1. Nemsokára kiderül

Drága Törpilláim!
Hihetetlen, hogy ezt mondom, de ezennel megérkezett a 2. évad első része! Ez afféle bevezetés, de olyan hosszúra sikeredett, hogy teljes értékű fejezetnek nyilvánítottam. Azt azért hozzátenném, hogy ebben még nincs semmilyen - az évad szempontjából lényeges - esemény; egyszerűen összefoglaltam benne a kimaradt 2 év történéseit. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan rész, ami kissé elszomorít néhányotokat, de megígérem, hogy pár héten  belül kiengesztellek benneteket. :D <3
Addig is... Jó olvasást a 2. évad első részéhez! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Várom a véleményeket ;)

Augusztus 31. – Csütörtök

És igen. Eljött a nagy pillanat: ezennel hivatalosan is elkezdem a második naplómat!
Be kell vallanom, furcsa érzés itt ülni, és újra papírra vetni a gondolataimat így, pontosan három évvel azután, hogy írni kezdtem a legelső naplómat. Olyan ez, mint hazatérni egy hosszú utazásról; egyfelől kissé idegennek érződik ez a régi, mégis új helyzet, másfelől pedig igazi felüdülés „hazatérni”.
Két éve, mikor beteltek az oldalak, úgy gondoltam, megfelelő döntés szüneteltetni az írást. Hagyni akartam, hogy minden menjen a maga útján, nem volt szükségem arra, hogy minden este lejegyezzem az aznap történteket. Most viszont… hiányoznak azok a pillanatok, melyeket a naplóm társaságában töltöttem. Hiányzik, hogy újra felidézzek minden eseményt, és ez által könnyebben meg tudjam emészteni a történteket.
Természetesen nem arról van szó, hogy most merő káosz lenne az életem, hiszen nem az. Viszont holnap új iskolaév kezdődik, és ez a tény valamiért felidézte bennem a régi emlékeket; hirtelen hiányozni kezdett maga a naplóírás. Fogalmam sincs, lesz-e olyan eseménydús évem, mint hetedikben, de ha véletlenül tényleg hasonló dolgok várnának rám idén, jobb előre felkészülni rájuk, és „beüzemelni” egy naplót tele üres oldalakkal. Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, nem igaz?
Tavaly és azelőtt nem éreztem fontosnak, hogy így cselekedjetek, de… Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen belső késztetést érzek, hogy újra naplót kezdjek vezetni. Ki tudja, talán a sors akar ezzel üzenni nekem. Vagy nem.
De ha már egyszer hozzáfogtam, akkor jól akarom csinálni, úgyhogy talán nem ártana összefoglalnom az írás nélkül töltött pár évet – és eseményeit – így az elején.
Csak hogy tisztázzuk: holnap kezdem a 10. osztályt ugyanabban az iskolában, ahová eddig jártam, hiszen ez egy 12 osztályos oktatási intézmény. Azt hiszem, nem bántam meg, hogy nem iratkoztam át másik gimnáziumba. Így továbbra is a testvérem és az egyik legjobb barátnőm osztálytársa lehetek, valamint immár második éve a másik legjobb barátnőm évfolyamtársa. Bizony, Vilu és Noja sem mentek máshová középiskolába, Stella viszont váltott, úgy döntött, a mi sulinkba felvételizik. Ennek a fordulatnak köszönhetően mindannyian együtt töltjük a napjainkat, bár az igaz, hogy Stella a másik osztályban tanul, de ez már részletkérdés.
Egyébként mind a hármukról elmondható, hogy rengeteget változtak mind kívülről, mind belülről. Vilu például egészen normális kamasz lánnyá vált. A haja újra szőke és enyhén hullámos is, a szekrényéből pedig eltűnt a punk ruhatár jelentős része. Jó, nem az összes, de határozottan megváltozott a stílusa. Mostanában a különféle blúzokat és a védjegyévé vált bakancsokat preferálja, amelyek szerény megítélésem szerint passzolnak a személyiségéhez. A személyiségéhez, ami igen sokat változott az elmúlt évek során. Egyáltalán nem az a pink cukormázas barbi, aki annyira irritált kiskoromban, de nem is a punk vámpírhercegnő, aki hónapokig kergetett az őrületbe. Inkább azt mondanám, hogy valahol a kettő között van; megtalálta az arany középutat pink és punk között.
Ami viszont a szüleit illeti… Szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig nem sikerült neki feldolgozni az elvesztésüket, még akkor sem, ha nem az édes szülei voltak, és bizony sokszor hagyták őt cserben. Néha rajtakapom, ahogy a fényképeiket nézegeti, és elerednek a könnyei. Sokszor kívánom, bár tudnék neki segíteni, de nem tehetek semmit. Ez az ő harca, egyedül kell megvívnia.
Természetesen egyáltalán nem olyan depressziós, mint volt, úgyhogy ő is teljes értékű, viszonylag életvidám tagja a csapatunknak. A csapat alatt rajtunk kívül Noját és Stellát értem, akik mind a ketten boldogabbak jelenleg, mint valaha. Utóbbi annál inkább, hiszen egyéves bonyodalmak után az édesanyjának végre sikerült elválni alkoholista férjétől. Mondanom sem kell, Stellával együtt ujjongtunk, mikor értesültünk a hírről. A lány egyébként kívülről nem sokat változott, de határozottan talpraesettebb és érettebb, mint mikor megismertem. A mai napig focizik, és eltökélte magát, hogy csak azért is megtartja a helyét a csapatban; nem akar ő lenni a leggyengébb láncszem.
Noja pedig… Nos, ő ugyanúgy Noja, mint eddig, bár sokkal magasabb, és az arca is rengeteget változott két év alatt. A naplóm vége felé említettem, hogy látok esélyt rá, hogy Patrik nem vált teljesen közömbössé számára. Ez a gondolat pedig olyannyira meghatározta a vele eltöltött hosszú hónapokat, hogy mostanra már egészen biztos vagyok az igazamban. Bár sosem vallaná be, de határozottan nem zárta le magában azt a kapcsolatot, és őszintén szólva ez kissé megijeszt engem. De hát ő tudja. Amíg nem kezd el kifordulni magából, én nem avatkozom bele.
Nos, így vagyunk mi négyen, igaz barátok, akik bár folyamatosan változnak, mindig kitartanak egymás mellett. Illetve… Nem is négyen vagyunk. Valakit kifelejtettem. Valakit, aki annak ellenére, hogy nem tősgyökeres tagja csapatunknak, mégis hozzánk tartozik. Hozzám is, de már nem úgy, mint régen.
Ha esetleg nem lett volna egyértelmű, Erikről van szó. Erikről, aki megmaradt mindannyiunk legjobb fiú barátjának. Igen, mindannyiunkénak: az enyémnek is.

*Körülbelül egy évvel ezelőtt*

- Elmentem! Majd jövök. – kiáltottam anyának, aki a nappaliban ülve tévézett.
- Hová mész? – pillantott rám.
- Erikkel találkozok. – feleltem közömbösen.
- Nem vagy túl lelkes. – méregetett.
- Dehogynem. – néztem rá furcsállóan, és bizonyítékképp elmosolyodtam. Anya nem szólt semmit, inkább visszafordult a képernyőhöz.
- Háromra legyél itthon. – pillantott még vissza egy másodpercre, én pedig beleegyezően bólintva kiléptem az ajtón.

***

- Hová szeretnél menni? – fogta meg a kezem Erik. Egy ideje már nem repkedtek pillangók a gyomromban az érintésétől.
- Nem tudom. – vontam vállat – Csak sétáljunk.
Fél órán át bandukoltunk néma csendben, végül majdhogynem egyszerre torpantunk meg egy park közepén.
- Ez így nem megy. – bökte ki, mire kicsit értetlenül néztem rá.
- Mi nem megy?
- Liz… Szerintem te is pontosan tudod. – nézett mélyen a szemembe.
Igen. Pontosan tudtam. Akkor tudatosult bennem végleg, hogy mi is történik velünk. Hogy mi ez az egész: már nem voltunk szerelmesek egymásba. A tudat villámcsapásként ért.
- Én… - kezdtem szomorúan – Sajnálom, Erik. Fogalmad sincs, mennyire.
- Hidd el, hogy én is. Azt kívánom, bár másképp lenne. – szorította meg a kezemet. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, de aztán egyszerre borultunk a másik nyakába.
Mind a ketten tudtuk, hogy vége van, és ez szomorúsággal, de egyben megkönnyebbüléssel töltött el. Ennek így kellett lennie; egy ideje már kezdett kihűlni a kapcsolatunk, nem lett volna értelme tovább szenvednünk.
- Erik… - húzódtam el tőle – Csak hogy tudd, szeretlek, és ez sosem fog megváltozni.
- Én is szeretlek, Liz. Teljes szívemből. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.
Elengedtük egymást, és nagy nehezen újra elindultunk az ösvényen. Ugyanarra, ugyanúgy együtt és egymás mellett. De többé nem kulcsoltuk össze kezeinket.

*jelen*

Nos, ez volt a mi szerelmünk vége, egyben igaz és örök barátságunk folytatása is. Azóta sem volt köztünk a múltunkból adódó konfliktus, és nem is nagyon emlegetjük a történteket. Tulajdonképpen minden olyan, mint azelőtt volt, hogy Amerikába költöztünk, csak közben eltelt pár év. Amit fontos tisztáznom: békében váltunk el, és teljes egyetértésben, ami lássuk be, igazán ritka. De velünk megtörtént, és mind a ketten tovább tudtunk lépni. Sőt, Eriknek azóta már barátnője is volt, akit én igazán megkedveltem; nagyon sajnáltam, hogy szakítottak pár hónappal ezelőtt. Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit féltékeny, de szerintem ez teljesen normális viselkedés. Ugyan kit ne viselne meg egy icipicit sem, ha mással látná az exét? Ez az érzés pedig hamar el is múlt, őszintén tudtam örülni a boldogságuknak a későbbiekben. Azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták az „érett kapcsolat” kifejezést használni. Szeretjük egymást, és törődünk a másikkal, de egyszerűen tudjuk, hogy számunkra valaki más az igazi. Ezt mi elfogadtuk, és túlléptünk a dolgon, én pedig teljes bizonyossággal állítom, hogy jelenleg igazán boldog vagyok, nincs bennem semmiféle hiányérzet.
Annál is inkább, hiszen az elmúlt egy évben nem kellett egy levegőt szívnom drága utálómmal, Dénes Szilviával, mivel kollégista lett egy pesti gimnáziumban. Felfoghatatlan érzés volt, mikor értesültem a hírről, hihetetlenül megkönnyebbültem. Ugyanígy volt ez akkor is, mikor kiderült, volt legjobb barátnőm, Daniella is másik iskolában folytatja tanulmányait. Úgy éreztem, ez a sors ajándéka cserébe az általuk okozott szenvedéseimért. Az már más kérdés, hogy Patrik, az általam talán legjobban megvetett személy és Tami, a másik volt legjobb barátnőm itt maradását minek szánta a sors. Próbatételnek? Tanulságnak? Büntetésnek? Ki tudja? A lényeg ugyanaz: muszáj megbirkóznom velük és a jelenlétükkel, mást nem igazán tudok tenni.
És hogy mi a helyzet velem? Nos, novemberben betöltöm a 16-ot, holnap pedig megkezdem a 10. osztályt. Szabadidőmben továbbra is focizok és képregényeket rajzolok, szóval nagyrészt semmi nem változott körülöttem. Valójában igazán átlagos életet élek mostanság. Nincsenek hatalmas balhék, sírással töltött esték és hasonlók, minden normális. Túlságosan is normális, akár a vihar előtti csend, ha engem kérdeztek. Oké, remélem, hogy ez nem igaz, nem különösebben van kedvem még egy olyan értelemben vett eseménydús évhez, mint amilyen hetedikben volt. De erre nem is akarok gondolni, beszéljünk inkább másról.
Például arról, hogy még két évvel ezelőtt megjelent az apu könyvéből készített film, (emiatt költöztünk anno Amerikába) ami, mondhatni, hatalmas siker lett. Jó, nem állnak folyton paparazzik a házunk előtt, és nem is lettünk világsztárok, de tény, hogy nagyon sokan megszerették a filmet. Egyébként, így belegondolva, felfoghatatlan, hogy apának mekkora szerencséje volt. Ugyan hány magyar író könyvéből akartak eddig filmet készíteni Hollywoodban? Mindenesetre az elmondható, hogy egy igazán profi ügynököt szedett össze akkoriban, mivel a pasi elintézte, hogy még egy filmet készítsenek, ezúttal a legelső regényéből, ami Magyarországon óriási sikernek örvend a mai napig is. Ebből következően felmerült a kérdés, hogy újra kiköltözünk-e, de hosszas viták után végül a maradás mellett döntöttünk. Szerencsére. Most úgy áll a helyzet, hogy a nyáron befejezték a forgatásokat, (apu nélkül) és körülbelül egy év múlva lesz a premier. Természetesen apa még előtte kiutazik, hogy felügyelje a munkálatokat, és rábólintson a végső változatra, mi pedig itthon fogjuk várni, hogy végre láthassuk az elkészült filmet.

***

Így visszaolvasva, elég sok mindent leírtam, de ha őszinte akarok lenni, tényleg nem történt annyi említésre méltó dolog, mint ahogy arra számítottam.
Holnaptól viszont… Ki tudja? Lehet, hogy minden megváltozik, és ma este még csak elképzelni sem tudnám, hogy ez pontosan mit is jelent. Botrányokat? Új szerelmet? Veszekedéseket? Hatalmas boldogságot? Titkokat? Vagy ez is egy teljesen átlagos év lesz, és minden marad a régiben?
Nemsokára kiderül.