2017. augusztus 31., csütörtök

8. Vonzás - Part 1

Sziasztok, Törpillák!
Hónapok óta nem volt új rész, de a nyarat azért nem akartam úgy zárni, hogy nem hallotok felőlem. Szóval, így augusztus utolsó napján, jó olvasást kívánok a második évad nyolcadik fejezetéhez (annak is az első feléhez)! Szeretlek titeket! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Elnézést kérek mindenkitől, aki most megkívánja az epres fánkot! :D




Október 18. – Szerda



A napom viszonylag tűrhetően indult, de a végére szokás szerint kialakult a káosz. Naná, hogy ennek is köze volt Rámen Viktorhoz (is), aki mostanában egyre inkább az életünk szerves részévé kezdett válni testvéremnek és legjobb barátnőmnek köszönhetően. Stella az iskolaév első napjától kezdve egy különös betegségben szenved, amit én magamban csak „viktoritisznek” hívok; Vilu pedig szemmel láthatóan elkapta tőle. Mind a ketten csodálattal követik a srác minden egyes lépését, ábrándoznak, és arra várnak, hogy – állításuk szerinti – lelki társuk felfigyeljen rájuk. Mondjuk, abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Viktor a „másik felük”, de ezt inkább nem tettem szóvá eddig.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mégis hogyan lehet egy ilyen helyzetet kezelni. A testvérem és a legjobb barátnőm ugyanazért a srácért van oda, én pedig nem tudom, hogy tudnám elmagyarázni nekik, hogy ha Viktor előtt elsétálva szándékosan elejtik a könyveiket (Stella), vagy ha kérnek tőle egy tollat, mert „nekik nincs” (Vilu), attól még nem fog beléjük szeretni.
Mióta két nappal ezelőtt Vilu elmondta nekem, hogy mit érez Viktor iránt, már nem is akarja ezt senki elől eltitkolni; pontosan úgy viselkedik, ahogy Stella: feltűnően szerelmesen. Mindketten teljesen máshol járnak a nap huszonnégy órájában, és ha éppen nem Viktorról beszélnek, akkor csendben ülnek, és rajta gondolkoznak. A helyzetet pedig csak nehezíti, hogy Stella még mindig nem tud róla, hogy Vilunak is tetszik az ő kiszemeltje. Vilu nem mondta, Stella meg annyira el van foglalva a saját kis álomvilágával, hogy ez az apróság nem tűnt fel neki.
Igazából meg tudom érteni őket, ez az első eset, hogy tetszik nekik valaki (jó, Stellának ott volt Patrik még évezredekkel ezelőtt), és természetes, hogy minden figyelmüket az a bizonyos srác köti le. Csak hát lassan már semmi másról nincs szó, egyedül Viktorról. De lehet, hogy én is ilyen voltam, amikor Erikkel jártam, ők pedig sosem mondták, hogy elegük lenne belőlem, végig kitartottak, úgyhogy én is igyekeztem így cselekedni.
- Remélem, az a fekete póló lesz rajta, ami olyan jól áll neki – lelkendezett Vilu ma reggel, miközben a suli felé sétáltunk. Természetesen Viktorról volt szó.
- Mindig fekete pólóban van – forgattam meg a szememet.
- De én egy bizonyos fekete pólóról beszélek – magyarázta, mintha az én hibám lenne, hogy nem tudok megkülönböztetni húsz ugyanolyan ruhadarabot. – Egyébként pedig van, amikor fekete inget vesz fel.
- Bocs – tettem fel a kezemet védekezően. – Nem szoktam a ruháit tanulmányozni.
Ez amúgy igaz volt. Amennyire lehetett, igyekeztem kerülni Viktort, és minél kevesebbet nézni őt. Nem tagadom, hogy jóképű, de ennél többet nem szeretnék tudni róla. A kávés eset óta meg aztán tényleg nem akarok vele egy légtérben lenni, mert… Mert nem, és kész. Pech, hogy osztálytársak vagyunk.
- Ezt nem hiszem el. – Noja fújtatva vágta le magát mellém a padjába. Még tíz perc volt hátra az első óra kezdetéig.
- Mi történt? – kérdeztem beleharapva a fánkomba. Tudom, egészségtelen ezt reggelizni, de mentségemre legyen mondva, hogy epres volt. Az eper tele van vitaminokkal.
- Nézd meg ezt a hímringyót! – Olyan erővel csapta le elém a telefonját, hogy azt hittem, rögtön összetörik. De egyben maradt, úgyhogy meg tudtam nézni, mi zaklatta fel ennyire Noját. Egy ideig néztem a képet, amire mutatott, és azon gondolkoztam, mégis mi olyan különleges benne. Mivel nem sikerült rájönnöm, a szemöldökömet ráncolva néztem fel a barátnőmre.
- Ez Patrik egy csajjal – mondtam ki azt, amiben biztos voltam. Már csak azt nem tudtam, miért kellene ennek annyira érdekelnie minket.
- Pontosan – csapott az asztalra idegesen. Ijedtemben ugrottam egyet, és majdnem leestem a székemről.
Azon gondolkoztam, hogy tegyem fel a következő kérdésemet, mert féltem, hogy idegrohamot kap, az eddigiekből kiindulva.
- És… khm… Ez miért is fontos? – A biztonság kedvéért kicsit hátrébb húzódtam.
- Hogy lehet ennyire szánalmas? – kiáltotta teljesen kikelve magából. Mondanom sem kell, hogy mindenki felénk fordult, aki a teremben tartózkodott. Az is, akiről szó volt. Noja persze ezt észrevette, és szikrázó tekintettel meredt Patrikra, aki igazán döbbenten állt az egyik haverja mellett. Bármennyire nem kedveltem, azért most valamiben egyet kellett értenem vele: Noja nagyon furán viselkedett.
Mielőtt még megérthettem volna, hogy pontosan mi is történik éppen, Noja szó nélkül felpattant a székéről, és sértetten (?) kiviharzott a teremből, el az ajtón éppen belépő, eléggé döbbent tanár mellett. Kérdőn fordultam Vilu felé, de ő is pontosan ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint amilyen én is voltam. Meg mindenki más a teremben.
Felpattantam a helyemről, azzal a szándékkal, hogy utánamegyek, de a tanár úrnak nem tetszett túlságosan ez az ötlet. Még azelőtt, hogy egy lépést is tehettem volna, rám nézett, és ennyit mondott:
- Eszébe se jusson.
- Na, de… - kezdtem volna kifogásokat keresni, de ő egy hirtelen mozdulattal becsapta az ajtót, majd, mintha mi sem történt volna, komótosan odasétált a tanár asztalhoz. Egyértelműen nem állt szándékában megkeresni/megkerestetni Noját.
Kénytelen voltam visszaülni a helyemre, és megvárni, hogy magától jöjjön vissza.

***

Elhatároztam, hogy a következő szünetben beszélek Nojával a nemrég történtekről, csakhogy miután olyan sebesen távozott, vissza sem tért. Egyáltalán. Minden óráját kihagyta, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán az épületben van-e még, pedig a táskáját nem vitte magával. Viluval – akinek felkeltette annyira az érdeklődését Noja eltűnése, hogy kiszakadjon az álomvilágából – folyamatosan hívogattuk őt, de egyszer sem vette fel, egy idő után pedig ki is kapcsolta a telefonját.
- Ezt nem hiszem el! – dobbantottam egyet idegesen. Mind a ketten a suli előtt álltunk Noja cuccaival a kezünkben, és arra vártunk, hogy megjelenjen végre. Egy órával ezelőtt ért véget a tanítás, de barátnőnk továbbra sem bukkant fel. Az iskolában márpedig biztosan nem volt, mert ahogy kicsöngettek, elindultunk, és körbejártuk az egész épületet, utána kutatva. Elkezdhettünk volna fel-alá rohangálni utána a városban, végül azonban abban maradtunk, hogy az itt hagyott holmijáért valószínűleg úgyis vissza fog jönni, így a suli előtt maradtunk. Gondoltunk arra is, hogy felhívjuk a szüleit, vagy bedobjuk hozzájuk Noja táskáját, de nem akartunk nagy bajt okozni azzal, hogy eláruljuk őt. Persze már az is megfordult a fejünkben, hogy esetleg bajba került, és akkor bizony szólnunk kellene valakinek, de még adtunk neki egy kis időt arra, hogy felbukkanjon.
- Én sem – morogta Vilu idegesen nyomkodva a telefonján a hangosítógombot. Ahogy elnéztem, biztos voltam benne, hogy ha esetleg Noja hívná, enyhe hangrobbanásra lehet számítani. – Legalább egy SMS-t küldene, hogy jól van.
Ebben a pillanatban, mintha csak meghallotta volna Vilu szavait, Noja fordult be a sarkon. Amikor megpillantott bennünket, láthatóan meglepődött, és megszaporázta a lépteit.
- Na, végre! – kiáltotta Vilu, és Noja felé kezdett rohanni, én pedig követtem. Mind a ketten szinte rávetődtünk a barátnőnkre, és megkönnyebbülten öleltük át. De pár másodperccel később elhúzódtunk, és elég mérgesen meredtünk rá.
- Tartozol egy magyarázattal – közöltem felé nyújtva a táskáját.
- Tudom. – Úgy tűnt, nagyon szomorú. Elvette tőlem a táskát, és aprót sóhajtott. – Sajnálom ezt az egészet. Szólnom kellett volna, hogy jól vagyok. Csak… Egyedül akartam lenni. Kiakadtam azon, hogy Patriknak megint új barátnője van. Valamennyire mindig is zavartak ezek a lányok, mert tudom, hogy én is egy voltam közülük valamikor.
- Jaj, Noja… - suttogtam szomorúan. – Tudod, hogy milyen Patrik. Sosem érdemelt meg téged.
- Talán így van. – Megvonta a vállát, és pár másodpercnyi csend után folytatta. – De ez a lány most mindenki másnál jobban zavar.
- Miért? – kérdezte Vilu a szemöldökét ráncolva.
Egy pillanatra megakadt, mintha nem lenne biztos benne, hogy ezt el akarja nekünk mondani, de végül úgy döntött, hogy válaszol a kérdésre.
- Mert ő az unokatestvérem – bökte ki.
- Micsoda??? – A nővéremmel együtt, teljes összhangban kiáltottunk fel.
- Hát… igen. Lillának hívják, és sosem voltunk jóban. Mindig féltékeny volt rám, amiért engem tartanak a család büszkeségének, és nem őt. Én vagyok a kitűnő tanuló, aki szorgalmas és olyan dolgokban jó, ami a szüleink szerint hasznos, mint például a természettudományok. Lilla pedig egy igazi művészlélek. Gyönyörű képeket fest, és tényleg nagyon tehetséges benne, de ez nem érdekli a családunkat. Ő viszont meg akar felelni nekik. Évek óta mindent elkövet, hogy a lehető legjobban hasonlítson rám, és egyszerűen nem érti meg, hogy a saját álmaiért kellene küzdenie, nem az enyémekért. Gondolom, ezért is van most Patrikkal. Mert egyszer ő is az enyém volt. És Patrik is pontosan tudja, ki ő. Meséltem neki róla, amikor együtt voltunk. Én csak… úgy érzem, hogy átvertek. Hogy bár Patrikkal már nagyon régen nem vagyunk együtt, még mindig képes fájdalmat okozni. Nem is tudom... Teljesen összezavarodtam.
Rengeteg érzés kavargott bennem Noja kissé zavaros magyarázata hallatán. Sajnáltam őt, amiért Patrik még mindig jelent neki annyit, hogy hatással legyenek rá a srác cselekedetei. Dühös voltam Patrikra, amiért annál is mélyebbre süllyedt, mint általában szokott. Haragudtam erre a Lillára, amiért fájdalmat okozott a legjobb barátnőmnek, de ezzel együtt sajnáltam is azért, hogy nem fogadják el őt olyannak, amilyen. Viszont legfőképpen örültem, amiért Noja előkerült. Elmondhatatlanul aggódtam érte. Bár ledöbbentett és elszomorított mindaz, amit mondott, még mindig az eltűnésének hatása alatt voltam; tényleg közel jártam ahhoz, hogy felhívjam a szüleit, körülbelül tíz percen múlt, hogy nem tettem meg.
- Nagyon sajnálom, Noja – törte meg a beállt csendet Vilu.
- Ugye tudod, hogy ebből semmi sem a te hibád? – néztem rá szomorúan. – Már azon kívül, hogy egy egész napra eltűntél, és nem vetted fel a telefont. – Ezt muszáj volt hozzátennem, hogy érezze, bármi történjék is, nem szeretnénk még egyszer ennyit idegeskedni amiatt, hogy nem tudjuk elérni.
- Őszintén sajnálom. Tényleg. Szólnom kellett volna. Ne haragudjatok.
- A lényeg, hogy egyben vagy – enyhült meg Vilu, én pedig bólintottam egyet egyetértésem jeléül. – És, visszatérve az unokatesódra és Patrikra. Patrikot ismerve ez a kapcsolat jó, ha egy hétig bírja. Te pedig ne érezd rosszul magad azért, amit ez a csaj csinál. Nem te tehetsz arról, hogy őt nem fogadják el.
- Igazad van – bólintott Noja. – Lehet, hogy túlreagáltam. Csak, nem is olyan régen, találkoztam Lillával, és akkor azt hittem, hogy ennyi év után végre nagyjából rendben vagyunk. Erre most kiderült, hogy nem. – Még mindig komor volt az arca.
Pár percig csendben gondolkozott, mi pedig, Viluval, vártuk, hogy most mi következik. Egyszer csak apró mosolyra húzta a száját, és bár nem volt teljesen őszinte, azért határozottan jobban festett, mint a dühös, vagy éppen sírós tekintet.
Azt hiszem, Noja akkor határozta el, hogy nem fogja érdekelni, mi történt közte és Patrik között a múltban, vagy, hogy mit gondolnak róla a rokonai; csak a jelenre és a saját céljaira koncentrál. Persze, az is lehet, hogy valami egészen más jutott eszébe, mert már nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Hátára kapta a táskáját, megölelt bennünket, és azt suttogta, hogy „köszönöm”. Úgy éreztem, nem akar többet beszélni az üggyel kapcsolatos érzéseiről. Mindig zárkózott volt egy kicsit, én pedig igyekeztem ezt tiszteletben tartani; elhatároztam, hogy a jövőben nem fogom felhozni ezt a témát.

***

Tekintettel arra, hogy suli után viszonylag hosszú ideig – nekem éveknek tűnt, de a valóságban is majdnem két óra volt – Nojára vártunk, nagyon kellett igyekeznem, ha nem akartam elkésni az edzésemről. Az edző valószínűleg nem igazán értékelte volna, ha pont a csapatkapitány „veszi félvállról” a bajnokságra való felkészülést. Ennek tudatában amint hazaértem, gyorsan felkaptam a sporttáskámat, amibe szerencsére rendszeresen előre bepakolom a cuccaimat, és már rohantam is a földszintre, hogy ártatlanul pislogva meggyőzzem apát, hogy vigyen el kocsival. Általában sétálni szoktam, elvégre az is egy fajta bemelegítés, de néha lehet kivételt tenni, nem igaz? Apa egyébként szívesen tett eleget a kérésemnek, persze azzal a feltétellel, hogy edzés után tanulni fogok holnapra, ugyanis nem túl boldog attól a kettestől, amit töriből kaptam. Nem értem, mi baja van vele, én személy szerint örültem, hogy ezt összekapartam valahogy; de inkább nem tettem szóvá legújabb jegyemről alkotott véleményemet, mert akkor aztán biztosan elkéstem volna az edzésről, ha apuval leállok ezen vitatkozni. Jobbnak láttam, ha csak megígérem, hogy tanulni fogok.


- Majd hívj, hogy mikor jöjjek érted! – búcsúzott, amikor pontosan tíz perccel kezdés előtt megálltunk a sportközpont bejárata előtt.
- Rendben. – Gyors puszit nyomtam az arcára, és már ugrottam is ki a kocsiból. Egyrészt azért, mert késésben voltam, másrészt pedig ketten is rádudáltak addigra a tilosban álló apura.
Benyomultam az ajtón, és végigsprinteltem az előtéren; vagy legalábbis így terveztem, de ugyebár miért is sikerült volna? Éppen csak egy pillanatra kaptam félre a fejemet, hogy köszönjek a pultnál álló lánynak, de az az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy bebiztosítsam magamnak a késést. Ugyanis feltartóztattak. Jó, egészen pontosan fogalmazva belerongyoltam valakibe, aki éppen akkor lépett ki a jobb oldalon lévő büfé ajtaján. Ez önmagában véve nem lett volna akkora probléma, ha 1) a tempómnak köszönhetően nem csapódom neki a szó szoros értelmében, 2) nem az egyetlen olyan ember kezéből verem ki a kávéját, akivel nem állt szándékomban még csak találkozni sem a mai napon. Sovány vigasz, hogy így legalább kvittek vagyunk; egy-egy kávé mínusz mindkettőnknek.
Kikerekedett szemekkel bámultam rá, és nem akartam elhinni, hogy valóban, annyi ember közül, pont ő áll előttem. Pedig ma – egészen idáig – sikerült elkerülnöm, mert nem jött suliba. Hát, most rendesen bepótoltuk a találkozást.
- Ezt nem hiszem el – sóhajtottam felismerve a helyzet abszurditását: ezek szerint különös érzékkel vonzom az ilyen „kávébaleseteket”.
Na, meg Rámen Viktort.

3 megjegyzés:

  1. Ómájgád! Hát neeem hiszem eel, hogy megint Viktorral ütközött, a szó szoros értelmében:D Hát nem érdekes? :)) Nemtudom, de ez a Viktor engem(is) nagyon kíváncsivá tesz. Az az érzésem, hogy nem ez volt az utolsó, hogy ilyen hirtelen találkoznak.:D
    Hú, hát ez a rész nagyon ütős lett, annyira örülök, hogy megint olvashatom az alkotásodat! Csak így tovább! És küldöm az erőt a sulikezdésre! Élvezd ki ezt az icipici időt, ami még hátravan.
    Puszi, Charlotte.❤

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon örülök, hogy újra írsz. Örültem, hogy újra ezt a blogot olvashatom és egyre jobban érdekel a folytatás! Remélem még sok ilyen jó bejegyzéssel találkozhatok ezen az oldalon!
    Dorka

    VálaszTörlés
  3. Annyira jó érzés, úgy megnyitni a blogot, hogy van új rész:) Hiányzik az írásod, te lány<3

    VálaszTörlés