10. Képszakadás

Drága Hűséges Olvasóim!

Fogalmam sincs, hogy van-e még bárki, aki olvassa ezt a blogot - vagy akármilyen blogot -, ennek ellenére én nem tudok és nem is akarok elbúcsúzni Alíztól. Túlságosan is hozzám nőt, és szerves része az életemnek még akkor is, ha kétévente egyszer szánom rá magam a történet folytatására. A mai egy ilyen ünnepi alkalom, ugyanis miután számtalanszor felfüggesztettem ennek a résznek a megírását, ma délután úgy döntöttem, befejezem. Úgyhogy befejeztem. Íme az eddigi leghosszabb rész, amire már nem is emlékszem, hogy mikor kezdtem írni, de most végre elnyerte végső formáját. Ha van még valaki, akit érdekel Alíz története, annak jó olvasást kívánok, ha pedig nincs, akkor majd én elolvasom még párszor, hogy generáljak egy kis nézettséget magamnak, haha.

Mindenkit ölelek! 

xxx Ria:)

***

Október 21. – Szombat

Megjegyzés jövőbeli Alíz számára, aki majd öregen és ráncosan visszaolvassa ennek a napnak a történetét: Nehogy azt hidd, hogy a saját emlékeid alapján írod ezt a bejegyzést. Hétfő este van, két nap telt el október 21-e óta, és csak mostanra kezded kiheverni a hétvégét, amire, mellesleg, továbbra is csak homályosan emlékszel. Talán jobb lesz, ha ezt a részt nem olvasod fel az unokáidnak.

***

Hatalmas volt a füst, akkora, hogy öt centire sem láttam előre. Vakon tapogatózva és óvatosan lépkedve kerestem a kiutat, de fogalmam sem volt, hol vagyok. Hirtelen fény villant előttem, és abban a pillanatban nekiütköztem valaminek. Illetve… valakinek. A sűrű füstben nem láttam, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy egy hús-vér ember. Próbáltam hátrébb lépni, de a lábaim mintha gyökeret vertek volna. A testem továbbra is a titokzatos idegenhez nyomódott, mintha amaz mágnesként vonzotta volna. Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, ki áll előttem, de a hangszálaim is felmondták a szolgálatot.
Hirtelen feltámadt a szél, és egy fél másodpercre megpillantottam az idegen arcát, aki… nem is volt idegen.
- Viktor – akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Némán tátogtam, mint apu halai az akváriumban, és egyre jobban pánikoltam tehetetlenségemben. Kétségbeesetten kerestem Viktor tekintetét, és amikor a pillantásunk végre találkozott, ő is szólásra nyitotta a száját.
- Alíz – szólalt meg halkan, de… Valami nem volt rendjén. A hangja… Mintha nem is az övé lenne, hanem egy lányé. De hiszen az lehetetlen. – Alíz – szólított újra a nevem, és ezúttal már biztos voltam benne, hogy a hang tulajdonosa…

- Vilu! – Álmomból felriadva villámgyorsan ültem fel az ágyamban a nővérem nevét kiáltva. Hirtelen mozdulatomra egyáltalán nem számított a név gazdája, aki minden bizonnyal fölém hajolva ébresztgetett egy ideje. Mindkettőnk számára váratlanul és meglehetősen erősen koccant össze a fejünk, amitől ő a földre huppant, én pedig vissza az ágyamba. Pontosabban egyenesen a fejtámlának, így nemcsak a homlokomon, de a tarkómon is éles fájdalmat éreztem. Óriási.
- Au – nyögtünk fel mind a ketten szinte egyszerre.
- Bocsi, ezt nem így terveztem. – Vilu nagy nehezen feltápászkodott, és letelepedett az ágyam szélére.
- Hatásos ébresztés volt – mondtam a fejemet dörzsölgetve. Valószínűleg lesz rajta egy púp.
Néhány percen át szótlanul ültünk egymás mellett. Én arra vártam, hogy Vilu kibökje, miért ébresztett fel… Mikor is? Az órára nézve megláttam, hogy még csak fél nyolc volt. Szombaton hajnali fél nyolckor képes volt felkelteni? Hirtelen rémület lett rajtam úrrá. Vilu mindenkinél jobban tudja, hogy hétvégente déli tizenkét óra előtt csak fejvesztés terhe mellett lehet engem felébreszteni. Valami nagy baj lehetett, ha vállalta a kockázatot.
Jobban megnézve a nővéremet, valóban úgy tűnt, hogy valami nyomasztja. Lehajtott fejjel üldögélt az ágyam szélén, és a bolyhos zokniját bámulta rezzenéstelen arccal.
- Hé, Vilu… Minden rendben? – kérdeztem óvatosan. Erre felkapta a fejét, és egy nem túlzottan őszinte mosolyt erőltetett az arcára.
- Persze. Csak már egy ideje gondolkozom valamin. Mostanában már aludni sem tudok, mert folyton ezen jár az agyam.
Úgy tűnt, minden egyes szót nehezére esik kimondani. Egyre kíváncsibbá (és ijedtebbé) váltam tőle.
- Gyere ide. – Arrébb csúszva megpaskoltam magam mellett a matracot, Vilu pedig egy nagyot sóhajtva letelepedett mellém, hátát az ágytámlának vetve. – És most ki vele. Mi nyomaszt ennyire?
Vilu nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy megértsem.
- Meg akarom találni a biológiai szüleimet – hadarta egy szuszra.
Elsőre azt hittem, rosszul hallottam. Vilu meg akarná találni a vér szerinti szüleit? Mégis miért? Hiszen nem ők nevelték fel, lemondtak róla. Az örökbefogadó szülei ellenben nagyon szerették, és most, az ő haláluk után, van egy új családja. Az első gondolatom az volt, hogy a biológiai szüleinek egyáltalán nem kellene helyet szorítania az életében és a szívében, de aztán legszívesebben fejbevertem volna magam, amiért ilyesmi egyáltalán eszembe jutott. Ahogy belenéztem Vilu bizonytalanul csillogó szemébe, emlékeztettem magamat, hogy nekem halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen érzés átélni mindazt, amin ő keresztülment. Elvesztette a szülőket, akik felnevelték, és megtudta, hogy ők tulajdonképpen nem is a vér szerinti családja, majd kapott két újabb szülőt és egy testvért. Ez mindenkinek sok lenne ilyen rövid idő leforgása alatt – sőt, egy életre is. Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat a fejében, talán szükségét érzi annak, hogy megtudja, honnan is jött valójában, és ezért nem hibáztattam. Hirtelen hálát éreztem a saját, meglehetősen egyszerű és társadalmilag normálisnak tartott családi helyzetemért. Azon kívül, hogy anya és apa tini szülők voltak (17 évesek, amikor megszülettem), semmi zűr nem történt körülöttünk. Ehhez képest Vilu élete maga volt a felfordulás.
Valószínűleg a kelleténél kicsit tovább bámultam rá szó nélkül, mert Vilu tekintete egyre nagyobb bizonytalanságról árulkodott, és egy idő után szabadkozni kezdett.
- Tudom, hogy ez most a semmiből jött, és nehogy azt hidd, hogy azért akarom megtudni, kik a biológiai szüleim, mert nem érzem jól magam nálatok, én csak…
Rádöbbentem, hogy a hallgatásomból minden bizonnyal arra a következtetésre jutott, hogy én önző módon nem szeretném, ha megkeresné a szüleit, ami nem is állhatott volna távolabb az igazságtól.
- Nem, nem, nem – szakítottam félbe. – Nem hiszem azt, hogy nem érzed jól magad ebben a családban, ilyesmi eszedbe se jusson – mondtam, és megszorítottam a kezét. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. Bár nem tudhatom, hogy pontosan mi játszódik most le benned, én mindenben támogatlak, mert akármilyenek is a vér szerinti szüleid, akár megtalálod őket, akár nem, mi mindig testvérek maradunk.
Szinte hallottam, ahogy az a bizonyos nagy kő leesett Vilu szívéről, és a szemében mintha könnyek csillogtak volna.
- Köszönöm – suttogta.

***

A délelőtt hátralévő részét Vilu a szobámban töltötte. Bár még csak október van, kerestünk a Netflixen egy gagyi karácsonyi sorozatot; az szólt a háttérben, mialatt Vilu kifejtette, hogy bár meg szeretné találni a szüleit, még nem áll készen a keresésre, így arra jutottunk, hogy ad magának még egy kis időt, továbbá hogy egyelőre nem osztjuk meg ezt a dolgot senki mással, még anyával és apával sem. Úgy vettem észre, hogy kellemetlenül érzi magát a témától, és már az is nagy lépés volt tőle, hogy egyáltalán ki merte mondani hangosan is, hogy örülne, ha megismerhetné a szüleit. Mivel láthatóan nem szeretett volna ennél jobban elmerülni a családjáról folytatott beszélgetésben, egy idő után másra terelődött szó. Éppen az egyik évfolyamtársunk új barátnőjéről hallott pletykákat beszéltük ki – akit természetesen egyikünk sem ismert, de milyen tizenhat éves lányok lennénk, ha nem beszélnénk ki számunkra idegen embereket –, amikor megcsörrent a telefonom. Noja volt az. Kicsit furcsállottam, hogy az ő neve jelent meg a kijelzőn, mert úgy tudtam, hogy a napot egy családi születésnapi ünnepségen tölti. Összeráncolt szemöldökkel nyomtam rá a hívás fogadása gombra, és már nyitottam a számat, hogy beleszóljak a telefonba, de Noja köszönés nélkül fakadt ki azon nyomban, belém fojtva a szót.
- Nem fogod elhinni, mi történt – sziszegte. Éppen rá akartam kérdezni, hogy mi zaklatta fel, de újfent belém fojtotta a szót. – Az a kígyó engem használt fel arra, hogy elmehessen abba a nyomorult házibuliba – fujtatott dühösen.
- Öhm. Ki lenne a kígyó? És milyen házibuli? – kérdezte Vilu óvatosan.
- Ez Vilu volt? – tudakolta Noja.
- Igen, ki vagy hangosítva – szólaltam meg. – Szóval kiről és miről is beszélünk pontosan?
- Lilláról – szűrte a fogai között. – Éppen amikor úgy döntök, hogy felnőttként kezelem a helyzetet, és nem törődöm azzal, hogy az unokatestvérem, a saját húsom és vérem így elárul, és összejön az exemmel, az a kígyó képes és kihasznál engem mindennek a tetejébe. – A hangok alapján esküdni mertem volna, hogy Noja dühében belerúgott valamibe a vonal túlsó végén. – A családi ebéd közepén szóba hozta, hogy este elmenne egy baráti összejövetelre, amit egy kedves ismerőse tart, és amire a szülei eddig egyértelműen azt mondták, hogy nem mehet el. Most viszont az jutott eszébe, hogy én elkísérhetném, és gondoskodnék róla, hogy ne essen baja. Ott ültem az egész család tekintetének kereszttüzében, és mindenki azt várta, hogy legyek jófej unokanővér, és kísérjem el Lillát abba a buliba. Hogy mondhattam volna nemet? – fakadt ki. Hallottam, hogy mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát. Viluval tanácstalanul egymásra néztünk, mert egyikünk sem tudta, mit mondhatnánk erre.
- Milyen házibuliról van szó? – kérdeztem végül, mert igazán semmilyen tanács vagy vigasztalás nem jutott eszembe.
- Ó, ez a legszebb az egészben. Patrikéról.
Na, erre már tényleg nehéz volt mit mondani.
- Szóval… Az unokatestvéred, aki az exed barátnője, elrángat téged az exed házibulijára – összegezte Vilu.
- Igen. Jól kitervelte, azt elismerem. Nélkülem sosem engedték volna el, még úgy sem, hogy Patrik éves előszülinapi buliját erősen eufemizálva baráti összejövetelnek nevezte. Nevetséges. – Valóban nehezen lehetett volna azt a bulit szimpla összejövetelként leírni. Tavaly a rendőrség oszlatta fel hajnali négykor, miután öt különböző szomszéd hívta ki őket. – Ráadásul így még villoghat is előttem az új kapcsolatával – tette hozzá keserűen.
- Sajnálom, Noja – sóhajtottam, de aztán eszembe jutott valami. – De mi lenne, ha nem mennél el a buliba? Lilla meglesz nélküled is; elég, ha a családod azt hiszi, hogy ott vagy vele.
- Nem lehet. Lillából kinézem, hogy beköpne, és egyébként is, tudom, mennyire felelőtlen. Ha valami történik vele, mindenki engem fog hibáztatni.
- Akkor – tűnődött Vilu – talán mi megmenthetjük az estédet.
- Hogy érted? – kérdeztük Nojával szinte teljesen egyszerre.
- Ha te nem tudod kihúzni magad a buli alól, mi is ott leszünk veled, és eltereljük a figyelmedet a dög unokatesódról meg arról a mihaszna exedről – fejtette ki Vilu a tevét. Az igazat megvallva nem volt rossz ötlet, de volt egy aprócska bökkenő.
- Minket viszont nem hívtak meg – emlékeztettem.
- Ugyan kérlek. Lesz ott vagy hetven ember. Patrik minden évben odacsődíti az összes haverját és a haverjainak a haverjait. Csodálkoznék, ha egyáltalán összefutnánk vele. Majd nem fogyasztunk semmit a kajából és az italokból, amibe a meghívottak belefizettek, és akkor senkinek nem lehet ellenünk kifogása.
Be kellett látnom, hogy Vilu érvelése teljesen logikus volt.
- Csajok, ti tényleg megtennétek ezt értem? – kérdezte Noja meghatottan.
- Hát persze – mosolyogtunk össze Viluval. Noja az egyik legjobb barátunk, és attól függetlenül, hogy Patrik házibuliját és a haverjait a hátunk közepére sem kívántuk, őt nem hagyhattuk cserben egy ilyen helyzetben.

***

Az volt a szerencsénk, hogy anya és apa úgy döntött, nagyobb szabadságot adnak nekünk a gimnáziumi éveink alatt, így amikor elkéredzkedtünk Patrik bulijába, kissé aggódva, de szinte szó nélkül elengedtek bennünket.  Azt azért megígértették velünk, hogy nem kokainozunk, és nem erőszakoltatjuk meg magunkat, de ebből a két dologból egyik sem volt tervben.
Miután Noja letette a telefont, hogy visszamenjen a családi ebédre – egészen addig a mosdóban bujkált –, Viluval felhívtuk Stellát, és beavattuk az aznap esti terveinkbe. Este hatkor mind a négyen nálunk találkoztunk és készülődni kezdtünk a bulira. Egyikünk sem járt még Patrik előszülinapi partiján, így fogalmunk sem volt, milyen ruhában kellene mennünk.
- Az amerikai filmekben mindig szoknyában vannak – jelentette ki Stella.
- Az rendben van, de ez itt Magyarország, és még csak nem is Budapest – kötözködött Noja. – Különben sem fogok kiöltözni az exem bulijára. Bojkottálom a dresscode-ot – tette hozzá karba tett kézzel, egyértelműen duzzogva, amiért egyáltalán meg kell jelennie ezen a partin.
- Ne butáskodj már! Éppen ezért kell kiöltöznöd. Megmutathatod neki, hogy mit veszített – kacsintottam rá, mire megforgatta a szemét, de legalább halványan elmosolyodott.
Végül mindannyian nadrágban, de csinos felsőben indultunk el, figyelembe véve a szeles időt is. Patrik nem lakik messze tőlünk, így gyalog tettük meg az utat. Körülbelül nyolc órára értünk oda, és a buli már javában tartott: két utcával arrébb tisztán kivehető volt az éppen üvöltő dal szövege és egy éppen üvöltő ember szövege is, aki ismeretlen okokból azt kiabálta, hogy „ARANYGALUSKA”. A lányokkal egymásra néztünk, és egy pillanatra megtorpantunk.
- Biztos, hogy oda akarunk mi menni? – tette fel a nagy kérdést Stella. Így utólag visszagondolva, az este további eseményeinek tudatában valószínűleg egytől egyig jobban jártunk volna, ha akkor visszafordulunk. De nem tettük, mert Noja sóhajtva megindult a ház felé, mi pedig megadóan követtük, így hát kezdetét vette életünk egyik legeseménydúsabb éjszakája. A szóhasználat nem véletlen – szándékosan nem a legemlékezetesebb éjszakaként neveztem meg.

***

Patrikék háza elé érve különös látvány fogadott bennünket. Egy félmeztelen srác, lábán gumicsizmával, fején menyasszonyi fátyollal ült egy játék dömperen a ház előtti füves területen, ölében egy virágcseréppel, amiből aranygaluskát evett. Kézzel. Mind a négyen döbbenten fékeztünk le mellette. Talán soha életemben nem láttam ennél szürreálisabb jelenetet, de legalább magyarázatot adott a két perccel korábban hallott üvöltésre. A srác egyébként először észre sem vett bennünket, zavartalanul majszolta a desszertjét, amíg Vilu meg nem köszörülte a torkát.
- Ne haragudj – szólalt meg zavartan. A fiú erre felkapta a fejét, és homályos tekintetével értetlenül kezdte keresni, honnan jön a hang, amíg meg nem talált minket a szemével. Valószínűleg nem volt benne biztos, hogy valódi emberek vagyunk-e vagy csak hallucinál, mert bizonytalanul előrenyújtotta a kezét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott állunk előtte. Miután megtapogatta a kissé rémült Stella jobb térdkalácsát, már némileg magabiztosabban pillantott fel ránk, várva, hogy elmondjuk, mit akarunk tőle.
- Ne haragudj – ismételte meg Vilu. – Az ott egy virágcserép? – mutatott a műanyag kaspóra, amelyet barátunk tányérként használt az aranygaluskához. Ami engem illet, számomra nem feltétlenül a virágcserép volt a legmegdöbbentőbb eleme az elém táruló látványnak – sokkal kevésbé értettem, hogy nem szakadt össze az a játék dömper egy minimum nyolcvan kilós, kigyúrt srác alatt. Nem tudom, miből készülhetett, de az a műanyag kétségtelenül erősebb volt, mint az én idegeim, amelyek kezdték felmondani a szolgálatot, pedig még nem is tudtam, mi vár ránk odabent, a buliban.
- Nem folt tifta tá’ér – válaszolta a fiú teli szájjal, aranygaluska-morzsákat köpködve mindannyiunk cipőjére, majd szaporán rágva újra belemarkolt a desszertjébe, és a szájába tömte a következő adagot. Mi négyen megütközve kapkodtuk a tekintetünket a leköpött cipőnk és a gusztustalanul táplálkozó fátyolos srác között. Úgy tűnt, neki nincs több mondanivalója, mi pedig a sokktól nem jutottunk szóhoz, így a beszélgetés megakadt. Mondjuk, nem is baj, mert tekintettel arra, hogy csak fél órával később jöttem rá, hogy azt akarta mondani, hogy „nem volt tiszta tányér”, eleve nem láttam reményt értelmes kommunikációra.
Miután felocsúdtunk a döbbenetből, Noja kijelentette, hogy nem érdekli, hogy nem fizetett piapénzt Patriknak, ő inni fog, mert különben ma este megfojt valakit, majd megfordult, és betrappolt a házba, hogy megkeresse az unokahúgát. Meg a tequilát. Őszintén mondom, hogy nem hibáztattam ezért. Ha nekem kellett volna pesztrálnom az exem új barátnőjét, ráadásul megrágott aranygaluskát köptek volna az új bőrbakancsomra mielőtt még egyáltalán beléptem volna az ajtón, valószínűleg én is így reagáltam volna.
A házba belépve még jobban felerősödött a zene, és sokkoló nagyságú tömeg fogadott bennünket. Sosem jártam még Patrikéknál, így nem tudtam, mekkora lehet a ház, de azt egyértelműen láttam, hogy csordultig van emberekkel. Patrik láthatóan számtalan haverral büszkélkedhetett, bár arra azért kíváncsi lettem volna, hogy közülük hányan tudják egyáltalán a vezetéknevét.
Miután Noja bevetette magát a tömegbe, hogy megkeresse Lillát, és figyelmeztesse, hogy szemmel tartja, Viluval és Stellával hárman maradtunk az ajtóban.
- És most? – hintázott Stella előre-hátra a talpán.
- Menjünk beljebb – javasoltam. Hárman összekapaszkodva elkezdtünk behatolni az emberek közé, vigyázva, hogy senkinek az itala ne kössön ki a ruhánkon. Körülbelül tíz percbe telt átverekedünk magunkat a nappalin, és bejutni a konyhába, ahol megtaláltuk Noját is. Éppen tequilát öntött magának egy vizespohárba, miközben gyilkos pillantásokat vetett a konyhaszigeten ülő Lillára, aki az előtte álló Patrik torkán dugta le éppen a nyelvét. Nem aggódtam amiatt, hogy Patrik esetleg észrevesz minket és kitessékel a házából, ugyanis láthatóan semmit nem fogott fel a külvilágból. Együttérzően néztem Nojára, mivel úgy tűnt, a vártnál is rosszabbul viseli a kialakult helyzetet.
- Akarod, hogy hazamenjünk? – ajánlkozott Stella. Valamiért úgy éreztem, azt reméli, Noja igent mond, és akkor elmenekülhet ebből a buliból, amelyet eddig láthatóan nem élvezett.
- Nem, dehogy. A családomért bármit, vagy mi a szösz – forgatta meg a szemét, majd hatalmasat húzott a vizespohárnyi tequilából.
- Só és citrom nélkül? – húzta fel a szemöldökét Vilu. – Nem vagy semmi.
Noja válaszul felé nyújtotta a poharat, mire Vilu kissé bizonytalanul kezdte méregetni az átlátszó alkoholt. A „vad” korszaka óta ritkábban ivott, de ha mégis, akkor is mértékkel. Amikor végül elvette a poharat Noja kezéből, nem öntött el az aggodalom, mert tudtam, hogy tud vigyázni magára, és ismeri a saját határait. Ők ketten Nojával néha eljártak szórakozni pár évfolyamtársunkkal, de mi Stellával sosem tartottunk velük. Valahogy egyikünket sem vonzotta sem az alkohol sem a bulizás – most is csak Noja kedvéért voltunk ott Patriknál. A lányok mindenesetre minket is megkínáltak tequilával, de szokásunkhoz híven visszautasítottuk.
A következő fél órát egy helyben töltöttük, támogatva Noját az unokatestvére felügyelésében, aki úgy el volt merülve Patrik gégéjének tanulmányozásában, hogy el sem tudtam képzelni, hogy vesz levegőt. Vilu és Stella azonban fél óra után elhatározták, hogy megkísérlik a lehetetlent, és átverekszik magukat a tömegen, hogy megkeressék a mosdót. Mi Nojával továbbra is a konyhában dekkoltunk, és igyekeztük kizárni a cuppogó hangokat, amikor is Noja döbbenten a helyiségből nyíló teraszajtó felé mutatott.
- Az ott nem Viktor? – kérdezte elképedve. A szívem hatalmasat dobbant a név hallatán, ami miatt gondolatban tarkón csaptam magamat. Igyekezve, hogy az arcom kifejezéstelen maradjon, megfordultam, hogy a Noja által mutatott irányba nézzek. És valóban ott volt. A terasz korlátján támaszkodott, nekünk félig háttal, az arca bal felét megvilágította az udvari villany, és éppen egy parázsló cigarettát emelt a szájához. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy összefutunk ezen a bulin. Nem az a fajta ember, akit Patrik meghívna magához, de hát, én sem vagyok az, és mégis ott voltam. Hívatlanul, de az részletkérdés.
Nem tudom, meddig álldogálhattam ott merengve. Valószínűleg elbambultam, mert Noja sikkantása térített észhez.
- Francba! – kiáltott fel.
- Mi történt? – fordultam meg ijedten. A kérdésem azonban feleslegessé vált, amikor ráébredtem, hogy a konyhában rajtunk kívül csak két másik lány volt, akik szinkronban hánytak a mosogatóba. Patrik és Lilla sehol.
- Basszusbasszusbasszus – sipákolt Noja. – Ha felvitte a szobájába a 14 éves unokahúgomat, én kiherélem – kiabálta dühösen. Bár teljesen megértettem a felháborodását, értékeltem volna, ha üvöltözés közben nem az én vállamat rángatja, és nem leheli rám annak a nagy mennyiségű elfogyasztott tequilának az aromáját, amitől lényegében én is részeg lettem. Noja dühében szó nélkül sarkon fordult – majdnem felborítva a mosogatóba hányó lányokat –, és lökdösődve belevetette magát a tömegbe, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy ellenőrizze az emeleti hálószobákat. Bár ki nem állhatta Lillát, megmosolyogtatott, hogy ennyire törődött az erényeivel. Illetve megmosolyogtatott volna, ha hirtelen nem ébredek rá, hogy mellettem ketten okádnak éppen, és hogy tulajdonképpen ezt kifejezetten gusztustalan élmény hallgatni. Mivel Noját egy pillanat alatt elnyelte a tömeg, nem láttam értelmét, hogy utánamenjek, így megfordultam, hogy a másik irányban, a terasz felé távozzam a helyszínről. Csak akkor ugrott be, hogy ott meg Viktor támaszkodik a korláton, amikor már kinyitottam az ajtót, ő pedig hátranézett, és összeakadt a tekintetünk.
- Francba – mordultam fel. A nagy ijedtségben teljesen elfelejtettem, mi (vagy inkább ki) is terelte el a figyelmünket Lilla és Patrik őrzéséről, így egyenesen belerohantam Viktorba. Szerencsére kivételesen nem szó szerint.
- Neked is szia – nézett rám gorombán, én pedig rájöttem, hogy előbbi megnyilvánulásom elég rosszul vette ki magát, de már nem tudtam visszaszívni.
- Bocsánat, csak…. meglepődtem, hogy itt talállak – vágtam ki magam, részben igazat mondva.
- Az érzés kölcsönös – morogta alig hallhatóan, majd elnyomta a csikket a korláton, és újabb szálat vett elő a dobozból. Engem is megkínált, de természetesen visszautasítottam. Sosem értettem, miért vonzza az embereket a tüdőrák gondolata. Viktor csendben fújta a füstfelhőket egymás után, én pedig szerencsétlenül toporogtam az ajtóban állva. Úgy éreztem, ha megfordulnék és visszamennék a házba, az udvariatlanság lenne, bár tény, hogy ez volt minden vágyam: minél messzebbre kerülni tőle, lehetőség szerint minél gyorsabban. Az ösztöneim azt súgták, hogy ő is hasonlóképpen érez, mert láthatóan nem állt szándékában beszélgetést kezdeményezni, így hát néma csendben szobroztunk a teraszon, de ez valószínűleg csak engem zavart kettőnk közül. Késztetést éreztem arra, hogy megszólaljak, nem bírtam elviselni ezt a számomra kínos szituációt.
- Patrik hívott meg? – Én is éreztem, mennyire értelmetlen a kérdés. Nyilván Patrik hívta meg.
- Igen – felelte értetlenül ráncolva a szemöldökét. – Téged talán nem? – Bizonyára gúnyos kérdésnek szánta, csakhogy…
- Nem. Hívatlan vendég vagyok – vontam meg a vállam.
Viktor egy elismerő biccentéssel jutalmazta „lázadó” magatartásomat.
- A mozis jelenet után ezen nem is kellene csodálkoznom. – Mivel nem mosolygott, csak egy kis fáziskéséssel jöttem rá, hogy ez egy tréfás megjegyzés akart lenni. Óvatosan elnevettem magam.
- Nem az volt életem legfényesebb pillanata – vallottam be, és én is odaléptem a korláthoz, majd rátámaszkodva körbekémleltem a sötét udvaron. – Miért álldogálsz idekint egyedül? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott abban a pillanatban.
- Rátapintottál a lényegre. Éppen azért, hogy egyedül legyek. – Már a második csikket nyomta el a korláton, mióta kiléptem a teraszra, majd ő is a könyökére támaszkodott. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé, de ő nem nézett rám.
- Akkor miért jöttél el „az év legfergetegesebb bulijára”? – kérdeztem szándékosan kissé gúnyosan utánozva Patrikot, aki ezzel a szöveggel toborozta a vendégeket hetek óta a suliban. Viktor felhorkant, én pedig gondolatban megveregettem a vállamat, amiért valaki végre értékelte egy ironikusnak szánt megjegyzésemet.
- Mert lehetnék ennél rosszabb helyeken is – mondta, majd egy újabb szál cigit tett a szájába, és meggyújtotta. – Például otthon. – Az utolsó két szót olyan halkan tette hozzá, hogy kellett pár másodperc, mire eljutott az agyamig, hogy mit mondott. Bár felfogtam a szavait, annyira megdöbbentettek, hogy pislogni is elfelejtettem. Oldalra kaptam a tekintetem, és az arcát kezdtem fürkészni. Meredten nézett maga elé, és nagyon úgy tűnt, hogy nem állt szándékában hangosan is kimondani, amit ennek ellenére kimondott. Mivel én nem szóltam egy szót sem, úgy döntött, hogy inkább ő szólal meg; feltételezem, el szerette volna terelni a témát.
- Ha Patrik nem hívott meg, hogy keveredtél ide? – kérdezte. Vettem a lapot, és mivel egyértelmű volt számomra, hogy az imént ingoványos talajra tévedtünk, felvázoltam neki a mai nap és az elmúlt időszak eseményeit, amelyek idevezettek engem, hogy eltereljem a figyelmét mindarról, amiről láthatóan nem akart beszélni. Annyira belemelegedtem a témába, hogy valószínűleg a kelleténél több információt osztottam meg vele, mint kellett volna, vagy mint amennyi érdekelte. Viktor kissé megütközve hallgatta a pletykaáradatot, amely gátlástalanul ömlött belőlem, és annyira meglepte az elhadart történet, hogy még a cigijébe is elfelejtett beleszívni, ami így leégett a kezében.
- Ti lányok meglepő dolgokból tudtok ügyet csinálni. – A szeme csillogásából arra következtettem, hogy ez nem egy sértő megjegyzés volt. Legalábbis nem annak szánta.
- Minden nő nevében kikérem magamnak az általánosítást. Én csak ártatlan megfigyelő vagyok – háborodtam fel, de persze nem volt valódi a dühöm. Rá kellett jönnöm, hogy Viktorral egészen jól el lehet beszélgetni. Ezt követően például elmesélte, hogy a kilencedik osztályt egy budapesti iskolában kezdte, ahonnan kicsapták (az okát nem tudtam meg), és hogy Patrik „fergeteges” bulijánál ott jóval szórakoztatóbb partikat tartottak. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy ezután hogy került ebbe a városba, mert úgy sejtettem, hogy az a történet szorosan kapcsolódhat az otthoni helyzetéhez, amiről egyértelműen nem akart beszélni. Ami engem illet, én meséltem neki arról, hogy három évvel ezelőtt milyen nehezen illeszkedtem be újra ebbe az osztályba. Néhány másodpercnyi töprengés után nagy vonalakban megosztottam vele a számomra kínosabb részleteket is, ő pedig érdeklődve hallgatott. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott a terasz korlátján könyökölve, de mintha sosem fogytunk volna ki a beszédtémákból. Viktorral beszélgetni felüdülés volt, de egyben váratlan is. Mindig kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, ő pedig látványosan került engem, így meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen jól el tudunk csevegni egymással egy házibuli perifériáján.
Viktor éppen azt ecsetelte, hogy ki nem állhatja a biológiatanárunkat, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Amikor elővettem, Noja arcát és nevét pillantottam meg a kijelzőn. Bocsánatkérően néztem Viktorra, aki intett, hogy vegyem fel nyugodtan. Kicsivel arrébbsétálva a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele, de olyan hangzavar hallatszott a vonal másik végéről, hogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem Noját, aki ráadásul elég ittasnak tűnt a szavai alapján. Arról érdeklődött, hogy merre vagyok. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de egyrészt biztos voltam benne, hogy nem hallana a dübörgő zenétől, másrészt valamilyen oknál fogva nem akaródzott elmondanom, hogy kivel vagyok éppen, úgyhogy inkább kinyomtam a hívást, és SMS-ben kértem, hogy írja meg ő hol van, majd én odamegyek. Kicsit csalódottan fordultam Viktor felé.
- Nekem most mennem kell, de örülök, hogy beszélgettünk – vallottam be egy apró mosoly kíséretében, és magam is meglepődtem azon, hogy valóban így gondoltam.
- Oké – biccentett, de az ő arcán nyoma sem volt mosolynak. Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet (amiről egyébként nem ártana leszoknom, mert anya szerint ráncos lesz tőle a homlokom), és őszintén nem értettem, mi ütött belé. Egészen addig kifejezetten úgy éreztem, hogy élvezi a társaságomat, de most határozottan ridegnek tűnt. Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek a hangulatváltozására, de legnagyobb meglepetésemre fogta magát, és sarkon fordult, majd köszönés nélkül kisétált a terasz lámpájának fényköréből, bele az éjszakába, otthagyva engem, hogy kedvemre bámulhassak utána tátott szájjal meg a ráncos homlokommal.

***

Noja azt írta, hogy találkozzunk a konyhában (legalábbis ezt hámoztam ki az elgépelt betűkből és írásjelekből), úgyhogy néhány perc eredménytelen elmélkedés után visszatértem a házba. A konyhában ezúttal három srác és egy lány tartózkodott, akik lökdösődve álltak a nyitott hűtő előtt, és a szavaikból úgy vettem ki, hogy az utolsó csomag virsliért folyik a harc. A gondolataimat még mindig a Viktorral folytatott beszélgetés és a hirtelen eltűnése kötötte le, így nem szenteltem nekik túl sok figyelmet. Nekitámaszkodtam a konyhaszigetnek, és üres tekintettel bámultam a nappaliban táncoló tömeget. A gyomromban furcsa szorítást éreztem, ahogy lelki szemeim előtt felbukkant az a barna szempár, amely percekkel korábban még engem fürkészett, és rá kellett jönnöm, hogy valami megváltozott bennem. Év eleje óta igyekeztem kerülni Viktort, mert az első pillanattól az volt a megérzésem, hogy valami nem stimmel vele. Nem tetszett az, ahogy éreztem magam a közelében, és a mozis eset után bebizonyosodott, hogy ő is hasonlóképpen vélekedik rólam. Most azonban be kellett látnom, hogy túl sokszor keresztezzük egymás útját ahhoz, hogy a továbbiakban is figyelmen kívül hagyjam Viktort. Bár igyekeztem tagadni, nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a srác tulajdonképpen kifejezetten vonzó, és most már azt is tudtam, hogy jó társaság is. Félreértés ne essék, nem zúgtam bele reménytelenül, de megtörtént az, amit annyira igyekeztem elkerülni: vonzódni kezdtem hozzá. Amint ezt fejben bevallottam magamnak, rögtön egy seregnyi ellenérv tört magának utat az agyamban, élen a legevidensebbel: valami nagyon nincs rendben a srác körül, amit már az iskolaév első napján is megéreztem, bár azóta sem tudtam meg semmi konkrétumot ezzel kapcsolatban. Ami pedig a többi érvet illeti… A nappaliban táncoló tömeg közepén egy pillanatra mintha Vilut láttam volna ugrálni néhány osztálytársunkkal együtt, aztán Stella szőke haját is megpillantottam, aki ezek szerint félretette a bulikkal kapcsolatos ellenérzéseit. Ők ketten, a nővérem és a legjobb barátnőm voltak a legfontosabb tényezők. Egyszerűen nem engedhettem, hogy gyengéd érzelmeket keltsen bennem az a srác, akibe mindketten belezúgtak.
Ilyen gondolatok versenyeztek egymással a fejemben, és félő volt, hogy az agysejtjeim hamarosan kinyírják egymást, ha nem sikerül rendeznem az érzéseimet nagyon gyorsan. Patrik éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy (fél) üveg tequilával betántorogjon a konyhába, majd bizonytalan lábakon állva hozzámsomfordáljon, és a nyakamba boruljon. Megütközve néztem a rajtam csimpaszkodó házigazdára, és őszintén ötletem sem volt, mit kellene tennem ebben a szituációban. Patrik szerencsére a helyzet magaslatán volt (a következő sorból remélhetőleg egyértelművé válik, hogy ez egy rettentően ironikus megállapítás részemről).
- Most hánytam – osztotta meg velem friss élményeit. Más kérdés, hogy teljesen felesleges volt tájékoztatnia, mert amint rám esett, belelehelt az arcomba, a szájszaga pedig magáért beszélt. Nem sok választott el attól, hogy én is öklendezni kezdjek.
Miután némileg visszanyerte az egyensúlyát, már csak fél karral támaszkodott a nyakamon/vállamon, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja fel, kit ölelget, ugyanis ha felfogja, valószínűleg eleve nem ölelgetne. Most mit mondjak? Nem vagyunk éppen kebelbarátok.
- Az a szemét Noémi kirángatta alólam a csajomat – folytatta a társalgást Patrik. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam a szavai értelmét, ugyanis a piától szinte teljesen érthetetlenül beszélt, de amikor leesett, mit mondott, tágra nyílt a szemem. Igyekeztem nem elképzelni a jelenetet, egyidejűleg megértettem Noja részegségének okát is. Apropó Noja. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett.
- Ez igazán… szomorú. Khm. – Megpróbáltam lerángatni magamról a részeg Patrikot, de sehogy sem sikerült lehámoznom a karját a vállamról.
- Alíz? – nézett rám értetlenül, mintha csak akkor jött volna rá, hogy egészen addig hozzám beszélt és engem fojtogatott. Valószínűleg ez így is volt. – Meghívtalak? Hmm – töprengett hangosan, és szinte hallottam, ahogy forogtak az agyában a fogaskerekek. Úgy ítéltem meg, hogy nincs abban az állapotban, hogy megkérdőjelezze, amit mondok, így igennel feleltem, amire még több töprengés és hümmögés volt a válasz. Kis idő múlva úgy tűnt, elfogadta a válaszomat (vagy elfelejtette, miről beszéltünk), mert elém tartotta a másik kezében szorongatott tequilás üveget.
- Jó szarul nézel ki – közölte.
- Kösz – meredtem rá döbbenten, miután feldolgoztam, hogy valaki képes volt ilyesmit mondani nekem. Az igazsághoz, mondjuk, hozzátartozik, hogy szarul is éreztem magam. Részben a Viktorral kapcsolatos, tisztázatlan érzéseim és ezeknek a barátságaimra gyakorolt hatása miatt, részben a rám tehénkedő részeg tapló miatt. – Jobban néznék ki, ha leszállnál rólam. Rontod az összképet – jegyeztem meg, bár tisztában voltam vele, hogy a sértés süket fülekre fog találni a betequilázott Patrik személyében.
- Igyál. – Meglötyögtette az üveg tartalmát az orrom előtt. Ösztönösen el akartam lökni magamtól az üveget meg a belé (és belém) csimpaszkodó Patrikot is, de akkor egy gondolat villant be az agyamba. Az emberek azért isznak, hogy ne kelljen gondolkodniuk, nem? Néhány héten belül 16 éves leszek, és még soha nem ittam egy pohár bornál többet. Talán itt az ideje elkezdeni. Noja a megbeszéltek ellenére nem volt sehol, Vilu és Stella láthatóan jól érezték magukat tánc közben, Viktor pedig eltűnt az éjszakában – hát akkor miért ne? Minden mindegy alapon megragadtam az üveget, és egy hatalmasat kortyoltam belőle. Borzalmas íze volt. Rögtön köhögni kezdtem, de aztán melegség járta át a testemet, és kezdtem kapizsgálni, mik az alkohol pozitív hatásai. Lehet, hogy undorító az íze, de arra a következtetésre jutottam, hogy a cél szentesíti az eszközt, merthogy többre vágytam ebből a zsibbadt, nyugodt érzésből, ami perceken belül átjárt. Újra kortyoltam egyet, Patrik pedig (feltételezésem szerint) helyeslése jeleként a fülembe ordította, hogy „vúúhúú”. A szemem sarkából újra megpillantottam a táncoló tömegben a barátaimat, láttam azt is, hogy egy párocska beverekszi magát a konyhaajtón, majd a falnak dőlve egymásnak esnek, és hallottam, hogy Patrik igen erősen próbál kinyögni egy értelmesnek szánt mondatot, amelyben szerepelt az ugrálóvár szó. Az utolsó emlékem az, hogy újabbat kortyoltam a tequilából, és miután sikerült egy adagot magunkra öntenem, Patrik hisztérikusan felnevetett, amitől megtántorodott, és mindketten a földre estünk. Én is felnevettem, aztán… képszakadás.

***

Vasárnap reggel irdatlan fejfájással ébredtem (mily meglepő). A redőny résein beszűrődő fény szabályosan égette a retinámat, és esküdni mertem volna, hogy lyukat fúrt a koponyámba, ugyanis kegyetlenül hasogatott. Óvatosan, félpercenként egy centivel elforgatva a fejemet körbetekintettem a szobában. Azt már az ágynemű mintájából leszűrtem, hogy a saját ágyamban fekszem, de az elém táruló kép többi eleme enyhén szólva meglepetésként ért. A mellettem lévő hely üres volt, leszámítva egy napocskás zoknit viselő, fekete csőnadrágos lábat, amelynek a combrésze – csakúgy, mint a gazdája – valahol a padlón hevert. Miután csigalassúsággal elvonszoltam magam az ágy széléhez, megállapítottam, hogy az elkallódott láb Nojához tartozik, aki nem mellesleg nyitott szájjal horkolt a szőnyegemen, arca mellett egy szilveszteri trombitával, ami valószínűleg a szájából eshetett ki. A hasogató fejfájással viaskodva sikerült feltornáznom magam ülőhelyzetbe, hogy megtekinthessem, van-e valaki az ágy végében. Sejtésem beigazolódott, ugyanis Stella és Vilu mindketten hason fekve szuszogtak egy-egy lepedőként leterített takarón, fejük alatt a plüssmedvéimmel, amelyeket párnaként használtak. Különösnek találtam, hogy Vilu fején ott díszelgett a fátyol, amelyet mintha az aranygaluskás-dömperes srác fején láttam volna Patrikék előkertjében. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni az előző este emlékeit, de az agyam úgy döntött, hogy ez a tevékenység túl megerőltető számára, így néhány másodperc után lehanyatlottam az ágyra, és visszamerültem részeges álmaimba.

***

Délután egykor anyának valószínűleg feltűnt, hogy egyik lányának sem látta színét sem egész nap, így vidáman nyitott be a szobámba, hogy aztán ott találjon mind a négyünket olyan állapotban, ahogyan egy anya sosem akarja látni a gyerekeit és azok barátait: atommásnaposan. A hirtelen beáramló fénytől mindannyian felriadtunk, és értetlenül kerestük a forrását. Amikor a tekintetem találkozott anyáéval, színtiszta döbbenetet láttam a szemében tükröződni, aztán esküdni mertem volna, hogy megcsillant benne valami kárörömféle is, ahogy végignézett nyomorúságos négyesünkön.
- Előveszem a húslevest a fagyasztóból – közölte minden további nélkül, majd ezúttal egy egyértelműen kárörvendő mosoly kíséretében becsapta maga mögött az ajtót. Viluval kissé kómásan és nagyon is értetlenül néztünk egymásra.
- Most komolyan nem szidott le? – kérdezte iszonyatosan rekedt hangon.
- Lehet, hogy még álmodunk – vetette fel Stella, azzal visszahuppant a plüssállataimra, és nagyon úgy tűnt, hogy ellenőrzi, képes-e álmában is aludni, Vilunak azonban más tervei voltak.
- Ébresztő, tánckirálynő – ütögette meg a vállát, mire Stella megpróbálta leütni, de elvétette, és Vilu helyett a földön heverő táskámnak adott egy pofont. – Stella! – próbálkozott újra Vilu. Körülbelül tíz perc után sikerült rávennie Stellát, hogy ébredjen fel, úgyhogy végre mind a négyen magunknál voltunk. Többé-kevésbé.
- És most összerakjuk, mi történt tegnap – tapsolt egyet Vilu, aki a legéberebb volt közöttünk. Nincs mese, egyedül ő bírja jól az alkoholt. A felvetést egyébként egyöntetű elutasítás fogadta már csak azért is, mert a taps hangjára egyszerre kaptunk a halántékunkhoz, emellett egyikünk sem érezte úgy, hogy képes egy épkézláb gondolat megalkotására, nem hogy egy egész alkoholmámoros éjszaka felidézésére. Végül abban egyeztünk meg, hogy az anya által ígért húsleves elfogyasztása után visszatérünk a kérdésre.
Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy egyesével lezuhanyozzunk, hajat és fogat mossunk, aztán mint egy négyszereplős zombifilm sztárjai levonultunk a konyhába agy helyett tyúkhúslevest fogyasztani. Délután háromkor egy-egy kávéval a kezünkben nyomorogtunk az ágyamon, és kezdetét vette homályos emlékeink felidézése. A hallottak alapján a következő történt.
Miután Stella és Vilu megtalálták a mosdót, a konyhába visszafelé menet összefutottak az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki ezután elvileg be is mutatkozott nekik, de a nevét egyikük sem tudta felidézni, pedig akkor még egyáltalán nem voltak ittasak. A srác addig győzködte őket, amíg be nem álltak táncolni a tömegbe, amihez Stellának nem volt sok kedve, de aztán meghallotta az egyik kedvenc dalát, úgyhogy végül megadta magát. A tömegben találkoztak az osztálytársainkkal, akik egy üveg vodkán és egy whiskey-n osztoztak, amiből egy idő után a lányok is kértek. Nagyon meglepődtem azon, hogy Stella önszántából alkoholt fogyasztott, de állítása szerint kifejezetten jól érezte magát, és úgy gondolta, hogy ha a táncot élvezi, akkor talán az alkoholt is fogja. Végül így lett, bár hozzátette, hogy ennyi szenvedést egyáltalán nem ért meg az átmulatott éjszaka. Arra egyébként egyikük sem emlékezett, mikor került Vilu fejére a fátyol, amit aztán közelebbről tanulmányoztunk, és megállapítottuk, hogy Patrik húgának a játéka lehet. Pozitívum, hogy nem az édesanyja esküvői fátylát sikerült ellopnunk.
Ami Noját illeti, ő az emeletig üldözte Patrikot és Lillát, majd ahogy azt én már Patriktól tudtam, rájuk nyitott, és kirángatta onnan az addigra már félmeztelen unokahúgát. Patrik ezt követően üvöltözni kezdett Nojával, Lilla meg csak kapkodta a fejét kettejük között. Nojának végül elege lett, és a könyökénél fogva kivezette Lillát a házból, és felhívta a szüleit, hogy jöjjenek érte. Mivel egyikük sem akarta, hogy a család megtudja, mi történt, Noja azt hazudta, hogy Lilla nem érezte jól magát, azzal lepasszolta őt a nagybátyjának, mondván, hogy onnantól nem az ő felelőssége, mi történik vele. Miután megszabadult a nyomástól, amit Lilla jelentett, megpróbált megkeresni engem, de a konyha felé félúton ő is találkozott barátunkkal, az aranygaluskás-dömperes sráccal, aki éppen egy üveg vodkát próbált felbontani sikertelenül. Noja segített neki, de mielőtt odaadta volna, megbizonyosodott róla, hogy azelőtt valóban bontatlan volt az üveg, és még véletlenül sem került bele semmi, aztán alaposan meghúzta a tartalmát. Neki ez volt az utolsó emléke, ugyanis a korábban elfogyasztott tequila és a frissen legurított vodka olyannyira megörültek egymásnak Noja szervezetében, hogy megajándékozták őt a boldog tudatlanság érzésével.
Én némi töprengés után úgy döntöttem, nem keverem fel az állóvizet azzal, hogy megemlítem, kivel beszélgettem a teraszon. Ezt a döntést elsősorban azért hoztam, mert Noja sem mondta el, hogy megpillantottuk Viktort az ablakon keresztül, és sokkal biztonságosabb volt szimplán átsiklani a téma felett, mint végignézni, ahogy Vilu és Stella szembesülnek azzal a ténnyel, hogy mindketten bele vannak zúgva a srácba. És persze azt sem akartam, hogy kiderüljön, én mit érzek iránta, mert hogy ezzel én magam sem voltam tisztában. Meglehet, hogy borzalmas barát és testvér vagyok, de ebben az esetben úgy éreztem, többet ártana az igazság, mint amennyit használna, így hát rögtön ahhoz a részhez ugrottam, ahol Patrik betámolygott a konyhába.
Az est további eseményeire egyedül Vilu emlékezett, és ő sem mindenre. Kiderült, hogy Patrik valóban egy ugrálóvárról beszélhetett nekem az esésünk előtt, ugyanis Vilu elmondása szerint ő és Stella a kertben találtak ránk, ahogy Patrik húgának a felfújt kastélyában ugrándoztunk (vagy inkább estünk-keltünk) egy üres tequilás üveg és egy csomag hideg virsli társaságában, amit ezek szerint a hűtőajtóban tülekedő társaság egyik tagjának sem sikerült megkaparintania, ugyanis a miénk lett. Megtudtam továbbá, hogy részeg Alíz azzal dicsekedett Vilunak, hogy Patrik megkínálta egy szál cigivel, amit ő elvileg el is fogadott, és majdnem sikerült elszívnia a szűrőt is, de nem. Patrik hozzátette, hogy úgy köhögtem tőle, hogy azt hitte, ott halok meg. Ennyit a tüdőrákról. Úgy tűnik, részeg Alíz számára mégiscsak vonzó ötlet.
Vilu elbeszélését hallgatva apránként megszületett bennem a felismerés, hogy túl vagyok életem első komolyabb alkoholizálásán, lerészegedésén, elszívott cigarettáján és blackoutján úgy, hogy mindezt az általam leginkább megvetetett személlyel éltem át. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok a tequilának, amiért kitörölte a fejemből ezeknek az emlékeknek egy részét. Valószínűleg nem tudtam volna együtt élni velük.

***

Nos, drága unokáim! Ha nagyanyátok (én) mégis úgy döntött, hogy felolvassa nektek ezt a történetet, tegyetek meg neki egy szívességet, és tanuljatok belőle valamit. Például azt, hogy Noja néni nagyon helyesen cselekedett, amikor megbizonyosodott róla, hogy bontatlan üvegből fogyaszt alkoholt, és hogy szeretett nagyanyátok egy született idióta, amiért elfogadta a megkezdett tequilát a leghitványabb embertől, akit akkoriban ismert. Aznap szerencséje volt, de a szerencse forgandó, kisunokáim, ezt jól jegyezzétek meg. Most pedig irány meggyes rétest enni, mert valószínűleg fogadtunk Vilu nénivel, hogy az én unokáim többet esznek, mint az övéi. Ne hozzatok szégyent nagyanyátokra!

Alíz mama (lol)