mivel szokása úgy tenni, mintha nagyot hallana, muszáj volt közelebb mennem hozzá. Persze a levelek zizegését gond nélkül meghallja.
- Én teljesen nyugodt vagyok — vágta rá. Továbbra is üvöltve.
- Nézze, nem tudunk mit csinálni a fával. És ha neki tetszik esni egy láncfűrésszel, sajnos muszáj lesz kihívnunk a rendőrséget birtokháborításért — tártam szét a karomat egy sajnálkozó mosollyal az arcomon.
- Te csak ne szemtelenkedj velem! — rázta meg a mutatóujját fenyegetően. — Talán azt akarod, hogy meséljek a szüleidnek a fiatalemberről, aki kiugrott az ablakodon pár hónappal ezelőtt?
Elképedve meredtem rá. Eddig még sosem vetemedett zsarolásra, de mindig meg tud lepni az öreglány.
- Csak nyugodtan — vontam meg a vállamat. Valójában egyáltalán nem érdekelt volna, ha beköp anyáéknál. Nagy tétben mernék fogadni rá, hogy egy szavát sem hinnék a szenilis szomszédunknak.
- Hivatalos levelet fogok írni a polgármesternek — váltott taktikát Zsóka néni. — Ez most már tényleg tűrhetetlen. Hogy képzelik, hogy…
- Khm.
Zsóka nénivel egyszerre kaptuk oldalra a fejünket a hang irányába. Amint felfogtam, mit, vagy pontosabban, kit látok magam előtt, legalább háromszorosára kerekedett a szemem. Amíg Zsóka néni lábon kihordott egy infarktust a sötétben álló alak okozta ijedtségtől, én egészen más okból kifolyólag jutottam arra a következtetésre, hogy most márpedig el fogok ájulni.
- N-Noel? — makogtam totálisan összezavarodva.
Igaz, hogy sötét volt, de az utcai lámpa fényében tisztán kivehető volt az arca. Kétség sem fért hozzá, hogy ő áll a kapu túloldalán, azt azonban elképzelni sem tudtam, mit keres ott.
- Gólkirálynő — suttogta szomorú mosollyal az arcán. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, a szívem akkorát dobbant, hogy biztos voltam benne, a pulcsimon keresztül is látszik.
- Fiatalember, mégis mit képzel magáról? — kezdett rá Zsóka néni, mire mindketten összerezzentünk, megszakítva ezzel a szemkontaktust. — Békés civileket riogat éjnek idején? Éjjel tizenegy óra van, azonnal távozzon! — lóbálta meg a nyomógombos telefonját Noel orra előtt, amelyen maximális fényerővel világított a pontos idő. 23:01 volt.
- Jól van, Zsóka néni, ennyi elég lesz, tessék megnyugodni — próbáltam lecsillapítani, miután sikerült valamelyest észhez térnem. — A fiatalember velem szeretne beszélni. Tessék hazamenni, ígérem, beszélek az almafával, nem fog többet zizegni.
- Megmondtam már, hogy ne szemtelenkedj velem — dorgált meg újra. — És nehogy azt hidd, hogy nem számolok be a szüleidnek az újabb éjszakai látogatódról. Még ilyen morális fertőt! Hallatlan! — fújtatott tovább, de szerencsére ezzel egyidőben sarkon fordult, és a saját háza felé igyekezve folytatta a monológját, leginkább saját magának.
Amikor Zsóka néni mögött becsukódott a bejárati ajtaja, kissé fellélegeztem.
Noellel kettesben maradtunk, kettőnk között mindössze a kertkapuval, na meg ezernyi kimondatlan szóval. Nem meglepő módon az agyamban egymást gyilkolták az ellentmondásos gondolatok.
Öleld meg. Pofozd fel. Kérdezd meg, mit keres itt. Hívd be a házba. Küldd el.
Végül a legészszerűbb hang nyerte a csatát a fejemben.
- Miért vagy itt? — suttogtam alig hallhatóan.
- Mert nem tudtam leírni, amit mondani akarok — válaszolta mélyen a szemembe nézve. A tekintetéből sugárzó sebezhetőség láttán összefacsarodott a szívem.
- És mit akarsz mondani? — fontam keresztbe a karomat, közben észrevétlenül megdörzsölve a mellkasomat, éppen a szívem fölött.
- Szeretlek — mondta ki gondolkozás nélkül.
Sűrű pislogások közepette meredtem rá a kapu felett.
- Hogy mondod? — kérdeztem vissza, biztosra véve, hogy rosszul hallottam.
- Szeretlek, Gólkirálynő — ismételte meg halvány mosollyal az arcán, és ezúttal kétség sem fért hozzá, hogy jól értettem.
- Noel…
- Tudom — szakított félbe. — Tudom, hogy én akartam szakítani. Amikor rájöttem, hogy te és Viktor… teljesen szétestem. Olyan érzés volt, mintha ugyanaz az ördögi kör kezdett volna ismétlődni az életemben, és muszáj volt kilépnem belőle.
- Sosem akartam neked fájdalmat okozni — suttogtam. — Fogalmam sem volt, hogy ki ő.
- Tudom. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt egy hónapban, főleg a farsangi buli után. Egészen addig azt hittem, hogy sosem leszek képes úgy rád nézni, hogy ne szakadjon a nyakamba minden szar a múltamból. De amikor aznap este megláttalak, tudod, mi volt az első gondolatom?
Mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni, csak megráztam a fejemet.
- Hogy mennyire hiányzol. Gondolkodás nélkül átverekedtem magam a tömegen, hogy beszélhessek veled. Egészen addig eszembe sem jutott Viktor és az egész káosz, ameddig előtted nem álltam. Onnantól kezdve pedig már nem az esett nehezemre, hogy a közeledben legyek, hanem az, hogy emlékeztessem magam, miért kell távol maradnom.
- Nem értem — ráztam meg a fejemet, őszintén összezavarodva. — Mit akarsz ezzel mondani?
Noel egy pillanatra lehunyta a szemeit, és amikor újra kinyitotta, döbbenten vettem észre, hogy visszafojtott könnyektől csillognak.
- Én sem értettem meg, mit jelent ez egészen ma estig, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább, és muszáj volt írnom neked. De most már értem. Azért vagyok itt, mert azt akarom, hogy tudd, szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.
Ösztönösen a szám elé kaptam a kezemet, és éreztem, hogy az én szememet is égetni kezdik a könnyek.
- Tudom, hogy valószínűleg látni sem akarsz azok után, ahogy bántam veled, de el kellett mondanom, hogy érzek. Örökké bánnám, ha nem tettem volna.
- Noel… Én… Nem tudom, mit mondjak — nyögtem ki, igyekezve rendezni a gondolataimat.
Megajándékozott egy gyönyörű, ugyanakkor szomorú mosollyal.
- Semmit sem kell mondanod. Ha valamikor szeretnél beszélni, tudod, hol találsz.
És mielőtt még felfoghattam volna, mi történik, Noel sarkon is fordult, és eltűnt az éjszakában.
A hirtelen távozása annyira meglepett, hogy talán tíz másodpercbe is beletelt, hogy észbe kapjak. Szerencsére valahol a távolban megszólalt egy autó riasztója, ami kizökkentett annyira a gondolataimból, hogy eljusson a tudatomig Noel minden szavának jelentése.
Szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.
Szeretlek.
Ettől az egyetlen szótól a fejemben kavargó köd egy másodperc alatt szertefoszlott, és hirtelen mindent annyira tisztán láttam, mint korábban talán soha.
Noel szeret engem. Engem választott a múltja és a démonai ellenére. És én is szeretem őt.
Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, fél lábbal felugrottam a kapu középső, vízszintes tartórúdjára, és egy határozott mozdulattal átvetettem magam a túloldalra. Bár az érkezésem nem volt a legkecsesebb, és előfordulhat, hogy meghúztam a bokámat, de az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy észre sem vettem.
A sötétben nem láttam el az utca végéig, de éreztem, vagy talán inkább csak reméltem, hogy nem járhat még messze. Gondolkodás nélkül futásnak eredtem, leginkább az ösztöneimre hagyatkozva, hogy kikerüljem a jégfoltokat, amikre nem lett volna szerencsés rálépnem a rózsaszín mamuszba bujtatott lábaimmal.
- Noel! — üvöltöttem teli torokból, cseppet sem törődve azzal, hogy mekkora hangzavart csapok. Zsóka néni úgyis felverte már az egész környéket tíz perccel korábban.
- Várj meg! — kiabáltam.
Az utca végére érve meg kellett kapaszkodnom egy kerítésoszlopban, ugyanis nem sikerült kikerülnöm egy kisebb jégdarabot, ami a mamuszom talpával érintkezve majdnem seggre ejtett. Az oszlopba kapaszkodva igyekeztem egyenesbe hozni magamat, de mivel a talpamnak nem sikerült szilárd talajt fognia, úgy csúszkáltam egy helyben állva, mint kiskacsa a jégen. Egészen addig, amíg egy erős kar meg nem ragadta a könyökömet.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most fognak elrabolni, a flamingós mamuszomban az utcasarkon állva, de aztán hirtelen megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, és a pánik helyét egy egészen másfajta izgalom vette át a gyomromban.
- Jól vagy? — kérdezte Noel, két kézzel megragadva a karomat, hogy óvatosan leléphessek a jégtakaróról a biztonságot nyújtó betonra.
- Azt hiszem — motyogtam. — Lehet, hogy nem a mamuszomban kellett volna futni indulnom tél közepén.
Noel halkan elnevette magát.
- Szerintem már március van.
- Lehetséges. Én leragadtam valahol február elején — vontam meg a vállamat.
Abból, ahogy lesütötte a szemét, tudtam, hogy pontosan érti, miről beszélek.
Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem abba, ami miatt az életemet kockáztattam a csúszós járdán rohangálva.
- Komolyan gondoltad, amiket mondtál?
- Minden szót — szorította meg enyhén a kezemet, amit továbbra sem engedett el annak ellenére, hogy már nem állt fenn a veszélye, hogy betöröm a koponyámat.
Amikor a tekintetem találkozott az övével, és a szemeiből kiolvastam mindent, amit a szavaival már elmondott, az utolsó kétségeim is szertefoszlottak.
- Nem hiszem, hogy kibírnám, ha még egyszer elveszítenélek — suttogtam. Amikor szólásra nyitotta a száját, gyorsan folytattam, mielőtt még félbeszakított volna. — És nem tudod megígérni, hogy nem kell ettől félnem, mert egyikünk sem látja a jövőt. De mindent meg akarok tenni azért, hogy ez ne történjen meg.
- Úgy érted…? — kezdte, de félúton elhalt a hangja.
- Úgy értem, hogy veled akarok lenni. Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a problémáinkat, de meg akarom oldani őket. Együtt. Mert én is szeretlek — mondtam ki.
Sokat sírtam az elmúlt egy hónapban, most azonban hosszú idő után először egy boldog könnycsepp gördült le az arcomon, ugyanis amikor Noel szemébe nézve halványan elmosolyodtam, ő visszamosolygott rám.
Egy lépéssel átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és a két keze közé vette az arcomat, homlokát a homlokomnak támasztva.
- Bármi lesz is, megoldjuk, oké? — simította meg az arcomat eltökélt tekintettel, én pedig könnyes szemmel bólintottam. A torkom annyira összeszorult, hogy lehetetlen lett volna egy szót is kinyögnöm, de szerencsére nem volt rá szükség, ugyanis a következő pillanatban Noel szája megtalálta az enyémet.
Amint megéreztem az ajkamon az ajkai melegségét, ugyanúgy megfordult velem a világ, mint korábban minden egyes alkalommal, és ha nem tartott volna erősen, ezúttal valószínűleg tényleg a fenekemen landoltam volna a jeges járdán. Gondolkodás nélkül átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben a kezemmel a hajába túrtam, és a nyelvemmel megkerestem az övét. Amikor meghallottam a torka mélyéről feltörő nyögést, csak arra tudtam gondolni, hogy végre minden a helyére került a világomban. És hogy sürgősen vissza kellene térnünk a házba, pontosabban az ágyamba. Most azonban végre nem a világ elől akartam elbújni a takaróm alatt. Ezúttal egészen más terveim voltak.
Igaz, hogy sötét volt, de az utcai lámpa fényében tisztán kivehető volt az arca. Kétség sem fért hozzá, hogy ő áll a kapu túloldalán, azt azonban elképzelni sem tudtam, mit keres ott.
- Gólkirálynő — suttogta szomorú mosollyal az arcán. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, a szívem akkorát dobbant, hogy biztos voltam benne, a pulcsimon keresztül is látszik.
- Fiatalember, mégis mit képzel magáról? — kezdett rá Zsóka néni, mire mindketten összerezzentünk, megszakítva ezzel a szemkontaktust. — Békés civileket riogat éjnek idején? Éjjel tizenegy óra van, azonnal távozzon! — lóbálta meg a nyomógombos telefonját Noel orra előtt, amelyen maximális fényerővel világított a pontos idő. 23:01 volt.
- Jól van, Zsóka néni, ennyi elég lesz, tessék megnyugodni — próbáltam lecsillapítani, miután sikerült valamelyest észhez térnem. — A fiatalember velem szeretne beszélni. Tessék hazamenni, ígérem, beszélek az almafával, nem fog többet zizegni.
- Megmondtam már, hogy ne szemtelenkedj velem — dorgált meg újra. — És nehogy azt hidd, hogy nem számolok be a szüleidnek az újabb éjszakai látogatódról. Még ilyen morális fertőt! Hallatlan! — fújtatott tovább, de szerencsére ezzel egyidőben sarkon fordult, és a saját háza felé igyekezve folytatta a monológját, leginkább saját magának.
Amikor Zsóka néni mögött becsukódott a bejárati ajtaja, kissé fellélegeztem.
Noellel kettesben maradtunk, kettőnk között mindössze a kertkapuval, na meg ezernyi kimondatlan szóval. Nem meglepő módon az agyamban egymást gyilkolták az ellentmondásos gondolatok.
Öleld meg. Pofozd fel. Kérdezd meg, mit keres itt. Hívd be a házba. Küldd el.
Végül a legészszerűbb hang nyerte a csatát a fejemben.
- Miért vagy itt? — suttogtam alig hallhatóan.
- Mert nem tudtam leírni, amit mondani akarok — válaszolta mélyen a szemembe nézve. A tekintetéből sugárzó sebezhetőség láttán összefacsarodott a szívem.
- És mit akarsz mondani? — fontam keresztbe a karomat, közben észrevétlenül megdörzsölve a mellkasomat, éppen a szívem fölött.
- Szeretlek — mondta ki gondolkozás nélkül.
Sűrű pislogások közepette meredtem rá a kapu felett.
- Hogy mondod? — kérdeztem vissza, biztosra véve, hogy rosszul hallottam.
- Szeretlek, Gólkirálynő — ismételte meg halvány mosollyal az arcán, és ezúttal kétség sem fért hozzá, hogy jól értettem.
- Noel…
- Tudom — szakított félbe. — Tudom, hogy én akartam szakítani. Amikor rájöttem, hogy te és Viktor… teljesen szétestem. Olyan érzés volt, mintha ugyanaz az ördögi kör kezdett volna ismétlődni az életemben, és muszáj volt kilépnem belőle.
- Sosem akartam neked fájdalmat okozni — suttogtam. — Fogalmam sem volt, hogy ki ő.
- Tudom. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt egy hónapban, főleg a farsangi buli után. Egészen addig azt hittem, hogy sosem leszek képes úgy rád nézni, hogy ne szakadjon a nyakamba minden szar a múltamból. De amikor aznap este megláttalak, tudod, mi volt az első gondolatom?
Mivel képtelen voltam egy szót is kinyögni, csak megráztam a fejemet.
- Hogy mennyire hiányzol. Gondolkodás nélkül átverekedtem magam a tömegen, hogy beszélhessek veled. Egészen addig eszembe sem jutott Viktor és az egész káosz, ameddig előtted nem álltam. Onnantól kezdve pedig már nem az esett nehezemre, hogy a közeledben legyek, hanem az, hogy emlékeztessem magam, miért kell távol maradnom.
- Nem értem — ráztam meg a fejemet, őszintén összezavarodva. — Mit akarsz ezzel mondani?
Noel egy pillanatra lehunyta a szemeit, és amikor újra kinyitotta, döbbenten vettem észre, hogy visszafojtott könnyektől csillognak.
- Én sem értettem meg, mit jelent ez egészen ma estig, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább, és muszáj volt írnom neked. De most már értem. Azért vagyok itt, mert azt akarom, hogy tudd, szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.
Ösztönösen a szám elé kaptam a kezemet, és éreztem, hogy az én szememet is égetni kezdik a könnyek.
- Tudom, hogy valószínűleg látni sem akarsz azok után, ahogy bántam veled, de el kellett mondanom, hogy érzek. Örökké bánnám, ha nem tettem volna.
- Noel… Én… Nem tudom, mit mondjak — nyögtem ki, igyekezve rendezni a gondolataimat.
Megajándékozott egy gyönyörű, ugyanakkor szomorú mosollyal.
- Semmit sem kell mondanod. Ha valamikor szeretnél beszélni, tudod, hol találsz.
És mielőtt még felfoghattam volna, mi történik, Noel sarkon is fordult, és eltűnt az éjszakában.
A hirtelen távozása annyira meglepett, hogy talán tíz másodpercbe is beletelt, hogy észbe kapjak. Szerencsére valahol a távolban megszólalt egy autó riasztója, ami kizökkentett annyira a gondolataimból, hogy eljusson a tudatomig Noel minden szavának jelentése.
Szeretlek. Sokkal jobban, mint amennyire Viktort gyűlölöm.
Szeretlek.
Ettől az egyetlen szótól a fejemben kavargó köd egy másodperc alatt szertefoszlott, és hirtelen mindent annyira tisztán láttam, mint korábban talán soha.
Noel szeret engem. Engem választott a múltja és a démonai ellenére. És én is szeretem őt.
Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok, fél lábbal felugrottam a kapu középső, vízszintes tartórúdjára, és egy határozott mozdulattal átvetettem magam a túloldalra. Bár az érkezésem nem volt a legkecsesebb, és előfordulhat, hogy meghúztam a bokámat, de az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy észre sem vettem.
A sötétben nem láttam el az utca végéig, de éreztem, vagy talán inkább csak reméltem, hogy nem járhat még messze. Gondolkodás nélkül futásnak eredtem, leginkább az ösztöneimre hagyatkozva, hogy kikerüljem a jégfoltokat, amikre nem lett volna szerencsés rálépnem a rózsaszín mamuszba bujtatott lábaimmal.
- Noel! — üvöltöttem teli torokból, cseppet sem törődve azzal, hogy mekkora hangzavart csapok. Zsóka néni úgyis felverte már az egész környéket tíz perccel korábban.
- Várj meg! — kiabáltam.
Az utca végére érve meg kellett kapaszkodnom egy kerítésoszlopban, ugyanis nem sikerült kikerülnöm egy kisebb jégdarabot, ami a mamuszom talpával érintkezve majdnem seggre ejtett. Az oszlopba kapaszkodva igyekeztem egyenesbe hozni magamat, de mivel a talpamnak nem sikerült szilárd talajt fognia, úgy csúszkáltam egy helyben állva, mint kiskacsa a jégen. Egészen addig, amíg egy erős kar meg nem ragadta a könyökömet.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most fognak elrabolni, a flamingós mamuszomban az utcasarkon állva, de aztán hirtelen megcsapta az orromat a kakaóvaj illata, és a pánik helyét egy egészen másfajta izgalom vette át a gyomromban.
- Jól vagy? — kérdezte Noel, két kézzel megragadva a karomat, hogy óvatosan leléphessek a jégtakaróról a biztonságot nyújtó betonra.
- Azt hiszem — motyogtam. — Lehet, hogy nem a mamuszomban kellett volna futni indulnom tél közepén.
Noel halkan elnevette magát.
- Szerintem már március van.
- Lehetséges. Én leragadtam valahol február elején — vontam meg a vállamat.
Abból, ahogy lesütötte a szemét, tudtam, hogy pontosan érti, miről beszélek.
Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem abba, ami miatt az életemet kockáztattam a csúszós járdán rohangálva.
- Komolyan gondoltad, amiket mondtál?
- Minden szót — szorította meg enyhén a kezemet, amit továbbra sem engedett el annak ellenére, hogy már nem állt fenn a veszélye, hogy betöröm a koponyámat.
Amikor a tekintetem találkozott az övével, és a szemeiből kiolvastam mindent, amit a szavaival már elmondott, az utolsó kétségeim is szertefoszlottak.
- Nem hiszem, hogy kibírnám, ha még egyszer elveszítenélek — suttogtam. Amikor szólásra nyitotta a száját, gyorsan folytattam, mielőtt még félbeszakított volna. — És nem tudod megígérni, hogy nem kell ettől félnem, mert egyikünk sem látja a jövőt. De mindent meg akarok tenni azért, hogy ez ne történjen meg.
- Úgy érted…? — kezdte, de félúton elhalt a hangja.
- Úgy értem, hogy veled akarok lenni. Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a problémáinkat, de meg akarom oldani őket. Együtt. Mert én is szeretlek — mondtam ki.
Sokat sírtam az elmúlt egy hónapban, most azonban hosszú idő után először egy boldog könnycsepp gördült le az arcomon, ugyanis amikor Noel szemébe nézve halványan elmosolyodtam, ő visszamosolygott rám.
Egy lépéssel átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és a két keze közé vette az arcomat, homlokát a homlokomnak támasztva.
- Bármi lesz is, megoldjuk, oké? — simította meg az arcomat eltökélt tekintettel, én pedig könnyes szemmel bólintottam. A torkom annyira összeszorult, hogy lehetetlen lett volna egy szót is kinyögnöm, de szerencsére nem volt rá szükség, ugyanis a következő pillanatban Noel szája megtalálta az enyémet.
Amint megéreztem az ajkamon az ajkai melegségét, ugyanúgy megfordult velem a világ, mint korábban minden egyes alkalommal, és ha nem tartott volna erősen, ezúttal valószínűleg tényleg a fenekemen landoltam volna a jeges járdán. Gondolkodás nélkül átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben a kezemmel a hajába túrtam, és a nyelvemmel megkerestem az övét. Amikor meghallottam a torka mélyéről feltörő nyögést, csak arra tudtam gondolni, hogy végre minden a helyére került a világomban. És hogy sürgősen vissza kellene térnünk a házba, pontosabban az ágyamba. Most azonban végre nem a világ elől akartam elbújni a takaróm alatt. Ezúttal egészen más terveim voltak.
***
U.I. Az Arsenal az utolsó negyedórában fordított, de ezt már csak másnap reggel tudtam meg. Az este további részében fontosabb dolgom akadt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése