15. A mászóka tetején

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzés óta elég sok izgalmas dolog történt velem, ugyanis megvalósítottam az egyik legnagyobb álmomat: külföldre költöztem. De akármennyi új kihívással jár is mindez, továbbra is eltökélt szándékom befejezni ezt a történetet, így hát meg is hoztam a következő részt.

Jó olvasást! :)

***

November 23. — csütörtök


Több mint két hét telt el azóta, hogy bevallottam Vilunak a Viktorral töltött éjszakát. Arra számítottam, hogy a kapcsolatunkat ezek után nehéz lesz újjáépíteni, de legnagyobb meglepetésemre másnap reggel a nővérem bekopogott a szobám ajtaján.

- Indulunk? — kérdezte halvány mosollyal az arcán. Értetlenül néztem vissza rá.

- Öhm. Persze — dadogtam. Egyértelműnek vettem, hogy aznap egyedül sétálok el a suliig, mert hát mégis miért akart volna Vilu a társaságomban időzni.

- Nem teljesen értem, mi történik most — böktem ki, amikor kiléptünk a kapun.

- Suliba megyünk? — Vilu elég furán nézett rám, nekem pedig egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy az előző esti beszélgetésünket csak álmodtam. Mert hogy a nővérem éppen úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna.

- Azt hittem, időre van szükséged — tértem a tárgyra.

- Én is azt hittem. De sokat gondolkoztam tegnap éjszaka, és rájöttem, hogy nincs jogom haragudni rád.

Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Már miért ne lenne hozzá jogod?

- Mert Viktor nem a pasim, nem csalt meg veled, és nyilvánvalóan nem is azért feküdtél le vele, hogy nekem fájdalmat okozz. A nővérem vagy, és egyáltalán nem szeretnék veled egy srác miatt veszekedni — vont vállat.

Ezek után percekig néma csendben sétáltunk egymás mellett, ugyanis én a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Vilut mindig is olyan embernek ismertem, aki nehezen bocsát meg, éppen ezért borzasztóan szokatlan volt tőle ez a reakció. Félreértés ne essék, nagyon örültem neki, hogy ilyen gyorsan rendbe jöttek köztünk a dolgok, mégis, valamiért azt éreztem, hogy nem teljes a kép. De hát ajándék lónak ne nézd a fogát, nem igaz?

- Köszönöm, hogy így állsz hozzá — törtem meg végül a csendet. — Én sem szeretném, ha ez közénk állna.

- Nem fog — mosolygott rám Vilu. Ahogy rám nézett, egy pillanatra megláttam valamit a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Akármi is volt, nem tartott tovább egy másodpercnél, én azonban nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel Viluval.

Így hát, bár elméletben szent volt a béke köztünk, az elmúlt két hétben meglehetősen kellemetlenül éreztem magamat a nővérem társaságában. Ahányszor csak találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy mondani szeretne nekem valamit, de sosem tette.

Ezzel az érzéssel egyébként gond nélkül tudtam azonosulni, ugyanis, bár Vilu előtt meglepő könnyedséggel vallottam színt a kis kalandomról, Stella esetében már egészen más volt a helyzet. Minden nap találkoztunk a suliban, délutánonként pedig az edzéseken is, ami nagyjából kétezer alkalmat adott volna nekem arra, hogy bevalljak neki mindent. De amint az az előző mondatokból kitalálható, egyetlen ilyen alkalmat sem használtam ki. Hogy miért nem? Erre a kérdésre még én sem találtam meg a választ, de valószínűleg nagyban hozzájárul a halogatásomhoz a félelem. Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Vilu reakciója egyedi eset volt, és Stellától ennél sokkal rosszabbra kell számítanom.

- Föld hívja Alízt — kalimpált Vilu az orrom előtt. Mostanában szokásommá vált hosszú percekig a semmibe meredni, mialatt az agyamban ölre mentek egymással a gondolataim. Ez ma reggel, a suli előtt álldogálva sem volt másként.

- Bocsi, csak elbambultam — mondtam, és megeresztettem felé egy halvány mosolyt.

- Még nem beszéltél vele, ugye? — biccentett Stella felé, aki éppen akkor fordult be a sarkon.

- Nem — feleltem, és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni, csak hogy minél tovább el tudjam kerülni a közeledő Stella tekintetét.

- Velem is tudtál beszélni. Vele miért nem? — tette fel az egymillió dolláros kérdést.

- Nem számítottam rá, hogy megbocsátasz nekem — szólaltam meg némi gondolkodás után.

- És? — ráncolta értetlenül a szemöldökét.

- És félek, hogy Stella tényleg nem fog — suttogtam, mivel az említett már túl közel volt hozzánk ahhoz, hogy normál hangon beszéljek róla.

- Sziasztok! — Stella mosolyogva állt meg mellettünk. Igyekeztem én is hasonlóan vidám arcot vágni, de egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy hamarosan miattam fog lehervadni a mosolya.

- Nojával mi van? — kérdezte Vilu hirtelen, Stella háta mögé sandítva.

Valóban, Noja kifejezetten komor arccal lépett oda hozzánk néhány másodperccel később.

- Minden oké? — tudakoltam. Őszinte aggodalomra adott okot a meggyötört arckifejezése.

- Nem — vágta rá egyszerűen, mi hárman pedig rémülten néztünk össze.

- Mi történt? — kérdezte Stella, és vigasztalóan megsimította Noja vállát.

- Hosszú — legyintett Noja.

- Van időnk — vont Vállat Vilu.

Noja értetlenül pillantott rá.

- Mindjárt kezdődik az első óra.

- Kit érdekel az első óra? — forgatta a szemét Vilu. Mondjuk, őt nem ártott volna, ha érdekli, mert biosszal kezdtünk, ő pedig a kelleténél több egyessel rendelkezett belőle.

- Hallgatunk — csatlakoztam én is Noja nógatásához, mire Stella is buzgón bólogatni kezdett.

Noja végigjáratta a pillantását mindhármunkon, és miután konstatálta, hogy nem fogjuk feladni, sóhajtva beadta a derekát.

- Patriknál aludtam — vallotta be suttogva, egyértelműen kerülve a tekintetünket.

- Mi? — szakadt ki automatikusan mindhármunkból a kérdés.

- Hadd ne kelljen elismételnem — nézett fel könyörgő tekintettel.

- De… de hát… miért? — makogtam teljesen összezavarodva.

- Valószínűleg azért, mert teljesen elment az eszem — vágta rá Noja idegesen. Egyértelműen látszott, hogy borzasztóan dühös önmagára.

- Az biztos — értett egyet Vilu, cseppet sem próbálva palástolni, mennyire érthetetlennek tartja Noja viselkedését. — Mégis hogy történhetett ez meg?

- Nem lehetne, hogy elhalasztjuk ezt a beszélgetést? Még el sem kezdődött a nap, de már széthasad a fejem — motyogta Noja, arcát a tenyerébe temetve.

Stella, Vilu és én összenéztünk a feje felett. Mindkettőjük tekintetéből pontosan ugyanazt az elképedést olvastam ki, ami minden bizonnyal az én tekintetemből is áradt.

- Menjünk órára — javasoltam végül megköszörülve a torkomat. — Tanítás után pedig találkozunk a kávézóban.

Vilu szemében láttam, hogy legszívesebben nem hagyná még annyiban a témát, de akármennyire is kíváncsiak voltunk Noja beszámolójára, azért egy egész napot nem lett volna tanácsos ellógnunk a suliból. Márpedig biztosra vettem, hogy minimum ennyi időt venne igénybe Noja és Patrik legújabb kalandjainak kivesézése.

***

És igazam is lett. Végül egészen zárásig a kedvenc kávézónkban gubbasztattunk egy félreeső sarokban, az asztalunkon pedig körülbelül egy tucat üres csésze tornyosult kézzelfogható bizonyítékaként annak, hogy hosszú órákat töltöttünk Noja faggatásával.

- Hogy érted azt, hogy hónapok óta beszélgettek? — kerekedett ki Stella szeme nem sokkal azután, hogy Noja belekezdett a meséjébe.

- Úgy, ahogy mondom — vont vállat Noja. — Miután összeszűrte a levet Lillával, írtam neki egy rövid, de lényegretörő üzenetet arról, hogy jobban teszi, ha békén hagyja az unokahúgomat. Természetesen magasról tett a követelésemre, én viszont nem adtam fel.

- És egy idő után már nemcsak Lilláról folyt a beszélgetés, ha jól sejtem — jegyeztem meg két korty kávé között.

- Hát… nem — vallotta be Noja, látványosan elpirulva.

- Miért érzem úgy magam, mintha újra hetedikesek lennénk? — tette fel a költői kérdést Vilu, mire diszkréten bokán rúgtam az asztal alatt. Szegény Noja éppen eléggé meggyötörtnek tűnt, és Vilu gúnyos megjegyzései nem feltétlenül segítettek a helyzeten.

- Tudom, hogy le kellett volna tiltanom őt már rögtön az elején, de… — folytatta Noja, figyelmen kívül hagyva Vilu beszólását — nem tettem. Azt hiszem, nem akartam belátni, hogy milyen hatással van rám a beszélgetésünk.

- Wow — tátogta Stella döbbent tekintettel úgy, hogy csak Vilu és én lássuk.

- Aztán megtudtam, hogy szakított Lillával. Nem mondta, hogy miattam tette volna, de valamiért úgy éreztem, hogy ez volt az oka.

- De a szülinapi bulimon láttuk őt egy másik lánnyal — ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Igen — értett egyet Noja sóhajtva. — Az… az a látvány elég váratlanul ért. Nagyon dühös lettem, de igazából nem is tudtam, miért. Mármint… továbbra is ugyanolyan patkánynak gondoltam, mint az elmúlt három évben, meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy mással látom.

- Mégis fájt látni — mondtam, kiolvasva a szeméből a gondolatait.

Noja bánatos tekintettel bólintott.

- Amikor később összefutottunk a kertben, magamat is megleptem azzal, hogy mennyi mindent vágtam a fejéhez. Múltbeli és aktuális sérelmeket, a legtöbbről azt sem tudtam addig a pillanatig, hogy léteznek. Aztán megcsókolt.

- Wow. — Stella ezúttal meg sem próbálta leplezni a döbbenetét.

- Patrik egy alávaló féreg — jelentette ki Noja. Az volt az érzésem, hogy leginkább saját magát szeretné meggyőzni erről. — De…

- De egy jól csókoló féreg? — találgatott Vilu.

Noja horkantva felnevetett.

- Így is mondhatjuk — biccentett. — Volt képe vigyorogva azt mondani nekem, miután megcsókolt, hogy ezek szerint hatásos volt a terve.

- Csak nem egy újabb Patrik-féle zseniális terv? Kezdem azt hinni, hogy tényleg visszamentünk az időben — motyogta Vilu az orra alatt, de persze mindannyian tisztán hallottuk.

- Mint kiderült, feltett szándéka volt, hogy féltékennyé tegyen Lillával. Amikor megismerte, nem tudta, hogy rokonok vagyunk, de miután ez kiderült, kihasználta a lehetőséget.

- Oké, ne haragudj, de most már muszáj megkérdeznem — egyenesedtem fel. Noja felvont szemöldökkel nézett rám, valószínűleg pontosan tudva, mit fogok kérdezni.

- Ne kímélj.

- Te ezek után tényleg képes voltál lefeküdni vele?

Amint feltettem a kérdést, rögtön elszégyelltem magam attól, hogy mekkora egy álszent dög vagyok. Nehogy már pont én kérjek számon másokat amiatt, hogy kivel fekszenek össze.

- Mint mondtam, valószínűleg teljesen elment az eszem — vont vállat Noja.

- Legalább az önértékelésed még rendben van — veregette meg a vállát Vilu “vigasztalóan”.

- Nézzétek, én is pont annyira megvetem magam emiatt, mint ti engem — tette fel a kezét védekezően Noja. — De amikor tegnap este rám írt, én… Nem is gondolkoztam, csak felkaptam a kabátomat, és átmentem hozzá. Fogalmam sincs, mit képzeltem és még most sem tudom megmagyarázni.

Noja az asztalra könyökölve a tenyerébe temette az arcát, mi hárman pedig aznap már sokadik alkalommal néztünk össze a feje fölött. Tulajdonképpen egyikünk sem tudta, mihez kellene most kezdenünk. Elvégre nem mindennapos dolog, hogy az ember legjobb barátnője lefekszik a semmirekellő exével, aki pár hete még az unokatestvérével járt.

- Újra beleszerettél? — törte meg végül a csendet Stella. Vilu és én kikerekedett szemekkel bámultunk rá a váratlan kérdés hallatán, de aztán némi gondolkodás után Noja felé fordítottuk a tekintetünket, érdeklődve várva a válaszát.

- Nem — rázta a fejét vehemensen. — Sosem fogok újra beleszeretni Rácz Patrikba.

Hogy nyomatékosítsa a kijelentését, Noja ököllel rácsapott az asztalra. Kész csoda, hogy egy darab csésze sem pottyant le a földre a felhalmozott gyűjteményünkből.

- Oké — hőkölt hátra Stella Noja heves reakciója láttán. — Csak egy kérdés volt.

***

Miután Noja befejezte a vallomását, szokatlan módon kínos csend állt be a társaságunkban. Noja elmerült a saját gondolataiban, mi hárman pedig tanácstalanul kapkodtunk a tekintetünket egymás között. Amikor egyértelművé vált, hogy senkinek nincs több mondanivalója, szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy elindulunk hazafelé, és hamarosan már Viluval kettesben sétáltunk az utcán, továbbra is néma csendben.

Miután hazaérve becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, fáradtan terültem el az ágyamon. Arra számítottam, hogy azon nyomban álomba merülök, annyira lestrapáltnak éreztem magam, de valahogy mégsem így történt. Minél tovább hevertem ott, annál inkább azt éreztem, hogy szétrobbanok a feszültségtől.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam magamra a téli edzős szettemet, és néhány perccel később már Vilu ajtaján kopogtattam.

- Igen? — kiáltotta.

- Elmegyek futni — dugtam be a fejem az ajtaján. Pontosan ugyanúgy feküdt az ágyán elterülve, mint ahogy én is tettem öt perccel azelőttig.

- Hogy hova mész? — támaszkodott fel a könyökére.

- Futni — ismételtem meg.

- Gyűlölsz futni — emlékeztetett.

- Ha nem futok, felrobban a fejem — jelentettem ki, mire aprót biccentett.

- Oszd meg a helyzetedet, hogy tudjam, hol keresselek, ha elrabolnak — kérte mintegy mellékesen, majd visszahuppant az ágyra, és a telefonját kezdte nyomkodni.

Válaszul csak megforgattam a szemem, de azért eleget tettem a kérésének. Sosem lehet tudni.

***

Ötletem sem volt, merre érdemes futni a városban, de azt az egyet biztosan tudtam, hogy a kosárpályát messziről el fogom kerülni. Már csak az hiányzott volna, hogy újabb szócsatába keveredjek a szeszélyes hangulatú focistával, akinek még gondolatban sem akartam kiejteni a nevét.

Így hát inkább a parkkal ellentétes irányban kezdtem kocogni. Eleinte céltalanul róttam az utcákat a köztéri lámpák fénye alatt, de aztán úgy döntöttem, hogy gyerekkorom kedvenc játszótere felé veszem az irányt. Eszembe jutott, mennyire szerettem a mászóka tetején gubbasztva rajzolgatni, és az emlékfoszlány hatására ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy visszatérjek oda.

Mire elértem a játszótérig, elegem is lett a futásból. Fogalmam sincs, hogy képesek egyesek órákig futni anélkül, hogy belehalnának az unalomba.

Gondolkodás nélkül a mászóka felé vettem az irányt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy éreztem, ha újra összekuporodhatok a tetején, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, akkor hirtelen minden problémám megoldódik. Amint azonban közelebb értem hozzá, hamar egyértelművé vált, hogy a gondjaim nem hogy nem fognak köddé válni, hanem tovább gyarapodnak.

Sajnos nem sikerült elég halkan lefékeznem ahhoz, hogy a mászóka tetején gubbasztó Noelnek ne tűnjön fel a jelenlétem. Amint felfogtam, hogy nem csak a szemem káprázik és valóban ő az, azonnal elöntött a harag. Noel nem érdemelte meg gyerekkorom titkos kedvenc helyének oltalmát. Bár ha belegondolok, én sem kifejezetten voltam rá érdemes abban a pillanatban.

Úgy tűnt, hogy érkezésemig Noel arcát a tenyerébe temetve kuporgott a mászóka tetején, amint azonban feltűnt neki a jelenlétem, felkapta a fejét, a tekintetünk pedig azonnal egymáshoz vonzotta a másikét, akár csak két ellentétes pólusú mágnes.

Egy pillanatra teljesen megbabonázott a zöld szemeinek csillogása, de aztán szerencsére sikerült felráznom magamat a kábulatból.

- Már el is tűnök — tettem fel a kezem megadóan, némi éllel a hangomban, utalva legutóbbi szóváltásunkra.

- Várj — kiáltott utánam abban a pillanatban, hogy sarkon fordultam.

Megtorpantam, de nem fordultam vissza felé.

- Ne haragudj. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy abban sem voltam biztos, nem csak képzetem a szavait.

- Tessék? — fordultam vissza félig, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek a szemébe.

- Ne haragudj — ismételte meg ezúttal egy fokkal hangosabban. — Nem érdemelted meg, hogy úgy beszéljek veled, ahogy.

- Akkor miért tetted? — kérdeztem, ezúttal már teljes testtel felé fordulva.

Noel lehunyta a szemét és vett egy nagy levegőt. Ha akartam volna, sem tudtam volna megtippelni a szavakat, amelyek ezt követően elhagyták a száját.

- Aznap tudtam meg, hogy szükségem lesz egy második gerincműtétre.

Azt hittem, az elmúlt hetekben minden lehetséges magyarázattal előrukkoltam már Noel viselkedésére. Tévedtem.

Nem fogok hazudni, néhány rövid (oké, hosszú) pillanat erejéig tátott szájjal bámultam rá a vallomása után. Szerencsémre Noel ezalatt azzal volt elfoglalva, hogy az ölében összekulcsolt kezeit bámulta, láthatóan kerülve a tekintetemet, így volt egy kis időm összeszedni magamat.

De tulajdonképpen hogy szedi össze magát az ember egy ekkora horderejű vallomás után? Megköszörültem a torkomat és felkészültem rá, hogy mondok valami vigasztalót, biztatót vagy legalább valami vicceset, de szinte azonnal be is csuktam a számat. Végül azt tettem, amiért eredetileg a játszótérre jöttem: felmásztam a mászóka tetejére. Talán nem is olyan nagy baj, hogy ezúttal megoszthattam valakivel a kedvenc helyemet.

- Szeretnél róla beszélni? — kérdeztem végül hosszú hallgatás után. Egymással szemben ültünk az apró, négyzet alakú területen, némileg összegabalyodott lábakkal. Az emlékeimben határozottan nagyobbnak érződött ez a hely.

- Nem igazán szoktam — vont vállat Noel válaszul.

- Nem ez volt a kérdés — löktem meg a térdemmel a lábát, megeresztve felé egy halvány mosolyt. Amikor az ő arcán is feltűnt egy alig észrevehető mosoly, érezhetően felgyorsult a szívverésem.

A mosolya sajnos tiszavirág-életű volt, ugyanis egy pillanattal később már idegesen kezdett dobolni az ujjaival az alattunk elterülő deszkákon.

- Négy évvel ezelőtt volt egy balesetem — kezdett bele lehajtott fejjel. — Életmentő műtétre volt szükségem. Az orvosok azt mondták, olyan súlyosan megsérült a gerincem, hogy nem valószínű, hogy valaha is újra képes leszek járni. Két és fél évet töltöttem kerekesszékben.

- Aztán másfél évvel ezelőtt “csoda történt” — ezt a két szót meglehetősen szarkasztikusan ejtette ki. — A családom legalábbis így gondolta. Én végig éreztem, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az elmúlt másfél évben újratanultam járni, sőt, az utóbbi időben már a focizásig is eljutottam, ahogy azt láthattad.

Ez volt az első alkalom, hogy felnézett rám egy pimasz szemöldökfelvonás erejéig. Nem tudtam visszafogni a mosolyomat az első találkozásunkra visszagondolva. Noel nemcsak “eljutott a focizásig”. Eszméletlenül tehetséges volt. Összeszorult a szívem a tudattól, hogy nem itt ér véget a történet. 

- Aznap reggel, amikor találkoztunk, az orvosom közölte velem, hogy újabb gerincműtétre van szükségem. Nem ért váratlanul, éreztem már egy ideje, hogy valami nincs rendben, de így kimondva valósággá vált a legnagyobb félelmem.

Néztem, ahogy a szemét elöntik a könnyek és erősen küzd az ellen, hogy elkezdjenek legördülni arcán. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem ettől a látványtól.

- Ha nem vállalom a műtétet, szinte biztos, hogy újra lebénulok. De ha megműtenek, az sem garantálja, hogy nem veszítek el újra mindent — suttogta, két ujját az orrnyergére szorítva. — A kamaszkorom nagy részét kerekesszékben töltöttem és mielőtt még elkezdhettem volna reménykedni abban, hogy visszakapom az életemet, most itt vagyok 18 évesen és nagyon úgy tűnik, hogy a felnőtt életem is erről a szarról fog szólni.

Az utolsó mondat végére már remegett a hangja, a kezét pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy attól tartottam, pillanatokon belül patakokban fog folyni a vér a tenyeréből.

Amikor végre a szemembe nézett, tudtam, hogy ő is ugyanazt látja, amit én: egy tehetetlen könnyekkel eláztatott szempárt.

Néhány percig néma csendben bámultuk egymást és érdekes módón nem éreztem rá késztetést, hogy mindenképpen mondjak valamit. Nem volt mit mondani.

Végül egy határozott mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról.

- Mi a legnagyobb álmod? — törtem meg a csendet.

Noelt láthatóan meglepte a kérdés.

- Mindig is profi focista akartam lenni — bökte ki végül némi gondolkodás után. Éreztem, hogy ezután következik egy “de”. — De már nem merem megengedni magamnak, hogy erről álmodjak.

- Túl nagy az esély a csalódásra — bólintottam megértően.

- Pontosan — biccentett.

- Anyukám azt szokta mondani, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk.

Noel felvont szemöldökkel nézett rám, láthatóan nem teljesen értve, hogy hova akarok kilyukadni.

- Tudom, hogy valószínűleg sosem leszek képes teljesen átérezni azt, amit te érzel most. Csak azt szerettem volna mondani, hogy ne dobd el magadtól a jelent azért, mert a jövőben lehet, hogy elveszíted azt, amid most van.

Az utolsó szavakat már egészen halkan mondtam ki, ugyanis idő közben rájöttem, mennyire nincs jogom tanácsokat osztogatni ennek a srácnak, aki olyan nehézségekkel küzd éppen, amit én felfogni sem tudok teljesen.

Noel hosszasan nézett engem anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Minden egyes múló másodperccel egyre borzasztóbban éreztem magam.

Legnagyobb meglepetésemre azonban pár perc után halovány, de őszinte mosoly terült el az arcán.

- Igazad van. Ki kellene élveznem minden percet. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.

- Segíthetek benne — csúszott ki a számon anélkül, hogy átgondoltam volna. — P-persze csak ha szeretnéd — dadogtam zavartan, igyekezve menteni a menthetőt.

- Hogyan?

Őszintén zavarodottnak tűnt — megjegyzem, érthető módon — azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan tudnék én bármiben is segíteni neki. Ugyanakkor azt is láttam, hogy megcsillant a szemében a kíváncsiság.

- Például legyőzhetlek párszor egykapuzásban — vontam vállat.

Noel halkan felnevetett.

- Na, ahhoz aztán tényleg csoda kéne.

- Már elnézést, de nem emlékszem, hogy eddig bármikor is nyertél volna — háborodtam fel.

- Akkor nem lehet túl jó a memóriád.

- Néha azt kívánom, bár rosszabb lenne. — Ez a mondat teljesen véletlenül csúszott ki a számon, de már nem tudtam visszaszívni.

- Hogy érted? — méregetett Noel kíváncsian.

- Nem érdekes — legyintettem. Kétségbeesetten igyekeztem előhozakodni egy új beszédtémával, de természetesen egyetlen épkézláb gondolat sem tudott megfogalmazódni az agyamban.

Szerencsére Noel nem firtatta tovább a témát, hanem helyette előhúzta a telefonját a zsebéből. Kissé értetlenül bámultam rá. Most komolyan elkezd instagramozni, miután kiöntötte nekem a szívét?

Mielőtt még számonkérhettem volna emiatt, hirtelen megrezzent a telefonom a zsebemben. Csak akkor jutott eszembe, hogy Vilu talán már a rendőrséggel kerestet, mivel valószínűleg gyanúsan sok ideje nem értem haza a futásból. Kapkodva előrángattam a telefonomat, hogy megnyugtassam a nővéremet, de legnagyobb meglepetésemre Vilu üzenete helyett egy barátjelölést találtam a képernyőmön Pintér Noeltől.

Igyekeztem palástolni, hogy ettől az értesítéstől meglehetős gyorsasággal kezdett liftezni a gyomrom, így egy többé-kevésbé elfojtott mosollyal az arcomon pillantottam fel Noelre.

- Hogy találtál meg Facebookon?

- Nem sok Székely Alíz van a világon hosszú í-vel — vont vállat. Ezek után már meg sem próbáltam elrejteni az arcomon elterülő, nagyon is őszinte mosolyt.