12. Boldog szülinapot!

Sziasztok!

Csodával határos módon ezúttal nem két évvel, hanem egy héttel az előző rész után érkezem a folytatással. Magam sem hiszem el.

Eddig talán ennek a résznek a megírását élveztem legjobban, szóval remélem, hogy nektek is tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki idetévedt!

ui: Boldog szülinapot Alíznak! Szegénynek már vagy 5 éve be kellett volna töltenie a 16-ot, de hát na, tudjuk, milyen lassan haladok az írással. :D

***

November 4. — szombat

Amikor ma reggel kinyitottam a szemem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a nap végére már nem leszek szűz. Nem mintha házasságig akartam volna várni vele, és nem mintha egyetértenék azzal, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az eseménynek a lányok esetében a társadalom nagy része, de… Akárhogy is nézzük, nem így képzeltem el az első alkalmat. Vagy a mardosó bűntudat normális mellékhatás, csak én nem tudtam róla?

***

Azt hinné az ember lánya, hogy ha egy egész estét együtt tölt egy fiúval (ráadásul meglehetősen jó hangulatban), akkor a fiú másnap keresni fogja. Vagy ha nem is másnap, két nap múlva. Tulajdonképpen még három napon belül is megfelelő lenne. Na de hogy egy héttel később sem hallat magáról?

Persze én magam is kereshettem volna Noelt, de ahogy teltek a napok, egyre inkább megmakacsoltam magam. Ha ő nem kíváncsi rám, akkor én sem vagyok kíváncsi rá.

Jó, ez talán nem teljesen igaz. Előfordulhat, hogy az elmúlt egy hétben többször is elvittem megsétáltatni Stephent, és egészen véletlenül minden alkalommal a kelleténél tovább időztünk a kosárpálya környékén. Persze ha bárki kérdezné, ezt letagadnám.

Ma délután is a park felé vettük az irányt a miniatűr szőrcsomóval, és az odafelé vezető úton azzal szórakoztattam magam, hogy Stephen-nel beszélgettem. Lehet, hogy kezd elmenni az eszem.

- Stephen, te férfi vagy — kezdtem. — Te ugye sosem nézed levegőnek a kutyalányokat, ha élvezed a táraságukat? Na ugye, én is így gondolom. Az lesz a legjobb, ha kitörlöm a fejemből a hülye Noelnek és a hülye zöld szemeinek az emlékét is. Jobbat érdemlek én ennél — győzködtem a kiskutyát, igyekezve nem belegondolni, mennyire nézhet bolondnak egy kívülálló.

- Mellesleg tudtad, hogy csak az emberiség mindössze két százalékának van zöld szeme? Annyira igazságtalan, hogy isten egy ilyen semmirekellő alakra pazarolta az a kevés zöld festékét — pufogtam tovább, mialatt elsétáltunk a kosárpálya mellett.

Elhatároztam, hogy még csak oda sem fordítom a fejem a pálya felé, elvégre engem egyáltalán nem érdekel, hogy egy bizonyos srác ott van-e. Egész jól bírtam a próbatételt, már átvágtam a pályát megkerülő ösvényen, csakhogy amikor egy hatalmas csattanást hallottam a közvetlen közelemből, ösztönösen odakaptam a fejem.

A szívem elképesztő iramban kezdett verni, részben az ijedségtől, részben pedig azért, mert a kosárpálya közepén Noel támaszkodott a térdén. A labdája a focikapu előtt pattogott, minden bizonnyal az okozta a csattanást, hogy nekirúgta a pályát bekerítő vasrácsnak.

Néhány pillanatig hezitáltam; megfordult a fejemben, hogy szó nélkül sarkon fordulok, még mielőtt Noel észrevenne, de persze nem ezt tettem. Hogy miért? Minden bizonnyal azért, mert nincs semmiféle önkontrollom.

Hangosan megköszörültem a torkomat, mire Noel felkapta a fejét. Meglepetésként ért az a dühös arckifejezés, amivel szembe találtam magam. Hátrahőköltem.

- Mi van? — förmedt rám, mire felszaladt a szemöldököm.

- Hogy mondod? — kérdeztem vissza.

- Mit akarsz? — tárta szét a karját idegesen. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a megismerkedésünk estéjére, amikor hasonlóan bájos stílusban szólított meg. Hirtelen nem is emlékeztem rá, hogy miért vártam arra egész héten, hogy újra láthassam ezt az embert.

- Hogy mit akarok? Leginkább távozni — jelentettem ki, és Stephen pórázát megrántva elindultam az ösvényen a park kijárata felé.

- Jó, menj csak! — üvöltötte utánam, nekem pedig felment a pumpa az agyamban.

- Mi a franc bajod van, elgurult a gyógyszered? — fordultam vissza kiabálva. Azt hiszem, sikerült meglepnem azzal, hogy még nála is erélyesebben csattantam fel. Nincs mese, mi Székelyek már csak ilyen lobbanékony természetűek vagyunk. Jó, igazából csak én. Meg Vilu, de ő nem is vérszerinti rokonom. Akkor talán a vízben lehet valami, amitől bekattanunk néha. De térjünk inkább vissza az eredeti témánkhoz.

- Nincs most türelmem hozzád — emelte fel a kezét Noel, mintha csak el akarna hessegetni.

Összeszűkült szemekkel néztem rá.

- Feltűnt. Gondoltál már rá, hogy kezeltesd magad?

Noel szemei ezen a ponton már szikrákat szórtak.

- Tűnj. El. Innen. — Szinte már köpte a szavakat.

Nem kellett kétszer mondania, magamtól is távozni készültem.

- Ezúttal remélem, hogy tényleg nem futunk össze többet — vetettem oda búcsúzóul, majd vissza sem nézve elsétáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ignoráljam a kitörni készülő könnyek szúrását a szememben. Még csak az kéne, hogy egy ilyen semmirekellő alak miatt hullassak könnyeket.

Épp csak annyi időre erőltettem egy mosolyt az arcomra, amíg visszaadtam Stephent a gazdájának, de ahogy kisétáltam a kertkapun, már el is tűnt a műmosolyom. Ha nem csörren meg a telefonom éppen abban a pillanatban, talán még a makacs könnyeknek is utat engedtem volna, de Noja hívása szerencsére megakadályozott ebben.

- Hallgatlak — emeltem a fülemhez a telefont.

- Turkáló? — kérdezte azonnal, köszönés nélkül. Hozzám hasonlóan ő sem rajong a felesleges körmondatokért.

- 10 perc — mondtam, és már ki is nyomtam a telefont. Noja hívása a legjobbkor jött. Egy kis turizásnál nem is létezik jobb figyelemelterelés.

Negyedórán belül már egymással párhuzamosan haladtunk a turkáló egyik sorában, egyesével átnézve a felakasztott ruhadarabokat. Mióta köszöntünk egymásnak, egyikünk sem szólt egy szót sem. Általában akkor jöttünk ide, ha valamelyikünknek nyomta valami a lelkét, és muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Ezalkalommal azonban nagyon úgy tűnt, hogy mindkettőnknek égető szüksége van a turiterápiára. Furdalt a kíváncsiság, hogy Nojának mi lehet a gondja, de féltem rákérdezni, ugyanis akkor elkerülhetetlenül felmerült volna a kérdés, hogy velem mi a helyzet. Túl friss volt még az élmény ahhoz, hogy beszélni tudjak Noelről.

- Liz? — lóbált meg az orrom előtt egy felsőt Noja. — Hé, minden oké?

- Velem? Persze, miért? — erőltettem mosolyt az arcomra.

- Talán mert háromszor ismételtem el a nevedet, mire észrevetted, hogy hozzád beszélek. És talán mert rohadt ijesztő ez a vicsor a fejeden — közölte, mire azonnal feladtam a kísérletet, hogy jókedvet színleljek.

- Csak rossz napom van — vontam meg a vállamat, és inkább elmerültem a ruhák válogatásában, bár őszintén szólva oda sem figyeltem arra, hogy miket tartok a kezemben.

- Ezzel tudok azonosulni — sóhajtott Noja.

A lehetőség adott volt mindkettőnk számára, hogy kérdezősködjünk, de inkább szavak nélkül megegyeztünk, hogy egyikünk sem firtatja a másik dolgait.

- Vilu imádná ezt, nem? — mutatott fel Noja egy Good Charlotte logós pulcsit, mire mosolyogva bólintottam.

- Az biztos. Mostanában folyamatosan őket hallgatja.

- Megveszem neki — jelentette ki Noja, bedobva a pulcsit a kosarába.

Noja ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, mert mindenképpen oda szerette volna adni az ajándékát Vilunak. Én legalábbis meg voltam róla győződve, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy velem akar tartani, de amint beléptünk a házba, hamar kiderült, hogy ez mindössze csak egy ürügy volt.

- Meglepetéééés! — hangzott fel a kiáltás, amikor kinyitottam a nappali ajtaját.

Ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Legalább harminc ember tolongott a szobában, egytől egyig a legközelebbi barátaim és ismerőseim. Illetve, azért volt egy kivétel. Vajon ki hívta meg Patrikot?

- Hát ti mit kerestek itt? — néztem körbe döbbenten.

- Természetesen téged ünneplünk — borult a nyakamba Vilu. Elérzékenyülve pillantottam a nővéremre, Nojára és Stellára.

- Szerveztetek nekem egy meglepetés bulit?

- Naná — vigyorgott Stella. — Nem is számítottál rá, mi?

- Hát nem — nevettem el magam. A szülinapom csak a jövő héten lesz, így még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ezen a hétvégén meglepnének valamivel.

- Köszöntőt! — üvöltötte el magát Patrik. Most komolyan, őt ki hívta meg?

Stella a kezembe nyomott egy pohár valamit (tippre vodka narancs lehetett), én pedig kissé zavartan járattam körbe a szemem az összegyűlt társaságon.

- Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek — kezdtem. — Egyáltalán nem számítottam semmi ilyesmire, de sokat jelent nekem, hogy itt vagytok mindannyian. Érezzétek jól magatokat — emeltem fel a poharamat.

- A szülinaposra! — kiáltotta Vilu, és a többiek is követték a példáját. Széles mosollyal az arcomon koccintottam a körülöttem állókkal.

- Na most már csapjunk oda neki — tekerte fel Patrik a hangerőt az egészen odáig halkan szóló hangfalon, és már el is kezdte kitölteni a másik kör italt magának.

- Öhm. Vilu? — fordultam oda a nővéremhez, miközben előkerültek a töményes üvegek és többen üvölteni kezdték az éppen akkor elinduló szám szövegét.

- Igen? — pillantott rám a nővérem a csordultig töltött műanyag pohara fölött, amelybe éppen belekortyolt.

- Anyáék tudnak erről? — utaltam a nappalinkban kibontakozó házibulira.

- Persze — vigyorgott.

- Biztos? — vontam fel kétkedve a szemöldökömet, amikor megakadt a szemem anya kedvenc vázáján, amit az egyik osztálytársunk éppen pohárként használt egy kifejezetten gusztustalannak tűnő koktél szürcsöléséhez.

- Ne aggodalmaskodj ennyit — veregette meg a vállamat Noja, és a kezembe nyomott egy újabb pohár vodka narancsot. — Fenékig.

Még egyszer végigfuttattam a szememet a társaságon, de aztán vállat vonva egy húzásra kiittam a pohár tartalmát. Elvégre egyszer 16 éves csak az ember.

- Boldog szülinapot, Alíz! — torpant meg előttem Bella és… Szandra.

- Kö-köszönöm — dadogtam kissé döbbenten, amiért ők ketten megfértek egymás fél méteres körzetében. — Csak nem szent a béke köztetek?

A két lány összemosolygott.

- Nem láttuk értelmét, hogy egy idióta miatt tovább veszekedjünk — vonta meg a vállát Bella.

- Úgyhogy mindketten elküldtük őt a francba — egészítette ki a történetet Szandra.

Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

- Hát ez nagyon jó hír — böktem ki végül. — Örülök, hogy meg tudtátok beszélni.

- Mi is — mosolygott Szandra, majd belekarolva Bellába, odasétált a focicsapat többi tagjához, akik szintén eljöttek a bulira.

- Ennél szebb születésnapi ajándékra nincs is szükségem — néztem hitetlenkedve Stellára. — Végre senki nem fogja egymást ölni az edzéseken.

- Szinte már unalmas lesz — jegyezte meg Stella, mire mindketten elnevettük magunkat.

A buli lassan elkezdett elterjedni a nappaliból a ház minden pontjába, és ahogy teltek az órák, egyre többen lettünk.

- Kik ezek az emberek? — ráncolta a szemöldökét Noja, de senki nem tudott neki válaszolni. Nagyon úgy tűnt, hogy minden jelenlévő elkezdte meghívni a saját ismerőseit is, így hamarosan megtelt a ház számomra ismeretlen vendégekkel.

Amikor besétált az ajtón a szomszéd város ifjúsági kézilabda-csapatának hat tagja (legalábbis a mezük alapján arra következtettünk, hogy ők azok), Viluval kissé rémülten néztünk össze, de szinte azonnal elnevettük magunkat. Az irányítás egyértelműen kicsúszott a kezünkből, de mivel nem volt mit tenni ellene, inkább elengedtük a dolgot. Egyébként is azt mondják, nincs jobb a spontán buliknál.

Jó néhány pohár vodka narancs után azon kaptam magam, hogy folyamatosan a bejárati ajtó felé pillantgatok azt lesve, hogy egy bizonyos személy átlépi-e a küszöböt. Persze tisztában voltam vele, hogy szinte semmi esély sincs rá, hogy Noel értesül a szülinapi bulimról, és különben is, ő volt az utolsó ember, akit látni akartam. Ettől függetlenül azért továbbra is ösztönösen rajta tartottam a szememet a bejáraton. Természetesen csak azért, hogy azonnal elküldhessem, ha mégis megjelenne. Természetesen.

Egy idő után már nem számoltam, hány pohárnyi vodkát döntöttem magamba, de mivel minél több alkohol került a szervezetembe, annál kevésbé dühített a délutáni találkám Noellel, automatikusan újratöltöttem a saját poharamat abban a pillanatban, ahogy kiürült.

Mondhatni elég kellemesen éreztem már magamat, amikor meghallottam Stella sikkantását. Noja, Stella és én a konyhában beszélgettünk éppen, amikor Stellának felkeltette a figyelmét valaki, aki a folyosón állt.

- Eljött! — kezdett el tapsikolni és ugrándozni örömében.

- Ki jött el? — kérdeztem kissé értetlenül. Nehéz volt elhinni, hogy létezett még ember a városban, aki addigra nem tolongott a házunkban.

- Viktor — suttogta Stella, de mivel alaposan be volt már csiccsentve, a suttogása valójában felért egy kiáltással. Olyannyira, hogy valószínűleg maga Viktor is felfigyelt rá, ugyanis egyszer csak megjelent a konyhaajtóban, és egy biccentéssel üdvözölt mindannyiunkat.

Hirtelen egyikünk sem tudta, mit mondjon, de pár pillanat múlva Viktor megtörte a csendet.

- Boldog szülinapot, Alíz! — mondta.

- Köszönöm — eresztettem meg egy halvány mosolyt felé.

Vilu ezt a pillanatot választotta arra, hogy Viktor háta mögött besétáljon a konyhába. Amint meglátta, hogy ki áll velünk szemben, földbe gyökerezett a lába, és nagyon úgy tűnt, hogy nem mozdul többet az ajtóból.

Viktor észre sem vette (vagy csak figyelmen kívül hagyta) Vilu jelenlétét, és tulajdonképpen mindannyiunkat ignorálva fogta magát, és kisétált a hátsó ajtón a kertbe. Stella és Vilu csillogó tekintete minden lépését követte, amíg be nem csukódott mögött az ajtó. Noja és én összenéztünk a hátuk mögött, és a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ő is pontosan ugyanannyira nem tudja kezelni ezt a helyzetet, ahogy én sem. Nyílt titok volt a baráti körünkben, hogy Stella azóta bele van zúgva Viktorba, hogy először meglátta őt, arról viszont hivatalosan csak én tudtam, hogy Vilu nagyon hasonló érzéseket táplál iránta. Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy Noja számára is teljesen egyértelmű volt a helyzet.

Ami engem illet, meglepődve tapasztaltam, hogy Viktor már nem mozgat meg bennem semmit. Korábban én is éreztem iránta valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat, de mostanra mintha köddé vált volna az érzés. Érdekes.

- Khm — köszörülte meg a torkát Noja olyan hangosan, hogy kizökkentse réveteg tekintettel pislogó barátainkat.

Vilu azonnal elkapta a szemét a hátsó ajtóról, amelyen keresztül Viktor távozott, Stella azonban továbbra is csillogó szemekkel bámulta kijáratot.

- Megyek és beszélgetek vele — szólalt meg hirtelen, mire mindannyian döbbenten néztünk rá.

- Viktorral? — kérdeztem, és óvatosan Vilu felé pillantottam, akinek az arca látványosan elkomorult Stella kijelentése hallatán.

- Igen — bólintott Stella, egyértelműen elhatározva magát. Már meg is tette az első lépést a kert felé, amikor Noja váratlanul útját állta. Kérdő és kissé ijedt tekintettel fordultam felé. Elképzelni sem tudtam, mire készül.

- Előbb talán valaki mással kellene beszélned — szólalt meg halkan Noja.

Stella zavartan nézett vissza rá.

- Hogy érted?

- Szerintem Vilunak és neked lenne miről beszélgetnetek. Igaz, Vilu? — pillantott Noja bocsánatkérő arckifejezéssel a nővéremre. Láttam rajta, hogy nem biztos abban, hogy ez volt a jó döntés, de ugyanakkor megijesztette a gondolat, hogy két barátnője akaratlanul megbántja egymást egy fiú miatt.

- Miről van szó? — fordult Stella Vilu felé, aki szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Szerintem mi nem kellünk ehhez — jelentette ki Noja, és a vállamat átkarolva kivezetett a konyhából a folyosóra.

- Jó ötlet volt ez? Vilu nem akarta elmondani neki. — Igyekeztem nem túl vádaskodó hangot megütni, de egy kicsit haragudtam Nojára, amiért Vilu helyett hozta meg ezt a döntést.

- Ha nem avatkozunk közbe, ki tudja, meddig fajul a helyzet. Így legalább van rá esély, hogy sikerül megbeszélniük a dolgot és továbblépni anélkül, hogy fájdalmat okoznának egymásnak.

- De az is lehet, hogy rosszul sül el a szembesítés — mutattam rá, bár nem igazán bíztam a saját ítélőképességemben. A megszámlálhatatlan mennyiségű vodka narancs kezdett erősen a fejembe szállni.

- Meg fogják tudni oldani — jelentette ki Noja olyan magabiztossággal, hogy engem is meggyőzött.

- Patrik nem tűnik túl hűségesnek az unokahúgodhoz — váltottam témát, amikor megakadt a szemem Patrikon aki a falnak dőlve beszélgetett egy számomra ismeretlen szőkeséggel meglehetősen intim közelségből.

- Már ejtette Lillát. — Noja olyan természetességgel közölte ezt az információt, hogy bárki más azt hihette volna, hogy teljesen hidegen hagyja az exe és az unokatestvére kapcsolata. Én azonban túl jól ismertem őt. Nem mellesleg igaz, hogy tetemes mennyiségű alkoholmolekula garázdálkodott éppen a szervezetemben, az azért nem kerülte el még az én figyelmemet sem, hogy miközben a szőke lánnyal beszélgetett, Patrik le sem vette a szemét Nojáról.

Abban a pillanatban nem tudtam mihez kezdeni ezekkel az információkkal, de igyekeztem elraktározni őket tudva, hogy józan Alíz valószínűleg képes lesz értelmezni őket.

- Értem — mondtam, és inkább nem erőltettem a témát.

Egy kicsit elbambulhattam, mert mire feleszméltem, Noja már rég nem állt mellettem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam a saját szülinapi bulim kellős közepén. A poharammal a kezemben körbefordultam, de rá kellett jönnöm, hogy egy teremtett lelket sem ismerek a körülöttem állók közül, így hát sóhajtva sarkon fordultam, és felbaktattam a lépcsőn. A lépcsősor tetejére érve lehuppantam a fenekemre, és ahogy a korlát rácsain át lenéztem a nappaliban tobzódó tömegre, megmagyarázhatatlan módon elöntött a magány.

Bármennyire is igyekeztem, a vodka narancs átvette az irányítást az agyam felett, lehetetlenné téve, hogy elfeledkezzek a Noellel való vitámról. Már ha vitának lehet nevezni az egymással való ok nélküli ordibálást. Ötletem sem volt, miért förmedt úgy rám, amikor legutóbb kifejezetten jó hangulatban váltunk el egymástól. Be kellett látnom, hogy a srác viselkedése kiszámíthatatlan, és minden bizonnyal jobban járok, ha ezek után messziről elkerülöm. Csakhogy mindennek ellenére nagyon is szerettem volna újra látni őt, már csak azért is, hogy magyarázatot követeljek tőle a viselkedésére. Vagy hogy fejberúgjam egy focilabdával. Ahogy alakul.

- Javíts ki, ha tévednék — szólalt meg váratlanul a hátam mögött valaki, mire akkorát ugrottam, hogy majdnem legurultam a lépcsőn. — De tudtommal a szülinaposnak nem kellene egyedül depiznie a saját buliján — huppant le mellém Viktor.

- Halálra rémítettél — néztem rá szemrehányóan, még mindig a szívemre szorított kézzel.

- Sok emberre vagyok ilyen hatással — vágta rá, én pedig biccentettem egyet. Ezt el tudtam hinni.

- Lett egy piercinged — csúszott ki a számon. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét, hogy kijelentsem a nyilvánvalót.

- Kiváló a megfigyelőképességed — jegyezte meg gúnyosan, mire megforgattam a szememet. — Tetszik? — kérdezte hirtelen, én pedig félrenyeltem a saját nyálamat a váratlan kérdés hallatán.

Amint befejeztem a fuldoklást, vetettem felé egy oldalpillantást. Egy vékony ezüstkarika csillogott az orra jobb felén, és igen, határozottan jól állt neki, de eszem ágában sem volt ezt a szemébe mondani.

- Nem rossz — feleltem végül.

- Szóval mit keresel egyedül itt fent? A barátaid odalent vannak. — Csak hogy egészen biztosan tudjam, merre van az az odalent, kezével a nappali irányába intett.

- Az emberek felével életemben nem találkoztam még — ismertem be.

- És a másik fele?

Eszembe jutott Stella és Vilu, akik legutóbbi információm szerint éppen a Viktor iránti érzéseikről diskuráltak a konyhában, majd felsejlett előttem Noja komor ábrázata, valamint Patrik átható tekintete, amivel a barátnőmet bámulta húsz perccel korábban.

- Bonyolult — mondtam ki végül.

- Tehát bujkálsz. — Úgy bólogatott, mint aki biztos benne, hogy átlát rajtam.

- Nem bujkálok. Nincs odalent senki, aki elől el kellene bújnom.

Viktor vetett rám egy mindentudó pillantást.

- Á, szóval nem jött el. — Átfutott az agyamon, hogy talán valóban átlát rajtam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. — Pedig nagyon is tudtam, és jól láthatóan ezzel ő is tisztában volt.

- Te tudod — tette fel a kezét védekezően. — De azt hadd mondjam el, hogy Mr. Fogalmam Sincs Miről Beszélsz nem érdemli meg, hogy miatta ne érezd jól magad a születésnapodon, ha még arra sem vette a fáradságot, hogy megjelenjen.

Inkább nem osztottam meg vele, hogy Noel nem azért nem jött el, mert nem akart, hanem mert fogalma sem volt a buliról. Persze elég valószínű, hogy nem is akart volna itt lenni, de ezt már sosem tudjuk meg. Viktornak pedig egyébként sem volt a világon semmi köze ehhez a kérdéshez.

- Nem ma van a szülinapom — szólaltam meg végül, csak hogy kijavíthassak valamit a mondandójában.

- Hanem?

- Kedden lesz.

- Akkor ma oda sem adhatom az ajándékomat? — húzta fel a szemöldökét pimaszul.

- Vettél nekem ajándékot? — képedtem el teljesen. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak hallucináltam az iménti mondatát.

- Nem éppen — mondta, majd mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy “hát akkor?”, azon kaptam magam, hogy Viktor ajkai óvatosan végigsimítanak az én ajkaimon.

Amilyen hirtelen jött a csók, olyan hamar véget is ért. Arra sem volt időm, hogy lehunyjam a szemem, mindössze annyira telt tőlem, hogy döbbenten pislogjak rá. Amikor meglátta a meglepett arckifejezésemet, zavartan elnevette magát.

- Bocs… — kezdett szabadkozni rá egyáltalán nem jellemző módon, de nem hagytam neki időt arra, hogy befejezze a mondatot, ugyanis a következő pillanatban magamat is meglepve rávetettem magam az ajkaira.

Ez a csók már semmiben sem hasonlított az első gyengéd puszira. Ellenkezőleg, nagyon is intenzívre sikeredett. Akkor és ott, a lépcső tetején ülve minden logikus gondolat köddé vált a fejemben, és meg sem próbáltam megmagyarázni a tetteimet, pedig valószínűleg nem ártott volna. Az alkohol és a Noel miatti csalódottság elegye azonban egészen váratlan és megmagyarázhatatlan reakciót váltott ki belőlem.

Őszinte leszek, vannak homályos pontjai az éjszaka ezt követő szakaszának, de a lényeges részek nagyon is élénken élnek a fejemben, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek elfelejteni őket.

- Mennyit ittál pontosan? — kérdezte Viktor, amikor már a szobám ajtaja felé oldalaztunk, éppen csak egy levegővételnyi időre szakítva meg a csókunkat.

- Nem sokat — hazudtam ösztönösen, ő pedig nem kérdezősködött tovább.

Amint becsukódott mögöttünk a szobaajtó, valószínűleg fel kellett volna ocsúdnom és felismerni, mekkora hibát készülök éppen elkövetni, de addigra már meghoztam a döntést, és nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkérdőjelezzem azt.

Nem mondanám, hogy sok tapasztalatom van csókolózás terén, de azt minden kétséget kizáróan meg tudtam állapítani, hogy Viktor értette a dolgát. Ahogy az ajka az ajkamhoz ért, hirtelen minden addigi problémám köddé vált, csak rá tudtam koncentrálni, és elkeseredetten vágytam az újabb és újabb kortyra a mennyei gondtalanságból.

Nem egészen tiszták az emlékeim azzal kapcsolatban, hogy hogy jutottunk el az ágyig, de az biztos, hogy percekkel (az is lehet, hogy órákkal, ezen a ponton már régen elvesztettem az időérzékemet) később teljesen meztelenül feküdtem a rózsaszín ágytakarómon, felettem a szintén meztelen Viktorral.

Ha kevesebb alkohol lett volna a szervezetemben, minden bizonnyal rettentően kínosan éreztem volna magam a tudattól, hogy így kitárulkoztam Rámen Viktor előtt. Elvégre mostantól hivatalosan is ő az első és egyetlen ember a világon, aki tudja, hogy van egy heg a belső combomon, ami életem első borotválkozási kísérletének állít emléket. Akkor és ott, Viktor csókjaiba belefeledkezve nem éreztem át ennek a jelentőségét, most viszont, némi idő elteltével, nagyon is tisztán értem a dolgot. És az a görcs a gyomromban nagyon is valós jele a megbánásnak.

Öröm az ürömben, hogy legalább eseményi utáni tablettáért nem kellett rohangálnom másnapos szégyenemben, ugyanis Viktor meglehetősen felkészült volt.

- Te mindenhova ezzel mászkálsz? — zökkentem ki egy pillanatra, amikor előrángatott a nadrágzsebéből egy bontatlan doboz óvszert.

- Jobb biztosra menni — vont vállat, majd gyakorlott mozdulattal feltépte a csomagolást.

Ez a kis közjáték lett volna az utolsó lehetőségem arra, hogy észhez térjek, magamra kapjam a ruháimat és kitessékeljem Viktort a szobámból, de ilyesmi meg sem fordult a fejemben abban a pillanatban. A vodka narancsok könnyedén meggyőztek arról, hogy Viktorral lefeküdni a világ legjobb ötlete, és őszintén szólva eszem ágában sem volt ellenérveket felhozni.

Nehéz lenne megmondani, mikor kezdtem el végül megbánni a dolgot, de a belém hasító váratlan és szűnni nem akaró fájdalom viszonylag hamar elkezdett észhez téríteni. Akkor azonban már úgy éreztem, túl késő meghátrálni; ha egyszer belevágtam, akkor csináljuk rendesen.

- Fáj? — súgta a fülembe, amikor már nehezemre esett titkolni a szenvedésemet.

- Kicsit — nyögtem.

Meglepett, hogy milyen gyengédséggel csókolt meg ezután, én pedig nagyon igyekeztem elmerülni a csókban, elfeledkezni a fájdalomról és megállítani a kezdődő józanodás folyamatát, de mindez elég nagy kihívásnak bizonyult. Velem ellentétben Viktor egyértelműen nem küzdött ehhez hasonló nehézségekkel, ugyanis nem sokkal később egy elégedett nyögés kíséretében omlott a mellkasomra.

Nehezen tudtam volna nevesíteni az abban a pillanatban bennem kavargó érzéseket, afelől azonban semmi kétségem nem volt, hogy össze vagyok zavarodva. Emellett volt egy olyan érzésem, hogy valamiről megfeledkezem — vagy éppen szándékosan az agyam mélyére száműzöm — de valahogy képtelen voltam rájönni, mi lehet az.

Homályosan érzékeltem, hogy Viktor felpattant az ágyról, hogy kidobja a kukába az óvszert, de fejben teljesen máshol jártam. Úgy elmerültem a cirkáló gondolataim örvényében, hogy azt már észre sem vettem, hogy visszahuppant mellém az ágyra.

- Megbántad? — Szinte suttogta ezt az egy szót, mégis olyan élesen törte meg a szoba csendjét, mintha legalábbis sikítva tette volna fel a kérdést.

Valószínűleg igennel kellett volna felelnem, de abban a pillanatban még én magam sem tudtam, hogy ez az igazság, így gondolkodás nélkül megráztam a fejemet. Viktor válaszul halványan elmosolyodott.

Fogalmam sem volt, hogy vajon itt tervezi-e tölteni az éjszakát, vagy inkább lelép. Abban sem voltam biztos, hogy most illene-e beszélgetnünk is valamiről, vagy az csak tovább rontana a (számomra) egyébként is egyre kellemetlenebbé váló helyzeten. Már éppen nyitottam a számat, hogy megtörjem a beállt csendet, amikor oldalra fordulva döbbenten vettem észre, hogy Viktor mély álomba merült mellettem. Remek. Legalább az ittalvással kapcsolatos kérdésre választ kaptam, és nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetést is elnapoljuk.

Zavartan mocorogni kezdtem. Soha nem aludt még fiú az ágyamban, főleg nem meztelenül. Ha már itt tartunk, én sem aludtam még meztelenül az ágyamban, és nem is éreztem túl kényelmesen magamat, ahogy bármiféle takarás nélkül hevertem ott. A szívem újra hevesebben kezdett verni, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az oka. Mindenesetre ezzel egyidőben az a bizonyos görcs is kialakulni érződött a gyomromban.

Ha józanabb és éberebb vagyok, nagy valószínűséggel már akkor elöntött volna a mostanra kiteljesedett szégyenérzet és megbánás, de a kábult és fáradt agyam abban a percben csak halványan érzékelte, hogy valami nincs rendben.

Percekkel később pedig már úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.