13. Úristen, mit tettem?

Drága Olvasóim!

Egy újabb résszel érkezem. Látjátok, nem hazudtam, tényleg alaposan felkészültem erre a visszatérésre, így ezúttal nem kell éveket várni a folytatásra. :D

Jó olvasást! 

***

November 5. — vasárnap


Amint említettem, tegnap éjjel olyan mélyen aludtam, mint akit fejbe vertek, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ma reggel olyan fejfájással keltem, mintha valóban fejbekólintottak volna. Persze az sem segített sokat a helyzeten, hogy reggel hétkor, mindössze néhányórányi alvást követően hangos dörömbölés ébresztett.

- Mi a franc? — motyogta mellettem Viktor félálomban.

Ha a dörömbölés nem ébresztett volna fel eléggé, a felismerés, hogy Rámen Viktor anyaszült meztelenül hever mellettem, megtette a hatását.

- Mi a franc? — ismételtem meg én is a kérdést, és azonnal kipattantam az ágyból, aminek következtében azonnal belehasított a fejembe a fájdalom. Egyáltalán nem volt azonban lehetőségem a másnaposság tüneteivel foglalkozni, ugyanis minden energiámat lekötötte, hogy éppen halálra rémítettek az előző éjszaka szépen lassan visszatérő emlékei.

- Úristen — motyogtam a tenyerembe temetve az arcomat.

Úgy tűnt, Viktor visszaaludt, a dörömbölés azonban újrakezdődött. Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy valaki a bezárt szobaajtómat üti ököllel.

- Liz, kelj már fel! — hallottam meg Vilu hangját.

- Basszusbasszusbasszus — ismételgettem suttogva, és elkeseredetten igyekeztem kicsikarni magamból egy épkézláb ötletet a legelcseszettebb helyzet megoldására, amelybe eddigi életem során belekevertem magam.

Végül azt tettem, ami először eszembe jutott.

- Viktor, fel kell kelned — kezdtem el idegesen rángatni a karját, de semmire sem mentem vele. Közben egyébként az is tudatosult bennem, hogy továbbra is teljesen pucér vagyok, így sietve magamra kaptam a köntösömet, és folytattam Viktor ébresztgetését. Végső elkeseredésemben nemes egyszerűséggel pofánvágtam a párnámmal.

- Kelj már fel! — szűrtem a fogaim között.

- Megvesztél? — meredt rám (egyébként teljesen érthető módon) úgy, mintha nem lennék normális.

- El kell tűnnöd. Most. — Nem volt időnk bájcsevegésre.

- Mi? Mennyi az idő?

Megforgattam a szememet. Kit érdekel, mennyi az idő?

- Nem tudom, de le kell lépned, Vilu itt áll az ajtóban és a szüleim is bármikor hazaérhetnek. Nem találhatnak itt téged.

- Jól van, nyugi, megyek már — tette fel védekezően a kezét, minden bizonnyal attól tartva, hogy ha nem indul el hamarosan, még egyszer fejbeverem a párnával. A félelme egyébként jogos volt, mert már éppen emeltem volna a karomat, hogy újra lecsapjak.

Viktor viszonylag gyorsan magára kapta a ruháit, de számomra minden másodperc csigalassúsággal telt. Igaz, hogy Vilu időközben feladta a dörömbölést, de helyette elkezdett telefonon hívogatni, így biztosra vehettem, hogy továbbra sem tett le arról, hogy fel akar kelteni.

- És most? — fordult felém Viktor kérdő tekintettel.

Valóban, arra egészen addig nem gondoltam, hogy hogy juttatom ki őt a házból. Mivel az ajtó előtt a nővérem szobrozott, nem igazán maradt más lehetőség, mint az ablak. Viktor a szemével követte a pillantásomat.

- Ugye most csak viccelsz?

- Talán van jobb ötleted? — tártam szét a karomat idegesen.

Bizalmatlanul méregette az ablakot és az alatta elterülő virágágyást.

- Nézd, jól sikerült a tegnap este meg minden, de azért nem fogom a kedvedért kitörni a nyakamat — jelentette ki. Az álláspontja érthető volt, azonban nem adatott meg számára a választás luxusa.

- Nem lesz semmi bajod, nem vagyunk magasan. Vilu is szökött már ki az emeletről — legyintettem.

Viktor összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi? — kérdezte végül.

- Nincs erre időnk — elégeltem meg a tétovázását, és szélesre tártam az ablakot.

Még néhány másodpercig meredten bámult rám, de végül megadta magát, és sóhajtva odalépett az ablakhoz.

- Előfordult már, hogy egy dühös ex kergetett ki a házból — kezdte Viktor, miközben átvetette a lábát az ablaknyíláson — de még senki nem kényszerített rá, hogy kiugorjak a másodikról.

- Ex? — vontam fel a szemöldökömet, cseppet sem próbálva meg leplezni a kétkedést a hangomban.

- Lehet, hogy még nem volt vele tisztában, hogy hamarosan ex lesz belőle — pontosított, én pedig egy biccentéssel jeleztem, hogy valahogy így gondoltam én is.

Annak ellenére, hogy állítása szerint nem csinált még ilyesmit, Viktor nagyon is könnyedén mászott ki az ablakon.

- Egy élmény volt — nézett fel rám, amikor már a külső párkányba kapaszkodva lógott a levegőben.

- Lehet róla szó, hogy a tegnap éjszakát meg nem történtnek tekintjük? — kérdeztem zavartan.

Viktor arca alig észrevehetően elkomorult, de egy pillanattal később beleegyezően bólintott egyet.

- Köszi — pillantottam rá hálásan, ő azonban nem nézett rám többet. Egy macska kecsességével landolt a virágágyásban, kinyírva néhány petúniát, de legalább a saját nyakát nem törte ki. Vártam, hogy a földet érés után még felnéz, hogy elköszönjön vagy legalább intsen egyet, de semmi ilyesmi nem történt, nemes egyszerűséggel csak elsétált a kertkapu felé.

Kissé értetlenül néztem utána, de nem volt túl sok időm a történteken töprengeni, ugyanis egy nem túl diszkrét köhintés elvonta a figyelmemet. A szomszéd néni egy gereblyével a kezében meredt rám a kertjéből, és semmi kétségem sem volt afelől, hogy végignézte Viktor menekülési jelenetét. Remek.

- Jó reggelt, Zsóka néni! — integettem neki széles mosollyal az arcomon, megpróbálva úgy tenni, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.

Zsóka néni vetett rám egy lesújtó pillantást, majd az orra alatt motyogva valamit odábbsétált, és folytatta a levelek gereblyézését. Akkor ezt megbeszéltük.

- Alíz, nyisd már ki — hangzott fel Vilu üvöltése újra a folyosón, ezúttal egy hatalmasat rúgva az ajtóba.

- Mi ütött beléd? — rántottam fel az ajtót.

- Beléd mi ütött? Már kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a saját hányásodba — meredt rám dühösen.

- Láthatod, hogy jól vagyok. Vagyis… — Hirtelen cseppet sem éreztem jól magam. Vilut félrelökve berongyoltam a fürdőbe, és még éppen időben vetettem rá magam a wc-csészére.

- Jézusom, mennyit ittál? — fintorgott a nővérem az ajtóban állva, mialatt én megállás nélkül öklendeztem.

- Nem eleget — nyöszörögtem elgyötörten, miközben lehúztam a wc-t. Egyelőre még nem kíséreltem meg felkelni a földről.

- Mi?

- Nem érdekes. — Nem éreztem úgy, hogy egyhamar képes leszek beszélni az előző éjszaka eseményeiről, abban azonban már akkor biztos voltam, hogy legjobb lenne elfelejteni az egészet. Elvégre Viktortól is azt kértem, hogy tekintsük meg nem történtnek.

- Ha képes leszel elszakadni a wc-től, vár ránk egy egésznapos takarítás — közölte Vilu.

- Ugye most csak viccelsz? — meredtem rá kétségbeesetten.

- Ha meglátod, hogy néz ki a földszint, tudni fogod, hogy nem viccelek.

Háromszor egymás után lefejeltem a wc-deszkát. Nagyon úgy tűnt, hogy a tegnap esti hibáim miatti vezeklésem haladéktalanul kezdetét veszi.

Apropó hibák és vezeklés. Ahogy a padlón ülve felnéztem az ajtófélfát támasztó Vilura, hirtelen úgy éreztem, mintha valaki átszúrt volna egy tőrt a szívemen. Egészen addig csak azon pörgött az agyam, hogy mennyire rossz ötlet volt részegen elveszíteni a szüzességemet, de a nővéremre pillantva belém hasított a fájdalmas igazság: elárultam a testvéremet és a legjobb barátnőmet.

Ahogy ez a felismerés eljutott az agyamig, a gyomrom azonnal görcsbe rándult, és újra a wc fölé görnyedve találtam magam — ezúttal már nemcsak az öklendezéstől könnyezve.

***

- Nem érezted jól magad a bulin, ugye? — kérdezte Vilu váratlanul, amikor egy órával később két hatalmas kukászsákba gyűjtöttük a ház területén szétszórt szemetet.

A kérdés hallatára megint összeugrott a gyomrom, de már nem maradt bennem semmi, amit kihányhattam volna.

- Dehogynem. Miből gondolod ezt? — kérdeztem vissza, igyekezve kerülni a tekintetét, és inkább egy félig megevett szendvicset próbáltam belepiszkálni a zsákba anélkül, hogy hozzáértem volna. Fúj.

- Abból, hogy éjfél után nem is láttalak. Korán lefeküdtél?

Félrenyeltem a saját nyálamat, úgyhogy rám tört egy kisebb köhögőroham.

- Olyasmi — nyögtem ki végül. — Fáradt voltam.

- Bocs, hogy ennyi idegen volt, nem így terveztük — szabadkozott Vilu, engem pedig elöntött a bűntudatnak egy újabb hulláma. Azt hiszem, ehhez az érzéshez jobb lesz hozzászoknom.

- Ne viccelj, tökéletes bulit szerveztél — mosolyogtam rá a nővéremre, ő viszont csak a szemöldökét ráncolta.

- Biztos vagy benne, hogy minden rendben veled?

- Persze, csak sokat ittam, ez minden — erősködtem.

- Te tudod — vont vállat, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy kész ejteni a témát.

- Miután Nojával leléptetek, Stella és én sokat beszélgettünk Viktorról — szólalt meg hirtelen. Hát ez nem lehet igaz. Bármit megadtam volna, hogy mindössze tíz percen át ne kerüljön szóba a tegnap este, vagy legalább Rámen Viktor, de természetesen nem volt ilyen szerencsém. Igaz, hogy már teljesen üres volt a gyomrom, hirtelen úgy éreztem, ennek ellenére is pillanatokon belül öklendezni fogok.

Mivel éppen azon voltam, hogy ne hányjam tele a mosogatót, inkább nem reagáltam semmit Vilu kijelentésre, de ő ettől függetlenül folytatta a történtek ecsetelését.

- Szegényt teljesen váratlanul érte, hogy nekem is tetszik Viktor. Nagyon haragszom Nojára, amiért elmondta neki. Mindenkinek jobb lett volna, ha nem tudja meg.

- Lehet — nyögtem ki nagy nehezen, csak hogy ne legyek túl feltűnően csöndben.

- De végül nem lett olyan rossz vége a dolognak. Megegyeztünk, hogy mindketten megpróbálunk túllépni rajta. Egyikünk sem szeretné, ha rámenne erre a barátságunk.

- Örülök, hogy meg tudtátok beszélni — mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Én is — mosolyodott el Vilu is, de azért nem kerülte el a figyelmemet az alig észrevehető szomorúság a tekintetében. — De azért nem lesz könnyű — vallotta be.

- Sosem könnyű továbblépni — bólogattam egyetértően. A továbblépés volt az én problémám is: mégis hogy tud az ember túllépni azon, hogy elkövetett egy hatalmas hibát, amit miatt mostanra minden porcikáját elöntötte a bűntudat?

- Beszéljünk inkább valami másról — tapsolt egyet Vilu, kizökkentve az önmarcangoló gondolataimból. Elöntött a megkönnyebbülés a témaváltás gondolatától.

- Oké, miről?

- Nem tudod, mi lett tegnap este Nojával?

Felidéztem magamban az utolsó emlékemet Nojáról, amikor is a folyosón állva szemezett Patrikkal, aki ezzel egyidőben egy szőke lány fenekét markolászta.

- Fogalmam sincs — feleltem, és inkább nem említettem meg ezt a kissé kellemetlen jelentet.

- Őt sem láttam azután, hogy kimentetek a konyhából.

- Érdekes — motyogtam, de a gondolataim valójában egészen máshol jártak. Kezdtem úgy érezni, hogy a fojtogató gombóc a torkomban nem fog egyhamar köddé válni. Ahogy fokozatosan eljutott a tudatomig a tetteim súlya, azon kaptam magam, hogy egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra a fejemben megállás nélkül:

Úristen, mit tettem?