6. TömegveSZekedés

Drága Törpilláim!
Igen-igen, jól látjátok! Végre összeszedtem magam, és megírtam a következő részt :D Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Nem fogok kifogásokat keresni, bevallom, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni. Szükségem volt rá, hogy kicsit elszakadjak a blogolástól, de most visszatértem! Viszont a helyzet az, hogy szeptembertől nagyon kevés időm lesz írni, mert új iskolába megyek, és muszáj lesz a tanulásra koncentrálnom. Persze az írást eszem ágában sincs abbahagyni, és megpróbálom rendszeresen hozni a részeket, de nem ígérek semmit. Tudom, hogy mostanában nagyon elhanyagoltam a blogot, amit tényleg sajnálok, de azon leszek, hogy kihozzam belőle a lehető legjobbat, és hogy minél rövidebb idő alatt jöjjenek az új részek.
Remélem, vagytok még páran, akik olvassátok a történetet, mert most kezdenek csak igazán beindulni az események, az ezt követő fejezetekben :) 
Ó, és majdnem elfelejtettem! Annak ellenére, hogy hónapokig nem írtam, mikor tegnap megnyitottam az oldalt, azt hittem rosszul látok! Merthooogy... Elértük a 30 feliratkozót *-* Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ezt ki, de nagyon-nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak, akik itt vagytok, és olvassátok a történetet! Nélkületek biztosan nem tartanék itt! <3 <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: NAGYON SZERETLEK TITEKET! <3 

Szeptember 11. – Hétfő

- Olyan helyes… - Stella körülbelül öt perce bámulta csillogó szemekkel a telefonja kijelzőjét. A sportközpont előtti padok egyikén ültünk Noja társaságában az edzés előtt.
- Stella, ez kezd beteges lenni. – Noja kiráncigálta barátnőnk kezéből a mobilját, és vetett egy pillantást a Stella által olyannyira bámult fotóra, ami természetesen Viktor profilképe volt.
Nojának egyébként igaza volt. Stella az elmúlt pár napban kezdett úgy viselkedni, mintha Viktor a kedvenc énekese lenne, akiért megszállottan rajong.
- Azért ne túlozz – kérte ki magának Stella.
- Szerintem is van benne igazság. Hiszen nem is ismered – emlékeztettem. Mondjuk, ez rám is igaz volt. Nem ismertem Viktort, mégis folyamatosan vonzotta a tekintetemet. Meg az az eset a moziban… Persze egyáltalán nem voltam szerelmes belé, és nem is tetszett, de volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni a szívemet. És akkor, ha már itt tartunk… Pintér Noel gyönyörű szemei sem hagytak nyugodni. Valamiért folyton eszembe jutott a srác a parkból, de fogalmam sem volt, miért. Igazából semmit sem tudtam. Két különböző srácon kattogott az agyam napok óta, de egyiküket sem ismertem egyáltalán. Lehet, hogy inkább én viselkedtem betegesen?
- De ismerem. Tudom a nevét és minden nap látom a folyosón. – Stella próbálta lemosni magáról a „beteges” jelzőt. Hozzátenném, nem sok sikerrel.
- Neked ezt jelenti az ismerni szó? – nézett rá kétkedve Noja.
- Ez az ismeretség kezdeti szakasza – érvelt tovább Stella, és kikapta Noja kezéből a telefonját. – Még bármi lehet belőle.
- Szerintem jobban járnál, ha nem akarnál tőle semmit. Fura a srác. – Oké, kétszínű kis dög vagyok, amiért ilyeneket mondok neki, de a helyzet az, hogy magamat is próbáltam meggyőzni arról, hogy a szavaim igazak. Nem akartam folyamatosan Viktoron agyalni; idegesített, hogy nem tudtam leállítani a vele kapcsolatos gondolatok áramlását. Na, meg a kis hangot a fejemben, amelyik azt hajtogatta, hogy meg kell őt ismernem, magam sem tudom, miért.
- Fura? – kérdezte Stella döbbenten.
- Az – előzött meg Noja a válasszal. – Tudod… Tipikus rosszfiú. És velük mindig minden bonyolult. Ennyi.
Noja érezhetően megunta a témát, és ezzel a mondattal lezártnak is tekintette. Na nem mintha sikerült volna meggyőznie vele bárkit is…

***

Az öltöző felé vezető úton még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy tisztázzam magamban a kérdést, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni: mi a baj velem, amiért két ismeretlen srácon agyalok megállás nélkül? Mert hát… Ez nem normális. Főleg ha azt vesszük, kikről is van szó.
Viktor tipikusan az az ember, akitől jobb távol tartania magát az embernek, de ez nem mindenkinek sikerül. Én próbálok azok közé tartozni, akiket hidegen hagy, de én is lányból vagyok. Egyszerűen vonzza a tekintetemet. És az az eset a moziban… Na, az sem hagy nyugodni. Hogy értette mindazt, amit mondott? Mert azok után, ami ott történt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nemcsak én próbálok menekülni előle. Hanem ő is előlem. De vajon miért? És egyáltalán miért pont előlem? Ha az ember valakitől távol akarja tartani magát, ahhoz előbb fel kell figyelnie a másikra. Jaj, annyira bonyolult ez az egész, hogy már attól fáj a fejem, ha elkezdek agyalni rajta. Valójában nem is kéne vele foglalkoznom, mégsem tudok leállni.
És akkor ne is beszéljünk arról, hogy az egész dolog a fejemben még jobban összekuszálódott, mióta megismertem Pintér Noelt azon az estén. Mert attól függetlenül, hogy semmi említésre méltó nem történt akkor, és hogy azóta nem is találkoztunk, a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen csak eszembe jut. Nem tudom, mi ennek az oka, de komolyan kezdem magamat betegesnek érezni. Elvégre milyen ember az, akinek ilyen dolgokon kattog az agya? Stella valószínűleg azt válaszolná erre a kérdésre, hogy szerelmes. Én pedig valószínűleg kiröhögném. A szerelemhez idő kell, az ilyesmi nem pillanatok kérdése. Ahhoz, hogy beleszeress valakibe, előbb meg kell őt ismerned, mert egészen addig, amíg csak az első benyomásra és a képzeletedre hagyatkozol, nincs szó semmiféle szerelemről. Az csak egyszerű tetszés.
És nekem még csak nem is tetszik egyikük sem.
Nincs mese, ez az év sem ígérkezik egyszerűbbnek, mint a hetedik. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz hír-e…

- Mi ez a hangzavar? – Stella hangja szakított ki a gondolataim közül. Azt hiszem, épp időben, mert kezdtem nagyon összezavarodni.
- Tényleg. Én is hallom – füleltem. A folyosó végéről jött a zaj. Onnan, ahol az öltözőnk volt.
- Mintha rengeteg ember kiabálna egyszerre – tűnődött.
- Nem jó jel.
Egymásra néztünk, majd egyszerre kezdtünk futni az öltöző felé. Odaérve lenyomtam a kilincset, de csak résnyire tudtam kinyitni az ajtót, mert valaki odabent pont előtte állt.
- Engedjetek be! – kiabáltam, öklömmel néhányszor rávágva az ajtóra. Éreztem, hogy a „torlasz” eltűnik. – Mi a sz*r? – Ennyit tudtam kinyögni, mikor végre benyitottam a helyiségbe. Döbbenten álltam az ajtóban, de az előttem álló Fannin kívül senki még csak észre sem vette, hogy ott vagyok. Illetve vagyunk. Stella ugyanolyan meglepett arckifejezéssel bámulta velem együtt az öltözőben folyó műsort, amit lényegében az egész csapat produkált.
Az egészből annyit lehetett látni, hogy mindenki ordít mindenkivel, és néha egymáshoz vágnak egy-egy tárgyat, ami épp kéznél van. Repültek a cipők, vizesüvegek, de még a félig megevett szendvicsek is. Az utóbbiból én is kaptam egyet; valaki eltévesztette a célpontot, és engem talált fejbe.
Nem értettem semmit, az egész helyzet eléggé váratlan és zavaros volt. Mégis miért alakult ki tömegveSZekedés az öltözőben? Főleg úgy, hogy a legutóbbi edzésen még minden rendben volt.
- Te tudsz valamit erről? – fordultam Stellához kérdőn.
- Semmit – nézett körbe értetlenül.
Ebben a pillanatban valaki eltalálta a vállamat egy almacsutkával, én pedig hirtelen nagyon ideges lettem. Fogalmam sem volt, mi történik, miért ordít mindenki, és miért talált el valaki egy komplett uzsonnának beillő ételkombinációval. Teli torokból elkiabáltam magamat.
- Elééég! – Úgy tűnt, ez hatott, mert hirtelen mindenki elcsendesedett, és felém fordult. Megköszörültem a torkomat, és ha már egyszer mindenki engem nézett, kihasználtam a helyzetet. Gondoltam, kiderítem, mi is ez az egész. – Itt meg mégis mi történik? – fordultam körbe kérdő tekintettel.
Nos, ez mégsem volt olyan jó ötlet, mint gondoltam, mert egy másodperccel később mindenki egymás szavába vágva kezdett nekem magyarázni, amiből természetesen egy szót sem értettem.
- Ááállj! – ordítottam el magam újra, de a lányok továbbra is mondták a magukét, úgyhogy még párszor meg kellett ismételnem a kiabálós részt, hogy végre elhallgassanak. Ha másban nem is, de abban biztos voltam, hogy másnapra nem lesz hangom.
- Na, jó. Ha mindenki beszél, nem értek semmit, szóval egy valaki mondja el, mi folyik itt. Mondjuk Kíra – néztem a hozzám legközelebb állóra.
- Én sem értem, hogy pontosan mi van. Csak annyit tudok, hogy Bella és Szandra összevesztek valamin – emelte fel a kezét védekezően, jelezve, hogy semmi köze a felforduláshoz.
- Inkább valakin – kotyogott közbe Fanni.
- A barátomon – kiáltott fel villódzó szemekkel Szandra. – Akivel ez a r**anc kikezdett!
Ohó. Kezdett körvonalazódni a történet. Viszont mindaz, amit megtudtam eddig, nem igazán nyugtatott meg. Mi elméletben egy csapat vagyunk. Egy ilyen konfliktus sosem tesz jót senkinek, főleg nem a csapatnak. Kapitányként muszáj volt rendet tennem, de hirtelen ötletem sem volt, mit tehetnék.
- Minek neveztél? – háborodott fel Bella, és dühös tekintettel közelebb lépett Szandrához. A mögötte álló Zita a biztonság kedvéért lefogta a karjánál fogva, nehogy nekimenjen a lánynak. Okos ötlet volt.
- Csajok, hagyjátok abba! – Beálltam a két lány közé, mielőtt még verekedés robbant volna ki kettejük között.
- Nem hagyok abba semmit! – dühöngött Szandra. – Ez – bökött a fejével Bella felé – nagyon jól tudta, hogy Danival együtt vagyunk, mégis ráakaszkodott, és elszerette tőlem. – A mondat végét már valósággal ordította.
- Már mondtam, hogy nem én kezdeményeztem! – kiabált Bella.
- Nem hiszek neked! De ha így lenne, az sem változtatna semmin! A barátnők nem jönnek össze a másik fiújával! – üvöltötte Szandra teljesen kikelve önmagából.
- De nem tehetek róla, hogy beleszerettem! – magyarázott tovább Bella. – Hidd el, hogy nem így akartam! Egyszerűen csak megtörtént!
- Jaj, hagyjál már a közhelyekkel! Alapból szóba se kellett volna állnod vele!
- Te mutattál be neki! – hadonászott idegesen Bella.
- Igen, mert eszembe sem jutott, hogy így hátba támadsz!
- Hé! Nemcsak az én hibám! Ehhez két ember kellett! – védekezett Bella.
- Igen, de most épp te vagy itt, úgyhogy téged küldelek el előbb a p***ába! Hogy volt képed az orrom előtt SMS-ezgetni az ÉN barátommal? Azt hiszed, hülye vagyok, és nem fogom észrevenni? Mégis mióta tart ez az egész? – Szandra teljesen magán kívül volt, én pedig csak álltam közöttük, és próbáltam eldönteni, hogy bele kell-e avatkoznom. Ez az egész ügy elég kényes volt. Szandra és Bella évek óta voltak nagyon jó barátnők, amitől minden csak még bonyolultabb lett.
- Nem akartam neked rosszat! – fakadt ki Bella – De beleszerettem, és mire észbe kaptam, már nem tudtam véget vetni ennek az egésznek. Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked.
- Mégis megtetted! – Szandra egyszerűen nem tudott lenyugodni, de őszintén szólva nem hibáztattam érte. A helyében én is hasonlóképpen reagáltam volna.
- Szandra, állj le! Bella hibázott, de nem szánt szándékkal akart neked ártani! – szólalt meg valaki a hátam mögött.
- Te még véded? – hallottam meg egy újabb hangot. – Összejött a barátnője pasijával!
Na, és ekkor mindenki újrakezdte az üvöltözést. Repkedtek a szitkok, a vádak, és megint előkerültek a dobálható tárgyak is. Ekkor értettem csak meg, hogy mi okozta a felfordulást. Mert addig oké, hogy Bella és Szandra összeveszett, de itt nem volt vége a történetnek. Ugyanis a csapat összes tagja valakinek a pártjára állt, a két fél pedig lényegében egymásnak esett. Olyan volt az egész jelenet, mint egy hatalmas utcai harc, én pedig igyekeztem csillapítani a kedélyeket.
- Lányok, álljatok le! Ez senkinek sem jó! – kiabáltam, de úgy tűnt, hiába. Az öltözőben elszabadult a pokol, és végül az edzésből sem lett semmi. Igaz ugyan, hogy az edző ordítva beterelt mindenkit a pályára, de ezzel csak annyiban lett más a helyzet, hogy a füvön folytatódott a veszekedés. Mindenki kezelhetetlenné vált.
A fejemet fogva bámultam a csapatomat, ahogy egymást küldik el a fenébe a lehető legválasztékosabban fogalmazva. Néztem az edzőt, ahogy próbál rendet tenni (néhány másodpercre sikerült neki elcsendesíteni a lányokat, de aztán valaki újra belekezdett a veszekedésbe), majd inkább többszöri sikertelen próbálkozás után mindenkit hazaküld. Néztem őket, ahogy még hazafelé menet is kiabálnak egymással. Egy szót sem szóltam, csak bámultam rájuk, és azon gondolkodtam, mi lesz velünk, ha ez így folytatódik. Ha széthullik a csapat. Nem kellett volna ennyire sokat beleképzelnem egy veszekedésbe, de úgy éreztem, ez nem egy olyan dolog lesz, ami csak pár napig tart.
Előre féltem mindattól, ami erre a csapatra várt még. Vajon elég erős a köztünk lévő kapocs, hogy túléljen egy nem mindennapi nézeteltérést? Vajon meg tudjuk oldani ezt a problémát?
Fogalmam sincs.