Szülinapi rész!
De nem Alíz szülinapját ünnepeljük ma (arra majd a következő részben kerül sor, nem is akárhogyan), hanem a blogét, ugyanis napra pontosan ma 10 éve, hogy megírtam és feltöltöttem Alíz naplójának első fejezetét. El sem tudom hinni, hogy azóta eltelt egy évtized. Idő közben kihalt a blog műfaja, és Alíz története is csak néhány évente folytatódott egy-egy résszel. Pár hónappal ezelőtt azonban elhatároztam, hogy erre az évfordulóra összekapom magam, és befejezem ezt a történetet, már csak önmagamért is. Jobban mondva valószínűleg tényleg csak magam miatt csinálom, mert kétlem, hogy bárki idetévedne ennyi idő után. Mindenesetre tudtam, hogy le kell zárnom ezt a blogot, mert Alíz megérdemli, hogy kerek egész legyen a története.
Így hát itt vagyok, jó pár előre megírt résszel a tarsolyomban és alig várom, hogy méltó befejezést adhassak ennek a blognak, ami végigkísérte a kamaszkoromat - és ami még most, felnőttként is meghatározó része az életemnek. Ezen a blogon keresztül tanultam meg írni, és ha egyszer sikerül valóra váltanom azt az álmomat, hogy publikált író legyek, büszkén fogok visszagondolni arra, hogy Alíz naplójával kezdődött minden.
Mindig jól szórakozok azon, amikor visszaolvasok pár részletet az első fejezetekből, de eszem ágában sincs átírni és kijavítani őket. Tetszik, hogy a történet előrehaladtával látszik, mennyit fejlődött az írásom. Ha elölről kezdeném, ez a történet valószínűleg teljesen máshogy lenne megírva, de én úgy szeretem Alízt, ahogy van. Vele együtt nőttem fel, és itt az ideje, hogy szépen lassan ő is felnőjön és feltegye a polcra a naplóját. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még el kell követnie egy-két hibát és át kell élnie jó pár boldog pillanatot, amivel megtöltheti a naplója utolsó oldalait. :)
Még valami. Tudom, hogy ezt rajtam kívül maximum néhány bot fogja csak olvasni, de ha valamilyen csoda folytán eljut ez az üzenet bárkihez, aki valaha olvasta a blogot, akkor egyetlen dolgot szeretnék mondani: köszönöm.
***
Október 28. – Szombat
Napra pontosan egy hét telt el életem első házibulija óta, amelyet azóta is igyekszem kiheverni. Ezzel a hozzáállással mellesleg nem vagyok egyedül, szegény Noja ugyanis nehezen tudja feldolgozni, hogy ki kellett rángatnia a saját unokahúgát az exe ágyából. Szerintem nincs olyan ember, aki ezzel az élménnyel könnyen meg tudna birkózni. Nekem ennél viszonylag kedvezőbb a helyzetem: az este azon része, amely során lerészegedtem Patrikkal egy ugrálóvárban szerencsére kitörlődött a memóriámból. Ég áldja a tequilát – akkor is, ha nélküle mindez eleve meg sem történt volna.
- Indulhatunk? — kukkantott be Vilu a szobámba, vállán egy teletömött vászontáskával, amelyből kikandikált egy neonsárga strandlabda.
- Egy pillanat — ugrottam fel az ágyról, és sebtében elkezdtem bedobálni mindenfélét a táskámba. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ma uszodába megyünk a lányokkal.
- Mi tartott ennyi ideig? — toporgott Stella az uszoda bejárata előtt, amint Vilu és én némi (20 perces) késéssel megérkeztünk.
- Szerintem én idefagytam — jelentette ki Noja, megpróbálva behajlítani megmerevedett lábait. Valóban, az időjárásnak mintha elfelejtettek volna szólni, hogy még csak október vége van, nem pedig december közepe.
- Bocsi, az én hibám — ismertem be bűnömet. — De miért nem mentetek be? — néztem rájuk értetlenül.
Stella és Noja összenéztek, és a tekintetükből egyértelműen látszott, hogy ez a megoldás valamiért egyiküknek sem jutott eszébe.
Talán mondanom sem kell, hogy mindannyian alig vártuk, hogy a melegvizes medencében csobbanhassunk. Percekig némán lebegtünk mind a négyen, kiélvezve a termálvíz melegét. Végül Noja törte meg a csendet.
- Patrik megrontotta az unokahúgomat — jelentette ki látszólag olyan könnyedséggel, mintha még mindig az időjárásról cseverésztünk volna.
- Hogy micsoda? — pattant fel a szemem azonnal. Ennyit a békés relaxációról.
Noja csak fintorogva biccentett egyet, megerősítve, hogy egyáltalán nem viccel.
- Honnan tudod? — kérdezte Stella enyhén köhécselve, mivel Noja bejelentésének hatására lenyelt egy kisebb adag vizet.
- Lilla kitett egy nem túl diszkrét képet Snapchatre. — Az arca egyértelmű undort tükrözött, ahogy felidézte az emléket. Bizonyára nem lehetett kellemes látvány.
- Remélhetőleg legalább védekeztek — jegyezte meg Vilu, mire Noja látványosan megrázkódott.
Ahogy elnéztem őt, megfogalmazódott bennem, hogy kifejezetten megviseltnek tűnik. Ez persze nem meglepő, elvégre az unokatestvére az exével kufircol, azonban volt egy olyan érzésem, hogy ennél valamivel többről van szó. Mindenesetre nem akartam erőltetni a témát, inkább közös erővel azon voltunk a lányokkal, hogy eltereljük Noja figyelmét a történtekről.
Vilu éppen arról magyarázott, hogy mennyire várja az egyik kedvenc előadója közelgő koncertjét, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy ismerős alakot a medence partján. Noel egy fekete fürdőköpenyben sétált el mellettünk, és nagyon úgy tűnt, hogy nem vett észre. Megfordult a fejemben, hogy utánakiáltok, de tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit mondanék neki. Különben is, nem volt egyedül. Egy idősebb nő sétált mellette, és erőteljesen gesztikulálva magyarázott valamit a srácnak, aki szemmel láthatóan elmélyülten hallgatta. A nő nyakában egy síp himbálózott, így arra következtettem, hogy az edzője lehet.
- Alíz, te nem jössz? — Stella hangja szakította meg a gondolatmenetemet. Csak akkor vettem észre, hogy a többiek már a medence partján álltak, készen arra, hogy átüljenek a pezsgőfürdőbe.
- De, jövök — kiáltottam, és már meg is indultam a lépcső felé, végleg elszakítva a tekintetemet az egyébként is távolodó Noelről.
***
- Ez sosem fog megszáradni — fújtattam. Az utóbbi időben túl sokat nőtt a hajam ahhoz, hogy seperc alatt meg tudjam szárítani egy uszodában töltött nap végén. — Menjetek át nyugodtan a kávézóba, majd csatlakozok én is, ha végeztem.
- Biztos? — kérdezte Vilu.
- Persze.
- Vár a fehércsokis latte! — hangzott fel Stella csatakiáltása, és egy pillanat múlva már egyedül álldogáltam a folyosón, hajszárítóval a kezemben, a többiek pedig úton voltak az utca túloldalán lévő kávézóba.
Néhány perccel később már azt fontolgattam, hogy feladom, és inkább megkockáztatom az agyhártyagyulladást, amivel anya rémisztget rendszeresen, ha vizes hajjal mennék ki a hidegbe. Éppen a kötött sapkámat igazgattam a továbbra is vizes hajamon, amikor Noel fordult be a folyosó végén, ezúttal utcai ruhában és az edzője nélkül.
Amint meglátott, színtiszta döbbenet ült ki az arcára, és egy ideig meg sem szólalt.
- Alíz — segítettem ki a szükségesnél kicsit jobban artikulálva, arra az esetre, ha elfelejtette volna a nevemet.
Noel halkan elnevette magát, nekem pedig a nevetése hangjától teljesen függetlenül felgyorsult a szívverésem.
- Hosszú í-vel — biccentett halvány mosollyal az arcán, visszautalva a megismerkedésünk estéjére.
- Hosszú í-vel — biccentett halvány mosollyal az arcán, visszautalva a megismerkedésünk estéjére.
Néhány másodpercig csendben tanulmányozta az arcomat, de végül még azelőtt megtörte a csendet, hogy kínossá vált volna.
- Csalódott vagy? — húzta fel a szemöldökét, én pedig kissé értetlenül meredtem rá. Hirtelen ötletem sem volt, miről beszél. Csalódott?
- Ha jól emlékszem, úgy köszöntél el a parkban, hogy reméled, nem találkozunk többet — emlékeztetett.
- Nem válhat valóra minden kívánságom — vontam meg a vállam, és igyekeztem visszafogni a mosolyomat. Nem volt egyszerű.
- Figyelj, tényleg sajnálom, hogy előítéletes voltam aznap este. — A tekintetéből valódi megbánás sugárzott.
- Látok rá esélyt, hogy egyszer megbocsátok — ajánlottam fel nagy kegyesen.
Noel újra elnevette magát.
- Ma este kint leszek a kosárpályán. Ha van kedved szétrúgni a seggem egykapuzásban, akkor ott találkozunk. Most viszont ha megbocsátasz, beszélnem kell a… — itt egy pillanatra lefagyott, de aztán szinte azonnal folytatta — az edzőmmel.
Olyan gyorsan lépett be az ajtón, hogy esélyem sem volt reagálni az esti meghívásra, vagy éppen elköszönni tőle. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, ahogy még percekig összezavarodva álldogáltam a folyosó közepén. Végül azonban megráztam magam, és a táskámat felkapva megindultam a kijárat felé, de aztán az ösztöneimre hallgatva sarkon fordultam, és visszafutottam az ajtóhoz, ami mögött Noel eltűnt.
Dr. Kárpáti Anita, gyógytornász — állt az ajtóra erősített fémtáblán. Érdekes.
Mivel én magam sem tudtam hova tenni a dolgot, inkább a lányoknak sem említettem az esti találkámat Noellel. Elvégre még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elmegyek. És tulajdonképpen magáról Noelről sem meséltem nekik korábban, hiszen nem is lett volna mit — már azt leszámítva, hogy első és ezidáig egyetlen találkozásunk alkalmával alaposan felbosszantott.
- Szerintem Honti kipécézett magának, pedig nem is adtam rá semmi okot — panaszkodott Stella, belekortyolva a harmadik adag fehércsokis lattéjába. Fogalmam sincs, hogy képes a szervezete ennyi koffeint és cukrot feldolgozni.
- Csalódott vagy? — húzta fel a szemöldökét, én pedig kissé értetlenül meredtem rá. Hirtelen ötletem sem volt, miről beszél. Csalódott?
- Ha jól emlékszem, úgy köszöntél el a parkban, hogy reméled, nem találkozunk többet — emlékeztetett.
- Nem válhat valóra minden kívánságom — vontam meg a vállam, és igyekeztem visszafogni a mosolyomat. Nem volt egyszerű.
- Figyelj, tényleg sajnálom, hogy előítéletes voltam aznap este. — A tekintetéből valódi megbánás sugárzott.
- Látok rá esélyt, hogy egyszer megbocsátok — ajánlottam fel nagy kegyesen.
Noel újra elnevette magát.
- Ma este kint leszek a kosárpályán. Ha van kedved szétrúgni a seggem egykapuzásban, akkor ott találkozunk. Most viszont ha megbocsátasz, beszélnem kell a… — itt egy pillanatra lefagyott, de aztán szinte azonnal folytatta — az edzőmmel.
Olyan gyorsan lépett be az ajtón, hogy esélyem sem volt reagálni az esti meghívásra, vagy éppen elköszönni tőle. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, ahogy még percekig összezavarodva álldogáltam a folyosó közepén. Végül azonban megráztam magam, és a táskámat felkapva megindultam a kijárat felé, de aztán az ösztöneimre hallgatva sarkon fordultam, és visszafutottam az ajtóhoz, ami mögött Noel eltűnt.
Dr. Kárpáti Anita, gyógytornász — állt az ajtóra erősített fémtáblán. Érdekes.
***
Mivel én magam sem tudtam hova tenni a dolgot, inkább a lányoknak sem említettem az esti találkámat Noellel. Elvégre még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elmegyek. És tulajdonképpen magáról Noelről sem meséltem nekik korábban, hiszen nem is lett volna mit — már azt leszámítva, hogy első és ezidáig egyetlen találkozásunk alkalmával alaposan felbosszantott.
- Szerintem Honti kipécézett magának, pedig nem is adtam rá semmi okot — panaszkodott Stella, belekortyolva a harmadik adag fehércsokis lattéjába. Fogalmam sincs, hogy képes a szervezete ennyi koffeint és cukrot feldolgozni.
- Stella… rögtön a legelső óráján elaludtál — emlékeztette Noja.
- Az egyáltalán nem volt feltűnő, szerintem észre sem lehetett venni — legyintett.
- Lefordultál a székről — jelentette ki Vilu rezzenéstelen arccal.
- Honnan tudod? Nem is egy osztályba járunk.
- Van róla videó az osztályotok insta oldalán. Az a legnépszerűbb poszt az összes közül — mondtam, nagyon igyekezve visszafojtani a nevetésemet.
- Micsoda? Van insta oldalunk? — kerekedett el Stella szeme.
- Bizony. Igazi sztár vagy — kereste ki az ominózus posztot Noja a telefonján.
Stella megütközve bámulta a képernyőt, majd végül megvonta a vállát.
Stella megütközve bámulta a képernyőt, majd végül megvonta a vállát.
- Honti helyében szaktanárit is adtam volna magamnak. Egész jól megúsztam.
Olyan hangosan nevettünk fel, hogy legalább egy tucat szempár bámult minket a kávézó különböző pontjairól, de egyikünk sem zavartatta magát.
Már 6 óra is elmúlt, amikor végre szedelőzködni kezdtünk.
- Hétfőn találkozunk órák előtt — köszönt el Noja, és Stellával együtt elindultak hazafelé, míg mi Viluval a város másik felébe vettük az irányt.
Egy ideig csendben sétáltunk hazafelé, azonban amikor körülbelül félúton jártunk, Vilu váratlanul megszólalt.
- Meggondoltam magam a biológiai szüleimmel kapcsolatban — mondta olyan halkan, hogy beletelt néhány pillanatba, amíg felfogtam a szavai jelentését.
- Hogyhogy? Mégsem akarod megismerni őket? — Meg sem próbáltam palástolni a döbbenetemet. Korábban annyira lelkesnek tűnt a témával kapcsolatban, hogy nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen jött változást a hozzáállásában.
- Nem — mondta ki, és a szeméből szilárd elhatározást olvastam ki. — Az ő döntésük volt, hogy lemondjanak az újszülött gyermekükről. Az örökbefogadó szüleim a saját akaratukon kívül, de szintén magamra hagytak. Most viszont van egy családom, szüleim és testvérem, akik törődnek velem. Megvan mindenem, amire csak vágyhatnék. És nem érzem úgy, hogy készen állok a csalódásra, ami nagy valószínűséggel várna rám, ha megpróbálnám felkutatni a biológiai szüleimet.
Néhány percig néma csendben sétáltunk tovább, amíg igyekeztem megemészteni a hallottakat. Akárhogy is kerestem a szavakat, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék Vilunak, így az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott: megálltam és a nyakába borultam. Valószínűleg ez volt a helyes döntés, mert azonnal viszonozta az ölelésemet, és hosszú perceken át álldogáltunk így a járda a közepén egészen addig, amíg…
- Hülye leszbik — hangzott fel egy öregasszony rikácsolása a közvetlen közelünkből. — Nem szégyellitek magatokat? Otthon műveljétek ezt az istentelenséget a négy fal között.
Színtiszta döbbenettel az arcunkon fordultunk mindketten a néni felé, aki a botjával hadonászott mérgében. Én hirtelen megszólalni sem tudtam, Vilut azonban nem kellett félteni.
- Magának kellene az istentelen gyűlölködését a négy fal között művelnie, mami — szólt be neki, a szemével villámokat szórva.
- Pimasz kölykök — hüledezett a néni. — Mit képzeltek magatokról? Nem elég, hogy közterületen paráználkodtok, de még az időseket sem tisztelitek — fröcsögte.
- A tisztelet egészen addig jár magának, amíg maga is tisztelettel bánik másokkal. Ennek semmi köze a korhoz — jegyeztem meg. — Mellesleg, nem mintha bármi köze lenne hozzá, de ő itt a nővérem — mutattam Vilura.
A néni legalább egy percig csak némán hápogott. Azt hittem, hogy éppen egy ütős visszavágáson gondolkozik, de hamar kiderült, hogy valójában csak sokkot kapott, mivel erősen félreértelmezte az előző megjegyzésemet.
- Testvérek? V-vérfertőzééés! — rikácsolta, és szabályosan remegni kezdett a szája a dühtől, majd olyan gyorsan iszkolt el mellettünk, mintha minimum a sátán állt volna a helyünkön. Távoztában szaporán vetette felénk a kereszteket egészen addig, amíg be nem fordult az utcasarkon, mi pedig kínunkban csak elnevettük magunkat.
- Rég történt velem ennyire abszurd dolog — jelentettem ki, amikor végre nem csorgott már a könnyünk a nevetéstől, és folytathattuk az utunkat hazafelé.
- Gondolj bele, mit élhetnek át az LMBTQ közösség tagjai nap mint nap — rázta a fejét Vilu csalódottan.
A homofób néninek köszönhetően mindkettőnknek elterelődött a figyelme az eredeti témáról, de én semmiképpen sem szerettem volna ennyiben hagyni a dolgot.
- Ugye tudod, hogy én mindenben támogatlak? — pillantottam rá. — A családom része vagy, és azt szeretném, ha boldog lennél. Anya és apa nevében is mondhatom, hogy ránk mindig számíthatsz.
- Tudom — fordult felém Vilu halvány mosollyal az arcán. — És köszönöm.
A vállát átkarolva magamhoz szorítottam egy pillanatra, aztán inkább témát váltottunk. Egyikünknek sem erőssége a lelkizés, de ez talán nem is baj.
- Nem jössz be? — fordult hátra Vilu kérdő tekintettel, amikor a házunk elé érve feltűnt neki, hogy megtorpantam a kapuban.
- Arra gondoltam, hogy kimegyek focizni a parkba — mondtam, és igyekeztem közömbösnek látszani, bár a szívem valamilyen érthetetlen oknál fogva elég hevesen vert a mellkasomban.
- De már sötétedik — meredt rám Vilu értetlenül.
- Nem maradok sokáig. Bevinnéd a táskámat, légyszi?
A nővérem elég furcsa tekintettel nézett rám, amikor átadtam neki a cuccaimat.
- Alíz! — kiáltott utánam néhány másodperccel azután, hogy sarkon fordultam. Felvont szemöldökkel pillantottam hátra. — Nincs is nálad labda.
- Khm. Majd keresek egyet a parkban — vágtam rá, majd olyan gyorsan iszkoltam el, hogy szinte meg sem hallottam, ahogy a nővérem az orra alatt valami olyasmit motyog, hogy “ma mindenki megőrült”.
Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy elfogadom Noel meghívását. Nem volt rá különösebb okom, hogy találkozzak vele, de valamiért mégis ott találtam magam a kosárpálya szélén. És kezdtem egyre nagyobb idiótának érezni magam, merthogy Noel sehol sem volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez mindössze egy prank volt a részéről, ő meg éppen otthon nevet a markába, tudva, hogy én ott várok rá a parkban. A kételyeim azonban hamarosan szertefoszlottak, ugyanis megpillantottam egy magas alakot a fák között, aki szerencsére nem egy sorozatgyilkos volt.
- Hát eljöttél — lépett mellém Noel öntelt vigyorral az arcán. Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még azt fogom hinni, hogy kedvelsz.
- Ahhoz, hogy kedveljelek, ismernem kéne téged — mutattam rá, majd egy hirtelen mozdulattal felrántottam a térdemet, ezzel kiütve a kezéből a focilabdáját. A labdát rugdosva bekocogtam a pályára, majd a kapu elé érve ellőttem, nem számítva arra, hogy Noel tartja velem a tempót, és elém ugorva könnyedén kivédi a lövésemet.
Ha lehet, a mosolya még az előzőnél is önelégültebbre váltott.
- Első tudnivaló Pintér Noelről: elképesztő kapustehetséggel rendelkezik — mondta, majd átpasszolta nekem a labdát.
- Második tudnivaló: akkora az egója, hogy csoda, hogy elfér ezen a pályán — vágtam rá, és azzal a lendülettel elrúgtam a labdát a kapu irányába. Ezúttal esélye sem volt kivédeni. Hah.
Noel elismerően biccentett.
- Akkor ez háború — jelentette ki, és már rohant is a labdáért, én pedig utána.
Az ezt követő három órát azzal töltöttük, hogy egymást próbáltuk kicselezni egyre szabálytalanabb módszerekkel. Ami engem illet, teljes mértékben elfeledkeztem az idő múlásáról és a kosárpályán kívüli világról úgy általában.
- Székely Alíz, hosszú í-vel — pillantott rám Noel, amikor végül kifulladva, de annál jókedvűbben hazafelé vettük az irányt. — Belátom, hogy te aztán nem vagy semmi.
Fogalmam sem volt, hogy ez a megjegyzés a focitehetségemre vonatkozott vagy esetleg valami egészen mást akart sugallni, mindenesetre kaján vigyorral fordultam Noel felé.
- Tisztában vagyok vele — feleltem. Eszem ágában sem volt hangosan elismerni, hogy én is élveztem a társaságát, elvégre korábban tisztáztuk, hogy így is éppen elég méretes egóval rendelkezik.
Nem emlékszem, mikor aludtam el utoljára mosollyal az arcomon, de ma minden bizonnyal ez fog történni. Igaz, hogy kaptam egy hét szobafogságot, amiért csak este 10-kor estem haza, de totálisan megérte. Egyébként is, elég furcsán kalimpál a szívem, mióta Noel hazakísért, szóval lehet, hogy meg sem élem azt az egy hetet, akkor meg már úgysem fog számítani a büntetés, nem igaz?
Olyan hangosan nevettünk fel, hogy legalább egy tucat szempár bámult minket a kávézó különböző pontjairól, de egyikünk sem zavartatta magát.
Már 6 óra is elmúlt, amikor végre szedelőzködni kezdtünk.
- Hétfőn találkozunk órák előtt — köszönt el Noja, és Stellával együtt elindultak hazafelé, míg mi Viluval a város másik felébe vettük az irányt.
Egy ideig csendben sétáltunk hazafelé, azonban amikor körülbelül félúton jártunk, Vilu váratlanul megszólalt.
- Meggondoltam magam a biológiai szüleimmel kapcsolatban — mondta olyan halkan, hogy beletelt néhány pillanatba, amíg felfogtam a szavai jelentését.
- Hogyhogy? Mégsem akarod megismerni őket? — Meg sem próbáltam palástolni a döbbenetemet. Korábban annyira lelkesnek tűnt a témával kapcsolatban, hogy nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen jött változást a hozzáállásában.
- Nem — mondta ki, és a szeméből szilárd elhatározást olvastam ki. — Az ő döntésük volt, hogy lemondjanak az újszülött gyermekükről. Az örökbefogadó szüleim a saját akaratukon kívül, de szintén magamra hagytak. Most viszont van egy családom, szüleim és testvérem, akik törődnek velem. Megvan mindenem, amire csak vágyhatnék. És nem érzem úgy, hogy készen állok a csalódásra, ami nagy valószínűséggel várna rám, ha megpróbálnám felkutatni a biológiai szüleimet.
Néhány percig néma csendben sétáltunk tovább, amíg igyekeztem megemészteni a hallottakat. Akárhogy is kerestem a szavakat, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék Vilunak, így az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott: megálltam és a nyakába borultam. Valószínűleg ez volt a helyes döntés, mert azonnal viszonozta az ölelésemet, és hosszú perceken át álldogáltunk így a járda a közepén egészen addig, amíg…
- Hülye leszbik — hangzott fel egy öregasszony rikácsolása a közvetlen közelünkből. — Nem szégyellitek magatokat? Otthon műveljétek ezt az istentelenséget a négy fal között.
Színtiszta döbbenettel az arcunkon fordultunk mindketten a néni felé, aki a botjával hadonászott mérgében. Én hirtelen megszólalni sem tudtam, Vilut azonban nem kellett félteni.
- Magának kellene az istentelen gyűlölködését a négy fal között művelnie, mami — szólt be neki, a szemével villámokat szórva.
- Pimasz kölykök — hüledezett a néni. — Mit képzeltek magatokról? Nem elég, hogy közterületen paráználkodtok, de még az időseket sem tisztelitek — fröcsögte.
- A tisztelet egészen addig jár magának, amíg maga is tisztelettel bánik másokkal. Ennek semmi köze a korhoz — jegyeztem meg. — Mellesleg, nem mintha bármi köze lenne hozzá, de ő itt a nővérem — mutattam Vilura.
A néni legalább egy percig csak némán hápogott. Azt hittem, hogy éppen egy ütős visszavágáson gondolkozik, de hamar kiderült, hogy valójában csak sokkot kapott, mivel erősen félreértelmezte az előző megjegyzésemet.
- Testvérek? V-vérfertőzééés! — rikácsolta, és szabályosan remegni kezdett a szája a dühtől, majd olyan gyorsan iszkolt el mellettünk, mintha minimum a sátán állt volna a helyünkön. Távoztában szaporán vetette felénk a kereszteket egészen addig, amíg be nem fordult az utcasarkon, mi pedig kínunkban csak elnevettük magunkat.
- Rég történt velem ennyire abszurd dolog — jelentettem ki, amikor végre nem csorgott már a könnyünk a nevetéstől, és folytathattuk az utunkat hazafelé.
- Gondolj bele, mit élhetnek át az LMBTQ közösség tagjai nap mint nap — rázta a fejét Vilu csalódottan.
A homofób néninek köszönhetően mindkettőnknek elterelődött a figyelme az eredeti témáról, de én semmiképpen sem szerettem volna ennyiben hagyni a dolgot.
- Ugye tudod, hogy én mindenben támogatlak? — pillantottam rá. — A családom része vagy, és azt szeretném, ha boldog lennél. Anya és apa nevében is mondhatom, hogy ránk mindig számíthatsz.
- Tudom — fordult felém Vilu halvány mosollyal az arcán. — És köszönöm.
A vállát átkarolva magamhoz szorítottam egy pillanatra, aztán inkább témát váltottunk. Egyikünknek sem erőssége a lelkizés, de ez talán nem is baj.
- Nem jössz be? — fordult hátra Vilu kérdő tekintettel, amikor a házunk elé érve feltűnt neki, hogy megtorpantam a kapuban.
- Arra gondoltam, hogy kimegyek focizni a parkba — mondtam, és igyekeztem közömbösnek látszani, bár a szívem valamilyen érthetetlen oknál fogva elég hevesen vert a mellkasomban.
- De már sötétedik — meredt rám Vilu értetlenül.
- Nem maradok sokáig. Bevinnéd a táskámat, légyszi?
A nővérem elég furcsa tekintettel nézett rám, amikor átadtam neki a cuccaimat.
- Alíz! — kiáltott utánam néhány másodperccel azután, hogy sarkon fordultam. Felvont szemöldökkel pillantottam hátra. — Nincs is nálad labda.
- Khm. Majd keresek egyet a parkban — vágtam rá, majd olyan gyorsan iszkoltam el, hogy szinte meg sem hallottam, ahogy a nővérem az orra alatt valami olyasmit motyog, hogy “ma mindenki megőrült”.
***
Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy elfogadom Noel meghívását. Nem volt rá különösebb okom, hogy találkozzak vele, de valamiért mégis ott találtam magam a kosárpálya szélén. És kezdtem egyre nagyobb idiótának érezni magam, merthogy Noel sehol sem volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez mindössze egy prank volt a részéről, ő meg éppen otthon nevet a markába, tudva, hogy én ott várok rá a parkban. A kételyeim azonban hamarosan szertefoszlottak, ugyanis megpillantottam egy magas alakot a fák között, aki szerencsére nem egy sorozatgyilkos volt.
- Hát eljöttél — lépett mellém Noel öntelt vigyorral az arcán. Feltételezem, hogy ezt köszönésnek szánta. — Ha nem vigyázol, még azt fogom hinni, hogy kedvelsz.
- Ahhoz, hogy kedveljelek, ismernem kéne téged — mutattam rá, majd egy hirtelen mozdulattal felrántottam a térdemet, ezzel kiütve a kezéből a focilabdáját. A labdát rugdosva bekocogtam a pályára, majd a kapu elé érve ellőttem, nem számítva arra, hogy Noel tartja velem a tempót, és elém ugorva könnyedén kivédi a lövésemet.
Ha lehet, a mosolya még az előzőnél is önelégültebbre váltott.
- Első tudnivaló Pintér Noelről: elképesztő kapustehetséggel rendelkezik — mondta, majd átpasszolta nekem a labdát.
- Második tudnivaló: akkora az egója, hogy csoda, hogy elfér ezen a pályán — vágtam rá, és azzal a lendülettel elrúgtam a labdát a kapu irányába. Ezúttal esélye sem volt kivédeni. Hah.
Noel elismerően biccentett.
- Akkor ez háború — jelentette ki, és már rohant is a labdáért, én pedig utána.
Az ezt követő három órát azzal töltöttük, hogy egymást próbáltuk kicselezni egyre szabálytalanabb módszerekkel. Ami engem illet, teljes mértékben elfeledkeztem az idő múlásáról és a kosárpályán kívüli világról úgy általában.
- Székely Alíz, hosszú í-vel — pillantott rám Noel, amikor végül kifulladva, de annál jókedvűbben hazafelé vettük az irányt. — Belátom, hogy te aztán nem vagy semmi.
Fogalmam sem volt, hogy ez a megjegyzés a focitehetségemre vonatkozott vagy esetleg valami egészen mást akart sugallni, mindenesetre kaján vigyorral fordultam Noel felé.
- Tisztában vagyok vele — feleltem. Eszem ágában sem volt hangosan elismerni, hogy én is élveztem a társaságát, elvégre korábban tisztáztuk, hogy így is éppen elég méretes egóval rendelkezik.
Nem emlékszem, mikor aludtam el utoljára mosollyal az arcomon, de ma minden bizonnyal ez fog történni. Igaz, hogy kaptam egy hét szobafogságot, amiért csak este 10-kor estem haza, de totálisan megérte. Egyébként is, elég furcsán kalimpál a szívem, mióta Noel hazakísért, szóval lehet, hogy meg sem élem azt az egy hetet, akkor meg már úgysem fog számítani a büntetés, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése