22. A rémálom kezdetén - Part 2.

Sziasztok, Törpillák!
Meghoztam a részt! Jó hosszúra sikerült, úgyhogy remélem mindenkit kibékítettem, aki fájlalja a késéseimet. :) Jó olvasást, drágáim, és ne felejtsétek el lájkolni a blog Facebook oldalát! Ennek megtételéhez kattintsatok IDE...

Hugs&kisses
Ria:)

Tegnap óta nem futottam össze Shad-del, amiért már párszor hálát adtam, de ma reggel sajnos szembesülnöm kellett egy igen zavaró ténnyel: Mától kezdve drága testvérkémmel osztálytársak leszünk. Komolyan nem értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe, hiszen eléggé logikus, de valamiért a sok zűrzavar közepette, amit okozott időm sem volt azon gondolkodni, mi lehetne még ennél is rosszabb.
Szóval nem volt mit tenni, amint ma reggel felébredtem, és igyekeztem elsőként elfoglalni a fürdőt, pont belefutottam leendő osztálytársamba. Tegnap délután elég sokáig dumáltak apuval a konyhában, de az a sok megbeszélnivaló mind hétpecsétes titok, (értsd: felzavartak a szobámba, amint lemerészkedtem egy pohár vízért, nehogy bármit meghalljak) engem viszont érdekelnének a részletek; persze annyira azért nem, hogy Shad-et faggassam miattuk. Nem hiszem, hogy így hétfő reggel tanácsos lenne felpofoztatni magam egy ilyen szituáció eredményeképp, úgyhogy csak csendben kikerültem őt és megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtaját.
Viszonylag gyorsan elkészültem, majd a nappaliban vártam a tesókámat anya társaságában, aki öt másodpercenként pillantott az órájára, tekintve, hogy már rég késésben voltunk.
- Hol van már ez a gyerek? – morgolódott anyu.
- Gondolom, mázolja a szobáját. – utaltam az ecsetre, amit tegnap láttam a kezében – Vagy a fejét. – tettem hozzá, mivel eszembe jutottak azok a kilométeres fekete tusvonalak.
- Tessék? – nézett rám anya zavartan. Nem tudom, melyik részén akadt ki előző mondatomnak, de őszintén szólva én sem tudom, melyik az ijesztőbb.
- Szerintem egyikünk sem akarja tudni, mit csinálhat. – közöltem, mire végszóra megjelent az emlegetett.
- Szerintem sem. – vágta rá Shad, majd komótosan elindult lefelé a lépcsőn.
- Hol voltál eddig, Violetta? – förmedt rá anyu, és úgy tűnt, igyekszik figyelmen kívül hagyni újdonsült gyermeke csodás kinézetét. A csodás idézőjelben értendő. Khm, hát igen. Vilu úgy döntött, ma megmutatja, mi lehet még az öltözködésénél is rosszabb. Ha az iskolában, ezáltal anyát lejáratva öltözködik úgy, ahogy szokott. Mert igen. Nem különösebben fogta vissza magát és ismételten úgy nézett ki, mint akit most vágtak ki egy borzalmas punk vagy rock vagy tudom is én milyen koncertről rossz magaviseletért. És nem akarom tudni, hogy egy olyan helyen egyáltalán mis számít rossznak, a lényeg, hogy Shad vagy akármi is a neve eszméletlenül nézett ki. Pontosabban mi váltunk tőle eszméletlenné. Fekete bőr (!!!) nadrág, vörös póló, fekete felirattal, melynek betűtípusa a falon lefolyó festékhez (reméljük, hogy az festék) hasonlított. Mindehhez a fekete bőrkabátja milliónyi zipzárral, mindkét kezén bőrkesztyű, lábán pedig az a rusnya bőrbakancs. Mint egy rossz motoros, könyörgöm! De ez még nem volt minden. Szemhéját füstösen feketére festette, de a vastag tusvonal sem hiányozhatott, fülében eddig nem látott hatalmas fülkarikák csillogtak, hollófekete hajának felső részét pedig copfba fogta.
Szerintem 5 percig álltam vele szemben döbbent fejjel, nagyokat pislogva, miközben azon gondolkoztam, hogy a lány, aki ott állt előttem 13, vagy inkább 23 éves. Igen, ennyire durva volt az összkép.
- Szerintetek, két perc, amíg mindez elkészül? – meredt rám és anyára lesajnálóan.
- Igen, pont úgy nézel ki, mint aki 2 perc alatt készült el és közben beleesett a kéménybe. – utaltam a majdnem teljesen fekete szerelésére.
- Fogd be, te kis…
- Elég volt, mindenki befejezi, mielőtt kitör a borzalom! Violetta, azonnal magyarázd meg, mi ez a cirkuszi jelmez, amit viselsz! – lépett elő apa a dolgozó szobájából.
- A ruhám? – kérdezett vissza, mire tisztán láttam, hogy apa már így korán reggel ki tudná vágni őt a házból. Vagy a világból. Részletkérdés.
- Figyeljetek, el fogunk késni! – emlékeztetett mindenkit anya arra az aprócska tényre, hogy öt perc múlva jelenésünk van. - Ráadásul Vilunak még a titkárságra is be kell mennie.
- Ebben a hacukában fog bemenni az igazgatóhoz? – hüledezett apu.
- Azt már nem! – esett le rögtön anyának is a helyzet súlyossága. Viszont ahogy Shad-et elnéztem, őt nem különösebben zavarták az események, halál nyugodtan rágózott a lépcső legelső fokán üldögélve és vigyorogva figyelte az eseményeket.
Kicsit elbambulhattam, mivel arra eszméltem, hogy anya betuszkol a kocsiba Shad-del együtt és szélsebesen robogunk a suli felé.
- De most akkor mi lesz? – hajoltam előre a két ülés között.
- Mindent kézben tartok, neked most éppen nincs min aggódnod, úgyhogy ülj vissza, mielőtt még rendőrségi bírságot szerzünk ma reggel. – utasított anya, mire inkább visszaültem a helyemre, bár erősen kételkedtem benne, hogy „mindent kézben tart”. Annyit már megtanultam ez alatt a pár nap alatt, hogy sosem lehet tudni, Shad mikor kíván meglepetést okozni.
A sulihoz érve én kiugrottam a kocsiból és spuriztam, ahogy csak tudtam, nehogy lekéssem a figyelmeztető csengőt, mert ha az után érkezek, gazdagabb leszek egy újabb intővel, amire, lássuk be, nem nagyon van szükségem a nemrég történtek után. Szélsebesen futottam a termünk felé és igyekeztem nem összefutni Földesivel, mint legutóbb. Khm.
Amint benyitottam a terembe, szembe találtam magam a drága osztályommal. Hm, talán kiment a fejemből az az apró részlet, hogy épp közutálat tárgya vagyok. Persze valódi ok nélkül, de akkor is utálnak. Mint ahogy már megszokhattam az utóbbi időben, eléggé megbámultak, amint beestem az ajtón, én pedig lesütött szemmel torpantam meg a bejáratnál. Mint utólag kiderült, nagy hiba volt, ugyanis így elálltam az épp megérkező Shad útját, aki nem arról híres mostanában, hogy udvarias lenne, így nemes egyszerűséggel megpróbált belökni a terembe. Mondjuk, azért engem sem kellett félteni, mivel kapásból megfordultam és szemrebbenés nélkül szóltam vissza arra az egyszerű mondatára válaszul, hogy: Tűnjél már befelé!
- Te csak ne lökdössél engem, mert én is meglökdöslek! – fújtattam.
- Ó, most féljek? – tette keresztbe karjait a mellkasán.
- Ide figyelj, ma reggelre bőven elég volt belőled a kis műsorod, úgyhogy legyél szíves mára elkerülni.
- Hát az nem lesz nehéz. – vetette oda.
- Na, akkor ezt megbeszéltük. – húztam össze a szemeimet, mire ő is hasonlóképpen tett.
- Engedj már be, b***meg! – kiabált rám, csak sajnos épp rosszkor, mivel megérkezett az ofő.
- Ó, szóval te lennél Violetta. – méregette a testvérkémet.
- Shad. – javította ki, mire a tenyerembe temettem az arcomat. Ennek nem lesz szép vége.
- Hogy mondod? – nézett rá értetlenül a tanárnő – Mindegy, szóval drága Violetta, úgy látom, lesz miről beszélgetned az igazgató úrral a beiratkozási papírokon kívül is.
- Remek. – forgatta a szemét.
- Ide figyelj, kislányom! Ebben az iskolában ez nem divat, úgyhogy most, az első napodon szólok, hogy állítsál magadon, mert különben gondjaink lesznek. – hajolt hozzá közelebb az ofő.
- Hurrá. És most akkor mi van? – kérdezte kulturáltan.
- Most az van, gyermekem, hogy irány az igazgatói iroda! – kelt ki magából a tanárnő és a mondat végére már ordította a szavakat.
- Megyek is. – nézett furán Shad, majd elindult a folyosó vége felé, ahol az igazgató titkárnője várta, hogy elkísérhesse az irodáig. Előre sajnáltam szegény nőt; neki is jól kezdődik majd a napja „Vilu” társaságában.
- Alíz, be a terembe. – szólított fel a tanárnő, én pedig engedelmeskedtem neki, tekintve, hogy már így is eléggé idegesnek látszott.
Amint beértem az osztályba, lehajtott fejjel somfordáltam a székemhez, miközben a többiek kíváncsi tekintetét éreztem magamon. Szinte hallottam a fel nem tett kérdéseiket: Ki az a lány? Honnan jött? Miért van itt? Mióta ismeri Alízt? Mi közük van egymáshoz? Vajon rokonok? Ő is osztálytársunk lesz? Talán ő is akkora dög, mint Alíz? Vagy még nála is rosszabb?
Igen, valószínűleg ezek a kérdések mindenkiben felmerültek.
- Tanárnő! – kalimpált Sziszi a kezével.
- Igen, Szilvia? – nézett rá unottan.
- Ki az a lány? – tette fel a mindenkiben megfogalmazódott kérdést a legbátrabb.
- Alíz édesanyjának egyik ismerőse Violetta anyukája. Most egy ideig nálunk fog tanulni és Alízék házában lakik. Remélem, befogadjátok őt az osztályba.
- Ó, persze. Bizonyára. – dőlt hátra Sziszi és tudtam, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak. Ha a csaj annyira utál engem, mint ahogy látható, talán még jó fej is lehet. Aha, persze.
Shad a második óra végéig nem került elő. Mikor visszaért, már lényegesen kevesebb vakolat és fülbevaló volt a fején. Szinte fel se ismertem, pff. Amint megérkezett, az osztály szó szerint letámadta. Mindenféle kérdéseket kapott, kábé olyanokat, mint amit megjósoltam. Pár pillanatig úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a hirtelen jött rajongókkal és valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy mindegyiküket az élteti, hogy pletykákat tudhatnak meg rólam, amikkel utána elárasztják az iskolát (Sziszi és csatlósai), vagy esetleg úgy akarnak rajtam bosszút állni, hogy nyilvánvaló ellenségemmel bratyiznak (az osztály többi része). Shad viszont elég hamar megelégelte a forgatagot és egy „tipli van s*ggarcok, süketek vagytok, b****átok meg???”- mondattal elküldött mindenkit melegebb tájakra. Hát így telt ez a szünetünk, a nap további részében pedig mindenki próbálta kerülni a morcos (jó, ez azért enyhe kifejezés) újoncot, meg természetesen engem is.
Egyszer véletlenül összenéztünk Patrikkal, de nem tartott tovább 5 másodpercnél, mivel rögtön elkapta a fejét, viszont nekem még soknak is tűnt ez az időszak, tekintve, hogy utána bárhová nézetem, csak azt a ragyogó kék szempárt láttam mindenhol. A szempárt, ami csúnyán nem állt ki mellettem és hagyta, hogy mindenki megutáljon. Bár ehhez azért nagyban hozzájárultam, szóval nemcsak ő a hibás. Azt hiszem.
Shad pedig bevetette magát a terem leghátsó zugába és egész álló nap üvöltött a fülébe a zenének nem nevezhető borzalom, amit annyira szeret. Néha észrevettem, hogy összehúzott szemmel méreget pár embert, de ezen kívül más reakciót nem váltott ki belőle az osztály. Persze csak ha leszámítjuk azt a kedves kis mondatát…
Hazaérve bezárkóztam a szobámba és ki sem merészkedtem onnan késő estig, akkor viszont összefutottam drága nővérkémmel, bármennyire is el akartam kerülni ezt a szituációt. Reménykedtem, hogy elkerüljük a kommunikációt, de legnagyobb meglepetésemre ő maga szólalt meg először, mikor már percek óta bámultuk egymást némán a fürdő ajtajában állva.
- Utálnak téged. – mondta.
- Tessék? – húztam össze a szemöldökömet.
- Utál az osztályod. – pontosított – Nem tudom, mi történt és mit műveltél, de rohadtul ki nem állhatnak. – közölte szemrebbenés nélkül.
- Fogalmad sincs semmiről. – mondtam és hirtelen dühös lettem rá, amiért beleszól.
- Tudom. De annyi biztos, hogy utálnak. Kivéve talán azt a lányt. A Patrik-gyereknek a csaját. Ő valamiért sajnál. – mondta vállvonogatva.
- Ez hülyeség. Tudom, hogy utálnak. Viszont neked ehhez semmi közöd. Te is utálsz, úgyhogy nyugodtam húzz egy számot és állj be a sorba.
- Jaj, ne sajnáltasd már magad! Tényleg utállak, de azok közé meg nem állok be. Kis szaros mindegyik. Te viszont közéjük való vagy, úgyhogy csoda, hogy kiutáltak. – vágta oda, majd sarkon fordult és eltűnt.
Fúú, de nem bírom ezt a csajt. Ha más nem is, az biztos, hogy soha nem leszünk barátok.
Soha.

Alíz