9. Vonzás - Part 2

Drága (Kitartó) Olvasóim!

Ez a nap is eljött. Két év után először, amikor azzal a szándékkal ültem le a laptomom elé, hogy folytatom ezt a blogot, végre nem fulladt kudarcba az elképzelés. Sikerült megírnom a második évad kilencedik fejezetét, habár azt nem ígérem, hogy az eddigi legjobb lett, de talán kezdetnek megteszi.

Őszintén bevallom, hogy néhány névvel bajban voltam, és vissza kellett olvasnom a korábbi részeket, hogy meg tudjam írni ezt a fejezetet. Talán két év után Nektek is azt javasolnám, hogy pörgessetek vissza egy kicsit... :)
A későbbiekre nézve még nem ígérek semmit, csak azt, hogy minden erőmmel a folytatáson leszek. De addig is...
Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem, azért maradtatok még páran! <3

xxxRia

ui: Ha csatlakozni szeretnétek a Facebook-csoporthoz/oldalhoz, a bal oldali sáv tetején található linkekre kattintva megtehetitek! :)

- Hát, ezt én sem – morogta Viktor pár másodperccel később, amikor eljutott a tudatáig, mi is történt éppen. Kissé bosszúsan rázta le a kezéről a ráfolyt kávét, én pedig elgondolkoztam azon, hogy vajon direkt fröcskölte-e az egészet egyenesen az arcomba.
- Khm. Én… Nagyon sajnálom – motyogtam, igyekezve kerülni Viktor pillantását.
- Ezúttal legalább nem az én pólómat tetted tönkre – jegyezte meg. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt egy humoros megjegyzésnek szánta-e, ugyanis az arca kifejezéstelen maradt. Az pedig, hogy pontosan mit is mondott, csak néhány másodperc késéssel jutott el a tudatomig. Ijedten kaptam a tekintetemet az új, halványrózsaszín felsőmre, amelyet egy hatalmas, barna kávéfolt csúfított el.
- Francba.
- Ha hinnék a karmában, azt mondanám, hogy ezért ő a felelős – jegyezte meg Viktor, miközben lehajolt az immár üres papírpohárért, és a mellette álló szemetesbe hajította. Figyelmen kívül hagytam ez utóbbi megjegyzését, ugyanis eszembe jutott valami, ami hetek óta foglalkoztatott.
- Te egyébként hogy kerülsz ide? – Éreztem, hogy ez kicsit nyersen hangzott, a fejemben kedvesebbre sikeredett a kérdés, de már nem tudtam visszaszívni.
- Úgy érted, egy sportközpontban, ahová az emberek edzeni a járnak? – Ott a pont, valóban értelmetlen kérdés volt. Azonban én emlékeztem egy hetekkel korábban történt esetre, ami valamiért felkeltette a kíváncsiságomat.
- Jogos. Igazából csak eszembe jutott, hogy még év elején láttalak az egyik edzésen az edzőmmel beszélgetni…
Viktor összeráncolt szemöldökkel meredt rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy szeretne válaszolni a fel nem tett kérdésemre.
- És? – kérdezte végül. Nem könnyítette meg a dolgomat, én pedig úgy döntöttem, ha nem akar válaszolni, akkor nem erőltetem. Bár ettől csak még inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem érdekes. – Megeresztettem egy halvány mosolyt felé, majd kezemmel gyors búcsút intve kikerültem őt, és elindultam az öltözők felé. Közben az is tudatosult bennem, hogy éppen hatalmas késésben voltam, így vissza sem nézve sprintelni kezdtem. Az öltözőben már nem volt senki, és minden pad foglalt volt, úgyhogy a cuccaimat a padlóra hajigálva villámgyorsan átvettem az edzősruhámat, a hajamat pedig már kifelé menet kötöttem fel lófarokba. Éppen a fél stoplis cipőmet próbáltam egy lábon ugrálva felráncigálni a lábamra, amikor a folyosón a kanyarban feltűnt az az ember, akit körülbelül két perccel azelőtt hagytam faképnél az előtérben. Rámen Viktor. Ki más?
- Csak nem késésben vagy? – kérdezte szemtelenül megcsillanó szemekkel, amikor mellém ért. A kezében egy friss pohár kávé gőzölgött.
- Ne most. – Ez inkább morgás volt, mint kérés.
Végre sikerült felhúznom és bekötnöm a cipőmet, és szándékomban állt újra magára hagyni a mai estén szinte az árnyékommá vált Viktort. Már éppen nyitottam volna a pályára vezető üvegajtót, amikor váratlanul meghallottam magam mögött a hangját. Halkan beszélt, mintha egy titkot osztana meg velem, mégis tisztán értettem.
- Ő a nagybátyám.
- Tessék? – fordultam hátra a szemöldökömet ráncolva.
- Az edződ. Ő a nagybátyám.
Fogalmam sem volt, miért, de úgy éreztem, hogy ezzel az információval Rámen Viktor bizonyos értelemben véve a bizalmába avatott. Más esetben ha az ember megosztja valakivel egy rokonának a kilétét, az egy teljesen átlagos kijelentés. Ebben az esetben viszont mintha valami többről lett volna szó. Valamiről, amihez tudtam, hogy semmi közöm sincsen. Mióta csak megismertem ezt a fiút, igyekeztem minél távolabb kerülni tőle, mégis folyamatosan belebotlottam – szó szerint. És most ott álltam vele szemben, és őszintén nem tudtam, pontosan mi volt az, amit az imént megosztott velem. Csak azt, hogy számára fontos volt.
- Oké – böktem ki szinte suttogva néhány másodpercnyi csend után. Csak egy pillanatra néztem bele Viktor szemébe, de rögtön el is kaptam róla a tekintetemet. Olyan mélységes szomorúságot láttam benne, amit talán még soha senkiében. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy meg tudjak fordulni, és otthagyni őt anélkül, hogy további kérdéseket tennék fel, vagy – még rosszabb – megsajnálnám. Továbbra is hittem a megérzésemnek, hogy nem szabad őt közel engednem magamhoz, így hát minden határozottságomat összegyűjtve kinyitottam a pályára vezető ajtót, és inkább arra összpontosítottam, hogy kitaláljam, hogyan magyarázom ki magamat az edzőnél, miután negyedórát késtem.

***

- Ez jobban megviselt, mint amikor nyáron le kellett futnunk a félmaratont – huppant le Stella az egyik padra, miután az edzés végeztével zombihadseregként vonultunk be az öltözőbe a csapattal.
- Ne haragudjatok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény bosszút áll mindenkin, amiért elkéstem. – Hatalmas bűntudatot éreztem, amiért csapatkapitányként egyrészt elkéstem, másrészt ezzel a tettemmel elértem, hogy az edző fortyogó dühe senkit se kíméljen a mai napon.
- Ne is törődj vele, Liz. Szerintem Bella r****cos edzőcucca verte ki a biztosítékot nála. – Ez természetesen Szandra gúnyos megjegyzése volt. A két lány már bő egy hónapja véres szócsatát vív egymással minden egyes edzés előtt, után és közben. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, Szandrának továbbra sem sikerült megbocsátania Bellának, hogy – állítólag – ellopta a barátját. Sajnos a csapat többi tagja is belesodródott ebbe a háborúba, és szinte mindenki állást foglalt rajtam kívül. Én csapatkapitányként leginkább a békítő szerepét igyekeztem magamra venni, ám ez általában lehetetlen küldetésnek bizonyult. Annak ellenére, hogy eltelt egy hónap, a helyzet változatlan maradt: Bella Szandra volt fiújával járt, Szandra pedig őrjöngött. Ezt bizonyította ez a megjegyzés is.
- Szerintem pedig a te elviselhetetlen rikácsolásod – vágott vissza Bella azonnal. Annak ellenére, hogy az egész ügy kezdetén Bella még próbálta elnyerni korábbi barátnője bocsánatát, ezt néhány nap után feladta, és inkább felvette vele a harcot. Védte a saját igazát, és eszébe sem jutott kilépni újdonsült kapcsolatából.
- Te vagy az egyetlen, aki itt rikácsol. Vegyél vissza, mert már sípol a fülem tőled – szállt be a vitába Kíra is, Szandra oldalára állva. És elkezdődött. A szinte minden edzésnapon esedékes, félórás üvöltözés, aminek egyelőre nem sikerült megtalálnom az ellenszerét, pedig csapatkapitányként kötelességemnek éreztem volna.

***

- Fogalmam sincs, mihez kezdjek velük – panaszkodtam Stellának, amikor már a sportközpont előtt álldogálva vártuk aput, hogy hazavigyen minket.
- Nekem sincs. De ha belegondolsz, ez valójában az ő ügyük, csak ők ketten tudják lezárni. – Stellának igaza volt, nekem viszont egy egyszerű párkapcsolati drámánál többnek kellett látnom a helyzetet. A csapatom egységének kérdése volt ez, és egyáltalán nem tetszett, amit láttam, és ahová tartottunk. – De azért – tette hozzá Stella – Bella mai szerelése tényleg r*****cos volt.
Erre a kijelentésre csak megforgattam a szememet. Stella az elmúlt hetekben egyre egyértelműbben Szandra oldalára állt, bár a tényleges „harcba” nem kapcsolódott be.
Néhány percig csendben álldogáltunk egymás mellett a gondolatainkba merülve, amikor is Stella kissé bizonytalanul szólalt meg.
- Egyébként… - Egy hajtincsét tekergetve bámulta a cipője orrát, és tudtam, hogy van valami mondandója, de végül meggondolta magát. – Nem érdekes.
- Igen? Mondd nyugodtan – biztattam, és reméltem, hogy nem valami rossz hírt akar közölni.
- Nem, inkább nem. Biztos unod már a témát.
Rögtön tudtam, hogy Viktorról van szó. Valóban, szinte minden napom a Viktorról való beszélgetésből áll Stellának és Vilunak köszönhetően, és néha tényleg úgy érzem, hogy besokalltam. De Stella a legjobb barátnőm, Vilu pedig a testvérem, én pedig bármit megtennék értük, és tudom, hogy ez kölcsönös.
Egy nagy sóhajjal fordultam Stella felé.
- Ne butáskodj már. Tudod, hogy bármikor bármilyen témában meghallgatlak. Akkor is, ha Viktorról van szó.
Úgy tűnt, ennyi biztatás elég neki, mert ezután mosolyogva szólalt meg.
- Csak az jutott eszembe, hogy vajon miért volt ott ma is az edzésünkön. – Be kellett harapnom a szám szélét, hogy ne mosolyodjak el, amiért szinte ugyanezt a kérdést tettem fel néhány órával korábban magának Viktornak. Könnyedén választ adhattam volna Stellának, és már nyitottam is a számat, hogy megtegyem, de aztán… inkább visszacsuktam. Eszembe jutott, milyen érzés volt Viktor szemébe nézni, amikor elmondta nekem, hogy az edzőm a nagybátyja. Az, hogy éreztem, valami több van emögött, és láttam, milyen szomorú a tekintete. Hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy ezt a tudást nem lenne szabad továbbadnom senkinek, ezért inkább csendben maradtam.
Viktor egyébként néhány perccel azután lépett be a pálya kapuján, hogy az edző üvöltözni kezdett velem a késésem miatt. Szó nélkül helyet foglalt a lelátón, és egy órán és tizenöt percen keresztül ott is maradt, előredőlve, a térdén támaszkodva a karjával.
- Biztosan csak szereti a focit – vontam meg a vállamat, igyekezve közömbösnek tűnni.
- Lehetséges. De az is lehet, hogy… esetleg…
- Igen? – Előre féltem attól, hogy mi következik ezután. Mint kiderült, nem ok nélkül.
- Talán nem a foci miatt jött. Hanem valaki miatt – bökte ki. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és nem is tudtam, mit kellene erre reagálnom. Stella egyértelműen önmagára célzott, én viszont már tudtam, hogy az a valaki a nagybátyja. Ezzel együtt azt is éreztem, hogy ezt valamiért nem szabad elmondanom neki.
- Nem tudom. – Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem kitalálni, mit mondhatnék. – Csak ne éld bele ebbe magadat, oké? Anya mindig azt mondja, hogy ne törjük össze a saját szívünket azzal, hogy túlgondolunk mindent. – Gondolatban vállon veregettem magamat és anyát is, amiért ezzel a diplomatikus tanáccsal meg tudtam menteni a helyzetet.
Stella pát pillanatig fontolgatta a hallottakat, aztán elhúzta a száját.
- Anyukádnak talán igaza van. – Lehet, hogy lett volna még más mondanivalója is, de abban a pillanatban apu kocsija begördült a parkolóba, ő maga pedig sűrű bocsánatkérések közepette pattant ki belőle. Bűntudata volt, amiért nem ért oda időben az edzés végére; állítása szerint annyira elmerült Vanessa Colton meggyilkolásának részletezésében, hogy elszaladt vele az idő. Biztosítottuk, hogy egyáltalán nem neheztelünk rá a késésért, és hogy mindketten nagyon reméljük, hogy ez a Vanessa az éppen készülő bűnügyi regényének szereplője, és nem pedig egy élő ember. Vagy hát… nem élő.
A hazaúton apu végig Vanessa Colton esetének bemutatásával volt elfoglalva, nem törődve azzal, hogy a kiadója szigorúan megtiltotta neki – többször is –, hogy információkat közöljön a cselekményről. Egy ideig képes voltam figyelni rá, de aztán a gondolataim elkalandoztak. Stella korábbi megjegyzése visszhangzott a fejemben, amikor is felvetette, hogy Viktor valamelyikünk miatt jött el a mai edzésre.
Talán… Nem!
Tudtam, hogy képtelen ötlet, persze, hogy tudtam. Gondolatban fejbe is vágtam magamat, és én sem értettem, hogy egyáltalán miért foglalkozom ezzel. Mert nem érdekelnek Rámen Viktor szándékai, és az sem, hogy mit miért tesz. Egyébként is ő maga jelentette ki még a moziban, hogy véletlenül sem szeretne megismerni engem, azt pedig nálam jobban senki nem tudhatta, hogy az érzés kölcsönös. De nem tehettem róla.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat.

Alíz