21. A rémálom kezdetén - Part 1.

Sziasztok, Törpillák!
Tudom, tudom! Nagyon régen voltam, pedig azt mondtam, sietek, de valahogy nem jött össze, úgyhogy ez alapján most nem ígérek semmit, csak azt, hogy semmiképpen sem fejezem be a blogot, mivel szörnyen fájna érte a szívem. De megpróbálok sietni! A részről annyit, hogy most ez nem sikerült túl hosszúra, de lesz második része, úgyhogy remélem, ez valamennyire kárpótol benneteket. :) Amúgy terveim szerint az első évad 30-35 részes lesz, úgyhogy még bőven lesznek események, de a felén már túlléptünk.
Zárásként még szeretném figyelmetekbe ajánlani a blog facebook oldalát! Kérlek titeket, hogy lájkoljátok! Oda fogom felrakni a bloggal kapcsolatos információkat, de lesz még rengeteg más is, úgyhogy szerintem megéri benézni: Alíz világa

Hugs&kisses
Ria:)

Október 20./Hétfő


Túl életem második legzűrösebb péntekén, túl egy annál is zűrösebb hétvégén és túl egy még zűrösebb hétfői napon, amikor is Shad megismerte az én drága osztályomat. Khm… Vagyis inkább az osztályom ismerte meg őt. Talán túlságosan is.
Viszont a történetünk Shad-del nem pont a mai nappal kezdődött, hanem még péntek este. Miután a szülei végül kikönyörögtek egy búcsúölelést és végleg elmentek, újdonsült testvérem szó nélkül felvágtatott az emeletre és bevágta maga mögött a szobája ajtaját, mi pedig egy egész napig színét sem láttuk. Mint utólag kiderült, így volt a legjobb, én pedig azt kívántam, bár elő se merészkedett volna rejtekhelyéről.

                                                                      ***

Vasárnap délelőtt Shad nem jött le reggelizni, úgyhogy anya felsétált és kopogott az ajtaján. Bár válasz nem érkezett, drága „hugicám” egy cipőt vagy valami ehhez hasonlót vágott az ajtóhoz. Anya ezek után inkább nem próbált meg a közelébe férkőzni, én pedig egyet értettem vele. A későbbiekben visszahúzódtam a szobámba és még véletlenül sem akartam Shad-hez szólni. Miután a leckéimmel készen lettem, jobb dolgom híján előkotortam a képregény-rajzaimat és folytattam a megkezdetteket. Már egész szép kis gyűjteményem lett belőlük és be kell valljam, nagyon élvezem a készítésüket.
Valamikor délután szokatlan hangokra lettem figyelmes, melyek a szomszéd szobából jöttek. Valami dübörgött, aztán hirtelen felcsendült egy punk vagy rock vagy tudom is én milyen banda zenéje maximum hangerővel.
Mi a franc???
Ez a csaj teljesen megőrült. Nem elég, hogy hirtelen megjelenik a házunkban, szó szerint felforgat körülöttünk mindent, párnákkal dobálózik, ordít mindenkivel, cipőket hajigál, és úgy néz ki, mint szellemet idéző félőrült, a hangos zenéje miatt pedig valószínűleg hamarosan annyi szomszéd fog az ajtónkban állni vasvillával és kivégzési paranccsal, hogy ki se férünk az ajtón; képes és még a házat is szétveri valamivel.
Idegtől kipirult arccal hajítottam vissza az ágy alá éppen készülő munkámat, majd átcsörtettem a szomszéd szobába. Tervem, miszerint berontok az ajtón és képességeimhez mérten higgadtan megkérem, halkítson a… mindenen, abban a pillanatban meghiúsult, hogy rájöttem, testvérkém bezárta magát a szobába. Kulccsal. Amiből jelenleg nem volt nálam pót. Egyéb lehetőségek híján maradt az illedelmes verzió. Hármat kopogtam, de vagy nem hallotta vagy csak semmi kedve sem volt hozzám. Gondoltam, újra megpróbálom, de ezúttal sem jártam sikerrel.
- Na, most lett elegem. – motyogtam magam elé, majd ötször egymás után belerúgtam az ajtóba, fél percen belül pedig szembetaláltam magam egy kéményseprővel. Khm. Elnézést, egy talpig feketébe öltözött bűbájos lélekkel. Bah. A fülemre tapasztottam a kezemet, mivel nyitott ajtónál a hangzavar még inkább felerősödött.
- Óhajtasz valamit, Miss. Anyuci-apuci Kedvence? – meredt rám kifejezéstelen arccal.
- Tessék? – kerekedett el a szemem. Hogy mit mondott?
- Süket vagy, bazdmeg? Nyögd már ki, minek toltad ide azt az ártatlan képedet! – vicsorogta, én meg totál értetlenül álltam még mindig előtte.
- Mondd csak, tettem én ellened valamit vagy másokkal is ilyen kedves vagy? – hunyorogtam.
- Na, jó, k*rva cuki minden, az élet szép, nem csináltál semmit, épp elég, hogy itt állsz, imádok mindenkit, na, elmondanád végre, miért vagy itt?
- Hogyne. Megkérnélek, hogy halkítsd le ezt a borzalmat, mert ha nem, a lejátszóval együtt váglak ki az ablakon, világos? – vettem át egy perc alatt a stílusát.
- Na, mi van, a jó kislány verekedni akar? – nézett rám kihívóan.
- Most akkor én lennék a „jó kislány”? Ez érdekes, mert fél évvel ezelőtt te sem így néztél ki! – szúrtam oda.
- Na, ide figyelj, bazdmeg… - dobta félre a kezében lévő, fekete festékbe mártott ecsetet, amit eddig észre sem vettem, és tett egy lépést felém.
- Nem, most mindketten ide figyeltek! – jelent meg apa hirtelen a lépcső tetején – Liz, fejezd be ezt az értelmetlen vitát, Vilu, te pedig halkítsd le a zenét, aztán gyere le a konyhába. Van pár szabály, amit nem ártana tisztázni.
- Dolgom van. – jelentette ki Shad, utalva rá, hogy jelenleg semmi kedve szabályokról társalogni, majd épp arra készült, hogy visszacsukja az ajtót, aminek legalább egyetlen jó következménye lett volna: elhallgat a punk borzalom. De apa gyorsabb volt nála, s lábával megtámasztotta a csukódó ajtót.
- Bizonyára tudsz vele várni egy kicsit. De az se érdekel, ha nem. Na, nyomás. – közölte apa tekintélyt parancsolóan, mire drága húgocskám fujtatott egyet mérgében.
- Most is beszélhetünk, minek lemenni? – akadékoskodott Shad.
- Mert én azt mondtam.
- Pff. – lökte félre az ajtót, majd trappolva elindult lefelé a lépcsőn, de apu utána szólt.
- Esetleg kikapcsolhatnád ezt a borzalmat. – utalt a zenére, de Shad kicsit átértelmezte a mondatot.
- Ó, szóval van kikapcsoló gomb ezen a kis mitugrászon? – sandított rám gúnyos mosollyal, egyértelműen engem tekintve a „borzalomnak”, majd halál nyugodt léptekkel indult vissza a szobába, hogy teljesítse a valódi utasítást, de apa a vállára tette a kezét, ezzel megállítva őt.
- Ide figyelj, Violetta…
- Shad. – javította ki rögtön.
- Ide figyelj, Violetta! – folytatta apa figyelmen kívül hagyva a megjegyzést – Nem tudom, mi bajod van a világgal és a családunkkal, de ha még egyszer tiszteletlen vagy bármelyikünkkel, ittléted alatt naponta házimunkát fogsz végezni, azt garantálom.
- Most megijedtem. – tette a szája elé a kezét, mint aki tényleg megrémült, de a szeme ördögien csillogott, én pedig még akkor is azon töprengtem, miért utál ennyire a sors, mikor Shad és apa már a konyhában beszélgetett. Jó, ez azért túlzás, mivel lényegében apa magyarázott, Shad pedig mindenféle pofákat vágott.
Sóhajtva löktem el magam a faltól, majd bezárkóztam a szobámba. Amint becsukódott az ajtó, Pindur rögtön a lábamhoz dörgölődzött, én pedig lehajoltam és felkaptam az ölembe. Ahogy belenéztem azokba az aranyos szemeibe, megpillantottam bennük a ragaszkodást és hirtelen rám tört a boldogság érzete attól a rengeteg szeretettől, ami a cicából sugárzott, de ehhez az érzéshez némi keserűség is társult. Nincs mese, ez a macska tényleg a barátom. Pontosabban:
Az egyetlen barátom.