4. Már csak ez hiányzott

Sziasztok, Törpilláim! <3

Jól látjátok, meghoztam az új részt, és nem késtem, mint ahogy azt mondtam legutóbb. Ennek több oka is van... Az egyik, hogy végre valahára megcsináltam a nyelvvizsgámat, (bár eredményt még nem tudok) a másik pedig... Hogy ma van a szülinapom, úgyhogy gondoltam, erre való tekintettel megajándékozlak benneteket egy új résszel :D
Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást, és ne felejtsetek el kommentelni! ;) <3

Hugs&Kisses

Ria:)

Szeptember 9. – Szombat

- Hé, Alíííz! – robbant be Vilu a szobámba minden előjel nélkül reggel 10-kor. Ellentétben minden más szombattal, a mai napon ekkorra már régen felkeltem, úgyhogy nem voltam kénytelen üvöltözni vele egy sort, amiért felébresztett. Hm. Jó az időzítése.
- Hallgatlak. – dobtam félre az egészen odáig a kezemben tartott földrajz atlaszt, melyen „hatalmas” lelkesedéssel próbáltam megkeresni a házihoz kellő városokat. Sikertelenül. Az atlasz egyébként a földön végezte. Összegyűrve. És Vilu véletlenül rálépett. Mondanám, hogy most össze kell majd ragasztanom, de eddig sem nézett ki kevésbé elnyűttnek, szóval inkább nem fecsérlem ilyenekre az időmet.
- Föcit tanulsz? – kérdezte összehúzott szemmel.
- Igen. Képzelheted, mennyire unatkozok. – dőltem hátra az ágyamon.
- De hát szombat van! Ilyenkor délig szoktál aludni, és egész nap nem csinálsz semmit. – méregetett értetlenül.
- Nem tudtam aludni. Aztán meg valamivel el kellett foglalnom magam. – vontam vállat, igyekezve minél kevesebbet elárulni neki.
- Miért? – meredt rám összeráncolva homlokát.
- Én… Pontosan mit is szerettél volna? – váltottam témát hirtelen.
- Tessék? – kérdezett vissza még mindig az arcomat vizslatva.
- Úgy tűnt, valamit mondani akarsz. – emlékeztettem.
- Öhm… Igen. – simította hátra egy hajtincsét, és láthatóan még mindig azon volt, hogy kitalálja, vajon mit titkolok előle. Igazából bármely más esetben elárultam volna neki, mi nem hagy nyugodni, de most… Csak nem mondhattam a szemébe, hogy az éjjel Viktorral, osztályunk legújabb rosszfiújával álmodtam, és mikor felriadtam, már nem tudtam visszaaludni. Ahogyan azt sem közölhettem vele, hogy a gondolataim megállás nélkül körülötte forognak – megjegyzem, akaratom ellenére – és végső elkeseredésemben kénytelen voltam a föcihez menekülni. Nem. Ez igazán nem olyan téma, amit meg kéne vitatnom vele, pláne, hogy saját magammal sem vagyok hajlandó beszélni róla. Úgy értem… Képtelen vagyok elfogadni, hogy ennek az egésznek bármilyen jelentősége lenne. Elvégre Viktor csak egy osztálytárs, semmi több, nekem pedig felesleges agyalnom rajta, sőt nem is szabadna. És természetesen nem is akarok, mert… Mert egyszerűen nem, és kész. De akkor miért teszem ezt mégis? Ilyenkor annyira utálom magam.
- Szóval? – kérdeztem Vilutól, aki velem együtt szintén elmerült a gondolataiban egy kis időre.
- Mi? Ja, igen. Csak arra voltam kíváncsi, lenne-e kedved elmenni valahová. – mosolygott rám.
- Hová? – ültem fel az ágyamon.
- Nem is tudom… A plázába vagy mozizni… - gondolkodott el.
- Felőlem mehetünk. – vontam vállat, és lepillantottam a földön fekvő atlaszra. – A föci ráér.
És tényleg ráért. Egy film és egy kis kukorica minden bizonnyal hatásosabban tisztítja ki a fejemet, mintha belemélyednék Ázsia természetföldrajzába.
Meg ahogy én azt elképzeltem…

***

- Nézd, milyen aranyos! – torpant meg Vilu egy kirakat előtt. Megint. Ez már vagy a 10. alkalom volt onnantól kezdve, hogy beléptünk a pláza ajtaján. Ezúttal egy pink, vattacukorszerű csillámpónira hajazó izét talált magának, én pedig komolyan kezdtem aggódni az agyának épségéért.
- Vilu, ez egy játékbolt. – mutattam az ajtó fölötti táblára. – Tudod. Játékok. Gyerekeknek. Maximum 10 éves gyerekeknek.
- Ünneprontó vagy. – nevetett fel. Igen, felnevetett. Normális esetben egy ilyen megnyilvánulásomra egy többszörösen összetett mondattal reagált volna, melyben kifejti, mennyire tapintatlan és gonosz vagyok, amiért tízévesekhez hasonlítom. De semmi ilyesmi nem történt.
- Oké, mi van veled? – fontam keresztbe karjaimat.
- Semmi. – vont vállat, és inkább a következő kirakatban látható cipőket kezdte tanulmányozni.
- Látom. – morogtam, de inkább nem feszegettem a témát.
Fogalmam sem volt, miért, de Vilu iszonyatosan furcsán viselkedett ma. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… Mintha újra visszanyerte volna kiskori énjét, persze valamivel enyhébb verziójában. Folyamatosan dudorászott, egyik kirakattól a másikig táncikált, és minden „édibédinek” nyilvánított tárgyat hosszasan és csillogó szemekkel bámult. Igen. Határozottan nem stimmelt valami.
- Mikor kezdődik a film? – perdült mellém hirtelen, mire hátrahőköltem.
- Fél óra. – néztem meg az időt a telefonomon.
- Akkor menjünk! Én veszek popcornt, te pedig a jegyeket. – jelentette ki, nekem pedig időm sem volt reagálni, már futott is a mozgólépcső felé.
- Nem kell megvárni, de köszi, hogy megkérdezted! – kiáltottam utána, de biztos voltam benne, hogy nem hallotta. Remek.

***

- Jó napot! Két jegyet kérnék a Nagyfater elszabadul című filmre. – mosolyogtam rá udvariasan a jegypénztárnál ülő nőre. Nos, tőle még csak egy vicsorgásra sem tellett, úgyhogy inkább én sem erőlködtem tovább.
- Személyit. – vágta oda fél vállról, megjegyzem nem túl kedvesen.
- Ó, egy pillanat! – kezdtem el keresgélni a pénztárcámban.
- Gyorsabban, ha kérhetném. – sürgetett türelmetlenül kopogtatva az asztalon.
- Mindjárt megvan. – szűrtem a fogaim között, és kezdtem felhúzni magam a gorombaságán.
- Nem érek rá egész nap, kislány. – mordult rám fél másodperccel később. Hát ez nem igaz!
- Én sem! – vágtam rá kissé talán dühösebben, mint terveztem.
- Remek, akkor már ketten vagyunk. Vagy ideadja azt az igazolványt, vagy távozhat. – közölte mindenfajta érzelem nélkül.
- Már elnézést, de egyelőre annak köszönheti, hogy van állása, hogy többek között én is eljövök ebbe a moziba. – csaptam le a tárcámat a pultra minden mindegy alapon. Ha ő így, akkor én is.
- Na, idefigyeljen, kislány! Ez egy 16 éven felülieknek szóló film, szóval fel kell mutatnia valamit, amivel igazolja a korát. És lehetőleg minél előbb. Áll a sor. – mutatott mögém.
- Maga szórakozik velem? – kiáltottam fel teljesen kikelve magamból. Oké, beismerem, kissé hirtelenharagú vagyok. Kissé. – Az a két 10 éves bezzeg bemehet rá, mi? – mutattam idegbajosan a mellettem levő sorban éppen fizető fiatalokra.
- Nem az én kasszám, nem az én dolgom. – vont vállat a nő.
- Ez nem igazságos! Tőlem miért kérnek személyit, ha tőlük nem? – kérdeztem villódzó szemekkel.
- Kislány, vagy most azonnal ideadja azt az igazolványt, vagy távozhat! – közölte szemrebbenés nélkül. – R**gyó… - tette hozzá még az orra alatt, de pechére tisztán hallottam, mit mondott.
- Hogy mondja? – hüledeztem idegbajos fejjel.
- Mit? – kérdezte közömbös arccal. Hah, és még le is tagadja! Megáll az ész.
- Na, most volt elég! – közöltem szikrázó szemekkel, és hatalmas lendületet véve átvetettem magam a pulton. Igen. Tényleg. Miközben ott hasaltam a csomó papíron, a lábammal a levegőben kapálóztam, és közben nagyon igyekeztem, hogy a jegypénztárossal megértessem, én bizony be fogok menni arra a filmre, még ha nem is találom az igazolványomat. Jó, az igaz, hogy nem vagyok még 16, de könyörgöm! Akkor a 10 évesek mit keresnek benn a filmen?
- Kisasszony, azonnal szálljon le a pultról! – kelt ki magából a mogorva nő, és felállva a székéből, lökdösni kezdett visszafelé.
- Előbb adja oda a jegyeket! –meredtem rá villámokat szóró szemekkel.
Már éppen azon voltam, hogy én magam nyomom meg az entert, és nyomtatom ki a jegyeket, de ekkor… Ekkor még rosszabb lett a helyzet, ugyanis két kar fonódott a derekamra, és rántott vissza a földre, de olyan erővel, hogy a padlón kötöttem ki. Ülve.
Idegbajos fejjel tápászkodtam fel, és lendületből az engem visszafogó idegen felé fordultam, hogy jól beolvassak neki, amiért beleavatkozik. Igen ám, de az idegen… nem is volt idegen.
- Ó, hogy az a… - fagytam le teljesen, és ezzel együtt végre a pénztáros is abbahagyta tevékenységét melyet eddig folytatott. A velem való üvöltözést.
Éveknek tűnő másodpercekig álltam teljesen döbbenten, háttal a pultnak, és sanszos, hogy egy ideig még úgy is maradtam volna, ha a sor végén álló egyik pasas nem szakítja meg a folyamatot.
- Haladjunk már! – kiáltott rám idegesen, mire a velem szemben álló „idegen” hátra sem fordulva visszaüvöltött neki.
- Ha valami nem tetszik, el lehet menni!
- Mondd meg a kis barátnődnek, hogy kapkodja magát! Kezdődik a film! – kiabált tovább a férfi, mire végre én is magamhoz tértem a sokkból.
- Már megbocsásson, de nem vagyok a barátnője! – kértem ki magamnak.
- Kit érdekel? – meredt rám széttárt karokkal.
- Engem! – mutattam látványosan saját magamra.
- Na, jó, tényleg elég lesz. – szakította meg a szópárbajt… Viktor. Igen. Nem elírás. Viktor. Az a Viktor, aki kábé egy hete az osztálytársunk. Akitől igyekszem távol tartani magam. Aki ennek ellenére beférkőzött a gondolataim közé. Aki előtt nemrég hasra estem a focipályán. És aki nincs öt perce, hogy lerángatott pultról, mikor éppen azon voltam, hogy „kedvesen és aranyosan” megértessem a jegypénztárossal az álláspontomat. Igen. Pontosan az a Viktor.
- Tűnés innen! – sziszegte a jegypénztáros, mire dühösen visszafordultam felé, és felkészültem egy újabb összecsapásra, de Viktor beállt közénk, és elővette a saját pénztárcáját.
- Előbb kérnék két jegyet a Nagyfater elszabadul című filmre. – közölte teljesen nyugodtan.
- Már megmondtam, hogy nincs jegy, ha az a fruska nem múlt el 16 éves, és nem mutatja fel az igazolványát! – meredt Viktorra idegbajosan.
- Hogy merészel engem fru… - kezdtem volna akadékoskodni, de Viktor közbeszólt.
- Itt a személyim. – nyújtotta át neki a kártyát – Idén leszek 17 – tette hozzá, csak hogy egyértelmű legyen. – Tudtommal így korhatáron aluliak is bejöhetnek velem.
- Valóban. – közölte a nő vicsorogva. Ezzel már nem tudott mit kezdeni, muszáj volt jegyet adnia, pláne, hogy a biztonsági őrök nem igazán akartak engem kiráncigálni a helyiségből a kis akciómért. Hatalmas nyugalomban és békességben ácsorogtam a helyükön, pár méterre tőlünk.
Ellenben… Nekem volt némi hozzáfűznivalóm a dologhoz.
- Nem! – álltam oda Viktor mellé, és felmarkoltam a pénztárcámat, amit a kis műsorom miatt a pulton felejtettem.
- Mit nem? – meredt rám Viktor értetlenül, a pénztároson pedig látszott, hogy fejben már a felmondó levelét írja.
- Nem veheted meg a jegyünket. – közöltem, de nem néztem rá, helyette a szemközti falat bámultam.
- Kifizetheted, ha akarod. – vont vállat.
- Akkor sem. Nem kell tőled szívesség. Nem kérjük a jegyeket. – fordultam a nő felé, aki megkönnyebbülten sóhajtva emelte ujját a törlés gomb fölé.
- De igen, kérjük. – állította meg Viktor, és villámsebességgel átadta a megfelelő összeget a pénztárosnak, aki ezt követően olyan gyorsan kattintgatott, amennyire csak tudott. Egyértelműen minél előbb minél távolabb akart látni bennünket onnan. Nos… Nem hibáztatom.
- Köszönöm. További szép napot! – köszönt el Viktor kissé gúnyosan, mire a nő megajándékozott bennünket egy amolyan „elmentek ti a p***ába” pillantással.
- Na, végre! – ütötte össze tenyerét a pasas, akivel kisebb szócsatát vívtam, amiért feltartottam a sort.
- Átállhatott volna egy másik sorba. – meredtem rá értetlenül, mire vetett rám egy nem túl kedves pillantást, bár ez a pénztároséhoz képest egy szeretetteli simogatás volt a szívnek.
Viktorral együtt kicsit arrébb sétáltunk, ő pedig felém nyújtotta a jegyeket, melyekért annyit küzdöttem. Izé… Küzdöttünk.
- Khm… Nem fogadhatom el. De… Azért köszi… Meg minden… - mondtam igyekezve bárhová nézni, csak a szemébe nem. Tudtam, hogy annak rossz vége lenne.
- Nekem nem kell. Bemehetsz azzal, akivel jöttél, én inkább lelépek. – túrt bele a hajába, és a kezembe nyomta a két részre tagolt papírt.
- Na, de…
- Hagyd csak. – legyintett – Megküzdöttél érte. – mosolyodott el halványan.
- Én… Nem fogadhatom el. – dadogtam.
- És miért nem?
- Nem is ismerjük egymást. – emlékeztettem.
- Osztálytársak vagyunk, nem?
Nem tudom, miért, de meglepett, hogy megjegyzett magának. Olyannak tűnt, akit nem érdekel a környezete, és meg sem jegyzi például az osztálytársai arcát sem.
- És amúgy is… - tette hozzá – bizonyos értelemben véve leborultál előttem.
Na, jó. Szóval felismert a focipályán is, mikor hatalmasat tanyáltunk az orra előtt Stellával.
- Elestem. Az… Teljesen más. – javítottam ki.
- Szerinted. – biccentett. – Egyébként… Úgy tűnik, mindig összefutunk valahol, szóval… Ezt tekintsd búcsúajándéknak. Többet nem fordul elő.
Oké. Ezt most nem tudtam hová tenni. Miért is nem akar összefutni velem többször? Talán nem vagyok szimpatikus neki? Fogalmam sincs, miért de ez a gondolat nem túlzottan esett jól. Mert hát… Az ember nem szívesen hallja, hogy mások nem kedvelik, nem igaz?
De miket is beszélek? Nem kéne, hogy számítson a véleménye, elvégre ő csak egy osztálytárs, úgy, ahogy a többiek. Igen, pontosan úgy. Semmi több.
- Öhm… Értem. Búcsúajándék, meg minden. Ha legközelebb meglátlak, majd elkerüllek. – tettem hozzá, megpróbálva kicsit oldani a hangulatot. Nem igazán jött össze. Talán be kéne iratkoznom egy „hogyan legyünk viccesek” tanfolyamra… Van egyáltalán ilyen? Oké, talán nem ártana visszatérni az eredeti témához.
- Jól teszed. – igen, ez volt a reakciója, én pedig… Nem tehettem mást, muszáj volt belenéznem a szemébe, hogy megbizonyosodjak róla, komolyan gondolta. És igen. Azon kívül, hogy rájöttem, gyönyörű barna szeme van, az is tudatosult bennem, hogy amit mondott, azt szó szerint kell értelmeznem. Nem akar többé iskolán kívül látni, mert… Nos, abban nem voltam biztos, miért, de így volt. Persze ha voksolnom kéne, valószínű a „mert nem tart jófejnek” lehetőségre szavaznék.
És pontosan ez az utóbbi volt az oka annak, hogy fénysebességgel kaptam el róla tekintetemet, és helyette inkább a cipőm orrát bámultam hatalmas lelkesedéssel.
- Igen. Szerintem is. – feleltem, azzal köszönés nélkül megfordultam, és elsétáltam arra, amerre Vilut sejtettem. Eszem ágában sem volt hátranézni. Elvégre ha ő nem akar látni, akkor én sem fordulok felé. Ilyen egyszerű.
Örülnöm kellett volna, hogy megkönnyíti majd a dolgomat, és ő sem jön a közelembe, de… Nem hagyott nyugodni a dolog. Miért akar ennyire elkerülni? Csakugyan ilyen visszataszító lennék? Vagy… Esetleg neki is hasonlói indokai vannak, mint nekem a tőle való távolmaradásra? Á, ez hülyeség. Na, de akkor… Oké, feladom, nem kívánok belebonyolódni még jobban ebbe a gondolatmenetbe, már így is kezdek belezavarodni…
- Hol voltál eddig? Kezdődik a film – meredt rám Vilu kérdőn, mikor odaléptem hozzá. Egyik kezében egy hatalmas popcornos bödönt tartott, a másikban pedig egy gigantikus üdítős dobozt.
- Nos… Nem találtam a személyimet, letámadtam a pénztárost, Viktor lerángatott a pultról, összevesztem egy pasassal, aztán Viktor megvette a jegyeinket, és megállapodtunk, hogy messziről elkerüljük egymást. – hadartam el belemarkolva a kukoricába.
- Értem… Várj, ki? – esett le az álla.
- Pénztárosnő? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem, úgy értem, ki vette meg a jegyeinket? – hüledezett.
- Viktor. Az osztálytársunk. – forgattam meg a szemem.
- Rámen Viktor? Rámen Viktor vette meg a jegyünket? – esett le az álla, és ezzel egy időben a kezében levő üdítős doboz is a földre pottyant.
- Minden rendben? – kérdeztem arrébb ugorva az egyre növekvő tócsától, melyet a kiömlő üdítő képezett.
- Viktor? – hápogta, mint valami eszement.
- Oké, ezt most nem ért… - kezdtem volna, de ekkor hirtelen leesett. De… az… nem lehet… Vagy mégis?
Hát persze! Olyan vak voltam… A pirulások, hogy egy egész álló napig nem beszélt, miután meglátta Viktort, hogy ma folyamatosan pink vattacukorfelhőben járt, mint… El sem hiszem, hogy ezt mondom, de… Mint a szerelmes tini lányok!
Oké. Ezt most meg kell emésztenem. Szóval a testvérem belezúgott Viktorba – legalábbis a jelek erre utalnak. Az osztályunk újdonsült rosszfiújába. Abba, aki nem hagy engem nyugodni, és emellett valamiért folyton folyvást belebotlok. A srácba, akitől tudom, hogy távol kell tartanom magam, mert előbb-utóbb úgyis csalódnék benne. Igen. Pontosan ő az, aki jelenleg megdobogtatja Vilu szívét. És igen. Pontosan ez a tény az, ami megállítja az enyémet.
Azt hiszem, most már nemcsak Stellát kell féltenem Viktortól, hanem a saját testvéremet is. És ez nem igazán az a fordulat, amit a helyzet javulásaként tudnék elkönyvelni. Egyáltalán nem. Mert ha igaz a sejtésem, és valóban mind a ketten belezúgtak Viktorba, abból nemcsak csalódás és könnyek lesznek itt, mikor a srác megbántja őket, hanem kettejük között is kialakulhatnak konfliktusok, melyek tönkretehetik mindannyiunk barátságát. Hah. Remek.
Már csak ez hiányzott.