5. Csillogó zöld szempár

Drága Törpilláim!
Igaz, iszonyatosan sokat késtem vele, de végre sikerült befejeznem az 5. rész megírását. Nem is tudom pontosan, mennyi idő telt el az utolsó fejezet óta, de egy hónap biztosan, sőt szerintem több is... Nagyon-nagyon sajnálom, és nem fogok kifogásokat keresni, mert felesleges. Egyszerűen azért nem hoztam új részt, mert sehogy nem tudtam rávenni magam az írásra, annak ellenére sem, hogy lett volna rá időm :/ Remélem, nem haragszotok túlságosan, és meg tudtok bocsátani <3
Igyekezni fogok, hogy legközelebb ne kelljen ennyit várnotok. :)
Jó olvasást, Törpillák! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

Szeptember 14. – Csütörtök

- Stephen! Stephen, lassíts már! – kérleltem megállás nélkül a szomszéd kutyáját, aki csak azért sem akart kisebb erővel ráncigálni maga után a póráz segítségével. Komolyan mondom, távolról egy pihekönnyű, aranyos, ártatlan kis jószágnak tűnik, de ha egyszer belelendül, képes lenne körbeszaladni a várost, miközben a póráz másik végén levő embert hason csúszva vonszolja maga után. Senki nem hinné el, de így van. Ez az állat veszedelmesen öntörvényű.
Körülbelül három hónappal ezelőtt határoztam el, hogy megpróbálok saját magam is keresni egy kis zsebpénzt, és nem csak azt gyűjtögetni, amit a szüleimtől kapok minden hónapban. Ekkor jött az ötlet, hogy némi fizetségért esténként az utcában lakók kutyáit elviszem sétálni. Valójában több szempontból is jól járok vele: kapok zsebpénzt, mozgok egy kicsit esténként, egy hosszú nap után ki tudom szellőztetni a fejem, ráadásul a kutyákat is szeretem. (Az utóbbit inkább nem vallom be Picurnak, a macskámnak.)
- Szerintem egyszer „teljesen véletlenül” itt hagylak a parkban – hajoltam le sóhajtva Stephen-höz, mikor úgy tűnt, belefáradt a felesleges erőlködésbe. Ma nem voltam hajlandó megengedni neki, hogy átvonszoljon a városon, és közben az emberek furán nézzenek rám emiatt. Ezt már eljátszottuk párszor, ma viszont nem igazán volt hozzá kedvem. – Na, jó, nem teszek ilyet. Túlságosan is aranyos vagy – nevettem el magam, és megsimogattam a buksiját. – Gyere, menjünk a park felé!
Szeretem a házunkhoz közeli parkban sétáltatni a kutyákat, valamiért ez a kedvenc helyem a városban. Nincsenek autók, sem őrült biciklisek, csak csend és nyugalom. Mostanában erre van a leginkább szükségem, tekintettel arra, hogy újra elkezdődött a suli, és már most kezd elegem lenni a mindennapos veszekedésekből, ami az osztályunkban elkerülhetetlen. Ma például az ikrek, Lau és Lin hatalmas hisztériát csaptak, és folyamatosan egymást szapulták, mert összevesztek egy srácon. A nevét nem mondták ki hangosan, de azért mindenki számára teljesen világos volt, hogy az új osztálytársunkon, Viktoron veszekednek. Vagy inkább visítva verekednek. Részletkérdés.
És ha már Viktorról van szó… A mozis incidens óta nem beszéltem vele, és ő is tartotta magát a megállapodásunkhoz, miszerint kerüljük egymást. És igaz ugyan, hogy konkrétan Viktorhoz egy szót sem szóltam, de ennek ellenére hallottam róla. Hogy miért? Mert a sors megáldott engem egyszerre két emberrel is az életemben, akik első látásra belezúgtak ebbe a srácba, és azóta csorgatják utána a nyálukat. Stella néha szó szerint is.
Vilu valójában nem hajlandó beszélni az érzéseiről még nekem sem, de ha valaki jobban odafigyel rá, nem esik nehezére átlátni a szitán. Szerencsére Stella el van foglalva a saját rózsaszín ködével, így a két lány között nem alakult ki cicaharc, ami árnyékot vethetne a barátságunkra. Én személy szerint addig örülök, amíg nem derülnek ki végérvényesen ezek a dolgok, mert annak biztosan nem lenne jó vége.
A fejem tele volt ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, de igazából egyáltalán nem akartam agyalni rajtuk. A kutyasétáltatás mellett azért járok még a parkba, hogy kiszellőztessem a fejem, és ezt kissé megnehezíti, ha közben ilyesmiken gondolkodom.
- Stephen! Gyere! – rángattam meg a kiskutya pórázát, aki éppen harciasan morgott egy mellettünk elhaladó ebre. Őszintén szólva semmi kedvem nem lett volna Stephen gazdájának megmagyarázni, hogyan is tépték szét kedvencét az esti sétánk során, tekintettel arra, hogy a másik kutya egy hatalmas németjuhász volt, aki ellen az apró Stephen-nek nem sok esélye lett volna.
Kisebb rángatózások után végre sikerült arrébb húzni Stephent, de a biztonság kedvéért inkább lefordultunk egy másik ösvényre, nehogy újra találkozzunk a kiskutya újonnan szerzett ellenségével. Az irányváltoztatás következtében a park másik vége felé indultunk el, melyet sokkal kevésbé szeretnek az itteniek. Persze nem azért, mert mindenféle sötét alakok gyülekezőhelye, és még csak nem is a drága Sziszi családjának háza áll itt – aki még azoknál a bizonyos sötét alakoknál is ijesztőbb teremtés -, hanem egyszerűen csak elhagyatottabb az egész. Az ösvény tele van buckákkal, az útszéli bokrok kiszáradtak, ráadásul ott van az a romhalmaz is, ami régen kosárpályaként funkcionált, de mára már nem sok minden maradt belőle. A palánkokat letörték, a pályát körülvevő rács elrozsdásodott, a talaja pedig tele van gödrökkel. Nem épp bizalomgerjesztő látvány. Pár évvel ezelőtt valakinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy a két végébe beállítanak egy-egy kaput, és ráfogják, hogy ez egy focipálya… Ami több mint vicces, mivel a pálya mérete merőben más, ráadásul azóta sem jár ide senki, tekintve, hogy körülbelül ugyanannyira lennénk képesek focizni rajta, mint jégkorongozni. Tehát semennyire.
Éppen ezért lepődtem meg totálisan, mikor azt a semmivel össze nem téveszthető hangot hallottam a pálya felől, amit a focilabdába való belerúgás kelt. Valaki volt ott, és rendeltetésszerűen használta azt a roncstelepet. Ilyet sem látni minden nap…
Kíváncsian összeráncolt szemöldökkel kaptam Stephent a kezembe, és sétáltam közelebb, hogy megnézzem, mi is történik pontosan. Legnagyobb döbbenetemre egy velem egykorú srácot láttam a rácsokon túl, aki olyan arckifejezéssel és erőfeszítéssel rugdosta azt a labdát, mintha az élete múlna rajta. De tényleg. Minden egyes rúgásra alaposan felkészült, koncentrált, és tisztán látszott rajta, hogy ha elvéti, azt képtelen lenne elviselni. Fogalmam sem volt, miért, talán maximalista volt, de engem megbabonázott a jelenet, ami a szemem elé tárult. A srác a rácsok mögött úgy mozgott, mintha élete legfontosabb meccsén lenne, vagy mintha ki kéne élveznie a játék minden egyes pillanatát, mert tudja, hogy bármikor elvehetik tőle ezt az örömet. Mindent beleadott, tiszta erőből rúgott bele a visszapattanó labdába minden egyes alkalommal, és sprintelve futott érte, ha elgurult. A csattanás, melyet a labda és a kapu mögötti rács találkozása okozott tíz másodpercenként, fülsiketítő hangrobbanásként törte meg a park csendjét, de engem különösképpen nem zavart. Minden figyelmemet a fiúnak szenteltem, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet, annyira elvarázsolt ennek az embernek a látványa, aki szó szerint szívvel-lélekkel játszott. Felemelő érzés volt nézni őt.
Percekig álltam ott, és figyeltem az egyszemélyes játékát, de egyszer csak a labda úgy pattant vissza, hogy pontosan előttem ért földet. Egészen addig nem vette észre, hogy közönsége akadt, de abban a pillanatban ez már elkerülhetetlen volt.
A fiú némán, kifejezéstelen arccal bámult rám, én pedig ijedtemben (vagy inkább zavaromban) kiejtettem a kezemből szegény Stephen-t. Szerencsére a kutyus, akár egy macska, négy lábra érkezett, de azért dühösen elkezdett ugatni, mire lehajoltam hozzá, és megsimogattam a buksiját. Ez épp elég volt ahhoz, hogy kicsit magamhoz térjek, és átgondoljam a helyzetet. Azt láttam a legjobbnak, ha szépen bocsánatot kérek, és elhúzok a fenébe. Már fel is egyenesedtem, és nyitottam a számat, de legnagyobb meglepetésemre a srác megelőzött.
- Te meg mit bámulsz itt? – kérdezte olyan flegmán, hogy ha előttem áll, valószínűleg reflexből lekeverek neki egyet.
- Hogy mondod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Süket vagy? Mondom, mit bámulsz? – sétált közelebb, és felkapta a kezébe az elgurult labdát.
Hallva, hogy milyen lekezelő hangon beszél velem, kicsit felhúztam magam. Az igazat megvallva eléggé hirtelenharagú vagyok, ezt bizonyítja az a mozis incidens is, valamint az is, ahogyan lereagáltam ezt a mostani helyzetet. Tény és való, néztem őt, ahogy focizik, de nem értettem, hogy ezen miért kell ennyire felháborodni.
- Hogy mit bámulok? Téged, ahogy bénázol – közöltem összehúzott szemekkel. Oké, ez talán enyhe – hatalmas – túlzás volt, de ha ideges leszek, képtelen vagyok visszafogni magam.
A fiú tekintete elsötétült, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha ezzel a mondattal a lelkébe tapostam volna. De aztán a sötétség eltűnt, a helyét pedig hitetlenkedés vette át, én pedig el is feledkeztem az első reakciójáról.
- Ezt úgy mondod, mintha te értenél a focihoz – vágta oda lekezelően pár másodpercnyi hallgatás után.
Kihívó mosoly kúszott az arcomra.
- Talán azért, mert értek is – tettem keresztbe a karjaimat a mellkasomon.
A srác erőltetten felnevetett.
- Te lány vagy. Ne akard nekem bemesélni, hogy egyáltalán felismersz egy focilabdát.
- Mert a lányok teljesen idióták, és csak a hajukkal és a manikűrjükkel képesek foglalkozni – fejeztem be a gondolatmenetét gúnyosan.
A fiú nem szólt semmit, és egy ideig én sem. Farkasszemet néztünk egymással, de végül én törtem meg a csendet. Bevágtattam a pálya nyitott kapuján, Stephen pórázát a rácshoz kötöztem, és odatrappoltam a sráchoz.
- Akarod látni, mit tudok? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Csak rajta – dobta oda a labdát, én pedig egy magabiztos mosollyal azzal együtt a pálya másik végébe sétáltam.
- Csak hogy tisztázzuk… Onnan akarod berúgni? – kérdezte.
- Pontosan – bólintottam.
- És vajon úgy is menne, ha egy kapus is állna a kapuban? – vonta fel a szemöldökét kihívóan. Tudtam, mire megy ki a játék. Ha már egyszer bizonyítani akartam, eltökélte, hogy megnehezíti a dolgomat. Csakhogy azzal valószínűleg nem számolt, hogy a kinézetem ellenére én is ugyanolyan sportoló vagyok, mint valószínűleg ő is.
Biztos voltam a dolgomban, és még véletlenül sem hagytam volna, hogy neki legyen igaza.
- Természetesen – közöltem magabiztos tekintettel.
A srác elkocogott a pálya másik végébe, beállt a kapuba, és minden figyelmét a nálam levő labdának szentelte.
Ami engem illet, én ledobtam magamról a kabátomat, a labdát a lábam elé helyeztem, és felkészültem a rúgásra. Egy ideig farkasszemet néztem a fiúval, de aztán elszakítottam róla a pillantásomat. Mély levegőt vettem, és teljes magabiztossággal, az ösztöneimre hallgatva cselekedtem. Elrúgtam a labdát, és szinte biztos voltam benne, hogy a kapu azon szegletébe fog érkezni, ahová céloztam.
Nos… Igazam lett. A labda hatalmas csattanással ütközött a kapu mögötti fémrácsnak, jelezve, hogy ez bizony egy hatalmas gól volt. A „kapus” pedig… Ő a labda után ugrott, de amaz pár centire a kézfejétől süvített el, egyértelműen bizonyítva, hogy a srác tévedett: a lányok is érthetnek a focihoz. Néha még jobban is, mint a fiúk.
Legszívesebben visítozva kezdtem volna el fel-alá ugrálni örömömben, de inkább visszafogtam magam. Nem tudom pontosan, miért, de nem akartam, hogy ez a srác egy idióta libának nézzen, akkor sem, ha éppen most bizonyítottam be az ellenkezőjét. Inkább felvont szemöldökkel és karba tett kézzel bámultam a pálya másik felében álló fiúra, ő pedig farkasszemet nézett velem. A beállt csendben tisztán lehetett hallani a madarak csicsergését, sőt a bogarak zümmögését is. Végül ő szólalt meg elsőként.
- Hűha. – Döbbenten rázta meg a fejét, mintha azt hinné, csak káprázott a szeme.
- Meglepődtél, igaz? Azért valld be, nem is volt ez olyan rossz egy lánytól. – Az utolsó szót kissé gúnyosabban ejtettem, utalva korábbi megnyilvánulására, mellyel lealacsonyította a női nemet.
A srác zöld szemében hitetlenkedéssel sétált oda hozzám, majd legnagyobb meglepetésemre kezet nyújtott.
- Pintér Noel – mutatkozott be. Bizalmatlanul méregettem, nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltozást. Öt perccel ezelőtt még minden szava csöpögött a gúnytól, most pedig kedvesen bemutatkozik? Fura.
- Székely Alíz – nyújtottam felé a kezemet kételkedve, ő pedig határozottan megszorította. – Hosszú í-vel – tettem hozzá, mert általában mindenki röviddel írja a nevemet, hiszen az a megszokott. Pedig engem Alíznak hívnak, és biztos akartam lenni benne, hogy ez a srác, akit most kicsit megleckéztettem, megjegyzi a nevemet, és emlékezni fog a lányra, aki a pálya másik végéről ekkora gólt rúgott a kapujába.
- Örülök, hogy megismertelek, Székely Alíz, hosszú í-vel – engedte el a kezemet.
- Mondanám, hogy én is örülök, Pintér Noel, de nem szokásom hazudni. Bocsi. – Oké, ezt muszáj volt elsütnöm. Azért villantottam rá egy angyali mosolyt.
- Most azt várod, hogy bocsánatot kérjek? – kérdezte összevont szemöldökkel. Azt hiszem, rájött, hogy nem igazán vagyok vevő rá, ha először lealacsonyítanak, aztán megpróbálnak jópofizni velem.
- Nem. Azt várom, hogy legközelebb ne ítéld el a lányokat, sőt senkit, anélkül, hogy ismernéd őket – válaszoltam mélyen a szemébe nézve.
Miután erre nem reagált semmit, jobbnak láttam távozni, egyébként is kezdett egyre jobban besötétedni. Odasétáltam Stephen-höz, kikötöztem a pórázát, aztán még egyszer utoljára ránéztem – mint kiderült – Noelre. Már nyitottam a számat, hogy elköszönjek, mert azt azért illik, de megint megelőzött.
- A mielőbbi viszontlátásra, Alíz, hosszú í-vel. – Halvány mosoly jelent meg az arcán. Azt hiszem, akkor tűnt csak fel, hogy valójában mennyire jóképű. Na, jó, fogalmam sincs, ez a gondolat honnan jöhetett.
- Inkább a soha viszont nem látásra – javítottam ki, azzal sarkon fordultam, és Stephen pórázát fogva kisétáltam a pálya rácsos ajtaján.
Ahogy távolodtunk a parktól, erősödni kezdett bennem valamiféle nyomasztó érzés, de sokáig fogalmam sem volt, mi is az pontosan. Csak az utcánk végébe érve kezdtem rájönni, mi lehet az. Hazudtam Noelnek. Vagy legalábbis füllentettem, mikor azt mondtam, soha többé nem akarom őt látni. Igenis szerettem volna. Nem is tudom, miért, de így éreztem. Volt benne valami, amiért meg akartam őt ismerni, de nem tudtam volna megfogalmazni, miért érzek így. Hiszen olyan lekicsinylő hangon beszélt velem! De mégis…
Képtelen voltam másra gondolni. Valamiért szüntelenül fel-felvillant lelki szemeim előtt a tekintete.
Az a csillogó zöld szempár.