7. Kávé elvitelre

Drága Törpilláim!
Lassan egy év telt el azóta, hogy új részt hoztam volna... És ha őszinte akarok lenni, azt sem terveztem, hogy ma megírom a következőt, de aztán... Úgy adódott, hogy írnom kellett egy fogalmazást, amit addig halogattam, ameddig csak lehetett, mert nem tetszett a megadott téma. Viszont tegnap megírtam. Nem lett túl hosszú, de én úgy éreztem, hogy minden benne van, aminek benne kell lennie. Megmutattam pár embernek, akiknek a véleménye sokat jelent nekem, és legnagyobb meglepetésemre nagyon tetszett nekik. Így hát megvolt a motivációm. Ma reggel elkezdtem írni ezt a részt, amit most elhoztam nektek. Nagyon sajnálom ezt a rengeteg kimaradt időt, de nem tudom megígérni, hogy a következő rész hamar fog érkezni.
Remélem, azért néhányan el fogjátok olvasni ezt a részt. Aki megteszi, annak nem tudom eléggé megköszönni, hogy ennyire kitartóan Alízzal és velem maradt! Nagyon szeretlek Titeket! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Új Facebook-csoportot hoztam létre, mert a réginek elfelejtettem a jelszavát. :/  IDE kattintva találjátok meg.

Október 16. – Hétfő

Egy hónap telt el azóta, hogy a csapatom tagjai egymásnak estek. Több mint egy hónap azóta, hogy azon az estén találkoztam Noellel. És még több mint egy hónap azóta, hogy Viktor megjelent az osztályunkban, és fenekestül felforgatta az életünket.
Azt mondják, egy hónap alatt bármi megváltozhat, a dolgok jobbra fordulhatnak, életek jöhetnek helyre és problémák oldódhatnak meg. Talán így van. De velem semmi ilyesmi nem történt, sőt még rosszabbra sem fordult a helyzet. Minden pontosan ugyanolyan, mint amilyen egy hónappal ezelőtt volt.
A csapattagok szüntelenül fújnak egymásra, sértésekkel dobálóznak, és újabb és újabb konfliktusok alakulnak ki. Az a bizonyos szerelmi háromszög még mindig a vita központjában áll, ám felszínre kerültek emellett más sérelmek is; nekem pedig fogalmam sincs, hogyan békíthetném ki a lányokat egymással.
Noellel azóta sem találkoztam, de azok a zöld szemek néha minden előjel nélkül befurakodnak a gondolataim közé, és nem tehetek ellene semmit. Van valami abban a fiúban, ezt már akkor is éreztem, mikor legelőször megpillantottam. Valami, ami miatt képtelen voltam elfelejteni, annak ellenére is, hogy nem láttam többet. Képtelen vagyok megmagyarázni, mi az a valami, ami megfogott benne, emellett pedig betegesnek találom ezt az egész helyzetet, hiszen nem is ismerem őt, és határozottan nem szeretném első látásra szerelemnek nevezni ezt a dolgot, mert tudom, hogy nem az. Nem zúgtam bele menthetetlenül Noelbe, mint ahogy a filmekben ez sokszor megtörténik, de valamit éreztem. Nem szerelmet, nem is vonzódást. Sokkal inkább… Szimpátiát.
És itt van Viktor is. Viktor, aki váratlanul toppant be az én és a barátaim életébe. Viktor, akibe Stella filmszerűen belezúgott első látásra, és akinek közelében Vilu egyszerűen kifordul önmagából, mert sejtésem szerint barátnőnkhöz hasonlóan ő is gyengéd érzelmeket táplál újdonsült osztálytársunk iránt. Viktor, akinek az arca Noeléhez hasonlóan be-bekúszik a gondolataim közé. És akit körülbelül annyira ismerek, mint Noelt, mégis valami hasonlót érzek iránta, mint a másik fiú iránt. Bár ezt a valamit nem nevezném szimpátiának. A kíváncsiság sokkal megfelelőbb kifejezés lenne rá.
Úgy tűnik, mégis sikerült megfogalmaznom az érzéseimet. Talán csak arra volt szükségem, hogy papírra vessem minden gondolatomat. Talán okkal mondják, hogy egy lány legjobb barátja a naplója…
De azért ettől nem sokkal lett könnyebb az életem, hogy végre tudom, miért köti le ez a két srác a gondolataimat. Mert mindettől függetlenül még távol akarom tartani magamat Viktortól, és ugyanúgy nem találkoztam azóta Noellel.
Ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb gondomat Viktor jelenti. Ő az a srác, aki minden bizonnyal rengeteg titkot őriz és csak a bajt hozza mindenki fejére, aki közel kerül hozzá. Ő a tiltott gyümölcs, akivel normális szülő nem hagyná kettesben a lányát. És pontosan ez az, amiért minden lány őt akarja. Ő jelenti a lázadást, a szabályszegést és a kalandokat. Mindazt, ami a fiatalok legnagyobb álmait testesíti meg. Én viszont nem akarok ezek közé a lányok közé tartozni. Vágyom a kalandokra, de nem olyanokra, melyeknek végén egy drogtanyán kötök ki. Nem tudhatom, Viktor pontosan mennyire „rosszfiú”, és inkább nem kockáztatnám az életemet, ha egy mód van rá. Talán kicsit paranoiás vagyok, de nem érdekel. Féltem Viktortól saját magamat és a barátnőimet is, akik láthatóan nem törik a fejüket olyan dolgokon, mint a veszély, amit ez a fiú jelenthet rájuk nézve. Sokan nyápicnak, élettelennek és halálosan gáznak neveznének emiatt, de félek. Félek mindattól, ami akkor történne, ha beeresztenénk Rámen Viktort az életünkbe. Mert amellett, hogy bajba keverhetne mindnyájunkat, minden bizonnyal néhány összetört szívet is hagyna maga után, ami senkinek sem hiányzik.

***

A mai napom borzalmasan indult. És még annál is borzalmasabban folytatódott.
Már eleve fejfájással ébredtem, ami egyáltalán nem akart csillapodni – még gyógyszer hatására sem –, és a helyzet csak rosszabbodott drága nővéremnek és drága Viktornak köszönhetően. Mondtam már, hogy szeretem a hétfőket?

- Violetta! Halkítsd már le a zenét! – nyöszörögtem félálomban a fejemet fogva. Éppen a suli felé sétáltunk, és a fejfájásomnak köszönhetően mindenkit, aki a legminimálisabb zajt keltette körülöttem, meg tudtam volna fojtani. Mint például Vilut.
- Te most komolyan a teljes nevemen szólítottál? - Döbbenten pislogott rám.
- Ja.
- Tényleg durva lehet az a fejfájás – motyogta, majd rányomott a hívás fogadása gombra, mire végre megszűnt a hangzavar, amit a csengőhangja keltett. – Szia, Noja! Hogy kész van-e az angolleckém? Azt sem tudtam, hogy volt! Oké, sietek. Szia!
- Krízishelyzet? – kérdeztem.
- Az. Borkó ki fog nyírni mindenkit, ha megint nem lesz házink. A múltkor is röpdogával fenyegetett, és tudod, hogy mennyire beszélek angolul! – akadt ki teljesen.
- Semennyire.
- Pontosan.
Két angolcsoport volt az évfolyamunkon a négy osztályból kialakítva. A kezdő és a haladó. Én a két Amerikában töltött évemnek köszönhetően szinte anyanyelvi szinten beszéltem a nyelvet, de ez a három legjobb barátnőmre már nem volt igaz. Mindannyian örültek, ha el tudták makogni, hogy ’Hi, I’m from Hungary’.
- Akkor siess, nem kell megvárnod. Úgyis be akartam ugrani egy kávéért Mariához. – Amennyire tudtam, elmosolyodtam, Vilu pedig már ott sem volt.
Maria [márijá] egy 30-as éveiben járó, olasz nő, aki nagyjából egy éve költözött a városba családjával. Eredeti, szülőhazájából származó kávét szolgált fel kis cukrászdájában két sarokra az iskolánktól. Előszeretettel látogattuk a helyet minden héten a lányokkal. Most viszont egyedül mentem, azt gondoltam, hogy egy jó kávé megmentheti a napomat. Na, ennél nagyobbat is elég régen tévedtem.
Negyedórával később immár egy pohár lattéval ballagtam fel a lépcsőn a terem felé, ahol az angolórám volt minden hétfőn. Azt hittem, még van egy kis időm becsengetésig, de amikor megszólalt az óra kezdetét jelző berregés, rájöttem, hogy a nagy szenvedésben nem figyeltem az időre. Pedig kellett volna. Igaz, hogy még csak október volt, de már így is sikeresen összegyűjtöttem annyi késést, hogy az lassan megfelelt egy igazolatlan órának. Most mit mondjak? Az utóbbi időben nem a pontosságomról vagyok híres.
A csengő hirtelen megszólalása felébresztett annyira, hogy az agyam felfogja: ilyenkor a legjobb ötlet futni. Úgy, ahogy voltam, kávéval a kezemben rohantam végig a folyosón, nem törődve sem a fejfájással, sem a finom itallal. Csak a terem nyitott ajtaját láttam magam előtt a folyosó végén, és nagyon reméltem, hogy lesz akkora szerencsém, hogy a tanárnő is késik.
Már éppen lefékeztem volna a terem előtt, de akkor a szomszédos ajtó kinyílt, én pedig úgy megijedtem ettől a váratlan fordulattól, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. Egyenesen az ajtót kinyitó személy pólójára. Természetesen leesett a kis doboz teteje is. Mert ugye miért is ne? Ó, és hogy fokozzam a feszültséget, azt is elárulom, hogy ki volt az a bizonyos személy, akinek a ruhája szépen magába szívta a „reggelimet”. Naná, hogy maga Rámen Viktror teljes életnagyságban.
- Nabasszus – ennyit tudtam kinyögni, miközben elkaptam a tekintetemet a srácról. Meg az egész angolcsoportról, akik a nyitott ajtón át, a teremből figyelték a műsort. Ott ültek valahol a barátaim is, de nem láttam őket, és reméltem, hogy ez kölcsönös.
Viktor pár másodpercig csak állt egy helyben, valószínűleg azon gondolkozott, hogy mégis mit keres ő ebben az iskolában. Aztán egy hirtelen mozdulattal előre lépett egyet, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Tényleg mindig a legszerencsétlenebb helyzetekben futunk össze – állapította meg a múltkori mozis esetre utalva. Egyet kellett értenem.
- Khm. Igen. Én… Bocsi a pólódért – néztem a szürke anyagon ékeskedő foltra.
- Nem gáz. Van másik. – Egy pillanatra azt hittem, el fog mosolyodni, de nem tette; pedig a szája sarka mintha megrándult volna.
Csak biccentettem egy aprót, aztán szándékom szerint lehajoltam volna a papírpohárért, ami végül a földön landolt, de ekkor megint belenyilallt a fájdalom a halántékomba. Akaratlanul is felszisszentem, és odakaptam a kezemet, ami persze nem kerülte el Viktor figyelmét.
- Minden rendben? – kérdezte, és amikor felegyenesedtem, aggodalmat pillantottam meg a szemében.
- Persze, semmi komoly. Csak a szokásos.
Megint megpróbáltam lehajolni a pohárért, csak hogy megmutassam, teljesen jól vagyok, de mielőtt még összeeshettem volna a fájdalomtól, Viktor felvette a földről az immár feleslegessé vált tárgyat, és kidobta az ajtóval szemben lévő szemetesbe.
- Nem akarsz lemenni a suliorvoshoz? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Kösz, nem, doktor úr – forgattam meg a szememet, mire végre tényleg elmosolyodott. Egy kicsit. Egy nagyon kicsit.
- Oké, én csak kérdeztem! – Mindkét kezét védekezően emelte fel. Én is megeresztettem egy halvány mosolyt, aztán inkább elindultam a terem felé, ahol az órám már öt perce elkezdődött.
Alig tettem meg két lépést, amikor valami eszembe jutott, és megfordultam a tengelyem körül. Végül is nekem már teljesen mindegy volt; így is, úgy is elkéstem.
- Miért jöttél ki az ajtón? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Hogy rám önthesd a kávédat, és aztán felajánlhassak egy újat suli után – vágta rá, mire elkerekedett a szemem. De nemcsak az enyém. Viktor úgy nézett, mintha fogalma sem lenne, ki mondta ezt az imént.
- Őszintén fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam – röhögte el magát pár pillanatnyi hallgatás után. – De ha jobban belegondolok… - tűnődött, de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Nem. – Csak ennyit mondtam, egyetlen szót. Mégis megfagyott a levegő.
Meg sem vártam a reakcióját, újra sarkon fordultam, és elviharzottam a következő ajtó irányába. De nem voltam elég gyors, nem tudtam elmenekülni előle. Amikor a kilincsre tettem a kezemet, megszólalt.
- Kiküldtek az óráról.
Egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy ez az igazi válasz a kérdésemre. Arra, amelyikre először flörtöléssel felelt. Kiküldték az óráról. Nem tudtam, mit tett, ami ennyire felbőszítette a tanár urat, de annak valami nagyon súlyosnak kellett lennie. Borkó még soha senkit nem küldött ki az órájáról. Soha. Senkit. Ha valaki nem írt házit vagy bármiféle szabályszegést elkövetett, Borkó András röpit íratott vagy feleltett, mindezt persze kegyetlen keresztkérdésekkel. De kiküldeni valakit? Az nem is büntetés, a diák még örül is neki. Ezért hát az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy a tanár úr már látni sem bírta Viktort. És én nem akartam tudni, hogyan lehet ezt elérni nála.
Mintha meg sem hallottam volna, amit mondott, lenyomtam a kilincset, és beléptem a terembe anélkül, hogy visszanéztem volna Rámen Viktorra, az egyetlen emberre a történelemben, akit Borkó kiküldött az órájáról.

***

Csak arra tudtam gondolni, hogy igazam volt Viktorral kapcsolatban, amikor először megláttam őt. Nem az az ember, akivel érdemes lenne barátkozni. Valóban félelmet éreztem vele kapcsolatban. De nem tőle féltem. Sokkal inkább attól, amibe belekeverném magam, ha közel engedném magamhoz. Éppen ezért döntöttem úgy év elején, hogy távol tartom magam tőle. Aztán a moziban is. Aztán ma reggel a folyosón is. Ideje lenne már szólni a sorsnak, hogy nem kérek többet az ilyen véletlenekből.
Ezekkel a gondolatokkal üldögéltem angolórán (el sem hiszem, de volt akkora szerencsém, hogy a tanárnő negyedórás késéssel érkezzen) és a nap további részében is. Aztán valahol a hetedik óra közepén megelégeltem az önsajnálatot, és inkább azzal szórakoztattam magamat, hogy számoltam, Erik hányszor tüsszent a megfázása miatt.

- Hé, Alííííz! – ugrott rám hátulról Vilu, mikor már kifelé sétáltam a suli kapuján.
- Szia, Vilu! – Elmosolyodtam, mikor leszállva a hátamról megkerült, és csillogó szemekkel megállt előttem.
- Nincs kedved kávézni egyet? – Igyekeztem nem elájulni a kérdés hallatán. És főleg nem gondolni a ma reggelre.
- Nem – vágtam rá kissé hevesebben a kelleténél, aztán látva a szomorú arckifejezését inkább kijavítottam magamat. – Úgy értem… Nem kívánom a kávét, de szívesen megyek veled Mariához. Én majd veszek egy sütit.
Vilu kitörő örömmel fogadta a válaszomat, úgyhogy elindultunk a cukrászda felé. Útközben semleges dolgokról beszélgettünk – leginkább pletykáltunk -, de aztán mikor már Vilu egy cappuccinóval, én pedig egy nagy doboz profiterollal üldögéltem az ablak melletti kisasztalnál, nővérem feltűnően nem szólt egy szót sem. Már éppen azt fontolgattam, hogy megkérdezem, minden rendben van-e vele, amikor legnagyobb meglepetésemre magától kezdett beszélni.
- Elmondhatok neked valamit? – tette le a kezében tartott csészét óvatosan az asztalra. Nem nézett a szemembe, én pedig hirtelen nagyon megijedtem. Eszembe jutott, hogyan találtam rá évekkel ezelőtt a Sötét Lovag nevezetű kocsmában, és attól féltem, hogy megint bajba keverte magát.
- Perfe. – Teli szájjal válaszoltam, mert amikor megszólalt, éppen egy hatalmas adag édességet lapátoltam a számba, aztán a rémülettől ledermedve úgy maradtam.
Fel sem nézve kezdett bele a mondandójába.
- Azt hiszem, életemben először szerelmes vagyok.
Ennyit mondott, de már megint a lehető legrosszabbkor próbáltam lenyelni a falatot. Félrenyeltem, és nagyon erősen igyekeztem nem megfulladni. Ittam egy korty vizet, és inkább eltoltam magamtól a tányért, biztos, ami biztos alapon.
Kikerekedett szemekkel bámultam a testvéremre.
- És ez a bizonyos fiú is szeret téged? – puhatolóztam.
- Fogalmam sincs – vallotta be Vilu.
- És… Szabad tudnom, hogy ki az? – Hirtelen eszembe jutott, mi történt nem is olyan régen a moziban, és kezdett nagyon rossz előérzetem lenni. Az nem lehet igaz. Nem történhet meg.
Végre felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Aztán kimondta azt a nevet, amit soha nem akartam volna Vilu szájából ilyen körülmények között hallani.
- Viktor.
Szerencsére ezúttal semmi nem volt a számban, mert most biztosan megfulladtam volna.
- Rámen Viktor? Az a Viktor, aki az osztálytársunk? Ekkora és bakancsban jár? – mutogattam idegbajosan a levegőben, próbálva imitálni a magasságát, amit persze csak úgy sikerült megtennem, hogy felálltam a székemről. Bár Viktor nem túl magas, de rajtam így is túltesz.
- Igen, Alíz, ő az! – sziszegte Vilu, jelezve, hogy eltaláltam, de most már üljek le, és ne égessem őt minden vendég előtt.
Döbbenten huppantam vissza a helyemre, és meg sem tudtam szólalni. Ritka az ilyen, de néha előfordul.
- Senkinek sem akartam elmondani – suttogta Vilu. – Mert tudom, hogy Stellának is tetszik. De nem tudtam magamban tartani.
Nagyot sóhajtottam, lehunytam a szememet, és pár másodperc alatt átgondoltam az egész helyzetet. A két legjobb barátnőmnek bejön egy srác (akármit mond is Vilu, nem lehet szerelmes Viktorba, mert nem is ismeri őt), aki valószínűleg nem vágyik komoly kapcsolatra. Legalábbis én így gondolom az alapján, amit tudok róla. De talán egyszer lesz valami közte és az egyik barátnőm között. Talán nem most, de végül is sosem lehet tudni. És akkor az Stella és Vilu barátsága véget fog érni. Kivéve akkor, ha mind a ketten lemondanak Viktorról. Ez az ő döntésük lesz, ha Viktor úgy dönt, hogy lépni fog valamelyikük irányába. Én pedig, akármi történik is, csak kívülről fogom szemlélni az eseményeket, és meghallgatom a barátaim panaszait. Bárhogy nézzük, ennél több közöm nincs az ügyhöz.
De akkor miért érzem azt, hogy mégis van?

Alíz