2. Egyáltalán nem

Sziasztok, Törpillák!
Tudom, rengeteget késtem, de sajnos nem igazán van időm a nyelvvizsgára való készülésen kívül bármivel is foglalkozni, kérlek, ne haragudjatok! :/
De cserébe a várakozásért egy extra hosszú részt hoztam nektek. <3 Remélem, tetszeni fog, várom a véleményeket! ;)
Jó olvasást és kellemes húsvétot/tavaszi szünetet kívánok mindenkinek! Pihenjetek, és egyetek csoki tojást! :D <3

Hugs&Kisses
Ria:)

Szeptember 1. – Péntek

Ez a nap is eljött; ma megkezdtem a 10. osztályt. Fura, de valamiért ettől a ténytől idősebbnek és érettebbnek érzem magam. Nem vagyok többé uncsi kisiskolás, sem szörnyen gáz gólya. Most már úgymond a „nagyok” közé tartozom, legalábbis eddig így emlegettem őket.
- Alíz! Kapkodd magad! Nem fogok miattad elkésni! – kiabálta Vilu a lépcső aljáról. Tény és való, kicsit lassabban készültem el, mint terveztem.
- Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott az iskola. – meredtem rá felvont szemöldökkel, mikor kiléptem az ajtómon, és levágtattam a lépcsőn. – Au. – torpantam meg. Véletlenül félreszúrtam a fülbevalómat, amelyet lefele jövet kívántam berakni. Nem jött össze.
- Egyáltalán nem hiányzott, de nem akarok idén is intővel indítani. Elég volt az egyszer is. – közölte mogorván, de láttam rajta, hogy próbálja elfojtani a mosolyát az emlék felidézésekor. Hát igen… Tavaly Vilu és a teremajtó közelebbi ismeretséget kötött, amit úgy kell értelmezni, hogy testvérkém szó szerint kitépte az amúgy is instabil keretéből, mikor a kilincs nem engedett neki. Valójában mindenki elég viccesnek találta, még maga Vilu is; a tanári kar már nem annyira.
- Jó, értem, de késésért csak nem kapunk rögtön intőt. – karoltam át a vállát nevetve.
- Ácstól kitelik. – utalt osztályfőnökünk rossz hírére.
- Igaz. Akkor siessünk. – húztam fel bakancsomon a cipzárt. Kezdődjön a tizedik!

***

- Vajon mi történne, ha Stella egyszer pontosan érkezne? – tette fel a költő kérdést Noja ismét az órájára pillantva. 10 perce vártunk rá a suli előtt.
- Felesleges agyalnod rajta, sosem tudjuk meg. – legyintett Vilu, mire mind a hárman felnevettünk.
- Nézzétek, ott jön! – mutattam az utca végére, és valóban, Stella egy perccel később már mellettünk állt.
- Nem fogjátok elhinni, mi történt! – kezdett el reflexből ugrálni abban a másodpercben, hogy odaért hozzánk.
- Találkoztál Patrikkal? – kérdezte csípőből Noja, mire megforgattam a szemem.
- Szereztél ehető kakaós csigát a Tóth Pékségből? – nézett rá kérdőn Vilu.
- Láttad Jack Gilinsky-t? – tippeltem én is.
- Noja, szerencsére nem; Vilu, arra még évezredekig várhatunk; és Alíz… az meg ki? – meredt rám értetlenül Stella.
- Nem érdekes. – sóhajtottam. – Na, mondjad, mi történt!
- Nekem jött egy srác két utcával arrébb. – kezdett újra lelkesen ugrándozni, de mi valahogy nem osztottuk a jókedvét.
- És? – kérdezte Vilu, gondolom, várva a „történet” folytatását.
- És olyan aranyos volt! – bazsalygott tovább csillogó szemekkel, ami őszintén szólva eléggé furán vette ki magát.
- Oké. Jól értem, hogy most el vagy ájulva egy sráctól, akit nem is ismersz, valószínűleg az életben nem látod újra, ráadásul még neked is ment? - összegezte Noja a helyzetet.
- Nem vagyok tőle elájulva, én csak… - kezdte, de ekkor hirtelen lefagyott.
- Hahó! – integettem nevetve a szeme előtt.
- Ott van! – suttogta, mire Vilu és Noja óramű pontossággal egyszerre kapta abba az irányba a fejét, amerre Stella nézett. Szívesen cselekedtem volna így én is, hogy megnézzem magamnak barátnőm kiszemeltjét, de voltam olyan szerencsétlen, hogy pontosan abban a pillanatban ejtettem ki a kezemből a táskámat. Beletelt pár másodpercbe, mire felszedtem a földről.
- Hol? – egyenesedtem fel a lehető leggyorsabban.
- Most ment be az ajtón. – fordultak vissza a többiek. Csodás, akkor erről lemaradtam.
- Ezek szerint ebbe a suliba jár! – ugrándozott Stella örömében - Ugye, milyen helyes? – kérdezte megerősítést várva.
- Átlagos. – vont vállat Noja.
- Liz? – nézett rám reménykedve.
- Nem láttam. – biggyesztettem le a számat.
- Vilu? – fordultunk felé mindannyian, de ő csak meredten bámult a semmibe. Mikor másodszorra ismételtük el a nevét, végre ránk nézett.
- Aha, elég helyes. – mondta, és… Az nem lehet… Képzelődtem, vagy tényleg elpirult?

***

Már 5 perce becsöngettek az első órára, de Ács, az osztályfőnökünk még mindig nem volt sehol.
- Persze, ha ő késik, az nem számít. – fújtatott Noja a szemét forgatva.
- És ha ő tépné ki az ajtót a helyéről, az nem számítana. – tette hozzá a másik oldalamon ülő Vilu.
- Jó reggelt! – rontott be végszóra a terembe Ács, aki ezúttal tényleg közel állt ahhoz, hogy Vilu példáját követve ő is magával rántsa az ajtót. Lehet, hogy tanácsosabb lenne kivenni a helyéről, és csak egy üres keretet hagyni. Lényegesen kevesebb problémánk adódna.
- Jó reggelt. – morogta vissza az osztály, amíg osztályfőnök asszonyunk hatalmas robajjal levágta táskáját a tanári asztalra.
- Papírt elő! – parancsolt ránk, mire értetlen arckifejezéssel néztünk körbe a teremben. Ugye nem gondolta komolyan, hogy rögtön az első órán dogát írat? Könyörgöm, még egy átkozott óránk sem volt ebben az évben, mégis milyen anyagot kérne számon? Pláne, hogy az ofő óra nem is igazi tantárgy, nem adhat rá jegyet. – Lediktálom az órarendet. – válaszolta meg pár másodperccel később a fel nem tett kérdést. Nem túlzok, 25 ember egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.
- Hétfő első ó… - kezdte rikácsoló hangon a tanárnő, de ekkor félbeszakította a nyíló ajtó hangja. Mindenki egy emberként kapta oda a fejét, de én ma már másodszorra voltam olyan szerencsétlen, hogy a leglehetetlenebb pillanatban ejtettem le valamit, jelen esetben a tollamat. Négykézlábra ereszkedve kúsztam be a padom alá, hogy felszedjem, és már éppen egyenesedtem fel, mikor Vilu döbbenten – és szerencsére halkan – felsikkantott.
- Ez ő.
- Ki? – kérdeztem, és ültem volna vissza a helyemre, de közben bevertem a fejem a pad szélébe. – Au. – csodás, most lesz egy pukli a homlokomon.
- Ő. – „válaszolta meg” Vilu a kérdésemet.
- De ki? – suttogtam vissza idegesen, majd fájó fejemet fogva fordultam az ajtó irányába.
És akkor… Akkor láttam meg őt életemben először. Fekete, belőtt haj; átható, barna tekintet; alacsony, ámde rendesen kigyúrt test; és az a tipikus „macsó” kinézet. Egyik vállán fekete Converse táska lógott, lábán fekete katonai bakancs és szaggatott fekete farmer, bal fülében fülbevaló, egyik szemöldökében ezüstösen csillogó piercing.
Egy teljes másodpercembe telt elemezni a látottakat. Egy másodperc, amíg elkönyveltem magamban a jelenlétét. Egy másodperc, amíg összeraktam, milyen srác is ő. Egy másodperc. Pontosan ennyi időmbe tellett, hogy elhatározzam, jobban járok, ha kilométerekről kerülöm őt. Az ilyen fiúktól jobb távol tartani magunkat, mert mindig csak könnyeket, csalódást, összetört szíveket, na meg igen gyakran rendőrségi ügyeket hagynak maguk után. Tudom, nem kéne őt elítélnem az első benyomás alapján, de volt már részem az ő fajtája által okozott bonyodalmakban, és eszem ágában sem volt még egyszer átélni hasonlót. Patrik is bőven elég volt.
Így hát, igaz, hatalmas erőfeszítések árán, de elszakítottam róla pillantásomat, és inkább az előttem ülő Erik hátát bámultam. De volt egy kis probléma ezzel: a srác az ajtóban nem igazán mondható olyan embernek, akire elég egyetlen pillantást vetni, ahhoz túl feltűnő jelenség volt. Nem bírtam megállni, hogy a szemem sarkából ne vessek felé egy újabb pillantást.
A srác unottan pásztázta az osztályt még egy ideig, amikor is Ács végre feleszmélt első döbbenetéből, és sűrűn pislogva megköszörülte a torkát. Elég hangosan.
- Segíthetek, fiatalember? – tolta le orra hegyére szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent.
- Nem tudom. Segíthet? – kérdezett vissza a srác, mire lesütöttem a szemem. Egyrészt azért, mert a hangja valamilyen furcsa okból kifolyólag nagy hatással volt rám; másrészt pedig, mert Áccsal nem tanácsos ilyen flegmán beszélni, annak sosincs jó vége.
A tanárnő pár másodpercig emésztgette az elhangzott szavakat, majd egy határozott mozdulattal visszatolta szemüvegét a helyére, és lecsapta a kezében tartott papírköteget az első padban ülő Krisz asztalára, aki a mozdulattól reflexszerűen hátraugrott. Ácsot ez nem igazán érdekelte, minden figyelmét az immár az ajtót támasztó jövevénynek szentelte.
- Segíthetek megmutatni az igazgatói irodát még egy ilyen mondat után. – fonta keresztbe karjait a tanárnő.
- Nem szükséges. Ott már jártam. – nézett félre egy pillanatra, majd vissza Ácsra. Kihívóan bámult rá, és közben lazán rágózott.
- Hű. Ez a srác olyan… - suttogta Noja mellettem – idegesítő. És flegma. – fújtatott a szemét forgatva.
- Az. – értettem egyet, és inkább összeszedve akaraterőmet, elszakítottam a tekintetem az újonc fenegyerekről.
- Viluval mi van? – ráncolta homlokát Noja, mire én is szemügyre vettem testvéremet, aki csak bambán nézett előre, Ács és a piercinges srác egyre inkább elfajuló vitájára koncentrált.
- Szerintem… - kezdtem, de a mondatot nem sikerült befejeznem, mert drága osztályfőnökünk pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy megmutassa a fiúnak, ki is itt a főnök. Értsd: torka szakadtából kezdett kiabálni.
- Hogy merészel maga így beszélni velem? Egyáltalán mit keres itt? Tudtommal nem az osztály tagja! Takarodjon kifelé! – üvöltötte vörös fejjel.
- Legközelebb szólj, hogy hozzak füldugót. – dőlt hátra Erik a székében, nekem címezve szavait.
- Én inkább átiratkozok egy másik osztályba. – suttogtam vissza.
- Veled tartok. – támasztotta meg könyökét az asztalomon, még mindig háttal nekem, és ökölbe szorított kezét felém nyújtotta, én pedig hozzáütöttem az enyémet. Akkor ezt megbeszéltük.
- Mi az, talán süket? Mondtam valamit! – ordibált tovább Ács az idegennel, akik ezek szerint nem igazán akaródzott válaszolni.
- Nem. – vont vállat hanyagul a srác, jelezvén, nem süket.
- Akkor válaszoljon! Hogy hívják?
- Viktor. – közölte szűkszavúan, mire vetettem rá egy pillantást. Vagyis… egy pillantásnak terveztem, de aztán inkább nem kaptam el a fejemet.
- Ne szórakozzon velem! – üvöltötte Ács.
- Rámen Viktor. – helyesbített a szemét forgatva.
Szóval Viktornak hívják. Bocsánat, Rámen Viktornak. Jó tudni. Persze úgysincs jelentősége, mivel nem állt szándékomban még csak hozzászólni sem.
- Ó. – döbbent meg hirtelen Ács olyan szinten, hogy kiabálni is elfelejtett. – Teljesen kiment a fejemből… - dünnyögte maga elé, mi pedig értetlenül néztünk rá.
- Most már bejöhetek? – törte meg a csendet Viktor mély hangja.
- Ne gondolja, hogy ezt megússza ennyivel! – villant rá újra a tanárnő szeme – Szünetben elbeszélgetünk arról, hogy mennek itt a dolgok. Nem tűröm, hogy egy taknyos kölyök így beszéljen velem, világos?
- Mint a nap. – búgta lassan és gúnyosan Viktor, majd végre valahára átlépte a küszöböt.
- Khm. – köhintett egyet Ács. Biztosan berekedt az ordítozástól. – Hadd mutassam be az új osztálytársatokat, Rámen Viktort. Fogadjátok be, és legyetek… khm… segítőkészek és… khm… kedvesek. – mondta mindenféle érzelemtől mentesen. Egyértelműen nehezére esett azt kérni tőlünk, hogy viselkedjünk vele normálisan, mikor ő maga legszívesebben már régen elküldte volna az Antarktiszra zsiráfot vadászni.
- Az osztálytársunk lesz? – döbbent le Noja teljesen, és ez egyértelműen nem az „örömteli meglepetés” kategóriába tartozott.
- Úgy tűnik. – vetettem egy utolsó pillantást – ezek szerint – Viktorra, majd inkább újra Erik hátát kezdett tanulmányozni. Bármit, csak azzal az átható barna tekintettel ne kelljen szembe néznem. Fogalmam sem volt, mi történne, ha így tennék, de éreztem, hogy nem szabad ránéznem.
Egyszerűen nem szabad.

***

- Nem hiszem el! Miért nem az én osztályomba jött? – siránkozott Stella az egyik díszpárnát ölelgetve. Éppen Nojánál élveztük a péntek délutánt egy film társaságában, és elmeséltük Stellának a suliban történteket. Idő közben kiderült, hogy Vilu nem mást akart velem közölni, mikor bevertem a fejemet, mint hogy a srác, aki felkavarta osztályunkban az állóvizet, nem más, mint Stella legújabb „szívszerelme”. Aki nekiment reggel az utcán, és akit a lányok már láttak a suli előtt. Hm. Váratlan fordulat.
- Nyugodj meg, nem vesztettél sokat. – morogtam inkább magamnak.
- Miért, szerinted nem helyes? – kérdezte csillogó szemekkel Stella.
- Azt nem mondtam. De tudod a külső nem minden. A srác egy igazi paraszt. És csak azért nem mondok csúnyábbat, mert nem ér nekem annyit, hogy bemocskoljam miatta a számat. – közöltem.
- Ünneprontó vagy. – vágta hozzám a párnát Stella, mire nem bírtam tovább, és elnevettem magam.
- Nem vagyok. Csak nem szimpatikus életed szerelme. – dobtam neki egy plüss kutyát, amit magam mellett találtam.
- Nekem viszont nagyon is szimpatikus. – jelentette ki – Ne ítélj első látásra.
- Te is első benyomás alapján ítélted meg. Csak annyi a különbség, hogy Liz véleménye negatív, a tied pedig pozitív. – vetette közbe Noja.
- Jó, mindegy. – legyintett Stella – Majd meglátjuk, kinek van igaza. – kacsintott rám. Én pedig felnevettem. – Viluval mi van? – váltott témát.
- Fogalmam sincs. Reggel óta ilyen. – sóhajtottam testvéremre pillantva, aki nagyon úgy tűnt, megint elbambult. – Hahó! – csettintettem egyet az orra előtt.
- Mi az? – ugrott fel hirtelen – Bocsi, csak nagyon jó ez a film. – mentegetőzött.
- De nem is a tévére figyeltél. – értetlenkedett Stella.
- Dehogynem. – bizonygatta.
- Mindegy. – legyintettem inkább – Tekerjük vissza a filmet, lemaradtam, nem tudom, mi történt eddig. – vettem kézbe a távirányítót, és a továbbiakban inkább a Koszorúslányok bosszújára koncentráltunk mindannyian.
- Viktor sokkal helyesebb, mint az a srác. – tömött egy adag kukoricát a szájába Stella másik kezével a TV képernyőjére mutatva úgy tíz perccel később.
- Hogyne. – forgatta unottan a szemét Noja, de láttam, hogy az orra alatt mosolygott Stella ábrándozásán.
Tény és való, szőke barátnőnknek igaza volt. Viktor tényleg kifejezetten jóképűnek számított, de ez a tény csak még jobban erősítette elhatározásomat, miszerint messziről elkerülöm őt. Azok a fiúk, akik jól néznek ki, ezzel általában tisztában is vannak, és ki is használják. Mint már mondtam, az ilyen emberek nem tartoznak a kedvenceim közé. Egyáltalán nem. Egy icipicit sem. Stellával ellentétben egy árva szót sem kívántam váltani a sráccal, és erre egy szemeteszsáknyi indokom volt. Vagy inkább konténernyi.
Nem szabadott még csak gondolnom sem rá. És nem is akartam. Tényleg. Komolyan.
Egyáltalán nem.