23. Foci és adósság - Part 1.

Sziasztok, Törpillák!
Meghoztam az új részt, igaz, kicsit késve, de eléggé hosszúra sikerült, úgyhogy remélem, ez kicsit kárpótol mindenkit. Jó olvasást és ne felejtsetek el komizni/feliratkozni!

Hugs&kisses
Ria:)

November 3./Hétfő


Elég sok ideje nem írtam, persze nem is lett volna miről. A napok csigalassan teltek, az osztály tudomást sem vett rólam, Shad továbbra is idegesített, anyuék pedig túlságosan el voltak foglalva. Talán az egyetlen pozitívum jelenlegi unalmas és eseménytelen életemben az, hogy az eltelt pár hétben egyre jobban állok tanulás terén. A legtöbb tárgyból sikerült javítanom, úgyhogy az átlagom kezdi megközelíteni a 4-est. Határozottan fejlődőképes vagyok!
Amit még jónak lehet mondani, az nem más mint, hogy a vártnál kevesebbet találkozok Shad-del, aki mint kiderült, jobb szeret egyedül lenni, bezárkózva a szobájába. Legalább van valami, amit a jó tulajdonságai közé sorolhatunk. Oké, az a lista igazán rövid.
Szóval mostanában egyedül töltöm napjaimat; felkelek, suli, hazajövök, tanulok, alszok. Nem valami izgalmas. Az elmúlt napokban Pindur sem olyan aktív, mint eddig volt, leginkább a sarokban kuporog és alszik; igazi kis lustaság.
Mivel az elmúlt jó pár napban a rejtekhelyén árválkodott a naplóm, érintetlenül, felmerül a kérdés: most miért vettem elő? Mondhatnám, hogy nem tudom, viszont ez nem lenne igaz. Azt hiszem, szükségem van valakire, esetemben valamire, ami meghallgat, aminek mesélhetek még akkor is, ha nem történik semmi, ami ott van mindig, ha szükségem van rá: egy igaz barát. Más kérdés, hogy ez egy napló, nem egy ember, de nekem akkor is az egyetlen barátom Pindur mellett.
Egyébként más oka is van hirtelen jött írási kényszeremnek. Rájöttem, hogy ha továbbra is ilyen monoton folyamatként élem az életet, egész hamar be fogok golyózni, amire kétlem, hogy szükségem lenne. Ezért is döntöttem úgy, hogy keresek magamnak valami elfoglaltságot. Gondoltam, beiratkozok valami tanfolyamra, esetleg keresek egy jó kis sportot, de ami végül kisült a dologból, azzal még saját magamat is ledöbbentettem.

***

Ma volt az első fociedzésem, és most teljesen őszintén mondom: halványlila gőzöm nincs, hogy kerültem oda. Jó, azért van, de akkor is! Én ezt nem így terveztem, ráadásul én meg a foci? Na nehogy már! Előbb hiszem el, hogy itt a világ vége, mint hogy magamat lássam a tükörben focis felszerelésben!
Oké, mindegy. Lássuk, hogy kezdődött minden.
Egész múlt héten tétlenül döglöttem a szobámban, ami csodák csodájára még az igen csak elfoglalt szüleimnek is feltűnt. Pontosítok, anya nyitott be váratlanul hozzám és tényként közölte, hogy szükségem lenne valami hobbira. Azt persze nem árultam el neki, hogy mostanában „rajzolgatok”, mivel… Nos, fogalmam sincs, miért, de nem. Szóval ezek után pár napig mást sem csináltak, csak a neten kutattak mindenféle „tanfolyamok unatkozó tini lányoknak” vagy esetleg „lányos sportok” után. Őszintén, már kezdtem kicsit unni ezt a felhajtást, meg egyébként is! Shad-nek miért nem kell „elfoglalnia magát”, ha nekem igen?
- Azért, mert ő úgysem lesz itt sokáig.
Ez volt anya amúgy logikus válasza előbbi kérdésemre, nekem pedig el kellett fogadnom a helyzetet, úgyhogy bevállaltam pár különórát.
- És ehhez mit szólnál? – mutogatott apa olyan lelkesen a monitorra, hogy attól féltem, betöri a képernyőt.
- Nem is tudom… Kosárlabda? Azt hiszem, nem az én stílusom. – próbáltam hárítani és közben fohászkodtam, nehogy megkérdezze, miért. Akkor aztán hebeghetek össze-vissza, hogy rá ne jöjjön, valójában semmi kedvem az osztálytársaimmal együtt kosarazni. Mert ugye hadd ne mondjam: drága barátaim fele pontosan abban az egyesületben űzi ugyanezt a sportot, én pedig ennek okán inkább kösz, kihagyom.
- Ne már, Liz! Olyan jó lenne! A barátaiddal tölthetnéd a szabadidődet is! – unszolt tovább. Tök jó, csak annyi a gáz, hogy én éppen azt akartam volna elkerülni, amiért apa annyira lelkesedett: a „barátaimmal” tölteni minden időmet.
- Apa! Kérlek! Nem szeretném és kész. – mondtam határozottan, és csak remélni tudtam, hogy érti, lezártnak tekintem a témát.
- Ha te így gondolod… - nézett rám kissé furcsán, mire bólogatni kezdtem, így végre tudomásul vette, hogy a kosárnak annyi. – Na, de akkor mit szeretnél csinálni?
- Nem tudom… Vagyis… Azt hiszem, talán… Mindenképpen sportolni szeretnék. – döntöttem el, és valamiért úgy éreztem, ez a jó választás. Ha edzésre járok, legalább le tudom vezetni a bennem összegyűlt feszültséget. Lássuk be, azzal elleszek egy darabig.
- Jól van, eddig értem. És azon belül? – fürkészett tovább.
- Add ide az egeret! – mondtam hirtelen, eléggé meglepve vele aput, majd szó szerint kikaptam a kezéből a tárgyat.
- Mondd csak, pontosan mit is csinálsz? – meredt rám értetlenül.
- Csak figyelj! – intettem le, mire azt hiszem megállapította magában, hogy „meghülyült a gyerek”. Vagy eddig is hülye volt. Részletkérdés.
Rákerestem a városi sportegyesület honlapjára és a menüben rámentem a „csapataink” pontra. Ekkor becsuktam a szemem és találomra rákattintottam egyre.
- Foci? – kiáltotta apa, mire úgy megugrottam ijedtemben, hogy leestem a székről. Igazából fogalmam sem volt, miért ordít, gondoltam, kezdődik valami meccs, de hamar kiderült, hogy erről szó sincs.
- A lányom focizni fog! Az én lányom! Az én lányom lesz a legjobb focista a világon! – állt fel, természetesen nem törődve vele, hogy a székét is felborította. Ezt a három mondatot kiabálva futkározott fel-alá a házban, anyát keresve, hogy elújságolja neki a nagy hírt, amit valószínűleg már az egész szomszédság tudott, akkora volt a hangzavar apu jóvoltából.
Na és akkor felmerül a kérdés: akarok én egyáltalán focizni? Persze, hogy nem. Viszont hogy tudnám ezt elmagyarázni apámnak, aki jelenleg össze-vissza rohangálva üldözi anyát, ugyanazt a három mondatot ordibálva? „A lányom focizni fog! Az én lányom! Ő lesz a legjobb focista a világon!”
Oké, valószínűleg ezek a mondatok örökké csengeni fognak a fülemben. És akkor most mi lesz, ha tönkreteszem apu örömét? Naná, hogy bűntudatom.
- Nicsak, a hercegnő milyen lelkes! – jelent meg Shad a semmiből. Ez a csaj komolyan a frászt hozza rám. Nemcsak az ijesztő kinézetével, hanem a váratlan felbukkanásaival is.
- Fogd, be! - húztam össze a szemeimet még mindig a földön ülve.
- Mert? Szerintem nagyon szép hangom van; jó hallani. – mondta „szerényen”.
- Hidd el, nincs hozzád semmi kedvem jelen pillanatban!
- Azt gondoltam. Viszont most az adósom vagy. – közölte szemrebbenés nélkül, mire értetlenül pislogtam rá.
- Miért is?
- Talán azt szeretnéd, hogy apuci megtudja, semmi kedved labdákat rugdosni szabadidőben? – vonta föl fél szemöldökét.
- Hogy mi van? – álltam fel hirtelen.
- Az van, Alíz… - lépett közelebb, miközben különösen figyelt a nevem hangsúlyozására – hogy tartozol nekem. Vagy elmondom apádnak, hogy utálod a focit, vagy segítesz nekem. Választhatsz.
Na, jó! Az egy dolog, hogy idejön és felforgatja az életemet, de az, hogy még fenyegessen is! Az már pofátlanság!
Másfelől viszont… Képes és beköp a szüleimnél. Persze valószínűleg meg tudnám győzni őket, hogy ez hülyeség, mert szeretem a focit, naná, egyszerűen imádom. De ha akár csak meg is említi nekik ezt a lehetőséget, apa elkezd gondolkodni és rájön, Shad-nek igaza van. Nem törhetem össze az álmát, akkor sem, ha eddig fogalma sem volt, róla, hogy ez az álma. A francba is a jó szívemmel! Argh!
És igen. Abban a pár pillanatban két dolgot is eldöntöttem. Az egyik az, hogy focizni fogok, (Te jó ég!) a másik pedig, hogy…
- Te vagy a világ legrosszabb „nemtestvére”! – morogtam Shad képébe, mire elégedett vigyor ült ki a fejére.
- Tudtam, hogy jól döntesz! – nézett a szemembe gonoszan – Ne feledd, hercegnő! Az adósom vagy! – fordult meg és elindult felfelé a lépcsőn.
A fenébe! Egy gonddal több. Vagyis kettővel.
Foci és adósság.