A vártnál kicsit tovább tartott ennek a résznek a publikálása, mivel szerettem volna megírni még pár részt, mielőtt közzéteszem a következőt. Viszont remélem, hogy a rész végére érve úgy fogjátok gondolni, hogy megérte a várakozás. :)
Enjoy! 💜
December 15. — péntek
22:34 - Noel
Nem hiszem el, hogy kihagyta
22:35 - Alíz
Tényleg? Nekem egyáltalán nem esik nehezemre elhinni
22:35 - Noel
Igaz, Arsenal-szurkolóként elég kihagyott helyzetet láthattál már
22:36 - Alíz
Bocs, de kinek a csapata is hagyott ki éppen egy 11-est?
22:37 - Noel
A legjobbakkal is megesik
22:38 - Alíz
Mint például veled egymás után 3-szor?
22:38 - Noel
Azzal a labdával nem volt rendben valami, és ezt te is tudod
22:38 - Alíz
Mondogasd csak ezt magadnak
22:39 - Noel
🖕
Képtelen voltam levakarni a mosolyt az arcomról, ahogy ébredés után az ágyamban fekve visszaolvastam a tegnap esti beszélgetésünket Noellel.
Az elmúlt három hétben nem ez volt az első alkalom, hogy egy-egy meccs minden pillanatát alaposan kibeszéltük. Bár ha őszinte akarok lenni, még nem volt olyan, hogy ne terelődött volna el a téma magáról a meccsről viszonylag hamar.
Tegnap este abban a pillanatban, hogy elkezdődött a Chelsea-Everton meccs, megcsörrent a telefonom. Amint megláttam, hogy ki hív, egy hatalmas, idióta vigyor terült el az arcomon.
- Esélyetek sincs — vettem fel a telefont köszönés nélkül.
- Azt majd meglátjuk — vágta rá Noel azonnal, szintén köszönés nélkül.
Az után a bizonyos játszótéri este után Noel és én tulajdonképpen minden pillanatot együtt töltünk. Oké, ezt nem úgy kell érteni, hogy folyamatosan egymás mellett vagyunk — mindössze arról van szó, hogy 0-24-ben üzengetünk egymásnak vagy éppen telefonon beszélünk.
Hamar kiderült, hogy angol focicsapatok terén merőben más az ízlésünk, és szinte már a közös rituálénkká vált egymás kedvenc csapatának alázása. Megjegyezném, hogy nincs túl nehéz dolgom — mégis hogy képes valaki az Evertonnak szurkolni?
Miután elég egyértelművé vált, hogy ez sem az Everton napja lesz, Noel dühében rám csapta a telefont, minden bizonnyal azért, mert nem akarta, hogy halljam, ahogy zokog. Vagy az is lehet, hogy a kárörvendő nevetésemet nem akarta tovább hallgatni. Én mindenesetre a zokogós verzióra szavazok.
Természetesen öt perccel később már üzenetben folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy még nem keltél fel? — rontott be Vilu a szobámba, félbeszakítva ezzel a merengésemet. Mondanom sem kell, kopogás nélkül.
- Fel kellett volna? — dörmögtem bármiféle lelkesedés nélkül. Mégis kinek van kedve péntek reggel iskolába menni?
- Nem akarok megint elkésni miattad — toporgott Vilu a küszöbömön.
- Indulj el nélkülem, én majd megyek egyedül.
Válasz helyett csak egy hatalmas sóhajtást hallottam és bár nem néztem rá, fogadni mernék, hogy egy látványos szemforgatással is megjutalmazott.
Húsz perccel később meglehetősen komótos tempóban indultam el én is a suli felé. Nem sok esélyt láttam rá, hogy beérek időben, de néha megengedhet magának egy kis kését az ember lánya. Egyébként is, teljesen biztos voltam benne, hogy szeszélyes angoltanárom nem éppen ma fog elkezdeni pontosan érkezni az óráira. Ha szerencsém van, még az is lehet, hogy 5-10 perccel a tanár előtt odaérek.
Séta közben előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és ösztönösen megnyitottam a Noellel közös beszélgetésünket.
7:51 - Alíz
Sikerült kiheverned a tegnapi vereséget?
7:51 - Noel
Van, ami elterelje a figyelmemet.
Egy fél pillanat erejéig megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, rám gondolt. A gondolattól igencsak szaporán kezdett verni a szívem. Néhány másodperccel később azonban összerándult a gyomrom, amikor is megértettem, mire gondol Noel valójában. A következő üzenet ugyanis egy fénykép volt egy orvosi rendelő ajtajáról. Miután megláttam a képet, egészen más okból gyorsult fel a szívverésem.
7:52 - Alíz
Ugye nem történt semmi baj?
7:53 - Noel
Nem. Azon kívül, hogy fél órája ücsörgök itt tök egyedül, mert az orvos még mindig nem érkezett meg.
Gondolkodás nélkül nyomtam rá a hívás gombra. Az első csörgésre felvette.
- Székely Alíz, hosszú í-vel. — Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még a végén azt fogom hinni, egy percet sem bírsz ki nélkülem.
Horkantva felnevettem. Aztán hálát adtam az égnek, amiért telefonon keresztül nem láthatta, mennyire elpirultam.
- Csak megszántalak. Úgy éreztem, kegyetlenség lenne, ha sziporkázó személyiségem hiányában kellene töltened a reggeledet.
- Milyen figyelmes tőled. — Szinte magam előtt láttam, ahogy éppen összefutnak a nevetőráncok a szeme sarkában.
- Nagylelkű természettel áldott meg az ég.
- És nagylelkű természetednek nem órán kellene lennie éppen véletlenül?
- Miért érzem úgy, hogy nagyon jól kijönnél anyukámmal? — forgattam meg a szemem.
- Jól ki szoktam jönni az anyukákkal.
Ezt bizonyára egy teljesen ártatlan megjegyzésnek szánta, én azonban hirtelen szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Szóval több lány is bemutatta már a szüleinek. Nem tudom, miért lepődtem meg ezen annyira és még kevésbé értettem, hogy ez az információ miért üt engem ennyire szíven.
Aztán hirtelen egy újabb gondolat tolakodott be a fejemben. Lehetséges lenne, hogy Noel úgy gondol rám, mint egy lányra, aki egyszer bemutatja majd a szüleinek?
Mivel a szokásos fél másodpercnél valamennyivel hosszabb ideig nem nyitottam ki a számat, Noel egy idő után azt hitte, megszakadt a vonal.
- Hé, itt vagy még?
- Micsoda? Ja, igen, itt vagyok. Bocsi, csak majdnem elcsúsztam egy… izé… banánhéjon.
Mi van? Banánhéjon? Mi vagyok én, egy rajzfilmfigura a ’80-as évekből? Háromszor homlokon csaptam magam a hülyeségemért, és csak remélni mertem, hogy Noel ebből semmit nem hallott meg.
- Egy banánhéjon — ismételte meg ő is az utolsó szót. Nagyon úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy
elment az eszem.
Kétségbeesetten igyekeztem kitalálni valamit, bármit, amivel elterelhetem a szót a beégésemről. Ennek az lett a vége, hogy kiböktem a legelső dolgot, ami eszembe jutott.
- Már egy ideje kérdezni akartam valamit.
A kijelentésemet néhány másodpercnyi néma csend követte. Nem tudtam eldönteni, hogy Noel vajon arra vár, hogy megosszam vele, mégis mit akarok kérdezni, vagy éppen húzni próbálja az időt, mert fél tőle, hogy milyen indokolatlan ötlettel hozakodom elő ezúttal.
- Hallgatlak — szólalt meg végül.
- Jól értettem, hogy azt mondtad, 18 éves vagy? — idéztem fel a két héttel ezelőtti beszélgetésünket a mászóka tetején.
- Ez volt a nagy kérdés, amit régóta fel akartál tenni? — Olyan harsányan nevetett fel, hogy biztosra vettem, hogy a váróteremben mindenki őt bámulja. És ugyanilyen biztos voltam abban is, hogy ez egy cseppet sem érdekli. Noel nem az a fajta ember, aki könnyen zavarba jön.
- Miért, mire számítottál? — nevettem fel én is.
- Hát nem erre — vágta rá. — De hogy megválaszoljam ezt az életbevágó kérdést: igen, 18 vagyok.
- Szóval idén érettségizel? — érdeklődtem, fél szemmel a járdán velem szemben jövő kutyát és gazdáját figyelve. Nem gyakran ijedek meg egy kutyától, de az az állat minimum akkora volt mint én, és esküdni mernék, hogy megvillant a szeme, amikor kiszúrta, hogy közeledek felé. Amikor elhaladt mellettem, még egy dühös kis vicsort is kaptam tőle.
Miután sikeresen túléltem a német juhásszal való konfrontációt és újra Noelnek tudtam szentelni minden figyelmemet, hirtelen feltűnt, hogy jó néhány másodperce nem szólt bele a telefonba.
- Itt vagy? — kérdeztem a szemöldökömet ráncolva.
- Aha — sóhajtott fel. — Egy pillanatra elfelejtettem, hol ücsörgök éppen, és most arcon csapott a valóság.
- Sajnálom — motyogtam. Fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, hogy én rontottam el a kedvét.
- Nem a te hibád. Neked köszönhetem, hogy egyáltalán egy kis időre kiszakadhatok néha a valóságból.
Ettől a mondatától úgy összeszorult a mellkasom, hogy meg kellett torpannom. Már csak néhány méter választott el az iskola bejáratától, de képtelen voltam továbbmenni. Éreztem, hogy minden előjel nélkül könnybe lábad a szemem, és még most sem tudom pontosan, miért.
- Tényleg? — kérdeztem halkan.
- Tényleg. — Hallottam a hangján, hogy egy kicsit elmosolyodott. Vagy talán csak szerettem volna, ha így van.
- Nem érettségizek idén — bökte ki. — Évvesztes vagyok, szóval egyébként is csak 11.-es lennék, de a baleset miatt halasztanom kellett egy évet, úgyhogy csak 10.-be járok. És igyekszem nem gondolni arra, hogy mi lesz most, hogy vár rám egy újabb műtét.
Gondolatban néhányszor fejbe vertem magam, amiért egyáltalán szóba hoztam ezt a témát. Persze nem tudhattam, de akkor is.
Elmondhatatlanul igazságtalan, hogy egy baleset miatt Noel egész élete parkolópályára került. És amikor már azt hitte, látja az alagút végét, hirtelen újra eltűnt a fény a végéről.
Pár percig egyikünk sem szólalt meg, csak egymás lélegzetvételeit hallgattuk a telefonban. Az utca közepén állva egyáltalán nem voltam egyedül, valamiért mégis úgy éreztem, mintha arra a kis időre csak mi ketten léteznénk a világon.
Végül megköszörültem a torkomat.
- Remélem, készen állsz arra, hogy csúfos vereséget szenvedj este.
Hallottam, ahogy halkan felnevet a vonal másik végén.
- Arra állok készen, hogy én alázzalak porig téged.
- Hah. Álmaidban — horkantottam fel.
- Pintér Noel! — hangzott fel egy rikácsoló hang a háttérben. Noel következett az orvosnál.
- Mennem kell — kezdett búcsúzkodni.
- Este találkozunk — köszöntem el én is, de mire befejeztem a mondatot, már ki is nyomta a hívást.
- Nem kapkodtad el — jegyezte meg Vilu, miután lehuppantam a mellé a teremben.
- A tanárnő sem szokta elkapkodni — intettem az üres tanári asztal felé. Ahogy megjósoltam, még az angoltanárunk előtt beértem az órára.
Valószínűleg az egész épület a mi osztályunktól volt hangos, ugyanis a negyedórás késést mindenki lyukasóraként értelmezte, így legalább akkora zajt csaptunk, mintha éppen szünet lett volna.
- Aú — kiáltottam fel, ugyanis Vilu minden előjel nélkül hirtelen oldalba bökött a könyökével. — Ezt miért kaptam?
- Viktor téged bámul — súgta.
A terembe lépve feltűnt, hogy Viktor a szokásos helyét lecserélte a hátsó sor legeldugottabb sarkára, kitúrva ezzel a helyéről Lizát, osztályunk legcsendesebb tagját. Szegény Lizának esélye sem volt Viktorral szemben a helyéért való küzdelemben. Mindössze néhány bánatos pillantásra telt tőle a megszokott helye irányába.
- Ne nézz oda — bökött oldalba Vilu másodjára is, mielőtt még megfordulhattam volna ellenőrizni, hogy a nővéremnek igaza volt-e Viktor bámulásával kapcsolatban.
- Ne bökdöss már — mordultam fel, és bosszúból rácsaptam a kezére.
- Te meg ne ütögess — meredt rám összehúzott szemekkel.
- Úgy érzem, közbe kell lépnem, mielőtt még elkezditek kikaparni egymás szemét — fordult hátra felénk Erik.
- Á, olyasmit csak zárt ajtók mögött tennénk, tanúk nélkül — legyintett Vilu, mire Erik elnevette magát.
Amíg ők ketten elnevetgéltek, én fél szemmel óvatosan hátrapillantottam a leghátsó padsor irányába. És valóban, Viktor olyan átható tekintettel bámult, hogy csodálom, hogy nem égetett lyukat a hátamba. Mielőtt azonban még eltöprenghettem volna ennek jelentőségén, a tanárnő egy hangos ajtócsapással jelezte, hogy végre megérkezett. Mindössze 23 percet késett, ami szerintem új rekord.
Az utolsó óra után a suli előtti lépcsőn ülve vártam Stellát és Vilut. Egészen addig észre sem vettem, hogy réveteg vigyorral bámulok ki a fejemből, amíg a mellettem megtorpanó Viktor le nem olvasztotta a mosolyt az arcomról.
Viktor szó nélkül dobta le magát mellém, majd hátradőlve a könyökére támaszkodott. Ha nem ül hozzám olyan közel, azt hihettem volna, hogy észre sem vette a jelenlétemet, ugyanis tüntetőleg még egy oldalpillantást sem vetett rám. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül huppant le mellém, arról viszont fogalmam sem volt, mit akar tőlem.
Megköszörültem a torkomat.
- Segíthetek valamiben?
Viktor összevont szemöldökkel “tanakodott” néhány másodpercig, mintha hirtelen nem jutott volna eszébe, miért jött oda hozzám.
- Gondolkodtam — bökte ki végül.
- Ennél kicsit többre lesz szükségem — meredtem rá értetlenül.
- Gondolkodtam és arra jutottam, hogy nem értek egyet veled. — Ezen a ponton végre a szemembe nézett. Legnagyobb meglepetésemre a szokásos flegma tekintetén kívül valamiféle őszinte érzelmet véltem felfedezni a tekintetében. Beazonosítanom azonban nem sikerült.
- Mivel kapcsolatban? — Kezdtem unni, hogy minden egyes félmondatot harapófogóval kell kihúznom belőle. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítottam, hogy Stella és Vilu perceken belül meg fognak jelenni, és nagyra értékeltem volna, ha addigra meg tudok szabadulni Viktortól.
- Nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna köztünk — mondta ki, én pedig meglepetésemben elejtettem a telefonomat. Tudtam, hogy valószínűleg ripityára tört a kijelzője (valóban így történt), de abban a pillanatban ez volt a legkisebb problémám.
Kikerekedett szemekkel bámultam Viktorra, és csak remélni mertem, hogy félrehallottam valamit.
- Hogy mondod? — A tekintetemmel könyörögtem neki, hogy vallja be, hogy csak viccelt az imént.
- Hallottad — suttogta, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust.
Pár hónappal ezelőtt könnyen lehet, hogy ez a beszélgetés megdobogtatta volna a szívemet, mert hát, lássuk be, Viktor nem az a fajta srác, akit bárki is kirugdosna az ágyából — én már csak tudom. Abban a pillanatban azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyedül arra tudtam gondolni, hogy bárcsak Noel ülne Viktor helyén. Annak az átható zöld szempárnak már a gondolatától is felgyorsult a szívverésem, és ezzel egyidőben újfent megéreztem a megbánás szúró fájdalmát a mellkasomban. Azt kívántam, bárcsak Noel huppant volna le mellém a lépcsőre aznap este a szülinapi bulimon is.
Sóhajtva megráztam a fejemet.
- Viktor, sajnálom, de az az este egy tévedés volt a részemről.
- Tévedés — ismételte meg, mintegy ízlelgetve a szót.
Talán csak képzelődtem, de mintha egy pillanatra őszinte csalódottságot véltem volna felfedezni a tekintetében. Lehetséges lenne, hogy Rámen Viktor érez valamit irántam a felszínes vonzalmon túl?
- Ne haragudj. De az lesz a legjobb, ha barátok maradunk. — Ahogy kimondtam, én magam is éreztem, mennyire furcsán hangzik ez a mondat.
Viktor halkan felnevetett, de a nevetés nem jutott el a szeméig.
- Ezt úgy mondod, mintha valaha is barátok lettünk volna.
Nyitottam volna a számat, hogy mondjak még valamit, de valójában én magam sem tudtam, mit mondanék. Viktor minden további nélkül felpattant mellőlem, és köszönés nélkül távozott.
- Ez meg mi volt? — Ezt a kérdést én is fel szerettem volna tenni magamnak, a hang azonban nem a saját belső hangom volt, hanem Stelláé.
- Baszki — motyogtam magam elé a szememet összeszorítva, mielőtt óvatosan megfordultam volna.
Hátranézve egy zavarodott Stellát és egy, az orrnyergét masszírozva a fejét rázó Vilut találtam magam mögött néhány méterrel.
- Khm. Sziasztok — pattantam fel, ösztönösen igyekezve úgy tenni, mintha semmi fontos nem történt volna, annak ellenére, hogy még a hülye is láthatta, hogy nagyon is történt valami. Stella viszont nemcsak, hogy nem hülye, de túl okos ahhoz, hogy ne találja ki azonnal, minek volt éppen szemtanúja.
- Alíz? — A tekintetével szinte esdekelt, hogy cáfoljam meg a gyanúját. De nem tehettem.
- Sajnálom — suttogtam a szememet lesütve.
Stella a szívére szorított kézzel meredt rám, a szemét pedig elöntötték a könnyek.
- Te és Viktor? — lehelte alig hallhatóan. — Én ezt nem értem. Mióta?
- Stella, esküszöm neked, hogy nincs köztünk semmi. Egyszeri eset volt és soha többet nem fog megtörténni. Nem érzek iránta semmit.
Stella tett egy lépést hátra, mintha csak mellbe vágtam volna.
- Egyszeri eset? Pontosan mi az, ami csak egyszer történt meg?
Én lesütöttem a szememet, Vilu pedig a rágóját majdnem félrenyelve köhögni kezdett, igyekezve nem megfulladni.
Stella döbbenten fordult Vilu felé, én pedig kihasználtam a lehetőséget arra, hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt még visszatérnénk hozzám.
- Te tudtál erről?
Vilu még köhintett párat, mielőtt válaszolt volna.
- Csak pár hete tudtam meg.
- Pár hete??? — És ezzel Stella figyelme vissza is tért hozzám. — Alíz? Mi az, amiről nem tudok?
Megköszörültem a torkomat.
- Elég sokat ittam a születésnapi bulimon — kezdtem bele. — Szomorú voltam, és Viktor egyszer csak ott termett mellettem. Tudom, hogy hiba volt, és azonnal megbántam. Egyáltalán nem így terveztem, és ha tehetném, visszacsinálnám, de nem tehetem.
- Megcsókoltad? — kérdezte halkan.
Vetettem egy óvatos pillantást a nővérem felé, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mondjam el Stellának a történet hátralévő részét. Vilu pontosan ugyanolyan tanácstalanul nézett rám, mint amilyennek én éreztem magamat. Stella végül a nővéremmel való összenézésem alapján magától is összerakta a történteket.
- Lefeküdtél vele. — Nem kérdés volt, de ennek ellenére válaszul bólintottam. Képtelen voltam a szemébe nézni.
Néma csend állt be közöttünk, ami alatt egyikünk sem nézett a többiekre. Végül Stella törte meg a csendet.
- Én most hazamegyek — suttogta.
- Stella… — kezdtem bele, de azonnal félbeszakított.
- Nem érdekel — fojtotta belém a szót a kezét feltartva.
- Nem lenne jobb, ha megbesz… — próbálkozott Vilu is, de Stella egy éles pillantással őt is elhallgatatta.
- Neked sincs mit mondanom. Azt hittem, megegyeztünk, hogy többet nem hallgatunk el egymás elől semmit.
- Nem az én tisztem volt elmondani — nézett rá Vilu esdeklő tekintettel.
Stella válaszul csak csalódottan megrázta a fejét, majd szó nélkül sarkon fordult. Vilu és én még hosszú percekig álltunk ott, mozdulatlanul figyelve, ahogy Stella távolodó alakja egyre kisebbé válik.
A változatosság kedvéért ezúttal én voltam az aki, úgy rugdosta kapura a labdát, mintha nem lenne holnap. Mire Noel megérkezett egy órával később, kétségtelenül úgy nézhettem ki, mint egy futóbolond. Nem volt nálam tükör, de anélkül is biztos voltam benne, hogy a hajam izzadt és kócos, tekintetemből pedig tisztán kiolvasható minden egyes érzelem, ami abban a pillanatban kavargott bennem.
- Hé, gólkirálynő — szólított meg Noel, mire azonnal megpördültem a tengelyem körül.
Elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy elkerekedjen a szeme.
- Jézusom, mi történt?
Normál esetben azonnal kétségbe estem volna a gondolattól, hogy vajon mennyire nézhetek ki vállalhatatlanul, ha Noel szabályosan megijedt a látványomtól, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt kevésbé a kinézetemnél.
Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit művelek, ösztönösen átszeltem a Noel és köztem lévő néhány méternyi távolságot, és a nyakába vetettem magam. Amint átkaroltam a nyakát, ráébredtem, hogy addig nem igazán volt szokásunk ölelkezni, de mielőtt még visszavonulót fújhattam volna, arra lettem figyelmes, hogy a derekamat átkarolva viszonozza az ölelésemet. Noel szoros, biztonságot adó ölelése volt az utolsó csepp a pohárban — szégyen vagy sem, a vállára borulva elsírtam magam.
Becsületére legyen mondva, hogy meg sem rezzent a könnyeim láttán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor végre sikerült egy kicsit összeszednem magam, óvatosan elhúzódtam tőle.
- Bocsi — motyogtam, némileg kínosan érezve magam, miután realizáltam, hogy összekönnyeztem a pólóját.
- Akarsz róla beszélni? — kérdezte kutató tekintettel.
Az ösztönös reakcióm egy fejrázás és egy határozott “nem” lett volna, de Noel szemébe nézve belebotlott a nyelvem a nemleges válaszba. A mélyzöld tekintet biztonságot sugallt és magam sem tudtam miért, de elöntött a bizonyosság, hogy bármit elmondhatok neki.
- Elárultam a legjobb barátnőmet — hallottam meg a saját hangomat.
Noelnek meg sem rezzent az arca.
- Biztos vagyok benne, hogy helyre tudod hozni.
Halkan (és cseppet sem őszintén) elnevettem magam.
- Nem fogadnék rá nagy tételben.
Noel fél szemöldökét felvonva, némán várta, hogy kifejtsem a részleteket. Valószínűleg nem a legtanácsosabb dolog megosztani egy számodra nagyon fontos sráccal az egyéjszakás kalandod történetét, de mielőtt még átgondolhattam volna az esetleges következményeket, ki is csúszott a számon a teljes igazság.
- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszett neki.
Ez alkalommal Noel arca már nem maradt rezzenéstelen. A szemöldöke úgy a feje tetejéig ugrott fel, és talán ez volt az első alkalom a megismerkedésünk óta, amikor cserben hagyták a szavak.
- Hűha — nyögte ki végül, beletúrva a hajába.
- Ja — motyogtam, látványosan kerülve a tekintetét.
- Megkérdezhetem, hogy miért? — Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy ijedtemben felkaptam a fejemet, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem lenne tanácsos Noel szemébe néznem. Legnagyobb meglepetésemre azonban megvetésnek nyomát sem láttam a tekintetében. Helyette azonban volt ott valami egészen más, amit nehezemre esett beazonosítani, de mintha csalódottság lett volna.
- Hogy miért? — ismételtem meg a kérdést kissé szórakozottan. Pontosan tudtam rá a választ, de ezt minden eddiginél nehezebbnek éreztem szavakba önteni. Mégis hogy mondja el az ember lánya egy srácnak, hogy azért feküdt le valaki mással, mert el akarta őt felejteni?
Többször is szólásra nyitottam a számat, de valójában fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám ezt el Noelnek.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kitalálok valamiféle hazugságot, de végül lehunytam a szememet és kimondtam az igazságot.
- A szülinapi bulimon történt. Azután, hogy aznap reggel összeszólalkoztunk.
- Kivel? A barátnőddel? — kérdezte Noel, kicsit elveszítve a fonalat.
Sóhajtva kinyitottam szememet és minden mindegy alapon kiteregettem az utolsó lapomat is.
- Nem. Veled.
Mindennél jobban szerettem volna elfutni, vagy legalábbis lesütni a szememet, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy összerakja a kirakós darabjait, mert borzasztóan rettegtem attól, hogy mi következik azután. De képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet.
Noel összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
- Nem értem. Mi köze van…? — Szinte látni véltem, ahogy felvillan a villanykörte a feje felett. — Ó.
- Ó — ismételtem meg én is, aprót bólintva.
- Szóval… — Noel láthatóan össze volt zavarodva. — Azt akarod mondani, hogy azért feküdtél le valakivel, mert összevesztünk?
- Ez így kimondva rosszabbul hangzik, mint a fejemben — motyogtam, két ujjam közé szorítva az orrnyergemet.
- Nem vagyok benne biztos, hogy értem — vakarta meg a tarkóját. Az arcáról továbbra is egyértelműen leolvasható volt a zavarodottság.
- Éreztem valamit irántad, oké? — fakadtam ki, megelégelve a köntörfalazást. — Magamnak sem vallottam be, de így volt. Amikor aznap elküldtél a francba, azt hittem, sosem látlak többet, és teljesen magam alatt voltam.
- Ezért lefeküdtél valaki mással — vágta rá Noel. A hangja nyersebb volt, mint korábban.
Védekezően felemeltem a karomat.
- Hé, ne tegyünk úgy mintha téged csaltalak volna meg, jó? — kértem ki magamnak.
- Nem ezt mondtam — mordult fel Noel. — De ha tudtam volna…
- Mit?
- Hogy éreztél irántam valamit.
- Akkor? Nem ignoráltál volna egy hétig? Nem ordítod le a fejemet?
- Pontosan tudod, hogy mi történt aznap — emelte fel Noel is a hangját, követve a példámat.
- Igen, tudom. De előtte egy hétig nem kerestél. Azt nehezen tudod a diagnózisoddal magyarázni.
- Te sem kerestél engem — tárta szét a karját.
Nyitottam a számat, hogy visszaszóljak, de ebben tulajdonképpen igaza volt. Persze eszem ágában sem volt közölni ezt vele, így inkább csendben maradtam.
- Én is éreztem irántad valamit. — Ezt olyan halkan suttogta, hogy megfordult a fejemben, hogy csak a képzeletem játszik velem. De mivel láttam, hogy mozog a szája, végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon is jól hallottam, amit hallani véltem.
Nem tudom, honnan szedtem a bátorságot, hogy feltegyem a következő kérdést, de megtettem.
- Múlt időben? — Az én szavaim sem voltak hangosabbak egy suttogásnál, de biztos voltam benne, hogy
tisztán értette őket.
- Szükségem van egy kis időre, oké? — szólalt meg halkan. A tény, hogy nem válaszolta meg a kérdésemet, felért egy tőrdöféssel a szívemben.
Annyira elszorult a torkom, hogy képtelen voltam válaszolni, így inkább csak biccentettem egy aprót.
Noel minden további nélkül sarkon fordult és pillanatok alatt eltűnt a kosárpálya mellett futó ösvényen. Mintha ott sem lett volna.
Amint magamra maradtam, azonnal eleredtek a könnyeim és esetlenül a földre rogytam.
Szép munka, Alíz. Így kell elveszíteni egy nap alatt a számodra legfontosabb emberek közül kettőt is.
Úgy éreztem, hogy pontosan ezt érdemlem. Elárultam a legjobb barátnőmet, ideje bűnhődnöm érte.
Éppen azon agyaltam, hogy vajon milyen felvételi követelmények lehetnek egy apácazárdában, és hogy vajon hol lehet a szülővárosomtól legtávolabbi zárda a világon, ahol csendben leélhetném hátralévő életemet, így meg sem hallottam a közeledő lépteket.
- Miért mondtad el nekem ezt az egészet? — Mondhatni halálra rémültem a váratlan kérdés hallatán, ugyanis fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.
Ijedtemben felugrottam a földről, és a szívemre szorított kézzel fordultam a hang irányába. Noel a kosárpálya rácsának külső oldalán állt, és kérdő tekintettel méregetett.
- Jézusom, a frászt hoztad rám — lihegtem, továbbra is a sokk hatása alatt állva.
- Bocsánat — emelte fel a kezét, őszinte megbánással a hangjában.
Kellett egy perc, mire össze tudtam szedni a gondolataimat, és felfogtam, hogy Noel visszajött.
- Szóval? — Az arcára visszatért a kérdő tekintet.
Mi is volt a kérdés? Hogy miért mondtam el neki mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tudom rá a választ, de végül nem is gondolkodtam rajta sokat, csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, hogy az történetesen az igazság volt.
- Mert azt akartam, hogy lásd a hibáimat. Megérteném, ha nem akarnál többet látni.
- Az volt a cél, hogy ne akarjalak többet látni? — meredt rám értetlenül, és egy kicsit talán sértetten.
- Nem — ráztam meg a fejemet némi töprengés után. — De jogod van hozzá, hogy erről te dönts. Mindennek tudatában.
Noel továbbra is értetlenül bámult rám.
- Mi az? — néztem rá, viszonozva az értetlen tekintetét.
Válasz helyett sóhajtva megrázta a fejét, majd öles léptekkel elsétált a pályára vezető ajtóig és meg sem állt, amíg oda nem ért hozzám.
Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi jár a fejében, de mielőtt még egyáltalán fejben megfogalmazhattam volna a kérdést, Noel egy határozott, de annál gyengédebb mozdulattal a két keze közé fogta az arcomat. Esélyem sem volt felfogni, mi történik éppen, ugyanis a következő pillanatban a szája már a számon volt, velem pedig megfordult a világ.
Nem vagyok tapasztalatlan csókolózás terén, de azt hiszem, bármiféle kétely nélkül állíthatom, hogy életem eddigi legjobb csókjában volt részem. Amint összeértek az ajkaink, ösztönösen résnyire nyitottam a számat, ő pedig egy pillanatig sem tétovázott, a nyelve azonnal végigsimított az enyémen.
Nem az a fajta puhatolózó első csók volt, amihez hozzá voltam szokva. És azt hiszem, pontosan ezért volt ez nagyságrendekkel elképesztőbb, mint bármelyik korábbi élményem. Mint kiderült, Noel és én nem csak vitatkozni tudunk szenvedélyesen.
Megtippelni sem tudnám, mennyi időt töltöttünk a kosárpálya közepén, totálisan egymásba gabalyodva, de egy bizonyos ponton kezdett kicsit túlhevülni a helyzet, és mintha csak telepatikus úton megegyeztünk volna benne, egyszerre engedtük el egymást és tettünk egy lépést hátrafelé.
Egy cseppet kifulladva és kipirulva néztünk farkasszemet egymással.
- Ez… — próbálkoztam meg egy épkézláb mondat összerakásával, de sokkal nehezebben ment, mint szerettem volna.
- Ez azt jelenti, hogy…? — kíséreltem meg még egyszer megfogalmazni a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mivel azonban az agyam még mindig az iménti egetrengető csókot igyekezett megemészteni, a kérdés befejezése helyett csak annyira telt tőlem, hogy zavartan mutogattam oda-vissza Noel és köztem.
Zavaromat látva Noel arcán önelégült vigyor terült el. Bizonyára megmelengette az egóját, hogy sikerült ennyire elcsavarnia a fejemet egyetlen csókkal.
Egyetlen lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, a közelségétől pedig egy pillanat alatt újra fellángolt a tűz a mellkasomban.
- Ez azt jelenti, hogy én is érzek irántad valamit — mondta ki egyszerűen, átkarolva a derekamat.
- Jelen időben? — pillantottam fel rá felvont szemöldökkel.
Noel halkan elnevette magát, nekem pedig liftezni kezdett a gyomrom a szemében megcsillanó boldogságtól. Tükör nélkül is teljesen biztos voltam benne, hogy az én szemem pontosan ugyanígy csillog.
- Jelen időben — bólintott.
Ezúttal nem vártam meg, hogy ő csókoljon meg. Lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát, és a szájára tapasztottam a számat, mielőtt még előhozakodhatott volna egy elmés beszólással. Rengeteg megválaszolatlan kérdés és egy jó adag bűntudat rejtőzött még az agyam mélyén, de abban a pillanatban egyikkel sem akartam foglalkozni. Mert ha váratlanul az öledbe hullik a boldogság, nem kérdezel, csak megcsókolod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése